- Miért furcsa a számból azt hallani, hogy nyugalom? Én is belefáradtam ezer évbe - mormogtam, és hallgattam Tatia szavait. Vagy a fejembe látott, vagy csakugyan ő maga is azt érezte, amit én. Ő pontosan tudta, milyen ezer évnyi létezés minden fájdalma, gondja, és mekkora megváltás kikapcsolni az érzéseket, hogy ezek nélkül éljünk. - Neked fájt, hogy menekültél, hogy eljátszottad a halálodat - bólintottam. - Nekem pedig fájt, ezer éven át fájt azt hinni, hogy már nem is létezel. Mikor megtudtam, hogy igen, bosszút fogadtam. Nem azért, mert becsaptál... - ingattam a fejem - hanem azért, mert fájdalmat akartam okozni én is neked, viszonzásul azért, amit nekem kellett átélnem - sóhajtottam. - Tudod, néha úgy gondolom, hogy mikor minket kárhozottnak neveznek, nem a végtelenre nyúló életünkre gondolnak. Hanem arra, hogy bármit is szeretnénk tenni, a megváltozott ösztöneink visszatartanak tőle. Mintha egy éhező embert láncra vernél, hogy fél méter híján ne érhesse el a roskadásig megrakott asztalt - gondolkodtam hangosan. - De tudd, hogy te is mindig hiányoztál nekem. Az igazat megvallva... most is hiányzol - dobtam be a whisky maradékát a mondat végeztével.
- A nyugalom? Ezt eléggé furcsa a te szádból hallani. - Jegyeztem meg kicsit velősen, de rájöttem, hogy most nem ennek van itt az ideje. Talán azért reagáltam így, mert ismét feljött a téma, hogy miért Erint választotta helyettem. és ez fájt nekem és még most is olyan volt, mintha száz apró tűvel szurkálnák a szívemet. Mégis, legalább megtudtam, hogy miért nem én. Erre pedig már régóta vártam. A legrosszabb viszont az volt, amikor azt mondta, hogy egy része örökké szeretni fog... most mondjam el neki, hogy én sem vagyok képes arra, hogy ne szeressen? Tudja ő ezt nagyon jól... én is közöltem már vele, mégsem vezetett semmire, csak a rosszra. Így hát inkább nagyot nyeltem és bólintottam. Miért mondta el nekem ezeket? Lehet azért, mert majdnem ugyanolyan vagyok, mint ő? Igen, valószínűleg ez volt az oka. És én meghallgattam, mert érdekelt az ő verziója. Érdekelt, hogy mi játszódik le benne. - Ezer év alatt túlságosan elszoktunk attól, hogy normális kapcsolatunk legyen. - Nyögtem ki, miközben rezdületlenül a bárpult rostjait figyeltem. Így sokkal könnyebb volt beszélni. - Megváltozunk. - Jelentettem ki, hiszen ez volt az igazság. Egyikőnk sem olyan volt már, mint emberként. Próbálkozhattunk ugyan, de ez valahogy kudarcba fulladt hosszabb-rövidebb idő után. - Tudod... mindenki azt hiszi, hogy könnyű volt meghoznom azokat a döntéseket, amelyek szerint cselekedtem. - Nagyot nyeltem és belekortyoltam az italomba. - Ez nem igaz. Életem nagy döntései egytől-egyik fájdalmasak voltak és rengeteget szenvedtem miattuk. Ott volt az, amikor elhagytam a családomat... aztán az, hogy nem mondtam neked semmit a gyerekünkről... végül pedig a legrosszabb: hogy becsaptalak téged, hogy belementem a saját halálom eljátszásába. - Most jött el az a pillanat, hogy ránéztem Klausra. Legfeljebb kiröhög, de ezeket még sohasem mondtam el neki. Egyszer mindennek eljön az ideje. - Hiányoztál... nem csak pár napig vagy hónapig, hanem folyamatosan, minden egyes nap. Mégsem tehettem ellene semmit, mert kikapcsoltam mindent. Azt hittem, hogy ezzel könnyebb lesz és nem fog annyira fájni. De amikor néha-néha felbukkantál abban a városban és azon a helyen, ahol én voltam... mindig éreztem azt a fájdalmat, amit neked és magamnak okoztam. Soha nem tudtam kizárni. - Komolyan néztem a szemeibe, majd nagy levegőt vettem. - A továbblépés még vámpírként sem volt az én asztalom. Nem tudok elszakadni olyan dolgoktól, amelyek sokat jelentenek nekem. - A végére keserűen elmosolyodtam, csak ennyit tudtam tenni. Semmi mást.
- Úgy hiszem, az indokokat Mila sem tudta - vontam vállat. - Nem szoktam a legbelsőbb titkaimat kipakolni azoknak, akikkel csak egy gyors kefélést tervezek - biggyesztettem le aztán a számat, és újabb italért intettem. - Tudod, nem is tudom, miért romlott el olyan gyorsan ez az egész - magyaráztam, némileg elfeledve, hogy talán pont nem jónak öntöm ki a lelkemet. De ha valaki, hát pont Tatia érthetett meg. - Amikor választanom kellett köztetek olyan volt, mintha kétfelé kellett volna szakadni. Nem élhet belőlem két fél... hát muszáj volt az egyik oldalra állnom. Hogy miért Erin? Hogy szerettelek-e téged? Igen, szerettelek. A lelkem egy része mindig, örökké szeretni fog. Hogy ezek után miért nem te? Mert túl sokszor ejtettél már pofára, kedvesem - morogtam. - Hazudtál, csaltál... és noha te is szerettél, annyira mégsem, hogy ne nézz hülyének. Erin más volt. Úgy éreztem, a nyugalom kell, a biztonság, amit tőle kapok. De aztán rájöttem, hogy a nyugalom túl... unalmas nekem - keresgéltem a szavakat. - Tűz kell, szenvedély, és őrület. Az, ami megvolt benned. Azt hiszem, ezt mondják úgy, hogy két szék közt a padlóra, mi? - dobtam be az italomat. - Szeretlek titeket, mindkettőtöket, és mégsem tudok együtt lenni veletek. Hülye helyzet.
