Egy kis ideig csak nyugalomban iszogattam. Méregettem a pultost, és azokat akik még mellettem ültek, vagy körülöttünk mászkáltak. Már az is felért egy diadallal, hogy látom ezeket az embereket... meg mindent... Ezt nem lehetett megunni, hiába... Aztán egyszer csak egy fiatalember ült le a mellettem levő üres székre. Ránéztem. Helyes srácnak tűnt. Néztem hogyan rendel magának egy italt, és kuncogni kezdtem amikor megszólalt. - Azt hiszem a "bagoly mondja..." jut eszembe - feleltem, miközben megemeltem feléje a félig teli poharamat, aztán belekortyoltam. - Különben, nekem nincs korán, már így is sok volt a kihagyás - forgattam meg a szemem, visszagondolva, hogy vakon mennyire nem volt poén a piét keresni a Salvatore házban... mert egyiken sincs vakírás, hogy nyitás nélkül felismerjem mi az. Na mondjuk... ebből se csináltam bajt, amit elsőnek bontottam, azt ittam is meg. Így volt a legkönnyebb. És válogatós sem vagyok, amíg a választék minőségi, szóval... Épp arra gondoltam, hogy bemutatkozom, amikor megcsapta az orromat, egy erősen ismerős illat, és ahogy odapillantottam, láttam is az uraság kabátján egy aranyos kis foltot. Hát, ahogy felnéztem az arcára, a mosolyából ítélve egyértelmű volt, hogy nem az Ő vére van a kabátján. - Kis baleset? - kérdeztem somolyogva, és ujjammal feltűnésmentesen megdörzsölgettem a foltot, hogy a körülöttünk lévők ne lássák, majd ajkaim közé csúsztattam, és lenyaltam azt a kis vért, mely a bőrömre került. Mhm, határozottan emberi, és a foltból sejthető, hogy nem tasakos-párti a fickó.
Itt vagyok hát, ebben a városban, és még csak arra sem számíthatok, hogy Damon-non kívül mással egyáltalán összefussak. Szép dolog a szabadság, de csúfos a cellába zárt évek velejárója, a magány. A városban sétálva egy Grill nevű helyre betérve egyszerre éreztem a szabadságom és a magányom. A pult felé haladva jól szemügyre vettem minden személyt a helységben, s a hangzavar sem zavart annyira, hogy kitaszítson az ajtón. A pulthoz érve egy laza mozdulattal ültem le egy szőke nő mellé, miközben a pultos elém lépett, és én leadtam a rendelésem egy whisky-re. -Korán van még az iváshoz nemde bár?-érdeklődöm a kezembe véve a poharat, s biccentve vele, ezzel jelezve azt az emberi szokást amit a koccintás egy válfajaként, amolyan "Egészségedre!" dologként tartunk számon. Az ital zamata karcolva torkom, fintort zavart arcomra, de amilyen gyorsan jött, ez olyan gyorsan is ment. Nem igazán voltam társas ember, ugyanakkor éhségem egyre jobban előtört, noha épp az előbb végeztetett be egy élet a kezeim között. A kabátomra pillantok, ahogy a poharat leteszem, és meglátom a kérdéses ruhadarab ujján éktelenkedő foltot. Féloldalasan elmosolyodom, majd a poharat a pultra teszem, és tekintetemmel még egyszer végigpásztázom a helyiséget és a benne lévő embereket.
Iszonyatosan jó érzéssel töltött el, hogy végre... szabadon járok. És bár szeretem a társaságot, de úgy azért nagyon más a dolog, hogy nem volt szükségem felügyeletre ahhoz, hogy elhagyjam a házat. Habár... örültem volna nagyon, ha Stefan is velem van, vagy... vagy nem tudom... De most annak is nagyon örültem, hogy tudok önállóan és végre egyedül is tájékozódni, és nem kell attól félnem, hogy az úttestre tévedek megint, vagy... valami efféle. Azt hiszem így talán nem is csoda, ha az első utam a város központjába vezetett, és amikor kiszúrtam a Grill-t, rögvest be is mentem. Hiába, csípem ezt a bárt, és úgy a bárokat általában, úgyhogy ez egy tökéletes helyszín ünnepelni, hogy visszakaptam a szemem világát végre. Leültem a bárpulthoz, és kértem egy nagy pohár whisky-t.
