Eljöttem erre a bálra. Igazából nem terveztem, valami mégis elhozott ide. Talán egy megérzés, ami semmi jót sem sejtet. Menet közben összefutottam egy vámpírral, aki volt olyan kedves, és adományozott számomra egy kis vért... Na ez így nem teljesen igaz, mert elvettem, ami kell, és jöttem. Az ilyen bálok sosem végződnek jól, és azt hiszem megint készül valamire az Ősöket megölni vágyó banda. Bizalmatlanság. Visszatértem a régi önmagamhoz, hiszen tudom, hogy semmi nem fog változni. Én meg akarom ölni Klaus-t, Esther meg meg fogja védeni. Azt mondta fordított esetben is így lesz, de erre még nem volt alkalom. Visszahozott volna engem is a halálból? Kétlem. Bár a tegnap történtek azt súgják, hogy igen. Szeret, és ezt sosem felejtette el. Ott él benne, ahogy bennem,d e két külön oldalt képviselünk. Ilyenkor azt kívánom, bár ne leltük volna meg azt a varázsigét. Néma csend van a folyosón, de a zenét itt is hallom. Ahogy halk női lépteket is hallok. Lassan sétálok elő a félhomályból. - Csak egy megbízott felügyelő - Mondom, ha ember, úgyis beveszi, ha nem... Az attól függ mennyire ismer engem, és a családom. Megállok tőle pár lépésnyire, és onnan figyelem őt.
A parkolóban elváltam Silastól és kínomban nem tudtam mit kezdjek magammal. Átvágtam a hangos tornatermen, majd miután nyugtáztam, hogy én ehhez már túl öreg vagyok, felmentem az emeleti folyosókra és a falnak dőlve ültem a hideg kőre. Ujjaimmal a hajamba túrtam idegesen. Elegem van! Épp hogy most keltem újra életre... pont Silas bácsi is most kelt életre. Ez nem fair! Azért menekültem el onnan, mert szabadságra vágytam. Untam az örökös parancsolgatást, a kínzást. Apám is ilyen volt. Jól összeillettek. Most nézd mi lett belőlem? Részt veszek egy ilyen unalmas zajos bulin vagy micsodán, hogy végre megölhessek egy elsőt. Erőm van hozzá elég, főleg hogy még három boszorkány áll az oldalamon. Már csak az a kérdés, hogy mikor? Ahogy láttam idefele jövet elég jól elszórakozgattak a többiek. Még nem akarom őket bolygatni. A célpontunk Finn nem jött el... ezért választanunk kell. Klaus, Elijah, Kol vagy Rebekah... Úgy érzem Elijah lesz a nyertes. Hangok ütötték meg a fülemet, amire önkéntelenül sem zavartattam magamat és tovább ücsörögtem a sötétben a földön. - Ki az? - kérdeztem egy kis idő után. Nem tudom mire vár. Bújjon már elő.
Az iskola folyosói. Nem is olyan régen itt támadtam rá Matt-re, amikor nem igazán voltam önmagam. De pontosan ugyan ezen a ponton nyertem is vissza azt, aki vagyok. Peter.. Ha ennyire nyomta a vállát a hisztim el is küldhetett volna. Vagy éppenséggel ami talán még jobb.. Ott is hagyhatott volna. Nem volt köteles végighallgatni, ahogyan ecsetelem mennyire elcseszett az életem. Mire volt jó neki az, hogy kikapcsoljam az érzelmeim? Nem értem.. De valószínűleg fel fog keresni. Mert.. Hát úgy beszéltük meg vagy mi. Lerendezem a dolgaim aztán pedig együtt hagyjuk el a várost. Ha ez megtörténik azt hiszem jobb lesz, ha előtte továbbra is fenn tartom az érzéketlen álcát. Ki tudja miket tudok így kihúzni belőle. Még nem álltam készen arra, hogy bemenjek és mosolyogjak, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Ehhez kell egy kis felkészülési idő. Lehet, hogy idővel menni fog.. De most össze kell gyűjtenem minden lelki erőmet ahhoz, hogy erősnek mutatkozhassak. Nekitámaszkodtam a szekrényeknek és vártam.. Vártam, hogy valaki vagy valami jelt adjon arról, hogy bemehetek.. Vagy esetleg forduljak vissza és menjek haza.. Csak vártam.
Elkezdte igazgatni a zakóját, miután betessékelt valami furcsa helyiségbe, ahol megpillantottam egy csomó - hozzá hasonló korú - embert. Tanárok voltak, ez nyilvánvaló. azért meglátszik, hogy nem gyakorta látogatom az iskola nemes intézményét. De nem is vágyódom, ha ezeket az unalmas fejű egyedeket látom. Oké, nyilván nincsen most órájuk, azért lazulnak itt. De hát akkor sem valami érdekes ez a szakma. - Még mindig nem adta fel azt, hogy a tanterembe kísérjen? - kérdeztem felsóhajtva, egy tincset arrébb lökve az arcomból, de a mosolyom még mindig ott időzött az arcomon. Nem volt kedvem tanulni. Meg ha be is kísér, két perc múlva felállok, és vagy az ajtón, vagy az ablakon keresztül, de távozom. - Tényleg nem tud a tanításnál jobb programot? - kérdeztem lebiggyesztett ajkakkal. Hát igen, szerettem megkapni az összes férfit, akihez egyszer csak kedvem szottyant. Csak utána vettem a vérüket. De ez a pasas olyan szinten hű a pályájához, hogy valószínűleg még konzervatív is ahhoz, hogy felfogja ezeket a célzásokat.
