Meghatódva pillantottam rá, ahogy kérlelni kezdett, hogy költözzek be hozzá. Arra már rá se mertem kérdezni, hogy ideiglenes megoldásnak szánja-e ezt vagy pedig véglegesnek. Mindennél jobban szerettem volna, hogyha az utóbbira voksolnánk, mégis félek, ezt pedig nem igazán szeretném hangosan is beismerni.
Felsorolta az érveit, amik az mellett szóltak, hogy igent mondjak, ennek ellenére sokáig hezitáltam. Idegesen kortyolgattam a kávémból, beleöntöttem talán több cukrot is, mint kellett volna, kevergettem a kanalammal pár percig, de még mindig nem tudtam megszólalni. Tény, hogy jobban érezném magam, ha a közelemben lenne. Nem vagyok nagyon félős nőszemély, de tisztában vagyok a város "sajátosságával" és az itt élő természetfeletti lényekkel.
Mikor újra megfogta a kezemet, majdnem automatikusan elhúztam, de mégse tettem. Jó volt újra érezni azt a támogatást és gondoskodást, amit adni szokott.
- Rendben, hozzád költözöm. Igazad van, nehéz neked ellenállni, ebben nagyon is hasonlítunk. - Mondtam egy halovány mosollyal az arcomon. - Mindenem, amim van, az a kocsim csomagtartójában pihen, úgyhogy mondhatni költözésre készen állok. - Még mindig nem tudtam elhinni, hogy beköltözök hozzá. Annyira meseszerűnek tűnt, hogy attól kezdtem tartani, ha holnap felébredek, akkor rájövök majd arra, hogy csak álmodtam az egészet. Ettől a gondolattól összeszorult a gyomrom.
- De cserébe akkor engedd meg, hogy a bentlakásos szakácsod legyek. És feltétlen fizetek valamiféle lakbért, ez a minimum. - Nem is költözöm oda, hogyha valamennyicskét nem fogad el tőlem lakbér gyanánt. Sose voltam ingyen élő, most se leszek, igaz tudom, hogy ő nem így tekintene rám, de számomra pont ilyen lenne ez a helyzet.

Felnevettem, mikor felfedtem az aprócska tárgynak a kilétét. Igen, egy egyszerű kulcsot még én is fel tudok ismerni, bármennyire is meglepő. Tágra nyílt szemekkel figyeltem, hogy vajon mit fog kihozni ebből az egészből, mikor robbantotta a bombát. Mi? Költözzek hozzá?
- Tom, ez... - Hirtelen nem tudtam milyen ellenérvet soroljak fel. Az ötlete valósággal feldobott, de nem tudom, mennyire lenne jó, ha hozzá költöznék.
Boldog voltam, amiért ennyi év után képes lenne befogadni magához, hisz ezzel máris megválaszolt egy fel nem tett kérdést. - Biztos, hogy jó ötlet ez? Nem fog semmi bajunk származni belőle? - Muszáj volt megkérdeznem és remélem érti, hogy mire gondolok. Mély levegőt vettem és folytattam. - Még csak alig pár hete vagyok a városban, ma találkoztunk egy kicsit hosszabb időre és tény, hogy biztonságban érzem magam melletted, de... Nem lesz ebből gondunk? - Szomorú szemekkel néztem rá, mert lelki szemeim előtt már lejátszódott a képsorozat, ahogy veszekszünk, kiabálunk egymással, majd két irányba rohanunk, jó messze a másiktól. Egyszer már átéltünk hasonlókat, még egyszer nem szeretném, ha idáig fajulnának a dolgok.

Álmaimban sem gondoltam volna, hogy ennyire jó lesz a viszont látás. Remekül éreztem magam a társaságában, és idő közben rájöttem, hogy pont ez volt az, ami hiányzott. Az együtt töltött idő, na meg Ő.  Viszont ezek az érzelmek kicsit meg is ijesztenek, ugyanis túl intenzívek ahhoz képest, hogy húsz percnél nem töltöttem vele több időt még.
- Ne küzdj már ellenem... - Szólaltam meg, mikor pár percig néma hallgatásba borult. Ahogy végre megtörte a csendet, teljesen izgatott lettem, hirtelen olyan karácsonyi érzés fogott el. Hogy  miért? Mert általában a gyerekek szoktak ilyen viselkedést produkálni, mikor várják a karácsonyi ajándékokat vagy a hószünetet. Kíváncsian figyelem, hogy mit keres, majd lerak az asztal közepére egy kulcsot.
- Hm, érdekes, egy kulcs. - Megfogom, nézegetni kezdem, majd tekintetemet visszaemelem Tommyra. - És mit nyit ez a kulcs? Mihez fogunk kezdeni vele? - Kérdezősködtem tovább. Valamiért egy ócska nyálas romantikus film jutott az eszembe, amit megpróbáltam gyorsan elhessegetni a fejemből. Ugyanis abban a felvonásban a férfi azt mondja, hogy a kulcs a szívét nyitja. Már ezen az ötleten is nevetnem kellett volna, de a szívem a torkomban dobogott. Nyeltem egy nagyot és kíváncsi tekintetemet Tommyéba fúrtam. Mit jelentsen ez az egész?

