Teljesen elzárkóztam a külvilágtól, miközben olvastam. Néhány mondat olyan volt, mintha nem is én írtam volna. Nem rémlett, hogy történt velünk ilyen is. Annál inkább érzékeltem azt, hogy eltűnt kezeim közül a papírhalmaz, és megjelent mellettem egy udvariasnak nem nevezhető.. vámpír. A tanulmányaim rájuk is kiterjedtek, boszorkány mivoltom végett pedig sokkal érzékenyebb vagyok rájuk. Ijedtséggel telt meg tekintetem, de csak a pillanat hozta magával, hogy nem tudtam még teljes mértékben felkészülni erre. - Nem értem, miről beszél. - fordultam el tőle, nyugodtságot erőltetve magamra. - Jobb lenne, ha most visszaadná a könyvemet, és békén hagyna.
Egy boszorkány. Egy boszorkányra van szükségem, találnom kell egyet mindenáron, és minél hamarabb. Kár, hogy nincs ezeknek valami gyülekezőhelyük a városban. Még válogathatnék is közülük, mint az emberek az árut a boltokban. Most járhatom be a város közös helyeit, remélve, hogy valahol egyre rábukkanok. Ez nyilván így is lesz, csak hát, jobb előbb, mint később. A mostani helyzetemben még inkább sürgettem a dolgot. Szinte kitéptem a Grill dupla ajtaját, úgy léptem be. Néhányan felkapták a fejüket, de nyilván megszokták meg tőlem ezt az érkezést, vagy csak megérezték az erőt, és hatalmat, meghajolva előtte, mindenesetre elfordították a fejüket, mintha nem láttak volna semmit sem. Ez kissé lehűtötte a dühömet. Szerettem, ha mindenki tudja, hol a helye. Történetesen egy ősi hibrid lábai előtt. Megálltam az ajtóban, és végigpásztáztam szememmel a sokaságot. A boszorkányokban ha kedvelek valamit az az, hogy már messziről felismerni őket. Talán maguk sem tudják, hogy miféle rezgések áradnak belőlük. Sima halandó meg sem érzi. De én igen. Ez alkalommal úgy tűnt, a szerencse azonnal rám mosolygott. Egy fiatal lány ült a pultnál, valami könyvbe mélyedve. Nemcsak mutatós, hanem boszorkány is. - Hello - ültem le mellé, és minden teketóriázás vagy udvariasság nélkül kiemeltem a könyvet a kezéből. - Momentán nem vagyok olyan hangulatban, hogy hosszú köröket fussak tapintat gyanánt. Térjünk a lényegre. Tudom, hogy mi vagy - néztem a szemébe. - És nyilván ez azt jelenti, hogy nekem sem kell okvetlenül bemutatkoznom.
A városba érkezvén jobbnak láttam úgy, ha Vasilisa nem tart velem. Nem akartam együtt mutatkozni vele, hisz' ha fény derül a Mi kis titkunkra, jobb az, ha senki nem tud arról: mi ketten összejátszunk és testvérek vagyunk. A hiányzó részek már mind egészek voltak fejemben, s csak információkat kellett gyűjtenem. Apróságokat, mely még inkább felkészít engem a Mystic Falls-i életre. Egyesek szerint nem könnyű, de ezt csak pletykákból hallottam. Talán köze sincs a valósághoz, viszont most itt vagyok, s rá fogok jönni, hogy így van-e vagy sem. Leültem a pulthoz, és elővettem kis könyvemet, amiben az elrejtett információimat hordoztam. Petrovák... nehéz őket megtalálni, de utána még nehezebb elveszíteni őket szem elől. És Mystic Falls nem szűkölködik bennük. Vagy most, vagy soha. S szinte mindegy, melyikükbe botlok bele. Mindegyikről tudok mindent. A sok év meghozta gyümölcsét, amit kínkeservesen a felkutatásukra áldoztam. Tudom, hogy Tatia Petrova itt él. Nem szerencsés vele ujjat húzni. A lánya, Erin szintén, vele még annyira se ajánlatos ujjat húzni. Katherine-ről hallottam a legtöbbet, vele találkozni sem akarok. És a legifjabb, a hasonmás. Róla viszont még rosszat nem hallottam. Érdekes família ez. - Egy ásványvizet kérnék szépen. - szólaltam meg szelíden, a csapos fiú felé fordulva, és megköszörülve torkomat, apró pírfolt jelent meg arcomon, mikor láttam, hogy végigpásztázott tekintete. - Köszönöm. - biccentettem felé, majd mikor továbbállt, tekintetem ismét a jegyzetekre vándorolt.