A hogy a hadműveletem beteljesedett, fennköltött ábrázatommal tértem ki a tikáság ajtájában a kisasszonnyal egyetemben. Feletté mosolyt kényszerítő, ahogy utolsóként oda-szegezte a már számomra ismert szemérmetlen kérdését a másik szaktanárnak. Akárhogy is, de ebbe a lányba több bátorság szorult, mint összevéve az egész tanárikarban. Ellenben, nem szabadna megfeledkeznem a valódi kötelességemről, vagyis, a diák lányt a megadott tanterembe kell hogy visszavezessem. Ám, ameddig átfutattam a gondolatot az agyamon, párhuzamba merült fel bennem, hogy ha elméletileg azzal a sznob ámbár-bácsival lett volna órája, akkor ugyancsak elméletben, én vagyok most a helyetesítő tanárja. Nem tudom mennyi örömöm származhat abból, hogy az elveszett osztályom egyetlen tanulóját voltam képes megtalálni az egy-néhányból. Mégis, valahol örült a lelkiismeretem. - Nos... - kezdtem, megerőltetten a zakómat igazgatva, miután a közvetlen beszéd-stílusomat nyugtázva, kijelentettem: - akkor amondó vagyok, hogy keressük meg az osztályát, mielőtt az én fejemet szedik az igazgatóságnál. - egy nagyon enyhe mosoly kiséretében, mely inkább hangsúlyozta a történet baloldalát, ráébresztett ezer kifogásra, amit bevetve adok majd elő a tekintetes úrnak. Pedig, tanári-pályám elért lépcső fokán, nem nagyon akarodzik a kirúgást veszélyét megízlelni. Sőt mi több, az hatalmas bukást eredeményezne a gondosan felépített kicsinyes életemben. Így is, néha én érzem jelentéktelenek a vegetatív életemet, s most, ha munkám is a válság szélére kerül, fogalmam sincs mit tehetnék ellene. Csak mielőtt még beleélem magamat a veszeteségbe, az igazgató helyeteset felidézve az emlékezetemben, döntök első úticélként kitűzve az udvar meglátogatása mellett. - Segít akkor nekem? - feszengve fürkésztem az elhaladó embereket a kintre néző ablakokból, míg a kisasszony a válasz adásra méltóztatott. Igazán szükségem van most egy jobb kézre, mert egyedül, esedékes, hogy idő előtt elszalasztom az osztályomat. Cselekedten, indultam meg a kijárathoz mely az udvarhoz vezet. Habár, a lány még mindig váratni kényszerített. Ilyen teljesíthetetlen kértem volna, vagy alapjáraton csak hozzám nincs kedve?
Mindig őszinte voltam, tehát ezért is ondhatom, hogy gyűlölöm az efféle közjátékokat! Mit művel, rángat? Ha nem a tanári felé ráncigálna, már régen a torkának estem volna úgy, hogy őt meg az ideg rángatná, meg az, hogy nincs vér a testében! Ilyenkor mindig bepipultam, de próbáltam józan maradni, nem akartam veszélyeztetni a saját fajtámat. Eléggé... nagy bukás lenne, ha úgy alakulna, hogy itt mindenki előtt megölném, nem? Amúgy is olyan furcsa nekem ez a pasi. Inkább nem bántom. Még a végén kiderül, hogy vadász, vagy valami. Mint anno Mr Saltzman. Bár akkor még nem voltam itt. De a hasonmás miatt tudom, hogy mik voltak a viszonyok itt régebben. Nem is olyan régen, korábban. Ami a szemeim előtt lezajlott, igazán bájos volt. Két veszekvő, vagyis inkább támadó karvaly. Nevetséges. Vagy mondjuk úgy, szórakoztató! Szerettem a feszkót, bár nem éppen akkor, mikor engem is rángattak közben. - Hé, vegye már le rólam a kezét! - mondtam felháborodva, megemelt hangon, majd hallottam, hogyan szól az a pasas, aki eddig elhozott. Hm... talpraesett. De még mennyire! Nekem ez nagyon bejön egy tanártól. Bár az én időmben ez mind tabu volt. Női tanítok jártak a lányokhoz. Nem láthattunk igazi férfiakat ilyen pályán. Bár nagyon kevés tanító is volt. - Na... hallotta? - néztem szemtelenül a fickó felé.
M értékletesen fogadtattam el a tényt magammal, hogy a kisasszony tekintetében igenis meg kell tennem azt, ami számára undor. Féltő apai szeretetemnél fogva, közönyösen ragadtam a lány kezét az ellenkező irányba húzva. Igen, szemlátomást a titkárságba vetettem reménységet, hogy némiképp információval lássanak el a diák lány tartozókadása helye végett. Mikor sikerült a különc lányka mellett betérnem, váratlanul Mr. Detz matek szakos tanár úrral találkozott a tekintettem. Hitetlenül meredtem rá, hiszen az imént informáltak a hiányzásával kapcsolatban. De akkor én mit keresek benne a keretben? - Hát maga? Azt mondták hiányzása miatt helyettesítsem. - böktem ki, egy pillanatra se szemet hunyva a mellettem tartózkodó illetőről. - Igen...de most kivételt tettem és bejöttem... - habár örülnöm kellett volna ennek a jó hírnek, de a mondat befejeztét egy szarkazmussal nem éppen jó kedvet ébreszt egy kollégában. Csak tudnám mi ez a vehemens ellenszenv? - sajnálatára... - Óó..látom megtalálta a hiányzó lánc-szemet. - fordult árgus feldagadt szemmel a tanítványra. Pedig a hierarchia szerint én sokkal több szakmai készséggel rendelkeztem mint ő, meg több ésszel is. Mégis el kellett hogy viseljem, ahogy tettlegességet szimulálva, egyrészt szadista módon megragadja a kisasszonyt. Mintha csak egy megbocsáthatatlan ürügyet tartana a kezében. Talán a megszánás egyik alap köve, hogy kialakított álláspontom helyett mertem szembeszállni az illetővel. - Bocsásson meg, de én már visszakísértem volna a lányt az osztályába. - Ne fáradjon vele... - mélyhűtött tekintette valamennyi düht gerjesztett bennem. Holott, ez csak szakmai köz-viszony. Mert evidens, ha segítünk más kollégáknak, nem? De úgy látszik, Mr. Detz nem nagyon fejezte ki háláját a segítségnyújtás iránt. Ennek ellenére, csaknem lehetek olyan felelőtlen, hogy kiengedem azon az ajtó ezzel a pszichopatával! - Akkor keményebb leszek. - fejeztem ki, kimagaslóan szembeállva, szemeimet ütköztetve az arrogáns képével. Habár, azok a fancsali szájak már készültek vitába szállni ellenem, mégsem hagytam rá a kezdeményezést. - Maga hivatalosan nincs az iskolában, mivel kiirtatta magát erre hétre...s mivel elméletben nem tartózkodik az épületben így a kisasszony felelősségge csakis egyedül rám hárul!! Mondja, képes volt ezt ilyen rövid-idő alatt felfogni?! - a feleletlen választ a néma terem jóval befolyásolta, mert egy ilyesfajta fellépés szokás-szerint mindig megüti az ember fülét. Hol becsmérve, de többnyire elismerve. S jogaimat szem előtt tartva, most sarokba szorította azt, aki idestova 1 éve szívja a véremet, folytonosan. Semmilyen hátránnyal került el az erőszakos fogva tartás a lányt illetőleg. Tehát sikeres volt a beavatkozásom. Lehet, elszántabb volt mint akartam, dacára, hogy alapjáraton, ez csak egy mindennapos cselekvés a teendőimben. Valójában, egyedül a szaktanár bökte a csőrömet. Mert ha valamit tudtam is róla, az az, hogy soha ne kerüljön diák a mocskos marka közé!