Nem is tudom, mit láttam a tekintetében. Vagyis... de, pontosan tudtam. A férfiak általában így néznek meg egy nőt maguknak, de tudtam, hogy neki semmilyen hátsó szándéka nincs. Legalábbis remélem. Azt hiszem, hogy... nem is tudom, hogyan reagálnék, ha egy férfi megpróbálna rám mozdulni. Idejét sem tudom, mikor voltam utoljára valakivel... annak ellenére, hogy már több, mint háromszáz éves vagyok. És ez talán szégyen, de én nem egy ribanc vagyok, mint sok több évszázados nő. Én szeretem azoknak adni magam, akik meg is érdemlik. És ők kevesen vannak. Húh, talán túlbonyolítom. Hiszen ez csak egy pillantás, az isten szerelmére! Nyilván semmi köze nincs ahhoz, hogy... öhm. Tényleg hagyjuk inkább. - Igen, elég régen volt az a bizonyos találkozás... de közben sok felé megfordultam a nővéremmel. Tudod, ő ilyen... világutazó. Nem marad két percig sem egy helyen - vigyorodtam el szemtelenül, hiszen nem hogy pletykálni szerettem, inkább a húgomat szerettem mindenféle jelzővel illetni, persze nem sértően, inkább... hogy is lehet ezt mondani? Ja, igen... őszinte jelzőkkel. Mert ez volt kettőnk kapcsolatának alapja. Az őszinteség. És szükség is volt rá, főleg hogy az élete az én akaratomhoz van kötve. Meg is érdemelné néha, hogy elvegyem tőle a lubickolást az életben. - Egy pohár rose bort elfogadnék - bólintottam aztán, még midnig bájosan mosolyogva, hiszen egy nő mindig legyen elbűvölő, és vegyen le mindenkit a lábáról. Mondjuk Maximillian nem az a tipikus pasi. Ő valamiben nagyon más... és nem, nem abban, hogy vámpír. - Mystic Falls egészen különleges hellyé nőtte ki magát... legutóbb nem volt ennyi természetfeletti a városban - súgtam csendsen, hogy ne hallhassa azért mindenki, és valami furcsa kedvességgel villanyozódtam fel. - De most te mesélj... te nem utazgatsz? Bár talán ostoba kérdés... egy egész örökkévalóságod van, hogy bejárd a világot - kuncogtam fel.
Amint a csaj a teljes nevemen szólított már odakaptam a fejem. Megszoktam, hogy csak akkor mondják ki a Maximilliant, ha valami problémájuk van velem. Ez most így váratlanul ért, mivel a többség simán odanyomja a Maxit. De oké, ha ő nem szereti becézgetni a másikat akkor nekem így is jó. -Szia Anastasia -húzódott mosolyra a szám, és így közelről még egyszer alaposabban végigmértem. Tetszett amit láttam. Persze, nem mintha rá akarnék mozdulni csak na, azért nézni még lehet. Sőt, egy ilyen szép példány felett bűn lenne csak úgy átsiklani... tüzetesen kell stírölni. Aztán amit mondott, azzal megint meglepetést okozott. Komolyan azt feltételezi, hogy képes lennék vért inni itt a grillben, hogy mindenki megtudja mi is vagyok én? Otthon nem kizárt, de ez a hely közel sem megfelelő ehhez a tevékenységhez. Meg amúgy ez a vérszívás-ivás dolog is olyan, hogy egyszer kívánom, amikor rám tör a csillapíthatatlan, mardosó szomjúság. Aztán amikor már elmúlt akkor undorodom tőle. Érdekes dolog ez, de így van. Pont én, a vérszívó... úgy érzem ez a sors iróniája. -Megnyugodhatsz, mert az -suttogtam vissza. Bár a válaszom már közel sem volt annyira nagy „titkolnivaló”, mint az övé. Ha bárki meg is hallotta, nem tudhatta, hogy pontosan mire mondtam ezt, kivéve ha a leányzó mondatát is elcsípte. Akkor viszont gáz van. Ha lehet egyébként mindig elkerülöm a balhékat, emberként sem voltam valami bunyózós, és ez a mai napig nem változott. A vadászokat pedig rühellem és kerülöm is őket. Volt már dolgom kb. öt év alatt egy-két merész alakkal, de őket nagyrészt leráztam, vagy csak végső esetben küzdöttem meg velük. Szokás mondani: Futni szégyen, de hasznos dolog. -Téged is -húzódott szélesebb mosolyra a szám, miközben Anira lestem. -Elég régen találkoztunk. Történt valami, amiről szeretnél mesélni? -vetettem be a kérdő tekintetem, majd az üres pohárra pillantottam. Nem vagyok egy alkesz, de most kifejezetten kívántam az alkoholt, és most, hogy akadt társaságom, kedvem támadt még egy kört kérni. -Meghívhatlak egy italra? Hmm? -persze csak úgy jó, ha ő is iszik. Legalább feloldódunk mind a ketten.
