-Most mi bajod van?? Komolyan mondom, mintha a világ bűnét követtem volna el. Vagy az a bajod,hogy ő belőle ittam??-mutattam a szőke hajú lányra.-Bökd ki végre mi a bajod!-mondtam komolyan.
- Csak mondjuk nem egy nyilvános helyen kéne ahol mindenki látja ahogy vért iszol, basszus! - mondom neki dühösen. Még sosem voltam vele ilyen, pedig látott már rossz passzban, de ez van. Ha meglátják akkor kitudja, hogy mik történhetnek. De magának keresi a bajt.
-Szerinted magamtól akartam inni belőle? Hmm? Tudod,hogy van mikor nem bírom megállni a vér szagát, és elvesztem az agyat.-mondom neki, és sóhajtok egyet. -Még valami probléma, amit nem jól csináltam?? Az hogy felkeltem??-néztem a szemébe.
Szemet forgatva nézem ahogy elmegy, én pedig a poharam szélét piszkálom. Ma reggel eleve bal lábbal keltem fel ezért ideges vagyok, de még most jön azzal, hogy nem adtam neki puszit meg ilyenek. Istenem, bele ne halljon. Meglepődök mikor meglátom. Felállok a székről a bárpult széléhez húzom ahol épp senki nincsen. - 1) ha iszol valakiből legalább tüntesd el a foltokat. - utalok arra, hogy a száján látszik. - És 2) oké megértem, hogy vámpír vagy, de mi... Minek kell pont itt innod másokból hm?!
-Jó igen, megértem én. De örültem volna, ha...legalább egy puszit kaptam volna, de mindegy.-kifizettem a kávémat. -Kimegyek a mosdóba.-mondtam, és kimentem. Egy fiatal lány volt ott a wcnél ahonnan kijöttem, és megvágta a kezét. Nem tudtam magamat türtőztetni, ezért ittam a véréből, bár kitöröltem az emlékét. Mikor visszamentem, Serena alapból is dühös volt, de ahogy meglátott engem, és a lányt akiből ittam, még dühösebb lett.
- Bocsi, csak össze vagyok zavarodva. Ez a Lettis dolog, és még az összes többi. Idő kellett, hogy tudjak gondolkodni. - mondtam és megittam a maradék italomat. - Én örülök, hogy együtt vagyunk, hisz szeretlek. Csak mint mondtam, gondolkodnom kellett, ennyi. - mondom és fizetek a kóláért.
-Ahogy mondod, az már több mint egy barátság. De szerintem nyilván való,hogy együtt vagyunk. Nem? Végül is...adtam egy puszit, amit nem igazán akartál viszonozni.-mondtam halkan..
- Oké... Most akkor köztünk pontosan mi van? Mert 2 nappal ezelőtt történt valami, és nem hiszem, hogy az belefér a barát zónába. - utalok arra, hogy lefeküdtünk egymással. És igen, meguntam a kínos csöndet, és nagyon foglalkoztatott az a dolog, hogy akkor velünk most mi van, és mi lesz.
Megittam a kávémat, és odafordultam hozzá.-Igen a vállam már jól van, köszi. Bár eddig se volt semmi baja.-mosolyogtam rá. Ez a kínos csend nem tetszett, bár tényleg nem tudtam,hogy mit mondhatnék most neki. Csak néztem őt, az ajkait, a szemeit.
Vissza fordulok a bárpult felé és iszok egy keveset a kólámból. - Igen sikerült kialudnom magam. - mondom egy halvány mosoly kíséretében. - És te jól vagy? Tudod, a vállad. - kérdezem, és vissza emlékszem arra mikor megláttam. Hatalmas lelkiismeret-furdalásom volt, hiszen nem akartam őt bántani. Kínos csönd van köztünk, és ez nem jó. Csak az a baj, hogy nem tudom, hogy mit mondhatnék neki...
Adtam egy apró puszit ajkára, ahogy hátrafordult.-Sikerült kialudnod magadat?-kérdeztem mosolyogva, és leültem a mellette lévő székre. Kértem, egy kávét, és egyből ki is hozták. Elkezdtem inni lassan. Nem tudtam hirtelen mit mondhatnék még.
Épp ittam a kólámat mikor valaki hátulról megölel. Hirtelen megijedek, aztán pár másodperc után meghallom az ismerős hangot, amit oly annyira szeretek. - Eyal, szia. - mondok neki mosolyogva és félig hátrafordulok felé. Jó őt látni. Nem akartam őt megkeresni, mert igazából még nem nagyon lett tisztázva ez a dolog ami az átváltozásom után történt... Plusz nekem is idő kellett, kiakartam aludni magamat, és gondolkoznom is kellett.
2napja találkoztam Serenával,hiányzott. De nem tudtam,hogy most mégis hogy vannak a dolgok. Pihen vagy valahol máshol van. Gondoltam lejövök a Grillbe meginni egy kávét. Mikor beléptem az ajtón látom,hogy ott ül Serena.Odamentem hozzá, és hátulról átöleltem. -Szia Serena.-suttogtam mosolyogva.