Felsóhajtottam. Ismét. Nem látja rajtam, hogy semmi kedvem órára menni? És attól, hogy Ő azt mondja, hát nem fogok! Nem, nem, nem és nem! Egyszerűen nem illik hozzám a tanóra. Az ilyen jókedvű kis mókák, mint amit az előbb láthattam, nagyon tetszenek, azokért bejárok ide, de amúgy meg... itt minden olyan unalmas. Miért tanuljak történelmet, ha végig éltem mindent? Miért tanuljak a világháborúkról, az atombombákról, a francia forradalomról, ha mindegyikükben éltem? Na jó.. nem ott, helyben. De mindezek szele engem is megcsapott az évszázadok alatt. Kár, hogy vége lett. Szeretem a háborúkat. A kétségbeesést, mely uralkodik az embereken. S én... nem félek. Mert nincs mitől. Az én lábamat nem szakítja le egy bomba, nem árt a golyó, nem árt semmi. S ha robbanna valami... mi akkor is túlélnénk. Legalábbis véleményem szerint mi nem vagyunk könnyen elpusztíthatóak. - De tanár úr... - néztem rá még mindig úgy, mint egy kölyök, majd elvigyorodtam. - Tényleg lenne olyan kegyetlen, hogy megszakítsa a sziesztámat, és bevonszoljon órára? Személy szerint azt sem tudom, hol van az osztályom, és éppen milyen óra van. - rántottam meg a vállamat, továbbra is nemtörődöm módon vigyorogva. Engem aztán semmi se érdekel, ami az itteni helyzettel kapcsolatos.
H ogy is fogalmazzam kifejezőbben az ideiglenes helyzetet, ha nem provokáló szemérmetlenségnek, egy falatnyi kívánattal? Valószinűleg, a jóindulatom ott vesztette el a hatását, mikor ez a leányzó lelkifurdalás nélkül a szememre vettete utálatát a mostani tantárgya iránt. Kötelességemnek híven, határozattan felléptem ez ellen, egy apró figyelmezetetéssel. - Sajnálattal közlöm akkor önnel, hogy muszáj bekísérnem az órájára, akár meg akar jelenni, akár nem. - feleltem, ami túlnyomóan apáskodó volt, mint tanári. A büntetést pedig halasztom ha kell, ezügyben. Dacára, hogy ő folytonosan játszadozik az eszemmel. Elsőre azt mondanám, csak a türelmem határait kostolgatja azokkal az igéző szempárokkal, de mintha, ennél túl szárnyalóbb okból tenné amit tesz. Belátom, a férfiú büszkeségem már a csúcspontnál jár, ha ezt viselkedést bóknak vehetem. Valójában, az én fantáziámat is alaposan megmozgatja ez hivalkodó magatartás, viszont, tanári pályám érdekében, jobbha nem ejtek egy maradandó szégyenfoltot, bármennyire is csábító a szem-játéka. - Hol lenne órája, kisasszony? - tettem föl gyanúsan felívelő szemöldökemmel kérdésemet, miután aggodóan az órámra tekintettem. Csak tíz perc telt el. Kellően elég, hogy az anyag lemaradása miatt ne mulassza el a fontos, értékes perceket. Holott, feladatom még mindig az eltűnt osztályomhoz köt, ellenben, a kisasszony elmulasztását is én kell, hogy orvosoljam. Micsoda munka! Egy tanárikar helyett is, egyedül én állok helyt minden problémás helyzetnél. Csak tudnám, ilyenkor mivel töltik a rendkivűl fontos perceiket? Gondolom, megszokott modón traccsolnak egy jót, míg én hajkurászom a tanulóikat. Sosem panaszkodom a munkámból kifolyólag, de néha már engem is megkísért a "káromkodhatnék". Mindeközben, ideje lenne gondoskodom a lány ügyével kapcsolatban. Akad itt egy felügyelő kolléga? Talán ha lenne segítségem, akkor két legyet ütnék egy csapásra!
Szinte teljesen elbűvölt különleges szemszíne. Nem tudom, hogy ennek a koszfészeknek a neonfénye okozta-e azt a furcsa fényt benne, vagy ilyen volt természetében, de... ez még az én szememnek is feltűnt, és akaratlanul kellett mosolyognom. Bár még mindig eléggé kihívóan, és szemtelenül, hiszen mit nekem egy ilyen kis ügy? Azt ígézek meg, akit csak szeretnék. És ha nem válik be, akkor... megoldom más módszerekkel. Nekem elég okos húzásaim szoktak lenni. Tudhatná már ezt mindenki ebben a városban. Bár az utóbbi időben némiképpen meghunyázkodó életmódot éltem, így... nem igazán volt szerencsém mindenkivel találkozni. - Felvilágosítást szeretne? - haraptam bele kacérkodva alsó ajkamba, miközben még mindig mosolyogtam, és úgy néztem rá, mintha itt helyben fel akarnám falni. Csíptem a szexi tanárbácsikat. Mindegyik olyan kis... nem is tudom. Talán még fel sem találták rájuk a legjobb jelzőt, amivel illetni lehetne őket. - Nos, nem. Jelenleg nincs órám. Vagyis... lenne. De úgy vélem, van annál jobb dolgom is. - vontam egyet a vállamon. - Mit fog tenni? Büntibe küld... tanár úr? - néztem mélyen a tekintetét, teljesen elmélyülve benne.