Mostanában nem mozdultam ki olyan gyakran... nem is tudom, talán pontosan azért, mert szinte éreztem, hogy még egy lépés, és a nyakamat töröm... vagy mi több, valaki más töri a nyakamat, az pedig egyáltalán nincs most kedvemre. Nincs itt a nővérem, hogy megmentse a nyavalyás kis életemet, és az utóbbi időben kezd hiányozni az, hogy én is megmentsem az ő nyomorult kis életét, de ő döntött úgy, hogy itthagy... én pedig beletörődtem. Alig léptem be, máris egy ismerős arccal szembesültem. Maxi-t nem gyakran láttam az utóbbi időben, bár talán azért, mert egy hotelszoba kellős közepén rostokoltam egy üveg pezsgővel, borral, vagy amihez éppen kedvem támadt. És az nem a társaság volt. Talán a véletlen keze van abban, hogy őt egyáltalán meg tudtam ismerni néhány héttel ezelőtt. Hogy áldás-e vagy átok... hát, nem ismer még annyira, hogy átok legyen. - Maximillian! - léptem oda az asztalhoz egy széles mosollyal, miközben végigmértem a már majdnem üres poharát. - Nahát... öhm... egy vámpír esetében sosem lehetünk elég biztosak abban, hogy a vörös folyadék tényleg bor-e... - köszörültem meg a torkomat, és természetesen halkan suttogtam, hiszen nem volt a terveim között, hogy felkeltsem valami vadász figyelmét. Nem szerettem bajba kjeverni senkit. Elviselem én a vámpírokat, de... nem is tudom, hogy miért. Lisa volt az egyetlen oka, de ma már ő sincs nekem. - Jó újra látni téged - ültem le vele szemben. Hát, azt hiszem, a férfiaknak megvan a véleménye rólam, hiszen nagyon sokat tudok fecsegni záros határidőn belül.
Egy félresikerült este után itt kötöttem ki. Egyáltalán nem voltam büszke arra, amit tettem. De nagyon kajás voltam, és nem bírtam ki az erdőig, hogy majd ott kapjak el egy vadat... megtámadtam útközben egy embert és annak szívtam ki a vérét. Ráadásul ahogyan védekezett az a szerencsétlen, még az egyik fogamat is letörte. Ilyenkor mindig sajnálom az áldozataim egy ideig, és van, hogy az miatt van rossz kedvem. Utálok vámpír lenni az az igazság. Az egyetlen dolog, amit bírok benne, hogy nem öregszek. De ha választhatnék, akkor visszatekerném az időt, és inkább lennék ember. Szóval unottan ültem az egyik sarokasztalnál, előttem egy pohár bor, ami a vérre emlékeztetett. Talán ha egy kicsit sűrűbb lenne, és élénkebb lenne a színe, akkor még élethű is lehetne. Nagyban bámultam a poharat, még nem tudtam beleinni. Megint előjött a depis, önsajnáltató énem. Egyedül csak egy ismerős arc látványa tudott kirángatni a gondolataim közül. Megpillantottam Anastasiát. Még régebben haverkodtam össze vele, bár azt nem mondanám, hogy olyan közeli barátok vagyunk. Azért odaintettem neki, hogy jöjjön ide hozzám. Reménykedtem benne, hogy vele majd eldumálok egy jót, és akkor már a fogsoromat is rendbe rakathatom. Legbelül éreztem, ha megemlítem neki ezt a kis gondot, akkor nevetni fog rajta egy sort, mert ehhez már tehetség kell, hogy valaki ilyen szerencsétlen legyen. De még mielőtt ideért volna, (ha egyáltalán észrevett) lehúztam végre a bornak a felét. Határozottan szükségem volt már egy kis piára.
