chloe && apocalypse

You... you wanted kill me earlier...

Legtöbb diák már régen nem volt itt, vagy otthon volt és úgy várta az Újévet, vagy a barátaival készülődött, hogy végre elmehessenek egy jót partizni és az Újévet úgy indítsák. Sose voltam az a nagy bulizós fajta. Azóta az eset óta meg pláne nem. Én is csak egy-két könyvvért jöttem ide vissza, hiszen nem itt éltem már, hanem Mystic Falls-ban azzal a személlyel, akinek az életemet köszönhettem. Egyszer már majdnem meghaltam, de mindenki mást elveszítettem. Csak én éltem túl. Sokszor voltak rémálmaim, amik mára már egészen jól rendeződtek, vagy legalábbis nem oly gyakran jönnek elő, mint korábban. Bár már előfordult, hogy a jóképű megmentőmet is orrba vágtam, mert nem bírt felébreszteni a rémálmomból idejében és ezt az arca bánta. Nem tehetek róla, hiszen minden tiszta vér volt, de még se látom sose tisztán mindegyik vámpírnak az arcát. Vannak olyanok, akiket az elmém el akar felejtetni velem, homályos az arcuk és egyszerűen a hangjuk is elmosódott.
Lassan sétáltam a folyóson a könyveimmel a kezemben és a vállamon pedig a táska pihent, amikor az egyik ajtó kinyílt. Óvatosan szólaltam meg – Hahó, van itt valaki? – kérdeztem kíváncsian, amikor bekukkantottam az ajtón, de nem jött válasz, vagyis csak a vízhang. Túl kíváncsi voltam, túlzottan szerettem kísérteni a sorsomat, így egyszerűen beléptem az ajtót szélesre tárva, majd a poros folyosón elindultam. Régóta nem járhatott már itt senki se, illetve tudomásom szerint ez az ajtó eddig le volt zárva, hogy erre senki se mehet, mert életveszélyes, de persze én nem tudtam ellenállni a csábításnak és a veszélynek. Kíváncsian fürkésztem a régi folyosó falán függő képeket, s próbáltam megfejteni, hogy kik lehettek ők. Az egyik képről még a ruhám ujjával le is töröltem a port, majd úgy néztem meg. S egyre beljebb vitt a lábam, amikor is feltűnt, hogy más lábnyom is van a padlót fedte porban. – Ki van itt? Minden rendben van? – kérdeztem teljes hangerővel, majd a könyveimet még inkább magamhoz öleltem és próbáltam a pókhálók, porcicák és a többi hasonló dolog kiszűrni azt, hogy van-e itt más is, vagy nincs.


|| Remélem jó lesz!

Apocalypse & Chloe

.

Már lassan másfél hónapja vissza kapcsolt érzésekkel élek, de még mindig nem bírom megszokni a fájdalmat, amit közel 300 év alatt okoztam másoknak. Egy gyilkos vagyok, semmi több. Nem érdekelt a kor, hogy gyereket, vagy idősebb embert ölök meg, csak a vér számított és az élvezet amit a félelmük nyújtott, mikor láttam a szemükben a félelmet és azt, hogy élni akarnak, én pedig kegyetlenül kitéptem a szívüket, vagy kitörtem a nyakukat. Nem kíméltem meg senkit aki az utamban volt. Egy konkrét falut is lemészároltam aztán felgyújtottam, így tüntetve el a nyomokat, senki nem gondolt "állattámadásokra" meg társaira, mindenki csak értetlenül nézett ki a fejéből, hogy miért történt ez. Én viszont addigra már régen messze jártam, egy teljesen más helyen. Így éltem én 300 éven keresztül kb, aztán jött Arabelle akinek csodával határos módon sikerült elérnie nálam azt, hogy oly sok évszázad után vissza kapcsoljam az érzéseimet. Nem tudom miért tette ezt, ahogy azt sem tudom, hogy ez részéről segítség vagy éppen bosszú volt, hiszen anno én változtattam őt vámpírrá, így simán lehet, hogy a bosszú hajtotta, hogy szenvedjek, éljek együtt azzal a megannyi fájdalommal amit én okoztam. Nos, ha ez volt a terve akkor sikerült elérnie. Viszont ha segíteni akart, akkor annak az okát tényleg nem értem, nem tettem érte semmi jót, nem voltam kedves vele, ha úgy vesszük őt sem kíméltem meg, hiszen akarata ellenére változtattam vámpírrá, egy vérrel táplálkozó szörnyeteggé. De ez mind már a múlt.
Szeretek olyan helyekre járni ahol nincsenek sokan, vagy egyeltalán nem jár arra senki, szeretek gondolkodni, belemélyedni a saját gondolataimba. Főleg azért, mert egy barátom sincs, aki volt azt is ellöktem magamtól a viselkedésemmel.
Úgy döntöttem, hogy az egyetem után nem megyek haza, hanem az egyik lezárt folyosóra megyek kicsit gondolkodni, mivel arra nem jár senki, se diák, se tanár, mivel életveszélyesnek van betitulálva, ez engem viszont csöppet sem riaszt vissza, nem egy fiatal vámpír vagyok, nem hiszem, hogy bármi komolyabb bajom is lehetne itt.
Éppen sétálgatok amikor hangokat hallok meg, emberi hangot, ezt egyből megéreztem az illatából. Habár már nem életcélom az, hogy bántsak mindenkit, de kicsit szórakozni szeretek. Ide-oda suhanok miközben halk hangokat hallatok, majd egy pillanat múlva a háta mögött termek, amikor beljebb sétál.
- Erre nem szabadna járnod, kislány, ugye tudod? - kérdezem a háta mögött állva, majd ahogy jobban szemügyre veszem a lányt, úgy kezd nekem egyre ismerősebbé válni.