K issé megingatva álltam a leányzó hivalkodó, ámbár ártatlan viselkedése miatt, miközben azon hergeltem az agyam, hogy valóban jó emberemre akadtam. - Szó mi szó... - kezdtem bele gyanúsan körbe jártatva az iriszem a már kihalt termen. - csak egy kis eligazításra vágyom. - tettem hozzá, egy sunyi, egyben ravasz vigyort megengedve magamnak. Talán félreértett személyem ilyen meghökkent a leányzó kacérkodásának okából, illetve, ugyanakkor az is zavarba ejtő, hogy kb 2 percre találkozott vele a tekintetem, mégsem tudom egy másodpercre is leereszteni a figyelmemet róla. - Csak világosítson fel kérem...ugye most nincs órája? Mert ha igen, akkor nem kötelességem feltartani. - menegetőzve húztam szorosabbra a zakómat mellkasomon, miután laza suhanc módon zsebre vágtam a kezemeimet. Bizonyos, hogy a könnyed pilla rebegtetésével mégis csak el tudná hitetni bennem a gyanúm ellenkezőjét. De amilyen tisztának látszik, annyi kétséget szabadít fel bennem. A barna, göndör - finoman rózsás illatú hajbalzsámával - , valamint a bájos arcvonásaival, könnyen elhiteti a legádázabb nyomozóval is, hogy teljességel kizárható az elkövetők listájáról. De miért ilyen nehéz meggyőzödnöm afelől, hogy ez a lány csak egy átlagos lány? Valamiért a mellkasomba hallmozodik a levegőm, párhuzamban a furcsán felívelő szemöldökömmel. Vajon képes lesz hazudni nekem? Ha minden ilyen, egyszerűen lezárulna, akkor búcsút mondhatok az állásomnak. Végülis, kinek lenne elég bőr a képén, hogy az eltűnt osztály tanári felügyelet nélkül származó bajából, az igazgató előtt hebegjen-habogjon? Bennem nincs annyi "mersz", mert túlságosan is megköt engem a fennköltött eleganciám. Ez az egyetlen hibám. Habár, van itt még más is, mellyel nem szívesen dicsekednék. De kinek is köthetném az orrára, vigaszt remélve cserébe? Sosem voltam azon emberek közül való, akik meggondolatlanul aggaták szociális-problémájukat másokra, anélkül hogy segítséget kapnának érte. Egyrészt a gyengességnek egyik alapvető kifejezése, másrészt egy kétsébeesett lehetőség, egy értelmetlen lelki fohászért. A nők iránt is ugyanígy vélekedem. Hiszen, a férfi mellette meggyengültnek látszik, valamint utolsó ments várként látja be, hogy szüksége van rájuk.
Nen esett nehezemre csak úgy állni ott, a folyosón, és nézni a káoszt, amit félig én okoztam. Áh, nevetséges. Vámpír vagyok, kérem! De azt már ideje korán megtanultam, hogy ha szórakozásra vágyom, nincs más dolgom, csak néha besétálni az iskolába. Márpedig most arra vágytam. El akarok menni a városból, végleg. De előtte még szükségem van valamire, ami jókedvre derít, és ezeknek az idiótáknak a szerencsétlenkedése nagyon is jó indok arra, hogy kinevessem magamból azt, amire vágyom. A jókedvet jó ideje már csak hírből ismerem, mert Klaus tett róla, hogy még véletlenül se lehessek boldog. Ameddig itt volt, velem volt, addig az lehettem... de utána jött az, hogy csak kihasznált. Tatia kell neki. A saját anyámat akarja. És ez... ez olyan mély kétségbeeséssel tölt el, hogy egyszerűen... jobb megfutamodni. Bármit is mondtam Tatiának, hazudtam. Persze félek én Christophertől is, de tőle nem úgy, mint Klaustól, és a játékaitól. Egy hangot hallottam a hátam mögött, mire kíváncsian felvontam a szemölödkömet, és odafordultam, hogy megnézzem magamnak az érkező fickót. Hát... ha nem lettem volna már majdnem ezer éves, nyilvánvalóan tudok bájcsevegni, de ez sajnos most aligha fog menni. - Nocsak, tanár úr... - mértem végig ravasz mosollyal az ajkaim körül, már-már kacéran és kihívóan. Úgy, ahogyan egy diák nem nézhet a tanárra, hiszen benne van a kézikönyvben, meg a házirendben, meg egyéb hülyeségekben. De ugyan... mennyi időbe telik nekem egy egyszerű igézést elintézni? - Miért? Eddig engem keresett? - vontam fel szemtelenül a szemöldökömet, miközben az egyik szekrénynek támasztottam a hátamat, és kíváncsian néztem rá, miközben végignyaltam az alsó ajkamat.