Mindig is kedveltem őt, jó fickó, aki benne van a baráti körömben, ahol nem sokan tartózkodnak. - Köszönöm - mosolyogtam vissza arra, amit mondott, és mert az ő mosolya sem semmi... Nem tudom, eléggé furcsa volt a végére már, de mi tagadás, nem ezért beszélgettem vele, hanem sokkal nagyobb problémáról, ami mostanság folyik itt... A kaja után ő lelépett, én még kicsit üldögéltem ott, majd én is elmentem a Grillből nem sokkal utána.
Nagyképű vigyorra húztam ajkaimat. Elégedetten bólintottam. – Legyen! Úgyis szeretek, leskelődni. – ismételtem a nőt letörölhetetlen vigyorral, mert baromi jól szórakoztam azon, ahogy ezt a szót használta. Nem, nem a nőn szórakoztam, egyszerűen tetszett a szó, amit többnyire úgy tagadtak az újságírók mintha halálos bűn lenne, holott a kis patkányok többsége valóban ezt csinálta. Leskelődött. Mások életéből épített sajátot. Áldottam az eget, amiért én sosem tartoztam ezek közé a csúszómászók közé. Miután megebédeltünk búcsút intettem a nőnek. Nem fogtam hosszúra a dolgot, egyszerűen közöltem, hogy mennem kell és majd hívom, a férfit illetően aki vagy vadász vagy pedig egy hihetetlenül ostoba vámpír aki a kórházi vérre óhajtozik. Így vagy úgy de meg fogom ölni. Nem érdekel a múltja vagy, hogy ki ő és miért van itt. Nem szeretem az ilyen féle bárgyú és a barátaimat veszélyeztető férgeket. Nyugodt léptekkel határoltam el magam a normális emberek világától miközben egy közelgő gyilkosságon törtem a fejem.
◯ Zene: [You must be registered and logged in to see this link.] ◯ Megjegyzés: Köszönöm a játékot!
- Remélem, sikerül elcsípni azt az illetőt, aki ezzel is veszélyezteti az emberek életét, akiknek szükségük van vérre műtét közben, vagy azután... - nem vagyok oda az ilyenekért, és azért sem, mert vámpírok fosztják ki a vérbankot. Orvos vagyok, az a dolgom, hogy megmentsem mások életét, de az ilyenek miatt nagyon sokan meghalhatnak, amit én nem szeretnék. - Jól van, oké... - mondtam neki válaszul, amiért próbáltam rákérdezni valamire, de hát, ez van... - Ha van kedved és időd, bejöhetsz a kórházba, és leskelődhetnél, ha gondolod - ez se nem kérés, se nem parancs, semmi utasításra utaló hangnemet nem tartalmazott Shane felé, csak egy hirtelen ötlet... Talán még egy halványabb mosoly is megjelent az arcomon.
- Azért ez nem ilyen egyszerű ezt te is tudod. Van valaki a kórházban aki segít ezeknek a tolvajoknak. – Egy nagy frászt gondoltam ezt. A vámpírok, ha használtak is belső embert, nem erre használták, nem volt rá szükségük hacsak nem akartak teljesen a sötétségben maradni. – Elmondani? – vontam fel a szemöldököm értetlenül és legyintve ráztam meg a fejemet. – Ismerhetnél már annyira, hogy ha valamit el akarok mondani akkor azzal nem hezitálok. – róttam meg a nőt úgy mint egy bölcs nagyapa, az értetlen és kissé butuska unokát. Mindig is őszinte ember voltam. Nyers, cinikus, olykor mocskosul nagyképű és bántó de legalább őszinte. Van aki képes volt elviselni, van aki képtelen volt és hagyta, hogy szavaim megsebezzék. A gyönge, buta emberekre pedig nem pazaroltam időt.