2 nap telt el a legutolsó telihold óta. Végre sikerült kialudnom magamat, és már a kezem sem fájt amire én béna szépen rá öntöttem a farkasölős vizet. Aztán persze ott van még Eyal is... Elvileg együtt vagyunk, de gyakorlatilag nem tudom. Én nagyon szeretem őt, de félek, hogy ő nem úgy szeret engem mint én őt, hisz még ott van neki a Lettis dolog is... De mindegy, nem akarok ezekre gondolni. Azt mondta, hogy együtt vagyunk, és csókkal köszöntünk el egymástól. Nekem ez éppen elég. Fáradtan keltem ki az ágyamból, megdörzsöltem a szememet, majd felöltöztem és elsétáltam a Grillhez. Nem volt kedvem otthon reggelit csinálni, úgy hogy ott veszek valamit. Mikor bementem az épületbe, a bárpulthoz indultam és felültem az egyik székre.
Talán mégse volt olyan jó ötlet megszólítani Evát. Általában kocsmákban szoktam beszélgetni az emberekkel, és ezek alatt én férfiakat értek. Soha nem beszéltem még úgy nőkkel, de egyszer mindennek eljön az ideje. Viszont félek attól, hogy esetleg elüldözöm őt a túlzott kíváncsiságommal, vagy véletlen elárulom magam, és rájön arra, hogy vámpír vagyok. A nők gondolom ezt nem fogadják kitörő örömmel. Egyszer el kéne beszélgetnem egy szoknyavadásszal, hogy jobban megérhessem a gyengébbik nem gondolatmenetét, bár Jonathan szerint ezt már előttem is sokan próbálták és mindenkinek beletört a fejszéje. A nőket nem lehet kiismerni, legalábbis ezt mondta nekem Jonathan, de nem szép dolog általánosítani, talán most nekem szerencsém lesz Evával és sikerül őt megismernem, már ha nem menekül el azonnal előlem. Ezért a beszélgetésért talán megérte eljönni, már ha Jonathan így átvágott engem. Jó, nem szabad a legrosszabbra gondolni azonnal, talán csak közbejött neki valami, és elfelejtett szólni nekem, hogy hiába várom őt. Talán egy nő van a dologban, mindig is nagy nőcsábász volt, míg én nem voltam a napihódítások nagy szerelmese, én inkább…az igazira várok. Így szokás ezt mondani, azt hiszem. Jonathan szerint a mai világban én magányosan fogok élni örökké. Az 1900-as évek elején még talán én lettem volna sok nő álma, de az idők változnak, és velük együtt az emberek is. Manapság akkor több egy ember a másiknál, ha többeket vitt ágyba, mint a másik. Ez pedig…szánalmas. Azt hiszem megvan a jogom, hogy ítéletet mondjak felettük. Kihasználják egymást, és ez akkor is rossz, ha amúgy nem bánják a dolgot. Mennyivel jobb valaki olyannal lenni, aki különbözik a többségnél, aki többet jelent, mint bárki más. Ehhez viszont már nincs annyira jogom, mert semmit nem tudok a szerelemről. Ha voltam is szerelmes, nem emlékszem rá, de amit láttam filmekben és olvastam könyvekben, azok alapján a szerelem és romantika a hozzám illő, nem pedig az éjszakai csábítások. Vámpírként sem vagyok az a szoknyavadász típus, Jonathan szerint pedig emberként se lehettem az. A vámpír sok tulajdonságát megtartja az átváltozás után, de az érzelmei felerősödnek. Ezek alapján lehet, hogy olyan voltam az emberi életemben, mint most, csak még ennél is visszafogottabb. Viszont, ha nem emlékszem arra, hogy milyen voltam, akkor hogy lehetnék olyan, mint régen? Ez egy olyan berögződött dolog lenne? Szerintem nem, talán ilyen voltam, talán teljesen más ember, ki a megmondhatója ennek? -Szép név, olvastam a Bibliát és abban is szerepelt ez a név, de…azt hiszem nem untatom ezzel.