Az első napjaimat töltöm itt a Whitmore-on, szóval nem nagyon ismertem még ki magamat itt. Sőt, mondhatni mindent elég nehezen találok meg. A koleszba még csak, csak megtalálom a társalgót, ja és persze a szobámat, ahova még alig sikerült berendezkednem. Lakótársam egyelőre nincs, de ha jól tudom ez már nem sokáig fog így maradni. Úgyis rám férne már egy kis társaság, nem nagyon barátkoztam még senkivel itt… de nem hiszem, hogy bármivel is elkéstem volna, hisz kerek három napja vagyok itt, és ki se mozdultam a szobámból. Az óráim csak mától kezdődnek… Már hosszú perceke kavarogtam a folyosókon, keresve az egyik előadót, ahol az órám lesz. Egyszerűen nem találtam, és már nem is nagyon láttam embereket magam körül, akit egyáltalán megkérdezhetnék erről. Akit pedig próbáltam megkérdezni, az rohant, hogy „nekem órára kell mennem, keress mást!” Én sem tettem volna másképp, mivel már eléggé késésben voltam, de mivel nem tudtam merre is kéne mennem, kezdtem feladni. Nem fogják észrevenni, ha egy óráról kések… vagy talán mégis. Nem tudom, még sosem jártam egyetemre! Nem tudom, hogy is folynak itt a dolgok. Nem hagyom, hogy lerázzanak. Nem érdekel, ki mennyire siet… én is sietek. Már túl sok ember rázott le ebből az okból! Bárki is jön velem szembe, leszólítom, és addig nem fogom elengedni, míg meg nem tudom hova is kéne mennem. Már fordultam is be az egyik folyosó végén, az órarendemet szorongatva, azonban arra nem számítottam, hogy a fordulónál beleütközök valakibe. Vagyis csak majdnem, mert rögtön megálltam, és felnéztem, hogy feltegyem az illetőnek a kérdéseimet, de hirtelen megtorpantam. Eléggé szerencsésnek éreztem magam, mert nem éppen a legrondább férfibe ütköztem bele majdnem… nem volt kicsit sem ronda, sőt jóképű volt. Tipikus olyan pasi, akiért minden lány odavan. És a szemei… Gyönyörű kék volt. Nem is tudtam megszólalni, talán még levegőt se vettem egy kis ideig, de aztán egy nagyot nyeltem, és nagy nehezen, de szóhoz jutottam. – Szia… - Tudtam először csak ennyit kimondani, de összeszedtem minden erőmet, és feltettem a kérdésemet. – Nem tudod, merre van az egyes számú előadó? Órám lenne ott, de nem találom… - Magyaráztam is el kedvesen mi is a problémám, és nagyon reméltem, hogy segíteni fog nekem.
Egyenlőre elég unalmasnak ígérkezik ez az egész helyzet. Ugyanolyan főiskola, mint a többi. Vágyom egy kis izgalomra. Eddig semmi bizonyítékot nem találtam arra, ami igazolná a hírnevét, de nem hiszem, hogy csak úgy kiaggatnák a főbejáratra, hogy bátor vámpírokat keresünk, akik vannak olyan mazochisták, hogy kínoztassák magukat az emberiség érdekében. Vagy ki tudja, hogy mégis mivel magyarázzak meg maguknak ezt az egészet. Valamivel biztosan, hiszen másképpen elég nehéz lenne számukra minden este lefeküdni.. Én bevallom, hogy egy szörnyeteg vagyok és pont ez teszi olyan könnyűvé. Szóval, valószínűleg vagy ők is ezt teszik vagy annyira elvakítja a hitük abban, hogy valami jót tesznek, hogy nem is képesek ezzel foglalkozni. De ez nem az én problémám. Legalábbis addig nem, míg nem én fogok feküdni azon a bizonyos asztalon. Nem kívánok odajutni egyszerűen csak érdekel, hogy miképpen zajlik ez az egész. Nem több ez, mint kíváncsiság. Lehet, hogy ezzel önmagam sodrom veszélybe, de az ég világon nincs miért aggódnom. Most kezdődik az első órám, de engem különösebben nem zavar, ha elkések ezért még feltérképeztem a helyet, mielőtt beülnék valami unalmas baromságra. Láttam, ahogy az emberek zavarodottan keresik a termüket. Olyanok, mint egy megzavarodott tehéncsorda. Mondhatni, már szórakoztató. Szapora léptekkel járják a folyósokat, miközben én teljes nyugodtsággal hozzájuk képest csigatempóban nézelődök a folyosókon. Az idegességgel nem mennek semmire. Csak még jobban felhúzzák magukat azon, hogy mennyire idegesíti őket a szituáció és ez egy végtelen folyamat, mert soha nem fognak lenyugodni.. Egyre idegesebbek és idegesebbek lesznek.. Ahelyett, hogy olyan nyugodtan, fél vállról vennék a dolgot, mint én. Mondjuk nekem nem múlik ezen az életem, mert vámpír vagyok.. Szóval ez csak egy átmeneti hobbi. Hamarosan úgy is tovább állok. Lassan fordultam be az egyik folyosón és a gyors ösztöneimnek köszönhetően még azelőtt megálltam, hogy neki ütközhettem volna valakinek. Szemeimet gyorsan végig legeltettem rajta és meg kell mondanom, hogy gyönyörű volt.. Kedvet kaptam ahhoz, hogy megismerjem. Ugyanakkor itt minden ember veszélyt jelent rám, szóval talán jobb lenne, ha nem mennék bele ebbe az egészbe. - Szia. Hát ha lenne egy csöppnyi eszed rájöttél volna, hogy a termek sorban vannak. Ez az ötös. Menj visszafelé és megtalálod, amit keresel. Esetleg kísérjelek oda kézen fogva nehogy eltévedj? - A kedvesség nem egy olyan dolog, amit mindennap mosollyal az arcomon osztogatok mindenkinek. Még egy ilyen szép lánynak sem, mint.. Ó, még a nevét sem tudom. De nem is érdekel. Jobb nem belemenni ebbe. Azt hiszem az első órámat ki is hagyom. Mert nekem is az egyes teremben van.. Aztán a közelsége talán megváltoztatná a véleményemet a dolgokról.. Szóval találnom kell valami elfoglaltságot az első óra helyett.
A végére teljesen elment a kedvem az egésztől… inkább úgy voltam vele, hogy most már teljesen mindegy, hogy bemegyek e vagy nem. Az óra nagy részéről le is maradtam, nem hiszem, hogy jó benyomást keltek azzal, hogy csak úgy beesek az ajtón az óra közepén. Nem mintha az jobb benyomást keltene, hogy nem megyek be. De arra ráfoghatom, hogy hirtelen rosszul lét jött rám, és azért nem tudtam bemenni az első órára. Ez talán még hihető is… Már csak az a kérdés, hogy hány új diák használja ugyanezt az okot rajtam kívül. Azt hiszem, nem én lennék az egyetlen, úgy hogy ez az ötletet is el kell vetni, így lehet, inkább beesek az óra közepén, azzal, hogy nem találtam a termet. Már nem volt nagyon hangulatom ahhoz, hogy még ezen is idegesítsem magamat. Talán még örültem is, hogy beleütköztem valakibe. Szerencsére ő sem csapódott nekem, így pont megálltunk egymás előtt. Szinte már imádkoztam az égnek, hogy segítsen, és ne hagyjon itt a francba, pont úgy ahogy azt sokan tették eddig. Egy percig azt hittem megfogtam az isten lábát ezzel a pasival, de aztán megszólalt, és a zavart molyos is, szinte rögtön lefagyott az arcomról. Az lehet, hogy külsőre jól nézett ki, de egy igazi bunkó, seggfej volt. Először nem is akartam hinni a fülemnek, hogy jól hallottam azt, amit mondott. – Nem vagyok gyerek, hogy kísérgetni kelljen kézen fogva… - A zavar minden jele eltűnt a hangomból, inkább a bennem növekvő méreg vette át a helyét. Persze ez nem azt jelentette, hogy mindjárt felrobbanok az idegességtől, de mégis erős vágyat éreztem, hogy ne hagyjam csak úgy annyiban a dolgot. Egy igazi bunkóval álltam szembe, és már nem is tűnt annyira vonzónak a számomra… Kár volt megszólalnia. - Seggfej… - Tettem még hozzá, bár ezt szinte alig hallhatóan mondtam ki, inkább csak magamnak mondtam, mint valami megállapítást, és el is fordítottam róla a tekintetem amint ezt kimondtam. De ettől függetlenül kicsit sem bántam, hogy ezt mondtam. Megérdemli… nem vagyok egy üresfejű lány, akit csak úgy lenézhet! Nem hagyom magam, szóval nyugodtan próbálkozhat, mert ahogy elképzelem nem az a fajta aki mellett csak elsétálhatok ezután, és nem fog még egy bunkó megjegyzést tenni rám. - Remélem nem bánod, ha nem köszönöm meg… ezt a nagylelkű segítséget. – Tartottam egy kis szünetet benne, de aztán folytattam, és erőltettem egy mosolyt az arcomra, és már kerültem is volna ki, hogy megkeressem a termemet, de inkább megvártam, hogy mit válaszol erre.
Szemre való lány volt, akibe sikerült majdnem belefutnom, de ezt hangosan soha nem ismerném el. Nagyon jó reflexekkel rendelkezik, hiszen a többség nem lett volna képes megállni. Nem, mintha bántam volna, ha teste az enyémhez simul csak egy apró másodperc töredékére is. De, ha már neki sikerült megállnia nem akartam én lenni az a személy, aki nekimegy. Gondolom most azt várja, hogy a tökéletes külsőmhöz egy tökéletes belső párosuljon. Sajnálom, hogy el kell keserítsem, hiszen szívesen kerülnék vele közelebbi kapcsolatba, mert tényleg gyönyörű.. Viszont az emberek nem hoznak mást, mint gondot. Az egyetlen lehetőség, mikor kapcsolatba kerülök eggyel az is azért van, mert táplálkozni akarok. Vagy éppenséggel mást... Semmiféle bensőséges kapcsolatra nem vagyok vevő. Még, ha akarnám sem tudnék. Ezért is jobb így mindenkinek, ha nem látnak bennem mást, mint egy barmot. A távolság.. Tökéletes. Nem szokásom sértegetni a nőket, de nem is sértegetni akartam.. Egyszerűen csak húzni akartam az agyát és kíváncsi voltam, hogy ő hogyan reagálja le ezt az egészet. Van, aki pofonnal ajándékoz meg ezért.. De olyan is van, aki nem. Csak duzzogva hátat fordít és elmegy. Mondjuk azokról a személyekről sem szabad megfeledkeznem, akik azt sem értik, hogy mit mondok csak bólogatva mosolyognak.. Nem tudom, hogy a külsőm varázsolja el őket ennyire vagy tényleg ennyi eszük van? Legyen inkább a külsőm.. Mert ennyi ésszel nem jutottak volna be ide. Az egyszer biztos. Mondjuk, mint mindenhol itt is a pénz beszél, szóval nem is értem, hogy miért vagyok meglepődve azon, hogy pár üresfejű liba is becsúszott az ajtón. Ő viszont egyáltalán nem tűnt ilyennek.. Pontosan ezért is keltette fel a figyelmem.. Ez viszont nem olyan dolog, amit a homlokomra festek. Jobb eltitkolni. Ritkán fordul elő.. Akkor is mindig rossz a vége. Elmosolyodtam, mikor azt mondta rám, hogy seggfej.. Az vagyok! Méghozzá jó nagy. Na, jó azért van bennem valami jó is, de napról napra egyre kevesebb. Nem mutogatom mindenkinek azt, ami a lelkem mélyén vagyok. Inkább csak azt, ami a felszínen.. Bár belül is szörnyeteg vagyok, hiszen képes voltam ártani egy gyermeknek, aki semmiről nem tehetett. Azóta azonban, már megtanultam uralni a haragomat.. Soha többé nem bántanék sem gyereket, sem pedig nőt. Fizikálisan semmiképp. Az, hogy párnak a lelkébe gázolok, hát az egy másik téma. - Ugyan, cica. Nem kell megköszönnöd. Szívesen tettem. - Vigyorogva néztem rá, ahogy ki akart kerülni. - Remélem azért tudod, hogy megint a rossz irányba indultál meg. Hogy mennyire össze tudja zavarni a külsőm a nőket.. - Sóhajtottam egyet, miközben megrántottam a vállamat, majd pedig lassú léptekkel indultam meg az előadóterem felé.. Kíváncsi voltam, hogy visszavág vagy ennyiben hagyja a dolgot.