Érdeklődve hallgatom, hogyan lett az, ami. Bár be kell vallanom, kevésbé találom meglepőnek, hogy férfi létére mágiával átitatott vér csordogál az ereiben, mint azt, hogy meg akart ettől szabadulni, és a sors ironiájának hála végül egy olyan lény lett, amire aligha sorolhatunk példákat a történelemből. - Nem emlékszem, hogy valaha is hallottam volna meséket félig vámpír, félig boszorkány alakokról - hangom kicsit tűnődő, ahogy próbálok fejben a múltban kutakodni. - De tudod... a régi időkben a varázsképességekkel megáldott férfiakat sámánoknak, kuruzslóknak, mágusoknak, esetleg varázslóknak hívták. Szerintem sok más nevük is volt és van ma is, de akárhogy nevezzük is őket, a hatalmuk tiszteletet parancsolt a nép körében. A legtöbb kultúrában fontos szerepük volt, a vezetők mellett kaptak helyet, megbecsülték őket. Női társaikkal ellentétben. Őket nevezzük csak boszorkányoknak vagy banyáknak, ami jól kifejezi, hogy őket sosem ismerték el annyira, mint a férfiakat. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy szerintem semmi szégyenletes nincs abban, aminek születtél. Valaha én is boszorkány voltam, csak sosem adatott meg a lehetőség, hogy éljek ezzel, mert az átváltozáskor elvesztettem a képességeimet - vállat vonok, aztán inkább újra az italomnak szentelem a figyelmemet. Mindenesetre elgondolkodtató Hayden története. Ez előtt soha nem gondoltam még bele, hogy ez egyáltalán lehetséges. Egyszerre lenni mind a kettő.
Az jött le neki az aprócska szóból, amire számítottam. Általában gyakorta előfordul ebben a városban, hogy simán hibridnek néznek. Vagy titulálnak, mert "félvér" vaqgyok. De rajtuk csak nevetek. Semmi közöm a hibridekhez. - Soha nem találkoztam még a bátyáddal. - rázott ki a hideg látványosan, bár volt bennem némi színészkedési vágy is, talán ezért lett kissé hatásosabb. - Már nem is lennék életben. - fintorodtam el. - Boszorkánynak születtem. - kezdtem bele. - Utáltam az lenni. Egy férfi? Mint boszorkány? Nevetséges. - nevettem magamon szánakozva. - Meg akartam szabadulni tőle. Viszonyba kezdtem egy vámpírral, aki átváltoztatott. De a nem túl békés elválásunk után szezett egy boszorkányt, aki csak bosszúból visszaadta a boszorkány képességeimet, amiktől szabadulni akartam. - tálaltam fel az igazságot. Semmi jelentősége, hogy tudja-e, vagy sem. Minden bizonnyal hallott már ilyen lényekről. Ha nem, most biztos meglepődik.
- Feleségül venni? - nevetek fel szárazon. Mintha vámpírkörökben bárkinek eszébe jutna ilyesmi. Ki akarna évszázadokat tölteni valakihez láncolva? Mármint a testvéri viszony az más. A családját amúgy sem válogathatja meg az ember. De egy házasság teljesen más fajta elkötelezettségekkel jár, amit olyan hosszú ideig aligha tud bárki is megtartani. Anélkül meg mi értelme lenne az egésznek? Ilyesmikre csak az a béna Salvatore képes vetemedni. Halandók esetében persze teljesen más a véleményem. Szerintem szép és romantikus valaki mellett megöregedni. És ha egyszer lenne ilyenre esélyem, nem szalasztanám el. De ez maradjon az én titkom, legalábbis amíg anyám a gyógyírt keresi... - Is? - vonom fel a szemöldökeimet. - Csak azt ne mondd, hogy hibrid vagy - húzom el picit a szám. Nem megsérteni akarom, távol álljon tőlem, de valahogy Nik csicskásaihoz sincs sokkal inkább kedvem, mint a családhoz. Más félig vámpír lényekről pedig még nemigen hallottam, de néha úgy érzem, már semmin nem kellene meglepődnöm.
