Talán már nem is tűnt olyan jó ötletnek kötözködni vele. Elvégre... hogy is mondjam? Utáltam ezt a nőt, egyszerűen a hányinger kerülgetett tőle, és ha lett volna nálam egy karó, isten bizony úgy belévágom, hogy többé nem mozdult volna. Akkor sem, ha ezzel Stefan megutál, mert még érez valamit eziránt a nő iránt. És mit meg nem tennék, hogy felnyissam a szemét, hogy... ez a nő körülbelül olyan, mint egy koszos felmosórongy. Mindenki törölgetett már vele, ha valami eszméletlenül jó hasonlattal kellene élnem. - Mert te az utóbbi időben miért küzdöttél? - kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, és kérdőn pillantottam rá. Egyre inkább éreztem, hogy ott van a nyakamban, és nem tudok már hová hátrálni, hiszen nekiütköztem az egyik szekrénynek. Elfelejtettem, hogy nem vagyok hazai terepen... vagyis igen, bizonyos szempontból, de... mégis, mi a pokol van mindenkivel ebben a városban? Mindenkinek elment az esze? Bár Katherine esetében nem veszíthet el olyat, ami eddig sem volt neki... na jó... talán becsülnöm kellene őt, amiért idáig eljutott. Hiszen nem volt könnyű élete. Klaus... Elijah... és mindenki más nyomorult szerencsétlen. De ő mégis túlélte... mert hogy is szokták mondani? Katherine Pierce egy túlélő. Egy valódi túlélő. Keze a nyakamra fonódott, minek következtében köhögőrohamban törtem ki, de nem tudtam rendesen levegőt venni. - Engedj el, te... szánalmas nőszemély - szorítottam meg a kezét, miután reflexszerűen a csuklójára tapadt a tenyerem, majd próbáltam ellökni magamtól. Kezdett világos lenni, hogy innen csak egyikünk fog élve távozni... Megemeltem a térdemet, hogy a hasába térdeljek, majd mivel ezáltal lazult a szorítása, egy pillanat alatt téptem le az egyik szekrény ajtaját, és fejbe vágtam vele, de légzésem már most ziháló volt.
Ma este fogok véget vetni ennek az egésznek, és ezalatt az életét értem. Most komolyan azt hiszi, hogy szórakozhat velem? Nem érdekel, hogy senki nem szeret, viszont vigyorogva, és boldogan fogom kitépni a szívét a helyéről. És így aztán mire fog menni a tökéletes életével, holtan már nem igazán tudná a fejemhez vágni, hogy hozzá képest milyen szar életem van. - Nem is tudom mit mondjak... De hogy ostoba? Miért lettem volna ostoba mert átváltoztattam őket.. Tulajdonképp nekem köszönheted, hogy Damon van neked. Fogadjunk, hogy el se tudnád képzelni nélküle az életed... - Sóhajtottam fel, eszébe juttatva, hogy mi lenne ha Damon nem is létezne. Máshogy alakultak volna a dolgok az egészen biztos... talán nem lenne ilyen jó élete a kicsi Elenának. Egy széles vigyorral az arcomon tapasztaltam, hogy amint megindultam felé, elkezdett hátrálni. Ennyi arról, hogy Elena nem fél tőlem! Viszont ontja magából a gúnyosabbnál, gúnyosabb szavakat, ami miatt végül le is fagyott az arcomról a mosoly. Hergelni akart, és sikerült is neki. - Nem is érdemlek, de nem is kell más... Nem kell hogy szeressenek, nem kell hogy egy férfi is több időt maradjon mellettem mint röpke pár óra. Nekem az kell hogy te eltűnj a föld színéről... - Közeledtem hozzá egyre gyorsabban egy kis szünetet tartva szavaim közt. - Mert tudod mindig is utáltam az olyan kis csitriket, akik rögtön megkapnak mindent, és még csak küzdeniük sem kell... Mindent megkaptál, amiről én valaha is álmodtam és ezért, gyűlöllek el sem hiszed mennyire! - Szavaim tele voltak dühvel, és mégis ott volt a fájdalom egy része benne, de nem hagytam ennek sok helyet, mert még véletlenül se akartam hogy gyengének se lásson. Sose látott, és ez nem is fog változni. Csak akkor álltam meg előtte, mikor háta a falnak koppant. - Tudsz Stefan-ról... Ezen valahogy nem tudok csodálkozni. Még mindig ugyanolyan naiv, mint régen volt... Újra, és újra belesétál a csapdámba! - Jelent meg mégis egy gonosz mosoly az arcomon, de a következő pillanatban nyakára szorítottam egyik kezemet, és jobban a falnak nyomtam. Itt és most fogok véget vetni ennek a kis beszélgetésnek. - Ne aggódj, tényleg olyan leszel mint én, és a végére téged is elfog hagyni mindenki, nem fog olyan maradni aki törődni fog a szánalmas kis életeddel! De nekem ezt nincs kedvem kivárni... - Sóhajtottam fel gondterhelten, mintha bármi gondot is okozna a megölése, és jobban rászorítottam nyakára.