Csak pár centin múlt, hogy ne ütközzek össze vele, de szerencsére nem csak én, de ő is megállt az utolsó pillanatban. Persze mikor megláttam kivel is állok szembe, legszívesebben inkább beléütköztem volna. Csak ekkor még nem számítottam arra, hogy igazából egy szexi testbe zárt seggfej. Naiv gondolat volt reménykedni, hogy rendes srác… általában így szokott lenni a pasiknál. Jó külső, de a belső már korántsem nevezhető ugyanennek. Ez már szinte törvényszerű… Bár a legtöbbjük ezzel csak valamit el akar rejteni, de azért vannak a kivételek, akik csak szimplán született seggfejek. Nem mintha olyan nagy tapasztalatom lenne pasi téren, de azért ismertem jó párat, és volt szerencsém megismerni jót, és rosszat is. Először azt hittem az lesz a legmegfelelőbb megoldás, ha elfutok, mint egy ijedős kiscica, de nem hagyhattam magam, már csak azért sem mert akkor soha nem hagyna békén. Így is élvezi a helyzetet, nem adhatom meg neki azt az örömet, hogy még el is megyek szó nélkül, mintha hozzám se vágta volna ezeket a szavakat. Lehet, hogy nem ezekhez a lányokhoz van szokva, de akkor legalább most találkozott egy kivétellel, márpedig velem. Velem nem tehet meg akármit. Túl sokszor hagytam már magam kihasználni, és tűrtem más rossz szavait. Nem szóltam semmit értük egy ideig, mert úgy gondoltam, hogy van nagyobb gondom is annál, hogy figyeljek az ilyenekre. Csak hogy egy idő után ez megváltozott.. Elegem lett, és rájöttem, hogy nem hagyhatom… mert egy normális ember se hagyná csak úgy. Persze ehhez kell egy jó nagy adag bátorság, de ez mára már nem gond nálam.. azt hiszem, legalábbis van, mikor megtorpanok, és tényleg csak úgy elmennék egy szó nélkül, csak hogy ne keljen visszaszólnom. De ez ritka, nem fordul elő velem sűrűn. Csak szimplán elmosolyodott, mikor azt mondtam rá, hogy seggfej. Tudja magáról, szinte felesleges is volt mondanom neki. Gondolom, nem én vagyok az egyetlen lány, aki ilyet mondott neki, szóval nem okoztak neki meglepetést a szavaim. Csodálkoznék, ha ebbe a pasiban lehetne találni pozitív tulajdonságokat is. Aztán ki tudja… lehet, van benne, nem kéne elsőre ítélkeznem. Nem ismerem, és talán kevés is arra az esély, hogy megismerjem. Az első, amin megakadtam, hogy cicának nevezett, amit rögtön szóvá is tettem. – Ne nevezz cicának! – Néztem fel szemeibe újra, és szemeim szinte szikrákat szórtak a méregtől. Különösen allergiás voltam, ha így neveztek. Következő szavai hallatán, egy nagyot nyeltem, és már végképp nem mozdultam. De hisz azt mutatta, hogy erre kell menni! Most is csak szívat… persze, összezavart külseje… hogyne! Erről kiderült, hogy egoista is, remek! - Ugye nem gondolod, hogy minden nő odavan érted? Hát tévedsz… mert engem hidegen hagysz! Nem zavarnak össze a szép kék szemeid!– Szóltam vissza neki, mikor már háttal volt nekem, és diadalittasan elmosolyodtam. Az a része mindenképpen siker volt, hogy tényleg hidegen hagyott… vagyis valami olyasmi, de ezt mégis olyan magabiztosan mondtam, hogy már kétsége sem lehet efelől. Elindultam felé, és mellé érve, megszólaltam. –Remélem, többet se találkozunk! – Mondtam bájosan mosolyogva.
Külsőleg talán nyugodtan kijelenthetem, hogy a nők álma vagyok. Egytől-egyig mind a karjaimba vetné magát, hacsak egy éjszakára is. De ez hatalmas fordulatot vesz, mikor kinyitom a számat. Persze nem mondom azt, hogyha akarok valakit egy éjszakára nem tudok egy kis kedvességet csempészni a stílusomba, de általában az a személy, akivel ezt megteszem.. Hát, hogy is fogalmazzak. Nem éli meg a holnapot. Viszont előtte életének talán legjobb estéjét töltheti el a társaságomban. Azonban megválogatom az alkalmi partnereimet. Vannak olyanok is, akik hosszú távra szólnak. Ott van például Aylee. Vele tényleg megpróbáltam újra megtalálni önmagamat. Félretenni egy kicsit a szörnyeteg oldalamat, ami egykoron eluralkodott rajtam és kiontotta egy ártatlan gyermek életét. Ezzel a teherrel örökké együtt kell élnem, de azzal vigasztalom magam, hogy amúgy sem lett volna túlságosan hosszú élete. Ez a gyönyörű lány sem érdemli meg, hogy tönkre vágjam az életét, amit szívesen megtennék csak azért, hogy egy kicsit a közelében lehessek, de nem vagyok ekkora szörnyeteg. Lefogadom, hogy van elég baja nélkülem is. Talán, már ábrándokat is szőtt a fejében, mielőtt megszólaltam. Egyesek olyankor, már az esküvőnél járnak, de ki hibáztatná őket? A nők nagy része álmodozó és várják a hercegüket a fehér lovon. Csak, hogy én nem vagyok herceg. Lovam sincs. Főleg nem fehér. Akkor, már inkább egy szép fekete. Az talán kifejezi azt, hogy ki is vagyok valójában. Semmi jó nincs bennem. Legalábbis ezt próbálom elhitetni mindenkivel. Aztán valahol mélyen vannak bennem érzések, de ezek nagyon mélyre vannak temetve. Nem akarok foglalkozni velük, mert legutóbb, mikor ezt tettem.. Mondjuk azt, hogy eléggé porul jártam. Hagytam, hogy a szerelmem elvakítson. Többé ezt nem fogom engedni. Uralkodni fogok önmagamon és az érzéseimen. Amúgy sem vagyok az a típus, aki ész nélkül szerelembe esik. Tetszik ez a lány... De még sem fogok tenni felé semmiféle pozitív lépést. Ha önmagamat nem is tudom rávenni arra, hogy maradjak tőle távol.. Megteszi ő helyettem. Hiszen gyűlölni fog. Ez nem is olyan rossz stratégia.. Szórakoztatott, ahogy reagált arra, hogy cicának szólítottam. Nem gondoltam volna, hogy ekkora tragédia, de most, hogy láttam hogyan reagál rá örülök, hogy megtettem. Szeretem nézni, ahogy az emberek kiakadnak, csak mert nem éppen az történik, amit ők elterveztek. Gondolom azt hitte, hogy meg sem fogok szólalni és hagyom elmenni.. Ez pedig egy nagyon, de nagyon rossz feltevés volt. Mert én szinte semmit nem hagyok szó nélkül. - Miért ne? Ha te mondhatod, hogy seggfej akkor én miért ne mondjam azt, ami eszembe jut.. Cica? - Tudtam, hogy az idegein táncolok és pontosan ezért volt olyan jó érzés ez az egész. Még így is, hogy mondhatni ideges volt.. Legalábbis a szemei ezt sugallták.. Gyönyörű volt. Annyira gyönyörű, hogy a tekintetemmel tettem még egy felfedező utat.. Alig várom, hogy ezt a kezeimmel tegyem meg.. De ez maximum csak az álmaimban fog megtörténni.. Bár nem szabad alul értékelnem magam. Képes vagyok arra, hogy elcsavarjam a fejét még így is, hogy egy seggfej vagyok.. Nem tudom, hogy rám milyen hatással lesz ez.. De valószínűleg ugyanúgy, mint a többi hódításom ez sem hoz magával érzéseket, szóval nincs miért aggódnom. - Szóval.. Szerinted szépek a szemeim? - Próbáltam megragadni a mondatának a lényegét. Legalábbis számomra ez volt a lényege. Tudtam jól, hogy tetszem neki.. Ezt mondjuk, már abban a pillanatban tudtam, mikor megláttam, de ha még ezek után is képes jót mondani rólam, akkor talán igazam lehet és még így is az ujjaim köré csavarhatom.