M unkámhoz megengedetten, türelmetlenkedtem végig a hátra lévő 1 percet a tanuló palantáimmal. Ennyivel igazán kedvezhetek, hamár ilyen lelkesen aktivilázodtak az órámon. Mire megszólal az örömöt szerző csengőszó, helyezem tekintetemet az ajtó-bejárata előtt elviharzó, gyorsan szabadult diákokon. Feltételezem az ebédlőbe megy a nagy tömeg. Igazis, nekem is volna némi kimenő táplálék-forrás felkutatása gyanánt. Habár, a konyhás asszonytól igyen is megkapom azt, amit a helyi automatában drágabban és kisebb adagban. Tényleg ennyire lehergelő ha egy ember zakóban mutatkozik? Kétségtelen. Ahhoz viszont, túl elfogult vagyok, hogy az éhes szemeket nélkülőzve, galád módon belakmározzak előttük. Kiérkezésem pillanatában, idegesen gombolom be a zakóm középső gombját, mikor az igazgató helyetes iritálóan kényes hangszínével marasztalni szándékoztat a folyosón. - Kérem, Haiden úr. - kezdet bele, a tekintetemet hárítóan, elpirulva a jelenlétemben. Rég óta ismerem. Egy lesülyedt, két gyermekes feleség, aki a válóper miatt több éjszakát hagy ki, pusztán a nyereségből származó férje pénze miatt. De akárhogy is megvetem a szememben, ő még mindig messze jobb anyagi háttérrel rendelekezik mint az én egyetlen főállásomból származó személyem. - Helyetesítés híréből keresem, hogy tudna-e mr. Detz tanárúr, matekórájára beugrani? - Hát hogyne! Melyik terembe lesz? - Nos... - néztem továbbra is kíváncsian, míg ő egy pillanatra se emelte fel rám a tekintetét. - az udvaron tartozkodnak éppen. - Úgy érti szét vannak eresztve?? - Azt hiszem. Félő, hogy valaki már jóval a hír előtt megtudta, hogy a szaktanárjuk beteg... - Oh, hát értem. - bólintottam rá együttérzően, mintha csak a néhai önmagamra emlékeztetne ez a diák malőr féle incidens. - Csak az osztályt mondja meg. - 12.B. - a megfelelő választ megkapva, siettem el az ellenkező irányba, netalán egy ismerősbe botolva, a felesleges keresgélést elkerülve. Mintha csak egy kezelhetetlen feladat lenne számomra, úgy húztam végig szemeimet a diákok arcán analizáltan. Aztán, egy pillantra meg torpantam. Jólátást biztosítva meredtem még jobban a kisasszonyra, akire tökéletesen illő volt az eltűnt osztályom egyik tanulójának küllem-leírása. Épphogy csak becsöngettek, mikor győzedelmesen megtalálva a kapott személy mögé sétáltam. - Hát ön, ugye végzős? - szólítottam meg így elsőre, ami ugyan lényegretörően de annál ellegánsabban sikeredett. Csakugyan, ameddig a válaszadással váratot engem, felelevenítettem az arcát a memória aktáimból. Azon kivűl, hogy saját tanításommal nem fárasztom, sokszor megfigyeltem jeles eseményeken, rendezvényeken. Kollégáim véleményei alapján, nem egy megyei csirke-fogóval van dolgom, sőt, egy annál jóval kedvesebb, valamint titokzatos leányzóval. Hogy miért gondolom furcsának, és nem óvakodom ezt én is merészen beismerni? Mert, ahány rendezvény főalkotó jelképébe helyezte önmagát, annyi fontos időponton nem jelent meg. Hiteltelen ürüggyel tarkarózva, melyet nem győzött az osztálytársai által kézbesiteni a tanárikarnak. Ettől eltekintve, most pont a segítségére van szükségem. Egy meghatározatlan létszámú osztály bolyong a felelősségem nélkül. Ennél többet nem kívánhatok, hogy idő előtt elvegyék a tanári munkásságom.
A hozzászólást Haiden Lyod összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Jún. 18, 2013 2:39 pm-kor.
Borzalmas érzés volt így hirtelen újból minden egyes érzést visszafogadni önmagamba. De az viszont iszonyat jó érzés volt, hogy nem voltam egyedül. Itt van nekem Matt. Még most is, hogy bántottam. Mintha meg sem történt volna. Vagyis hát talán megérti a helyzetet.. De ez nem enyhít azon, hogy mennyire gyűlölöm magam azért, amit vele tettem. A barátom az istenit! Ölelésébe burkolózva annyira biztonságban éreztem magam.. Nem is emlékszem mikor éreztem utoljára ilyet. Hiába nem beszéltünk már jó ideje.. Megbízom benne és tudom, hogy számíthatok rá. Mindkettőnk hibája volt az, hogy nem kerestük a másikat. Határozottan kijelenthetem, hogy ezen változtatni fogunk. – Rendben van, oké.. – Mondtam szipogva, miközben tekintetét fürkésztem. A szép kék szemei tele voltak aggodalommal.. Miattam.. Nem akartam ellenkezni meg hát felesleges is volt. Csak elindultam kifelé az iskolából a kocsihoz.. Hogy ott várjak rá. Aztán pedig valahogyan még ki is kell engesztelnem, amiért megtámadtam.. De mindent szépen sorjában.
Torkom összeszorult, testem egy lépést tett az összecsuklás felé, amilyen vehemenciával karjaim közé ásta magát. Ott tartottam a lányt, aki az imént a torkomat vette célba, most testem burkolja, kézfejem simogatja könnyeitől ázott tincseit. Nyomtam egy puszit feje búbjára, majd lehúztam vállamról remegő kézfejét, s behorpasztottam térdeim,hogy szemeivel egy magasságot üssek. Kezeit öklömbe temettem, és kábultan meredtem vizes tekintetébe. - Menj a kocsiba! Bedobom a papírokat az irodába...és elviszlek innen, rendben? Elviszlek a lakásomba, bontok egy százas zsebkendőcsomagot, főzök neked forrócsokit...amit csak akarsz - tűrtem egy kósza hajszálát szemének tükréből bepirult fültövébe. - Mindjárt jövök - suttogtam csendesen, és egy bizakodó pillantással tudtam magam mögött, hogy sűrű léptekkel iramodjak az igazgató szeme elé.