[/i] – mosolygok rá kicsit zavartan. Talán, csak idő kell, hogy belerázódjak és ne kezdjek el mindenféle hülyeséget összehordani. Hogy jöhettem mégis pont a Bibliával? Jonathan azt mondta nekem, hogy olvassam el, mert a közhiedelem a kereszténység ellenségeinek tart minket. Voltak egész szép, költői részek benne, de amúgy egy nagy hazugság az egész, tele mindenféle hihetetlenül buta csodával, és vannak emberek, akik képesek ezekben hinni, sőt, még saját országa is van ennek! Ezt nem osztom meg Evával, mert így is elég nagy hülyét csináltam magamból, és kitudja, talán ő katolikus, akkor pedig a szívébe gázolhatok azzal, ha becsmérlem ezt az amúgy teljesen érthetetlen vallást. Remélem, hogy régen volt annyi eszem, hogy ne legyek vallásos, de félő, hogy az voltam, mert régen mindenki az volt a történelemkönyvem szerint. - Ez jó hír, vagyis… elnézést, nem jó, mert nyílván jobb lenne várni valakire. [/i]– gyorsan kérek valami erőset, hogy legalább az ital lefoglaljon, és addig se beszéljek összevissza. Azt hiszem a legjobb az lenne, ha most kimennék az ajtón és soha többet nem jönnék ide vissza. Napóleon veresége se mérhető az enyémhez, mégis miért kell ilyen sok dolgot összehordanom? Miért nem tudtam csak simán azt mondani, hogy akkor leülök? Nem, nekem el kellett szólnom magam, hogy utána még bocsánatot is kérjek. Nem könyvek kellenek ide, hanem valami tanfolyamféleség, hogy ne fussak ilyen pofonokba bele. Azt pedig csak remélni tudom, hogy tényleg nem várt senkire, mert egy féltékeny barát hiányozna a legjobban, aki nekem ugrana. Abból aztán kórházi látogatás lenne, és megint kérhetek bocsánatot Evától, hogy fájdalmat okoztam a barátjának. A legjobbat szoktam feltételezni mindenkiről, így Eváról is, csak nem hazudik nekem. - Ami azt illeti igen, bár kicsit furán fog hangzani, azt hiszem. Arra szeretnélek kérni Eva, hogy mesélj nekem arról, milyen csalódni, mert…én sajnos nem tudok róla valami sokat. Bocsáss meg, hogy így letámadlak, de kíváncsi vagyok, és… ugye tegezhetlek? – ezt azt hiszem az elején kellett volna megkérdeznem tőle, de most már mindegy. Nem csodálkoznék azon, ha kiröhögne és itt hagyna, mert amilyen bénán próbálok ismerkedni meg is értem őt.
A boromat kortyolva töprengek azon, hogy milyen lenne, ha én is vámpír lennék, amit Sebastian nem akar soha. Nos... kétféle elméletem is van. Az egyik ok, amiért nem szeretné, hogy olyan legyek, mint Ő, a másik pedig az, hogy nem jó vámpírnak lenni. De az utóbbit inkább zárnám ki. Mert mi rosz lehet abban az életben? Amikor erősebb vagy, mindenkinél, gyorsabb, és sosem halsz meg. Mi kell ennél több? Bár Sebastian szerint ez az egész lét teljesen másról szól, amit azért nem is magyaráz, mert úgysem érteném meg. Nem tudom, hogy ő ezt honnan tudja ilyen jól, amikor nem is próbálta sosem. Szóval, inkább az első verziónál maradnék, vagyis: senki sem lenne hülye egy ilyen féltékeny kis csitrivel élni az örökkévalóságig. Még Ő sem. Igen... biztosan ez lehet. Húzok egy nagyobb kortyot a pohárból, aztán az visszarakom az asztalra, egy kicsit hangosabban a kelleténél. Hoppá! Több kíváncsi szempár is rám nézett, de én, mint aki ezt nem vette észre, rágyújtok egy szál cigire. Ennyit erről, hogy leszokom. De ha egyszerűen nem tudok lemondani róla, nem tehetek róla. Nem olyan könnyű, mint ahogyan elképzeltem. És így, hogy Sebastian sincs velem, még nehezebb minden. Ő legalább kordában tud tartani bármikor. Borzasztóan hiányzik. Legutóbb 10 éves voltam amikor ilyen hosszú időre elment, de akkor nem volt ennyire rosz. Valószínűleg azért, mert akkor teljesen más szemmel néztem rá, mint most. Na meg persze Sarah is ott volt, aki helyettesítette. De most Sarah nincs. Senki sincs. Jelen pillanatban csak magamra számíthatok. Ezért is nem lenne túl tanácsos ismét berúgnom, mert ki tudja ismét milyen körülmények között érnék haza. Az elmúlt napokban sem tudom, hogy az a felét, hogyan oldhattam meg. Csak bízok abban, hogy nem csináltam semmilyen őrültséget, és, hogy Sebastian nem fogja megtudni. Ha meg mégis, akkor legalább nem lesz nagyon mérges rám. Bár nincs is amiért ideges legyen. Mindig mindenről ő tehet. Mert annyira szeretem. Fogalmam sincs, hogy meddig üldögélhettem egyedül, de egy idegen férfi hangra leszek figyelmes. Ijedten nézek a mellettem álló férfira. Hirtelen minden átfutott