◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆
A poszt írója ♛Tatia Petrova
Elküldésének ideje ♛Szer. Feb. 04, 2015 9:05 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
***
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szer. Feb. 04, 2015 9:35 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
alaric & kate
meeting of teachers
Isten lássa lelkem soha nem tartoztam azok közé a lányok, később pedig nők közé, akik éjszakánként a különböző bárokat járják és csak akkor érzik jól magukat, ha legurítanak a torkukon megfelelő mennyiségű alkoholt és a fél világ körbeudvarolta őket, mire megunva a maguk számára is képmutatóvá vált ellenkezést elvonulnak valamerre újdonsült szerzeményükkel. Nem ezért tértem be a helyre, hanem mert arra volt szükségem, hogy egyedül legyek, de a gondolataim ne tudják kicsavarni az ésszerűséget és a megmaradt pozitivitást belőlem. Ha hazautaztam volna Mystic Falls-ban vagy a jelenlegi hotelszobámban ültem volna az ágyon sokkal rosszabb lett volna a helyzet, de az emberek között legalább képes voltam legyűrni a hirtelen támadt életellenes hangulatomat. A szerelmem már halott, a húgom nagy részben hozzájárult a megöléséhez, a boszorkányt pedig nem tudtam elérni. Átlagos nap, ugye? És még csak Ben-t sem láttam napok óta, ami kezdett elkeseríteni, ez is hozzásegíthetett ahhoz, hogy már tizenöt perce szemeztem a kikért italommal. Lehúzni azonban képtelen voltam.
Jobban belegondolva nem is lenne ostoba ötlet kissé elnyomnom a történtek által létrehozott érzelmi zűrzavart, ami bennem tombolt. Nem tudtam megemészteni, hogy Elena képes volt ilyesmire, hogy anélkül a férfi nélkül kell élnem, akit szeretek, közben pedig minden nap ki kell állnom a hallgatók elé, hogy olyan dolgokról beszéljek, amelyek régen az életet jelentették nekem. A történelem világéletemben szenvedélyem volt, a tanári pályát régóta fontolgattam és ha a visszajelzések nem csalnak egyre jobban kezdek is belejönni, hiszen valamibe muszáj beletemetnem magam és ha ez a következő nemzedék kinevelése, akkor mindenki jól jár. Az elfoglaltságaim miatt csak ilyenkor van időm mindenfélén járatni az agyam, így hogy a mai agyjártatásomat megakadályozzam mégiscsak a kis pohár felé nyúltam és megittam annak tartalmát. Megborzongtam az alkohol keserű ízétől, a nyelvem és a szervezetem nincs hozzászokva, hogy ilyen hirtelen egyesüljenek, de a szükség nagy úr. A lelki szükség. Mély levegőt vettem és oldalra fordultam, amikor valaki leült mellém. A hely nem volt tele, de vendéghiány miatt sem panaszkodhatott a tulaj, viszont az én két oldalamon a pultnál senki nem foglalt helyet. Minden bizonnyal az emberiség nagy része képes kiszűrni, ha valaki nem jó társaság egy adott pillanatban, viszont a férfi ismerős volt. Nem akartam megbámulni, csupán fél szemes megfigyeléssel próbáltam kitalálni, hol láthattam már, de nem sokra mentem ezzel a módszerrel, ezért is nyitottam szólásra a számat. - Én ismerem magát. - Mosolyodtam el halványan. - Nem tudom, hogy honnan, de biztos vagyok benne, hogy láttam már valahol. - Hangom kedvesen, szelíden, tőle megszokottan csengett. Miért akkor hagy cserben a memóriám, amikor szükségem lenne rá?
Beköltözni a Whitmore főiskolára... mondhatni, újonnan kapott életem első nagy lépése. A Mystic Falls-i gimnáziumot kénytelen voltam elhagyni egy állítólagos múltbéli incidens miatt, s nem is hiszem, hogy ott újra szeretnék szerencsét próbálni. Történelemre pedig szükség van a Whitmore főiskolán is! Feszélyezett a tény azonban egy kissé, hogy Elena is a diákjaim közé fog tartozni. Szemernyi kétségem sincs affelől, hogy minden létezőt meg fog tenni, hogy jól érezzem magam a főiskola falain belül, főleg az ügyben, hogy a vérszomjamat kontrolálljam. Tudást adok tudásért cserébe. Ő maga vámpír, s mégis orvostanhallgató. A kettő mintha ütné egymást, de kétségtelen, hogy apja nyomdokaiba kíván lépni. Mindannyiunk életében van példakép, s ő kétségtelenül megtalálta a legjobbat. Nem fogja feladni az álmait egy olyan apropóból, hogy éppen vámpír lett. Ez becsülendő. Igaz, kettőnk kapcsolata sosem volt igazán mély, azon kívül, hogy emberként vadászatra tanítottam őt, hogy hogyan védje meg magát. Más közös témánk nem akadt. Kivéve Jeremyt. Belépve a Pub-ba, rögtön egy pult melletti helyet szúrok ki magamnak. Megszoktam már, hogy mielőtt meghaltam, mindig egy pult menti széken foglaltam helyet a Grillben, oldalamon Damon Salvatore-ral. Valószínűleg még lapul pár nevetségesen primitív poén a tarsolyában azzal kapcsolatban, hogy itt fogok tanítani. Egy barna hajú nő mellett foglalok helyet, direkt úgy, hogy üljenek mellettem. Ez számomra igazán szimbolikus, és ha nem a cimborám tölti meg a széket, hát találok mást, még ha nem is ismerem. Amikor azonban hozzám szól, némi meglepetéssel fordulok feléje, és zavarodott mosoly rajzolódik ajkaim köré. - Öhm. - Ennyire futja tőlem hirtelen, miközben szemügyre veszem. Próbálok kutatni az emlékezetemben, majd hirtelen ugrik be valami, talán egy rendezvény. Vagy ahhoz hasonlítható. - Ha Ön is Mystic Falls-i, akkor ez nem teljesen meglepő. - A mosolyom őszintévé válik, habár továbbra is zavar tölt el. Nem szoktam hozzá, hogy fecserésszek, főleg ilyen hosszú idő után, amit egy test nélküli közegben töltöttem. Hozzászoktam a magányhoz, s hirtelenjében nem is igényeltem, hogy újra partnerem akadjon egy csevely erejéig sem. De ha már megtörténik, semmi ellenvetésem ellene. - Alaric Saltzman. Történelmet tanítottam a Mystic Gimiben. - fűzöm hozzá végül az információt, és kezet nyújtok felé.
Kamaszkoromban igazán pirulós, szégyenlős fajtának számítottam, aki nem nagyon szólított meg másokat semmilyen célzattal, de szerencsére kinőttem az ilyesfajta távoltartásomat. Szerettem csevegni, szerettem emberek között lenni és a problémáimat rendszerint el tudtam feledni egy másik személy társaságában egészen addig, míg beszélgettünk. Hiába vágytam az egyedüllétre és a magányba, záros határidőn belül beleőrültem volna. Sokkal rosszabb egyedül, mint társaságban, ahol legalább hallgathatom, hogy mások mit gondolnak, mit éreznek, hogyan telik a napjuk és magam előtt is hajlandó voltam beismerni, hogy ezzel a viselkedéssel csupán elhárító magamtól azokat a perceket, amikor magammal kellene foglalkoznom. De jó volt így. Most még. Addig biztosan túlélem, amíg Ben vissza nem tér hozzám.
A férfi felé fordultam, amikor ő is szólásra nyitotta a száját, de nem gondoltam volna, hogy pont egy Mystic Falls-i lakossal fogok összefutni. Szinte az összes gyerek ide ját fősulira a városból, viszont a tanárok is lassan átszállingóznak? Ó, tényleg, én is így vagyok ezzel. - Én is Mystic Falls-ban élek. - Húztam mosolyra a számat, bár jó ideje nem tudtam eldönteni, hogy a lakhelyemnek örülnöm kellene vagy szidalmazzam magam, amiért oda költöztem. Meglepődésem pedig csak tovább fokozódott és hirtelen összeállt a kép. Ezért volt ismerős! Alaric, a középsuli töritanára, akiről annyit meséltek a gimiben és akinek a fényképét is láttam már megannyi évkönyvben. Végül nem én lettem az, aki átvette a helyét a tanári karban a történések miatt, de nem kerülte el a figyelmemet a munkássága. - A nevem Kate. Kate Beckett. - Elfogadtam a kinyújtott kezét és egy kedves mosoly kíséretében ráztam vele kezet. - Itt is történelmet fog tanítani? Mert ha igen, akkor azt kell mondjam kollégák leszünk. - Jelentettem ki. A tanszék maradásra szeretne bírni, az átvett kurzusom időközben egyre népszerűbbnek számított a fősulin, csakhogy nem tudom, mennyire lehetne megoldható ez az egész. El kellene kezdenem felépíteni az életem normális részét is, talán a tanítás állandósítása jó kezdőlépés lenne. - Hallottam már magáról Mystic Falls-ban, de egyszer csak mindenkinek eltűnt a szeme elől, lehet ezért nem emlékeztem. - Vallottam be őszintén. Ránézésre szimpatikus embernek tűnt.