- Igen, szerintem is. - Tényleg jó, hogy ennyire messze lehetek a családomtól, bár ez egy kicsit furán hangzik egy olyan nő szájából, aki saját családra vágyik. De hát a szüleim teljesen mások, mint amilyenek a gyerekeim lesznek, már ha lesznek egyáltalán.
- Oké, ha szeretnél, akkor maradjunk még. - Mondtam mosolyogva és igazából nem is bántam, hogy maradni szeretni még egy kicsit. Egy kis ebéd utáni szieszta biztosan jól fog esni. Ennek örömére rendeltem egy csésze kávét is.
Felvont szemöldökkel néztem rá, ahogyan titokzatos beszédbe kezdett.
- Mit forgatsz a fejedben? - Kérdeztem vissza, de félek, válaszra nem számíthatok. Megjelent az a tipikus, pajkos vigyorgás az arcán, amit annyira szerettem, amibe annak idején beleszerettem. - Ha elkezdted, akkor fejezd is be a mondanivalód. Halljam... Mi fog történni? - Kíváncsiskodtam tovább és addig nem is tágítotok, míg el nem mondja, mit tervelt ki. A meglepetéseket szeretem, de azt, hogy elhúzzák az orrom előtt a mézesmadzagot, azt már nem díjaztam annyira. Úgyhogy érdeklődve figyelem minden egyes kis rezdülését, hátha azok elárulnak majd valamit.

Felüdülés volt a lelkemnek itt lenni, ráadásul Tommy társaságában. Sose éreztem magam akkora biztonságban, mint amikor ő a közelemben van. Ahogy ránézek mindig az együtt töltött idő jut az eszembe, és mondhatni, hogy ebbe mindig belehalok egy kicsit. El sem tudom hinni, hogy tényleg annyira hülye voltam, hogy a szüleimre hallgattam, nem pedig a szívemre. Nem tudom, hogy valaha meg tudom-e bocsátani ezt a ballépést magamnak...
Talán túlságosan is elmosolyodtam, mikor azt mondta, nincs senkije, éppen ezért gyorsan belekortyoltam az italomba.
- Nekem sincsen senki... és szerencsére ezúttal a szüleim is jó messze vannak. - Egy kis plusz információ, ami talán megnyugvást jelent mindkettőnk számára, hogy a kedves szüleimtől egy egész óceán választ el minket. Bár ez a tény inkább megdobogtatta a szívemet.
- Mehetünk lakásokat nézni? - Ha valaki hallotta volna ezt a kérdést, azt hihetné, hogy együtt nézünk lakást. Mikor még úgy volt... Ó, azok a régi szép idők. Kár, hogy már nem vagytok. Megittam a maradék üdítőmet és indulásra készen ültem. Ha szeretné, még maradhatunk beszélgetni, de úgyis sok időnk lesz még, miközben fel-alá mászkálunk Mystic Fallsban és valami lakást keresünk nekem.

- Tudom, nyugi. - Tisztában voltam vele, hogy ő az a fajta pasi, akit könnyedén rá lehet beszélni egy öltönyre, de az az igazság, hogy neki valahogy jobban áll, mint a többieknek. A közös vacsorák pedig, amik úgy kezdődtek, hogy mindketten szépen kicsíptük magunkat, nos, azok valahogy mindig a hálóban végződtek. Bár ezen annyira nem is lepődöm meg.
Mosolyom csak még szélesebbre húzódik és örömtelibbé válik, amikor megtudom, örül annak, hogy a közelben maradok. Ebben a reakcióban bíztam. Igaz, hogy én vagyok a legoptimistább a családomban, mégse szeretnék hiú ábrándokat kergetni, úgyhogy nem is gondolok bele abba, hogy milyen jó lesz őt minden nap látni. Végtére is nem biztosíték a mindennapi találkához az, hogy egy városban lakunk.
Az ebédemet lassan elfogyasztva hallgatásba burkolóztam. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék neki vagy mit kérdezhetnék tőle. Szemei mindig csillogtak, ahogy rám nézett, szinte éreztem azt a fajta szenvedélyt és szerelmet, mint hosszú évekkel ezelőtt. De nem reménykedtem semmiben, nem akartam, mert akkor lehet, hogy még nagyobbat csalódnék, ha most félreértelmezem őt.
Ahogy a pincér elvitte előlem a tányért, a teám után nyúltam és ittam belőle pár kortyot.
- Na és randizgatással hogy állsz? - Ez a kérdés viszont egyszerűen csak kicsúszott a számon. Igaz, hogy azon gondolkoztam, hogyan kérdezhetném meg tőle finoman, hogy jár-e valakivel éppen, de ez nem jött össze. Na sebaj, kíváncsian nézek rá továbbra is és akkor nem érzi majd olyan súlyosnak ezt a kérdést.