Mintha kedvtelenség vette volna át a teret, s bevallom, nem volt éppen jó választás a testvérére világítani, hogy csupán emiatt ismertem fel, de ami a szívemen, az a számon. Ez olyan családi vonás. A húgom is ilyen. De Trish még ennyire sem tartja a véleményét, mint én. Talán nem hasonlítunk annyira, mint gondoltam. De ez már csak így van velünk, boszorkányokkal. Egyikünk különcebb a másiknál. A szüleink halála után főleg így volt. Én vigyáztam rá.. míg hagyta! Ő volt az egyetlen, akit soha nem bántottam. Bár belegondolva, nem nevezném bántalmazásnak azt, amit én az emberekkel - vagy más lényekkel - teszek. A női nem rendkívül fel tudja kelteni az érdeklődésemet. Ezen még semmi kivetnivaló nincs. - Akkor a családos téma kilőve. - sóhajtottam, majd legyintettem. - Nem is számít. Nem feleségül venni akarlak, hogy tudjam a családi titkokat. - rántottam meg vállaimat, majd megfogtam újra poharam, és belekortyoltam. - Vámpír... IS... - mondtam, lötyögtetve italomat a pohárban. Mennyire remélem, hogy nem néz most hibridnek..
Érezhetően megkönnyebbülök, amikor levedli ezt a túl udvarias modort. Máskor, más körülmények között, mondjuk egy kellemes bálon, melyekből meglepő módon ebben a városban sosincs hiány, lett volna kedvem ez a fajta bájos csevegéshez, de most tulajdonképpen egy kocsmában vagyunk, én meg nagyon nem vagyok abban a hangulatomban. Az is könnyebbség, hogy maga is felfedezi a közöttünk levő hasonlóságokat. Én is sejtettem már róla, hogy nem egyszerű halandó. Ezer évem volt kitapasztalni, hogyan ismerhetem fel az ilyesmit. Szóval már épp jó úton haladunk, afelé, hogy valóban felengedjek végre, amikor felhozza Niket. Félreértés ne essék, hisz a magam módján bár, de szeretem a bátyámat. És mindennél jobban örülök, hogy végül mégsem veszítettem el őt örökre. Csak nem ez a legjobb út a szívemhez, ha fogalmazhatok így, hogy valaki felismerjen engem. Mintha Niklaus árnyéka lennék. Ettől csak még szánalmasabban érzem magam. Miért kell mindig a családhoz kötni engem? És épp most, amikor kicsit megfeledkeznék róluk. - Talált, süllyedt, szivi - bólintok kissé kedvetlenül. De ha már így félretettük a túlzott udvariaskodást, miért ne mondhatnám meg kerek-perec, hogy hanyagolni szeretném a témát? - De örülnék, ha kicsit mellőznénk most a bátyámat, vagy a családot... Ők azok, akik miatt most ide menekültem egyedül, az az igazság - ismerem be egy kisebb fintor kíséretében, aztán kortyolok az immár újra teli poharamból. - Inkább mondj valamit magadról. Úgy látszik, az én kilétem itt nyílt titok. Úgy fair, ha valamit és is megtudhatok rólad. Még abban sem vagyok biztos, hogy mi vagy. Vámpír? - kérdezem félig tűnődve.
- Rebekah. - ismételtem meg nevét, és egy széles vigyorral ültem le mellé, hisz eddig csak itt álltam. Ideje végre a tettek mezejére lépni, főképp mivel már biztos voltam abban, hogy nem egy egyszerű emberrel ülök szemben. Vagy mellett. Ez részletkérdés. - Itt élek egy ideje szabadság címszó alatt. - intettem én is egy újabb ital után, majd felvonva szemöldökömet, végigmértem nőies alakját. Semmi kétség, a vámpírokban nem hagy nyomot a kor. Már fel tudtam ismerni az ilyesmit, és nem verhetnek át olyan egyszerűen, mint ahogy másokat. - De tudod mit? Nem szeretem a bájcsevejeket. - fintorodtam el, és máris megjelent egy lazább arckifejezés, eltűntetve a vérkomoly, udvarias ábrázatomat. - Ha jól sejtem, nem egy egyszerű ember vagy, nemdebár? - kérdeztem, belekortyolva italomba, ekkor már egy szemtelen vigyorral ajkaim szélén. - Ha Rebekah-nak hívnak, van egy olyan érzésem, hogy Klaus Mikaelson kicsi húgicájáról beszélünk, hiszen a bátyónak eléggé nagy a híre ebben a városban. - vontam meg vállaimat nemes egyszerűséggel, tovább folytatva a gondolatmenetemet. - De javíts ki, ha tévednék. Lehet, hogy rosszak az érzékelőim. - vágtam ártatlan arcot. Igazam van, vagy igazam van?