◯ Zene: [You must be registered and logged in to see this link.] ◯ Megjegyzés: -
- Óh, köszönöm... drága vagy, de azért nem sürgős annyira - nem tudtam mást kimondani csak ezt, hiszen hálával tartozom neki majd ezért... - Örülök, hogy vannak ilyen barátaim, mint te... - remélem, tudja ő is, hogy nem azért barátkozom vele, mert ki szeretném használni őt, sőt... Nagyon nem, senkivel sincs ilyen tervem... - Igen, kemény egy ügy... hiszen nem tudjuk, hogyan és miképp történik az, hogy egyik percről másikra eltűnik csak úgy a vér... - jaj, dehogyisnem tudod, Meredith, te tudod jól, hiszen tisztában vagy a vámpírok létezésével... - Van még valami, amit szeretnél nekem elmondani? - látom rajta, hogy valamit szeretne mondani, kérdezni vagy ilyesmi, eléggé jó vagyok az ilyesmiben.
- Holnapra meglesz amire szükséged van. – bólintottam mert láttam, hogy fontos számára és mivel a barátom, nem fogok kérdezősködni, hogy miért akar tudni mindent erről a férfiről. – Megejtek ma pár telefont majd holnap felhívlak. – tettem még hozzá egyszerűen és a fekete kávéba szagoltam. Isteni illata volt. Remek, épp amire szükségem van, egy erős fekete! – Persze, hogy ráharapnak. A vér kell az életmentéshez. Az emberek nem fognak véradásra járni ha annak nem tudják biztosítani a biztonságát. Ha nem járnak, akkor, pedig nem lesz mivel megmenteni a haldoklókat. Ha nem lesz mivel megmenteni őket, akkor az emberek meghalnak… s ha meghalnak az emberek vért fognak adni, aminek aztán újra nyoma vész majd. – vezettem le neki, amibe talán bele sem gondolt. A média nem volt mindig rossz eszköz, sőt, ha megfelelően van tálalva valami, akkor kiváló felület azoknak akik tudják hogyan kell használni. – De persze megértelek. Nem akarsz újságírók kereszttüzébe kerülni, mert ti sem tudjátok hova tűnik a vér. Nehéz ügy.
◯ Zene: [You must be registered and logged in to see this link.] ◯ Megjegyzés: -
- Tudom, hogy mi vagy... és ismerlek is - nyugtattam meg magamat, bár eddig sem voltam egy idegbajtól szenvedő alany. - Nem szeretek senkitől kérni semmit sem, de ez nagyon fontos lenne - motyogtam egy kicsit még erről. Az újságírók igazi fenevadak, akik sosem állnak le semmivel, hogy ez miatt bajba kerülhetnek, vagy bajuk eshet, azzal nem igazán törődnek... Csak teszik a dolgukat, ahogyan mindenki más. - Itt is... De még van elegendő - nem igazán szerettem volna erről dumálni, de ő is tudja, hogy miért van ez... És én pedig nem vagyok egy hülye, aki ne jönne rá, hogyha valaki kamuzik valamiről. - Erre is ráharap a média, az újságok és televíziók... amit utálok - jegyeztem meg csak úgy, de remélem nem érti félre, őt kedvelem, de a többi idiótát nem nagyon...
- Újságíró vagyok Meredith. – vigyorodtam el, hiszen az oknyomozás előtt, jómagam és egyszerű újságíró voltam csupán de a jobbik fajtából. – Persze, hogy nem probléma. – rántottam meg a vállam lazán és átvéve az étlapot futottam végig rajta de csak a látszat kedvéért. Mindig ugyan azt az egy dolgot rendeltem és ez ma sem fog megváltozni. Ezt a pincér is jól tudta aki már le is jegyezte mit kérek, anélkül, hogy meg kellett volna szólalnom majd mikor megtettem, csak annyit mondtam, hogy a szokásosat hozza és hogy egy csésze fekete jól esne. – Hallottam, hogy mostanában megcsappant a vérkészlet a kórházakban. – vontam fel szemöldököm és mikor a kávé megérkezett, várakozó álláspontot foglaltam el.