Mosolyogtam rá teljes odaadással, amikor megtudtam, hogy tényleg minden téren jól van. Akkor felhagyhatok az aggódással iránta, legalábbis egy kis ideig. A lakáskereséses segítségének pedig külön örülök, mert könnyen lehet, hogy elvesznék miatta, pedig ez egy aprócska kisváros.
- A nők mindig jobban néznek ki egy kicsit, de csak azért, mert kicsípik magukat. Pedig ha tudnátok, hogy az öltöny vagy akármilyen egyenruha milyen hatással van ránk, mindig abban rohangálnátok. - Elnevetem a mondatomat, mikor elkezdődött a tipikus kis játékunk: ki néz ki jobban. - Amúgy, nem azt mondtam, hogy jobban nézel ki, mint én, csak azt, hogy te is igazán jól festesz. - Próbáltam kimagyarázni magam, már amennyire sikerült, aztán komolyra fordítottam a szót. Nem hiszem, hogy valaha is bocsánatot kértem volna tőle, ezért most itt volt már az ideje.
Ahogy megfogta a kezem, kellemes meleg bizsergés áradt szét a testemben. Ezt mindig is csodáltam benne. Elég volt tőle egy kézfogás, egy ölelés, és úgy éreztem, nincsen semmilyen problémám a világon.
- Többet nem megyek sehova, ígérem. - Nem tudom, ez az információ mennyire lesz majd a kedvére, de reméltem, hogy örülni fog neki. Kicsit még bennem élnek a múlt szép pillanatai, amikor még együtt voltunk: az otthon töltött vasárnap délutánok, a filmes esték, az eljegyzésünk, vagy az, ahogyan a jövőnket terveztük. Egy részem visszakívánkozik azokba az időkbe, de tudom, hogy minden okkal történik, így inkább bizakodva tekintek a jövő felé, végül is nem tudhatom, mit tartogat még számunkra a sors. - És ha bármi van, tudod hol találsz. Vagyis majd fogod tudni, hogyha már meg lesz a lakásom. - Elkezdtem falatozgatni az ebédemből, de a tudat, hogy még nem tudom, hol fogom tölteni a következő éjszakát, kicsit elszomorított. Remélem délután sikerrel járunk és találok majd magamnak egy lakást, mert hogy a motelbe vissza nem megyek, az egyszer már biztos.

- Én viszont ma még nem ettem, úgyhogy farkaséhes vagyok. - Mondom nevetve, főleg, mikor a farkaséhségről beszélek. Nem akarom túl személyesre venni a beszélgetést, de muszáj érdeklődnöm a másik életéről is. Sose ítéltem el vagy irtóztam tőle ez miatt a különlegessége miatt, de mindig is féltettem Őt. Habár az is igaz, hogy egy ilyen világban kettőnk közül inkább én vagyok a védtelenebb. - Ha már farkasok... Azon a téren is jól meg vagy? - Próbáltam nagyon barátságos lenni, de őszintén, kicsit nehezemre esett. Egyszer ő jelentette nekem az egész világot, vele terveztem a hátralévő életemet, aztán mindent elszúrtam. Lelkiismeret furdalásom van miatta, főleg azért, mert most, évekkel később észbe kaptam, de nem tudom mit mondhatnék neki. Ezen a ponton, ennyi idő után, talán nincs is mit mondani.
- Köszönöm, elfogadom a segítséget. - Nem akarnám rabolni az idejét, de aztán végül is, lehet, hogy ő tud valami jó helyet, hisz itt élt az elmúlt időben. Ő se tudná itt hagyni a várost. Mikor a közös jövőnket terveztük, ez nem is volt opció. Mindent elterveztünk, csak épp elszúrtam a dolgokat.
- Köszi, te is jól festesz. - A mostani mosolyom őszintére sikeredett. Tényleg jól nézett ki, a sármja pedig épp olyan lenyűgöző volt, mint régen.
A pincér kihozta az ebédemet, de az idegességtől annyira összeszorult a gyomrom, hogy egy falat se ment le a torkomon.
- Tommy... Sajnálom, ami régen történt. Nagyon megbántam és ne haragudj, amiért olyan voltam, amilyen... - Nem akartam semmi extra dolgot kihozni ebből, csupán bocsánatot szerettem volna kérni. Ami mondjuk pár éve kijárt volna már neki...