- Bocsásd meg, de volt egy kis megbeszélnivalóm a kedves "majdnem ex-nejemmel" - vetettem egy kedves, nyugodt mosolyt Pandorára, és én már épp nyugodt szívvel tértem volna vissza a csevegésünkhöz, meg egy jó italhoz, mikor Tatia "védelmében" megjelent ott nekem kicsi Klaus, és nagyfiút játszva mosott be ezúttal Ő is egyet nekem, ami már azért erősebbre sikerült mint Tatia kakaskodása, ettől a földre kerültem. Ezzel persze újra fennakasztottuk a Grill nézőközönségét, de mivel Klaus vissza is vonult mielőtt nekimehettem volna, így... végülis nem kellett attól félni a tulajnak, hogy szétverjük a berendezést. De Klaus-t is felvettem a listámra, hogy valamivel még Tatia után Őt is irdatlanul elintézem. De most csak megmasszíroztam kissé az érintett arcfelületem, és letöröltem némi vért az orrom alól, aztán felkelve leporoltam a nadrágom, és székem felállítva visszaültem a nem túl vidámnak kinéző Pandorával szembe. - Ez a pasas meg a nejem selyemfiúja volt - kommentáltam finom mosollyal, magamban persze baltával kockázva Klaus lábát, de kívülről ebből semmi nem látszott, mintha mi sem történt volna.
- Mila csak annyit mondott el, hogy mi történt. Az okokat nem sorolta fel. - Jegyeztem meg, viszont aztán csak hallgattam. Tényleg nagyon kíváncsi voltam, hogy mi vezetett ahhoz, hogy megcsaljam Erint. Reagálni viszont nem tudtam, amikot befejezte a mesét. Őszinte volt... ez nem vártam volna, talán ez lepett meg annyira. Mégis örültem neki, hogy megtudtam az okokat. - Mi értelme lenne elmondani ezeket, ha már tudod magadról? Úgy már nem mulatságos.- Sóhajtottam egyet, mint akit borzasztóan nyomaszt a tudat, hogy nem hordhaja el minden szemétládának. Mer az volt, méghozzá hatalmas szemétláda, ez a véleményem a horror-buli óta fennállt róla. Az pedig, hogy a lányomat is elhagyta egy cseppet sem változtatott ezen. Viszont ennek ellenére várható volt, hogy ez lesz. Klaus egy ideje már nem az a típus, aki meg tud maradni valaki mellett... nem mintha a régóta élő vámpírok többsége ilyen lenne. Én sem voltam.Meg akartam próbálkozni vele, de... végül nem volt rá lehetőségem. - Azért furcsa, hogy ha olyan hatalmas volt ez a szerelem, akkor pár vita után rögtön megcsaltad és elhagytad. Azt hittem, hogy legalább kicsivel tartósabb lesz a dolog köztetek. - A poharam peremén játszogattam az ujjammal. - Szóval... jártál Bulgáriában? - Egy kicsit eltértem a témáról, azt viszont nem tudom, hogy miért. Talán csak kicsit nyugodtabb vizekre akartam evezni az idegállapotom végett. - Az egy elátkozott hely a Petrovák számára. Ez már biztos.
Még mielőtt válaszolhattam volna kérdésére csak szimplán otthagyott, hogy várjak egy percet mindjárt jön. Halkan felsóhajtottam, és csak bólintottam egyet. Pont remek kilátásom volt a bárpultra, így láthattam kihez megy. De megpróbáltam nem foglalkozni vele, inkább rendeltem magamnak egy italt míg vártam, és mikor kihozták az italom, elkezdtem kortyolgatni azt. Jó ideig vártam mire Cedric újra visszajött, és leült az asztalhoz. - Ott, hogy mi szél hozott ebbe a városba.. De aztán erre a kérdésedre nem tudtam válaszolni, mert elmentél. - Vontam fel szemöldökömet újra belekortyolva az italomba.
- Nagyon szívesen - válaszoltam kissé gúnyosan Tatiának. Tessék, páncélos lovagot játszom a kedvéért. Agyrém....Örültem, hogy a kérdésével elterelte kissé a gondolataimat, bár ez a téma sem volt valami túl vidám. - Minek kérdezed? Gyanítom, már tudod. Mila nyilván diadalittasan azonnal tájékoztatott a fejleményekről - ittam bele az italomba újra. - Bár az esetemben nem kellett erőszakhoz folyamodnia, mint Salvatoréval. Sőt, igazából én voltam, aki akarta a dolgot - koppantottam le a poharamat. - Úgy érzem, tényleg szerelmet éreztem Erin iránt. Elvittem őt Európába. Párizsba, és Bulgáriába. Párizsban még mindig annyira jó volt, és szép. Bulgária pedig... azt hiszem, ott kezdett haldoklani köztünk az egész. Állandóan martuk egymást, és vitatkoztunk. És bennem valami mintha kihűlt volna. És nem lett ez másképpen itthon sem - néztem a bárpult időette fáját, és céltalanul körözgettem rajta az ujjammal. - Tessék, most alkalmad van rá, hogy elmondd, mekkora utolsó, aljas szemétláda vagyok - fintorogtam. - Már hozzászoktam, szóval ne fogd vissza magad.