Nem szabad.. Nem engedhetek utat az érzelmeimnek. Egyszerűen nem akarom átélni az a borzalmat nem akarok érezni.. Hiszen úgymond érezni fáj. Alig van egy röpke boldog pillanat, de az is elszáll és hamar átveszi a helyét a szomorúság és a fájdalom. Most pedig mi a francot csináltam.. Bántottam Matt-et. Ezzel csak magamnak okozok nagyobb fájdalmat. A barátomat.. Aki, annyi mindent megtett volna értem én.. Én.. Nem hiszem el, hogy képes lettem volna megölni őt. - Matt én.. Annyira, de annyira sajnálom. - Csak ennyit bírtam kinyögni és másodperceken belül zokogásban törtem ki és úgy bújtam bele az ölelésébe, mint talán még soha. Hogy voltam képes bántani őt? Hogy voltam képes kikapcsolni az érzelmeimet? Peter... Ezt nem bocsájtom meg neki. Oké, hogy ő csak jót akart, de ez nem éppen úgy sült el. Aztán ott van még, hogy miket mondtam miket csináltam. Elena.. Nem kellett volna felpofoznom. Stefan.. Istenem még jó, hogy több emberrel nem találkoztam. Ki tudja lehet, hogy az emberek többsége az egyik pillanatról a másikra meggyűlölt volna. A fájdalom szépen lassan visszafoglalta magát a mellkasomba, de ez most valahogy elnyomta a hatalmas bűntudat, amit azért éreztem, mert bántottam Matt-et.
Hiába beszélt múltidőről, kitöréséből könnyen leszűrhető volt, megtört. Sóvárgó tekintete rémülten terelődött szemeim tükrébe, és leblokkolva merevedtem oszlopot megszégyenítő testtartásba. - Caroline... - nyögtem halkan. - Nem tudhatom,hogy mindenki miért akarja,hogy érezz. Csak azt tudhatom,hogy én miért akarom. Mert...igaz barátom voltál, vagy, és az is maradsz. Lehet,hogy eddig elfordultam mindenkitől,de most itt vagyok, és itt is maradok. Itt vagyok,hogy segítsek, hogy meghallgassalak. Együtt megoldjuk, hidd el! Itt vagyok,hogy segítsek. Kérlek... ne lökj el magadtól... - motyogtam esdeklően, és ismét karjaim szorításába zártam a remegő testet. Csak percek kérdése,hogy összedőljön...mindaz,amit felépített. Az érzéketlen énje. De akkor én itt leszek, itt bizony. Szüksége van rám, én pedig sok idő után most tényleg itt maradok. Hogy életre bírjam a lányt, aki számomra annyira fontos, és akiben most annyi érzelem dúskál,hogy ha ez kitör belőle, Caroline összetör, és akkor nem...NEM lehet egyedül.
Miért érdekeljenek engem mások, amikor őket sem érdeklem különösképpen? Legalábbis egészen addig a pillanatig nem, míg már túl késő.. Igen, teljesen nyugodtan mondhatom azt, hogy jelen esetben nekem már túl késő.. Miért akkor veszik észre, hogy az ember megváltozott, amikor már valami drasztikus lépésre határozza el magát. Legyen nálam ez most az érzelmeim kikapcsolása. Lehet, hogy ártok vele másoknak, de számomra így sokkal könnyebb. Miért nem értik meg, hogy túl bonyolult volt az életem érzelmekkel? Senki nem volt ott mellettem.. Tyler is talált jobb elfoglaltságot, minthogy velem foglalkozzon. Aztán Stefan.. Ő inkább nyomulni akart rám, minthogy barátként foglalkozzon velem. Aztán mikor ezt tisztáztuk már nem is „legyeskedett” körülöttem. Egészen a mai napig. Amikor legszívesebben inkább foglalkozott volna Elena-val, mint velem. Persze. Még mindig ugyanúgy többre tartja őt, mint engem. Ahhoz képest, hogy mi volt köztük.. Csak úgy eldobta magától. Mert nem felelt meg neki. Bár nekem mi közöm van ehhez az egészhez? Semmi. Bőven van elég bajom az életben. Nem kell még az ő problémájukkal is foglalkoznom vagy éppenséggel csak gondolkodnom rajta. Hiszen semmi sem érdekel.. Aztán itt van Matt is.. Annyira erőteljesen próbálkozik észhez téríteni, de ő sem volt ott, mikor szükségem lett volna valakire. Peter.. Miért mondta, hogy kapcsoljam ki az érzelmeimet? Főleg, mikor láthatólag ezt nagyon nehéz mások számára elfogadni. De Matt szavai eljutottak a tudatomig. Nem úgy, mint Elena-é, vagy éppenséggel Stefan-é. Én bántottam.. Nem, nem szabad emiatt bűntudatot éreznem. Semmit nem szabad éreznem. Így sokkal egyszerűbb. Most már teljesen mindegy minden, nem? Bántottam nem lehet visszapörgetni az időt és teljesen normális. Én vámpír vagyok.. Ő pedig ember az ilyesmi megesik. Meglepett, hogy megfogta a kezemet.. A helyében én nem mertem volna.. A mellkasomra helyezte a kezemet azzal a címszóval, hogy van szívem. Ha lenne szívem nem tettem volna azt, amit. Annyira nehéz ezt megérteni?! Ezután pedig megölelt.. Hát tényleg nem normális. Körülbelül fél percig élveztem az ölelését és mélyen beszippantottam az illatát, majd finoman ellöktem magamtól. Lehettem volna durvább is, de nem akartam. – Miért akarja mindenki, hogy érezzek? Miért? Hogy újra érezzem azt a borzalmat, ami szépen lassan belülről szakít szét? Aztán köszönöm szépen oldjam meg egyedül? – Fakadtam ki.