Elmosolyodtam, mikor leült velem szembe. Őszintén nem tudtam, mit várhatnék tőle, milyen reakciója lesz velem kapcsolatban és azzal, hogy újra a városban vagyok. De mióta visszajöttem, most éreztem először boldognak magamat, méghozzá miatta.
- Rendelsz valamit? - Kérdeztem tőle, majd szemeimmel rögtön a pincér után kezdtem kutatni, mert ha kér ő is valamit, akkor rögtön intenék is a pincérnek, de mivel nem láttam, így hagytam kicsit későbbre a dolgot.
A válaszán meglepődtem, ugyanakkor örültem is annak, hogy nem zavarja a visszatérésem. - Aj, akkor nézhetek tovább lakásokat. - Mondtam unott hangon, de remélem érzékelte az iróniát. Viccelni próbáltam ezzel, hogy oldjam a feszültséget, de nem tudom, hogy sikerült-e. Akárhányszor poénos formát akartam ölteni, mindig valahogy máshogy sültek el a dolgok.
- Jó is itt lenni. Nem tudom mit gondoltam, amikor átköltöztem Londonba. Ez az otthonom és nem is akarok elmenni innen még egyszer. - Ő volt az egyetlen ember az életemben, akihez teljesen őszinte tudtam lenni, akivel mindent meg tudtam osztani. Valószínűleg ezért ment olyan könnyen most is, hogy rögtön baráti hangsúlyt üssek meg nála.
- És hogy vagy? Mit csinálsz mostanság? - Egy teljesen sima kérdés, amit mindig mindenki mindenkitől megkérdez. Kicsit sablonos, de nem tudom, jelen helyzetben hogyan tudathatnám vele azt, hogy érdekel mi van vele. Kedvesen rámosolygok, hátha ez segít valamennyit és meglátja, hogy fehér zászlót lengetve közeledem felé.

A telefonomat nyomkodtam, csak azért, hogy ne kelljen szembe néznem a valósággal, ami ha jól láttam éppen felém közelített. Féltem felnézni, mert habár már összefutottunk, beszélgetésbe még nem elegyedtünk. Egyáltalán kellene? Nem tudom, talán nem is kellett volna visszajönnöm. Maradhattam volna Naomiéknál Atlantában, igaz, akkor meg állandóan sóvárognék egy olyan élet után, ami sose lesz az enyém. De nem tudtam teljesen elbújni, mert egy ismerős hang visszarántott a valóságba.
- Igen, pár hete jöttem vissza. - Elhadartam a mondanivalómat miután felnéztem rá. Nem tudom, hogyan kellene viselkednem. Mosolyogjak? Legyek közömbös? Mit csináljak? Végül felvettem lehető legkedvesebb arckifejezésemet és az előbb elvett tekintetemet újra ráemeltem. - Vagyis épp próbálok visszaköltözni. - Adok pár plusz információt, igaz nem tudom, hogy érdekli-e őt. De bajom talán nem származhat belőle. - Van kedved...? - A mondatomat nem fejezem be, hanem az előttem lévő üres székre mutatok, a célzást minden bizonnyal érti. Idegesen arrébb tolom a telefonomat, elsimítok egy kósza hajtincset a fülem mögé és komoly arccal nézek rá. - Ne haragudj, de meg kell kérdeznem... Zavar téged, hogy itt vagyok? - Ezt nevezem szép régi kerékvágásba való visszatéréshez. Lehet elkelt volna még ide pár mondatnyi bájcsevej, míg felkészítjük magunkat a beszélgetésre, de tudnom kell, hogy mit gondol, hogyan érez arról, hogy visszajöttem. Még nincs lakásom, így ha zavarja és a pokolba kíván, akkor még el tudok menni. Nem szívesen válnék meg ettől a városkától, nem szívesen lennék megint ennyire távol tőle sem, de ezeket  nem ismerhetem be. Amit vele tettem, az nem éppen megbocsátható, így, ha azt kéri, akkor elmegyek és többet nem jövök vissza. Bár, lehet, hogy őrült vagyok, de reménykedem benne, hogy nem kér ilyet tőlem.