- Ne aggódjon...ha nyomára bukkanok már nem lesz kitől tartania. - aggodalmat enyhítően fordultam felé szívélyes vigyoromban, mialatt feltérképeztem magamban a megnevezett alak személyes adatait. Sajnálatomra nem raktároztam eléggé felülre, hogy azonnal megtaláljam a személy-leírást erre a Nicolas nevezetű egyénről. De nem ért semmilyen veszteség vele kapcsolatban, hiszen meg volt a pontos időtartam és a hely. Mi kellett volna több a leleplezésre? - Ha állítása szerint egy vámpírral van dolgunk...nem állíthatok elébe üres kézzel. - árgusan vezettem körbe íriszemet a szobában, noha híján volt vámpír eligazító könyvek iránt. Csak egy biztos fegyverben adódott gondom a keresgélésben, hiszen egy tanári szobában hol is találhatnák veszélyesebb eszközt mint egy darab körző? Mindenesetre, jobbnak láttam ha távozásomat előnybe részesítve szerzek valamiféle fenyegető módszert, melytől remélhetőleg meg ered majd a nyelve a szörnyetegnek. Túlságosan is a fejembe szállt az adrenalin, hogy szinte olyan ruhát öltött mintha sebezhetetlen tulajdonosa lenne. Holott egy vámpír szellemi és fizikai fölénye jobb esetben megrémítene. Mégis túl átkozott ahhoz a múltam, hogy nem merjek elébe állni egy hegyes-fogúnak. - Nincs mit tenni...csalinak kell hogy használjam. - a fondorlat, amit ügyesen kiokoskodtam, tudatosan sikerült hangosra. Talán azért is, hogy a megtévesztést elkerüljem, és őszinte megértést kapjak az egy pillanat alatt alkalmazott segédemtől. Bár, nagyon váratlanul érintene, a nemleges válasszal illetne. De azt is számításban vettem! Épp ezért bátorkodtam tekintélyét jobban elnyerni azzal, ha aggodalmas képet festek magamra, éppoly aggódó monológgal kísérve azt. - Nem garantálhatom az épségünket...de ha olyan eshetőség áll majd fenn... - közelítettem meg egyre szemérmetlenebb közelségben míg a mellkasunk el nem zárta azt az egyetlen egér lyukat is. - ... kész vagyok áldozatot hozni magárért! Cserébe viszont... - néztem mélyen a szemében, és a szituációt gerjesztve el simította egy galád hajtincset a látóközegéből. Így minden figyelem az én javamat szolgálta. - ... azt kérem, hogy pontosan kövesse az utasításaimat...értette? Mert egy élet múlik rajta! - figyelmeztető arculatot vetve követtem barna írisze szégyenérzetét, ahogy le majd fel siklik a szemembe. - Hajlandó ezt megtenni? Feltéve, ha még mindig véget akar vetni ennek... - a biztonság érdekében, érhetően lényegre fogtam a követelésemet mely lehet később bűntudatot kelthet. Nem tudom biztosra, készen áll, ahogy én. Kellett egy megerősítés...valamiféle jel, hogy tudatában vannak amit az elkövetkezőkben majd megtesz. Kitudja, bármelyikünk kezéhez vér tapadhat. Ezért pedig nem éri meg ekkora kockázatot vállalni!
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Felfigyeltem arra, hogy arca egy pillanatra megrádult, mikor meghallotta a mondatot, miszerint engem jobban szeretnek, és tudtam, hogy talán ezt nem kellett volna kimondanom, hiszen ő Katherine... a fene se tudja, mi lesz a következő lépése. Azonban ez egy egyszerű vigyorba torzult, és ez méginkább rámhozta a frászt, mint az előbbi kis közjáték. Egyáltalán nem tudtam, mihez kezdjek ezzel a nővel, de annyi biztos, hogy az elmúlt hónapokat be kell pótolni pofozkodás terén... nyilván ő sem hagyta a fiókjában az ócska trükkjeit, hogyan is szerelje le a másikat. - Igen... azzal a szerelmemmel, akit te nemes egyszerűséggel semmibe sem vettél... bár nem róvom fel neked... csak miatta hálás lehetek neked, hogy voltál olyan ostoba, és vámpírokká változtattad őket - néztem rá dühösen. Nem tudtam irányítani a szavaimat. Szinte szándékosan fel akartam hergelni őt, és az ugyan megfélemlített egy kissé, hogy közeledni kezdett felém. Ösztönösen kezdtem el erre hátrálni, majd nagyot nyeltem. - De Katherine Pierce erre való... egyszer használatos, majd minden férfi eldobja. Nem is érdemelsz jobbat - telt meg hangom a félelem által felébresztett gúnnyal, és gonoszsággal. Ebben a pillanatban talán jobban hasonlítottam rá, mint akartam. Mindig el akartam kerülni a hasonlítgatást.. - És ne hidd, hogy nem tudom, mi van veled meg Stefannal... - tettem még hozzá. - Tudod... belőled meg Tatiából kiindulva... egy életre bánni fogom, hogy Petrovának születtem. Mert a véremben van, hogy olyan legyek, mint... TE! - üvöltöttem már a végén, és a csempék visszaverték ingerült hangom zaját.
"És lám... engem legalább szeretnek..." Arcom talán kissé megrándult mikor kimondta ezeket, és egy pillanatra lesütöttem szemeimet, de aztán egy széles vigyorral az arcomon néztem fel rá, amint folytatta. - Irigy... én a te életedre a legkevésbé sem vagyok irigy. - Nevettem fel halkan egy kis gúnnyal a hangomban. Próbálta azt a látszatot kelteni, hogy nem fél. Csak az a baj, hogy én átlátok rajta... és hogy őszinte legyek, oka is van rá, mert legszívesebben itt helyben megölném, és a szerinte irigylésre méltó életének vége is lenne. Ennek ellenére még nem tettem semmit vele, bár ez idő kérdése. - Úgy nézek én ki mint aki menekül? - Tártam szét a kezeimet felvonva a szemöldökömet. Igaza volt viszont abban, hogy eddig kb. csak menekült... sőt, a vámpír életem nagy részét meneküléssel töltöttem, de az utóbbi pár évbe nem volt szükség erre, és talán Mystic Falls az ahol eddig a legtöbb időt tudtam lenni, anélkül hogy menekültem volna tovább. - Jó pár éve ki sem tettem a lábam Mystic Falls-ból. És tudod szeretek itt lenni, azt leszámítva hogy te itt vagy a tökéletes kis családoddal, és barátaiddal. - Emeltem ki a "tökéletes" szót a mondatomból, jelezve hogy mindenki azt hiszi róluk, hogy ebben a városban nem is létezik náluk szerencsésebb, és boldogabb család, és közben elkezdtem közeledni Elena felé. Bár nem tudom mi folyik náluk a háttérben... viszont nem is érdekel annyira. Jobban elvagyok foglalva a saját életemmel, ami még most sem nevezhető unalmasnak... bár inkább rosszabb értelemben néha.