Nehéz visszaszokni az élethez, ha már jó ideje nem sétáltál emberek között. Itt, ebben a helyiségben rengetegen foglaltak helyet, nagyrészük itteni diák, néhány jegyzeteket bámult, míg másikuk röhögcsélt a barátjával vagy barátnőjével. Nem érzem magam koloncnak, csak furcsa a hosszú kihagyás után az egész. Hozzá kell még ehhez szoknom. Nagyon úgy tűnik, hogy nem lesz egyszerű dolgom, de nem én fogok hibázni. - Erre fogadni mertem volna. - jegyzem meg egy barátságos mosoly kíséretében. Tudom hogy láttam már én is valahol, de nem tűnt Boston-i lakosnak, szóval nagy eséllyel indultam el azon, hogy ő is odavalósi... ember, ahogy érzem. Már pontosan tudom, mire gondolnak a vámpírok, mikor ember lép a közelükbe. Én még tudok uralkodni magamon, remélem hogy ez így is fog maradni. Nem akarok ártani senkinek se. - Üdvözlöm, Kate. - rázom meg kezét, majd végigmérem, de nem tolakodóan, csupán úgy ahogyan egy férfi megnéz egy nőt, amikor először látja. Nincs benne semmi tapintatlanság. - Igen, történelmet. A... szóval a "jogilag lányom" segített elintézni, hosszú ideig nem tartózkodtam a városban. Elena pedig mindig segítőkész. - mosolygok. Máris közelebb vagyok a szokványos élethez. Még csak pár ilyen ismerős kellene, s tudnám, hogy nincs veszve még minden. - Nem volt időm elköszönni. - kortyolok bele a poharamba mikor az eltűnésemről beszélt. Nem érzem logikusnak megosztani vele, hogy meghaltam és most feltámadtam.
Nem akartam faggatózó üzemmódba kapcsolni, mivel nem ismertem Alaric-ot úgy, hogy ezt tehessem, de egyébként hajlamos voltam túl sokat kérdezgetni. Nem tudom miért, már gyerekkoromban is mindig mindenről tudnom kellett, az okok pedig folyton változtak, hiszen vagy segíteni akartam a másik bajain vagy elérni, hogy jobban legyen vagy csak szimplán érdekeltek a dolgok. Lehet, hogy ez a tanári véne velejárója, elvégre a kérdezgetés tudománya nélkül valószínűleg pocsék oktató lennék, de ahogy az eddigi tapasztalataimból lejött ez a veszély jelenleg nem fenyegetett. Az, hogy a megérzésem nem csalt és kollégák leszünk kis biztonságérzettel töltött el egyrészről azért, mert nem hibáztam rá az ittléte okára, másrészről pedig az egy városból való származás legalább egy biztos pont volt. Annak ellenére, hogy jól éreztem magam itt nem voltam mindig biztos a dolgomban, hiába próbáltam úgy tenni, mint akinél minden rendben és két lábbal áll a földön. Nem mintha Alaric segített volna ebben, mégis kissé melegebb mosolyra húzódtak az ajkaim, amikor rá pillantottam.
- Ez egy jó hely, mintha családiasabb lenne, mint a többi főiskola. - Mondtam és eléggé meglepődtem, amikor felhozódott Elena neve. Mystic Fallsban nem sok Elena rohangált, úgyhogy csakis arra gondolhattam, amelyikre ő is... persze, már emlékszem! Elena is említette Alaric-ot néhány beszélgetésünk során, de túl sok mindent nem tudtam meg róla azon kívül, hogy a második apjának tekintette. - Elena? Elena Gilbert, ugye? - Kérdeztem aztán rá. - Őt ismerem... bár őt ki ne ismerné? Igazából... - Kortyoltam egyet a poharam tartalmából, miután sóhajtottam egy aprót. - Ő a húgom. Nem mintha mostanában eszeveszettül büszke lennék erre a tényre, de ezt már nem tettem hozzá. A fogadott lányáról csak nem mondjon már ilyet annak a féltestévre. Szépen összejöttünk.
- Még sosem tanítottam főiskolán előtte. - mosolygok udvariasan, hisz láthatóan fiatalabb nálam, de már több tapasztalat van előtte ilyen téren, mint esetemben. Ami egyrészt lenyűgöző hisz könnyebben megtalálja azt a helyet ahová visszavágyik, azonban nem lehet könnyű egyiket otthagyni a másik után. Esetleg teljesen félreértem, és valójában ő is csak diák szerepét töltötte be eddig főiskolán belől. - A Gimnáziumokhoz képest azonban ez határozottan egy fellegvár. - nevetek halkan, apró gúny hallatszódik a hangomban, inkább irónia hisz nem gúnyolok senkit, inkább arra utalok, hogy itt több nagy ész készül elhagyni a falakat, hogy jobb jövőt teremtsen, mint amilyet a gimnáziumokban láttam. Onnan sokan kerülnek át ide, ám sokan nem járulnak hozzá semmivel jövőnkhöz. - De igaz, családias. Mindenki ismer mindenkit, s itt végre azt érzem hogy felnőttek között vagyok. - fűzöm még hozzá. Elég a gyermeteg csínyekből, amelyekkel a középiskolában jutalmaztak nemcsak engem, a legtöbb tanárt egyaránt. - Ismered? - váltok át végül a következő témára, majd belekortyolok az italomba, ám kicsi kellett ahhoz, hogy ne nyeljem végül félre az egészet szavai hatására. Húga? Nyilván nem Grayson lánya lehet, hanem. - John Gilbert, jól sejtem? - kérdezem kíváncsian, ám próbáltam eltüntetni minden meglepődést az arcomról. Nem féltem kimutatni az érzéseket sosem, de taktikát sem árt váltanom, hisz nyilván nem véletlenül én végeztem Esther Mikaelson karmai között, s váltam vámpírrá végül.
Széles mosoly húzódott az ajkaimra, miközben bólintottam. A középiskola nem az én terepem volt, soha, egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy esetleg ott is taníthatnék. Attól függetlenül, hogy én is voltam tinédzser és nem tartottam magam türelmetlen típusnak nem hittem, hogy lenne kitartásom a kamaszokhoz, akiknél aztán tényleg nem lehetett kiszámítani, hogy mikorra mit terveznek és csinálnak majd. Utáltam a rendszermentes életet, világéletemben szabályok között léteztem, szükségem volt a behatároló falakra magam körül. Persze mióta egyáltalán elhagytam a szülővárosomat és átléptem Mystic Falls határát az életem minden volt, csak nem kiszámítható hála a családomnak és nem utolsósorban Ben-nek. Nem is bántam volna, ha így maradnak a dolgok, csak ne veszítettem volna el senkit.
- Elbírom képzelni, mi mehet egy gimnáziumban. Bár lehet, hogy inkább bele sem akarok gondolni. – Főleg nem a kisváros tanintézményében történő esetekre, hiszen ott aztán egyetlen pillanat alatt a feje tetejére állhatott a világ. Éppen csak néhány gyereket ismertem, akik ebbe a korosztályba tartoztak, de belőlük kiindulva az iskolába járás a legkisebb gondjuk volt és néha igencsak elfelejtették teljesíteni ezt a kötelességüket. Akik a vámpírok, vérfarkasok, boszorkányok világába tartozik, az számoljon arra, hogy nem biztos az érettségije. Ez is lehetne egy óva intés az újdonsült természetfelettieknek. - Pontosan. John Gilbert. – Én is belekortyoltam az italomba, ami még szerencse, hogy nem tartalmazott alkoholt, hiszen attól hajlamos volt megeredni a nyelvem és nem szerettem volna két percen belül szidni az egész családfámat, ami ahhoz az emberhez volt köthető. – Nem vagyok rá túl büszke, ami azt illeti, bár nem is ismerem igazán. – Sőt, semmit sem tudtam róla azon kívül, amit hallottam, de nem bántam. A legkevésbé sem volt kedvem megismerni egy ilyen embert. – Te vagy Elena édesanyjának a volt férje, ugye? – Hirtelen jutott eszembe, hogy ő az a bizonyos Alaric, ám ismét szólásra nyitottam a számat. – Ne haragudj, nem akartam tapintatlan lenni, csak… - Nem tudtam kimagyarázni az érdeklődésemet, azt hiszem egyszerűen csak jólesett találkozni ennek a drámának a többi résztvevőjével is.
