Próbáltam barátságos lenni. Számomra ez általában nem jelentett problémát, hiszen így neveltek fel. Nem bántottam senkit. Olyat főleg nem, akit egész életemben nem láttam előtte. És azt hiszem, hogy Connie nem jelent rám nagy veszélyt, legalábbis olyat nem, hogy vigyáznom kelljen magamra. Nem voltam még annyira idős vámpír. Állítólag... a vérfarkasok és a vámpírok megérzik egymást, és ezáltal valami ősi ellentét alakul ki kettejük között, amely nem engedi, hogy szorosabb viszonyt alakítsanak ki. Ezt viszont cáfolom. Azt érzem, hogy ő más, mint én. Hogy... ő egy vérfarkas. De az egész helyzetre rácáfol egyrészt az, hogy nem érzek haragot iránta, és azt sem, hogy át akarom harapni a torkát. Másrészt Tyler és Caroline az élő példája volt annak, hogy nem véresen komoly ez az egész legenda. Megérezzük egymást, pont. - Értem... Connie - mondtam már ekkor a becenevét, és számomra is kényelmesebb volt ezt használni, hiszen rövidebb volt, és úgy vélem, hogy hozzá jobban is passzol a beceneve. A Constance eléggé régi név, és ő olyan fiatal. - Szeretem a közösségi programokat. Ez sokat segít barátkozni is, hiszen én sem vagyok itt olyan régen. De az édesapám is itt tanított, így jártam már itt korábban is. Egyébként irodalmat tanulok főképp. Néha betévedek egy-két más jellegű órára is, de a fő irányom az irodalomtörténet, maga az irodalom - nyeltem egyet. Míg apám élt, orvos szerettem volna lenni... vagyis, anya azt támogatta, hogy író legyek, ezért kaptam tőle a naplóimat. Apa pedig... ő orvos volt... azt akartam, hogy büszke legyen rám. De vámpírként azt hiszem, az orvoslást inkább kihagynám. - Nos, ez az épület a campus. Az előadótermek listáját és helyszínét ebben az összeállításban találod, de ezek mind ebben az épületben vannak - nyújtottam át neki egy papírt, amelyen végighúztam az ujjaimat, így jelezvén hogy hol kell keresnie. - Az iskolához tartozik még egy kollégium is, illetve a Whitmore ház, melyet a tanárok és az iskola vezetősége használ. Állítólag nagyon érdekes célokra - bukott ki belőlem meggondolatlanul. Oppá.
csak ültem ott, és csak azon gondolkoztam, hogy mi van, ha még sem őrültem meg? Talán tényleg lett volna ott valaki, aki valamit csinált volna velem? Miket mondhattam, csinálhattam? Csak ez járt a fejemben, s nem is az, hogy ki tette ezt velem, azonkívül hogy egy lány volt az. Rory megpróbált megnyugtatni, és elfogadtatni velem a tényeket. Igen, valóban igaza van. Talán nem lényeges az egész. De egy akkor is idegesíteni fog, amit láttam. A nyakamon a seb olyan formát alkotott, mely a halott családtagjaimon is szerepelt. Ez bosszantani fog, de már ez régen volt. ha felhoznám, csak azt mondanák, hogy régen volt, és nem emlékszem rá jól. És ezt senki sem értheti. - Igazad van Rory. Teljes mértékben. El kéne felejtenem mindent. Vagy ha nem is elfelejteni, akkor belenyugodnom.- Élénkült a hangom, de azon belül még a kedvem is. Amióta Rory itt van, teljesen megváltozott a hangulatom; Jó felé. Habár még nem vagyok a régi, persze ha volt is boldog énem is. Már nem is emlékszem rá, mikor voltam úgy, amikor boldog voltam, és a családom mindig mellettem volt. Most már csak Maxfield az, aki mellettem van(?). Azaz, nincs. Tévedtem. - Szívesen elmennék veled. Legalább távol lehetek ettől az illúzióromboló iskolától. - Tettem hozzá az utolsót, de annak ellenére örültem neki, hogy Rory elhívott. Felálltam a padról, s kezemet Rorynak nyújtottam, hogy felsegítsem. - Köszönöm, hogy mellettem vagy, és próbálsz segíteni. - Tettem hozzá, s ajkam szélére egy öröm kerekedett.