chloe && apocalypse

You... you wanted kill me earlier...

Nem értettem, hogy miért van annyira mindenki oda az új évért. Új esélyek? Ugyan már, arra mindennap van rá lehetőség.  Ilyenkor fogadalmat tesznek? De minek, hiszen ugyanúgy tehetnek az év bármely napján, amit pontosan ugyanúgy megszegnek, mint minden mást. Egyszerűen tényleg nem értem, hogy mi olyan jó ebben, de nem is az én dolgom. Én csak könyvekért jöttem, majd pedig megyek vissza a kis odúmba, vagyis Sean házába. Eleinte nem volt könnyű, ahogyan most se, de legalább nem akar napi szinten kirakni a lakásból és ez már haladás. Mondhatni a nyakán maradtam, de bármennyire nem is vallja be, de tudom, hogy szereti a társaságomat.
Az ajtó nyitva volt, így nem volt kérdés, hogy bejövök. Vannak nálam könyvek, amiket használni tudok, ha valaki meg akarna támadni. Illetve Sean azóta jó pár trükköt megtanított, így még egy vérszívónak se lenne velem olyan könnyű dolga. Főleg, hogy azóta az eset óta utálom őket, de persze vadászni én nem mehetek. Ahhoz még túl kicsi vagyok, nem nőknek való és hasonló badarságok, inkább csak fél attól, hogy jobb lennék nála. Tuti így van, vagy legalábbis szerettem ezzel áltatni magamat. Én tanultam, ő dolgozott és közben szép lassan összecsiszolódtunk… Igaz, hogy olykor voltak szép egymás agyára menések, de attól még szerettem a közelében lenni, még ha ezt a világért be se vallottam volna.
A lépteim lassúak voltak és közben ügyeltem arra is, hogy ne hívjam fel jobban senkinek se a figyelmét, mint kellene. Próbáltam nem hagyni, hogy a kíváncsiságom túl messzire vigyen, ahogyan a hely varázsa se, mert lehet, hogy sok pókháló volt itt, de attól még az alatta megbúvó festmények és a többi dolog biztosan értékes lehetett. De egyáltalán mit keres itt valaki? Ez zárva szokott lenni? Mindenki tudta, hogy ez már régi épület, így sok titkos helysége lehet, de akkor se láttam semmi logikát se benne, mert nem úgy tűnt, mintha fel akarnák újítani. De aztán lábnyomokra lettem figyelmes és ennek köszönhetően megszólaltam. Majd a következő pillanatban valaki mögöttem állt, mire sietve fordultam meg, majd tettem hátra felé egy két lépést és a könyveimet jobban magamhoz öleltem.
- Nem vagyok kislány! – szólaltam meg komolyan, majd egy apró sóhaj hagyta el az ajkaimat. – Te mit keresel itt? Csak nem te vagy a szabályszegő. – tettem hozzá komolyan, majd ahogyan egyre jobban szemügyre vettem őt. – Te… Téged ismerlek…. Te akartál megölni!!! – szólaltam meg döbbentem, majd még inkább hátrálni kezdtem, de közben már a gondolataim akörül szaladgált, amit Sean tanított nekem.




||

Apocalypse & Chloe

.