Bólintottam egyet és mivel nem voltam felkészülve a helyzetre, nem nagyon tudtam kezelni sem. Elvégre ki számol azzal a lehetőséggel, hogy a volt férje egyszer csak úgy a semmiből felbukkan mellette és ezer év után is a feleségének nevezi az illetőt? Senki. Na jó, normális esetben már régen utánajártam volna annak, hogy milyen esélyekkel találkozhatunk, de ez most nem tartozott a normális eset kategóriába. - Igen, ő az. És köszönöm, végre valaki megérti. - Sóhajtottam színpadiasan, hiszen nem kevés ideig hallgattam azt, hogy mekkora lotyó vagyok, amiért otthagytam a férjemet. Ez van, megtettem és kész. Már éppen visszatereltem volna a szót az eredeti indokra, amiért itt ücsörgünk, de ekkor Klaus volt az, aki felpattant a székről és Cedric elé lépkedett. Hallgattam, hogy mit mond neki, de az elégedett mosoly csak akkor rajzolódott az ajkaim köré, amikor bemosott neki egyet. Legszívesebben hangos nevetésbe kezdtem volna, de tudtam kontrollálni magam és amikor Klaus visszajött, akkor már a mosolyomat is elfojtottam. Nem kell azt neki tudnia, hogy tetszett, amit láttam. - Vissza a boszikhoz. - Bólintottam és belekortyoltam az italomba. Ez talán segít elfelejteni, hogy Cedric megcsókolt. Nem magával ezzel volt bajom, hanem azzal, hogy Ő volt az, aki megtette... - Tudod, várhatjuk akár napestig is szótlanul, egymás mellett ücsörögve, hogy bejöjjön ide egy, de nem tudom, mennyire lenne célravezető. Szóval... még nem volt alkalmad válaszolni az előző kérdésemre. - Pillantottam Klausra. - Mi történt, ami miatt... elhagytad Erint?
Alig ittam bele a whiskybe, amikor megjelent egy férfi mellettünk. A legrosszabb nem ez a tény. Hanem, hogy azonnal Tatiának tapadt. Bár, csak verbálisan. - Ki a fene vagy te? - húztam össze a szemöldökömet, de a szavak nem hagytak kétséget afelől, hogy ez a férfi nem más, mint Tatia... férje. Ezt még ezer év után sem volt túl jó érzés kimondani. Míg ők szavakkal agyabugyálták el éppen egymást, fél füllel hallgattam csak a civakodást. Legalább egyikünk ne feledkezzen már meg arról, hogy miért is jöttünk ide valójában.... Így hát szorgalmasan pásztáztam át újra és újra tekintetemmel a Grill közönségét, mindhiába. A figyelmem viszont teljesen elvonta a boszorkányokról, és minden jelenlegi problémáról, mikor Tatia megemelte a hangját. Oldalra kaptam a fejem, és attól, amit láttam, a vérnyomásom olyan szintre emelkedett, hogy szinte nem is hallottam semmit a fülemben doboló vértől. Kedvem lett volna felugrani, és nekiesni a pasasnak, ahogy Tatiát csókolta, de tudtam, hogy a Grill közönsége előtt féken kell tartanom magam. Mire megmozdultam volna, ő már vissza ült a lányhoz, akivel ezelőtt volt. Mint aki tényleg jól végezte dolgát. - Szóval ez a köcsög a volt férjed. A volt bolgár férjed. Nem csodálom, hogy leléptél tőle - állapítottam meg színtelen fahangon, és feltápászkodtam a bárszékről, majd könnyed léptekkel odalejtettem a rohadékhoz. - Nem vagyok a szavak embere. Ha tudod ki vagyok, ezzel is nyilván tisztában vagy. De csak mihez tartás végett... Ha még egyszer becsmérlő megjegyzést teszel rám, vagy akár egyetlen ujjal is hozzáérsz Tatiához, széttéplek, te faszkalap - mondtam halálos nyugalommal, a következő pillanatban pedig akkorát mostam be neki, amely a hibrid erőmtől tellett. Alaposan le is huppant a földre, onnan pislogott fel rám. - Részemről megbeszéltük - veregettem össze kezeimet, mintha csak leporolnám, majd visszaültem Tatia mellé. - Nos, miután vége ennek a kis közjátéknak, térjünk vissza a boszorkányokhoz, drágám - néztem rá komolyan.
Hogy mikor voltam utoljára ilyen dühös? Akkor, amikor megtudtam, hogy Curtis leszúrta Erint. Pár óra leforgása alatt kétszer álltam az agyvérzés határán, pedig már régóta nem voltam ember. Felháborító, ahogy Cedric viselkedett, egyszerűen nem tudtam magamhoz térni. Ő viszont teljesen ugyanolyan maradt, mint amikor még a férjem volt, sőt a tulajdonságai csak felerősödtek és mivel tisztában voltam vele, hogy egy mesteri manipulátorral van dolgom, aki mindent megszerez magának, amit akart, ezért tartottam egy kicsit ettől a kis.. keringőtől, ami kettőnk között ezer év után újra kezdetét vette. Pislantás nélkül álltam a tekintetés és levegővétel nélkül hallgattam végig, amit mondott nekem. Eléggé megkönnyebbültem azután, hogy behúztam neki egyet, de még így is idegesített. Hihetetlen. Nincs is erre jobb szó. - Soha nem fogom megbánni azt, amit tettem. Életem legjobb döntése volt. - Suttogtam az arcába. Még hogy megbánni, hogy elhagytam őt? Miért tenném? Egyedül csak Erin miatt, semmi másért... ha nem hagytam volna el, akkor nem ismerhettem volna meg a szerelem érzését és bár nem lettem volna vámpír és nem történtek volna meg velem azok a dolgok, amik, sokkal kevesebb lettem volna, ha vele maradok. Ez tény és való. - Nagyon remélem, hogy nem fogunk többé találkozni. Ez az én városom, nem is értem, hogy volt képed idejönni. - Motyogtam utána, amikor hátat fordított nekem, én pedig kissé fájdalmas grimasszal tekintettem le a kezemre. Egyszerűbb lenne, ha a pofozkodásnál maradnék, az legalább nem fáj. Sóhajtottam egyet és a Grill vendégseregére ügyet sem vetve lépkedtem vissza ahhoz a székhez, ahol ültem. A pultra könyököltem és beletúrtam a hajamba, hogy oldjam a bennem lévő feszültséget. Nem sok sikerrel. - Ő a volt férjem, Cedric. De gondolom erre már rájöttél. - Mondtam Klausnak egy kis idő után.
