Kezdtem egy kicsit meggondolni magam, de nem abban, hogy ezt akarom-e, hanem jó ötlet-e ezt az egészet itt.. Oké, már valószínűleg nincs itt senki, de mégis talán jobb lenne, ha felmennénk hozzám és ott folytatnánk ezt az egészet.. Innen talán mind a ketten a lehető leghamarabb le akarnánk lépni, de az is lehet, hogy nem.. Viszont, ha a lakásomon vagyunk talán egy picivel több időt tudunk együtt tölteni.

- Hmm, gyere inkább. - Mondtam vigyorogva, majd megragadtam a karját és elindultam vele az otthonom felé.

---> Forbes ház

Meglepett reakciója. Már csupán azért is, mert nem hiszem, hogy valaha csinált volna már ilyet.. ez a lány őrületbe taszít engem, megpróbál teljesen megbolondítani, s mi több, nem enged el karmaival... őriz magánál, mint valami ragadozó bestia.. de én mindezt nem is bánom.. bedőlök eme hatalom lábai előtt..

- Itt akarod? - kérdeztem lihegve.  

Nem tudtam, hogy mit miért teszek, de már régen nem a fejemet követtem. Átengedtem a szívemnek az irányítást és tudtam, hogy innen nincs visszaút. Valószínűleg ennek sem lesz olyan boldog befejezése csak úgy, mint pár évvel ezelőtt, de képes vagyok elviselni bármit azért cserébe, hogy most amíg vele vagyok boldog lehessek. Sok mindent átvészeltem már nem pont emiatt fogom feladni.

- Biztos. - Suttogtam ajkaira, majd kezeim már a nadrágja felé kezdtek el vándorolni.

Ha rajtam múlott volna, el sem engedem soha. Ajkai még mindig olyan tüzesek voltak, mint egykor, és képtelen lettem volna azt mondani hogy elég.. mert még csókolnám őt.. napkeltétől napnyugtáig akár.. nem hiszem el, hogy így alakult ismét. Nem akarom ismét bántani őt.

- Biztos ezt akarod, Caroline? - súgtam egy hajtincsét simogatva, de nem mertem kinyitni a szemeimet. Nehogy mire megteszem, eltűnjön.

Régebben minden annyival egyszerűbb volt. Most egyáltalán nem az, de nem érdekel.. Nem fogok tovább hazudni önmagamnak. Neki meg még annyira sem. Nem értem, hogy mégis miért akarom ennyire elrejteni az érzéseim iránta.. Megbántott. Tyler is. Neki adtam vagy ezer új esélyt és Ő nem érdemel meg egy másodikat? Nem lenne fair.

Engedtem az érzéseimnek és szenvedélyesen ajkaira tapadtam. Nem érdekelt, hogy hol vagyunk.. Már bőven belelógtunk az éjszakába és minden olyan csendes volt.. Kétlem, hogy lenne itt még valaki rajtunk kívül. Óvatosan elkezdtem lefejtegetni róla a ruháit ellenkezést nem tűrve.

Nem akartam, hogy miattam sírjon. Inkább zúztam volna össze a saját szívemet, mintsem hogy az övét bántsam újra és újra. De kegyetlen voltam.. ő is velem.. nem így működött ez kettőnk között régen. Szerettem őt.. ő is engem. Azt hiszem legalábbis. És mi borult fel?

Készültem már elsétálni, hisz nyilvánvalóvá tette hogy nincs számomra mondanivalója. De aztán mégis lett.. ott termett előttem, ajkaimra tapadt, s úgy kapaszkodtam szájába, mintha nélküle megfulladnék.

Újra könnyek gyűltek a szemembe és egyszerűen már nem is akartam visszafogni őket.. Akartam őt mindennél jobban talán még szerettem is, de ez az egész már nem működne. Amikor hajlandó lettem volna mindenemet odaadni elhagyott. Igaza volt. A szívem apró darabkái, amik már kezdtek valamennyire összeállni Tyler-rel való szakítás után újból szanaszét szóródtak és úgy éreztem, hogy a lábaim lassan felmondják a szolgálatot.

Egyetlen egy szót mondott, ami a szívembe nyílalt.. Most kell feltennem azt a kérdést, hogy ezzel magamnak ártok vagy inkább, neki? Túlságosan is egyértelmű volt a válasz. - A francba! - Mondtam szipogva, majd nem törődve semmivel újra megcsókoltam. Ezúttal sokkal szenvedélyesebben.

Voltam olyan ostoba, hogy másodpercekig egy szép álomba ringattam magamat... csak ringattam és ringattam.. majd jött a pofon. Az élet pofonja.
Ellépett előlem, lesütötte szemeit, de szavai mindent elárultak, mik a céljai. Nem is hiszem el, hogy voltam olyan ostoba, hogy tovább gondoltam mindezt. Hogy megbocsájt nekem s talán... esetleg...

