Hosszas autókázás után léptem csak át a város határát. Eléggé fáradt voltam, teljesen elzsibbadtak a végtagjaim, de mégsem akartam még megkeresni a hotelt. Őszintén szólva még mindig nem volt túlzottan jó kedvem és szükségem van már egy kis kikapcsolódásra. Jobb dolgom úgysincs. Egy időre most felhagytam a vámpírok hajkurászásával, és erősen gondolkodok rajta, hogy vissza is vonulok. Mi értelme is lenne a folytatásnak? Nem tudtam megvédeni a húgomat. Elbuktam. Ezek szerint nem voltam elég jó ehhez a hivatáshoz. A kocsikázás közben szinte kiszúrta a szememet egy felirat: "Mystic Grill" ... Azt hiszem most pont erre lesz szükségem. Leparkoltam a hely előtt és lassan kikászálódtam a kocsiból. Amint bezártam el is indultam a bejárat felé. Amint beléptem elég nagy tömeg fogadott.. Az első dolgom természetesen az volt, hogy körbenézzek hátha találok egy szabad helyet, de sehol semmi. Az ittlévő emberek sem voltak túlontúl szimpatikusak, de nem is nagyon érdekelt. Ahogy beljebb sétáltam kiszúrtam egy helyet a bárpultnál. -Valami erőset! Ha lehet sietősen. -szóltam oda a pincérfiúnak egy kevésbé kedves mosollyal az arcomon. A kérésem ellenére is elég sokat bénázott. Ez már csak abból is látszott, hogy amikor odanyújtotta nekem az italt kicsúszott a kezéből a pohár aminek a tartalma egyenesen a mellettem ülőre borult. -Te szerencsétlen! -rivalltam rá a pincérre és felkaptam egy szalvétát, hogy megtörölgessem a férfi felsőjét -Elképesztő, hogy milyen embereket vesznek fel pincérnek. Sajnálom helyette is. -sóhajtottam fel.
Az egész játszóteres incidens után szükségem volt egy italra. Vagy esetleg többre. Az a nőszemély totálisan kikészített. Meg ha már meg vannak számlálva az óráim akkor hadd érezzem jól magam. Bár nem érzek semmi különöset, hogy rosszul lennék vagy valami ilyesmi. Sőt sokkal jobban érzem magam, mint valaha. A vére szinte mámorító volt. Komolyan kár mást inni rá. Hiszen még mindig éreztem a számban a vérének mámorító ízét. Betértem egy Mystic Grill nevű helyre ahol rögtön megcéloztam a bárpultot. - Egy whiskyt. - Intettem a csaposnak, majd a hajamba túrtam. Reménykedtem benne, hogy Williammel még egy darabig nem futok össze. Még mindig nem volt időm kigondolni a hatásos belépőmet. Hiszen nem csak úgy megjelenek az ajtajában. Fájdalmat akarok neki okozni. Amekkorát így hirtelen csak lehet. Amint megkaptam az italomat lehúztam, majd intettem a csaposnak, hogy jöhet a következő kör.
A hátam mutatott felé, de éles füllel hallottam hogy mocorogni kezd. Méltatlankodik? Nem is ő lenne! Lehet hogy egy kóbor vigyor is végigcsúszott a képemen, mindig is tudtam hogy rántsam magammal, a kíváncsiság gyenge pont, - akárcsak régen - mégsem állt szándékomban hülyére venni. Megtehettem volna, de nem! Ő is jó játékos és inkább van kedvemre partner lenni vele, mint ellene. Az nem lenne szép látvány..
Már az ajtót engedtem a hátam mögött, beszívva a friss levegő illatát, minden boldog, gyerekes nyálcsorgatástól mentesen és a mellettem megálló alakjára fordultam.
- A park? - tettem fel a kérdést, de nem várva válaszokat löktem magam előrébb, hátrahagyva a kocsit megindulva a jótékony zöld felé. Nem kellenek a hirtelen meglepetések. Hogy követett e? Bíztam benne. Régen még egész megbízható volt a kicsike, lássuk most mennyire hajtja a vére.