- Nem csak ez, de ez egy különösen szép emlék, Édesem - ráztam a fejem határozottan. Hiába, tudom, hogy mesteri kis akarnok, és célirányosan képes tökéletesen elszúrni a maga életét, valamint eközben tökéletesen megutáltatni magát minden létező emberrel, annak ellenére pedig mégis bárkinek a fejét elcsavarni. Hisz engem sem akart, mégis belebolondultam, és tudom, hogy nem akarta, de mégis viszonzott engem. - A feleségem vagy, a gyerekem anyja, és a nő, aki szeret. Inkább neked kéne ezt belátnod, így cirka ezer év után. Én tudom hogy így van, és ezt nem tudod megmásítani sem erővel, sem akarattal. - Látszott hogy fortyog magában, hogy dühös, és szívesen a falhoz kenne, amit kislányként nem tehetett meg, de... ha ez rajtam múlik, most sem engedem magam, Ő a feleségem, és ha tetszik neki, ha nem, én akkor is tudom, hogy Ő is csak egy nő, egy nő, akit el lehet csábítani, és meg lehet kaparintani. Erősnek látszik, de a szíve akkor is dobog. És hiába küzd, és dühöng, fog még értem is dobogni, ha én úgy akarom. És bár tudtam, hogy meglesz a böjtje, de a csók... akkor is remek, és még mindig nagyon is kedvemre van Őt csókolni. Főként, hogy nem haltam bele az első percben, nem is akarta letépni a fejem, és egyebek. Egész sok pillanatig tartott... De aztán mikor eltolt, nem tartóztattam, hagytam magam, és élvezettel néztem azt a mélységesen eldurranó vérmérsékletét. Aztán pedig szépen hagytam magam, ha már neki élvezetet okoz, nem dühödtem fel, hogy hadd töltse ki a mérgét. Egy kissé hátratántorodtam az ütésétől, és okoztunk egy kis általános felháborodást a közelben, de nem foglalkoztam senkivel, fél kezem arcomra csúsztatva, visszaléptem újra Tatia elé. - Jó ha megjegyzed, Édesem... - néztem nagyon mélyen a szemébe, szinte suttogva neki, de olyan hangsúllyal, hogy ne lehessen kétsége, komolyan mondom. - Megbánod még, amit ezer éve tettél. Ha elhatározok valamit, úgy is lesz. Már megmondtam. És nem felejtek. Egyszer már megkaptalak, ugyanazzal az erővel meg is törhetlek, figyeld csak meg - hajoltam szép lassan egyre közelebb hozzá, nem félve a "veszélytől", de most nem csókoltam meg. Ennyi elég volt mára. Nem kell rögtön kiugrasztani azt a tigrist a bokorból. Jól jöhet az még később. - Szia Drágám, ott leszek ha keresnél - intettem fejemmel vissza az asztal felé, ahol Pandorával ültem, majd vetettem még egy lesajnáló pillantást Klaus felé, és otthagytam a kis párost. Visszasétáltam Pandorához, és újra leültem vele szemben, egy széles vigyorral az arcomon. - Elnézést a kis közjátékért, hol is tartottunk? - kérdeztem Pandorától mintha mi sem történt volna.
Egyre csak feljebb és feljebb nyomta bennem a pumpát. El kellett döntenem, hogy mi a fontosabb: hogy ne ugorjak neki dühömben vagy az, hogy adjam ki magamból azt, amit jelenleg éreztem. A szavai olyan szinten idegeltek fel, mint még soha semmi. Ezt utáltam benne a legjobban, már akkor is, amikor emberek voltunk: mindig tudta, hogy mit kell mondania ahhoz, hogy úgy tűnjön, hogy igaza van. Utáltam, ahogy felemlegette előttem, hogy élveztem azt, amikor együtt voltunk. Igen, bevallom, hogy az az egy alkalom tényleg nagyon jó volt, ezt kár lenne tagadni. Úgy volt, ahogy ő mondta és ahogy megfogalmazta. De ezt ha nyolcvanhat karóval indulnak ellenem sem fogom bevallani! - Ugyan már, azt ne mondd, hogy téged ez az emlékkép éltet. Mert ha igen, akkor el kell, hogy keserítselek: talán egyszer láthattad ezt az arcomon, de soha többé nem fogod. Nem szeretlek és soha nem is szerettelek. - Meredtem a lehető legnagyobb komolysággal a szemeibe. Nincsen olyan nő, aki teljes mértékben ellent tudott volna állni neki és mivel én is csak egy egyszerű lány voltam, emellett pedig a felesége is, persze, hogy volt egy alkalom, amikor megadtam magam. Csakhogy ennek már több évszázada. - Igazán keserves lehet ez a tudat, már értem, hogy miért nem vagy hajlandó tudomásul venni. De eljött az ideje, hogy egyszer és mindenkorra belevésd abba a pici fejedbe, hogy én nem vagyok neked senkid. - Fogalmam nem volt, hogyan magyarázzam el neki jobban, hogy hozzám már tényleg nemigen lesz köze. De nem is tudtam már semmit mondani, mert hirtelen a számra tapadt. Ha valami, hát ez tényleg meglepett! Komolyan volt képe megcsókolni? A kezdeti megdöbbenéstől először reagálni sem tudtam, még arra sem voltam képes, hogy ellökjem magamtól. Aztán viszont kipattantak a szemeim, a vállánál fogva eltoltam magamtól és a szemeimben láthatta, hogy most igazán feldühített. Nem szóltam semmit, hanem fogtam magam és teljes erőmből behúztam neki egyet közönség ide vagy oda. - Tűnj el a szemem elől, Cedric! - Sziszegtem magamból kikelve.