Egy részem már akkor elküldte volna a francba, amikor idetoppant mellém. Vagy hogy ne legyen olyan nagy a feltűnés, és megmaradjon a nyugalmam, egy egyszerű igézéssel irányítottam volna el innen a melegebb égtájak felé. Igen, ennek a részemnek most nagyon nem hiányzik a társaság, főleg nem egy uncsi bájcsevej valami idegennel. De ezt a részemet most alaposan bokán rúgom. Azért vagyok itt, hogy megfeledkezzek a saját gondjaimról, és hát nem ez a legjobb módja annak? Bár a felesleges első körökhöz nem tudom, meddig lesz türelmem. - Rebekah - mutatkozom be én is röviden, kezemet az övére helyezem, és egy apró, meglepett mosollyal fogadom a kézcsókot. Eddigi tapasztalaim a modern korban azt mutatták, hogy az udvariasság már erősen kihalóban van, szóval akaratlanul is megfordul a fejemben, hogy Hayden is, hozzám hasonlóan, idősebb lehet a látszólagos koránál. - Óh, én ugyan nem sietek most sehova. Szóval ez inkább tőled függ - vonom meg a vállam, aztán pillantásom a kiürült poharamra esik. Nos igen, ha még egy ideig itt akarom múlatni az időmet, szükségem lesz még egy italra. Intek is érte a csaposnak. - Helyi vagy, vagy átutazóban? - fordítom újra Hayden felé a figyelmemet egy kérdés erejéig.
- Nem, egyáltalán nem. Ez csupán a bemelegítés. - vontam meg vállaimat, majd magamhoz húztam a rendelt italomat, és felemelve beleittam a sárgás folyadékba. Bárhová megyek, mindig találok egy-egy személyt, aki képes lekötni a figyelmemet. Ami rendkívül szórakoztató szokott lenni többségében. Egy nőn már az első pillanat után látható, hogy milyen társaság. Én legalábbis már kitanultam ezt a mesterséget. S azt is tudtam, hogy bárki is ez a nő, nincs kudarcra utalva egy jó kis este. Egyedül azt remélem, hogy nem lelkizős típus, mert különben saját magamat fogom megtépni és felnégyelni. - Ismerős érzés. - vallottam be, mikor ismerőseiről beszélt, és hogy nincs kedve hozzájuk. Én is valami ehhez hasonlót éreztem. Nem Lamia-val kapcsolatban, hanem aki iderendelt engem, méghozzá sürgősen. Erre Ő hol van?! Sehol. - Hayden vagyok. - nyújtottam felé kezemet, és megfogtam kézfejét, hogy apró csókkal illessem kezét, közben tekintetem nem szakítottam el szemeitől. - És máris a mennyekben érzem magamat, hogy egy ilyen nő társaságát élvezhetem. Remélhetőleg még egy jó ideig. - tettem utalást arra, hogy innentől az Ő kezében a döntés, hogy elküldd-e a fenébe.