az agyamon. Mi van, ha Sebastian küldte? Hogy figyeljen rám. Bár ilyet nem szokott csinálni, előtte szólt volna, de mindent kinézek belőle. Vagy ami még rosszabb... mi van ha például Ő is egy vámpír? De ugyan már... semmi vámpíros nincs benne. Na nem, mintha Sebastianban lenne bármi jel is, ami arra utal, hogy egy vérszívó, de akkor sem hiszem. Hamar el is hessegtetem magamtól az ilyesfajta gondolatot, és arra jutok, hogy csak szimplán ismerekdni akar, aminek nincs is semmi akadálya egészen addig, amig normálisan zajlik az az ismerkedés. Mihelyt valamifurát észlelek benne, haza megyek. Ilyen egyszerű. A neve hallatán felvonom a szemöldököm. Cyrus. Szép név... bár még sosem hallottam róla. Jó alaposan végig mérem a fickót. Hm... egészen jóképű... és sármos. Meg udvarias is. Legalábbis annak néz ki. - Öhm... örvendek Cyrus. Engem Evának hívnak. – oké, tudom. Nem szép dolog hazudni, de van bennem egy olyan rossz szokás, hogy senkiben sem bízok meg 100 százalékosan, kivéve persze egy valakit, de az mindegy most. Szóval nem szeretném felfedni ez a férfi előtt a valódi nevem. Már nem másért, csak fő az óvatosság. – Hát persze... csak nyugodtan... Nem várok senkit. – Felelem udvariasan, majd magamra erőltetek egy vékony mosolyt. Megiszom az utolsó korty boromat, eloltom a cigimet, majd kíváncsi szemekkel fürkészem a pasast. Vajon mekkora gond lesz ebből? Már úgy értem, hogy azért Sebastian is elég féltékeny típus. Tutira félre értené itt a dolgokat. Bár végül is... most ha itt lenne velem, akkor nem kéne itt lennem. Hanem akár kettesben is romantikáznánk otthon, vagy elmehettünk volna túrázni, vagy akár teniszezhetnék... vagy bármi. De neki Franciaország kellett, akkor semmi joga nincs a féltékenykedéshez. - Esetleg segíthetek valamiben? – kérdem kedvesen. Nem vagyok hozzá szokva, hogy idegenekkel beszéljek, főleg nem férfiakkal. Ezért is érzem magam egy kicsit furán. De majd ha megtudom, hogy tulajdonképpen mit is akar, talán könnyebb lesz az ismerkedés. Barátokra mindig szükség van.
▲ :DD▲ music ▲ 646 ▲ [You must be registered and logged in to see this link.]▲
Mi az ember, ha nem az emlékei összessége? Csupán egy történet vagyok, amit megélhetek. Egy mese, amelyet önmagamnak mondok el. Vagyis inkább mondanék el, mert nem emlékszem rá. Igaz, hogy nem vagyok teljesen ember, de Jonathan szerint a vámpír is ember, csak kicsit eltér az átlagostól. Mondhatnám, hogy az utolsó 132 évemet mesélem el magamnak, de abban semmi érdekes és irigylésre méltó nincs. Talán abban az első 60 évben volt valami jó, amire megérni emlékezni, de képtelen vagyok rá, és még csak az okát sem tudom. Ez az ami még jobban felidegesít, hogy nem tudom miért nem emlékszem az életem első szakaszára. Jonathan se tudott rá válaszolni, így még azt sem hihettem, hogy ez is a vámpírléttel jár. Nem, nekem bele kéne törődnöm abba, hogy elvesztettem az emlékeim az emberi életről, az átváltozásról. Bármennyire is mondjam magamnak, bármennyire is bizonygassam azt, hogy befejezem, soha nem fogok komolyan gondolni. Jó dolog így emberként élni, de ez messze nem az az érzés, amit 1822-től 1848-ig megélhettem. Jonathan azt mondta nekem, hogy a múlt olyan, mint a törött tükör egy kis darabja. Megvágom magam, ahogy próbálom összerakni a múltamat, megtudni minél többet magamról, és mikor sikerül nem azt látom amit szeretnék. A tükörképem eltorzul, megváltozok, mire összerakom a kirakóst. Nem tudta ekkor még, hogy nem emlékszem a múltamra. Abban a hitben élt eleinte, hogy csak nagyon elakartam felejteni, amit visszalehet hozni. Viszont így nekem nincs mitől félnem, nem kell tartanom attól, hogy nem azt látom a tükörben, amit szeretnék. Másoknak a múltja pedig egy sötét tátongó lyuk. Menekülnek előle, de minél tovább futnak, annál inkább a sarkukban fog loholni. Választhatnak, hogy tovább