Most miért kell Chrisről faggatnia? Nem most mondtam, hogy már nem lényeges? Hogy már nincs miről beszélni? Ah! Miért ismer ilyen jól? És ki gondolná, hogy ez ilyen bosszantó tényező is lehet? - Nem. Nem bántott meg. - ingatom a fejemet. Nem tudom, mit mondhatnék. - Csak nős, oké? Illetve... az volt, és vissza akarja kapni a feleségét. Én pedig ezt szinte kezdettől tudom róla, szóval én vagyok a bolond, amiért mégis megkedveltem. Mindegy, tényleg nincs miről beszélni. Majd elfelejtem. Nem érdemes több szót ejteni róla - vonok vállat a tőlem telhető leglazábban, és remélem, hogy ezzel végleg kielégítettem a kíváncsiságát. Homlokráncolva figyelem Courtney teljes értetlenségét, zavart kérdéseit, és egyszerűen kitör belőlem a nevetés. Tudom, semmi vicces nincs az egészben. Sem abban, hogy mire készülök, sem abban, hogy így összezavartam őt. De annyira kínos, kellemetlen az egész, és az értetlenségével csak tetézi ezt, így nem tudom visszafogni magam. Bár a nevetésem érezhetően cseng az idegességtől, és aligha nevezhető őszintének. - Hát ha még Klausról sem hallottál... akkor tényleg nagyon le vagy maradva. Azt sem tudom, hol kellene kezdenem. Minden vámpír egy ősi családból származik, melynek tagjai még most is élnek, ezer évesek nagyjából. Öten vannak testvérek, ha jól tudom, és Klaus egy közülük. Bár ő csak félig vámpír. Egy fattyú, aki vérfarkasnak született. És most ő mindkettő, ezért nevezik hibridnek. Talán néhány hónappal ezelőtt... rájött, hogyan tud más hozzá hasonló hibrideket csinálni vérfarkasokból. Olyanokból, mint én. És ezek a hibridek erősen kötődnek hozzá, őt szolgálják a természetüknél fogva. Ezt a köteléket kell elvágnom egy tucatnyi hibridnél az alku szerint - Remélem érthető voltam, mert ha ennél mélyebben bele kell folynom a magyarázkodásba, félek, hogy én is belezavarodnék.
Szinte mindig a hajamat tudtam volna tépni attól, ha nem kaptam választ valamely kérdésemre. És normál esetekben végül mást téptem, nem a hajamat, de végülis... most mit tegyek? Neki nem téphetem ki a nyelvét, se a szívét... a nyelve visszanő... a szíve pedig.. áh, túl sok hiányt szenvedne a világ, ha ő csak úgy eltávozna, méghozzá az én hibámból. Arról nem is beszélve, hogy lehet, ő gyorsabb, és előbb tépi ki az én szívemet, mint én az övét. - Öhm... most komolyan sétálgatni akarsz? - fordultam utána ledöbbenve, nagy szemekkel pislogva. Hát nem vagyok én ehhez hozzászokva. Nagyon nem... de jó, menjünk. Felálltam, és utána sétáltam, ám nem voltam az a nagy rohanós. Ha akar, megvár.
Azt hiszem túl nagy a tiltakozás. Ez most pontosan olyan mintha az a bizonyos Chris összetörte volna Hayley szívét. Mit tehetett az a srác, hogy elérje Hayley-t? Nem könnyű még a bizalmába sem kerülni, nemhogy a szívébe. - Megbántott ugye? - Kérdezek vissza halkan, együtt érzően. Látszik rajta, hogy nem akar róla beszélni túl sokat, így nem is akarom túlzottan faggatni. De kíváncsi vagyok, hogy igazam van-e. - Na jó! Mindent értenék, ha tudnám mi az a hibrid. Meg Klaus. Vagyis ki az a Klaus? És miért van neki hibridje? Róluk még nem mesélt nekem senki. - Rázom meg a fejem mintha attól kitisztulna. De ez nem jött be most! Halkan beszélek bár magam sem értem miért. Talán mert Hayley is ezt tette? Lehet. Viszont akkor sem értek ebből az egészből egy mukkot sem. Mit akar egy egyszerű professzor 12 micsodával? És honnan tudná azokat a micsodákat pont az én Hayley-m megszerezni? Áhh! Ez kész agyrém!