◯ Zene: [You must be registered and logged in to see this link.] ◯ Megjegyzés: -
- Nem lesz semmi gond vele, mindent kézben tartok - mosolyogtam el a kijelentésemen, mert valóban mindig odafigyelek olyanokra, akik kicsit gyanúsak, vagy valamiért keresik az én társaságomat, ami legtöbbször nem véletlen... - Úgy gondolom, erre csak is egy válasz jöhet szóba, az pedig nem mást, mint az igen szó... - újból elmosolyodtam, majd elgondolkodtam kicsit, miközben az étlapokat hozta a pincér. - Kérni szeretnék tőled valamit... Ha bármit megtudsz erről a fickóról, akár a múltjáról, értesíts majd - mondtam neki kicsit halkabban, mert nem szeretném, ha ránk figyelnének többen. - Remélem nem probléma - fejeztem be a mondatot...
- Szóval téged akar felhasználni… jobban mondva a nevedet. Meredith… - mélyen beleszívtam a cigarettába és letüdőzve a káros anyagokat, hajoltam előre. Kierőszakolva tekintetét folytattam. – Azért vigyázz… nehogy elesse a módszereid. – persze nem fedtem fel igazán a titkát, miről tudok de ha már azt elértem, hogy elgondolkodjon ezen, nekem már az is elég volt. Ha Meredith óvatosabb lesz és jobban figyel majd arra, hogy ki jár a nyomában, az fél siker. – Meghívhatlak ebédelni? – kérdeztem és választ sem várva intettem a pincérnek, hogy hozza az étlapokat. Meredith jól tudta, hogy nem fogadok el nemet, válaszul így valójában nem volt választása.
◯ Zene: [You must be registered and logged in to see this link.] ◯ Megjegyzés: -
- Az a pasi nem épp a legjobb orvos, nekem elhiheted... - kezdtem bele, hiszen többször is dolgoztam már vele a műtőben is. - Olyan dolgokat tesz, amiket nem kellene - többet nem szeretnék róla elmondani, mert valójában én sem ismerem őt... - Ne... Ne hívj senkit, ez a férfi csak feltűnési viszketegségben szenved, ő akar lenni a nagyon profi - válaszoltam mosolyra húzódott szájjal. - Néhány évvel több tapasztalattal kellene rendelkeznie, mint nekem, de... azt érzem, az épp nincs neki - fejeztem a fecsegést a fickóról, és közben belekortyoltam ismét az italomba.
Pimasz vigyorra húztam a számat miközben belekortyoltam az előttem álló, precízen elkészített és igen aromás, mégis gyöngéd teába majd lenyelve az ízletes kortyot feleltem. – Nem, valóban nem szeretek bájcsevegni és tudom, hogy nem adod magad könnyen. Nem is mondtam, így a védekezésed sem értem igazán. – Úgy vigyorogtam, mint a tejbetök. Igen, mindig is ilyen stílusom volt és mielőtt feltennéd a kérdést; igen, kaptam már pofont a nőktől. – De visszatérve! A bájgúnár érdekel. A doki akivel a lapok szerint mesés párt alkotnál. Meredith… ha bárki kényszeríteni akar valakire, akkor tudod a számom. – ezt már nagyon is komoly ábrázattal mondtam mert gyűlöltem ha az ostoba kis picsa újságírók az én barátaimmal kezdenek ki. – Van bármi alapja ennek vagy csak a sajtó kíván nyomást gyakorolni rád? Mert ha az utóbbi, akkor megejtek pár telefont és megzsarolok néhány nagykutyát ha gondolod, hogy véletlenül se szálljanak rá a kórház fő szenzációra? – Én jól tudtam, hogyan volt képes az utóbbi időben ennyi életet megmenteni a doktornő és miért is lett ekkora neve… Meredith azonban, nem tudta, hogy tudok a titkáról és ez jól is volt így. Nem vetettem meg amit tesz, sőt. Miért ne gyógyíthatna meg feleségeket, gyermekeket, férjeket, anyákat s apákat? Tegye meg, mert amíg van rá esély, hogy egy család egyben maradjon, hogy egy család teljes egész és boldog legyen, akkor a francba is, segítsen nekik. A feleségem és a gyermekem hallott. Ezt a gyászt pedig senkinek sem kívántam.