Szeretek itt lenni, még akkor is, ha mindent a por fed, de ha kicsit túl tudunk látni ezen az apró kis gondon, akkor egész jó itt lenni. Egyrészt senki sem szokott itt megzavarni, hiszen a diákok számára ez egy lezárt terület, nekem viszont egy szabad terület, ahol úgy járkálhatok, hogy nem kell félnem attól, hogy bárkivel is össze futok. Pont ezért szeretek itt lenni, itt kicsit magam tudok lenni, rendet tenni a gondolataim közt, tudok gondolkodni azon, hogy a sok rossz dolgot még is hogyan tudnám jóvá tenni, illetve, hogy hogyan tudnék együtt élni a hatalmas bűntudattal, ami azóta kínoz, hogy az érzéseim vissza lettek kapcsolva. Mostanában kicsit unatkozok, szóval pont jókor jött ez a kislány, hogy kicsit elszórakoztasson. Eszem ágában sincsen bántani, én már nem vagyok olyan, szimplán csak rá akarom hozni kicsit a frászt. Olyan tipikus jó kislánynak látszik, aki rendesen tanul, megírja a beadandókat, jó jegyei vannak. Veszélyesek is tudnak lenni az ilyen emberek, hiszen nem tudhatod, hogy valójában mire is számíthatsz. - Szeretem feszegetni a határokat. - mondom könnyed hangnemben, miközben tekintetemmel figyelem ahogy hátrál pár lépést, a könyveit pedig még jobban magához szorítja. Elégedetten elmosolyodok a következő mondatán. - Lám, lám, látom emlékszel rám. Ennek örülök, úgy látszik mély benyomást tettem akkor. - mondom még mindig ugyan olyan hangnemben, miközben egy helyben állok, tekintetemmel pedig mindvégig a lányt figyelem.

chloe && apocalypse

You... you wanted kill me earlier...

Egyáltalán nem vágytam arra, hogy valakivel találkozzak. A puszta kíváncsiság vonzott ide, s amúgy is sietni akartam már haza, magam mögött hagyni a sulit és kicsit lazítani, vagy éppen még több dolgot megtanulni a lakótársamtól. Szerettem ott élni, még akkor is, ha sokszor bosszantottuk a másikat, vagy egymás idegein táncoltunk, de legalább megtanított már valamennyire megvédeni magamat a vámpírokkal és a többi lénnyel szemben is, hiszen fogalmam nem volt arról, hogy farkas gének csordogálnak az ereimben, mert mielőtt a szüleim elmondhatták volna, azelőtt megölte őket egy szörnyeteg, aki történetesen pont itt állt velem szemben. Nem akartam bajt, de ha támadni akar, akkor majd meglátja, hogy nem is vagyok oly gyenge, mint legutóbb, amikor találkoztunk. – Akkor miért nem döfsz egy karót a szíved mellé, majd kezded el mozgatni? Akkor azt hiszem eléggé feszegetnéd a határaidat, vagy nálad már ez is annak számít? – kérdeztem tőle csöppet se kedvesen, sőt talán kicsit gúnyosan, de nem is fogok jó pofizni azzal, aki majdnem megölt és megölte a családomat. Lehet, hogy számára nem jelentenek semmit se az emberek, de attól még nincs joga ahhoz, hogy elszakítson embereket egymástól. A kijelentésére csak elnevettem magamat. – Meglepő? Miattad nem élnek a szüleim és a testvérem se. A vérünk szennyezte az arcodat, s majdnem engem is megöltél. Bocs, hogy nem ölellek a keblemre. De ha szívességet akarsz tenni, akkor kérlek, fordulj fel és engedj elmenni, mielőtt egyszer álmodban öllek meg. – s egy tündéri mosoly dukált a szavaim mellé. Lehet, hogy még inkább felhúzom őt, de bazira nem érdekel. Nincs kedvem bájologni vele.



||

Apocalypse & Chloe

.