- Mondtam, hogy őrültnek fog… - kezdtem a teljes hisztéria uralmában, mikor eljut tudatomig az a két szó, amit nem hogy remélni nem mertem de még csak gondolni sem bírtam rá. „Hiszek önnek…”. Megszeppenve emeltem rá átlagos, mogyoróbarna szempáromat. – Hisz nekem? – hebegtem és meggyötört pillantásomba, értehetetlen remény költözött. Miért? Kérdezte pillantásom némán és zokogásom, szipogássá halkult, még akkor is ha vallatása túlságosan mély igazságot követeltek, amik bűnös, sőt, tán undorító szavakat, vágyakat kívántak a felszínre tépni. Lángoló arcomat eltakarva feleltem meg lelkemet gyalázó kérdéseit. – Egy hónapja… két hétig, minden éjszaka ellátogatott hozzám és… - hosszan ám zihálva vettem levegőt. Éreztem, ahogy a lelki fájdalom, fizikai formát öltve szúr éles pengéjével bordáim közé. – minden éjszaka elfeledtette velem, mit tett. Aztán egy héttel ezelőtt, egy barátommal vacsoráztam, amikor megjelent az étteremben. – Csend. Nem akartam folytatni. Túlságosan szégyelltem kimondani, egyáltalán gondolni a bennem gyökeret vert vágyakat. Szégyellni való volt az összes és nekem el kellett őket temetnem magamban. – Arra kényszerített, hogy akaratom ellenére, meséljem el minden csúfos részletét az… - elcsuklott a hangom. Nem, nem akartam beszélni egy idegennek a legtitkosabb gondolataimról. Mocskosnak éreztem magam, vadnak és rossznak. Nem akartam cédának tűnni a nép tekintetében, nem akartam, hogy tűzre vessék a testemet, csak mert az egy magabiztos férfi, határozott érintésére vágyik… valakire, aki szavak nélkül töri meg. – Azóta háromszor látogatott meg. Csak azért jön, hogy a véremet vegye – biztosítottam egyetlen mondatommal a másikat, hogy szó szoros értelemben, soha, egyszer sem kényszerített nemi érintkezésre a férfi. – A neve, Nicholas. S ma este is addig fogja szívni a vérem, még már nem bírom, még össze nem esek… és akkor ismét emlékeztetni fog arra, hogy semmit nem tehetek ellene. Tudja milyen mikor valaki újra és újra akarata ellenére a bőrére, suttogja szavait és semmit nem tud tenni, hogy megállítsa? Amikor azt hiszi, hogy lassan elveszti az eszét, mert tudja, hogy senkinek nem mondhatja el az igazságot? – kérdeztem élesen de csak csöndes suttogás jött ki torkomon, rémült kérdések száza. – Segítsen nekem, kérem… - léptem hozzá és mellkasára borulva akartam elrejtőzni a világ elől.
Megingottan ténferegtem föl s alá a kis helyiségben, a nő iszonyat igazmondó vallomása alatt. S egyetlen szóra, kizökkenve a föl-le járkálásban kővé vált a testem minden porcikája. Kegyetlen képet festett rám a döbbent minden aprólékos jele, mialatt számat is tátva hagytam. Felmerült a téves gondolat, meg-annyiszor, hogy talán én hallottam rosszul a mondottakat. Megbizonyosodnom pedig úgy illet, ha ránézek az imént előttem megtört nőre. És lám, igen csak valóságosnak tűnt a helyzet. Ő az arcába temetkezve gyűrte le félelmét, ami könnycseppeken keresztül szivárgott belőle. Teljesen világossá vált minden. Nem téveszme, és még közelében sem volt a füllentésnek. Elhittem, szóró szóra amit szavakkal ejtett nekem. - Hiszek önnek... - noha, a vártnál korábban erősítettem meg egyetértésemet, mint szerettem volna. Lehetséges, hogy maga az indulat szólt ebbe bele. Az indulat, ami idestova egy éven át örült, képzelgő mihasznává tett, akik számára megosztottam a szörnyű balesetet. A balesetet, ami felborította addig a világról alkotott képemet. Mikor rákényszerültem jönni az igazságra, hogy a puszta háborúskodásnál van gonoszabb dolog is a világon. Sokkal fenyegetőbb és vérszomjasabb vad, mint amit ember el tud képzelni. - Mondja hát, név-szerint ki ez az ember, aki zaklatja önt? - habozás nélkül vallattam az egyenes információcsere érdekében, miközben nyugtatásképpen melléléptem egy érintetlen kendővel. - Ugye ön is úgy gondolja, hogy többre megyünk, ha józan marad még egy darabig, igaz? - nyújtottam felé készségesen a törlő-kendőt, majd visszatérten a főtémára, nagyobb kontrollt gyakorolva tovább érdeklődtem a téma iránt. - Mióta tart ez a folytonos, parazita zsarolási módszer? És a teljes együttműködés érdekében, kérem legyen őszinte velem! ...mint ahogy az előzőkben tette. - határozott fellépéssel fordultam felé ismételten, várva a jobbulást zavart természetében. Tudatában voltam azzal, hogy egy határozott személyiség van a teremben, akkor lassacskán felszívódik mellőle a félelem köde. Márpedig szükség volt egy erős vezetőre, aki kizökkenti az örökös félelem érzetéből. S én pont ezt képviseltem a szemében. A tiszta becsületet, az őszinte empátiát és a masszív biztonságot.