Borsószem nagyságúra szűkült szemeimen keresztül figyeltem,hogyan csordulnak át érzelmei egy tésztaszűrő likacsain, melyből keserű placcsanással csapódnak a csempézett padlóra. Fájó érzéseimet nyeldesve kaptam össze magam,hogy ismét egyenértékűvé válva kerüljek vele szemmagasságba. - Sajnálom - szólásra nyitott számmal egyetemben mozgattam arcom jobbra, majd balra. Lapos pislogással záporoztam az iskola padlóját. - Sajnálom,hogy nem voltam ott. Nem voltam melletted, amikor szükséged lett volna... egy barátra. Egy igaz barátra, Caroline! - ekkor bátorsággal szikrázó szemekkel vetemedtem farkasszem próbájának kiállására. - Nem voltam ott, úgy, ahogy Elenánál, Bonnie-nál sem. Holott... egykor ez tartott minket életben. Az,hogy volt,aki mellettünk állt. Volt,akit barátunknak hívhattunk. Aki nem csapott be, nem vert át, nem szított, nem bántott. Akkor kevésbé fájt..minden. Nem voltam ott, ahogy ti sem! Széthullottunk. És nézz magunkra- biccentettem enyhe fintorral feléje- mik lettünk, hmm? Mi lettél, Caroline? Hol az a csillogó lány, aki úgy tudott örülni egy baráti ölelésnek, mint senki más. Mi lett belőled? Megvesztél? Azt az egy EMBERT bántod, aki kitartana melletted? Aki mindazok után most is megfogná a kezedet, és megérintené a szíved vonalát- ahogy a tájat ajkaimmal festettem, kezem úgy kapott kézfeje után,hogy azt mellkasára csúsztassa. - Neked van szíved. Érzem, hogy van. Te más vagy. Te ennél valami jobb...Csak most fáj... és bánt,hogy nem tudom mi. Bánt,hogy nem tudom,hogy a lepergő évek alatt mi gyülemlett fel benned, min mentél keresztül. Tudom, honnan indultál, és látva,hogy hova értél...bánt. Nem szabadna hagynod ezt. Caroline, te irányítasz! Ne hagyd,hogy ez legyél. Így csak rosszabb lesz.Idővel a visszájára fordul. És...ha most megölsz, ha nem... én itt akarok ülni akár a végkimerülésig melletted, ameddig csak kell...ameddig nem látom,hogy érzed. Érzed,hogy egy barát mellett vagy... BIZTONSÁGBAN - lágyan szorítottam meg ujjait, aztán ..először bátortalanul,de rádöbbenve,hogy akár megteszem,akár nem, egy váratlan csapás bármelyik pillanatban érhet, így..hát..megöleltem. Karjaim közé zártam merev testét, kótyagos szemeimen keresztül az üres folyosót pásztáztam,miközben fátyolos tekintetem könnyben csillogott.
Nem vagyok benne biztos, hogy itt a suli kellős közepén szórakoztató lenne a számomra Matt. Bármikor besétálhat ide valaki csak úgy. Mondjuk remélhetőleg az a személy már nem fogyasztana verbénát és könnyű szerrel szívnám ki a vérét az utolsó cseppig is. Nem emlékszem, hogy mikor ettem utoljára, de már hiányzik. Azt hiszem nyugodtan mondhatom, hogy éhes vagyok. De Matt-től sajnos semmiféle csodára nem számíthatok. Mondjuk, amikor idejöttem sem éppen az járt a fejemben, hogy milyen jól fogok szórakozni.. Mert még csak eszembe sem jutott. Arra sem gondoltam, hogy valaki pont akkor fog idejönni, amikor én. Szegény Mattie.. Most a saját szabályaim szerint szórakozhatnék vele. De mivel tudomásom szerint nincsenek még pszichopata hajlamaim attól, hogy nem érzek semmit ez nem fog megtörténni. Nem vágyom arra, hogy felnyársaljam vagy valami ilyesmi. Talán a vérére vágytam, de amint kiderült abból én nem igazán fogok kapni. – Hogy mi történt velem? A lehető legjobb és legésszerűbb dolog. – Nem érzek bűntudatot és semmi mást sem. Nem érzem azt, hogy mindenki jobb nálam.. Még csak ideges sem lettem attól, hogy most ugrott a hirtelen ötletem, hogy a vér iránti vágyakozásomat Matt-en vezetem le. De, mint minden más ez is előfordulhat.. Mi a francnak iszik verbénát? Elrontja a mókámat. – Ja, hogy téged még érdekelnek a többiek. Elena-t Stefan-nal hagytam és valljuk be eléggé egyértelmű volt a testbeszédükből, hogy mindketten vágynak a másikra. Szegény, ártatlan kis Elena. Még mindig érez valamit Stefan iránt.. Nem mintha ő nem.. Na, de mindegy. Ez az ő drámájuk engem meg rohadtul nem érdekel. Óóó.. És Tyler. Szerintem éppen valamilyen nőt fektet meg. – Rántottam egyet a vállamon. Mi mást csinálna? Ha nem vagyok éppen kéznél rögtön másik nőnél keresi a boldogságot és ezt nevezik szerelemnek.. Hát szép.
Fogai úgy metszették fel nyakam vonalát, mintha csak cseresznye gyümölcshúsába merültek volna el. A mag ütközőhelyzetbe került, a verbéna hatott, s fogai visszahúzódtak, arca helyére rándult,de fancsalisága ott tükrözött orrnyergénél megbúvó ráncaiban. Talán a szokásos reggeli teám elfogyasztása volt a legjobb ötlet a mai napomon - azóta sem bírok semmi megfoghatót kitalálni. Bár ezt a szokásomat megtartottam, de ... ami a szociális kapcsolataimat illeti, elpárologtak. Mikor otthagytuk a sulit, az örök barátságok, a rendíthetetlen kötelékek, a megállíthatatlan szerelmek kettészakadtak. Mindenki egyedüli veteránként járta saját lépteit. Eltávolodtunk. Okolhatnám magam,de a többiek sem szakadtak meg,hogy tegyenek valamit ez ellen. Csak sodródtunk, végre itt a part, de nekem nincs ínyemre, ahová mosott. April terhes, Caroline kifordult magából. Mi történt? Szólni akartam, de a válasz előfutárral jött. Egy szép öklös a gyomromba. Térdem rendesen megroggyant, már épp azzal számoltam,hogy a következő pillanatot a földön fogom tölteni,de kezem a hátamat támasztva csúszott a hideg csempére, így egyenesbe küszködtem magam. - Mi ? Mi történt veled, Caroline? - kérdeztem nagyot nyelve. Hátrasandítottam, de nem iramodtam meg. Egy füstbe ment tervnek nemigen lenne nyeresége. Gyorsabb nálam, ez pedig arányosan csökkenti a túlélési esélyemet. - Hol van most Elena? Tudod? A legjobb barátnőd... Bonnie? Tyler? Stefan ? Hol vannak most? - rágtam át a többi barátait. Barátokat, kik mellette lehetnének. Mondjuk most, mielőtt megöl szívem egyik csücske. - Mi .. történt veled?