Pontosan tudta, hogy minden nőt megkaphat, szinte kivétel nélkül… egyesek talán mindent meg is tettek volna annak érdekében, hogy aztán a karjai közt kössenek akár csak egy éjszakára is. Hát az én esetemben várhatja is, hogy valaha is csak úgy a karjai közé rohanok, hogy kihasználjam azt az egyéjszakás kalandot, amit vele tölthetnék. De ez úgysem fog soha előfordulni, szóval jobb lesz, ha tudatom vele, hogy én nem éppen azok közé a nők közé tartozok, aki csak úgy mindent odaadna azért, hogy legalább egy kis időt vele töltsön. Én amúgy se tartozok azok közé, akik csak úgy odaadnák magukat egy pasinak, csak mert jóképű, és igen is zavart, hogy ő mégis azt gondolja, hogy mindent, és mindenkit csak úgy megkaphat… tudtára fogom adni, hogy ez nincs így. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy jelenleg is van vagy ezer hódolóm. Sőt, ha megmondom az őszintét, nem is nagyon álltam szóba komolyabban pasival. Hogy miért? Voltak ennél nagyon gondom is, mint hogy azzal törődjek, hogy éppen nincs senkim. Sosem erőltettem ezt a dolgot, nem kerestem soha se megszállottan a pasikat, hogy végre legyen egy komoly kapcsolatom. Mondjuk komoly kapcsolatom se volt eddig nagyon, de megvoltam én eddig is nélküle… miért pont most hiányozna? Persze azért nem akarom leélni az életemet egyedül, és úgy megöregedni, hogy egy nagy házban élek egyedül, 15 macskával együtt. Rossz is belegondolni, hogy esetleg megöregednék, és egyedül maradnék.. inkább akkor már a halál. Szerettem egyedül lenni, de max. csak egy-két napra, és nem évekre. Jobban szerettem, ha inkább van mellettem valaki. Az öcsém, egy barát, vagy akárki más. Az öcsém is jó társaság volt, kivéve persze mikor nagyon utált. Most is így van.. Szóba se áll velem, mióta eljöttem otthonról. Azt hiszi, hogy én is elhagytam őt, pont úgy ahogy a szüleink, de ez nincs így. Nincs ember akit jobban szeretnék nála, egyszerűen csak szerettem volna végre egy kicsit azt az életet élni, amit a velem egykorúak. Önzőség, tudom, és iszonyat bűntudatom is van miatta még mindig.. nem feledkeztem meg honnan jöttem, és kik a családom. Nem hagytam csak úgy mindent magam mögött, még ha sokan ezt is hiszik. Soha nem hagynám el a családomat… vagyis ami maradt belőle, és az kb. csak az öcsém. Csak ne utálna ennyire… Látszólag nagyon is jól szórakozott azon, hogy reagáltam arra, hogy cicának nevezett. Olyan közönséges volt, ki tudja még hány lányt nevezett cicának még rajtam kívül. Bár a nevemet se tudja, hogy is nevezhetne még másképp? Tudtam, hogy nem fogja szó nélkül hagyni szavaimat, de azért mégis csak reménykedtem, hogy hagyni fog elmenni, de nem hagyta. A szócsatánknak itt még nincs vége, és ki tudja meddig fog még elhúzódni, mert hogy egyikünk sem fogja annyiban hagyni a dolgot, az is biztos. Egy erőltetett mosollyal fordultam visszafelé, és próbáltam nem kimutatni mennyire is idegesít ez a helyzet. Erre először nem is tudtam, hogy mit válaszoljak, így egy kis ideig csak magamban szitkozódtam, még mielőtt hangosan megszólalhattam volna. – Azért mert van nevem is, méghozzá Eleanor. A cica pedig zavaró kissé… bár ezek szerint téged ez úgysem érdekel, és már annyi lányt nevezhettél cicának, hogy már nem is lennél képes megjegyezni az én nevemet. – Vontam össze a szemöldökömet a végén pár pillanatra. Következő mondatán, csak halkan felnevettem. Tudtam, hogy csak ezt az egyet fogja leszűrni az egészből. Mintha meg se hallotta volna, hogy nem érdeklem. – Szépek a szemeid, de ez nem ritka. Nem te vagy az egyetlen pasi ezen a földön, akinek kék szemei vannak. Ez még nem változtat azon, hogy nem érdekelsz! – Ismételtem a végén önmagam, újra próbálva ezzel meggyőzni magamat, hogy tényleg nem érdekel.
Egy kevéske kedvességet kellett volna belecsempésznem a hangnemembe és már meg is nyertem volna magamnak. De sosem rajongtam az olyan dolgokért, amik már rögtön az első pillanatban el vannak döntve és mindenki tudja, hogy mi lesz a végkifejlet. Igen.. Többnyire a vége a legjobb és az egészben van egy nagyon rövid boldog rész, de után következik egy csavar, ami miatt minden a feje tetejére áll, de a végére mindig minden tökéletes lesz. Ha már az életben nem lehet minden ilyen tökéletes legalább a könyvekben hadd olvassanak erről az emberek. Mondjuk engem személy szerint, már kiakaszt ez a folytonos tökéletesség, hogy miért kell rögtön egy srácnak felfigyelnie egy lányra az ezer közül? Már annyira elcsépelt ez az egész. Pontosan ezért is nem szabad közelednem ez a gyönyörűség felé. Bármennyire is vonzódom hozzá azóta, hogy szemeim felderítettek mindent, amit lehetett.. Nem fogok én is belecsöppeni egy szürke szerelmi történetbe. Mondjuk nem is tudnék. Hiszen a szerelem és én két külön dolog. A csalódásom óta nem tudok szeretni, ha őszinte akarok lenni nem is szeretnék. Az egész dolog csak egy hatalmas átverés. Elhiteti magával az ember, hogy van valaki, aki mindent megtenne érte aztán pedig azaz illető jól hátba szúrja. Teszek magasról én az érzelmekre. Megpróbáltam nem egyszer s nem kétszer felidézni, hogy milyen is volt.. Nem ment. Ezek után pedig nem vagyok hajlandó ilyesmivel foglalkozni. Viszont.. Egy éjszakát azért még eltölthetnék ezzel a lánnyal.. De nem ezt érdemli. Nem vagyok akkora tapló, hogy csak kihasználjam, mert éppenséggel ahhoz van kedvem. Látszott rajta, hogy nem olyan, mint a többi lány. De ez még nem azt jelenti, hogy pont ő lesz az, aki megtöri az átkomat, miszerint nem vagyok képes arra, hogy bárkit is szeressek teljes szívemből. Ez az érzés csak elvakítana. Egyszer megtörtént. Nem vagyok hajlandó még egy esélyt adni arra valakinek, hogy szórakozzon az érzéseimmel. Talán pontosan ezért nem vagyok rá képes.. Pedig hajlandó lettem volna megnyílni Aylee felé, de egyszerűen nem ment. Gyönyörű nő és szerettem is vele lenni, de nem volt az igazi. Valami hiányzott és, ha megkínoznának sem tudnám megmondani őszintén, hogy mi. Az egyszer biztos, hogy örökös sebet ejtett rajtam a feleségem és az öcsém. Ma már egyikük sem él, de még mindig úgy ég a fejemben a kép, mintha minden tegnap történt volna. Nem csak az, mikor rájöttem, hogy mindvégig átvertek.. Hanem, mikor szörnyeteg lettem. Miattuk. Hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a düh és ártottam egy gyereknek. Nem is érdemlem meg a szeretetet. – Eleanor. – Ismételtem meg a nevét. – Szép név meg minden.. De, ha megengeded, ha nem én inkább maradok a cicánál. Az valahogy jobban hozzád illik. Ellie cica. Vagy szerinted nem így van? – Kíváncsi vagyok, hogy meddig bírja még. Sokan, már rég elrohantak volna és többet hozzám se szóltak volna. Vagy éppen ellenkezőleg. Könyörögtek volna, hogy újra hozzájuk szóljak. Mert a könnyen besértődő libák nem az eseteim. Vannak olyan megszólalásaim, ami nem tetszik mindenkinek, de ezen nem kellene feltétel nélkül kiakadni. – Ha nagyon tudni akarod őszinte leszek veled.. Te vagy az első nő, akit cicának hívok. De ezt nem hiszed el nekem, ugye? – Nem szokásom becézgetni a nőket fogalmam nincs, hogy miért hívtam őt cicának. Ez a következménye, ha egy pillanatra nem gondolkozom. Mondjuk nem bántam meg, mert láthatóan felidegesítettem ezzel, szóval.. Ez nekem csak jó. – Ha, már elismered, hogy tényleg szépek a szemeim, akkor már igen is haladunk valamerre, cica. Esetleg szeretnél az órád helyett valami mást csinálni? Hidd el.. Elég szórakoztató tudok lenni, ha akarok. –Nemet fog mondani.. Szabadulni akar. Amilyen gyorsan csak lehet. Pontosan ezért is ajánlottam fel neki annak a lehetőségét, hogy eltölthet velem egy órácskát esetleg egy egész napot. De nem hiszem, hogy ez lenne az, amire annyira vágyik. Inkább megy be az órájára késve, mintsem eljöjjön velem bárhova. – De, ha túlságosan is félsz attól, hogy mit gondolnak rólad, ha nem mész be az első napon az első órára, amiről már így is elkéstél.. Hát.. Menj csak. Nem tartalak fel. – Nincsenek különösebb terveim azzal kapcsolatban, hogy mégis mit fogok csinálni a suli helyett, de ennél bármi jobb lehet.
Még véletlenül se csempészett volna hangjába egy kis kedvességet, de nem is kellett a kedvessége. Megvagyok én anélkül is azt hiszem, nem vágytam arra, hogy akár egy kedves szava is legyen felém. Bár… hátha ki tudnék csikarni belőle akár csak egy kicsi jót is. De nem! Ez valósággal lehetetlen, viszont kihívásnak nem lenne rossz. Nincs olyan ember, akiben nem lenne legalább egy kicsi jó. Belőle úgy tűnik ez kiveszett első ránézésre. Sőt talán olyan is van, aki ennek hatására már világgá is menekült.. Azért ő is bevallhatja, hogy nem minden nő van oda attól, hogy ilyen. Talán olyan is van, akitől ettől már sírva elmenekült volna. Oké, először én is inkább futottam volna gondolkodás nélkül, de ezt alig pár másodperc múlva ki is vertem a fejemből. De ennek ellenére biztos volt olyan, aki ezt megtette, és a második mondat után ott hagyta őt. Nem tudhatom… maximum sejtéseim lehetnek. Abból viszont van, rengetek, és nekem igen csak furcsa egy gondolkodásom van, így hát eléggé fura felvetéseim is kialakultak róla. Nem tudtam mit gondol, sőt nem tudtam róla semmit. Csak annyit tudtam, hogy most remekül szórakozik rajtam, és mást nem is akar tőlem. Most jól szórakozik rajtam, talán ágyba is próbál vinni, és ennyi. De az útobbi aligha fog neki sikerülni neki, egészen addig, míg ép ésszel tudok gondolkodni. Csak annyiban volt igaza hogy nem volt közömbös nekem annyira. De csak a külseje miatt, attól még határozottan nem kedvelem, és ettől függetlenül nem is hagyom magam kihasználni. Amikor kimondta a nevemet, már kezdtem örülni, hogy abba fogja hagyni azt, hogy cicának nevezzen, de örömöm aligha tartott 5 másodpercnél tovább, mivel újra kinyitotta a száját, és mindent elrontott ismételten is. Ellie cica. Hangosan sóhajtottam fel, és akaratlanul is ökölbe szorult. Nem akartam megütni, ez még csak meg sem fordult a fejembe, ez csak úgy jött. – Szerintem egyáltalán nem illik hozzám! – Mormogtam az orrom alatt. Próbára tette az idegeimet, én pedig tudtam, hogy nem adhatom fel. Az én idegeimet amúgy is nehezen lehet kikészíteni, de lehet neki sikerülni fog, ha így halad. - Persze, hogy nem hiszem el! – Vontam össze szemöldökömet. Ez biztos nem igaz, szerintem nem én voltam az első csaj, akit így nevezett. Nem mintha a pasik olyan sűrűn használnák a cica szót a lányok megnevezésére. Például az én esetemben is ő az első, aki így nevezett, de akkor is zavart. Még egy dolog, amin jót szórakozhat. Már lassan meg se tudom számolni, hogy hány dolgon szórakozhat velem kapcsolatban. Legalább nem tarthat unalmasnak… Inkább akkor ez. Bár ez remekül szét fogja cincálni az idegeimet. – Viszont én még nem tudom a te nevedet! – Mondtam, ezzel tulajdonképp tudatva vele, hogy ha már én is elmondtam a nevemet, szeretném tudni az ő nevét is. - Veled mást csinálni? Soha. – Ráztam meg a fejemet határozottan. Nem akartam én vele mást csinálni a beszélgetéseken kívül. Inkább megyek órákra, még ha most már az óra közepén is tarthattak, és már felesleges is lenne most már bemennem. – Te szórakoztató tudsz lenni? Nem is tudom elhinni. – Mosolyodtam el, mintha ez olyan szórakoztató tény lenne. De tényleg nem tudtam elhinni róla, hogy jól tudnám mellette éreznem magam akár egy percig is. - Köszönöm, hogy elengedsz. Nem megyek be órára, de nem is fogom veled tölteni a délutánom további részét. Keress egy másik lányt! – Kerültem ki őt egyszerűen, és elindultam a folyosó vége felé. Nem fogom utánam jönni, tudom.. azt hiszem. Talán ezek után le is tesz arról, hogy tovább boldogítson.