Rövid mosoly futott végig a képemen. Ha most nem lenne konkrét tervem, ha egyetlen meggondolatlan lépéssel nem tenném tönkre mindazt ami eddig felépítettem - a rendes és közönyös, jólelkű városi fickót - komolyan elgondolkoztam volna a kérdésen. Rég volt már egy igazi.. kemény menetben részem és a közönség még fel is villanyozna! De le kellett mondjak róla. Túúl sok forgott kockán és túl értékesek az erre eltöltött hetek.
- Inkább sétáljunk egyet.. - engedett a fejem, sosem voltam az ösztönök rabja kivéve ha épp engedtem az érzésnek de most sokkal fontosabb dolgom volt annál. Felálltam mielőtt válaszolhatott, ezzel is jelezve hogy jön-nem jön én megyek. Ha még mindig kíváncsi a részletekre, vagy inkább megismételne egy-két régen eltöltött estét ugyanolyan kellemesen, felemeli azt a dögös kis seggét.
A hozzászólást Christian Emmerich Kinsey összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Ápr. 02, 2013 7:19 pm-kor.
Ahogy egy hirtelen mozdulattal magához rántott, és szemei mélyen belefurakodtak az én tekintetembe, hirtelen a levegő is bennem akadt, de két másodpercnek kellett eltelnie, máris nevetés bukott ki belőlem,felfogva ezt a hevességet. Régen is ilyen volt. Váratlan... és mire bármit is mondfhattam volna, már újra elengedett, mintha mi sem történt volna, de emlékeztem a szavaira, amiket mondott nekem. És hát... - Áh, szóval csináljam... tudod, én elhiszem, hogy megbotránkoztató személyiségnek gondolsz, de jelenleg egy apró kis bárban vagyunk, eléggé nagy közönséggel. Még itt is csináljam azt, amit máshol... négyszemközt csinálnék veled, hogy kiszedjek belőled MINDENT? - kérdeztem egy pimasz mosollyal. - Ugyan... tudom, hogy nem véletlenül vagy itt. Ahogy te is mondtad, nem kis dolgokra utazol. Engem már csak az érdekelne, hogy ki vagy mi ráncigált téged ide. Ne mondd, hogy nyaralni jöttél, ahhoz hideg van - sóhajtottam fel, és kivettem keze ügyéből az üveget, hogy ezúttal én hajtsam fel.
- Nem, nem - rázom a fejem. - Christopherhez már semmi közöm, oké? - próbálom tisztázni a dolgot, ha már így összezavartam szegényt. - Az csak... de nem fontos. - Most komolyan, miért beszélek egyáltalán róla? - Valamit félreértettél szerintem. Vagy én fogalmaztam rosszul. Na jó, vegyük sorjában, mert a végén én is belezavarodok. Shane, a professzor... szóval alkut kötöttem vele, hogy elárulja, hol van a családom, ha szerzek neki 12... - közelebb hajolok, hogy a többit már biztosan csak ő hallja - ... hibridet. Meg kell szabadítanom őket a köteléküktől, ami Klaushoz köti őket. Gondolom, Klausról már hallottál - jut eszembe ezt is tisztázni, csak hogy minden képkocka biztosan a helyére kerüljön.
Lassú mosoly csúszott szét az arcomon. Aztán gondoltam egyet. Megemelkedett kézzel közelebb hajolva felé fűztem rá a tarkójára, csak hogy mééég közelebb húzzam be, egyenesen az asztalon át a szemeimbe. Végigtapogattam az arcát. Nem mintha ne vésett volna a fejembe minden egyes négyzetcentimétere, inkább mondjuk azt, hogy örültem... a viszont látásnak.