Úgy éreztem, kár hogy nem kerestem meg Tatiát már jóóóóval hamarabb. Ha ilyen édes dolog vele játszadozni, hát... már előbb is bevezethette volna ezt a szokást. Édes, édes... a bosszú, és a szerelem is egyaránt. - Ohh, igen? Ahogy én emlékszem, az egy elég hosszú pillanat volt, és igazán, igazán élvezted... - húztam el szavaim, és nemigen lankadt örömteli vigyorom, bősz elégedettségem pedig még annyira sem. - Hogy miért? Hát azért... mert én tudom rólad amit te nem is sejtesz magadról, Drágaságom. Tudom, hogy benned még mindig ott van az az édes kislány, aki a frigyünk előtt a barátom volt, majd aki oly mértéktelen gyönyörhullámok közepette feküdt velem a hitvesi ágyunkban, hogy arcát elöntötte a leggyönyörűbb pír, mely elönthette, és úgy csillogtak a szemei, akár a legtisztább gyémántok - állítottam ékes bizodalmammal a hitemben úszva, hogy Ő igenis szeret, vagy szeretett egykoron. Tudom. És ha a világmindenség végéig is kell várnom, előbb vagy utóbb, úgyis eljön a pillanat, mikor rábizonyíthatom majdan az igazamat. Addig meg elvagyok a bosszantásával, és... az édes bosszúval.Ami remek úton haladt, hisz szavaimra felpattant, és elkapta a kezem. Ohhh... a kis vámpír, még azt hiszi megijeszthet? Édes, és öreg hiba. - Mi az Drágám, bepipultál? - kérdeztem, és továbbra sem lankadt arcomról a mosolyom. - Kicsi, és jelentéktelen vagy ahhoz, hogy féljek tőled, Édes, és... ne hidd hogy megrémiszt az erőd, vagy bármi egyebed, beleértve a pincsikutyád is - vetettem fejem kissé Klaus felé. - Ezer éve várok rá, hogy újra megtaláljalak, s a közeledbe jussak. Ne hidd, hogy feladnám, vagy meghátrálok, egy kis fenyegetéstől. Túlságosan is élvezem a helyzetet, és... Téged... - nyúlt másik kezem csak azért is az arcára, hogy megsimítsam. És ha már lúd, hát legyen akkor kövér, épp elég közel volt, hogy megragadjam tarkóját, és számat egyetlen végtelen pillanatig a szájára tapasszam. Ha netán belehalok? Üsse kő, megéri!
Kötekedő fintort vágtam felé. Igaza volt, egyszer tényleg bedőltem neki. Vagyis inkább alá, hiszen született egy lányunk. Ezt nem is bántam, de azt, hogy ez mindig eszembe jut, azt már igen. Elvégre emberként még nem olyan voltam, mint most, tényleg nem sok férfival volt dolgom. Összesen hárommal. Cedric-el, Klaus-szal és Elijah-val. A sor ezzel be is zárult, az viszont tény, hogy csak Cedrictől született gyermekem. Ez pedig ha akarom, ha nem, akkor is örökre összeköt minket. - Az csak egy pillanatnyi gyengeség volt, ne áltasd magad mással. - Ismét megvontam a vállam, mint akit teljesen hidegen hagy a dolog. Egy részről így is volt. - Akkor is csak mindössze sikerült elcsábítanod, amikor már a feleséged voltam, hát most miért lennél képes rá? - Kérdeztem szemtelenkedve és én is végignéztem rajta. Oké, be kellett vallanom, hogy jól nézett ki. Nagyon jól. De hát mit várunk, hogyha egyszer a férjem volt? Eddig viszonylag nyugodt voltam, de a következő mondatai kicsapták nálam a biztosítékot. A mosolya pedig olaj volt a tűzre, hát még az, hogy megsimogatta az arcomat. Ezért biztosan letépem a kezét! Felpattantam a székről és nem érdekelt a tömeg, mi vagyok én, hogy érdekeljen az egyszerű emberek véleménye? Elkaptam az arcomról a csuklóját és az arcához hajoltam, de már úgy, hogy villámokat szórt a szemem. - Soha többé ne érj hozzám, értetted? Törődj bele, hogy már semmi közünk nincs egymáshoz. - Fogalmam sem volt, hogy miért kaptam fel ezen ennyire a vizet, hiszen normális esetben kinevettem volna a viselkedését. Most viszont mintha elborult volna az agyam. - Erősebb vagyok, mint te, Cedric. Ne akard megtudni, hogy milyen az, amikor dühös vagyok. - És még visszafogtam magam, mivel ha nem tettem volna, akkor biztosan áthajítottam volna a Grill másik oldalára. De lehet, hogy még ezt is kiharcolja magának.
Tudtam hogy nem tetszik neki hogy a feleségem, de ezen mégsem tud változtatni. Bemagyarázhatja magának, ahányszor csak akarja, hogy nem a hitvesem, de attól még az marad. Én élek, Ő él, és senki isten fia olyan papírt nem írathatna alá velem soha, hogy elváljak Tőle, vagyis amíg meg nem halok rendesen, és el nem földelnek pár láb mélyen, addig akár a földhöz is verheti magát, az én édes kis nejem, de akkor is az marad, és pont. - Nos, a MI lányunk azt hiszem elég jól példázza, hogy egyszer már feljutottam arra a bizonyos porondra, és... téged ismerve, Kedvesem, oda azért nem juthat fel akárki, ha te nem szeretnéd, igaz? Egyszer már meghajolt előttem az a híres-neves akaratod - néztem mélyenszántón szemeibe. Ismertem. Tudom milyen kis "kemény", ha Ő akar valamit, megszerzi, de más nemigen kényszerítheti azt a csökönyös lényét, hacsak erővel nem. De egyszer már megtörtem. Ami egyszer ment, megy kétszer is. Egyszer már megadta nekem a szívét, és ha akkor megkaptam, arra az egy alkalomra, megszerezhetem máskor is. Csak még erősebben kell akarni, ennyi az egész. - Márpedig én látom rajtad hogy van valami, ami kikívánkozik belőled, Édesem - emeltem fel kezem, és végigsimítottam arcán, álla vonalán, közelebb hajolva közben, hogy már-már összeérjen orrunk. - Ha szeretnéd, nyugodtan bevallhatod hogy még szeretsz. Ne tartsd magadban. Ne félj, nem kell titkolnod... - vigyorogtam negédesen, élvezettel bámulva Őt. Tudtam hogy ettől kész lesz, nincs az a pénz hogy ezt eltűrné, az bizonyos...