Vajon megérné miatta megváltozni? Vagyis másképpen állni a dolgokhoz? Egy kicsit pozitívabban? Megérné még egy próbát? Mármint még egy próbát tenni azért, hogy szeressek. Nem vagyok képes rá. Szeretnék szeretni. Szeretnék gyengéd lenni. De ez az egyetlen dolog, ami képes tönkretenni engem. A szerelem, a szeretet és a gyengédség. Ezek azok az érzések, amiket mélyen el kellene temetnem önmagamban, mert igazából nem vezetnek sehova. Csak a csalódás felé kísérnek, hogy belelökhessenek egy mély fekete lyukba, aminek talán soha nem éred el igazán az alját. Én még most is ennyi év után is zuhanok. Párszor megpróbáltam megkapaszkodni, de nem jött össze. Tehát egyszerűen csak zuhanok egyre lejjebb és lejjebb mindenféle cél nélkül. Nem tudom mit tehetnék. Talán semmit. Lehet, hogy pont most rontok el minden lehetséges jót az életemben. Mert ez az érzés, ami belém férkőzött nem hagy nyugodni. Ez nem szerelem. Köze sincs ahhoz, de mégis.. Valamit kiváltott belőlem ez a lány. Nem érdekel, hogyha úgy hangzik ez az egész, mint egy unalmas, szürke szerelmi történet.. Ez nem az. Nem lesz az. Csak egyszerűen úgy érzem, hogy szükségem van erre a lányra ahhoz, hogy képes legyek túlélni minden egyes hátralevő napot az örökkévalóságból. Ő nem fog annyi ideig élni, mint én, hiszen nem tervezem, hogy átváltoztatom. Senkit nem szeretnék átváltoztatni. A húgomat is átváltoztathattam volna, de még sem tettem. Mert tudtam nem lett volna helyes. Nem hozhatok meg egy ilyen döntést más helyett. Ez akkor az én döntésem volt. Megbántam? Talán. De nem azt, hogy igent mondtam az örök életre, hanem amit az ezzel járó ár tett velem. Őrületesen bánom. Soha nem kellett volna visszatérnem.. Akkor talán nem bántottam volna öcsémet és a családját, bármekkora is volt a harag bennem. Ugyanakkor, ha ezt nem teszem meg a húgom meghalt volna még az ideje lejárta előtt. Hosszú s boldog életet akartam neki. Nem többet nem kevesebbet. Megérdemelte, hiszen annyira tökéletes. Mondhatni ő volt a legjobb a családunkból. A legjobbat érdemelte. Én pedig azt hiszem meg is adtam ezt neki. Legalábbis reménykedem benne, hogy így van. De ezt azt hiszem, már soha nem fogom megtudni. Annyira szégyellem önmagam, azért amit tettem, hogy vissza sem mentem egyszer sem az évek során, hogy megnézzem mi lett a húgommal vagy esetleg virágot vigyek a sírjára. Egy igazi szörnyeteggé váltam. Nem is kell „megjátszanom”, hogy kedves vagyok. Egy szörnyetegnek nincs jó oldala. Nem volt egyszerű, de végül visszazökkentem a valóságba, ahol egy szépséggel álltam szemben. – Nem hiszel nekem pedig nem is ismersz. Érdekes. Nagyon érdekes, cica. – Azt hiszem ezt soha nem fogom megunni. Az érzés, ami átjárja a testemet, mikor a szemébe nézek akárhányszor kimondom, hogy cica.. Egyszerűen felbecsülhetetlen. – Miért akarod tudni a nevem? Kétlem, hogy szólítanál a seggfejen kívül bármi másnak. – Szeretem megőrizni az anonimitásom. Plusz még ezzel is ingerelhetem egy kicsit. Nem tudja a nevem, szóval.. Valamilyen szinten hajtani fogja a kíváncsiság, hogy kiderítse. Ez nekem pedig tökéletes. Ha érdekli, hogy mi a nevem többször fogunk találkozni, mint az gondolná. Bár lehet azt, már elrontottam azzal, ahogy viselkedtem vele. Sebaj. Nincs minden veszve. Egy kis kedveskedéssel bármi helyrehozható. De ez egyenlőre még nem terveztem. Nem fogok egy csokor rózsával kopogtatni az ajtaján.. Még az kellene. – Cicám. Nem azt kértem, hogy itt és most feküdj le velem. Egyszerűen csak annyit, hogy kíméld meg magad az unalmas első napodtól és tölts velem egy kis időt. Ígérem jó fiú leszek. – Eszem ágában nem volt lecsapolni vagy valami ilyesmi. Hiába mondott nemet tudtam, hogy addig nem fogom feladni, míg igent nem mond. Ebben az egyben kitartó maradok. Olyan erősen kapaszkodok a szakadék szélén kilógó faágba, ami éppenséggel most őt jelképezi, amennyire csak tudok. Nem volt kedvem fogócskát játszani ezért egyszerűen, mikor a folyosó végére ért rögtön előtte teremtem. Ha azt mondja lehetetlen, amit műveltem annyit mondok nem figyelt. Vagy megigézem. Amúgy sem hiszem, hogy az lenne az első gondolata, hogy: Vámpír! Bár ebben a suliban egy kicsit talán óvatosabbnak kellene lennem. – Szóval, akkor beülnél velem valahova egy italra? – Kérdeztem vigyorral az arcomon elállva az útját. Innen határozottan nincs menekvés. Nem fogom elengedni, amíg igent nem mond.
Azért nem gondoltam volna, hogy már az első napon találok magamnak társaságot. Egy olyat, még jó ideig nem fogok tudni magamról lerázni. Legalábbis úgy tűnik, hogy ez a seggfej, jó ideig a társaságom fog maradni. Egy részem örül ennek, egy másik pedig még a gondolattól is menekült volna, hogy egy óránál is többet kell vele töltenem a következő időszakban. Bár aztán lehet tévedni, fogok, és alig 10 perc múlva itt fog hagyni. A szemeiből nem tudtam semmit se kiolvasni, nem éppen az az ember volt, aki ki lehetett ismerni a második mondata után. Ennek inkább a szöges ellentéte volt. Ki tudja, milyen lehet, mikor nem azon szórakozik, hogy kikészítsen egy lányt a beszólásaival! Elképzelni se tudom, de viszont lehet, hogy érdekelne, hogy milyen is lehet a felszín alatt. Túl sok mindenem mentem már keresztül ahhoz, hogy csak ennyivel kikészítsék az idegeimet. Nem voltam az a fajta, aki könnyen megtört a nyomás hatására. Nem nyafogtam mindenem, mint a legtöbb lány az én koromban. Nem mondom azt, hogy még sosem borultam ki úgy igazán, de nem is sűrűn fakadok sírva. De ez helyzettől is függ, sőt elég sok mindentől függ. Eleget sírtam én pár évvel ezelőtt, mikor a fél családom csak úgy otthagyott, és egyedül maradtam az öcsémmel. Sosem tudnék megbocsájtani apámnak. Ő tehet mindenről… anyámat is ő záratta be az elmegyógyintézetbe. Igen, voltak furcsa dolgai, ezzel a vámpíros történettel együtt, de amúgy semmi baja nem volt. Gondoskodott rólunk, és egyáltalán nem volt rossz, mint anya. Néha traktált ezzel, a természetfeletti dologgal, de nem volt ez ekkora gond, mint amekkorának apám gondolta, bár azért nem volt hétköznapi dolog se, de én szinte gyerek voltam mikor ezekről mesélt. Kitalációnak fogtam fel az egészet pont, úgy ahogy az össze többi mesét. Persze ezek inkább hasonlítottak egy horror meséhez, de én ezeket nem vettem komolyan, így soha nem is féltem. Hisz vámpírok nem léteznek! Így hát nincs is mitől félni. - Nem is akarlak megismerni, nincs ebben semmi érdekes. És idegeneknek soha nem is szoktam hinni! – Próbáltam nem is tudomást venni arról, hogy ismételten is cicának hívott. Ehhez lehet, hozzá kell szoknom, mert tőle mást nem is fogok hallani. Lehet, azon fogok a végén csodálkozni, ha valaha is Eleanor-nak, vagy csak simán Ellie-nek fog szólítani. - Csak kíváncsi voltam, ha már te is tudod az én nevemet, de igazad van, úgyse hívnálak a neveden, a seggfej sokkal jobban illik rád. – Adtam végül neki igazat elmosolyodva. Ez nem lenne teljesen igaz. Lehet, azért néha mégse nevezném seggfejnek. Nem mindig legalábbis. De ahhoz viszont ki kéne derítenem a nevét. Direkt nem fogja még egy ideig megmondani, csak hogy ezzel is tudjon szívatni. Így vagy úgy, de akkor is meg fogom tudni a nevét! - Még jó hogy nem arra kértél! – Dadogtam zavaromban, és azt hiszem el is vörösödött az arcom valamennyire. Mintha feltételeztem is volna róla, hogy erre kér! Egy kis idő kellett, míg összeszedtem magam annyira, hogy ne dadogjam végig a következő mondatomat. – Te, mint jófiú? – Kérdeztem hitetlenkedve. Azt várhatja, hogy én bárhova is elmegyek vele a közeljövőben. Ha szerencsém lesz, ennyiben fogja hagyni a dolgot, és nem fogja erőltetni azt, hogy elmenjek vele valahova. De viszont ha nincs szerencsém… akkor addig nem fog nyugodni, míg igent nem mondok, és el nem cipel valahova. Csak ez a két lehetőség van. El akartam sétálni, szépen és nyugodtan, lezárva ezzel a témát. Viszont alig tettem meg pár lépést, előttem termett. Nem akartam hinni a szememnek! Hogy lehetett ilyen gyors… hisz az előbb még… eléggé távol voltam már tőle. – Ezt meg hogy csináltad? – Kérdeztem halkan, még mindig meglepődve, először nem is foglalkozva azzal, hogy egy újabb próbálkozást tett arra, hogy elvigyen valahova. Miután magamhoz tértem a meglepődöttségtől, már készültem is arra, hogy újra visszautasítsam ajánlatát. – Nem vagyok hajlandó alkoholt inni a társaságodban, sem mást, szóval inkább kihagyom! – Utasítottam végül újra vissza. Biztos, hogy ital alatt, alkoholt értett, de mindegy is, így is úgyis visszautasítottam volna. Más nő már rég igent mondott volna a helyemben. Nem megyek ezzel a bunkóval sehova, próbálkozzon csak nyugodtan.