Emlékeimben még élénken él ez a lány és a családja, akiket én öltem meg. Nem tudom, hogy hány év telt el azóta, de 5-nél biztos nem több. Furcsa humora van a sorsnak, hogy az utamba sodorta ezt a lányt, hogy az élet mégjobban emlékeztessen engem arra, hogy milyen szörnyűséges dolgokat követtem el. Fogalmam sincs, hogy meddig fogom még cipelni ezt a súlyt, melyet a sok áldozat jelent, nem tudom kiverni a tekintetüket a fejemből, ahogy az életükért könyörögnek, aztán a következő pillanatban csak az üres, üveges tekintet mered rám. Nincs olyan éjjel, hogy ne kelnék fel egy újabb és újabb rémálomból. Én nem akartam ilyen lenni, nem akartam ilyen sok fájdalmat okozni senkinek, bántani sem akartam senkit, egyszerűen az élet ilyen lapokat osztott nekem, a sok megrázkodtatástól lettem ilyen, azért váltam olyanná, mint amilyen nemrég voltam még pár hónappal ezelőtt is.
Megjegyzésére csak elnevetem magamat. Belevalós csajszi, azt meg kell hagyni. Tudja, hogy mi vagyok, azt is tudja, hogy nem a fiatal vámpírok közül való vagyok és még is ilyen hangnemet enged meg magának. Van vér a pucájában. Mondjuk szó sincs arról, hogy bántani akarom, dehogyis, nem akarok most már senkit sem bántani és azt is megértem, hogy miért viselkedik velem így. Ő nem lát mást csak egy szörnyeteget. Teljesen jogosan. Én is azt látom magamban.
- Nem vártam azt, hogy örülj nekem amikor ismételten össze futunk, bár azt nem hittem volna, hogy az erőviszonyokat tekintve így fogsz viselkedni. Bátorságra vall, de megsúgok valamit: nem minden vámpír lesz olyan kegyes veled, hogy egy-két ilyen beszólásod után nem tépi ki rögvest a szívedet. - mondom neki, miközben közelebb lépek hozzá két lépést. Mint mondtam, eszem ágában sincs bántani őt, csak elszórakozom kicsikét.  

chloe && apocalypse

You... you wanted kill me earlier...

Nem túlzottan érdekelt, hogy kihozom-e a sodrából, de nem fogom a keblemre se ölelni, hiszen mégis csak megölte a családomat, s majdnem velem is végzett, ha nem ment meg Shane. Neki köszönhetően kezdtem el edzeni is és megvédeni is magamat. Nem akarok senkit se bántani, de azért szeretném megvédeni magamat a hozzá hasonlóakkal szemben és lehet, hogy tündéri arcom van, s fiatalka vagyok még, de ennek ellenére veszedelmesebb, mint amikor legutóbb találkoztunk.
Amikor meghallom a szavait, akkor egy apró sóhaj szökik ki a torkomon, majd megforgatom a szemeimet is. Ez most csak valami vicc, legalábbis nagyon remélem, mert ezt ő se gondolhatja komolyan. – Legalább nem mindenki olyan undorító, hogy játszon az áldozatával, mint például te tennéd. Egyszerűen gyomorforgató vagy, hogy azt hiszed, amiért hirtelen vannak érzéseid és nem téped ki a szívemet máris jó kislány vagy, mert nem vagy az. A tetteidet nem törölheted egy-két mosollyal. – jegyzem meg csöppet se kedvesen, majd veszek egy mély levegőt és elkezdek magamban számolni tízig, az legalább segíteni szokott és Shane is azt mondja mindig, hogy ne cselekedjünk hirtelen felindulásból.
- Lehet, hogy más már rég kitépte volna a szívemet, de elég sok idő telt el azóta, hogy utoljára láttuk egymást, s elég sok minden meg is változott azóta. Így szerintem nem kell féltened. Most meg örülnék, ha elengednél, vagy még valamit esetleg szeretnél? – pillantok rá kíváncsian, majd neki dőlök az egyik poros falnak és onnét figyelem őt. Legszívesebben egy karót döfnék a szívébe, de akkor én is gyilkos lennék, az pedig nem akarok lenni, még ha okom is van rá. A szeretteim attól még nem fognak visszatérni, s a halálukat megbosszulhatom, de attól még semmi se fog változni, így inkább csak figyelem őt, miközben tüsszentek egyet a por miatt.



||

Apocalypse & Chloe

.