Megforgattam a szemeimet és szinte csak annyit hallottam abból, amit mondott, hogy blablabla. Igen, azt, hogy még mindig a felesége vagyok a tudtomra adta már Bulgáriában is, de mivel akkor sem hatott meg valami hű, de nagy mértékben, hát most sem fog. Lehet, hogy ő azt hiszi, hogy ezer év után még mindig fűz hozzá a házastársi kötelék, de ez nem igaz. Az én részemről biztosan nem, mert én aztán nem vagyok senkinek sem a felesége, az százezer százalék. Jó hogy nem már... ! Belekortyoltam az italomba, de majdnem megfulladtam, amikor Klaust illette nem éppen szép szavakkal, mintha nem is itt ülne mellettem. Ez azért elismerem, hogy bátor húzás volt tőle. Én persze szívesen beszélek vissza Klausnak és meg is merem tenni, hogy olyanokat mondjak, amiket mások nem, de... azért valljuk be, hogy Cedric más volt. - Igazán nincs hozzá semmi közöd, hogy kivel múlatom az idődet. Törődj bele, hogy te sohasem leszel nálam a porondon. - Kacsintottam rá még mindig gúnyolódva. Nem tudtam, hogy milyen információi voltak, éppen ezért nem mondtam neki semmi konkrétat. És persze azért, mert semmi köze nem volt hozzá. Egyszer a férjem volt egy rövid időre...ennyi. Közelebb lépett hozzám, én pedig álltam a tekintetét. Nem esett nehezemre, a hosszú évszázadok alatt sok mindenkivel néztem már szembe, tőle nem fogok meghátrálni. - A kérdésed eléggé ostoba. Neked semmiről sem kell tudnod, ami velem kapcsolatos, drágaságom. - Mondtam halálosan komolyan, ám némi élt természetesen csempésztem a hangomba. Anélkül nem is lenne az igazi.
- Ohh, ez még igaz is lehetne, ha nem lennénk ennek ellenére mégis mind a ketten elevenek. Eleven holtakra aligha érvényes a halál következtében bekövetkező házasságszakadás. És szerencsédre... eltekintettem attól is, hogy házasságtörés miatt érvényteleníttettem volna, vagy mert a nejem megszökött - viszonoztam gúnyos arckifejezését, hisz nem terveztem affélét hogy hagyjam magam, vagy hogy neki engedjem azt a jótékony tudatot kiforrni a kis fejecskéjében, hogy egyedülálló. Még ha nem is akar a feleségemként viselkedni, élvezet látni az arcát, mikor kimondom a szót. - Vagyis bármily kellemetlen is ez neked, papíron mégis a nejem vagy, a törvényes hitvesem, vagy... ahogy éppen tetszik - mosolyogtam elégedetten, s eme kifejezést körül-belül semmi és senki le nem vakarhatta volna az arcomról. - Oh igen, ezt veszem észre. Ezer év után még mindig ez a jenki paraszt a legkedvesebb játékszered, Drágám? Pedig már-már azt gondoltam, ennyi év után mindkettőnket leselejteztél - jegyeztem meg, elégedetten véve, hogy ez a senki a nejem mellett akkor is csak második lesz, ha a világ királyává kiáltatja ki magát. És nem mellesleg kedvemre volt zsúfolt helyen pocskondiázni, elvégre itt még Őméltósága sem ugorhat a torkomnak, túl feltűnő lenne. Ám helyette feltűnő volt valami más... Tatia mellett meg lehetett edződni, így nem volt különösebben nehéz kiszúrni, hogy nem enyelegni jött ezúttal. A tekintete mást sugallt... - Történt talán valami, amiről tudnom kéne? - néztem mélyen a szemeibe, némiképp közelebb lépve Hozzá, és mélyen meredve a tekintetébe. Volt benne valami, ami nem volt ínyemre, valami... majdnem emberi...
Mintha csak fejbe vágtak volna valamivel, úgy éreztem magam. Nem tudtam hirtelen reagálni, sőt, még azok után sem tudtam megszólalni, hogy végiggondoltam magamban, hogy mit kellene mondanom neki. Soha nem kopik le rólam, hogy elhagytam őt... de miért is akarnám eltüntetni az életem eme részét? Azon kívül, hogy emiatt magára hagytam a lányomat, ez volt életem legjobb döntése. Mert nem szerettem Cedricet és boldogtalan voltam vele. Ennyi a történet lényege. Néztem, ahogy végigmér és nagyon sajnáltam, hogy nyilvános helyen voltunk, mivel legszívesebben ordítottam volna. A felfokozott idegállapotom miatt már a puszta létezése idegesített, ahogy a tény is, hogy vámpírrá változott. Valami azt súgta, hogy ez kettőnk között nem lesz egyszerű menet. Ha vámpírként még jobban olyan, mint amilyen embernek volt, akkor igencsak fel kell készülnöm. - Inkább a mi a csudát választom. - Gúnyos fintorba futottak az arcizmaim. - Nem vagyok a feleséged szerencsére már... azt hiszem, majdnem ezer éve. Tudod, míg a halál el nem választ. És mivel mindketten halottak vagyunk... - Megvontam a vállamat és a gúny az ajkaimra vándorolt, méghozzá egy apró mosoly formájában. - És nincs szükségem arra, hogy köszöngess nekem, sokkal jobban éreztem magam addig, míg ide nem jöttél. - Pislogtam rá bájosan, de ez persze álca volt. Rájöhetett, hogy mit is érzek valójában.