menekülnek, vagy szembenéznek vele. Aztán mikor szembenéznek vele megtorpannak, mert szembetalálják magukat azzal akik voltak, a tetteikkel, a szeretteikkel, mintha a saját sírjukat néznék, vagy egy pisztolyt szorongatnának a fejükhöz, amiben a golyó a sötétben meghúzódva csak arra vár, hogy végezzen velük. Az emberrel végezhet a múltja. Ez hiányzik nekem oly nagyon! Annyi minden van a múltban, öröm, szenvedés, szerelem és csalódás, én pedig egyikre sem emlékszem, pedig lehet, hogy régen szerelmes voltam, most pedig könyvekből próbálom értelmezni ezt az érzést. Elpusztult a múltam, de az árnyéka így csak még magasabbra szökött, és kísért a hiánya mindenhol. Állítólag a legvégső pillanatban, mikor a haláltól már csak pillanatokra vagyunk, akkor lepereg előttünk az életünk és rábukkanunk valamire, ami kitartásra ösztökél és hajt tovább előre. Hiányzik, hogy nem emlékszem az életem kisfilmjére, amit a szemem előtt pergett le, mikor meghaltam. Annyira jó lenne tudni, hogy mi és ki voltam, hogy másoknak mit jelentettem, hogy volt-e valami olyan az életemben, ami miatt megérte életben maradni? Sok kérdés, de nem kaphatok rá választ, mert a múltban rejtőznek, ahova én hiába merészkedek, semmit nem találok. Voltak már olyan pillanataim, hogy azon gondolkodtam véget vettek az életemnek, de Jonathan régen azt mondta, hogy az élet megéri, azt, hogy megéljem. Igaza volt. Nem emlékszem az életemre, akkor egy újat kell megélnem. Olyan ez, mint egy könyv, amit nem fejeztem be, hanem kezdtem egy újat helyette és a régi elégettem, hogy soha nem emlékezzek rá. Állítólag a világ tele van történetekkel, amik időről időre elmesélik magukat, de félek, az enyém nem ilyen. Az én történetem elveszett, és aki ismerte az már rég halott. Jonathan azzal nyugatot régen, hogy azok akiket az élet túl messzire taszított előbb-utóbb elkezdenek visszanyomni. Bárcsak úgy érezném, hogy ezt teszem, de képtelen vagyok rá. Próbálom megérteni a világ működését, de mindig mikor azt hiszem, hogy sikerült, rákell jönnöm, hogy csak a külsőt láttam olyannak, amilyennek akartam, és szép lassan megszokom, hogy ezt teszem. Érteni akarom, hogy működik az ember, mikor szerelmes, mi kell ahhoz, hogy féktelen dühöt érezzen, mit is jelent azzal a tudattal élni, hogy az időnk véges. Hosszas nézelődés után kiszúrok egy emberi években velem körülbelül egyidős nőt, aki nálam is régebb óta van itt egyedül és sorra issza a whiskys poharakat. Talán odamehetnék hozzá beszélgetni, elvégre mindketten egyedül vagyunk, és úgy érzem, hogy akárkire is várt, nem fog el jönni, én pedig szeretnék megtudni dolgokat, ez esetben mondjuk a csalódásról mesélhetne nekem a nő, hiszen jól láthatóan valami nyomja a lelkét, ha magányosan iszik. Tényleg hasznosak ezek a könyvek, ki hitte volna, hogy az emberséget lehet tanulni, de úgy látszik a világ többet fejlődött száz év alatt, mint bárki képzelni merte volna. Felállok és odasétálok a fiatal nőhöz, remélem még nem ivott annyit, hogy ne lehessen vele szót érteni, mert ebben az esetben ma nem tanulok semmi újat. -Üdv, a nevem Cyrus! Csatlakozhatok, vagy vár valakit? – remélem, hogy nem veszi ezt amolyan közeledésnek, bár mondjuk elég béna vagyok a beszélgetés kezdeményezésekben, bár a könyvek szerint gyakorlat teszi a mestert,