Akaratlanul is elnevetem magamat a szavain. Nem akarok nevetni, de az, hogy igaza van eléggé mélyen érint és csak így tudom leplezni azt, hogy bevallom magamnak azt, hogy teljes mértékben igaza van, hogy sajnálok mindent. Nem akarok egy kislánytól bocsánatot kérni, inkább csak leplezem a pillanatnyi zavaromat és próbálok úgy tenni, mintha egyeltalán nem érdekelne az, hogy kegyetlen módon megöltem a családját. Ahogy vissza gondolok a közel 300 év kikapcsolt érzésekkel töltött életemre, a hideg is kiráz azoktól a tettektől, amiket anno elkövettem ártatlan emberekkel szemben. Nem egy gyerek szüleit öltem meg, nem egy gyereket öltem meg a szülei szeme láttára. Mikor reggelente a tükörbe nézek, már nem azt a lányt látom, aki régen voltam. Az a Chloe még évszázadokkal ezelőtt meghalt, mikor még ember voltam. A vámpírrá válásommal együtt egy új személyiséget is létrehoztam s magam mögött hagytam a régi énemet. Elveszítettem mindent ami az emberségemre emlékeztetne, ami a régi életemből maradt. Eldobtam csak azért, mert egy fájdalommal nem bírtam megbírkozni, ezáltal pedig rengeteg embernek okoztam fájdalmat... Már nem tudom jóvá tenni, nem tudom vissza pörgetni az időt és meg nem történté tenni, a tetteim súlyával kell élnem életem végéig. Ami egy vámpír szempontjából eléggé hosszú időnek számít. Jobb esetben. Bár nem tudom, hogy az én esetemben melyik lenne a jó megoldás... Élni, vagy meghalni s ezáltal pedig megszabadulni a bűntudat súlyától.
- Igazad van, nem tehetem jóvá egy-két mosollyal, nem is gondoltam ezt egy percig sem. Nem lehet megbocsájtani azokat a tetteket amiket elkövettem, nem is várom ezt senkitől, ahogyan tőled sem. - mondom és lehet látni rajtam, hogy eme szavakat ténylegesen komolyan gondolom. A stílusom már nem fenyegető, nem gúnyos, hanem teljesen őszinte.
- Nem akarok semmit tőled, csak annyit, hogy vigyázz magadra. - mondom minden hátsó szándék nélkül. - Akármennyire is akarod magadnak mondogatni, hogy ismered a természetfeletti világot, de ez nincs így! Lehet, hogy tudsz dolgokat, de nem mindent. - miközben felé szegezem a szavaimat, arrébb állok az ajtóból, ezzel is mutatva, hogy nem akarom őt itt tartani. - Nem tudod te még azt, hogy milyen kegyetlen vámpírok léteznek. Nálam rosszabbak. - mondom az utolsó pár szót a szemeibe nézve.[/i]  

chloe && apocalypse

You... you wanted kill me earlier...