Hiába vagyok immár az egyetem teljes állású oktatója mégis másik két hasonló sorsú tanár társammal találtam magam egy szobában immár több, mint egy hete. Tágas, egyszemélyes lakosztályom az egyik új professzorhoz került, akit nem kis győzködés után sikerült megnyernie magának mélyen tisztelt felsőoktatási intézményünknek másik két kutatótársával együtt; és így kerültem össze az állandóan vigyorgó biológus tanársegéddel valamint az iskola diákjai által frissen a legszexibb tanárnak választott, ugyancsak testnevelést oktató kollégámmal. - Te, figyelj Carl, azért szoros volt ez a szavazás köztetek, nem kell úgy a szívedre venni a vereséget. – igen, én lettem a második. A kedvenc biológus palánta lakótársam pedig a szavazás eredményének kihirdetése óta egy alkalmat se halaszt el arra, hogy a képembe dörgölje a vereséget. Mint mindig, most is csupán egy egyértelmű ’kopj le’ tekintettel adtam tudtára, hogy mennyire hidegen is hagy a vereség és legfőképpen az ő erre utalgató megjegyzései. Sőt mi több, legszívesebben letöröltettem volna magam a lehetőségek közül, de a diákszövetség elnökhölgye cserébe egy gyertyafényes vacsorát kért, amire nagy meglepetésére egy illedelemes köntösbe öltöztetett nemmel válaszoltam. - Tuti az a nőszemély kavart be a szavazatokba, én biztosra veszem, hogy valójában egálban nyertük el a címet. – szólalt meg az éppen a fürdőből kilépő győztes, majd hozzám vágott egy kék inget, mire én kérdően tekintettem föl rá az egyik tanítványnak készülő edzéstervtől. - Nincs kérdés, nincs ellenkezés, jössz velünk te is. Amúgy mondtam már, hogy a múltkor kérte a bájos Annabella a telefonszámod? Még az is lehet, hogy megadom neki. – kacsintott rám magabiztosan a másik, hiszen tudta, hogy tudom, hogy megteszi, aztán igazán nincs szükségem még egy új telefonszámra. Történt ugyanis, hogy egy ugyanilyen fenyegetést az első közös esténken figyelmen kívül hagytam, mire az egyik diáklánynak átpasszolta a számom, onnan pedig mint lavina terjedt a többi lány között és a nem kívánt hívások és hangüzenetek onnantól megállíthatatlanul özönlöttek. Ez a rövid előzménye annak, hogy most egy diákokkal teli, kampus környéki pubban találtam magam és már a második tequila shot-ot hajtottam le a viszonylag újdonsült lakótársaimmal. Szerencsére jól bírom az italt, így a tömény szesz sem okoz gondot, és terveim szerint, ha tartom a szabályt, hogy csak miden harmadik körben veszek részt, miközben a srácok szépen lerészegednek, akkor éjfélre otthon is lehetek, és összeköltözésünk óta először talán lehet egy kis nyugalmam és végre rendesen kipihenhetem magam.
Végre egy jó kis egyetemi buli! Vagy valami olyasmi. Ritkán jutok el ilyen helyekre, lévén én magam nem vagyok egyetemista, csak egy-két jobb ismerősöm hív el néha. Mint ma este is ebbe a pub-ba. Ez, amennyire én tudom, afféle törzshelye ennek a Whitmore-os társaságnak, ráadásul ma valami nagyobb parti készül, nekem legalábbis azt mondták. Igyekeztem hát a legjobb formámat hozni, ami azt hiszem sikerült is, erős, de nem közönséges sminkem, a szokásosnál is loknisabb hajam, magas sarkú cipőm, fehér miniszoknyám és topom, valamint a kis kék kabátkám még jobban kiemelik a szépségemet. Mert lássuk be, szép vagyok. A tényeket kár tagadni. Nem véletlen, hogy az ellenkező nemnél is igen nagy a sikerem, ezt szerénytelenség nélkül állíthatom. Most is, ahogy belépek a helyre a barátnőimmel, több srác mustráló tekintetét is elkapom. Nagyrészük csak kiéhezett egyetemista fiú, akik úgysem mernek odajönni hozzám, míg tajtrészegre nem isszák magukat, akkor pedig már lényegében használhatatlanok. Legtöbbjük említésre sem méltó, ezt egy szempillantás alatt felmérem, ahogy leülünk a lányokkal egy asztalhoz és italt rendelünk. A lányok persze nevetgélnek és hamar a pasikra terelődik a szó. Latolgatják ők is a lehetőségeiket, mikor hirtelen a megszokottnál is izgatottabbá válnak. Követem tekintetüket, hogy lássam, mi is tette ilyen izgatottá őket. Három fiatalabb, de a vendégsereg nagy részénél láthatóan érettebb fickó lép be és foglal helyet egy asztalnál. Láthatóan kedélyesen beszélgetnek. Kettő közülük meg kell hagyni, még az én igen kényes ízlésem számára is megfelelőnek tetszik. - Kik ezek? - fordulok a lányok felé, aki továbbra is izgatottan kuncognak. Ők persze készségesen világosítanak föl, hogy három fiatal tanárról van szó (jól gondoltam hát, hogy idősebbek valamivel, mint az itt részegedő süldők), egy biológusról és két testnevelőről. Hamar kiderül, a két testnevelő igencsak nagy népszerűségnek örvend, különösen bizonyos Carlos Zawenill. Azt is megtudom, melyikük az és van lehetőségem jobban szemügyre is venni. Ahogy figyelem, fél füllel hallgatom csak a lányokat, akik arról csicseregnek, mennyire elérhetetlen is ő, még a diákszövetség elnökét is visszautasította, aki pedig az egyik legjobb csajként van számon tartva az egyetemen. Bár visel valami fura gyűrűt, de szerintük nem házas, akkor viszont elképzelhető, hogy meleg. Ami persze nagy kár lenne, mert hát egy ilyen pasi… Szóval csak dől belőlük a szokásos áradozás és pletyka, de engem már rég nem ez érdekel. A pasas láthatóan megfontoltabb, kimértebb, mint a társai. Nagyjából harmad annyit iszik, mint ők, de ügyesen csinálja, fel sem tűnik nekik. Így még valószínűleg akkor is nagyjából józan lesz, mikor a másik kettő már beesik a szék alá részegségében. Ravasz. De nem ez az „érettség” köt le igazán. Hanem az erő, amit érzek belőle sugározni. És itt nem a tesztoszteron túltengésre vagy a vonzerőre gondolok. Mágia. Nem gyenge. Bár valóban megjárja a csávó, az ágyamból se rugdosnám ki, de mégis, most inkább ez köt le. A warlockok most, hogy szükségem van az erőm fejlesztésére, az erős szövetségesekre, mindennél jobban érdekelnek. És fejben már kész is a tervem. Megragadom a poharamat és egy húzásra kiiszom a tartalmát, majd lendületesen lecsapom az asztalra az alját.- Na jó, egy üveg pezsgőben fogadok veletek arra, hogy én még ma este megszerzem ezt a ti elérhetetlen Mr. Zawenilleteket!- A lányok kuncognak, de természetesen ráállnak. Ismernek, tudják, tényleg van elég vér a pucámban ahhoz, hogy odamenjek hozzá és flörtöljek vele, ráadásul egyöntetűen úgy gondolják, ha valakinek, nekem esélyem is van nála, de azért a diákelnök sikertelensége után mégis kétkednek ahhoz eléggé, hogy belemenjenek. Meg különben is, ilyesmiben fogadni mindig jó buli. Rögtön föl is állok hát az asztaltól és megindulok a hármas felé. Mire odaérek, a másik tesitanáron már csüngenek a lányok és hozzá is épp odalép egy, aki míg figyeltem, sem az első, de mindegyiküket egyből elküldi. Én éppen ezért máshogy próbálkozom. A harmadik fickó felé tartok, akinek egyértelmű, hogy esélye sincs a két macsó mellett. Meg is értem, olyan tipikus tudós feje van. Túl szürke, túl semmilyen. Viszont közte és Zawenill között van egy üres szék.- Hello! Ne haragudj, leülhetnék ide hozzátok? Nem az egyetemre járok, a barátnőimmel jöttem, akik mind pasit vadásznak, így kicsit egyedül érzem magam - ártatlan bociszemekkel pislogok rá, amitől a már kissé részeg fickó persze láthatóan egyből elalél és csak bólogatni tud. Hálásan mosolygok és leülök hozzá. - Köszönöm, életet mentesz. Ashley vagyok - kezet nyújtok felé, a kis biológus tanársegéd meg vigyorogva, mint egy fakutya fogadja el azt és ő is bemutatkozik, míg megrázza, majd a felől érdeklődik, iszom-e valamit. Természetesen egy koktélt kérek tőle, a szükséges pironkodás közepette és hagyom, hogy már kissé imbolyogva elkezdjen feltápászkodni. Szemem elégedetten villan meg. Zawenillről eddig nem vettem tudomást látszólag, bár az ereje, így közvetlen közelről még nagyobbnak tetszik. Erős warlockkal hozott össze a sors, ez nem kérdés. Ráadásul eddig minden a rögtönzött kis tervem szerint halad. Bár a „neheze” még csak most következik. Áttörni Mr. Zawenill érezhetően, láthatóan erős védvonalain.
Rám vallott, hogy egy koktélbárba ültem be kávézgatni. A pár nappal ezelőtti kis találka után nem sok hajlandóságom volt visszasétálni a galériába és ott bedobni egy forró adagot, pedig ott aztán igazán otthonosan érezhettem volna magam. Festmények, képek, műalkotások... ez volt az én világom. Nem pedig ez a furcsa helyiség, oda nem illő színű függönyökkel, béna asztalokkal, és valami ocsmányzöld falszínnel. Kicsit sem tett jót, a kórházi falakra emlékeztetett, azt pedig valamiért nem akartam újra és újra felidézni magamban. A kávémat kortyolgatva jöttem rá arra is, hogy egy csomó ismerős arc ült a helyiségben. Már nem jártam ide legalább fél éve, de tudtam jól, hogy egy ideig nyilvánvalóan téma voltam a diákok között. Vagyis, akik ismertek, bizonyára összesúgtak a hátam mögött, milyen ostoba és buta liba voltam, amiért affért folytattam a tanárommal, aztán nyilvánosság előtt rendeztem jelenetet. Az öngyilkossági kísérlet hab volt a tortán, semmi kétség, jót csamcsogtak rajtam, és a hülyeségeimen. De látszólag már semmi bajom, képes voltam mosolyogni, és úgy voltam vele, hogy ha én vagyok a legnagyobb szenzáció az életükben, máris elértem valamit. Nem volt felesleges élni. Egy apró mosoly kúszott az arcomra, amikor az ajtón belépve egy még jellegzetesebb arcot fedeztem fel. Híján voltam a barátoknak, főleg mióta kiléptem a főiskola falain kívülre - mielőtt kirúgtak volna. Ő sem az a fajta volt, akit a legjobb cimborák közé soroltam volna, elvégre... nekem olyanok sosem voltak. Egy kivételével, de róla azóta sem tudtam semmit... Helmut-ot viszont pár közös óra után már úgy kezeltem, mintha legalább ezer éve ismerném. Nem tudtam, milyen órára jártunk együtt, de egymás mellé keveredtünk. Elég korán megismertem a gondolatmenetét, azt, ahogyan a világot látja, és mondhatni, ez megtetszett. Nem tudtam visszafogni magam, intettem neki, bízva abban, hogy észrevesz, és ide ül le. Ő nagy eséllyel többre vitte az elmúlt fél évben, mint én.