- Talán nem... kisfiúkkal kéne kezdened... - vonult szét megint a korábbinál sokkal elképesztőbb mosolyom, aljas? Talán. Nem szoktam magamat nézegetni a tükörben, illetve de. Ha túúúl fontos a szerep, de ez most nem az a pillanat amikor játszogathatok. Ez a perc sokkal inkább kedvez az élvezetnek. Egy darabig ott is tartottam a szemeimet, benn a szemeiben, kíváncsi voltam még mindig annyira felizgatom e. Jól emlékszem amikor nem egyszer pillanatok alatt repültek a rongyok. Hogy ő engem!? Nos... kérdés még mindig olyan jók e azok a módszerek amikkel mindig is próbálta elcsavarni a fejem, de... mondjuk. Megadtam neki az esélyt.
- A kíváncsiságod tekintetében meg... - folytattam mégis rövid csönd után - Ne kérdezz... CSINÁLD! - suttogtam a füle mellett belemosolyogva az egészbe, aztán olyan hirtelen engedtem el, mintha ott se lett volna.
- Mit akarsz tudni... - kérdeztem megint hidegen az előttem fekvő pohár köré fűzve az ujjaimat és az ajkamhoz emelve gyorsan dobtam be az összmennyiség felét.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 30, 2013 11:41 pm
- Talán úgy ismersz engem, mint aki nem kíváncsi? - vontam fel a szemöldökömet, érdeklődően kutatva azokban a szemekben, de rá kellett jönnöm, méghozzá eléggé korán, hogy számomra nem árulnak el semmit. Vagyis igen, de nem ebben a pitiáner helyzetben. Voltunk már sokkal közelebb egymáshoz, hát abban a helyzetben máris közlékenyebb a tekintetünk is. A szem a lélek tükre. Kivéve ha nem őrültekről van szó. - Nem, számomra éppen olyan ismerős ez, mint neked - vontam meg a vállamat. Ellenkezés... még friss nálam is. Hiszen Damont nem régen kaptam el. - Nemrégiben volt benne részem. Sajnos, nem olyan idős és tapasztalt, főleg nem bátor vámpír volt, hogy hajlandó legyen kísérletezni. Nem mellesleg nős is, így méginkább nehéz volt betörni... - sóhajtottam fel, még mindig fintorogva, de hát tudta ő nagyon jól, hogy nekem is éppen annyit jelent a szórakozás, mint neki. Csak a probléma, hogy néha egyáltalán nincs kivel szórakozni. Ha valakit igézni kell, az már nem olyan frankó játszma. Máskor meg éppen... ez teszi izgalmasabbá. - Az ízlésed még mindig nem változik. Kár, hogy nem a "kerüljenek a nagy hátsójú nők" feliratú felsődet vetted fel - mértem végig őt újra. Hát, mivel olyan közegben vagyunk, most inkább nem mondom, hogy legjobban a nagybetűs semmi áll jól rajta. Tudja ezt ő maga is. - De ki vele... miért vagy itt? - kérdeztem, még közelebb hajolva hozzá. A szememben valami tűz gyulladt fel. Ha kíváncsi voltam, és nem elégítették ezt ki, nagyon dühös tudtam lenni.
- Valami vicceset mondtam? - húzott magasba a szemöldököm egy pimasz mosoly árnyékával megkeringve az arcomon. - Ugye egy percig sem hiszed azt, hogy nem voltam kíméletes? - engedtem szabad utat a mosolynak újra elszemezve a whiskys üveggel, a szemem elé tárva vagy ezernyi emléket mi mindenre képes az üveg egy darabja, milyen engedelmes.. milyen nagyszerűen adja át magát annak ami a végzete, hogy eszköz legyen. Egy cseppnyi élvezetet jelentő kezekben. És én szerettem azokat a kezeket.
- Túl sokat kérdezel... - leheltem a szemeibe megcélozva egy újabb mosoly szabadra eresztett verziója a szám sarkában de útközben már jeleztem is a dögös kis pincérnőnek, hogy engem is dobjon meg egy pohárral. - Nincs annál édesebb ha a félelem szaga izgatón tölti meg a levegőt. - fordultam vissza a szemébe - Vagy ha még ellenkezik is veled. - érkezett egy teli pohár az asztalra de rá se nézve a nőre egy legyintéssel hajtottam el. Túl nagy a segge. Gyűlölöm a bálnákat.