Ifjú hölgy. Ennek a szónak még a gondolata is megmosolyogtat. Persze egy nőnek mindig jól esik a bók, és ez most sincs másképp. De az elmúlt napok eseményeinek tükrében kissé elgondolkodtat ez az egyetlen, árva szócska. Ifjú. Ezer évesen. Természetesen nem nevezném magam vénnek, és ha egyszer tényleg módom lesz rá, szeretnék olyan átlagos életet élni, halandóként, ahogy a korombelinek tűnők is teszik. De mintha most még inkább minden arra emlékeztetne körülöttem, hogy nem vagyok halandó, és a sürgető érzést, hogy ezen változtatni kell, csak még fokozza a tudat, hogy addig nem kaphatom vissza Kolt, amíg anyám nem vitte végbe a terveit. Atyaég! Tényleg nem tudok csak egy fél délutánra kikapcsolni, és megfeledkezni minderről? Azért jöttem ide, hogy legalább egy kicsit magam mögött hagyjam a családi gondokat, erre tessék. Mondanom kellene valamit, mielőtt ez a jóképű férfi azt hinné, hogy süket vagyok. - Remélem, nem ez a legjobb módszered arra, hogy levegyél egy nőt a lábáról... – emelem meg a szépen ívelt szemöldökeimet, hangomból egy csipetnyi gúny is hallatszik, de a kissé goromba válaszom ellenére is a mosoly, amit a férfi felé küldök, őszinte és kedves. Amennyire most telik tőlem. - Hmm… fogalmazzunk úgy, hogy akikkel együtt múlathatnám az időmet, vagy nem elérhetőek – mint az átmenetileg halott bátyám, Kol. Vagy Nik, aki emészti a halálból való visszatérését. – Vagy nincs hozzájuk kedvem. – Az sem mellékes, hogy sosem dicsekedhettem túl sok igazi baráttal. Férfi társaságról nem is beszélve. Ha akadt is olyan az utóbbi időben, mind vacsoraként végezte előbb-utóbb. De ezeket a „lábjegyzeteket” csak magamban teszem hozzá, miközben végül mégis csak válaszoltam a férfi kérdésére.
- Nem. Nem. Te ne haragudj. Egy kicsit harapós kedvemben vagyok, azt hiszem - küldök felé egy bocsánatkérő pillantást. Azt hiszem, ez részben a nagy nyomás miatt van, amit Shane gyakorol rám. Akinek viszont most meg is van az oka, hogy pipa legyen, hiszen szinte semmit nem haladtam az alkunk rám eső felével, és ez az én hibám. Nem szeretném, hogy emiatt kicsússzanak a kezem közül a dolgok, mert akkor az egésznek nem lesz semmi értelme. A munkának, amit ebbe belefektetek, vagy abba, hogy egyáltalán ide jöttem. De a kapcsolatunk Tylerrel már így is komplikált, és nem is lepődhetek meg igazán, hogy óvatosan bár, de lerázott engem a neki küldött sms-ben. Csak reménykedhetek, hogy jelentkezni fog, de rászállni nem akarok. Így is kínos lesz a helyzet, pedig valamit tennem kell majd előbb-utóbb. - Nem tudom, Cart... - vonom meg a vállam bizonytalanul. - Az eredeti család jelenleg a városban tartózkodik, de vannak más idősebb, ősi vámpírok is... - akár azok egyikével is összefuthatott. Fogalmam sincs. Chris is egy ezek közül, de ezt inkább nem mondom ki hangosan, mert csak egy újabb kérdés-áradat lenne a jutalmam. Épp válaszolnék a barátnőm utóbbi kérdésére, amikor valaki hátulról hirtelen kicsit meglök, és az italom egy része is a pultra löttyen. Ha nem maga, Rebekah Mikaelson lenne az, valószínűleg a torkának ugranék egy ilyen gorombaságért. De vele nem kellene ujjat húzni. Látásból már ismertem, és hamar meg is bizonyosodhattam az igazamban a szavaiból. - Emlegetett szamár - súgom Courtneynak, hogy biztosan csak ő hallja. - Az eredeti testvérek egyelten hugicája, Rebekah - húzom el a számat. - Épp olyan kedves és szimpatikus, mint a bátyja - mondom ezt már hangosabban és meglehetősen gúnyosan.