Nos az igazság az, hogy nem is én lettem volna, hogy ha az előadások között lévő szünetemet nem arra használom fel, hogy beugorjak a legközelebbi helyre, ahol legalább egy sört vagy valamit megihatok. Hiába nincs mit tenni, hisz mindenki tudja, hogy a sör igazából egészséges, hisz tele van antioxidánsokkal meg mindent, ráadásul kis mennyiségben stresszoldó, és nyugtatóhatású. Persze ez lehet, hogy pont az antioxidánsok miatt van...Franc se tudja, de annyira nem is érdekel. Egy sör megivására nem kell ok, de az igazat megvallva mindig sokkal okosabbnak érzem magamat, hogy ha ezt el tudom sütni valakinek...Meg ma úgy is, sörözök előadás után, vizsga után, ZH után, unalomból, mert hideg van, mert éppen péntek van, mert ellik a kecske éppen...Az ember bármikor találhat ki egy indokot sörözésre, még ha nincs is rá szükség. Az már csak ráadás, hogy mindig találok legalább egyvalakit, aki csatlakozik hozzám ebben a nemes szertartásban. Általában léhűtők, akiknek én irkálom a beadandóit, és akik lusták órákra is bejárni, és inkább itt lopják a napot - alkalmanként velem együtt, de én inkább bejárok az órákra. Sose lehet tudni, hogy melyik tanár jegyzi meg az arcodat, ami segíthet vizsgán... Persze akár a koli szobámba is felmehettem volna, de egyrészt az annyira nyomasztó lenne, ilyen szép időben ott bent gubbasztani egyedül, és feküdni, vagy gépezni, vagy olvasni, vagy valami. Nincs benne semmi szórakoztató, egy kis kiruccanás ide viszont tartogathat valami kellemes meglepetést az ember számára, de ha más nem legalább elfogyaszthatok egy jó sört, ami mellett még olvashatok is valami, ha ahhoz támad éppen kedvem. Igen ez általában valami manga, esetleg egy jó kis light novel, ami ugyan nem örvend töretlen népszerűségnek itt, de én szeretem őket és kész. Az emberek néha meg mosolyognak érte, mert hülyeségnek tartják, de van olyan is akinek kifejezetten tetszik a dolog, legalábbis a képeket szívesen nézegetik. Egy sör mellett pedig nincs is szükség jobb időtöltésre, ha éppen nincsen beszélgetőpartnere az embernek, arról már nem is beszélve, hogy órán kitűnően olvasható a dolog feltűnés nélkül így az unalom sem kell, hogy megöljön... Ahogy beléptem, és gyorsan körbepillantottam, mintha valaki nekem intett volna, ahogy láttam a szemem sarkából, így egyből arra fordultam. Egyből elmosolyodtam, amikor megláttam Nadiya-t, és visszaintettem neki, majd egy suta kézmozdulattal igyekeztem jelezni, hogy mindjárt megyek, és leülök. Legalábbis remélem nem bánja majd...Nadiya-val akkor ismerkedtem be, amikor az egyik ismerősöm helyett bejárogattam az óráira szabadidőmben, hogy felírjam a katalógusra - természetesen ez sörrel, és egyéb itókákkal bőkezűen volt honorálva - és mivel én nem művészetis szakon vagyok naná, hogy egy csomó dolgot nem értettem. Nadiya legalább elmagyarázta, és így már egy töredékét felfogtam a dolgoknak. Ráadásul meg is kedveltem szóval miatta már érdemes volt bejárnom arra az órára. Furcsa is volt, hogy ilyen sok időre eltűnt. persze én is hallottam a pletykákat, de a franc se tudja, hogy ezen az egyetemen mit lehet elhinni, és mit nem. Mindenesetre nem akarom megváratni szóval gyors el is sietek a pulthoz megrendelni a sörömet... Két perccel később egy fél-mosollyal az arcomon foglalok mellette helyet ha engedi. - Szia! Na téged is lehet látni néha? - köszönök rá egy vigyorral.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Feb. 07, 2016 7:57 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
helmut & nadiya
just play, have fun, enjoy the game
Elmosolyodtam, mikor megközelített, majd helyet foglalt mellettem. Nem véletlenül intettem neki, szerencsére azok közé tartozott, akiknek egyáltalán nem zavart a jelenléte. Kevesen voltak olyanok, akikre ez igaz lett volna, de szerencsére a kivétel erősíti a szabályt. - Hali! Néha igen... de még mindig láthatatlan stílusban járkálok errefelé - kacsintottam rá, miközben ismét megfogtam a kávés bögrémet, és belekortyoltam a tartalmába. Megszokott volt ez a stílus tőlem, elég sokan tudták, hogy a tanárok nagy örömére, de elég kevés órán jelentem meg. Tényleg úgy tűnt, hogy könnyebb egy-egy tankönyvet bemagolni, mintsem feleslegesen beülni valahová, csak hogy másfél óra tömény unalmat kapjunk cserébe. Ezt az eszmefuttatást sokan nevetségesnek tartották, én elvoltam vele, és segített abban, hogy ne dilizzek be két nap után. Nem szerettem, ha valamit rám erőszakoltak. Jogos a kérdés, minek jártam főiskolára, ha így éreztem? Hát... mert ebben a mai világban már csak akkor lehet valakiből valódi művész, ha van egy diplomája. Anélkül esélytelen elhelyezkedni bárhol, még ha egy sima galériáról is van szó. Amit pedig én szerettem volna, ahhoz tőke kellett. Ahhoz pedig egy rendszeres fizetés. Nem adatott meg az, hogy már érettségi előtt felfedezzenek, én nem hollywood-i színész voltam, aki azzal tudott volna büszkélkedni, hogy se érettségije, se semmi, mégis milyen sokra vitte. Pocsék színésznő lennék, nem tudtam volna visszaadni azt, amit a szereptől vártak volna, valószínűleg azért, mert minden sajátságosan kezeltem... és mindenre egyedi reakcióm volt. - De nem maradok sokáig, csak... szóval jöttem, hogy legyek valahol - vontam egyet a vállamon továbbra is mosolyogva, majd leintettem a velünk szemben tüsténkedő pincért, hogy hozzon neki is valami finomat. Ő döntötte el, hogy követi-e a példámat és kávét kér, vagy hű marad a helyhez, és inkább koktélozik. - Elég furcsa szemekkel vizslatnak itt egyesek. Szóval lehet, nem kéne beszélgetned velem, még a végén megbélyegeznek, hogy egy szociopatával barátkozol - küldtem felé egy szemtelen mosolyt. Ezt is hallottam már. Persze voltam kényes picsa, hisztis ribanc is, de a szociopata tetszett a legjobban. Már csak azért, mert aki ezt rám aggatta, azt sem tudta, ez mit jelent. Talán egyeseknek előbb egy értelmező kéziszótár szükségeltetne, csak azután a főiskola. - Hogy vagy mostanság? Az a félnótás még mindig téged küld be magad helyett a katalógus miatt? - kérdeztem, és bekaptam egy sült krumplit. A könyvet becsuktam, hiszen Helmut jelenlétében eszem ágában sincs olvasni. Az ő társasága éppen elég.