Nincs is annál rosszabb, mint mikor az ember beleéli magát valamibe, aztán az nem éppen úgy jön össze, mint ahogyan elképzelte. Pedig megígérte, és ha Ő megígér valamit, akkor az biztosan úgy van. De nem. Most mégis úgy érzem, hogy az egyetlen embert akit valaha szerettem és szeretek, elárult. Arról volt szó, hogy ma... ezen az átkozott napon végre hazatér. De nem. Sebastiannak esze ágában sincs visszajönni hozzám, inkább Franciaországban henyél, vagy tudom is én, hogy mit el nem művel. Megfordult már olyasmin is a fejemben, hogy esetleg egy másik nővel van, de nem akarok erre gondolni. Mert ő sosem tenné ezt velem. Ha valaki, akkor én biztosan ismerem, jobban, mint bárki más. De mégis van valami, amiért inkább Párizst választja, mint engem. És ki fogom deríteni, már csak idő kérdése az egész. De biztosan majd magától is elmond mindent. Mert sosem titkolózik előttem. Vagy ki tudja? Talán csak szimplán rám unt. Vaagy... ami még rosszabb lenne, itt hagyott, és soha többé nem fog visszatérni. Ááá, nem! Miért kell mindig a legrosszabbra gondoljak? Dolga van! És aztán? Had csinálja azt, amiért olyan messzire kellett utaznia. Majd hazajön! Biztosan van oka, és egy alapos magyarázatot fog nekem adni mindenre. Már fél órája üldögélek itt egymagam és egy pohár bort iszogatok, vagy inkább csak a pohárral játszom, mert nem igazán csúszik még ez sem. Ha így folytatom, alkoholistává válok. Mióta Sebastian elment, minden egyes napomat a Grill-ben töltöm, és majdnem minden alkalommal eléggé ciki állapotomban megyek innen ki. Biztosan megvan rólam az emberek véleménye. „Hülye, kis csitri, már megint részegre issza magát!” De, hát könyörgöm! Mióta is érdekel engem az emberek véleménye? Sőt, pont az, hogy lesz@rom, hogy mit gondolnak. Nekem aztán senki nem fogja megmondani, hogy mi helyes, és mi nem az. Főleg nem azok, akik ide járnak. Mert valószínűleg ők sem azért jöttek, hogy üdítőzzenek, hanem azért, hogy igyanak és érezzék jól magukat. Nos... én is ezt teszem. Bár az azért éppen túlzás, hogy jól érzem magam, de ha megiszom az előttem levő italt, akkor valószínűleg megváltozik a hangulatom is. És akkor nem fog érdekelni még az sem, hogy Sebastian ma becsapott. Sőt... semmi sem fog érdekelni. Tehát iszok, és majd lesz valahogy. Mindig lesz valahogy, olyan még nem volt, hogy sehogy se legyen. Szóval nincs amiért parázzak. Veszek egy mély levegőt, aztán egy szuszra behúzom a poharamban lévő italt. Hűha... ez ütősebb, mint amilyenre számítottam. Érzem, ahogyan marja a gyomromat. Meg mintha egy kicsit szédülnék is. Bár félre ne értse senki, szó sincs itt részegségről, azért egy pohár whyski nem fog ki rajtam. De ha még egyszer megcsinálom ezt a lépést, akkor valószínűleg nagyon is szó lesz róla. És isten tudja, hogy hogy fogok megint haza keveredni innen. Minderről Sebastian tehet. Mert egyedül hagyott egy olyan városban, ahol állítása szerint csak úgy nyüzsögnek a vámpírok. Ez azért nagy poén. Hol vannak? Én miért nem látok soha egyet sem rajta kívül? Erre nyilván az a megfelelő válasz, hogy azért, mert senkire sincs ráírva. Körbenézek. Mindenki olyan békésen elvan. Miért kell nekem egyedül lennem itt? Miért van az, hogy mindenki mellett ott van valaki, akivel iszogathat, én meg folyton egyedül unom itt magam. Nincs egy barátom sem ebben az átkozott városban, pedig már egy jó ideje élek itt. Na de kérdem én: kinek van szüksége bármilyen barátra is, amikor van mellette egy olyan férfi, mint Sebastian? Senkinek. Csak itt éppen az a baki, hogy most nincs itt. Sőt, már napok óta nincs itt. Ezt sosem fogom neki megbocsájtani, és... te jó ég. Fáj a fejem. Lehet, hogy az a baj, hogy a tegnap egy kicsit többet ittam a kelleténél... és a tegnap előtt is... meg azelőtt. Ó, te jó ég! Mit művelek? Ha Sebastian megtudja, nekem annyi. Tutira dühös lesz. Na és aztán? Én is dühös vagyok rá, attól Ő még nem jön haza. Ő is dühönghet, attól én még inni fogok. Egészen addig, amíg haza nem jön. Sőt... talán még akkor is. Ha igazán érdekelné, hogy mi van velem, nem ment volna el. Vagy, ha el is megy, de tutira, hogy már haza jött volna. Szóval tojik ő magasról a fejemre. Intek a pult mögött lévő srácnak, hogy adjon még egy pohár bort, aki rögtön hozza is. Belekortyolok az italba, és úgy döntök, hogy ezúttal csak szép lassan. Hosszú még az éjszaka, nem lenne túl izgalmas, ha ilyen hamar kiütném magam.