- De ezt pont neked kell meséljem? - kortyoltam bele a whiskybe és húztam is el a számat. - A tiéd ízletesebb.. - locsoltam ki azt a löttyöt a padlóra és töltöttem meg a helyét az üvegével.
Szóval pasi van a dologban! Ez komoly? Egy fiú miatt van bajban? Na most aztán már tényleg nem értek semmit. - Pontosíts nekem kérlek! Most a fiúval van gond? Vagy azzal a professzorral? Nem értek semmit Hayley! - Rázom meg a fejem, mintha attól kitisztulna. De sajnos nem történt semmi ilyesmi. Viszont a kis monológja alapján arra következtetek, hogy az a Bulgáriás srác nagyon tetszhet neki. Ahogy ismerem Hayley-t, vele nem lehet játszadozni. Főképp ha egy vámpírról van szó. - Egyébként meg nem azt írtad a leveledben, hogy menekülsz valaki elől? Most akkor...? - Mondom mikor eszembe jut annak a levélnek a tartalma. Lehet csak én nem emlékszem rá jól, de mintha ezt írta volna.
- Tényleg túl jól ismersz - halvány mosollyal jutalmazom, amiért kapásból kitalálta, hogy mi is a gond. Bár lassan annak talán már nem is lesz jelentősége. - Van egy vámpír, akit megkedveltem kicsit... az elmúlt napokban. Őt kísértem el az útjára is Bulgáriába. De igazából ez már nem lényeg. Talán nem is találkozom vele többet - sóhajtok. Nem szeretném, hogy igazam legyen. Mégis mintha menekülnék Christopher elől, pedig nem is üldöz. Talán a saját érzéseim üldöznek, és az, hogy tudom, mennyire helytelenek. - Tudod, a korábban említett alku a professzorral. Na az lesz a keményebb dió - pillanatok a poharam felett Cart-ra. Mennyit mondjak neki? Nem szeretném bajba sodorni, de csak ő van nekem, akivel valóban őszinte lehetek.
A gond az, hogy nem tudok rá sokáig haragudni. Pedig most azt hiszem tényleg megérdemelné. Még az is jobb lett volna ha nem szól semmit és azt hiszem, hogy éli az életét boldogan. Nem! Ő írt egy levelet, hogy bajban van meg, hogy elmenekült. Én erre mit is következtettem ennyi idő után? Hogy talán meg is halt már! - Rendben. De legközelebb ne legyen ilyen! - Mondom szem forgatva. Legközelebb már az őrületbe kergetném magam szerintem. Nem tudnám elviselni, hogy elveszítem Hayleyt. Hiszen együtt nőttünk fel. Úgy szeretem mint a testvéremet. - Ez a bonyodalom gondolom vámpírokról meg egyéb lényekről szólhat? Jól gondolom? Másképp nem engem hívtál volna... - Nem vagyok ebben olyan biztos. De úgy hangzik.
Sóhajtok egyet. Talán nehezebb lesz vele, mint gondoltam. Attól tartok, nem láttam még ennyire aggódni. Persze tudom, hogy törődik velem, meglehet, ő az egyetlen, akiről ezt elmondhatom. De azért nem kéne agyvérzést kapnia miattam. - Figyelj. Sajnálom, hogy levelet írtam ahelyett, hogy felhívtalak volna, de gondoltam így egyszerűbb és lényegre törőbb. - vonom meg a vállam. Most mit tegyek? Néha én is lehetek felelőtlen és meggondolatlan. - Az a helyzet, hogy megismerkedtem egy professzorral, aki talán tud infókat szerezni nekem az igazi családomról. Nem csak talán. Biztosan tud, de csak akkor segít nekem, ha én is megteszek érte ezt-azt. Ezért jöttem ide, csak a helyzet azóta mintha folyamatosan bonyolódna - húzom el a szám, aztán a poharamnak is szentelek egy kis figyelmet.