Nem arról vagyok híres, hogy a kedvességemmel veszek le mindenkit a lábáról. Az valahogy távol áll tőlem. Én inkább azzal keltem fel magamra a figyelmet, hogy egy bunkó seggfej vagyok. Így talán még emlékezni is fognak rám. A túl sok kedves arc között mindig öröm látni egy parasztot. Vagyis valami olyasmit.. Mert így legalább emlékeznek rám. Nem szeretek olyan lenni, mint az átlag. Nem is vagyok olyan tetetni meg nem fogom, hogy én márpedig nagyon is jó fiú vagyok. Azt tudok lenni, ha akarok, de az esetek többségében egyáltalán nem akarok. Mert az annyira unalmas. Sokkal érdekesebb figyelni a lányok reakcióit a bunkó megszólalásaimra. Azért megvan az is, hogy a többség hogyan reagál, de mindig öröm nézni a különbséget minden egyes lány között. Mert mindig van mindegyikükben valami olyan, amit a többinél nem lehet felfedezni. Néha több, néha pedig kevesebb. Most egy óriási kivétellel álltam szemben, hiszen egy ilyen lánnyal nem találkozok minden egy sarkon. Nem tudom kiolvasni a szemeiből, hogy mire gondol pedig igazán kíváncsi lennék rá. Azt már tudom, hogy mit gondol rólam és nem áll túlságosan távol a valóságtól. Valahol legbelül egy apró kis foltban ott tündököl némi kedvesség, amit néha szabadjára engedek, de ennek még egyáltalán nem jött el az ideje. Valószínűleg soha nem is fog eljönni, de ez egyáltalán nem számít. Ha rám is törne egy érzés, hogy valakihez kedvesnek kellene lennem valószínűleg rögtön elhessegetném a francba és nem is foglalkoznék vele többet legalább pár évszázadig. Na, jó igazából soha többet nem foglalkoznék az egésszel. Mert egyáltalán nem érdekel.. Úgy igazából semmi, szóval.. Az izgalom és a veszély. Na ez a kettő az, ami a mai napig felkelti az érdeklődésem. Meg persze a gyönyörű nők.. Ha még okos is, akkor az már halálos csapás rám nézve. Ha nem is bírok szeretni.. Attól még valamilyen szinten el bírja csavarni egy nő a fejem. Viszont ez nem egyenlő azzal, hogy elfelejtek gondolkozni és hagyom magam belecsalni még egy csapdába. Még egyszer nem fogom elkövetni azt a hibát, hogy vakon szeretek valakit. – Ez most szíven ütött, cica. Esélyt sem adsz nekem? – Jó érzés volt szórakozni az idegeivel. Az pedig még jobb érzés lesz, ha sikerül rábeszélnem és egy kicsivel tovább élvezhetem a társaságát. Mindig örömmel tölt el, ha egy csodálatos nő társaságában lehetek. Az meg még jobban tetszik, hogy jelenleg borsódzik a háta attól, hogy a közelemben legyen.. Várjon csak. Lesz még olyan idő, amikor legszívesebben a karjaim közé bújna.. Esetleg megcsókolna. Bár én már most is szívesen megcsókolnám gyönyörű, csókra termett ajkait. Túlságosan is csábítóak az ajkai.. Az ellenállásban és a vágyaim visszafogásában pedig soha nem voltam igazán jó. – Akkor nincs semmi értelme annak, hogy elmondjam a nevemet, cica. Tetszik, mikor azt mondod, hogy seggfej. Jól áll neked. Habár egy nőnek nem szabadna ilyen csúnyán beszélnie. – Kíváncsi vagyok arra, hogy hol húzta meg a határt. Mikor nem mehetek már tovább.. Van egy tűrőképessége az egyszer biztos. Már csak ezért is rendkívül szemrevaló. A nevemet meg nem árulom el minden második szembejövő embernek. Ha valaki igazán közel áll hozzám az tudja a nevemet és még a másodikat is, ahogyan leginkább csak a húgom szólított. De egy idő után kiváltságnak számított, hogy tudta valaki ezért úgy hívott, akinek megengedtem.. Nem olyan sok ember, de éppen elég. – Most komolyan olyan rossz embernek nézzek ki? A modorom nem tökéletes, de nem hiszem, hogy olyan sok kedves ember lenne errefelé, ha képes voltál engem megkérdezni a teremről és még mindig itt beszélgetsz velem.. Szóval ezt vehetem egy jó pontnak? – Az emberek annyira sietnek, hogy észre sem veszik, ha egy ilyen szépség segítséget kér tőlük. Vagy, ha észre is veszik fontosabbnak tartják azt, hogy maguktól nagy nehezen megtalálják a nyilvánvalót. Nem is értem, hogy lehet egy ember felfogása ilyen gyenge és lassú. Ha az emlékezetem nem csal nekem nem volt ilyen problémám emberként.. Mindig könnyedén feltaláltam magam anélkül, hogy különösebben aggódtam volna bármi miatt is. Gondolhattam volna, hogy felteszi a kérdést, hogy mégis hogyan csináltam.. Minden normális embernek ez az első kérdése. – Ennyire nem lehetek láthatatlan.. – Most olyan vagyok, mint egy nyálas képű ficsúr, aki fut utána egy randi reményében. Nem törnék le különösebben, ha véglegesen nemet mondana és nem tudnám ledönteni a falat, amit maga köré húzott, de azért rendkívül nagy sikerélményem lenne, ha sikerülne meggyőznöm, hogy nem is vagyok olyan vészes. – Egy szóval sem említettem alkoholt. Hajlandó vagyok lesüllyedni a diétás kóla szintjére.. Na, mit mondasz? – Ezek már csak kifogások. Egyre közelebb s közelebb kerülök hozzá. Talán nem is sejti, de minden egyes pillanatban közelebb enged magához. Ha akar, ha nem. Direkt nem szólítottam most cicámnak ezzel is kifejezve, hogy hajlandó vagyok áldozatokat hozni annak érdekében, hogy eljöjjön velem csak egy italra.. Mert nem hiszem, hogy bármiféle jövője lenne ennek az egésznek. Csak legalább ma jól éreztem magam.
Hiába tűrtem egy ideig, mégsem voltak kötélből az idegeim, így szinte idő kérdése, hogy itt hagyjam ezt a seggfejt, hisz magától úgyse fogja abbahagyni. Direkt arra megy szerintem, hogy tesztelje hol is van nálam a határ, hogy végül megtudja, hogy meddig mehet el nálam, ha véletlenül legközelebb összetalálkozunk... bár ezt a bizonyos következő találkozást kihagynám inkább. Minél közelebb van hozzám, annál jobban távolodnék. El se tudnám képzelni, hogy valaha közelebb kerüljek hozzá távolság szempontjából, és kapcsolat szempontjából is. De ez úgyse fordulna elő, egyikünknek sincs komoly szándéka. Én nem akarok tőle semmit, ő is csak ágyba vinne egyszer, de semmi több. Mások vagyunk, és ő bár jól szórakozik, azon hogyan reagálok a beszólásaira, én viszont utálom minden egyes mondatát, és gúnyos mosolyát is. Inkább ragasztanék egy hatalmas ragasztószalagot a szájára, hogy nem tudjon megszólalni még egyszer. Bár sokkal egyszerűbb lenne inkább lerázni, de ahogy észrevettem ő nem azok közé a pasik közé tartozik, akit csak úgy le lehet rázni. Bármennyire is próbálkoztam, mégse tudtam semmit se leolvasni az arcáról, hiába fürkésztem szinte már feltűnően világoskék szemeit. Csupa rejtély a számomra ez a pasi, de talán emiatt is tud levenni a lábáról annyi lányt. Kék szemek, rejtélyes is, és ha meg akar kapni valakit, talán még egy kicsit kedves is tud lenni. Bár a legtöbb lánynak az első kettő is tökéletesen elég ahhoz, hogy önként, és dalolva omoljon a karjaiba, hogy eltöltsenek vele egy éjszakát. Nincs bennük annyi tartás, hogy ne dőljenek be ennyinek rögtön az elején, és utána siránkoznak, hogy átvágták őket. Én legalább nem hisztiznék emiatt, tudom, hogy nem lenne folytatása az ilyen egyéjszakás kalandnak. Bár én sose voltam híve az ilyen kalandoknak… volt már benne részem, de az az egy két alkalom is épp elég volt, többször nem fogok csak úgy beleugrani egy ilyen kalandba, ami csak egy, vagy két alkalomra szól. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem vonzódok egy pasihoz sem néha, csak nem hagyom, hogy a vágyaim irányítsanak. Ilyen egyszerű! - Inkább nem adok esélyt… mind a ketten jobban járunk, azt hiszem. – Nem, eszembe se volt adni neki esélyt arra, hogy jobban megismerjen, és arra se, hogy én megismerjem jobban. Lehet, hogy érdekelt volna milyen is lehet, ha éppen nem játssza a bunkó seggfejt, de lehet hogy akkor ebből csak én jönnék ki a végén rosszul. Veszélyesnek tűnt nekem. És ha nem gondolkodnék, akkor talán bármilyen ajánlatára igent mondanék… ezért kell észnél lennem inkább, nem lehetek olyan, mint a többi csaj, aki csak úgy gondolkodás nélkül azt csinálja, amit mond. Nem ilyen vagyok! - Én viszont nem vagyok olyan, mint a legtöbb nő! És a seggfej amúgy is illik rád. Nem sok embert nevezek így, mondhatni te vagy az első. – Húztam ajkaimat egy erőltetett mosolyra. Inkább nem éri meg utána kutatni a neve után. Az csak azt jelentené, hogy többet kéne a társaságában lennem, azt pedig nem szeretném egyelőre.
Abban igaza volt, hogy ő volt az egyetlen, aki végül „segített” nekem megtalálni a termet, de ettől függetlenül kezdtem egy kicsit ideges lenne. Most komolyan olyan kedvesnek hiszi magát, csak mert nagy nehezen, gúnyolódások közepette megmondta végre, hogy merre van a terem, amit keresek? – Persze, nyiss magadnak egy kis füzetet, amibe vezetheted a jó pontjaidat. – Vontam össze szemöldökömet kicsit feszülten, és vettem egy mély levegőt. Azért is beszélek vele, mert nem hagyom szó nélkül a bunkóságait. Különben már rég elmentem volna, ha hagytam volna magam. Az pedig egy más kérdés, hogy csak ő állt meg segíteni nekem. Ezt is csak azért, mert az első pár embernél nem voltam valami rámenős, inkább hagytam, hogy menjen a dolgára, ha már annyira siet. Nála nem hagytam, de talán jobb lett volna, és keresni egy tizedik embert megkérdezni, vagy jobban körülnézni, és magamtól megtalálni azt a bizonyos termet. Végül inkább nem mondtam semmit válaszára. Biztos csak nem figyeltem, és akkor lépett elém. Nincs ebben semmi furcsa… csak lehet elkalandoztak a gondolataim mikor közelebb jött, szóval nem is kéne tovább folytatni ezt a témát. - Azt mondom, hogy nem! Inkább iszok egyet egyedül, és te pedig keress egy másik lányt, akit rögtön igent mond az ajánlataidra. – Adtam neki az ötletet. Beláthatná végre, hogy egy másik lánnyal, sokkal jobban járna, mint hogy itt próbál 5 perce meggyőzni arról, hogy menjek el vele inni egy italt. Más az első alkalommal beleegyezne, szóval sokkal egyszerűbb dolga lenne, ha inkább hagyna engem ezzel! És már csak azért is visszautasítottam, mert az én türelmem is igencsak a végét járja vele kapcsolatban, szóval jobb lenne visszavonulót fújni, még mielőtt jön a kiborulás, és a kiabálás, hogy mekkora egy bunkó, és jobb lenne, ha leszállna rólam. Ezért fogok most szépen elsétálni, és vagy összefutunk még máskor véletlenül, vagy nem.