▲ :DD▲ music ▲ 718 ▲ [You must be registered and logged in to see this link.]▲
Utálom, hogy jól bírom az alkoholt. Sokkal könnyebb lenne és olcsóbb, ha már pár korsó után padlót fognék, de sajnos nem ez a helyzet. Nem szeretek inni, de azt tapasztaltam, hogy az emberek mindig isznak, ha rosszkedvűk van, én pedig nem szívesen lógnék ki a sorból. Már vagy másfél órája ülök itt a pultnál, de Jonathannak nyoma sincs. Bolond voltam, hogy idejöttem, biztos csak ki akart velem babrálni, amiért úgy otthagytam őt. Nem egy bosszúálló természet, de az életében egyedül én voltam állandó, az egyetlen barátja, és otthagytam őt azért, hogy kicsit emberként éljek. Biztos vagyok benne, hogy megérteti, de ez nem jelenti azt, hogy nem is eshet rosszul neki. Nekem is rosszul esik pedig én voltam az, aki elment. Tetszik nekem a dolog, hogy emberként tengethettem a napjaim, nem kell senkit sem megölnöm, és nem kell futni a hatóságok elől, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincsen hiányérzetem. Gondolom azért van, mert vámpír vagyok. Jonathan sajnos keveset beszélt arról, hogy miben is különbözünk oly nagyon az emberektől a lelkünkben. Azt már észrevettem, hogy sokkal erősebbek vagyunk, mint ők, de biztos van rosszoldala is annak, hogy vámpír vagyok. Mondjuk felerősödnek az érzelmeim, vagy néha rám jön a késztetés, hogy megöljek valakit. Nehéz összehasonlítani a dolgokat úgy, hogy semmire nem emlékszem az emberi életemből. Sokszor vannak rémálmaim, bár ezek nem is igazán álmok, mert csak érzek benne dolgokat, de semmit nem látok, vagy hallok. Szinte minden éjszaka arra riadok fel, hogy számomra semmit mondó neveket ismételgetek. Van néhány képem és könyvem a családomról, illetve kívülállók feljegyzései, de ezek semmit nem segítenek, csak arra jók, hogy legyen valami kézzelfogható, amibe kapaszkodhatok. Próbálkoztam már mindennel, de egyszer sem értem el semmit, úgyhogy kezdem úgy érezni, ideje feladni az egészet, és belenyugodni abba, hogy soha nem fogom megtudni ki voltam. Néha napokig bámulom a képeket, de nem ugrik be róluk semmi emlékfoszlány, így pedig marad az, amit már tudok. Mikor még Jonathannal együtt jártuk az országot, ráakadtunk egy rokonom naplójában a halálomra. Állítólag 1848. február 4-én tűntem el egy amolyan bálféleségről, de soha nem került elő a holttestem. Ez azért több, mint a semmi, de édeskevés ahhoz képest, amit tudni szeretnék. Mégis miben segít nekem az, hogy tudom az átváltozásom idejét? Nem a halálomról szeretnék tudni, hanem az életemről! Már mennem kéne haza, megígértem Andrewnak, hogy segítek neki összerakni egy jó nagydarab polcot, de… ha már idejöttem Mystic Fallsba, akkor maradok pár napot, kibérlek valahol egy szobát és körülnézek, hogy mennyit változott a hely, mióta utoljára itt jártam. Egyszer Jonathan elhozott ide, mert meg akarta mutatni, hogy hol született, és a saját meglátása szerint ezen a helyen lehet a legjobban megtanítani egy vámpírt mindenre, amit tudnia kell. Szeretem itt lenni, Jonathan rengeteget mesélt a város történelméről is, tényleg úgy éreztem magam, mint valami kisdiák, de mostanra biztos megváltozott minden, a mai világban nem fordítanak nagy figyelmet arra, hogy őrizzék a múlt emlékeit. Ez is egy elég kétoldalú dolog a vámpírlétben. Örökké élhetek, láthatok mindent, ami bekövetkezik majd a jövőben, de soha nem tudhatom meg, hogy milyen érzés megöregedni és egyre közelebb kerülni a halálhoz. A könyvekből és filmekből próbálok tanulni, hogy milyen érzések vannak az emberben, mikor éppen haláltusát vív, vagy mikor megmondják neki, hogy két hónap van hátra az életéből. Levehetném a gyűrűm és eléghetnék a napfényben, de soha nem voltam öngyilkos típus, minding is élni akartam, még ha ezt nem is lehet teljes értékű életnek nevezni, én akkor is megpróbálom belőle kihozni a maximumot, átakarok élni mindent, amit csak lehet, legyen az jó, vagy rossz. Nagyot húzok a sörömből, miközben a többi vendég beszélgetéseit hallgatom. Nem szép dolog hallgatózni ezt én is tudom, de szeretem az embereket hallgatni, így még több dolgot tudhatok meg róluk, rólam. Odamehetnék mondjuk a lányhoz, aki nem rég szakított a barátjával és most a barátnőjével beszélik ki őt, de az túl nagy falat lenne nekem egyelőre. Könyvekből és filmekből tanultam a szerelemről és az emberi kapcsolatokról, inkább nem kockáztatom, hogy még jobban letöröm őt, ennyi csalódás szerintem éppen elég volt neki mára.
Hangosan elnevettem magamat azon amit mondott. Ennyit tesz egy csöppnyi báj és külső. Pedig, ha tudná, hogy mennyi férfi halt meg a kezem által, akkor lehet másképpen vélekedne. Szeretek enni és legfőképpen férfiakból, vagy rossz szülőkből. Talán a múltam miatt, vagy talán csak egyszerűen egy örült nő vagyok, aki élvezi azt, ahogyan mások szenvednek a keze között. Mosolyogva néztem őt, de nem mondtam semmit se. Nem kell ismernie, nem kell tudnia, hogy milyen is vagyok valójában. Megittam az innivalót, majd követtem őt a tekintetemmel. - Rendben, akkor szia. - mondom neki kicsit ridegen, majd elemelem a poharat.- Talán.. - teszem hozzá és nézem azt ahogyan elsétál.