- Kivételezett? - nevettem fel. A szemem elé tárult hirtelen egy tucat olyan kép, amelyet ugyan soha nem éltem át, de elképzelni rendkívül szórakoztató volt. Leginkább arról, hogy Christian mégis miket művelhet olyan nőkkel, akik nem egyeznek bele a kis játékaiba. Hát igen... talán egy kissé fájdalmas, de ki is okolhatná érte? Nekem momentán ezzel nincs problémám. Annak idején sem volt. Talán pontosan emiatt sikerült annyira "egymásra" találnunk... hiszen ha mondhatjuk úgy, míg az egész, amiben résztvettünk, egy hatalmas tiltott dolog volt... de azon belül, amit műveltünk egymással, méginkább tiltott volt. Elvégre... nekem is önös érdekeim voltak azzal, hogy kibírtam egy olyan férfi mellett huzamosabb ideig, akiben igazából nem is láttam semmit. Csak azt, hogy valaminek a feje. És ha ő az, akkor részben én is az lehetek. Aztán jött Chris... és veszélyesebb vizekre léptünk. Elég a nosztalgiából! - Azóta is keresek valakit, aki kicsit feldobná az életemet, de sajnálatos módon... a férfiak egyre nőiesebbek - fintorodtam el unott képpel, ahogy körülnéztem a sok fiatal között. Hát igen, ebben a korban dől el minden. De kétlem, hogy ezek valaha olyasmire vetemednek, ami felkeltené az érdeklődésemet irányukba. - De meg kell mondjam... akadnak néha finom falatok is... csak őket nehéz rávenni az... "együttműködésre" - vontam a vállamon egyet. Hát ja... Salvatore esetében eléggé nagy erőfeszítés kellett, de végül egy kötél megoldotta a problémát. Hiába, valaki sose változik.
- Zene füleimnek... - emeltem meg lazán az egyik szemöldököm - Szeretek méllly.. benyomást hagyni az emberekben. - pillantottam le a kezeire, felidézve azokat a gyönyörű időket, amikor egyetlen sikamlással csúszott rajta végig a penge és én minden csepp vért élvezettel nyaltam le róla nehogy kárba vesszen.
- Nem szoktam megkérdezni őket.. - pillantottam vissza a szemeibe és egy negédes mosoly árnyéka végigkúszott a szemeimen. - De nagyon is tisztában vagy vele.. hogy te milyen kivételezett személy vagy. - engedtem hozzá a számat is mosolyra, újra elmémbe engedve a további képeket. Élvezetes egy éjszaka... Élvezetes éjszakák sora! Szerettem azokat az éveket.
Ami rögtön eszembe jutott, hogy mindig is imádtam a stílusát. Ahogy kivette a kezeim közül a poharat, hogy aztán felhajtsa... hm, mondhatni, ez egy nem mindennapi és váratlan lépés lett volna, HA nem ő csinálja. De igazából ha merészségről beszéltünk, akkor nekem egyedül Christian jutott eszembe. Velem nem sokan mernek ujjat húzni komolyabban, de ő igen. Vagyis... nem ujjat húz velem, csupán képesek vagyunk ugyanazt a játékot játszani. - Azt hittem, nyilvánvaló, hogy túlzottan is mély nyomot hagytál bennem ahhoz, hogy csak úgy elfelejtsem, mit szeretsz. - mondtam lehengerlő stílusban, és az asztalra hajoltam, hogy még közelebbről lássam azokat a szemeket. Elvetemült, őrült, sorolhatnám még a jelzőket. - De... - dörzsöltem meg az államat. - Nekem az is rémlik, hogy van, amit még ennél is jobban szeretsz. Vajon volt azóta olyan nő, aki el is tűrte tőled? - vontam fel a szemöldökömet, és visszahúztasm a poharamat. Nem tudom, hogy egyes nők hogy viszonyulnak a szadizmushoz. Christopher csupán "enyhén" volt őrült az ágyban. De ha belegondolok, azt kell mondanom, hogy néhány nő talán kapható is erre. Vagy mégsem?
Elmosolyodtam amint megéreztem a lábait. Mégsem reagáltam semmit, pusztán lassan csúszott felé a kezem az asztalon és ugyanolyan tempóban fűzve le az ujjait az aranysárga löttyöt tartlmazó pohárról és a számhoz emelve kortyoltam bele.