Nem megváltást várok az első beszélgetésünktől, mert ez az egész úgy sem jönne össze. Ha azt akarom, hogy csak egy kicsit is vonzódjon hozzám a stílusom ellenére, ahhoz idő kell. Fél év.. Maximum egy és akarni fog úgy, mint még soha senkit. De az a lehetőség is jelen vagyok, hogy a falnak fog tőlem rohanni vagy egyenest a helyi elmegyógyintézetbe köt ki. Na, de azért ennyire rossz hatással még egy nőre sem voltam, szóval nem akarok panaszkodni. Okom sem nagyon van rá. Ha akarok megszerzek egy nőt.. Akkor általában csak egy éjszakára kell kedvesnek lennem. Nem, mintha nem lenne olyan személy, aki nem adná magát oda nekem anélkül is, hogy győzködnöm kell. Például ott van Aylee. Vele az átlagosnál mélyebb a kapcsolatom. Nem szerelem.. Mert egyikünk részéről sem mélyült el annyira a kapcsolatunk legalábbis legjobb tudomásom szerint nem.. Soha nem beszélgettünk különösebben az érzéseinkről, hiszen nem volt rá okunk. Nem éreztük szükségesnek. Anélkül is tökéletesen megérettük a másikat, hogy bármit is mondtunk volna. Tökéletesen egymásra voltunk hangolódva és ez azt hiszem a mai napig igaz. Habár már jó ideje nem találkoztunk, de ha újra találkoznánk lefogadom minden pontosan ugyanolyan lenne, mint egykor volt. Mert én sem változtam és kétlem, hogy ő bármiben is változott volna. Hacsak nem ütött be nála is valami.. Én sem voltam mindig ilyen, de már lassan száz éve egy árnyalatnyit sem változtam. Az érzéseimet általában fizikai módon fejeztem ki és nem szavakkal. Abban sosem voltam jó. Na, jó emberként még igen. Akkoriban elég könnyen ment, hogy szavakba foglaljam az érzéseimet és az udvarlás is teljesen könnyű volt a számomra. De ezt a képességet is megvonták tőlem. A testvérem és a feleségem. De nem fogok búslakodni miattuk. A düh abban a pillanatban elszállt, hogy megöltem őket és bűntudat lopódzott a testembe. Amit persze nap, mint nap elnyomok azzal, hogy senkit nem engedek a közelembe és ilyen bunkó lekezelő stílusban kommunikálok az emberek többségével. Ennek a gyönyörű lánynak is vágyom a közelségére, de csak akkor ha képes elviselni a bennem rejlő sötétséget is. Mert az oké, hogy egy bunkó seggfej vagyok, de megöltem a saját családomat.. Azt hiszem, ha azon nem képes túllépni, hogy nem vagyok túlságosan kedves személyiség, akkor a múltamat talán elviselni sem fogja tudni. Bár ki tudná? Még én magam is átkozom a napot, mikor bekopogtattam a házuk ajtaján.. Nagy ívben el kellett volna kerülném és akkor boldogan élhettek volna. Mit számít az én boldogságom egy családé mellett? Semmit? De önző voltam. Késő bánat eb gondolat. Szóval az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy tovább lépek és nem rágódok tovább rajta. Mert, hogy ez nem fog előrébb vinni az egyszer biztos. – Mégis miért gondolod úgy, hogy mind a ketten jobban járunk? Egy esélybe még senki nem halt bele.. Nem akarok erőszakoskodni, de gondold át.. Csak egyetlen egy alkalom, Eleanor. – Kivételesen a nevén szólítottam, hogy tudja teljesen komolyan gondolom ezt az egészet. Nem azt akarom, hogy éljen velem egy örökkévalóságon keresztül vagy éppenséggel itt és most legyen a feleségem.. Vagy a harmadik opció még az is lehet, hogy itt és most magamévá teszem.. Bármennyire is szeretem, ha van közönségem ez nem olyan dolog, amiben szükségem van közönségre. Magamtól is tudom jól, hogy jó vagyok az ágyban nem kell, hogy még egy iskolányi zsűri pontozza a teljesítményemet.. Ha annyira akarnám egyszerűen megigézhetném és már mehetne is.. De én nem ilyen vagyok. Egyszerűen nem lennék képes arra, hogy valakit ennyire tönkretegyek, már az első napján. Főleg, ha ilyen gyönyörű. – Ha hiszed, ha nem. Már régen észrevetted. Ha pedig az, hogy seggfejnek nevezel téged boldoggá tesz, hát hajrá. Csak nyugodtan. Nem veszem magamra. – Mondtam neki féloldalas mosollyal az arcomon. Mondtak rám már rosszabb dolgokat is, szóval nem fog különösebben földhöz vágni, hogy ő most azt gondolja rólam, hogy egy seggfej vagyok. Nem nagy meglepetés az egész, mert tényleg az vagyok. Először is azért, mert eléggé bunkó módon viselkedem vele másodszor pedig azért, mert sikerült elérnem, hogy eléggé elkéssen az első órájáról ahhoz, hogy most már ne legyen elég magabiztossága bemenni. Amúgy is valami dögunalmas köszöntő szöveggel ment volna el az óra első fele, szóval.. Nem hiszem, hogy túlságosan fontos dolgok hangzottak volna el a teremben. – Ez azt jelenti, hogy lehetőséget adsz arra, hogy szerezzek még többet? Remek! – Egy kis szarkazmus volt érezhető a hangomban, ami nem volt szándékos. Egyszerűen már a stílusomhoz tartozik.. Eleinte még megjátszottam ezt az egészet, de most már olyan szinten hozzám nőtt, hogy képtelen vagyok másképpen viselkedni. Semmi és senki nincs, aki az emberi mivoltomra emlékeztetne, szóval.. Az egésznek, már egyáltalán nincs jelentősége. A vámpírrá válásom után újjászülettem. Ezt az pecsételtette meg, hogy megöltem a testvéremet és nem volt elég bátorságom ahhoz, hogy megadjam a húgomnak is az örök élet lehetőségét. Nem akartam, hogy elveszítse a fejét és neki is egy olyan emlékkel kelljen együtt élnie, amivel nekem. – Ebben egyetlen egy dolog hibádzik.. Nem szeretem, ha valaki csak úgy egyszerűen rávágja az igent.. Én a kihívások híve vagyok, szóval.. Azt hiszem még találkozunk… Most pedig menj az utadra, cica. – Elkerülhetetlen lesz még egy találkozó, szóval pontosan ezért is engedtem őt szabadon. Úgy sem tud elkerülni.. Legalábbis nem örökké bármennyire is szeretne.
Nem képzeltem bele semmit, hogy mi is történhetne ez alatt a beszélgetés alatt. Én nem voltam az a fajta, aki már az első beszélgetés alkalmával már az esküvőjét kezdte szervezni gondolatban. Főleg nem, ha egy ilyen pasiról van szó, mint Mr. Seggfej. És ez az… már meg is van hogyan szólítsam az elkövetkezendő időszakban, ha esetlegesen újra találkoznánk. De térjünk vissza az előzőkhöz. Egyértelműen kijelenthetem, hogy nem voltam az a tipikus álmodozó típus. Az élet nem mindig jó, sőt a legtöbb alkalommal igen csak szar, tehát ebben az is benne van, hogy nem kell sokat beleképzelni abba, ha beszélgetek egy sráccal egyszer kétszer, hogy aztán utána jöjjön a pofára esés, ha esetleg nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt megálmodtam. Volt olyan időszakom mikor álmodoztam, és beleestem abba a bizonyos csapdába, hogy aztán pofára estem. Nem volt valami kellemes, és elég volt egyszer megtapasztalni, hogy örökre megtanuljam a leckét. És ennél a bunkónál meg főleg nem tudnék álmodozni azon, hogy egyszer majd együtt sétáljunk a naplementébe… Pontosan tudom, hogy csak szórakozik velem, és még élvezi is! Kicsit meglepődtem mikor a nevemen szólított. Vagyis kicsit? Inkább nagyon meglepődtem. Már jó ideje beszélgetünk, és talán ez az első alkalom, hogy a rendes nevemen szólít, és nem hív cicának. Sose tudnám megszokni, hogy így hívjon valaki. Még a gondolattól is kiráz a hideg, és ő ezt tudja, épp ezért szeret cicának hívni ahogy látom. Sose fogom tudni ezt a nevet levakarni magamról… szóval ezért is lenne jó kerülni őt, hogy minél kevesebbszer halljam a cica megnevezést. – A nevemen szólítottál… - Mondtam még mindig egy kis enyhe meglepődöttséggel a hangomban, mintha meg se hallottam volna a többit, amit mondott. Erre csak pár másodperccel az előző mondatom után tudtam reagálni. – Minden ember megérdemel egy esélyt… igazad lehet… majd átgondolom később. – Mondtam, habár az a később nem most lesz. Még egy ideig nem nagyon akartam ezt átgondolni… bár én se vagyok olyan szemét, hogy ne adjak egy esélyt bárkinek is. Megfontolhatnám, hogy adjak neki egy lehetőséget, hisz hát tényleg… ha nem adok lehetőséget, ki tudja! Talán egy örök életre megbánom. Majd átgondolom inkább! Talán nem fogom megbánni a végén. De nem is reménykedek, hogy jól járok azzal, ha adok egy esélyt neki. Kicsit sem zavarta, hogy seggfejnek szólítom, sőt mintha ezt is élvezte volna, és ahányszor kimondtam, hogy seggfej, féloldalas mosolyra húzta ajkait. Idegesítő… nagyon is. – Legalább nem zavar… bűntudat nélkül hívhatlak így, Mr. Seggfej! – Húztam össze szemeimet, kicsit sem jól szórakozva. Ez az egész helyzet minden volt, csak nem szórakoztató. Idegesítő az egész srác, és komolyan komplett őrültnek hiszem magam, hogy mégis eszembe jutott, hogy adjak neki egy esélyt. Úgyis csak kihasználná a lehetőségét, hiába tűnt úgy hogy komolyan gondolja. Az lesz a legjobb, ha mégis minél kevesebb időt töltök vele, mivel eléggé ellentétes érzéseim vannak. Az egyik pillanatban szívesen lennék vele, a következő pillanatban pedig ki nem állhatom, és menekülnék a világ végére, csak hogy ne találjon rám. Ez az első beszélgetésünk, és mégis úgy érzem, hogy ha több időt töltök vele, akkor rövid időn belül megőrülök, és bekerülök a dili házba anyám mellé. Belegondolni is rossz, hogy én oda kerüljek… - Nem adok én semmilyen lehetőséget. De ezt az egy piros pontot azért nyugodtan írd be magadnak… elég kevés az esély, hogy több piros pontot kapj. – Erőltettem mosolyt ismét csak az arcomra. Elmosolyodtam már egyáltalán őszintén a beszélgetésünk alatt. Ja igen, mikor leszólítottam, hogy segítsen. Akkor először és utoljára lehetett látni egy őszinte mosolyt az arcomon azt hiszem. - Alig várom azt a következő találkozást… - Vagyis remélem, soha nem találkozunk többet. – tettem hozzá, bár ezt most már csak magamban. Tudtam én, hogy nem fogom egyszerűen lerázni magamról ezt a pasit. Addig nem fog megnyugodni, míg nem mondok neki igent, de ha annyira akarja azt a kihívást, hát akkor most tőlem megkapja, mert nem fogok egyhamar igent mondani neki. Kíváncsi leszek mennyire lesz kitartó. – Viszlát, seggfej! – Mosolyodtam el őszintén, mivel szinte már vártam győzelmem pillanatát, hogy feladja, mivel az se biztos még, hogy újra találkozni fogunk. Végül kikerülve őt elsétáltam.