A nevetése nem túlzottan hat meg, az egyetem sok mindenre megtanít, ahogyan a gyász és a magány is. Pontosan tudom, hogy néha a nevetés és a mosoly képes elfedni a bűntudatot, könnyebbé teszi az emberek lelkiismeretét, mintha azzal el tudná törölni a dolgokat. Nem ismerem annyira, hogy tudjam nála így van-e, de ha tippelnem kellene, akkor igen lenne a válasz, hiszen a korábbi nevetései nem ilyenek voltak. Ugyanakkor ilyenen csak a kikapcsolt vagy őrült vámpír nevetve, de ő egyiknek se tűnt. Ha kikapcsolva lett volna, akkor tuti nekem esett volna már, ha pedig őrült lenne, akkor annak jelei már elég jól megmutatkoztak volna, hiszen az idegein táncoltan rendesen minden egyes szavammal, de nem érdekelt. Nem vagyok már annyira védtelen, mint ő azt hiszi.
Fogalmam nem volt arról, hogy mi zajlik le benne, de az tuti, hogy nem ujjongtam azért, hogy pont belé botlottam. S lehet, hogy mindenki érdemel egy második esélyt, de akkor se érdekelt. Kivételesen nem, mert a szememben a kikapcsolt vámpírok gyengék és életre képtelenek voltak, hiszen az élet súlyát képtelenek voltak elviselni. Pedig aki örökké akar élni, annak tudnia kellene cipelnie a terhet a vállain. Mármint komolyan, ne mondja nekem senki se azt, hogy a vámpírok nem akarnak örökké élni. Lehet, hogy nem ők választották ezt az életet, de ugyanúgy képesek lennének meghalni, ha annyira nem akarna több száz éven át élni….
- Csak egy kérdés, hogy vagy képes tükörbe nézni és úgy sétálni, mintha nem öltél volna meg ártatlanokat? Egyáltalán, hogy van bőr a képeden a gyávaságod után még élni? – kérdeztem tőle kíváncsian és baromira nem érdekelt az, hogy mennyire bántóak a szavaim, de igazam volt. Egyszerű gyilkos volt és semmit több, legalábbis az én szememben és nem láttam semmi okot arra egyelőre, hogy másképpen gondoljam a dolgokat.
- Nos, talán te ezt hiszed, én meg tudom, hogy mi az igazság. Öltem már közületek meg nem egyet. Tudom, hogy mennyire gyávák vagy őrültek tudtok lenni, de a legundorítóbb az, hogy még egymást se fogjátok vissza, hiszen a hozzád hasonlóak simán lebuktathatják az egész társadalmat, ami nektek nem lenne jó. Bár akkor talán újra máglyán égnétek el. – mondtam neki komolyan és az ölés dolog részben igaz volt, de igazából végül Shane oltotta ki a vámpír életét és még magam sem sejtem, hogy ez mekkora szerencse, hiszen különben már belőlem is négy lábú fenevad lenne, s nem pedig egy egyszerű lányka, aki oly ártatlannak tűnik, hogy csak na. – Minden vámpír ezt mondja. Gondolom szeretnétek azt hinni, hogy van nálatok őrültebb. Gondolom ezzel a gondolattal könnyebb élni, nem? – kérdeztem tőle, de még nem mozdultam meg. Érdekeltek a válaszai, s amennyire ostoba akár kifelé menet még belé is szúrhatok egy karót, hiszen egy női táska sok mindent rejtegethet.


|| Bocsánat a késés miatt

Apocalypse & Chloe

.

Egyre jobban feszegeti a képzeletben felállított határokat, de megfogadtam magamnak, hogy többé nem fogok egy ártatlant sem megölni, nem fogok bántani most már senkit, hiszen nem érdemlik meg. Egyik ember sem érdemelt olyan halált, mint amilyet tőlem kaptak, mert be kell vallani egyikőjükkel sem voltam kegyes. Ha olyan kedvem volt akkor megöltem őket egy szimpla s könnyed nyaktöréssel vagy a szívük kitépésével, de a szerencsétlenebbeket megkínoztam, mint például az előttem álló lány szüleit is. Sajnos ebbe a kategóriába tartoztak, pedig az ég világon nem ártottak nekem semmit, nem is ismertem őket, sosem találkoztunk, csak rosszkor voltak rossz helyen. Vagy éppen én voltam rossz helyen? Inkább az utóbbira voksolnék, az elmúlt pár évszázadban mindig én voltam rossz helyen, s hullákat hagytam magam mögött, hogy emlékezzenek rám, hogy féljenek, hogy bármikor vissza térhetek az ő kis szeretett városukba és lecsaphatok rájuk, ha a kedvem épp úgy tartja.
- Nem ismersz te engem, nem tudsz az életemről semmit. Pont ezért nem ítélhetsz el csak azért, mert az életemből szimplán csak egy kockát láttál! - mondom immáron sokkal komolyabb hangnemben, miközben közelebb sétálok hozzá és mindvégig a szemeibe nézek. Habár megfogadtam, hogy senkit nem fogok bántani és próbálok is így tenni, de túlságosan idegesít ez a csaj. Tudja, hogy mire vagyok képes és még is ilyen hangnemben merészel beszélni velem és képes kihozni a sodromból. Nos, ez mind vagy nagyon bátor vagy nagyon botor cselekedet tőle. Elhiszem azt, hogy mióta utoljára találkoztunk azóta fejlődött kicsit és tanult harcolni, de az édeskevés ahhoz, hogy végleg letudjon győzni egy vámpírt. Persze nem hagyom őt szem elől, figyelek rá, mert amilyen hülye képes lenne arra, hogy megpróbáljon leszúrni egy karóval, azzal pedig a saját halálos ítéletét írná alá, mert nem kímélném meg az életét.
Veszek egy mély levegőt és hátrébb állok tőle. - Nos, azok a vámpírok akik képesek lebuktatni saját magukat és ezáltal a többieket is, azok megérdemlik a halált. - nem reagálok a megjegyzésére többet csupán csak ennyit. Már ebből is tudhatja, hogy jobb, ha nem idegesít fel jobban, mert ha még inkább kedve szottyan ahhoz, hogy az idegeimen táncoljon, akkor nem tudom, hogy meddig tudom még vissza fogni a dühömet. Mióta vissza kapcsoltam az érzéseimet azóta eleve eléggé labilis a lelki állapotom.
- Ismered a Mikaelson családot? Ők eléggé kegyetlenek, de nem csak ő rájuk gondoltam, van nálam sokkal idősebb és gonoszabb vámpír is, akikkel hidd el, nem szeretnél találkozni, mert ennyi idő alatt már rég kitépték volna a szívedet. - mondom enyhe gúnnyal a hangomban.