Rám jellemző "elegáns" fél-mosollyal oldalaztam az asztalok között a lány felé a kezemben a szép kövér korsó söröcskémmel - amiért keményen megdolgoztam, hogy élvezhessem - majd végül lehuppanok mellé a táskámat meg a szomszédos székre dobom. Nagyon rég láttam már a lányt, és még aggódtam is egy kicsit miatt. De elkerült és szemlátomást egyben. Jó lesz végre egy kicsit beszélgetni vele. A válaszára először finoman elmosolyodom, majd halkan elnevetem magamat. - Az nem számít, ha te magad láthatatlan vagy. Csak az számít, hogy a katalóguson látszódjál. - felelek neki még mindig nevetve. - Hát semmit se tanultál tőlem mióta ismerjük egymást. - teszem még hozzá a kérdést megjátszott dorgálással a hangomban miközben nagyot húzok a sörömből. Nadiya jófej csaj, nagyon bírom, és még ha néha kicsit egyedinek vagy különcnek tűnik a felfogása az egyetemi órák, értelméről, és azok látogatásának hasznáról, az egyáltalán nem az, de Ő sokakkal ellentétben legalább hangot mer neki adni. Én magam sem, azért járok be, mert a többségét annyira élvezem hanem, mert neme gy tanár van itt az egyetemen, aki az előadásokon olyan dolgokat is elmondd, ami esetleg a jegyzetben vagy a kiadott segédletekben nincs benne, és ez sokszor a különbséget jelenti a jobb, és a rosszabb jegy vagy súlyosabb esetben a bukás, és a sikeres vizsga között. Márpedig a jó jegyeket jó átlagok követik a jó átlag pedig ösztöndíjat jelent az ösztöndíj pedig még több pénzt, amiből sose lehet elég. Nyugodtan elhiheti mindenki, hogy pocsék dolog tud lenni, amikor mg kajára is alig van pénzed, és abból is inkább elmész sörözni a haverokkal...Na jó ez már fakultatív döntés, hisz azon a pénzen kaját is vehetnék, de a sört jobban élvezem a haverokkal, és abban is van szénhidrát... - Ez sajnálatos. Mindenesetre én is csak annyira ugrottam le, amíg el nem kezdődik a következő órám. Egy sör mindig belefér ilyenkor. - mosolygok rá kedvesen a lányra, miközben tovább kortyolgatom az italomat, ami lassacskán el is fogy szóval rendelek is egy másikat a pincértől, akit Nadiya leint nekem. - Ne aggódj, én az ilyesmi felett állok. - nyújtózom elégedetten. Nos ez rendkívül önhittnek hangzott, de a ténye azok tények...- Elég sok ember lenne itt elég nagy kupac szarban ha én benyögném, hogy nem csinálgatom tovább a beadandóikat, meg a gyűjteményeiket. Szóval sosem aggódom különösebben amiatt, hogy esetleg pária lesz belőlem. - válaszolok a lány aggodalmaira egy újabb vigyor kíséretében miközben megkezdem a második sörömet is. - Mellesleg ez a szociopata elég érdekesen hangzik. Mivel sikerült kiérdemelned? - érdeklődöm a lánytól egy fél-mosollyal. Engem alkoholistának szoktak titulálni a kis társaimmal együtt. Nos a mi esetünkben nem nehéz kitalálni, hogy mivel is érdemeltük ki ezt a megtisztelő címet. - Sose volt még ilyen jó. Na és te? - mosolygok rá szívélyesen a lányra. - Sajnos már nem. - felelek és lehangoltan megcsóválom a fejemet. Mindenesetre azt biztos Nadiya is észreveszi, hogy mennyire hangol le igazából a dolog, hisz elég könnyű kihallani a szarkasztikus élt a hangomból. - A szerencsétlen a segítségem ellenére is A.M.-t kapott. Hiába sajnos nem mindig elég ha rajta vagy a katán. - vonom meg egy könnyed mozdulattal a vállamat. Na igen a bűvös betűpáros az A.M. vagyis az Aláírás Megtagadva, amivel senki se szeretne találkozni, de hallgatóság 99%-a találkozni fog vele tanulói évei során. - Igazából mindegy, mert nélküled amúgy is unalmas volt. - teszem még hozzá egy újabb mosollyal.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Márc. 13, 2016 2:42 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
helmut & nadiya
just play, have fun, enjoy the game
Elvigyorodva vontam egyet a vállamon. - Inkább csak elfelejtettem... mióta nem járok ide, hajlamos vagyok hézagosan emlékezni a dolgokra - válaszoltam teljesen őszintén. Volt bennem egy apró hajlam arra, hogy megpróbáljak másoktól ellesni dolgokat. Csak hogy változtatni tudjak a saját szokásaimon, de ez néha nem látszódott. Úgy tűnt, nem vagyok vevő arra, hogy más legyek, inkább önmagamat próbáltam adni, de mi lett abból is? A szemtelenségemet még mindig magamban őriztem, éppen ezért nem jutott eszembe beülni egyetlen előadásra sem a visszatérésem örömére. A tanárok élből küldtek volna ki, és nem zsebeltem volna be olyan bókokat, hogy micsoda nagy változáson mentem át. Ezt eleve nem merték volna megjegyezni, tekintve, hogy kis híján meghaltam. Olyan lett volna, mintha a változásomat annak a számlájára írnák, hogy kis híján kinyírtam magam. És ha létezik etikai kódex, hát ez teljes bizonyossággal tartozik a tiltott megjegyzések közé. Igaz, attól is függött, hogy ezeknek volt-e valaha ilyesmivel kísérletező diákjuk. - Hm, szóval sörözgetünk óra előtt... büszke vagyok rád - kacsintottam rá pimaszkodva. Végül is... sosem kértem senkitől, hogy legyen szentéletű, sőt! A tanulás miatt én sem mondtam volna le az élet apró örömeiről, hiszen ki tudta még akkor, hogy mennyi jut belőle. És amúgy sem templomban voltunk, hanem főiskolán. Végül csak elhúztam a számat, amikor szóvá tette, hogy még midnig ugyanazt csinálja, amit már akkor is folyamatosan megtett másoknak, amikor én is itt voltam. Irigyeltem azért, hogy el tudja viselni az embereket, pedig én már biztosan ott hagytam volna őket, és rájuk hagytam volna, hogy megoldják a saját feladataikat. - Meg sem érdemelnek téged. Miért nem hagyod őket a francba? Vagy ennyire unatkozol? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Talán tényleg irigy voltam, amiért volt türelme. Én inkább híján voltam neki, és tutira leütöttem volna azt, aki már harmadjára jön kuncsorogni. - Hát... bizonyára téves információik vannak a dolgokról. És az, hogy az elmúlt másfél napban úgy néztem ki, mint egy számkivetett, eléggé érdekes pletykáknak adott alapot. Furcsa, mintha a homlokomra lenne írva, hogy időzített bomba vagyok - sóhajtottam fel lemondóan. Nem is akartam belekezdeni abba a magyarázásba, amely érrtelmében szociopatának tartanak. Az egészen más, én... nem is vagyok még csak hasonló sem. Csak ők nem tudják ezt megérteni. Érzelmileg a nullán vannak. Megvontam a vállamat. - Még mindig fényképezgetek. Az utóbbi időben az egész olyan volt, mint valami jó gyógyszer... sokat segített rajtam - sóhajtottam fel. Minden kép olyan volt, mint egy állapot. Az én állapotom... akkor is, ha egy vidám kislány volt rajta, vagy egy pénzért álldogáló idős néni. Ebben leltem örömömet, és kevés olyat ismertem, aki ezt szívesebben csinálta volna. De minden utcasarkon találtam iolyanokat, akik megpróbálták letörni az álmaimat. - Félnótás - ismételtem az iménti kis megjegyzésemet arra a srácra vonatkozóan, aki maga helyett küldte be órára. - Az az óra eleve förtelmes - fintorodtam el. - Meg sem fordult a fejemben, hogy ismét ide járjak, pedig... diploma nélkül nehéz lesz. De talán lehetek még elég jó - sóhajtottam fel. - És te hogy állsz? Gondolom az elhasalás közelébe se kerültél.