▷Music: ide, ide ▷ Note: Köszönöm a játékot ▷ Words [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem is tudom, mi az, amiért leálltam vele beszélgetni, de mégis leálltam, és elég hosszasan tettük ezt. Általában nem érdekel senki, és hagyjuk meg, ő sem, de azért van benne valami, ami vonz. Talán a személyisége az? Nem tudom. - Valahogy eltudnék képzelni melléd, egy hasonló temperamentumú fickót, akivel tuti jól kijönnél... Nem vagy te fekete özvegy - mosolyogtam, és felemelte poharát, majd én is. - Arra - mondtam ki és én is megittam. Ezután pedig felálltam a helyemről, és a lányra néztem. - Sajnálatos módon, de nekem mennem kell - biccentettem egyet, majd mosolyom hatalmas lett. - Még összefutunk talán - ezután elléptem az asztaltól, és kifelé indultam.
Elmosolyodom a szavai hallatán és figyelem őt. Ahhoz képest, hogy nem nagyon szokott inni már nagyon is jól bírja az alkoholt. Nézem és próbálok rájönni, hogy vajon milyen farkas lehet ő. Mennyire vad és határozott, hiszen egy farkas segítsége mindig jól jöhet, hiszen soha se lehet tudni, hogy milyen bajba is keveredek. Rendben. - mondom neki kicsit gúnyosan és még egy fintort is vágok hozzá. - Miért lenne ez annyira meglepő? Hiszen akar lehet, hogy maga a fekete özvegy vagyok és emiatt nincs mellettem senki. - mondom neki mosolyogva és figyelem őt.- Akkor az életre. - mondom neki miközben magasba emerem a poharamat, majd végül lehúzom.
▷Music: ide, ide ▷ Note: ide, ide ▷ Words [You must be registered and logged in to see this link.]
- Igazad van. Kell az ilyenhez sok-sok minden - nyögtem ki gyorsan, mert ezzel is egyet kellett értenem. Nem vagyok egy nagy barátkozós típus, sőt egyáltalán nem, de persze, nem vetem meg a különféle ismeretségeket, hiszen sosem tudni, hogy mi az, amire szüksége lehet valamikor az embernek. Még jól jöhet valamikor ezzel a lánnyal való kapcsolatom. - Jó, legyen, de tényleg csak egy kör. Semmiképp sem több - pimasz mosolygásba váltottam át. - És csodálkozom, hogy körülötted nem ugrabugrál egy férfi, valaki, aki mellett igazán boldog lehetnél - halványodott el mosolyom, és a következő kört pedig én fizetem.
[You must be registered and logged in to see this link.] / zene: [You must be registered and logged in to see this link.] / megjegyzés: sorry a késés miatt, a következő pedig záró lesz
Akaraterő nem elég, hiszen kell hozzá az is, hogy valaki tegyen azért amit akar. - mondom neki egyszerűen, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. Soha se érdekelt az, hogy ki mit miért tesz. Egyszerűen csak a saját dolgaim érdekelnek. Önző vagyok, egy kicsit igen, de mindig is csak addig érdekelnek az emberek, amíg infóval tudnak nekem szolgálni. Utána semmi hasznom nem származik belőlük. Nem szeretem, ha lekoptatnak. - mondom neki komolyan és figyelem a tekintetét. - Nem akarlak feltartani. - mondom neki egy vállrándítás keretében és szép lassan felállok. - Még egy kört? - kérdezem tőle nevetve, bár úgyis tudom, hogy nem leges lesz a válasza.
▷Music: ide, ide ▷ Note: ide, ide ▷ Words [You must be registered and logged in to see this link.]
- Sokat, bizony, de akaraterő nélkül nem ment volna - mosolyodtam el szépen. Ha az akarat semmi jele nincs meg valakiben, akkor semmi nem fog sikerülni. És persze, vannak, akik nem is szeretnék ezt. Amikor mondta, hogy milyen finoman lekoptatom őt, egyszerűen én is nevetni kezdtem el. Előbb még utolsót kortyot is kiittam gyorsan, majd megszólaltam picit később. - Tetszett ez a kis lekoptató szövegem, nemde? - mosolyom még mindig az arcomon legyeskedett. - Nem. Nem fog rontani már ezen semmi sem... De nem sok időm van, tényleg - komollyá vált arcom, de ettől függetlenül élveztem ezt a játszadozást.
[You must be registered and logged in to see this link.] / zene: [You must be registered and logged in to see this link.] / megjegyzés: bocsi a késésért
Kezdőlap
▷ Words