- Köszönöm. – csöndes voltam, megbújó. Ez az én menedékem volt a világ elől és most itt volt egy idegen férfi, aki kénye-kedve szerint járta körbe az én legszentebb búvóhelyemet. Ahogy faggatni kezdett, kissé megrémülve nyomtam a kötszert a vérző sebre és felsóhajtva ráztam meg a fejemet. – Úgysem hinne nekem. – mondtam zaklatottan – azt fogja gondolni, hogy őrült vagyok. – nyeltem le feltörő könnyeim de nem azért mert szégyelltem volna őket, hanem mert tudtam, hogy ha nem teszem, zokogásban fogok kitörni. – Igen. – nyögtem fel, ahogy megszabadultam a hallgatás terhe alól mi egy hete kínzott. – Igen. Engem bántalmaz egy férfi. – kész. Felszakadt a hallgatás csendje. Most már mindegy mi lesz. Soha nem tudtam jól hazudni, hát meg sem próbáltam. Mit mondhattam volna? Nyakon szúrtam magam egy ollóval? Beleszaladtam volna egy kígyóba amely pont itt mart belém és mérge nem gyilkolt le, cserébe folyamatosan vérzek? Akármit mondtam volna, nyilvánvaló hazugságként szolgál és hallottam már Haiden hírét. Tudtam, hogy nem ostoba és esélyem sincs átverni. – Egy vámpír. – ejtettem ki csöndesen, suttogva, szinte alig hallhatóan a vallomást, mely most vagy egyenes utat biztosít számomra ez elmebetegek közé vagy… milyen vagy? Nincs, az az épeszű ember aki elhiszi nekem, hogy a vámpírok léteznek. – Én tudom, hogy őrültség! – fakadtam ki – de kérem! Hinnie kell nekem! Amikor ideköltöztem… az első héten, egy bárból indultam haza és… reggel az iskola parkolójában tértem magamhoz. Nem szóltam senkinek mert nem akartam… - nagyot nyeltem és éreztem, hogy arcom lángokba borul – nem akartam, hogy egy ócska cédának tartsanak de nem emlékeztem mi történt. S aztán ez többször is előfordult, egészen a múlt hétig, amikor egy barátommal vacsoráztam. Megjelent ez a férfi és megmondta mit kell tennem és én… én nem tudtam nem megtenni amit akar, pedig higgye el, az utolsó dolog amiről beszélnék bárkinek is, az, hogy milyen vágyaim vannak. – elszakadt az a bizonyos cérna. Úgy éreztem egy hatalmas skarlát betűt nyom majd rám a férfi, nevetség tárgyává tesz majd pedig egy elmegyógyintézetbe küldet. Arcom vörös volt akár egy rák, s zavaromban, folyamatosan szoknyámat igazgattam. – Hinnie kell nekem! – törtem ki hisztérikus zokogásban és kiszolgáltatottan, védelemre szorulva takartam el arcomat, hogy elfedjem könnyeim.
Mikor azt vélném, hogy a történtek ennél már nem lehetnek észveszejtőbbek, jön a hideg zuhanyként érő meglepetés, hogy igenis lehet. A tudat, hogy odabent semmi hallatszott olyan megnyugtatólag, ösztönzött arra, hogy invitáló szavak nélkül betérjek az intim-helyiségbe. Végképp megilletődtem, noha az ajtón kívül is érzékelhető volt a döbbenetem. A látványt botrányként kezeltem, mihelyst elém tárult volna a legborzasztóbb jelenet. De a nő sérthetetlen. Lelkileg viszont nem. Ahogy könnyek neheztelten kiszabadultak arc csontjait átitatva, újból elfogott az aggodalom és kétség. Első pillantásra, nem analizáltam jól a kezelhetetlen helyzetet. Még a probléma forrását sem leltem. Ehelyett, azonnal segédkeztem amiben lehetett. A kért kötszeres dobozért nyúltam, kissé késve a terhelő gondolatok alatt. Miért érhette nagyobb baj, amit nyilvánvalóan eltitkol a külvilág számára? Milyen jelentőségű az adott pillanatban? Merész fenyegetés...vagy egy vissza-fizethetetlen megalkuvás? - Tessék. - kézbesítettem a kezébe a nyitott dobozt, minek után érzelem mentesen körbe jártam az otthonosan berendezett irodáját. Ekkor jöttek, azok az ösztön cselekvések, amik nélkül nem lennék olyan amilyen. Furcsa feltevések, melyek az én hipotéziseimet elégítik ki, idővel. - Az ügyetlenség műve talán a seb is? - határozott, egyirányú célzással indítottam meg az első gyanakvó párbeszédet. A megfigyelésem sosem vált hasztalannak, ha valamit tüzetesen kivizsgálásra soroltam. Sőt...néha maga az ember is megfeledkezik, ami valójában az orra előtt van. Én csakugyan, betértemkor szembesültem a csúnya heggel a nyakán. S halogatni a dolgot igen ésszerűtlen volna. Valamint lassú, ha úgy vesszük, az ügy megoldása végett. De még így is, olyan könnyelműnek veszi. Ami nyomós okként arra tereli a gyanút, hogy régóta viseli és birtokolja az okozott sebet. - Valaki bántalmazta, esetleg? - újabb vallató kérdésként sütöttem el, nagyobb részletezéssel és mélyebb rátapintással. Bizonyos voltam benne, hogy valamiben a nő is egyaránt kivette a részét, ha mostanra beszélhetünk bűncselekményről. Kuncsaft, vagy bűntárs? Netalán mindkettő? - Jaj, feltételezem egy vallomással ér fel, ha azt mondom nem a helyi rendőrség küldött, nem de bár? - fordultam meg cél irányt aligha vétve, vele szembe állva és erősen fejtegetve minden apró mozdulatot és jól irányzott monológot.