Még mindig nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet ez az egész suli dolog, csak épp az a baj, hogy nem értek az ég világon semmihez. Az nem a legjobb ajánlólevél egy munkahelyre sem, hogy kiválóan lövök célba, és teliholdkor simán darabokra tudod tépni valakit, ha nem láncolnak le, vagy nem figyelnek rám eléggé, lehetőleg olyan valaki, aki meg is tud állítani, szóval ez nem lehet Chris, mert neki ártanék, így maradnak a láncok. De valami végzettség kéne, valami ami segít, hogy éljem az életemet, mert muszáj lenne kezdeni magammal valamit. Hiába bántóak Kenzie beszólogatásai, és azt mutatom, hogy nem veszem magamra, attól még szeretném, ha végül élvezném az életem, és erre csak akkor van lehetőség, ha tanulok valami olyat, ami tényleg érdekes, ami leköt és amivel pénzt is lehetne keresni. Csak még fogalmam sincs, hogy mi lenne az! Nem igazán volt lehetőségem sok mindent kipróbálni, belekukkantani a dolgokba. Imádok olvasni és kiváló tehetségem van a puzzle-höz, de ez önmagában még nem biztos, hogy elég valamire. Azt mondták az irodában, hogy kezdésnek nézzek körül, hogy válasszak általános tantárgyakat és akkor ráérek kitalálni, hogy mit szeretnék. Az is benne van, hogy nem csinálom ezt sokáig, ezért nem is mondtam semmit róla Chrisnek. Olyan jó lenne néha kevésbé bizonytalannak lenni! Viszont az első lépés meg van. Meg kellene keresnem ezt a lányt. Elena. Elvileg szóltak neki, hogy találkozzunk a bejáratnál és majd ő körbevezet a suliban. Megmutatja mi merre van, egy kicsit talán be is számol az egészről. Talán kikérdezhetem, hogy ő mit tanul, hogy miket látott már, hogy mi az, ami érdekes. Végső soron elmehetek valami felmérésre is, ahol más találja ki, miben vagyok igazán jó. Meglátjuk. Egyelőre a bejáratnál várok, lazán a falnak dőlve, és figyelem a közeledőket. Nem kaptam fotót, szóval sejtelmem sincs, hogy is néz ki ez az Elena, de csak nem várnak itt olyan sokan, hogy ha ő se kapott képet, akkor ne ismerjen meg. Azért figyelek, hátha intuitíve ismerem fel, szúrom ki a tömegből, vagy... ilyesmi.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Néha még számomra is furcsa, szokatlan volt végigsétálni eme falak között. Hiszen az utóbbi időben nem lehetek önfeledt diák. Órákra kell járnom, de közben életem szerelme lenn szenved egy pincében az Augustine orvosainak keze között. Féltem őt, és minden erőmmel arra koncentrálok, hogy ne én okozzak fennakadást. Enzo és Maggie is számít rám. Ahogyan Damon is. Ki kell játszanom Maxfield-et, és megszerezni tőle azt a bizonyos vírust, mely vámpírt vámpírevővé változtat, hiszen ha valakin kipróbálja... itt el fog szabadulni a pokol. És ez az egy az, ami teljesen biztos. Izgatott voltam. Nem számítottam arra, hogy engem olyan feladatokkal fognak megbízni, mint például egy új jövevény körbevezetése. Ha igen, hát... nem is értem, miért nem Caroline-nak tettek róla említést. Talán mert az apám itt tanított, és a Whitmore tanári karának kiemelkedő, példás tagja volt... de akkor is ott a kérdés, hogy itt is jelen van a kivételezés? Haladtam a folyosón, miközben kicsit beletúrtam a hajamba, és megigazítottam a ruhámat. Mindig szerettem jó benyomást kelteni, főleg ha az a legelső volt, és hamarosan megpillantottam egy barna hajú lányt, aki szemmel láthatóan várt valakire. Láttam a jelentkezését, benne egy fényképpel, ebből ismertem fel, hogy bizonyára ő Constance. - Constance? - léptem oda elé, és felé nyújtottam kezemet egy kedves, barátságos mosoly kíséretében. Remélem, hogy nem lövök mellé, de nehéz is lenne úgy, hogy már láttam a képét. - A nevem Elena. És... az én feladatom ma körbevezetni téged a Whitmore főiskola épületeiben - szélesedett meg kissé a mosolyom. Legalább valami eltereli a figyelmemet. Addig sem Damon körül jár majd az agyam. Délután vissza kell térnem Maxfield-hez. És félek, hogy kérni fog olyasmire, amiben Damon ellen kell cselekednem.
Miért van az, hogy kb. tíz percenként elbizonytalanodom? Minta csak menetrendszerűen jönne ez az érzés. Kell nekem ez? Kell, mert ha nincs, akkor az életben nem érek el semmi értelmeset az életben. Viszont közben meg bármikor rosszra fordulhatnak a dolgok, hiszen nem olyan világban élek, ami egyszerű és... hétköznapi, a suli pedig pont hogy ide sorolható. Egy vámpírral élek egy lakásban, én magam pedig vérfarkas vagyok. Bármikor jöhet valaki, aki úgy dönt, hogy el akar tenni láb alól, vagy azért, ami vagyok, mert mert végeztem a nevelőapámmal, még ha nem is volt ez szándékos és csak magamat védtem. Aztán persze itt van ez az egész múltkérdés, azt se tudom ki vagyok, mikor nyúl utánam valami rég eltemetett emlék, vagy mikor vet a szememre egy Kenzi típusú kedves jelenség olyasmit, amitől padlót fogok, vagy ami teljesen felborítja a szépen felépített életemet. Tényleg szükségem van arra, hogy megpróbáljak úgy élni, mintha normális lennék? Bizonytalanul nézem a közeledő fiatalokat, akik közül végül úgy fest, hogy egy barna kiemelkedik és felém közelít. Van egy tippem, hogy ő lesz az, de azért nem nézem feltűnően, mert simán el is mehet mellettem. - Connie, maradjunk a Conninál. A Constance olyan, mintha minimum két évszázaddal ezelőtt adták volna a nagymamámnak a keresztelőjén. - mosolyodom el szolidan, és a legszebb ebben, hogy még csak nem is járok távol az igazságtól, hiszen a nevem okkal kissé régies csengésű. Nem szerettem valahogy sosem, ezért is alkalmazom inkább a becézést. Azért persze biccentek és az övét megjegyzem. - Minden esetre köszi, gondolom lenne jobb dolgod is. Te mit tanulsz itt amúgy? - kedélyes csevegés, meg persze egy kis helyzetfelmérés, hogy el tudjam dönteni érdemes-e maradni, vagy sem.
A folyosókon sétáltam, már vége volt az óráknak. Végre. Már nagyon fáradt is voltam, és agyilag egy zokninak érzem magam. Ezek az emlékezet kiesések már az agyamra mennek. Fáradt vagyok, kimerült. Úgy érzem magam, mint egy robot. Irányítva vagyok. Ezeket a gondolatokat megpróbáltam elnyomni azzal a tudattal, hogy most Roryt keresem, s tudni akarom, hogy mi van vele, hogy jól van-e. Valamiért mindig ő rá gondolok. Minden egyes másodpercben. Azt hiszem, érzek iránta valamit, de még magam sem tudom, hogy mit. Több mint barátság? Vagy kevesebbet, mint szerelem? Vagy egyben mindkettő? Nem tudom. Talán azért nincs fogalmam sem róla, mert még soha nem éreztem semmit sem. A tág folyosók olyanok voltak, mint a végtelenség. Hosszúak, s olyannak tűntek, mintha soha nem lett volna kijárat. Szédültem, s rosszul voltam. Nem éreztem jól magamat. A fejem is erősen kezdett fájni. A folyosó szélén feltűnt egy pad. Oda leültem, s arcomat tenyereimbe temettem. Ment az egész fejem, nem éreztem magam túl jól. Rámegyek erre az egészre. A családom halála, plussz az amnézia… rámegyek lelkileg.
Elképesztő, hogy kis híján lekéstem az első dramaturgia órámat.. Fejvesztve szaladtam be az előadóterembe, lehetőleg úgy, hogy ne is keltsek feltűnést a késői betoppanásommal. Hát, ezt nem igazán sikerült kiviteleznem, mivel a tanár eléggé szigorú volt, de szerencsére egy csípős kis megjegyzésen kívül mást nem kaptam. Mindenesetre egy egész érdekes kis előadásban volt részem, az biztos. Nem bántam meg, hogy ide jöttem!
Az előadóteremből kifele jövet próbáltam felidézni minden egyes szót, amit az elmúlt két órában szorgosan lejegyzeteltem és legnagyobb ámulatomra, a nagyját sikerült is így elsőre megjegyeznem. Ezer wattos vigyorral az arcomon sétáltam végig a folyóson, közben olyan arcot vágva, mint aki minimum az imént szerzett tudomást arról, hogy nyert a lottón. De ez a felhőtlen boldogságom csupán addig tartott, míg egy ismerős alakot fel nem ismertem az egyik padon, amint kezeit arcába temetve ücsörgött egymagában. Aaron.. Mi lehet vele? Csak nincs rosszul? Hirtelen megszaporáztam a lépteimet és irányt változtatva indultam el feléje. - Szia! - köszöntem rá, majd ültem le mellé a padra, közben pillantásommal igykezve felmérni az állapotát. - Jól érzed magad? Esetleg kísérjelek el a gyengélkedőre..? - ajánlottam fel kedvesen, mert nem tudom miért, de tényleg aggódtam érte. Pedig alig ismerem egy napja, mégis jobban aggódok miatta, mint márki más iránt.