- Nos akkor ebben az esetben még jó, hogy találkoztunk, és így emlékeztethetlek erre a fontos szabályra. - vigyorodom el haloványan a szavaira. - Én a hézagos memóriára mindig a vörösbort szoktam ajánlani...egy kis kólával az íze miatt. - kacsintok rá cinkosan miközben a tanácsot adom neki. Na jó sokak számára ez inkább a felejtés receptje, de ez csak azért van, mert a kelleténél, és az ajánlott "orvosi" dózisnál többet fogyasztanak ebből a nedűből. Mindenki tudja, hogy a vörösbor jótékony hatással van az emberre, és még az életet is meghosszabbítja, a cola pedig koffeint tartalmaz, ami meg felpörget. Kész is az ideális recept a boros-cola pedig a tanulás mellé legalkalmasabb italnak minősíttetett ezzel az apró bizonyítási tétellel. Hmm azt hiszem lehet, hogy inkább ilyesmivel kellene foglalkoznom a természetvédelem helyett. Akár egy könyvet is írhatnék tele ilyen, és hasonló marhaságokkal, ami lehet, hogy még gazdaggá is tenne idővel. Feltéve, hogy találnék kiadót, aki képes lenne kiadni ilyen baromságot... - Tudod hogy van ez. Félek, hogy kiszáradok szóval csak pótlom a kemény tanulás során elvesztegetett folyadék mennyiséget. - vonom meg egy fél-mosollyal a vállamat. Én mindig is úgy voltam vele már a középiskola óta, hogy az ilyesmi bőven belefér egy tanuló életében. nos ez abban is megnyilvánul, hogy régen odahaza valamikor egész délutánokat töltöttünk azzal, hogy a városban kódorogtunk, és beültünk szinte az összes helyre,a hol hajlandóak voltak bennünket kiszolgálni a kedves pultos nénik/bácsik. Na persze volt, amikor szorultunk az esti ellenőrzésnél, mert állni is alig tudtunk, de valahogy azért mindig megúsztuk, mert a szintfelelősünk elnéző emberke volt, és tudta, hogy miként is mennek a dolgok a városban. Az esti kiszökdösések már másik lapra tartoztak...Amikor látom Nadiya fintorát csak elmosolyodom, és játékosan beleborzolok a hajába, hogy ha hagyja magát. Tudom, hogy az a biznisz, amit én csinálok nem éppen az Ő világa, de ki tudja ezért hibáztatni? Valamikor nekem is tele van már vele a hócipőm. - Unatkozik a halál. - nevetem el magamat. - Sokszor arra sincs erőm, hogy megpusztuljak, de sajnos javarészt belőlük élek szóval szükségem van arra, hogy elvégezzek ilyen kis apróbb "szívességeket"- felelem neki immár kicsit halkabban. Sokan tudják, hogy mivel is foglalatoskodom a szabadidőmben, de nem kell mindenkinek tudnia, arra pedig még kevésbé van szükségem, hogy esetleg rossz fülekbe jusson el az információ. Mindenesetre Nadiya-ban megbízom annyira, hogy neki elmondjam ezt. Nem hinném, hogy az első dolga lenne, hogy egyből az első tanárhoz rohanjon, aki az eszébe jut, és beszámoljon a viselt dolgaimról. Persze ezekhez az emberekhez rengeteg türelem, megértés, és még több türelem kell, hogy valaki huzamosabb ideig csinálja ezt, amit én. Óhatatlanul elérkezik mindenkinél az a pont, amikor már annyira elege van, hogy legszívesebben mindenkit elküldene a vérbe, de aztán belenéz az ember a majdnem üres tárcájába - ami az előző esti bulinak hála ilyen könnyű - és rájön, hogy szüksége van ezekre a balfácánokra az egyetemen való fennmaradáshoz. Legalábbis anyagi szempontokat nézve mindenképpen... - Az egyetemen mindig mindenkinek téves információi vannak mindenről. - legyintek gondtalanul. - Az egyetem egyik végén azt mondják, hogy fingottál, a másik végén meg már összefostad magadat. Jobb ha hozzászoksz. - mosolyodom el szelíden. - Ejj-ejj azért remélem, legalább nekem szólsz, ha felrobbanni készülsz. - kacsintok rá egy vigyor kíséretében. Ha nem akar róla beszélgetni, akkor nem fogom erről faggatni, de ha mégis szeretné elmondani, akkor nyilván szívesen végighallgatom, és segítek neki abban, amiben tudok. legalábbis a korlátozott lehetőségeimhez mérten. - Hmmm. A fotózás szép hobbi. Bár én inkább az olvasás és a rajz híve vagyok. - felelek neki kissé elgondolkozva az államat vakargatva. Igen, ha rossz a hangulatom, és nem épp egy kulturált italozás mellett döntök akkor egy jó könyv vagy egy kis rajzolgatás mindig remek gyógyszer tud lenni a nem túl rózsás hangulatomra, és semmi perc alatt képes megnyugtatni vagy visszaadni a jókedvemet. Persze a kulturált italozással ugyanezt a végeredményt érhetem el csak éppen az olvasás nem feltétlenül kerül pénzbe, a rajzolást pedig minimális költségekből is megúszhatom, ha éppen úgy alakul, hogy arra a tevékenységre esik a választásom. - Tudom. Nem is azért jártam be, mert annyira tetszett volna. Elég jó még így is lehetsz, de diplomával egész biztosan könnyebben menne. - könyökölök rá az asztalra, miközben felelek neki. - Néha le kell nyelni a békát, még ha nem is nagyon akaródzik az embernek. Idővel meg szokott térülni hidd el. - teszem még hozzá a válaszomhoz. - Ismersz. - tárom szét hanyagul a karjaimat egy széles mosollyal. - Helmut Griffin O'ment nem abból a fából faragták, hogy elhasaljon. Ez persze nem zárja ki a lehetőséget. Hisz az egyetem életünk legszebb 4 éve miért is ne lehetne belőle 5-6 vagy éppenséggel az egyik ismerősöm esetében 8 és fél. - nevetem el magamat halkan.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Ápr. 14, 2016 8:05 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
helmut & nadiya
just play, have fun, enjoy the game
- Hm, szóval kólával - ismételtem el a szavait, majd elvigyorodtam. - Egy ideje nem iszom alkoholt. De már tudom, mit veszek a... szülinapodra - nevettem el magam. A vörösbor jótékony hatásairól én magam is hallottam, de mióta letiltottak mindennemű szeszes italról, inkább próbáltam elkerülni őket. Még csak kísértésbe sem akartam vinni magam, elvégre az egész história ebből indult ki. Nyugtatókat töménnyel leöblíteni kicsit sem volt humánus megoldás, talán már akkor is biztosra akartam menni, csak éppen nem sikerült. De előfordult az ilyesmi még a legjobbakkal is. Visszanézve már szembeköpném azt a lányt, aki lecsavarta a gyógyszeres doboz tetejét, majd húzott egyet a barnás nedűből. Azt a Nadiyát gyávának láttam. Ostobának. Félősnek és naívnak. Minden volt, ami én már nem akartam lenni. Ebből a szempontból talán nem ártott volna ismét normális életet élnem, elvégre sosem voltam félős fajta. És mióta dirigál nekem egy orvos? Nem szándékoztam még egyszer ugyanezt megtenni, de még az Eiffel torony tetejéről sem szándékozom magam a mélybe vetni. - Bár fele annyira lenne jó agyam, mint neked - sóhajtottam fel némi vágyódással a hangomban. Én sosem az eszemből éltem, inkább a logikámból, csak éppen egy elég nagy és hangos száj párosult hozzá, és ezt a tanárok nem szívlelték. Azt sem szerették, hogy könnyűszerrel kinevetem őket, de nem volt sok választásuk. Elviseltek, mert nem nagyon adatott meg más lehetőség. Vagy csak nem voltak elég kreatívak. - Hé, ne csináld - kuncogtam, mikor a hajamba borzolt. Eleve egy kóc volt az egész, nem volt szokásom a reggeli órákon át tartó készülődés, általában egyszer végigszaladtam a hajamon a hajkefével, de nagyjából ennyit szántam rá. És a szél öt perc alatt össze is borzolta. - Én ettől még beléjük rúgnék - rántottam meg a vállamat. Benne nagy volt az akarat. Tudta, hogy a "segítsége" sokakat megment, és emiatt azok még fizetni is hajlandóak, ha úgy hozza a helyzet. Nem mindenkine adatott meg, hogy jólmenő szenátori csemete legyen, és ilyenkor abból kellett élni, ami adódott. Végül is, jobb volt, mint homokot lapátolni a híd aljában Brooklyn-ban. - De azt hiszem, nem szeretnék ott lenni, mikor betelik nálad a pohár. És nem, nem a teli vodkás pohárra gondolok - tettem hozzá aztán, bár nem sikerült túl sok komolyságot vinni magamba. Vele nem éreztem kényszerűséget arra, hogy állandóan határozott legyek, mert a társasága már magában oldottságot jelentett. Ez volt az, amire már hónapok óta nem volt lehetőségem. Mindenki úgy kezelt, mint a kislányt, aki megpróbálta kinyírni magát. Ismét vontam egyet a vállamon. Igaza volt, mindig beszélnek, és általában a pletyka csak pár percig marad egyforma. Valaki szeret szinesíteni, valaki lefarag belőle egy mondatot és átmódosítja, és rögtön kész a főiskola új bestseller-e. - Csak... hiányzik az emberekből az együttérzés - kezdtem el az ujjaim alá csúsztatott szalvétát babrálni. - Úgy értem, nem mindenki olyan, mint én. Én... képes vagyok egyedül túlélni, mert én vívtam ki az élettől ezt a monumentális pofont - hajtottam le a fejem, és nagyot sóhajtottam. -, de vannak olyanok, akik tényleg meg akarnak halni, és nem mondanak le róla. És az ilyen emberek, mint ezek... - böktem nyíltan az egyik asztal irányába. Tipikus plázakurvák, és ha nem lennék egy mértékig jólnevelt, nyilván nem csak legyintettem volna. - nem képesek együtt érezni... szóval nem jó ez így - zártam le végül. Nem akartam erről beszélni. Nem volt rá kíváncsi nyilván, hogy mégis mi jár egy olyan ember fejében, aki szerette volna megtapasztalni, milyen a túlvilág. Előredőltem, és a pultra könyököltem. - De te nem akarod húzni. Ahogy ismerlek legalábbis, nem hiszem, hogy minden vágyad itt rohadni nyolc évig - vigyorodtam el. - Vagy az elmúlt fél évben ilyen sokat változtál volna?