Az ajtó bezáródó hangjára kaptam fel a fejemet. Nem tudtam mi történt, hiszen alig egy percre voltam bent, ő máris eltűnt. – Mr. Lyod? – kérdeztem de nem érkezett válasz. Helyette a telefonom zümmögése válaszolt. – Ne, ne, ne… -suttogtam előre félve attól, ami következett. – Tudod, mi történik azokkal, akik rám csapják a telefont, kislány? – egy pillanat alatt szöktek könnyek a szemembe. Kinéztem a folyosóra de nem láttam a férfit. – Kérem, hagyjon békén. – könyörögtem neki és közel álltam hozzá, hogy összeessek. – Ma este Emilia. – ismételte meg – Nem. Nem teheti ezt! Kihívom a rendőrséget! – fenyegettem meg de szavaim csak nevetést csaltak ki belőle. – S mit gondolsz, elhiszik neked, hogy egy vámpír szívja a véredet? – kérdezte mélységes élvezettel – Senki sem fog hinni nekem. – ismertem el elfehéredve és letörölve egy kibuggyanó könnycseppet tettem le a telefont, amint megszakította a hívást. Nyakamra simítottam kezemet és meleg vért éreztem rajta. Észre sem vettem, hogy még piszkáltam odabent a finom textíliát, addig az leesett rólam. – A fene vigye el… - suttogtam és azonnal nyakamra szorítottam ujjaim, mikor Haiden visszatért a terembe. Fogalmam sem volt mit kellene mondanom, mégis mivel magyarázhatnám meg a nyakamon vöröslő csíkokat. Mielőtt azonban a vér átfúrta volna magát ujjaim között, beszaladtam a dolgozószobába, hogy elrejtsem sebemet. Hosszú percek néma küzdelme után, azonban fel kellett adnom a reményt, hogy elbújhatok. – Mr. Lyod… megkérhetem, hogy segítsen nekem? – kérdeztem kissé talán megszeppenve – Nem érem el az elsősegély dobozt. – suttogtam csöndesen és ha Haiden belépett, szabad kezemmel a felső polc felé mutattam. – Sajnálom, nem akartam semmibe belekeverni de… - könnyeimmel küszködtem. Rettentően féltem, miközben tudtam, hogy úgysem hinne nekem ha elmondanám az igazat. Elvesztettem az irányítást az életem fölött és épp itt volt az ideje annak, hogy ez bevalljam magamnak is. Hiába volt rajtam egy vastag harisnya, mégis, azonnal magam alá hajtottam a szoknyát, amint Haiden belépett. Szégyenlősen húztam összébb a blúzomat is pedig így sem mutatott semmit. – Nagyon ügyetlen vagyok…- és rettentően rossz hazudozó is, amit azt illeti.
Lehet, az aggodalom és félelem, és nem utolsó sorban az én ridegded megjelenésem váltotta ki, eddig még ismeretlen kollégám ügyetlenségét. Alapvetően, erre rászolgált, hogy saját telefonját az aszfaltnak ajándékozta. Nem lep meg,hiszen ilyen sötétségben kilátná meg a megáldott áraránytalanságot egy jött-mentben? Úgy vélem, egy árva gyanútlan lélek sem. S persze, hol vethet jobb fényt az emberre, ha cigi tűzért fohászkodik? Noha, nem éppen a káros szenvedélyemmel akartam jobb fényben feltűnni előtte, de valamilyen úton-módon be kellett hogy férkőzzek a bizalmába. Ha nem is így, de eredményes formában. Tudtam, ha óvatlanul megközelítem meg azzal még jobban megrémítem. Most, hogy a nevem mellett gyár-keményként elkönyvelt az emlékezetében, talán nem is olyan vészes a helyzet. Hiszen hiteles képest fest rólam. S a hazug ürügy sosem vezet jóra. Mert leleplezhető és elcsépelt egy okos ember elméjében. Én pedig nem a kockázatra kész magatartásomról vagyok híres. Ezzel szemben, mégis, amint magunk mögött hagytunk a gyenge mínuszokat, kellett rácáfoljak a kockázatra. Mégis csak több bizalom kell, hogy valakit,- megjegyzem még idegent - be tessékeljen a dolgozószobájába. Nos, akkor a bizalmi kérdés megválaszolandónak bizonyult ezesetben. - Ne aggódjon, megvárom. - feleltem, mérsékelt rokonszenvvel a pillantásommal az övében. - A dohányzás számomra sokkal nagyobb úr, mint a várakozni egy megszabott ideig. - tettem hozzá, nagyobb kedvtelést kiváltva furcsán hallagatag személyéből. Rendkívül nőies viselkedés öltött magára, ami nem épp kedvező rám nézve. Hiszen most is nyomozásba hajtottam a fejemet. Csaképp, férfias józan ítélőképességemet letaglózta a megtoldott büszkeségem, ahogy a nő identitásához hűen, kimutatja látszólagos kiszolgáltatottságát és ártatlanságát előttem. Hogy is fejezem ki, jóval túllépte a megengedett a figyelmemet, hiszen egy férfi számára ez csak íncselem. Ha úgy tetszik, felhívás keringőre. De nem! Most nem engedek a heves szorításból. Ideje visszatérnem eredeti munkámhoz, ami az illető különös, bizarr telefon beszélgetése övez. Természetemnél fogva, nem szerettem élősködni. Így illemtudóan ki is vonultam a számomra még feltérképezhetetlen, komótos kis dolgozó szobájából. Ennek ellenére, mégis fél-fülel az ajtónak tapadva, próbáltam kiszűrni a bentről kiszűrődő beszéd foszlányokat, bevallom nehézkesen. A folyóson néhol megjelenő alakok erősen hátráltattak ebben, néha viszont sikert halmozva fül-tanúja lettem a kivárt monológnak.