Emlékek jöttek elő, mintha hallucinálnék. Olyan emlékek, amiket átéltem, de nem tudom felidézni, hogy valóban megtörténtek –e. A temetőben, amikor voltam, történt ott valami, de nem emlékszem rá. Az életem meg van átkozva, érzem. Az a lány, akivel beszéltem, valamit tett velem. Nem tudok visszaemlékezni arra, hogy vajon hogyan nézhetett ki, vagy azt, hogy mi volt a neve. Azt hiszem, megőrültem. Nem szabad itt maradnom a főiskolán. Ilyen állapotban meg végképp nem. Mellőlem egy ismerős, női hang hallatszott el. Lassan felnéztem, de még azt sem bírtam. Zaklatottnak éreztem magamat. Szörnyű minden. Rory… nem akartam, hogy így lásson. Habár, aki engem ismer, az jól tudja, hogy néha előjönnek nálam a traumák, amik nem jönnek ki jól. Még eddig nem voltam pszichológusnál, de azt hiszem szükségem lesz rá, ha nem akarom itt hagyni a főiskolát. - Szia…! – Emeltem fel újból a fejemet, s egy mosoly keletkezett az arcomon, amiben nem lelt semmilyen öröm sem. Már ezek az émelygések kezdtek elmúlni, de még mindig érzem, hogy valami nem stimmel. - Nincs semmi bajom, de köszönöm az aggódásod. – Húztam ki magamat, s Roryra néztem mosolyogva, ahogyan mellém ült. Össze kell szednem magam, nem szabad, hogy így lásson. Nekem sem tesz jót, hiszen erre rámegyek idegileg. - Éppen téged kerestelek, micsoda szerencse. – Tettem össze két tenyeremet, s combomra könyököltem rá, miközben Rory aggódó arcát néztem. Kezdtem jobban lenni, hiszen ez nem első eset, és tudom, hogy ezek pár perces fájdalmak, emlékek. - Szeretnék valamit mesélni, ami teljesen felkavarta a pár napomat. Nem emlékszem semmire sem…- Nyeltem el a szó végét, s fejemet lefordítottam, bámulva a parkettát. – Lehet kettyósnak fogsz nézni, de ez nem stimmel…- gondoltam arra a jelenetre, amikor a temetőben voltam, és egy lánnyal találkoztam, utána pedig arra emlékszem, hogy megitatott a vérével, s a nyakamon lévő seb begyógyul. - Valaki megitatott a vérével, és a nyakamon lévő sebek hirtelen gyógyultak be, ráadásul a felsőm nem volt rajtam, és egy lánnyal voltam a temetőben, és nem emlékszem semmire sem, hogy azelőtt mit beszéltem volna vele. – Nyögtem végül ki félve, s a végére egy mosolyt ejtettem, ami kínból jött.
Látszott rajta, hogy nagyon nincs jól és ezt mégsem merte felvállalni előttem. Talán szégyelli, mindenesetre nincs oka rá. Hisz bárkire rájöhet időközönként egy-egy hozzá hasonló rosszullét, amikor hányinger, esetleg más borzalmas dolog kerülgeti. Próbálta elrejteni az állapotát előlem, de nem sikerült átvernie. Átláttam rajta. - Nem, egyáltalán nem vagy jól - mondtam ki a nyilvánvló tényt, jelezve, hogy hiába próbálja leplezni, előttem nem kell színlelnie. Én csak segíteni szeretnék.. - Miért ellenzed annyira a segítséget? - kérdeztem rá érdeklődve, hisz valóban tudni szerettem volna az okát. Ennyire nem bízna meg bennem? - Mondd, mennyire gyakoriak ezek a rosszullétek? Talán orvoshoz kellene fordulnod velük.. ő segíthetne rajtad - javasoltam aggodalmasan, hisz a dokik általában értik a dolgukat és ha Aaronnak gyakran támadnak hallucinációs, esetleg más problémái, abban ők tudnak a legjobban segíteni. Aztán bevallotta, hogy engem keresett. Ez jól esett. Bár, azt nem tudhattam,hogy valóban így volt-e, csak remélhettem, hogy nem próbál átverni. Aztán mesélni kezdett.. és teljesen lebilincselt, amit mondott. Egy nemrégiben vele megtörtént dologról beszélt, mely állítólag azota sem hagyja nyugodni. Semmire sem emlékszik.. - Nem, nem foglak semminek sem nézni, elég legyen az előítéletekből! - vágtam rá teljesen komolyan, hisz már rájöhetett volna a a bálon történtekből is, hogy nem vagyok olyan, aki mindenkiben a rosszat keresi. Aztán tátott szájjal hallgattam az általa mesélt történetet. Bár, ő nem tud róluk, de lelki szemeim előtt láttam a tettest, aki így elbánt vele: VÁMPÍR. Egy vámpír táplálkozott belőle, majd meggyógyította őt. Nem volt rajta a felsője.. miközben mesélt, én lazán megérintettem a karját, hogy láthassam is mindazt, amit szavakba foglalt. Tényleg egy idióta vérszívó volt.. Hát, sehol sem lehet tőlük nyugta az embernek? - Aaron.. ez mikor történt? - kérdeztem teljesen letaglózva a látottaktól, bár ezt ő nem tudhatja, szerencsére. - Kérlek, mesélj el mindent, mert én segíthetek.. Furának tűnhet, de megértelek és nem foglak se kettyósnak, se semmi másnak nézni! - tettem hozzá szúrósan, a saját szóhasználatát használva.
Úgy éreztem magam, mint egy másnapos. Utálom ezt a helyzetet, amikor valaki úgy lát, ahogyan nem kéne. Azt hiszem, hogy kénytelen vagyok a múlt esti dologról beszélni Rorynak, mert ebbe bele fogok rokkanni. Egy nagy levegőt vettem, s Rory szemébe néztem, hogy lássa, nem akarok hülyeséget beszélni, se hazudozni, hogy mi történt velem. - Elmentem a temetőbe, hogy virágot rakhassak a halott családtagjaim sírjára, hiszen már körülbelül három hónapja nem mentem oda, és ez szégyen volt. Szóval, eddig minden úgy ment, ahogy eddig; unalmasan. Mire hazaindultam volna, egy női hang szólalt meg a hátam mögül. És ez olyan… tegnap előtt lehetett éjjel kettőkor? – Számolgattam magamban a napokat, az órákat, hiszen minden egyes óra egybefolyt már. - És hát, hirtelen már csak arra emlékszem, hogy a nyakamon a seb óriási, és ömlik belőle a vér. És persze nem tudom miért, de a pólóm sem volt rajtam. Talán azért, mert valószínű az is véres lett, és ha úgy megyek ki, biztosan elcipelnek onnét, hogy mit műveltem. De a lényeg lényege az volt, hogy a lány a vérével itatott azután. És már csak annyit vettem észre, hogy a seb nem fáj. Aztán hazaindultam anélkül, hogy a lányhoz szólnék egy szót is. Nem emlékszem a nevére, sem arra, hogy mi történt a temetőben. – Fejeztem végül be, megpróbáltam minél rövidebbre fogni, persze azt úgy, hogy nagyjából összeálljon a kép. - Olyan seb volt rajtam, mint a halott szüleim testrészein. A sebből tisztán kivehető, hogy egy emberi állkapcsot ábrázol, négy eltérő fognyommal, mint a többitől. Rémálom. – Ráztam meg a fejemet, s nevetés formálódott arcomon, de abban még mindig nem volt semmi öröm, hanem szánalom, és kín. El sem hiszem, hogy ilyen létezik. - Kezdek megőrülni, hisz ilyen nem létezik. Abban is kételkedem, hogy jártam –e a temetőben. – Már legszívesebben elsírtam volna magamat. Az egész egy lidérces rémálom, ami nem hagy nyugodni.
Először azt hittem, hogy nem fog megnyílni előttem, hiába is kérném, nem teszi meg, de örömmel konstatáltam, hogy alábecsültem őt. Nem sokkal később már bele is kezdett a vele történtek részletes kielemezésébe.. És ahogy haladt a mondatokkal, bennem egyre jobban megerősödött a gyanú, hogy egy vámpír áll a dolgok háta mögött. Persze, közben végig a felkarján tartottam a kezemet, úgy tűnve, mintha véletlenül ott felejtettem volna, míg a valóság messze ált ettől. Igazság szerint látni akartam az igazságot.. arra az esetre, ha valamit elhalgatna. Mint később kiderült, erre nem is volt szükség. Ő is belátta, hogy szüksége van a segítségemre, plusz az csak jót tesz neki, ha kiönti egy közelállónak a szívét. Csak azt az egyet nem értettem, hogy Aaron mit is keresett éjjel kettőkor a temetőben.. Ez azután történhetett, hogy engem hazakísért? Te jó ég, ne! Ha elmentem volna vele a temetőbe, talán mindez nem történt volna meg. Legalábbis nem lett volna akkor egyedül, védtelenül. Egy női hang szólalt meg a háta mögött.., majd megharapta őt, melynek nyomán egy esztelen seb is keletkezett a nyakán.. A lány ezek után megitatta őt a vérével, mire a seb hirtelen gyógyulásnak indult. Nincs mese, Aaron vámpírtámadás áldozata lett. Mindkét kezemet végül muszáj volt az ajkaim elé tegyem, ezzel magakadályozva a hirteen feltörni készülő sikolyomat. A felismerés teljesen letaglózott.. Aaron rokonait mind egy szálig vámpírok ölték meg. Nem, ez túl sok még nekem is! Szegény fiú. Nem csodálom, hogy ennyire kikészült. Dehát melyik vámpír lehet ennyire brutális és szadista, hogy sorra kinyírja egy család minden valaha megszületett tagját??Elképesztő. - Jaj, szegénykém, sajnálom, hogy ezen kellett keresztülesned - ölteltem hirtelen magamhoz a fiút, hisz nem igazán tudtam, mi mást tehetnék. Jól tudtam, mire lenne most szüksége: vígasztalásra, illetve valakire, aki felnyitja a szemét, vagy ellenkező esetben megígézi, hogy felejtsen el mindent arról az éjszakáról.. és legyen boldog. Mondjuk abban a tudatban kellene élnie, hogy a szülei autóbalesetben meghaltak. Tudom,tudom, ez sem jobb a jelenlegi helyzetnél, de legalább nem kezdene el hinni mindenben, min például a természetfelettiek létezésében. Vagy netán az lenne a legjobb, ha felnyitnám a szemét és megtanítanám őt megvédeni saját magát? Én már hozzászoktam a vámpírtámadásokhoz, s ez idő alatt azt is sikerült tökélyre fejlesztenem, hogy miként kell hatástalanítani egy vérszívót. - Jól figyelj rám - néztem mélyen a szemébe, hogy még véletlenül se tudja elkerülni a pillantásomat. - Minden, amit mondtál megtörtént. Fájdalmas volt, de lejárt. Semmit sem tehetsz már ellene. Csupán annyit, hogy elfogadod a meghívásomat és eljössz velem teázni! Mert most erre, illetve egy tartalmas beszélgetésre van a legnagyobb szükséged! - jegyeztem meg ellentmondást nem tűrő hangon.
Kezdőlap