Nem volt szívem otthagyni Lamia-t a kórházban a történtek után, de nem tehettem mást. Tudta Ő, hogy a hivatásom több, mint hobbi mint mindenkinek. A munka egy.. SZENT? Nem vettem be a gyógyszeremet, ilyet én sosem mondok. Mystic Falls felborzolja a kedélyeimet, és már idiótává is tesz. Remek.. ennél több jöhet még!? Körülnéztem a helyiségben de nem láttam azt az ismerős arcot, akitől a hívást kaptam. Egyáltalán nem is értettem, hogy miért jönne ide csak azért, hogy közölje velem a munkám egy fontos procedúráját.. főleg hogy szabadságon vagyok még úgy pár hétig, ha tőlem függ. Félig vámpírként, azt érhetek el, amihez csak kedvem van. És most ehhez volt. Nem volt kedvem a tárgyalóteremhez. A sok kamuzó hülyéhez még annyira se. A gyomrom forgolódott néha tőlük. Odasétáltam a pulthoz, majd amint megkaptam az italt, tekintetem a néhány székkel odébb üldögélő szőkére vándorol. Valakire emlékeztet engem. De csupán a kisugárzását illetően, és váratlanul ugrik be Caroline. De mégsem. Ez megint valami hülye észrevétel az Én részemről. Újra felálltam, s közeledni kezdtem felé, az egyre ürülő poharát vizslatva. - Egy ilyen gyönyörű ifjú hölgy miért múlatja egyedül az idejét? - kérdeztem felvont szemöldökkel, a szokásos vonzó hanglejtéssel hangomban. Minden nőt leveszek a lábáról, de most először érzem azt, hogy kemény dióba ütköztem. Nem mellesleg, most így belegondolva az előbbi fura érzékeléseimbe, fiatalnak se mondanám már. A külső egy dolog a vámpírok körében... a kor teljesen más tészta.
Ahogy kifordulok a nappaliból, csak egy pillanatig tart eldöntenem, hogy a szobám felé folytassam az utam, vagy kifelé. Aztán már ülök is be a kocsimba, és megindulok a Grill felé. Megfordul a fejemben, hogy ha tényleg ki akarok kapcsolni, messzebbre kellene mennem, el a városból. Ha nem is Chicagoig futni, de mindenképpen keresni valami ismeretlenekkel teli helyet, ahol lazíthatok. Fallsban már mintha minden csak az őrült családomról szólna. Lehet, hogy nem ismerem az egész várost, de a többségük ismer minket. És hát nem épp egy olyan beszélgető páros mellé sikerül leülnöm most is, akik Nik hibridgyártási tervein tanakodnak? Szinte nevetséges. Ha jobb kedvemben lennék, talán még mosolyognék is rajtuk, de most gonosz kedvemben vagyok, így szándékosan úgy foglalok helyet, hogy meglökjem a barnát. A hallottak és látottak alapján ő lehet Hayley, Tyler farkasbarátnője, aki megzavarta Caroline lelki nyugalmát, idilli kis életét meg párkapcsolatát vagy mi... Nem mintha érdekelne az önjelölt Barbie sulihercegnő magánélete. - Pardon - kérek elnézést tulajdonképpen teljesen érzelemmentesen. - Ugye tudjátok, édeseim, hogy ha a bátyám valóban hibridet akar csinálni belőle, akkor az is lesz? - kérdezem meg gonoszkás mosollyal, és ezzel árnyaltan be is mutatkoztam. De innentől hagyom őket tovább rágódni a dolgokon, inkább rendelek valami italt magamnak.
Semmi kétségem felőle, hogy egyáltalán nem örül kérdésemnek. Nem értem miért kell így reagálnia. Velem nem szokott... Vagy csak én nem vettem volna észre? Akárhogy is de Hayley most különösen furcsa. Nagyon idegesnek tűnik mintha valami rossz történt volna. Vagy rossz fog történni...A lényeg, hogy valami nincs rendben itt. Vajon mi lehet az? - Oké! Bocsi. Sajnálom... - Mondom halkan, ezzel le is zárva a témát. De az tény, hogy nem esik túl jó a támadása. Talán majd ha minden rendeződik nem lesz ilyen. Mindegy! Nem éri meg ezen lovagolni tovább. Úgysem tudok rá haragudni akármit is tegyen. Ahhoz túl régóta ismerem. Mikor felnevet, szinte reflexszerűen én is elmosolyodok. Bár nem is igazán értem, hogy miért. Valószínűleg azon nevetgél ilyen jót, hogy nem értek semmit ebből az egész meséből amit leadott. Fantasztikus! Tényleg nagyon jó vadász vagyok ha még erről sem tudtam! Minek is erőlködök akkor már? - Azt hiszem már találkoztam...vagyis, azt mondta, hogy egy nagyon idős vámpír. Lehetséges? - Gondolok vissza a jelenetre arról a félelmetes vámpírról, akinek szinte semmit nem ért, hogy belevágtam egy karót. Egy átlagos vámpírt legalább lelassít egy kicsit. De őt nem igazán. - De ugye belőled nem akar hibridet csinálni? - Nem tudom mennyire tudnám elviselni ha a legjobb barátnőmből egy olyan lény lenne akikre vadászok. Jó, persze nem bántanám, de nem lenne túl könnyű.