- Mit akar még tőlem? – kérdeztem élesen mégis rettegve a választól, így megelőzve őt, nyögtem fel - Csak hagyjon engem békén! – feszült suttogásomban több volt a félelem mint a dac amivel szembe akartam szállni vele. Megrezzentem mikor a férfi mellém lépve köszörülte meg torkát és elejtettem a telefont melynek túlvégén, elhallgatott a fenyegető hang – Én… - hebegtem hirtelen, ahogy a telefonért hajoltam – Én, nem dohányzok… - ráztam meg a fejem – Sajnálom. – mondtam zaklatottan a túlontúl ismerős idegennek. Pár perc bámulás után zavartan sütöttem le tekintetem. Az egyik kollégám állt velem szemben de nem csoda, hogy ő nem tudta ki vagyok. Nemrég költöztem csak ide, arról nem is beszélve, hogy az elmúlt egy hónapban olyan voltam, mint egy szürke kisegér. Mikor ismét a kezembe volt a telefon, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. A túloldalon levő férfi megszakította a hívást. – Haiden Lyod, igaz? Ön is itt tanít, láttam már a tanáriban… – mondtam csendesen - Emilia Anna Holm. – mutatkoztam be visszafogottan és kezemet nyújtva húztam fel vállaimat. - Az osztálytermemben van gyufa…- mondtam hirtelen, mert el akartam tűnni a nyílt színről… odabent sokkal inkább biztonságban éreztem magam, mint idekint. Pár perc séta után, már meg is érkeztünk a többinél jóval otthonosabb, melegebb terembe, melyet a gyermekek festményei, kreatív alkotásai, karácsonyi díszek díszítettek, a földön egy mese sarok kapott helyet, ahol kényelmes párnák és jó meleg paplanok kaptak helyet és csupán két, hatalmas, kerek asztal volt az én asztalomon kívül. Én mégis a régebben, raktárként funkcionáló, ma már a meghitt zugommá alakított, ajtóval zárt külön helység felé indultam. Nem volt kulcsra zárva, így csak lenyomtam a kilincset és az asztalon heverő gyufa után nyúltam, ami az adventi koszorú miatt hevert ott. – Tessék… de mielőtt kimenne, megtenné, hogy megvár? – kérdeztem reménykedve – Csak össze kell szednem pár iratot, ígérem, nem tart tovább pár percnél. – csak rövid ideig álltam pillantását és ha bólintott, kibújtam kabátomból és az egyik asztalra fektettem, hogy aztán eltűnjek kis rejtekhelyemen. Telefonom még mindig rezgőre volt állítva, a gyűlés óta és most halkan kezdett búgni a kabátzsebemben. Mivel én az iratokat bújva kerestem, amire szükségem van, nem hallottam a telefont így Haiden előtt állt a lehetőség, hogy kielégítse kíváncsiságát, még én az égető sebre futattam ujjaim, mely egyre forróbban lüktetett.
Ma igen szorgalmas, és fárasztó műszakot tudhattam magam mögött. Főként, hogy a karácsonyi pedagógus összejövetel össz-vissz két órával többet belenyúlt az éjszakába. Azt hittem, a végzősök elfuserált ünnepi előadása ennél már nem lehet lankasztóbb, de láthatóan tévedtem. Mindenki bájos arculatát öltve, édesgette a másik maszk alá vont jellemet, a tisztelet - jobban mondva a hírnév - érdekében. Valahogy nem vált ínyemre, az összes csók-puszi átadáson részt venni. Mert, amit ugyan betudtam magamnak, mindig alkohol szagot és piros rúzs nyomot hagyott. Így hátérdemlegesnek találtam, elszívni - egyszemélyes magányomban, - egy régen erre az alakalomra szánt dohányomat. A megspékelt dohányfüst mely akaratosan felszabadult tüdőmből, enyhe endorfint szabadított fel az agyamban. Jótékony hatása révén, úgy éreztem mintha a felhőkön taposnék. Persze, ezúttal hanyagolnom kellett az erősebb kivitelt. Még a portyázó egyének ellopkodták volna tőlem. Most mégis, ez az kátrányos íz nem éri el a kellő elégedettséget mint szokta. Talán azért is, mert a mellettem tíz méterre zajló társalgás egy telefonon keresztül is sokkalta érdekesebb helyzet volt, mint kiszolgáltatottan cigit szívnom egymagamban. "Kérem… ne… nem bírom ki még egyszer." Őszintén, jelenpillanatban mire gondoljon egy antiszociális, dohánytól bűzlő krapek az elhangzottakról? Tudjam be, egy olyasfajta öröm-élvezet hirdetésnek? Vagy túl élénk a fantáziám ahhoz, hogy észrevegyem a megszokott sémát a háttrében? Zaklatás avagy sem? Az ilyesmit nem bízom a véletlenre. A dohányomat ujjaimmal kioltottam. Majd nyomós ürüggyel lassan, észrevehető léptekkel megközelítettem az ismeretlen illetőt. - Elnézést... - szólaltam meg, bocsátkérő tekintettel a szememben így elsőre, miután nyugodt mozdulatokkal a szövet kabátom belső zsebébe nyúltam, hogy egy érintetlen dohány csikket rántsak előtte. - Tudna adni egy kis tűzet? - próbáltam tekintettel lenni arra, hogy beszélgetést folytat a kagylóban. Tehát, halk susogással szuszakoltam ki belőle a furmányos gesztust, valamiféle rokonszenv kiváltása gyanánt. Csakis, hogy az ügy ne maradjon megoldatlan, és hogy a háttérben ne kelljen kihallgassam mi hogyan zajlik le. Azt hiszem, így sokkal könnyebb kipuhatolni bármit is, nyíltan és közvetlen formában. És jóval eredményesebb is.