◯ Zene: [You must be registered and logged in to see this link.] ◯ Megjegyzés: -
Biztos, ami biztos, Bonnie-nak tisztában kell lennie a képességei erejével még ha én, mint egyszerű vámpír nem is tudom teljesen felvilágosítani az ilyen dolgokról, akkor is. Csak azt mondtam neki, amit hallottam. Egyre többen motyogják az ő nevét, hiszen számtalanszor felmerül a Bennett-család neve egyes berkekben. Akár rosszakban is. De volt egy olyan érzésem, hogy Bonnie képes egyengetni a saját útját. - Nem lényeg. - legyintettem elmosolyodva. - Csupán arra kérlek, hogy vigyázz magadra, oké? - néztem rá kissé komolyabban, aztán felálltam a helyemről. Ideje volt mennem, hiszen... szó mi szó kezdtem éhes lenni. És bár van önkontrollom, túl sok ember járkál itt ahhoz, hogy korgó gyomorral ücsörögjek a tömeg közepén. - Örülök, hogy összefutottunk, Bonnie, remélem, hogy ismét mihamarabb találkozunk. - öleltem meg őt kedvesen és amolyan jó baráthoz illően, aztán magamra kaptam a kabátomat. - Jó legyél! - rákacsintottam és elindultam kifelé.
Láttam, ahogyan épp egy fontos hírt olvasott, de nem igazán érdekelt az egész, mert tudom, hogy mi áll az egész mögött, és bár legszívesebben szeretnék valamit tenni ellene, de mégsem tudok. Tudnék, de nem vagyok elég hozzá... - Én sem vagyok a világ legjobb csevegőpartnere - bár hozzá vagyok szokva, hogy sokat beszélek, hiszen enélkül nem tudnék kommunikációt teremteni a pácienseim, a hozzátartozók és kollégáim között. Így ez a minimum... - Én nem adom magam könnyen, nem vagyok naiv kislány... Nem dőlök be semmiféle hülyeségnek - nos, elég érdekes, hogy pont vele futottam össze itt... Talán csak véletlen műve, de nem hiszem el azt... - Szeretnél valamit megtudni? Mert tudom, és ismerlek is már annyira, hogy tudjam, nem csak bájcsevegni szeretnél - mosolyogtam egyet a mondatom közben, majd kortyoltam az italomból.
- Néha már úgy gondolom, hogy még keresed is a rossz fiúk társaságát. – jegyeztem meg miközben aprót kortyoltam a teából és az újságra pillantottam, ahol épp a helyi kórházról volt szó. A szalagcím ami azt hirdette, hogy Mystic Fallsban egyre több a vadállatok okozta haláleset, nem vetett túl jó fényt a városra és az orvosoknak sem volt túl kedvező reklám. Visszaemeltem pillantásom a nőre és letéve a csészét dőltem előre. – Úgy ismersz mint aki szeret beszélni? – hamiskás mosoly futott át arcomon majd felsóhajtottam. – Ne fogd vissza magad, tudom, hogy te szeretsz. – sosem voltam az a fajta ember aki félne kimondani amit gondol és nem is csomagoltam éppenséggel szép, díszes barokk mondatokba a mondanivalóm. Kegyetlenül őszinte. Ezt aggatták rám az évek során de azon pár barátom akikre szert tettem az évek során, épp ezt kedvelte bennem. Nem szaroztam kimondani amit gondolok és ennek már többen is látták hasznát. Meredith szeretett beszélni ám egyike volt azoknak a nőknek akiket könnyedén lehetett befolyásolni és lám, elég volt egyetlen mozzanat, hogy két sorban foglalja össze, miként telt számára az elmúlt egy év. Megemeltem a szemöldökömet. – Szóval, mesélj. Ki az a ficsúr akivel a lapok össze akarnak hozni de tényleg mindenáron? – közben a zsebembe nyúltam, hogy kihúzzak belőle egy szál cigarettát. Vérfarkas vagyok. Nem ez visz a sírba.