Láthatóan nem számított a kedves megjelenésemre, ami nekem csak hab volt a tortán, mindamellett persze, hogy meglephettem, és nem örül nekem, vele szemben én örültem hogy látom, már csak ezért is, és persze... azért is, mert még ma is gyönyörű. És most még olyan feszélyezett sem vagyok, mint mikor "először láttam". Akkor ott volt az első találkozás izgalma, de most már felkészült voltam. - A jó modorom? Hát, nem is tudom, talán a szökevény feleségem véletlenül becsomagolta azt is a holmijai közé, amikor elszökött... vagy nem is tudom... - rántottam meg a vállam, amolyan nemtörődöm módon, míg alaposan végigmértem a pillantásommal, tetőtől-talpig, és magamban elnyomtam egy elégedett vigyort, meg a vágyakozás sóhaját. Mintha nem is lenne ott az az ezer év, ha innen nézem... - Tőled? Nos, tőled egészen sok mindent, ami azt illeti, de... most csak gondoltam kedves leszek, s mint mondtad, udvarias, és nem megyek el melletted úgy, hogy nem köszönök, végtére is... a feleségem lennél, vagy mi a csuda - mosolyogtam rá, fél szemöldököm felvonva.
A hozzászólást Cedric Nikolaj Georgiev összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Jan. 28, 2013 5:29 pm-kor.
Alig várhattam valamennyit Klaus válaszára, talán mindössze két másodpercet, amikor egy felettébb ismerős hangot hallottam meg közvetlenül a fülem mellől. Ez a hang... bárhol felismerném. Mire feleszméltem, addigra már a keze is végigsiklott a vállam vonalán, én pedig annyira ledöbbentem, hogy reagálni sem tudtam. Cedric itt van... tudtam, hogy a városban van, de hogy össze fogok futni vele, arra még nem készültem fel... mostanra pedig végképp nem számítottam rá. Mindazok után, ami történt még az ő jelenlétével is birkózzak meg? - Ez egy privát beszélgetés. Régebben úriember voltál, hová tűnt belőled a jó modor? - Nagy nehezen felé fordultam a székkel, hogy az arcába nézhessek. Néhány hónapja már láttam ezt az arcot és akkor azt kívántam, hogy soha többé ne találkozzak vele. Most is ezen az állásponton voltam, de... muszáj volt szembenéznem a volt férjemmel. - Mit akarsz tőlem?
Pandora válaszát várva, pillantásom körbekémlelt a helyiségben. Zsúfolt volt. És mivel nem volt ezidáig kenyerem az ismerkedés, nem láttam ismerős arcot, egészen addig, míg ki nem nyílt az ajtó, és be nem lépett egy páros. A vállam felett elnézve láttam, ahogy mögöttem elsétálva a pulthoz ülnek. Hiába a vérvonal, EZT a nőt ezer meg egy közül is bármikor felismertem volna. Hisz nálam jobban senki nem ismerte. Az enyém volt legelőször. - Bocsáss meg kérlek egy percre, mindjárt visszajövök - néztem egy kedves mosoly és bocsánatkérő pillantás kíséretében Pandorára, s felálltam, majd a pult felé indultam. Menet közben a Tatia mellett ülő fickót is felismertem, Mr. Mikaelson "mélyen tisztelt" ábrázata ugyancsak félreismerhetetlen volt, főleg a nejem mellett. - Szervusz Asszonykám - álltam meg Tatia mögött, füléhez hajolva suttogva bele ezeket a szavakat, és közben végigsimítva jelentőségteljesen a válla vonalán. - Látom még mindig alig bírod elviselni a hiányom - vetettem lenéző pillantást Klaus-ra, visszább húzódva, majd újra Tatiára függesztettem figyelmem.
Ismételten körülnéztem a Grillben, de jelenleg nem láttam mást, csak unatkozó fiatalokat, beszélgető párokat és ehhez hasonló csoportosulásokat. Bár nem figyeltem meg tüzetesen minden egyes személyt, volt egy olyan sanda gyanúm, hogy a boszorkányok közül egy sem tanyázik itt. Ekkor pedig eszembe jutott Curtis és az, hogy hogy elintéztem.... de megérdemelte, ehhez nem férhetett kétség. Viszont ő is boszorkány volt, valamint Christopher őt igézte meg, hogy ölje meg Erint, szóval tudnia kell valamit. De ezt Klausnak nem akartam elárulni... amilyen vehemens még megölné. Nem mintha én nem éreznék ehhez jókora huzalmat, ám ez akkor is egy kicsit más volt... - Nekem megfelel. - Bólintottam. - Azt viszont még mindig nem értem, hogy az anyádat miért nem akarod bevonni ebbe. Az mondta, hogy csak abban nem segít, hogy visszahozza Erint a halálból... akkor másban talán számíthatnánk a segítségére. - Mondtam ki a nyilvánvalót, de volt egy olyan érzésem, hogy Klaust ez egyáltalán nem fogja meghatni. Mindegy is, az ő dolga, hogy most mégis miért utálja megint az anyját. Ám Esther tekintetében is láttam valami megnevezhetetlent. Mintha már elege lenne a fia pálfordulásaiból. Na ezen viszont végképp nem csodálkoztam! - Nyugodj meg, én sem vagyok az a kegyelmező fajta. - Motyogtam még mielőtt újra beleittam volna a poharamba. Megfogalmazódott bennem egy kérdés, ami nagyon bökte a csőrömet, de mindössze csak addig tudtam magamba fojtani, amíg ittam. Utána kikívánkozott belőlem. - Miért csaltad meg Erint? - Kérdeztem rá egyenesen. Ez nagyon is érdekelt, hiszen mindössze annyiról tudtam, hogy megcsalta. De vajon miért nem volt neki elég jó a lányom?