- Így van. Jobb az íze. És ha nagyon mondvacsinált okot akarok belekeverni akkor a benne lévő koffein felpörget. - kacsintok rá a lányra egy fél-mosollyal. - Hmmm. Nos igen, egy plusz üveg az ágyneműtartóban sose okozhat túl nagy problémát. Egy kis utánpótlásra mindig szüksége van az embernek. - nevetem el magamat halkan. Távol álljék tőlem, hogy bárki szemében is alkoholistának tűnjek. Egyszerűen úgy vagyok vele, hogy az én apró kis világomban, az én világnézetem szerint igen is szükség van némi szeszre egy igazán jó, ütős bulihoz. Felőlem ugathat a sok anti-alkesz, hogy ez hülyeség, meg baromság, meg, hogy minden bulit csak arra használunk, hogy jól berúgjunk rajta (ez nem teljesen igaz, mert nincs szükségünk bulira ahhoz, hogy igazán jól be tudjunk rúgni hisz az is elég, ha csak szimplán beülünk "sörözni" valahova), és képtelenek vagyunk e-nélkül élvezni az életünket. Ez is tévedés, mert nem vagyunk képtelenek rá, csak az alkohol nagyban segít elviselni mások hülyeségeit a stresszes mindennapokban. - Nehogy azt hidd, hogy valami géniusz vagyok. - vigyorgok rá. - A dolgaim 90%-ban a szerencsén múlnak többnyire beleszámítva azt, hogy jól tippelek, hogy a vizsgáztatónak jó napja van, hogy jó tételt vagy jó kérdéseket kapok a maradék 10% pedig részben a felkészültségemből, részben pedig a személyiségemből áll össze. - vonom meg végül a vállamat. Igen nem mindegy, hogy ha valaki kap egy olyan kérdést, amire nem is számított csak ül, és csendben szenved vagy makog valamit, vagy pedig feltalálja magát, és határozottan beszélni kezd (még ha baromság is). Engem volt már, hogy ez mentett be. Persze ez a kidumálós séma nem minden oktatónál jön be, de vannak, akik a határozottságot szeretnék látni a diákjaikban, és a határozott vizsgafeleleteket kedvelik, még, hogy ha maga a hallgató nem is teljesen a legpasszentosabb, vagy helyes dolgokat is szövi bele a feleletébe. - Ugyan. Ennyi ég nem árthat meg a szépségednek. A kócos haj amúgy is jól áll Neked! - mosolyogtam rá, de azért a kérésének eleget téve abbahagytam a haja kócolását. Pedig szerintem tényleg jó áll neki. Na mindegy... - Néha én is, de ez nem tenne túl jót az üzletnek. - vonom meg a vállamat. Na igen nem tenne jót neki márpedig a pénz nálam esszenciális volt,a mit ily módon szereztem. Ha ez a bevételem bármi miatt is kiesne, akkor tartok tőle, hogy sajnos lehúzhatnám a rolót az egyetemi tanulmányaimmal kapcsolatban. Kellemetlen lenne, mert rengeteg energiát és pénzt ölt bele a nagybátyám és én is szóval, még ha nem is tetszenek annyira a dolgok sajnos, többször akkor is muszáj hozzá jó pofát vágnom. - Valószínűleg nem is leszel ott. - nevetem el magamat. - Mindig kínosan ügyelek rá, hogy ez ne történhessen meg, hisz ezekből a hölgyekből, és úriemberekből élek akár tetszik Nekem akár nem néha. - felelek neki kedélyes hangon miközben ismételten a sörömet kezdem el iszogatni. Nadiya-val könnyen tudtam ilyen dolgokról beszélgetni, mellette ezt nem kellett titkolnom hisz régóta tudta, hogy ezzel keresem meg a betevőt itt a Campuson, és tudom, hogy ha valaki, akkor Ő egész biztosan nem fog feldobni a tanároknál. Legalábbis a magam részéről nagyon bízom benne. - Ez sajnos igaz. - vakarom meg a tarkómat a szavai hallatán. - Tény, hogy a mai emberek többségéből hiányzik az együttérzés, ahogy az önzetlenség, és az összetartás is. - sóhajtok fel lemondóan. - Arról nem is beszélve, hogy sokan abban lelik örömüket, hogy ha így vagy úgy gyötörhetnek másokat. - teszem még hozzá a mondanivalómhoz, majd afelé az irány felé fordulok, ahova Nadiya is mutat. Tudom, hogy mire céloz, az egyiket ismerem azok közül a lányok közül, mert én szoktam csinálni a beadandói részét. - Ne ítélj a külső alapján. - fordulok vissza Nadiya felé. - Vannak köztük rendesek is. Az egyiküknek sokszor csinálok beadandót. Ő egész jó fej. - szólok hozzá egy halovány mosollyal. - Mindazonáltal nem vitatkozhatok a kijelentésed valóságalapjával se. - teszem még hozzá. - Mindenesetre én a magam részéről igyekszem mindig nyitott lenni másokkal kapcsolatban. - fejezem be végül a kissé hosszúra nyúlt mondókámat. - Nem. Valóban nem szeretnék 8 évet az egyetem berkein belül tölteni, de sose lehet tudni hogy mit hoz az élet. - tárom szét a karjaimat színpadiasan. - De természetesen azon leszek, hogy ne nyújtsam ilyen hosszú idősíkra a tanulmányaimat amennyiben lehetséges. - kacsintok rá ismételten.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Jún. 30, 2016 7:06 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
helmut & nadiya
just play, have fun, enjoy the game
- Neked már nincs szükséges plusz koffeinre - kuncogtam fel. Helmutban mindig azt díjaztam a leginkább, hogy éppen az volt az ember számára, amire szüksége volt. Tette mindezt úgy, hogy egyszer sem cáfolta meg magát, nem vált képmutatóvá. Önmaga maradt. És... azt hiszem, valamilyen értelemben mindenkiben tudott látni jót. Még ha mások már le is mondtak egyesekről. Én sokakról mondtam már le, közöttük saját magamról is, de sosem akartam ezzel Helmutot terhelni. Aligha érdemelte meg, hogy valaki egy depresszív közegbe rángassa. Ő mást érdemelt. És leginkább azt sajnáltam, hogy mellettem általában a puffogást és a rendszerkritizálást kellett hallgatnia. Ki tudja, talán örült is annak, hogy megszabadult tőlem. Ki hibáztatná érte? Én biztosan nem! - Főleg két vizsga között, nem? - kérdeztem felsóhajtva. Én már nem emlékszem, milyen indíttatásból tartottam otthon alkoholt. A nyugtatót azért hordoztam, mert az anyám halála után gyakorta kínoztak rémálmok. És csak a gyógyszer hatása alatt tudtam rendesen, kipihenten aludni. Elismerően pislogtam, majd beleittam az italomba. Szükségem is volt rá, éreztem, hogy kezdett kiszáradni a torkom. - Ahhoz is szerencse kell, hogy valaki ilyen szerencsés legyen - vontam meg a vállamat. Ő így jött a világra, a fortuna szelleme állandó jelleggel kísérte az útját. Hát még néhány vizsga időszaka alatt... a legtöbben már a besétáláskor eldöntötték, rájöttek, hogy megbukva sétálnak majd ki, még ha az eredményeket nem is helyben tudják meg. Én szerencsésnek vallottam magam, a legtöbb tantárgy közel állt hozzám, művészetet tanultam, volt hozzá érzékem. De voltak kötelező jellegűek is, azok már... nehézkesek voltak. De ma már nem fájt emiatt a fejem. - Nyilván az olyanokra mondják, hogy lebeszélik a ruhát az emberről, mint amilyen te is vagy - tettem egy pimasz megjegyzést. Volt beszélőkéje, de emiatt nem is kellett szégyenkeznie. A mai világban mindenki sokat beszélt. Persze meg kellett hallani másokat is. Inkább jártassa egész nap, minthogy... hallgatnia kelljen. Sokan estünk ebbe a hibába. Inkább hallgattunk. Én így nőttem fel. Aztán a főiskola alatt kinyílt az a bizonyos bicska, és még a tanárok se voltak szentek a szememben. - Ja, hát igen. Ha egyszer kiosztanád őket, akkor... esélyes, hogy ugrana a zsebpénz - kacsintottam rá. A pénznek nagy értéke volt az utóbbi időben. Bár mikor nem? Filozófiai kérdés, hogy ki miként vélekedik a személyes tapasztalatokról, és a pénzről. Mondjuk úgy, kevesen gondolták úgy ténylegesen, hogy a szeretet ereje fontsabb, mint a pénz. Azon viszont vállat kellett vonnom, mikor azt mondta, ne ítéljek külső alapján. Bennem megvolt erre a hajlam, és cseppet sem érdekelt, hogy mit gondol rólam ezen tekintetben. Ismertem azokat a lányokat, és egyik se volt olyan fajta, akire azt mondtam volna, hogy jó fej. Isten ments. - Tudod miért? Mert te jól nézel ki. Talán tetszel neki, azért jó fej veled - érveltem egy pofonegyszerűt, majd elvigyorodtam. - Mi lányok általában nem így tekintünk egymásra. Egy-két kivételes esettől eltekintve - mondtam továbbra is mosolyogva. Nem volt bajom egyes fiúk és lányok másságával. Inkább örültem, hogy nem tartják magukat betegnek, mert... a társadalom egy bizonyos rétege ezt próbálta beléjük plántálni. - Hát... - tettem le a pohartamat, ami kezdett kiürülni. - Maximum ha kirúgatod magad, és diploma nélkül nem tudsz majd boldogulni, jöhetsz falat festeni a galériámba - pimaszkodtam, de ezúttal meglehetősen pofátlanul. Tudhatta ő, hogy nem bántásnak szánom, sőt. Már az haladás volt részemről, hogy viccelődöm. Hónapok óta nem volt rá példa.