◯ Zene: [You must be registered and logged in to see this link.] ◯ Megjegyzés: -
Ismeretlen nekem még ez a város. Ma már többször is eltévedtem, és most, a könyvesbolt helyett, betévedtem egy bárba. Felnéztem a falra, amire nagy, neoncsőből kirakott betűkkel a „Grill” felirat állt. A nekem szokatlan nagyságú terem tele volt emberekkel, de ahhoz képest igazán csöndes volt. Néhány fiatal békésen nevetgélt a biliárdasztalnál, és a kellemes hangulat hatására nekem is kedvem támadt meginni egy italt. Lassan, mindent gondosan megfigyelve és megvizsgálva a bárpulthoz sétáltam, és felültem az egyik székre. - Elnézést! Egy pohár narancslevet szeretnék kérni! - Mosolyogtam a pultos fiúra, aki majd felfalt a szemével. Őszintén nem értem, hogy miért néznek meg itt ennyire az emberek. Talán a vörös hajam teszi, vagy én nem tudom, de ez már feltűnt. Többen is úgy bámultak rám az utcákon, mintha éppenséggel egy finom darab véres hús lennék.
I - Köszönöm szépen! - A fiú a pohár narancslé ünnepélyes átadása után hátat fordított nekem és célba vett egy éppen akkor a pulthoz érkező lányt. Még csak a pénzt sem vette el tőlem, amit egyébként végig a markomban tartottam. Vállat vonogatva letettem azt a pár dolcsit a pultra, majd hátat fordítottam a pénznek és a teremben szórakozó embereket kezdtem figyelni. Minden féle ember megtalálható volt itt, fehérek, négerek, alacsonyak, magasak, és mindannyian boldogok voltak. A mi falunkban nem sok ilyet látott az ember, hiszen nálunk oly annyira régi módiak voltak az ott lakók, hogy a bárokat és a különböző szórakozó helyeket a hátuk közepére sem kívánták.
Az incidens vagy hogy is lehetne ezt nevezni hamar elmúlt, mert megjelent egy rég látott ismerős, Shane. Elég hamar eltűnt a férfi, mint a kámfor... Baráti üdvözlése még mindig tetszett, és jólesett. - Most mondd meg, mindig beleütközöm az effélékbe - válaszoltam neki, mert tényleg az összes idiótába belebotlom mindig. Amikor megkérdezte, csatlakoznék -e hozzá, nem szóltam semmit, csak mentem az asztalához. Mindig udvarias volt, és most is az volt, és kihúzta a széket nekem. - Köszönöm - mosolyogtam el magam. - Igen elég rég... - kezdtem bele a mondókámba, ami remélhetőleg nem fog hosszúra sikeredni és unalmasra sem. - Sokat dolgozom, de ez az életem, a hivatásom... Egy szóval élvezem azt, amit csinálok - eléggé sablonos választ csikartam ki magamból, de mondjuk azt hiszem, ez nem épp fontos... - Tudod, csak a szokásos dolgok... Mondj valamit te is, mi van veled? - aprócska mosoly kiült az arcomra, mert tényleg kíváncsi vagyok.
A hátsó boxok egyikében ültem és onnan figyeltem mi történik. Nem mozdultam egészen addig még a férfi meg nem ragadta a karját amiért elutasította az italt amit rendelt. Sosem csíptem az ostoba embereket. Fél perc. Harminc másodperc. Ennyi kellett ahhoz, hogy ott teremjek, a karját kicsavarjam és fejét a pultnak csapjam. – A hölgy azt mondta nem kéri. Nem pedig azt, hogy törje ki a karját. – közel hajoltam hozzá és mikor megértette, hogy azt akarom, hogy nagyon gyorsan takarodjon el a Grillből, amint elengedtem, már ment is. - Muszáj mindig kifognod őket? – kérdeztem Meredithtől és közel hajolva leheltem csókot orcájára, baráti üdvözlés gyanánt. – Ott az asztalom. Csatlakozol? – kérdeztem és már indultam is vissza a helyemre ahol a teám és egy jó könyv várt engem. Amint visszaértem, kihúztam a széket Meredith számára és magam is helyet foglaltam. – Régen láttalak. – csuktam össze az újságot mit még a könyv előtt akartam kivégezni. Belekortyoltam a teámba és rá emeltem a pillantásom. – Szóval, mesélj. – mint minden nő, Meredith is imádott beszélni. Nem élveztem különösebben de már hozzászoktam.
◯ Zene: [You must be registered and logged in to see this link.] ◯ Megjegyzés: -
Kezdőlap