Talán nem lenne olyan jó ötlet Matt-tel szórakozni. Hiszen nagyon jól tud arról, hogy mi vagyok és, hogy a város is tele van bőven olyanokkal, mint én. Talán még rosszabbakkal is. De lassan azt hiszem, hogy átíródik az én nevem is arra a listára. Ha így is lesz, sem érdekel. Azt csinálok, amit akarok anélkül, hogy bárki is bármit megszabna. Egy kortyba még nem halok bele. Abból egyértelműen leszűrhetem, hogy jó ötlet lenne-e vagy sem. Az a döbbenet, ami az arcán volt, szinte nevetséges. Csak nem megrémült tőlem? Könyörgöm, ne nevettessen már, hogy megijed. Bár, ha nem lesz a vérében verbéna – amit kétlek – valószínűleg megölöm. Egy emberrel kevesebb vagy több, nem számít. Csak vigyorogtam azon, hogy azt mondta tegyem meg. Egye fene, ha már ennyire akarja. De először csak egy apró korty. Azért nem akarom teljesen legyengíteni magam verbénával kevert vérrel. Nem olyan jó dolog, mint azt gondolná. Nem érdekelt, hogy fáj-e neki vagy sem. Belemélyesztettem a fogaimat a nyakába, majd egy korty után el is húzódtam tőle. Tudtam éreztem.. Köhögni kezdtem, de egy pillanatra se engedtem el a torkát. – Ó, hát az az érzésem, hogy ma sem belőled fogok jól lakni. - Forgattam meg a szemeimet, majd a szabad kezemmel hasba vágtam. – De ez nem zárja ki azt, hogy nem szórakozhatok veled. - Jelent meg egy gonosz vigyor az arcomon.
Szemöldököm idegeim pattogására egyenetlenül rángott. - Mi? - szapora légzésem heves pulzusomra adott következtetést, s egy lépést hátráltam. A szavai..a mosolya... már nem ugyanaz a lány. Hol van Caroline? Hol van a lány, akit régen szerettem? Nem! Akit most is szeretek! A barátom! Akinek csalfa mosolya bújt meg szőke hajzuhataga mögött... Aki egyéniségével sziporkázta be az iskolás éveimet. Aki..aki... nem ez a lány. - Caroline...- sziszegtem fogaim között, mikor arcomat falnak csapta. Fájdalmasan nyöszörögtem fel, és kezemet becsúsztattam kézfeje mellé,hogy állkapcsomhoz kapva írjak le egy kört. Még egyben van. - Mit..mit művelsz? - lassan -még idejében- kiült arcomra az ijedtség...de...férfi vagyok az Istenért! Ha nem is felhőtlen,de magabiztosság ült ki arcomra, s csak két szót suttogtam,de ezeket megismételve... még egyszer, majd még egyszer. Egyre hangosabban, egyre ingerültebben. - Tedd meg! - esett ki ajkamon nyolcadjára is. Őrültség? Talán. S bár... nehezen kezeltem a helyzetet, agyamban a kis lámpa felvillant,már van röpke sejtésem,hogy mi is történt vele, mi válthatta ki ezt belőle. De tegye csak meg, majd az ereimben futó verbéna is teszi dolgát. S,ha megöl? Az is egy opció... Csakhogy arra nincs B-tervem... A sem. Egyikre sem úgy őszintén...
Nem is jöhetett volna jobbkor. Az iskola ilyenkor még bőven üres. Nem gondoltam volna, hogy belefutok itt emberbe, de ha már így alakult valamiféleképpen ünnepeljük meg ezt az egészet. Nem sok kedvem van fenntartani az emberi szerepemet. Minek, amikor jelenleg az emberség legapróbb szikrája sincs bennem? Nem érdekel, hogy ki hal meg vagy ki nem. Kinek esik baja vagy kinek nem. Legyen szó Matt-ről, Elena-ról vagy éppenséggel Stefan-ról. Nincs okom rá, hogy törődjek velük és kész. – Igen, én itt. – Válaszoltam a kérdésére egy gúnyos mosollyal. Valahogy nem gondoltam volna, hogy pont itt fogunk összefutni. A grillben nagyobb esélyt láttam rá, hiszen ott dolgozik.. De hogy pont ő is visszamászik ide.. Erre nem számítottam. – Tudom, de inkább térjünk a lényegre. – Semmi kedvem nem volt tovább szórakozni. Megfogtam a nyakánál fogva és a falhoz nyomtam. – Nyugi, nem fog fájni. – Mondtam vigyorral az arcomon és éreztem, ahogy elváltozik az arcom, de még látni akartam, hogyan reagál mielőtt a nyakába mélyesztem a fogaimat.
Épp a tanári felé vágtattam, és a táskámban nyugvó irattömb után kutattam. A kezemben tornyosuló papírkötegek ide-oda csúszkáltak,úgyhogy hasznos időtöltésnek tűnt ezeket helyükre pofozni,mielőtt odaérek. A nagy rákoncentrálásomból egy vállamnak csapódó- körvonalaiból ítélve - zsenge test rántott ki, amihez méghozzá szőke fürtök párosultak, melyek hirtelen omoltak homlokomba. Sűrű pislogással hőköltem hátra, és óvatosan ráztam meg fejem,hogy feleszméljek. Ő? Itt? Visszabuktam eredeti testhelyzetembe, és végigmértem a lányt. Nem vitás, ugyanaz az aranysárga hajkorona, édesen mosolygós nevetőráncok ajkai szegletében..Caroline. - Caroline? - tártam ki kezem, amire csak utána eszméltem fel, hogy nem a legjobb mozdulatsor, így visszaegyensúlyoztam ölembe a papírhalmazt. - Te? Itt? - csillogó szemekkel fürkésztem tekintetét. - Mesésen festesz... - káprázott szemem,s tényleg... ez a jellegzetes benne, bármit is ölt magára, a kisugárzása dózerolóval hajt keresztül mindennemű ítéleten. Talán mégis volt értelme ideténferegni?
Kezdőlap