Egyértelművé vált számomra, hogy vadász. Jobb iszogató partnert nem is találtam volna magamnak. De ha már nem űzi a szakmát azt hiszem semmi okom arra, hogy visszabuzdítsam meg ilyesmik. Minél kevesebb van belőlük annál jobb. Bár azt érdekesnek találtam, hogy a húga halála miatt hagyta abba. Talán egy vadászat közben történhetett. Engem ez jobban eltökélt volna, hogy minél több hasonló rohadékot öljek meg. Valamiféleképpen ez egy bosszú lett volna arra amit a testvéremmel tettek. Nem lehet mindenki ezen a véleményem, de én biztos nem adtam volna fel a helyében. Az a fejemben sem fordult meg, hogy ezt hangosan kimondjam. Őrültnek nyilváníttathatnám magam, ha rábeszélném arra, hogy álljon be újból a vadászok közé. - De azért ha már egyszer belekezdtünk ilyesmibe jobb mindig a hátunk mögé nézni. - Utaltam arra, hogy azért válogassa meg kivel ossza meg a dolgait. Nekem sem kerülne többe egy félrehívásnál ahhoz, hogy megöljem. Aztán meg kár lenne, ha már ilyen fiatalon életét vesztené. Mintha nem élt volna semmit. Igaz sokat veszített.. Amit én is tapasztaltam. Igen ez elég rövid idő alatt lehetséges.. De ez is az oka annak, hogy mindig kitartsunk és valami célt találjunk az életben.
-Ebben teljes mértékben egyetértek. Teljesen elkorcsosult ez a világ, de ez a város főleg. Túl sok itt a zavaró tényező ami csak kiiktatásra vár. Csak sajnos én már ez ellen nem akarok tenni semmit. Jobban mondva képtelen lennék rá. A húgom halála óta úgy érzem, hogy kudarcot vallottam és nincs értelme ennek az egész küzdelemnek. -sütöttem le a szemeimet. Sok volt ez nekem. Feldolgozni a történteket, de főleg a húgom halálát. Ő már nincs, és így már a hivatásomnak sincs értelme, hisz az egészet csak azért kezdtem el, hogy őt megvédjem. Azóta már verbénát sem szedek. Hisz minek is? Nem érdekel már semmi, többek között az sem, hogy mikor jutok a túlvilágra. Nincs családom, az egész életem értelmetlen, és haszontalan. Kire támaszkodjon az ember ha nem a családjára? Hát senkire.. Pont ez a baj. Fogalmam sincs, hogy miért osztottam meg vele azt, hogy mi voltam... Már ha egyáltalán értette ebből. Nem túlzottan volt bizalomgerjesztő érzésem Carlossal kapcsolatban.
Hmm. Kijelentette, hogy ő is tud a természetfelettiről. Ha nem is túl konkrétan eléggé értésemre adta. Oda tudok figyelni, hogy mi is rejlik a mondani való mögött. Nem kockáztatom meg, hogy van-e sejtése arról, hogy én mi vagyok. Mert van az az érzésem, hogy nem természetfeletti. Előfordulhat, hogy vadász és akkor már meg is van, hogy miért volt olyan rossz érzésem. Bár eléggé érdekes, hogy még nem jött rá mi is vagyok én. Vagy csak nem biztos benne. Nem igazán szoktam felfedni a valódi énem csak úgy mindenki előtt. Ezért is hisznek többnyire embernek. - Igen az egész világon. De itt valahogy sokkal több kiiktatásra váró probléma van. - Húztam el a számat. Nem akartam lebuktatni magam.. Még a végén üldözőbe vesz majd engem. Na arra lenne még szükségem. Egy vadász a nyakamra miközben a testvéremet akarom tönkretenni. Ha megtenné.. Nem lenne hosszú élete az biztos. Addig jó amíg a foglalkozását távol tartja tőlem.