Nagy nyeléssel dugtam zsebeimbe ujjaimat, majd felsóhajtottam. - Értem. - biccentettem aztán, és próbáltam mindenféle érzést eltakarítani arcomról.

Magam sem tudom, hogy mire volt jó ez az egész. Nem vagyok kisegítve azzal, hogy megcsókolt és még mindig ugyanúgy, mint akkor.. Mert ettől nem leszünk előrébb.. Egyszerűen úgy érzem, hogy nem. Tettünk egy lépést előre, de ugyanakkor kettőt hátra. Nem vagyok képes bevallani neki, hogy még mindig ugyanaz a perzselő érzés fut végig a testemen.. Nem tehetem. Ha megteszem abból csak én jövök ki rosszul.
– Egy szóval sem mondtam, hogy csak azt érzek irántad, de mindkettőnknek jobb lesz, ha ebben a hitben maradunk. – Nagyot nyeltem, majd tettem egy lépést hátra és lesütöttem a szemeimet. Nem akartam ránézni.. Most nem. Akkor elgyengülök. Márpedig ebből a kijelentésből nem engedhetek.

Tekintetem megtelt valami furcsa fénnyel, mikor elhúzódott tőlem, s szemeimet figyelte. Kezdetben nem tudtam mit felelni, nem is láttam jó lépésnek, ha most megtöröm a csendet valami sületlenséggel, de az idők végezetéig nem húzhattam a beszédet.
- Igen.. ugyanúgy. - bólintottam, majd megköszörültem torkomat, és úgy pislogtam rá, mintha nem is ő csókolt volna meg az előbb, hanem valaki más. Nem tudtam hová tenni ezt a kirohanásféleséget.
- Miért, Caroline? Miért csináltad ezt.. ha csak haragot érzel irántam? - kérdeztem rekedten.

Nem tudom, hogy mit vártam ettől az egésztől. Talán válaszokat.. Még sem éreztem úgy, hogy bármiféle választ is kaptam volna. Inkább csak önmagamat kínoztam azzal, hogy belefojtva a szót megcsókoltam. Nem kellett volna. Bár nem hiszem, hogy mondott volna valamit is, aminek köze van ahhoz, hogy mit érez vagy érzett.

Nehezemre esett elválni az ajkaitól, hiszen annyira jó érzés volt újra a karjaiban lenné és ajkát az enyémen érezni. Nem tudom megmagyarázni, hogy milyen érzések mentek végbe bennem. Annyi minden, hogy azt követni is nehéz. Szinte másodpercenként változott. Óvatosan eltávolodtam tőle, de csak annyira, hogy a szemeibe nézhessek.
– Még mindig ugyanúgy.. - Tudtam anélkül is érteni fogja, hogy kimondom.. Még mindig ugyanúgy csókol.. Vajon akkor is megjátszotta magát és minden nőt így csókol meg vagy egyáltalán nem változott azóta semmi sem?

Amit szavai és pillantása elindított bennem, újabb ezer és ezer kérdést szült. Képtelen voltam csak úgy felelni, mert közben az én szívem is kezdett ezer felé hasadni, és azt hiszem, képes lettem volna arra i ,hogy itt felrobbanjak, pedig nem kellene. Csak.. őrülten fájt, hogy nem tudok őszinte lenni.. de soha nem ovltam képes rá. Ez az én legfőbb bűnöm.

Nem várt azonban választ. Rámcsimpaszkodott ajkaival, és csókolt, mint régen.. ugyaanazzal a hévvel, melyet akkor éreztem utoljára nőtől.. mert jólesett, és nem tudom, hogy.. valaha lesz-e hasonló.
Kezeim automatikusan fonták körbe magukat derekán, lehunytam szemeimet, és viszonoztam azt a tökéletes, gyöngéd csókot, mellyel megakadályozott engem.

Amikor először találkozunk annyi év után nem is azon gondolkoztam, hogy mit tett.. Elvette tőlem az emlékeimet, amiről szinte egészen addig megfeledkeztem, míg nem találkoztam vele újra.. Azt hiszem az agyam óvni akart ettől. Tőle.. De abban a pillanatban, amikor megláttam a szívem vette át az irányítást, hogy mit éreztem iránta és, hogy mit érzek iránta..
– Egyszerűen csak válaszokat akarok.. Szerettél egyáltalán valaha..? Vagy éreztél irántam valamit.. Bármit? – Nem is értem minek tettem fel ezeket a kérdéseket.. Úgy sem fogja elmondani. Nem az a típus, aki kimondja, hogy mit érez.. Ha érez egyáltalán valamit, de van egy módja, hogy kiderítsem. Ahhoz pedig nem kellenek szavak..
Nem vártam meg, hogy mond-e valamit avagy sem közelebb léptem hozzá és lágyan megcsókoltam pont ugyanúgy, mint akkor..