- Mmmm.. Látom az ízlésed még mindig nem változott.. - koccant le a pohár alja közvetlenül előttem, és egy kellemes sóhajt erőltetve a tüdőmbe megint elmosolyodtam.
- Jól tudod, hogy nem pazarlom az időmet apróságokra. Pláne már egy ideje nem. - tartottam továbbra is a szemeit, tovább élvezve a lába munkáját az asztal alatt. - És látom még arra is emlékszel mi az amit szeretek. - kortyoltam rövid idő után még egyet az italból, azzal felemelve az üveget megint félig töltöttem és visszatoltam elé.
Elsétált előlem, közben még mindig csak mosolyogni tudtam rajta, miközben végignyaltam alsó ajkamon, és ugyan testem nem fordult utána, de tekintetemmel követtem őt, ahogyan leült az asztalhoz. A szavai elgondolkodatóak voltak, mégis jogosak. Én is továbbléptem, hiszen egy idő után mindennek vége szakad, és az a korszak már jó pár évtizede lezárult. Egy sóhaj után követtem őt, és vele szemben ültem le, megkaparintva ismét a whiskys poharamat, és belekortyoltam. - Most már igazán kíváncsivá tettél, hogy miért vagy itt. Csak nem megint nagyban utazol? - kérdeztem tőle vigyorogva. Hát róla bármit el tudok képzelni. Még ezt is. Vagy pontosabban... csak EZT tudom róla elképzelni. - Bár... tőlem beszélhetünk másról is - mondtam, ártatlanságot erőltetve tekintetembe, de inkább sikerült valami ravasz csillogással megtölteni a szemeimet, mintsem ártatlansággal, közben pedig lábam az asztal alatt megemelkedett, és végigsimítottam vele a lábán, már amennyit elértem belőle. Tekinthetjük ezt a találkát egy újabb játék kezdetének. Bár kivételesen most nincs nálam se fatöltény, se pisztoly... valószínűleg mert az évek alatt rájöttem, senki nincs olyan merész, hogy mindezt kipróbálja. Elszántság kell hozzá, bátorság...
Megint elvigyorodtam amikor kitépte magát a kezeim közül. Bírtam a vadmacskákat és ő mindig is maga volt a sárkány! Hogy az illata? Semmit sem változott! Ugyanaz a parázsló, gyönyörűséges édes illat, a vérének dübörgésével megfűszerezve. Szerettem az ilyet! Őt.. szerettem. Vagy inkább amiket velem művelt..
- Nem ismersz eléggé ha azt hitted leragadok a múltban... - lépkedtem el aztán mellette csak hogy leüljek az ő korábbi helyével szemben a boxba. - Nem akarsz leülni? - kínáltam meg hellyel a szemben fekvő padra intve, ha itt találná lerakni magát mellettem, abból semmi jó nem származna. Egyelőre.