A jegyzetfüzetembe vésett szavak legtöbbje, talán csak nekem fog mondani bármit is, de máshoz úgysem jutnak el jegyzeteim. Feltűzött hajamból, néhány tincs elszabadult és hiába tűrtem őket hátra, rendíthetetlenül megmakacsolták magukat. – S most kedves kollégánk, Teresa, szólna pár szót, ami a karácsonyi műsort érinti. – Be kell vallanom, nem figyeltem a nőre. Teresa, az ötvenes éveiben járt, ősz tincseit szőke festékkel fedte be. Kora ellenére, merészebben öltözött mint én s kihívóbban is viselkedett. Nem kedveltem, sem mint embert, sem mint tanárt. Diákjai rettegtek tőle, az anyagok unalmasak és szárazak voltak. A tehetségeket elnyomta és csak személyes kedvenceivel volt hajlandó szóba állni. Nem is értettem mit keres még ő itt. Legalább fél órán át beszélt de az apró füzetbe egyetlen szó sem került feljegyzésre. Gondolataimban máshol jártam. Az elmúlt, zavaros éjszakákon töprengtem amikor valaki a nevemen szólított. Teresa elégedetlen pillantással mért végig majd fejét megcsóválva legyintett rám. Mérhetetlen zavarba jöttem. Megalázva éreztem magam és tudtam, ahogy arcomba futott a vér, aminek köszönhetően épp olyan színű lett a bőröm, mint a szoknyám. Ahogy végre véget ért a tanári kar gyűlése, felszabadultan hagytam magam mögött a pedagógusok ítélkező pillantását. Az én gyermekeim különleges esetek voltak. Mindegyikük rendelkezett valamilyen problémával, ami miatt az én osztályom, jóval kisebb létszámmal bírt. Mindössze 5 gyermek járt hozzám. Egyikük egy szelektív néma kislány, akit senki nem bírt szóra bírni előttem. A módszereim is teljesen mások voltak, mint az itteni legtöbb kollégái. Alighogy kiértem, már csörgött is a telefonom. Heves szívdobbanásokkal nyitottam fel az apró mobilt és könnybe lábadt tekintettel meredtem a számra. Emlékeztem az alig egy hete lezajlott éjszakára, amikor a vámpír, arra kényszerített, hogy mondjam el a legmélyebb vágyaim és ezúttal emlékezzek is arra, hogy ki ő. Reszkető hanggal szóltam a telefonba. – Mit akar? – a vámpír hangja elégedett volt. Élveztem félelmem. – Ma éjszaka meglátogatlak. Azt akarom, hogy úgy várj, mint két éjszakával ezelőtt. – megreszkettem a gondolatra. Ujjaim automatikusan futottak a nyakamon pihenő kendőre mi elfedte a nyomokat, amiket fogai okoztak. – Kérem… ne… nem bírom ki még egyszer. – már nem csak hangom de testem is reszketett a félelemtől.
A hideg rázott tőle, ahogy csak járt, ahogy megszólalt... kétség sem fér hozzá, ez a nő a megtestesült gonoszság. Bár egyértelmű, Tatiával osztozhatnak ezen a címen... mondjuk pont ők? Akik azt sem tudják, mi fán terem az osztozkodás? Szinte már nevetséges, hogy ilyen naív tudok lenni... szó szerint, nagy betűkkel nevetséges... és cseszett egy feladat felnőni ehhez az életmódhoz már. - És lám... engem legalább szeretnek. Nem úgy mint téged, ugyebár? - kérdeztem felvont szemöldökkel, megpróbálva minden félelmet, minden egyes ijedségre utaló arcizmomat megnyugtatva, és ellazítva. - Talán irigy vagy, nem? - vigyorodtam el szélesen, bár tudtam, hogy még mindig félek. Csak éppen... ezt nem szabad, hogy lássa. - A vámpírok mit érnek a hosszú életükkel, ha nem áll másból, mint menekülésből? - fintorodtam el. Nem tudom, honnan jött ez a bátorság. Nem tudom... be akartam bizonyítani, hogy nem vagyok olyan, amilyennek gondol. Változom... méghozzá folyamatosan, és ezt nem olvashatja a szememre senki sem.
Nem állt szándékomban betenni az iskolába a lábam, de végül mégis itt kötöttem ki. Ne is kérdezze senki, hogy mi okból, de mégis itt kötöttem ki. Még csak azt sem lehet mondani, hogy nosztalgiázás céljából vagyok itt, mivel csak egy-egy buli alkalmával léptem be ennek az iskolának falai közé. Volt egy olyan megérzésem, hogy találkozni fogok ismerős arccal itt. Ennek azért megvan az esélye, mivel elméletben a kis Elena is ide jár.. vagy járt, ezzel aligha törődtem valaha is. Stefan is játszotta itt egy ideig, a középiskolás szerepét tudtommal. Nyugodt léptekkel sétáltam a folyosókon, míg nem támadt egy furcsa érzésem, és az érzés csak még jobban erősödött bennem, hogy már nem olyan sokáig leszek úgymond társaság nélkül! Tovább sétáltam, míg át nem léptem egy ajtót, hogy átjussak egy másik folyosóra. Itt meg is láttam Elena-t, és a légkör szinte rögtön fagyossá vált. - Ohh a kis Elena... A hasonmás akiben legtöbb emberség maradt. - Mondtam már szinte egy vigyorral az arcomon, ahogy szembe jutott, hogy hányan is kötötték már az orromra, hogy Elena az akiben a legtöbb emberség van, annak ellenére, hogy vámpír, velem ellentétben. - Nem rossz jelző, bár én ezt inkább tartom unalmasnak, mint érdekesnek! Hisz a vámpírok mit érnek az emberséggel?- Sóhajtottam fel hangosan. Közelebb sétáltam hozzá, egyelőre még teljesen nyugodtan, de legszívesebben megfojtottam volna! Sosem voltunk jóban, ez miért is változott volna?