chloe && apocalypse

You... you wanted kill me earlier...

Nem túlzottan érdekelt, hogy mennyire nem tetszik neki az, amit mondok,vagy éppen mennyire gázolok bele a lelkébe, ami szerintem már régen nem volt neki. Persze megpróbálhatja áltatni magát, de aki csak úgy mészárlást rendez, mert képtelen szembe nézni azzal, amit érez… Na, az már szerintem eléggé egy lelketlen szörny. Én így gondoltam, de ez nem jelenti azt, hogy mindenki egyetért velem. Lehet, ha más vámpírba botlok bele, akkor nem lesz ennyire csípős a nyelvem vagy éppen nem törődő a viselkedésem, de pont abba botlottam bele, akinek a szívébe legszívesebben jelenleg még karót döftem volna. Kegyetlen vagyok lehet, de az egész családomat elvette és majdnem engem is megölt. Mégis miféle idióta vadbarom képes erre? Csakis egy lélektelen őrült és azoknak meg nincs helye ebben a világban. Sőt, sokkal jobb lenne, ha az összes vérszívó elkotródna innét.
- Nos, szerintem van jogom ítélkezni. Lehet, hogy te csak megrántod a vállaidat és azzal vigasztalod magad, hogy nem voltál tudatában annak, amit tettél, de ez nem ment fel téged a tetteid súlya alól. Egy gyenge, de ugyanakkor őrült mészáros vagy és semmi több. Egy olyan személy, aki azt se érdemli meg, hogy még levegőt vegyen! – s közben egy pillanatra se vettem le róla a pillantásomat. Biztosan túl kegyetlenül csendül a hangom, de ne várja azt, hogy olyan könnyedén megbocsájtsam neki azt, hogy megfosztott a családomtól. Ez azért eléggé nevetséges lenne, ha hirtelen a karjaimba ölelném. Az élet nem habos torta és nem is tündérmese. Fogalmam sincs, hogy egyszer képes leszek-e neki megbocsájtani a tetté vagy nem, de jelenleg nem megy. Most csak a halálát kívánom, majd talán legközelebb már nem lesz ennyire ellenséges szagú a levegő. Majd eldől, ezen most nem akarok agyalni. Szavain elnevetem magam. – Akkor ezek szerint te is megérdemelnéd a halált, hiszen neked köszönhetően még egy ember tud rólatok és még ki tudja hányan, mert nem voltál elég óvatosan. – majd amikor újra megszólal, akkor megforgatom a szemeimet. Sietve igazítom meg a táskámat, majd közelebb lépek hozzá. Nincs félelem már a szemeimben, sokkal inkább fájdalom és bosszú. – Igen, hallottam már róluk, de nem ők fosztottak meg a családomtól és az öcsémtől, hanem te voltál az! Így inkább neked kellene néha jobban a hátat mögé pillantani. – nem viccelek, ezt láthatja ő is, majd könnyedén elsétálok mellette, mintha csak levegő lenne. Nem érdekel, most nem. Inkább csak fordulna fel, vagy fosztanák meg őt is attól, ami a legkedvesebb számára. Sose kívántam ilyet, de most még se tudtam elűzni az ördög szavait az elmémből. Inkább csak egyetértettem.



|| Köszönöm a játékot, nagyon élveztem! S röppen egy pm is neked.