Mélyen néztem bele szemeibe. Fel akartam fedezni, bár már nem maradt olyan, amit ne ismertem volna benne. Már eltelt majdnem kilencven év, mégis úgy a fejembe, és testemre égett minden érintése, minden pillantása, mintha tegnap történt volna. És ez... számomra egyet jelentett csupán: hogy valakit én sem vagyok képes csak úgy elfelejteni. Mert jó vele szórakozni. És játszani. Benne emberemre találtam, aki nem menekül el tőlem, és nem mondja, hogy "EZT NE!". Kell ennél több? Gyorsabb volt nálam. Mire pisloghattam volna egyet, már el is kapta a hasát simogató kezemet, és magához húzott. Imádtam, ami benne rejlett, mint valami... nem is tudom őt mihez hasonlítani. Talán mert az életemben még soha nem járt olyan, mint Ő. De szerettem a hurrikánokat... azokat, akik mindig felkavarnak, hirtelen bukkannak fel, majd olyan hirtelen tűnnek is el. Felnevettem, miközben szemem az ajkai és a tekintete között ugrált, de szám újra széles mosolyba terült szét, és elrántottam a kezem, már csak kekeckedés gyanánt is. - Tudom - forgattam meg szemeimet, mikor azt mondta, neki nem hiányzik senki. Nem mondanám, hjogy én bárkit is hiányolok, de... nem igazán volt olyan év az életemben, hogy nem jutottak eszembe az 1920-as évek. Hm, tilosban járni... nincs is annál jobb, nem? Christian mellett ezt tehettem. Vagyis... nem voltunk egymás mellett. Csupán olyan helyzetbe kerültünk, amikor egyszerűen lehetetlen volt azt mondani, hogy NEM. Nem tudtam neki ellenállni, belementem az összes átkozott kis játékába, amikor lehetőséget adott rá, és ezzel ő sem volt másképpen. - Sajnos az italcsempészet kora már végetért. Tudtommal a maffia sincs a városban. És már nem is az oroszok körül forog a világ, hanem az olasz, és szicílilai maffiózók körül. Ezért is lep meg, hogy itt látlak - vontam meg egyszerűen a vállamat, miközben csak a játék érdekében is eltávolodtam tőle. Nem voltam az a behódoló típus. Annak ellenére sem, hogy neki már annak idején megtettem. És végre olyan férfira találtam az ágyban is, aki... hm, ezt nem tudom szépen megfogalmazni. És csupán hozzászoktam, hogy Ő nem megy olyan helyre, ahol nincs valami, ami vonzaná. Tehát van itt valami... vagy valaKI, aki idehúzta Őt.
Ha azt hiszi, hogy nekem elég pár apró megnyugtató mondat akkor nagyon is téved. Eltűnik csak úgy egy magyarázat nélkül. Aztán meg vegyem is be, hogy minden rendben. Hát persze! El sem tudja képzelni, mennyire megijedtem attól a levéltől. - Örülök, hogy jól vagy. - Mondom kissé idegesen. - Viszont van egy "de"...hogy gondoltad ezt? Csak úgy itt hagysz egy levéllel! Legalább felhívhattál volna és ... - Elnyelem a mondatom végét. Egyenlőre ennyi kérdés azt hiszem lesz neki. - Búlgáriában? Legalább hoztál nekem valami szuvenírt kiengesztelés képpen? - Váltok át kicsit kedvesebb hangnemre és felnevetek.
Széles vigyor húzódott szét az arcomon. Jó volt szembetalálni a múlt egy darabkáját. Rég volt? Még azt is mondhatnám pokoli rég, de a pokol túl hívogató ahhoz, hogy olyan messzire száműzzem.
- Sose lehet tudni.. - rántottam meg a vállam egy megjátszott lenéző szájhúzás következtében, de nagyon is jól tudtam, hogy emlékszik még a mi kis közös.. kapcsolatunk minden egyes elemére. Hát lehet azt elfelejteni!? - Mindig szerettél veszélyesen élni, és gondoltam.. hátha egyszer emberedre akadsz! -tartottam mindvégig a szemeit ahogy közelebb lépett, de már nem tudtam elrejteni a miatta érzett sóvárgó mosolyomat. Állldott régi szép emlékek!
- Talán azért, mert nem érdemled meg!? - kérdeztem elkapva a kezét a hasamon és hirtelen rántással kaptam közelebb csak hogy egész közelről nézhessek a szemeibe. Hogy felpiszkáltak az emlékek? De még mennyire! Az ééédes vérének ízlete a számban.. a parancs.. amikor kihívó szemekkel utasított.. és a fegyver kattanása a halántékon.. amikor újra golyó nélkül maradt az újabb elsütés.. Mámorító emlékek. Mégis ott leledzett mindegyik a szemeiben, és én imádtam, hogy egy pillanat alatt képes volt előhozni az alantasabb énemet. - De ne higgy nekem.. - húzódtam oda aztán a füléhez, a kezét még mindig szorosan tartva a kezemben - nekem senki sem hiányzik.. - suttogtam bele kéjesen, habár valljuk be, kevés meghatározó ember volt az életemben, kevés tanááár.. aki nem végezte a föld alatt, de ő igenis megérdemelte. Nem tudom létezik e nála valaki aljasabb...
Kezdőlap
/