Mióta kiléptünk a Mikaelson villából, szinte egyetlen szót sem szóltam. Bár Tatia sem volt éppen beszédes kedvében. Hang nélkül, gondolatokba merülve tettük meg mindketten a Grillbe vezető utat. - Nos, semmi extra dologra nem gondoltam - vontam vállat, és miután Tatia leült a bárpult melletti székek egyikére, magam is követtem a példáját. - Ha megérzünk egy boszorkányt elkapjuk. Gyors, váratlan rajtaütés... olyankor ők sem tudnak varázsolni. A könyörgés meg a köntörfalazás nem az én kenyerem. Annak ellenére, hogy boszorkányok, ők is csak emberek. Megigézhetőek. Elárulják a lelkük legféltettebb titkát is, ha akarom - rendeltem egy intéssel két italt. - Vagy talán te másképp tervezted? - kérdeztem Tatiát.
Furcsán éreztem magam. Nem fizikailag, hanem teljesen más lett a hangulatom, ahogy kiléptünk a friss levegőre. Természetesen még mindig dühös és bosszúra éhes voltam, hiszen Christopher ha nem is véglegesen, de megölte a lányomat és elrejtette valahová, viszont ennek ellenére ahhoz képest jól éreztem magam... nem is jól, hanem inkább szabadnak. Olyannak, mint egy ideje már nem. Jó pár hete úgy éreztem már magam, mint akit valamiben korlátoznak, mintha nem én élnék a saját bőrömben. csendesebb voltam, a lobbanékonyságom mintha tovaszállt volna az erőmmel és az egész személyiségemmel karöltve. Micsoda gondolataim támadtak hirtelen... erre innom kell, enélkül nem tudom elviselnie ezt. - Javaslom a bárpultot, onnan mindent lehet látni és érezni. A boszik egyébként sem tudnak feltűnésmentesen járkálni, mert süt belőlük a mágia. - Megforgattam a szemeimet és a pult felé indultam. Felpattantam az egyik székre, aztán körbeforogtam vele, hogy felmérjem a terepet. Voltak egy páran a Grillben, úgyhogy vagy sokkal könnyebb vagy éppen ellenkezőleg, nehezebb lesz egy normális boszorkányt találni. - És pontosan mi is akarsz a boszorkánnyal? - Kérdeztem Klaustól, miközben italt kértem magamnak. Valami erőset és ütőset, hogy lezsibbadjon az agyam. Amint kikaptam az italomat rögtön bele is kortyoltam, mintha elpárologhatna és nem ihatnám meg. - Beavatsz abba a fondorlatos kis észjárásodba vagy kezdjek el találgatni? Félrebiccentett a fejem és gúnyos mosolyt varázsoltam az arcomra. Ahogy pedig az emberek sürögtek-forogtak éreztem, hogy éhes lettem. Legszívesebben azon nyomban feltéptem volna valaki torkát.
Valahányszor a városban járok, érzéseim közhelyesek és silányak. Nem csak azért, mert minden ismeretlen a szememben unalmas és szokványos, ha nem azért is, mert nem szerettem az időmet vesztegetni a városban boklászva. Viszont most, hogy egy fontos ügyhöz kell alkalmazkodnom, muszájnak érzem, hogy a külvilágban megjelenjek. Utam pedig egy helyi vendéglőbe vezet, ami inkább volt kocsma elsőlátásra, mint elekelő étterem. S mikor megcsap a áprodott szag és az illatok kavalkádja, hirtelen rámöltöm hétköznapi szerepem. Közemberként sétálok a pulthoz, a hívalkodó öltezetű pincérnőhöz, aki szinte már tudta, hogy hozzáigyekszem. Nos, a lenge ruházata, mely mellkasitájon mély dekoltázsát hangsúlyozta, alig vette el a figyelmemet arról, hogy ne a beérkező látogatókat vizslassam. - Mit szeretne? - édesgetően hajolt belém a kajálda alkalmazotta, nagyobb észrevételt kölcsönözve a szépségein előre hajolva. Továbbra se foglalkoztat. - Egy Remie Martyn konyakot. - feleltem neki egy igazán szolíd, mégis előkelő ital mellett döntve, amit rövidesen elém is tett. - Akkor, parancsoljon. - majd át tért a többi vendég kielégítésére. Pillanatnyi magányom mostanra csak attól függ, hogy az illető akit várok belép-e azon a bizonyos ajtón. Társaságomat a konyakom mellett, egyedül azok a nem kívánatos szempárok viharozzák be. Nem válik inyemre, ha valaki a megengedettnél tovább bámul, pusztán azért mert kilógok a társadalmi ranglétrán a kínézetemmel. Bárpedig ha tudnák milyen ember vagyok, akkor azonnal megváltozna a most uralkodó ellenszenvük. Nem vagyok egy példaértékű jelenség, belátom, azt viszont nem állítom, hogy a származásom kapcsán megvetendő vagyok. Mondjuk, ez a szekélyes viselkedésiforma, általában azokra illik, akik a saját maguk származásával és etiketjével sem vannak tisztába. Akkor miért is rágodom rajta? Talán azért mert valahol szúrja az önbecsülésemet. Dacára annak, hogy ha akaratom vezérelne a legnagyobb képmutató személyt is eljátszahatnám. Bár, most is ezt teszem! Fenntartva a látszatott, hogy semmilyen gyanakvás vagy pletyka ne feketítse be, az itt töltött megfigyelésemet a vámpírok iránt. Valóigaz, nem lenne előnyös ha rögtön felkelteném a vadásznépszerűségemet ebben a városban. Később a megsértett és bemocskolt vámpírokban keltenék undórt, idő előtt. Azt pedig végképp nem akarom, hogy úgy végezzem, mint azt számtalanszor elkövettek a felleteseim.
Kezdőlap