Miután fizetett, és felállt, elvigyorodtam. - Remek ötlet. - néztem végig a kiszolgáló csapos fiún mosolyogva. A nyaka... hát.. eléggé szemrevaló volt. Ha Klaus nem lett volna itt, nyilvánvalóan ő lett volna ezúttal a vacsorám. - Hm... azt hittem, életed majdnem ezer éve alatt már rájöttél, hogy neked nem áll jól az úriemberség. - jegyeztem meg az ajtóban, vonva egyet a vállamon. - Sőt, néha igazán... lenne mit tanulnod ezen a téren. - vigyorogtam, majd mivel nem láttam a közelben senkit, és mivel a két lábamon jöttem, ez a hely tökéletes arra a célra, hogy csak úgy eltűnjek. Ő jöjjön az autójával, ha akar.
- Látod? - emeltem fel az ujjam. - Ezt a pimasz Erint kedvelem annyira - dobtam pénzt a bárpultra, és nem tudtam a csapos fiú arcán nem észrevenni az áldott megkönnyebbülést, amivel hálát rebegett az égieknek a távozásunkért. - Legközelebb egyezzünk meg, hogy őt is megesszük - súgtam oda halkan Erinnek, aztán felkaptam a kabátom. - Kocsival vagyok. Ha te is, akkor... találkozunk az étterem előtt, vagy utána úriember módjára kísérjelek vissza ide a járgányodért? - érdeklődtem.
Ha végignézzük a leltárt, tényleg megvolt minden. Az egy pofon, a csók, az üvöltözés, és természetesen az, hogy mindennek elhordtuk egymást. Remek, sikeresnek mondanám ezt a találkozást. - Nem szeretem a virágot és a bonbont. - sóhajtottam, elszakadva tőle, majd végül megadóan bólintottam egyet. - Oké. Legyen! De csak azért, mert a pincéreket is megehetjük utána. - vontam egyet a vállamon, pimasz fénnyel a szememben. Máris ígéretteljesebb, mint a sima vacsora.
- Ezzel nem mozdítottunk sokat előre a jelenlegi helyzetünkön - dörmögtem egy halvány félmosollyal, és néztem Erin meleg barna szemeit. - Na és akkor? Innentől merre tovább? A vacsora ajánlatom továbbra is fenntartom, ha időközben meggondolnád magad. Virágot meg bonbont ne várj. Az nem az én világom - hunyorogtam rá vidáman. Most olyan volt, mint az az Erin, akit annyira szerettem. Hogy most szeretem-e? Jó kérdés. Egyszerűen lövésem sincs róla. Fogalmazzunk úgy... nem közömbös a számomra. - Vacsorázzunk - unszoltam. - És ha végeztünk, megesszük a pincéreket is. Itt ma már úgyis lezavartuk a nyilvános műsort. Ordítozást, öt percenkénti csókolózással.
Leginkább azt éreztem, hogy a lábam most legszívesebben elszaladna innen. El, Klaus elől. Nem akartam a közelében lenni, mert tényleg kihívás letagadni az érzelmeket a közelében. És minden álmom az volt, hogy végre élhessem az életemet. De mintha nem lennék képes olyan könnyen lemondani erről az egészről, még ha tudom is, hogy az érzéseim csak az enyémek. És sejtésemn sincs, hogy benne jelenleg mi kavarog. Csak egy szórakozási lehetőség, vagy.. nem tudom. - Most már ketten vagyunk.. - súgtam kissé hevesebb légzéssel, miközben szemeit figyeltem alig egy centire az arcától.
Erin szeme akkora villámokat szórt, mintha Zeusz költözött volna bele személyesen a koponyájába. Azon sem csodálkoztam volna, ha itt a bárpult előtt sújt halálra egy istennyila. Lehet, hogy mások egy ilyen tekintet elől már a föld alá kaparják magukat, de nálam rossz lóra tett a kislány. Én nem vagyok akárki. Én egy Első vagyok! Éreztem, mikor megcsókoltam, hogy egy újabb istentelen pofont hord a kezében, és megacélosítottam magam, hogy márpedig akkor sem engedem el. Annál inkább lepődtem meg, mikor a várt pofon és csattanás helyett a nyakamra fonta a karját, és ő is szenvedélyesen csókolni kezdett engem. - Azt hiszem, most már én sem értem magunkat - döntöttem a homlokom az övének, ahogy elvált egymástól a szánk.
Kezdőlap