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Mielőtt úgy döntöttem, hogy felhívom Stefant, és elmondom, hogy várom az iskolában, hiszen néha azt a látszatot kell kelteni, hogy tényleg a végzős éveink végén járunk... még át akartam járni az épületet. Emlékezni, milyen volt ide először belépni. Találkozni a társaimmal, a sok iskolai rendezvényen részt venni, illetve... nem is tudom. Az emlékek olyan szépek voltak, olyan hívogatóak, hogy szinte magamtól sodródtam a folyosókon, a szekrények előtt... ki az egyik tanteremből, be a másikba... és egy halvány mosoly kúszott az arcomra, amikor Alaric tantermébe beléptem. Nagyon szerettem őt, mikor még itt tanított... ha a helyében lennék, bizonyosan visszatérnék egy idő után ide. Hiszen ő soha nem volt az a céltalan típus, és... mindig lökte előre valami. Amit én talán sosem tudtam felfogni. Megérteni... de ő igen. Talán Damon és ő értették... ezért lehettek ennyire jó barátok. Végighúztam az ujjaimat a csempéken, még mindig halvány mosollyal, de ekkor már megfigyeltem azt, hogy lépéseket hallok, és a cipő koppanásai olyan ismerősek voltak... egyetlen személyt ismertem, aki így suhant a cipellőjében. - Katherine? - kérdeztem némán, valami apró félsszel a szememben, és nyeltem egyet, így fordultam körbe. Még nem láttam... de szinte éreztem, hogy egy pillanaton belül nemes egyszerűséggel belöki az egyik folyosó végi ajtót, és belép ide.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 14, 2013 9:24 pm
Eléggé felvontam a szemöldökömet, de most csak úgy spontán, nem volt ennek semmiféle előrejelzése. Csak úgy jött, mint természetes emberi gesztus, és jól is esett, mert... nem tudom. Csak úgy. Ilyenkor levezetem azt a pillanatnyi feszültséget. - Már tényleg érdekelne, mit keresel a városban. A férfiakat ezek szerint kizárhatjuk. Ki miatt vagy itt... kedvesem? - zárult hirtelen minden ujjam a jobb csuklójára, és kérdőn vártam válaszát.
- Hát nem vagyok, de nem is baj! - Vontam meg vállamat, elmosolyodva a végére. Teljesen más világ van most, mint mondjuk régen. És ennél már csak rosszabb lesz a helyzet a fiatalok körében, de hát engem ez nem túlságosan érdekel. Nem ilyen körökben szoktam mozogni. - Egészségedre. - Biccentettem fejemmel, és figyeltem ahogy meghúzza az üveget. Egyetlen előnye ennek a fiatalságnak, hogy a szekrényükbe van pia. - Dehogynem... sok férfi megfog siratni. - Vontam össze szemöldökömet, mert azért mégis tudtam mire akart kilyukadni.
- Te nem értheted ezt, kedvesem. Nem vagy mai fiatal. - vágtam felé egy kötekedő fintort, mindezt természetesen vigyorogva, hiszen... szerettem piszkálódni, ez benne van a fejemben, az elmémben, és jólesik, ha nem kell mindig csak úgy állnom fapofával. Már megittam ma pár pohárral, talán annak köszönhető, hogy nem akarom kinyírni ezt a vámpír nőszemélyt. - Egészségedre! - húztam meg az üveget. Nem mellesleg, ez a szekrényes trükk nagyon frankó. Ha mai fiatal lennék, tuti kipróbálnám. - Remélem, ha egyszer kedvem támad téged megölni, nem fogok síró férfiakat hallani. - kérdeztem burkoltan, hogy van-e valaki, aki keresné.
Valahogy gondoltam, hogy majd sikerül valahogy megoldanunk ezt a kis problémát, de arra nem éppen gondoltam, hogy ezt egy szekrény feltörésével sikerülni fog. Nem figyeltem meg annyira a mostani fiatalságot, hogy tudjam róluk, hogy minden második alkoholt tart a szekrényében. Curtis tájékozott ebben a témában úgy néz ki. - Azt tudtam, hogy zűrösek, de hogy ennyire... - Vigyorodtam el a vodkás üvegre pillantva. - Biztos hogy az, de azért egy próba tényleg nem árthat. - Vontam meg vállamat, és elvettem a felém nyújtott üveget. Felbontottam és ittam egy nagyobb kortyot a vodkából. - A célnak végül is megfelelő. - Nyújtottam vissza felé az üveget, hogy ő is igyon belőle.
- Mindent megoldunk, kedvesem. Mindent megoldunk - vigyorogtam rá, majd felsóhajtottam, és végignéztem rajta egyszer... a szép lábain... a telt formáján... aztán vontam egyet a vállamon, körülnéztem, és odasétáltam az egyik iskolai szekrényen, hogy egy kecses mozdulattal feltörjem a zárat rajta, és kivegyek onnan egy üveg vodkát. - A mai gyerekek annyira zűrösek... - röhögtem nevetségesen, majd megvontam a vállamat megint, és Messua felé néztem. - látod? Van alkohol is. Hogy tömény-e? Próbáld ki - nyújtottam felé.
- Értem most már! - Vigyorodtam el én is amint megláttam az ő arcán is a vigyort, és éreztem ahogy keze végigsimít hátamon. Öhm nem tudom mire számítsak ezzel az estével kapcsolatban... mármint az egyik pillanatban még jófejnek mondható aztán ki tudja, mikor kapja el megint a nyakam. Nem rajtam múlik az este hanem inkább rajta. Én csak sodródok az árral inkább. - Egy pohár ital bármikor jöhet. Bár... itt van egyáltalán tömény alkohol? - Vontam fel szemöldökömet, és már csak azért is megkérdeztem mert az itteni tinédzserek elé gondolom nem pakolják ki az alkoholt, hogy igyanak csak.
Kezdőlap