- Tévedsz. Egyáltalán nem iszok kávét, szóval koffein csak ilyenkor jut be a szervezetembe. - felelek neki egy szelíd mosollyal. Na igen tény, hogy sose voltam oda a kávéért, mert egyszerűen ki nem állhattam az ízét a szagától meg egyenesen szinte rosszul voltam főleg amikor még a másnaposság ördögi árnya is bekúszott a képbe. - Kiéve, ha energiaitalt iszok. Azt pedig whiskey-vel vagy pezsgővel is lehet keverni ha kicsit felszeretné turbózni az ember. - teszem még hozzá elgondolkodva, amikor eszembe jut a dolog. Na jó ez nem feltétlenül egy életbiztosítás, mert akár csúnya vége is lehet elrontott adagolás esetén, de hát manapság mi az,a mi 100%-os biztonsággal végezhető, és még örömet is szerez az embernek. Na ugye, hogy neked se jut ilyesmi eszedbe igaz? Nem is csodálom. Mindenesetre inkább nem traktálom tovább Nadiya-t a furcsa - de véleményem szerint működő - képzelgéseimmel, mert még a végén elmenne tőlem a kedve, annak viszont nem örülnék, mert olyan lány, akit kifejezetten kedvelek, és nagyon hiányzott a társasága, amíg nem volt megtalálható az egyetem környékén, és semmilyen más módon sem tudtam elérni. - Vizsga után mindig iszik az ember, csak az a nem mindegy, hogy örömében vagy bánatában. - nevetem el magamat halkan, és tárom szét a karjaimat, mintha csak ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Egy hozzám hasonló egyetemista szerint legalább is, de mások ezzel nem feltétlenül értenek egyet... - Ez relatív dolog. - vonom meg hanyagul a vállamat, de azért rámosolygok a lányra két korty között. - Ebből a szempontból szerencsés vagyok, de nagyon sok másban viszont nagyon balszerencsés. - felelek neki egy fél-mosollyal. - Igazából azt is mondhatnám, hogy abszolút szerencsétlen. - teszem mg hozzá nyomatékosítandó a szavaimat. A szerencse mondhatni tényleg forgandó dolog. Néha a legváratlanabb pillanatokban siet az ember segítségére, máskor viszont akkor hagyja cserben az illetőt, amikor a legnagyobb szüksége lenne rá. Persze szerintem maga a szerencse sem több mint sok egymástól független tényező összjátéknak az eredménye. Például vegyünk egy vizsgát. Volt olyan alkalom a növénytanosoknál, hogy a vizsgáztató professzor egyik hala megdöglött reggelre az akváriumban így Ő ezt égi jelnek vette, és aznap senki sem ment á az adott tantárgyból. Ez nem több mint balszerencse, hisz ki számított rá, hogy reggelre a hal feldobja a talpát vagy arra, hogy az öreg fószer emiatt mindenkit ki fog vágni aznap? Máskor pedig amikor a biztos bukás tudatával mentem be nála egy írásbeli vizsgára akkor viszont olyan könnyű kérdéseket adott, hogy simán átmentem pedig fel voltam már készülve rá, hogy ez bezony CV kurzus lesz majd. De az öregnek aznap éppen olyanja volt, és olyan kérdéseket adott, amikkel még én is átmentem. Ilyen dolog hát a szerencse. Sose tudni, hogy mikor játszik az ember kezére... - Nos a ruhát még soha senkiről se beszéltem le. - mosolyodok el kicsit szégyellősen. - Nem mintha nagyon próbálkoztam volna. - teszem mg hozzá egy fél-mosollyal. - De ha úgy módosítjuk a dolgot, hogy belebeszélem a kettest az index-be, akkor már mondhatjuk, hogy egészen helytálló a dolog. - nevetem el magamat. Nem tagadtam soha, hogy a szóbeli vizsgákat kedveltem jobban mindig is, mert sokkal könnyebben dumáltam magamat ki bizonyos tanároknál mintha mondjuk úgy "ki-írnom" kellett volna magamat egy-két rázósabb kérdésnél. Mondhatni, hogy ez is amolyan adottság, mint másoknál például a rajztehetség vagy az érzék a zenéhez és a hangszerekhez. - Pontosan. - mutatok rá az ujjammal Nadiya-ra mintha csak most nyerte volna meg a több milliós fődíjat egy tévés vetélkedőben. - Márpedig ha ugrik a zsebpénzem, akkor lehúzhatom a rolót itt az egyetemen. - ismerem be egy mély sóhajjal. - Márpedig ez nincs tervben. - teszem még hozzá határozottan. Eszemben sincs vitatkozni arról az idealista kijelentésről, hogy a szeretet fontosabb, mint a pénz. Filozófiai alapon nincs értelme vitába szállni a kijelentéssel, de a csúnya igazság az, hogy szeretetről nem fogom tudni kifizetni a számlákat, szeretetért nem fogok tudni kaját venni a boltban, és legfőképpen szeretetből sehol a világon nem fogok tudni megélni. Még egy buddhista kolostorban sem, mert ott is el kellene mennem rizsért koldulni a falvakba, és ott se szeretetből osztanák a rizst hanem szánalomból...Mindenesetre egy egyetemet szeretetből semmiképpen sem fogok tudni elvégezni. - Kedves tőled, de inkább átlagos kinézetű vagyok, a pénztárcám pedig olyan üres, mint Weasley-ék széfje a Harry Potterben így ez az opció annyira nem játszik. - felelek kedélyesen. - Szóval ha nem szimplán jófejségből normális velem akkor valószínűleg azért, mert én csinálom a beadandóit. - Igen ebben sem lenne semmi különös, hogy ha jobban belegondol az ember. - Ebben a témában nem vagyok kompetens nyilatkozni, de a kutatások alapján a férfi népesség körében sokkal elfogadottabb a nők mássága, mint a férfiaké. - vigyorodom el a lány szavai hallatán. Nos igen egy-két felmérés egyértelműen azt mutatja, hogy a férfiak a leszbikusokat sokkal inkább elfogadják sőt...arról nem is beszélve, hogy a pornó oldalak jelentős részén a kimutatások szerint legtöbben a leszbikus cuccokra kattintnak rá. Na ennyit a mai társadalmi elemzésekről... - Igazán csábító lehetőség. - bólintok elismerően. - Azt hiszem ilyen biztos háttérrel magam mögött mától fel is függeszthetem a tanulást. - nevetem el magamat halkan. Bár most poénosnak hangzik, igazából sose lehet tudni, hogy mit hoz az élet...
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Okt. 01, 2016 5:39 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
helmut & nadiya
just play, have fun, enjoy the game
- Bolond vagy - bukott ki belőlem, bár magam sem tudtam, hogy érdemes lenne-e komolyan venni ezt a mondatot. Reflexszerűen bukott ki belőlem, nem nagyon tudtam megállni, hogy ne mondjam ki, pedig valamelyest igyekeztem. Sok embert ismertem, bár a legtöbbtől távolságot tartottam. Nem szerettem közel engedni őket magamhoz, mert tudtam, hogy elég egy apró dolog, és kisétálnak az életemből. Nem érte meg kockáztatni, főleg hogy általában tényleg én húztam a rövidebbet. A koromhoz képest mindig is érettebben gondolkodtam, és forgattam a szemeimet, ha valaki képes volt önfeledten élni az életét. Én mindig is a szabályokhoz tartottam magam, nem engedtem el az irányítást saját magam fölött. Kivéve egyszer. Szép vége lett. Viszont még egyszer nem estem volna abba a hibába. Féltem kockáztatni. És féltem bevallani, hogy nem a szenvedély a legnagyobb, ami bennem uralkodik. Attól sosem féltem, hogy szembesítsek másokat a véleményemmel, nyilván ezért bukott ki belőlem ennyire egyszerűen az iménti megjegyzés. - Tönkre fogod tenni a szívedet - fűztem aztán hozzá. Az alkohol tompít. Az energiaital felpörget. A kettő együtt olyat válthat ki belőle, aminek beláthatatlan következményei lehetnének. Én már csak tudom, bár tény, hogy egy doboz nyugtató nem egyenlő azzal a kombóval, amit ő előnyben részesít. De... hát igen. Bolond. - Örömödben vagy bánatodban iszol többet? - kérdeztem aztán, ekkor már egy mosolyt villantva felé. Próbáltam a korunkbéliek viselkedését produkálni, de ő tudta rólam, hogy képtelen vagyok erre a fura lazaságra. Komoly dolgok körül forgott az életem, a jövőmet építgettem, és néha... nem fértek össze a dolgok. Halk nevetés bukott ki belőlem. Igazából már az kész szerencse a főiskolán, ha valaki túléli az első évet. Ennél több szerencse már nem nagyon kell, bár az sem árt, ha nem utáltatjuk meg magunkat a tanárokkal. Én ebben nem jeleskedtem, szerettem hergelni őket, megmutatni, hogy amit csinálnak, sokszor ostobaság, és nem arra van szükségünk, hogy bemagoljuk azt, amit szerintük be kell. Amikor ránéztem egy képre, nem egy kritikus érzéseit akartam érezni... hanem a sajátjaimat. Én magam akartam eldönteni, hogy vajon mi szülte azt a festményt, szobrot vagy egyéb műalkotást. Nem dönthetett a fejem fölött egy tanár, és nem diktálhatta belém, hogy mit érezzek. - Még élsz. Kell ennél nagyobb szerencse az életben? - kérdeztem kíváncsian. Persze ez már filozófiai kérdés. Én sokat gondolkodtam asz életről, volt rá okom az utóbbi időben. - Sajnálom. Nem... nem akarlak magammal rángatni ebbe a gödörbe, amiben én vagyok - fordítottam el aztán a tekintetemet, az asztal lapját kezdtem bámulni. Végül nagy levegőt vettem, és ismét felé fordultam. - Ugyaaaan. Tényleg nincs időd arra, hogy néha... nem is tudom... flörtölj egy kicsit? - kérdeztem, felvonva a szemöldökömet. Vicces volt azt gondolni, hogy nem érdeklik a lányok. - Ki tudja, talán még jobban is teljesítenél, elvégre... a boldogsághormonok sokat tesznek hozzá ahhoz a bizonyos szellemi teljesítményhez - kacsintottam rá aztán.
Kezdőlap
•