Látszott rajta, hogy nehezen tudja megemészteni a vele történteket. Nem csoda, hisz ő, mint átlagos halandó, nem tudhatja, mit jelent nap mint nap azzal ébredni, hogy vérszomjas vámpírok élnek körülöttünk és sosem tudhatod, mikor fog valamelyik pont téged kiszemelni a vacsorájának. Senkinek nem kívánom ezt az érzést. Bár, én még a szerencsések közé tartozom, akiknek idővel sikerült elsajátítaniuk egyfajta önvédelmi technikát arra az esetre, ha vérszívó kerülne az útjába. De ő, Aaron, mit sem sejt ezekről a dolgokról.. El kellene neki mondanom.. De nem tehetem, nem foszthatom meg őt a nem tudás ajándékától. Mikor az ember naívan hisz abban, hogy a természetfelettiek csupán a képzeletünk szüleményei. - Elfelejteni.. hát az nem hiszem, hogy összejönne, viszont, ha nem gondolsz rá, az már fél siker - villantottam egy kedves mosolyt, hisz nem igazán tudtam, mi mást mondhatnék neki, amivel javíthatnék a lelkiállapotán. Örültem, hogy belement a javaslatomba és elfogadta a meghívásomat, hogy jöjjön el velem teázni. Na jó, a teázás nem kötelező, én személy szerint inkább tejes kávé párti vagyok, de ez valahogy jobban hangzott az adott pillanatban. - Helyes! Bár, én nem igazán nevezném a sulit illúziórombolónak, de nem kötekedek veled - kuncogtam fel, miközben elfogadtam a felém nyújtott kezét, míg felálltam. - Szívesen teszem - mosolyogtam rá őszintén. - Bárcsak enyhíthetnék a fájdalmadon is - tettem hozzá, bár tudtam az lehetetlen. Legalábbis amíg nem vagyok vámpír, ilyesmire nem vagyok képes. Aztán belé karoltam és együtt indultunk el a Café Galeriebe.
Az utóbbi időben elég sok minden szakadt a nyakamba. Stefan aztán Bonnie és most már kezdem úgy érezni, hogy ebből az egészből nincs kiút. Mindegyiket szeretném megoldani, amilyen gyorsan csak lehet, hiszen azt akarom, hogy a barátaim rendben legyenek. A gyomrom egész álló nap görcsben van s most, hogy már tudom a barátnőm Bonnie halott könnyek marják a torkomat és legszívesebben egész álló nap csak zokognék, de ez nem visz előrébb. Egy árnyalatnyit sem. Szeretném őt visszakapni s tudom, hogy visszafogom. Mert sem én sem pedig Elena nem adná fel. Küzdeni fogunk érte. Annyira pocsék barátnak érzem magam. Sem Stefan eltűnése nem tűnt fel sem pedig Bonnie. Pedig feltűnhetett volna, hogy az utóbbi időben alig beszéltünk előtte meg mondhatni egyfolytában együtt voltunk. Vagyis valami olyasmi. Két barátomat cserben hagytam most pedig az egyik frissebb barátnőmet próbálom felkeresni. Eleanor. Legutoljára akkor beszéltem vele, amikor beszerveztem neki egy srácot. Vagyis a srác kért meg arra, hogy intézzem el, hogy ott legyen a bulin. Azóta sajnos nem is láttam és ezt is sajnálom. Azért remélem, hogy őt nem nyelte el a Föld. Nem tudom mihez kezdenék, ha neki is valami baja esne. A folyosón nem is azt néztem, hogy jó irányba megyek-e az órám felé, hanem őt kerestem a tekintetemmel. Mikor megtaláltam nem érdekelt, hogy kinek ütközök neki vagy kinek nem odasiettem hozzá s közben párszor elmotyogtam egy bocsit. – Eleanor, szia. – Álltam elé halvány mosollyal az arcomon. - Hogy ment az este Nate-tel? Bocsi, hogy azóta nem kerestelek csak összecsaptak a fejem felett a hullámok. – Nem mondhatom el neki, hogy mik is történtek azóta, amióta utoljára láttam, mert nem hiszem, hogy ezzel kellene terhelnem. Plusz nem szívesen rángatnám bele a természetfelettibe. S azzal, hogy összehoztam Nate-tel neki az egyik estét csak az segítettem elő, hogy legyen mellette valaki, aki megvédi, ha bajba kerülne. Remélem nem csinált semmi ökörséget.. Elég nagy bunkó tud lenni, de ha szívességre van szüksége össze tudja szedni magát.
Szinte fel sem tűnt, hogy már napot teltek el a Whitmore parti óta. Próbáltam mindent úgy tenni, mint azelőtt. Órákra jártam, tanultam, és a szobámba kuksoltam behúzott függönyökkel. Az utóbbi mondjuk nem volt annyira jellemző rám, de próbáltam felejteni, és ez nehezen ment volna, ha sűrűn járok társaságában. Mindenki annak a srácnak a haláláról beszélt, és pont ezt akartam elkerülni. Nate eltűnt a föld színéről, azután az este után. Órákon se láttam bent, és máshol sem… hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem bánt a dolog, hogy csak így itt hagyott. Hisz ő az egyetlen, akivel ezt megbeszélhetném, és most hogy magamban kell tartanom a gondolataimat, csak rosszabb lett a helyzetem. Ahogy bűntudatom sem hagyott alább. Elakartam valakinek mondani, ezzel is könnyítve a lelkemen, de nem tehettem, mert akkor nem csak magamat sodortam volna bajba, hanem Nathaniel-t is. Semmi kedvem nem volt egy rendőrségi ügyhöz, még akkor sem ha szerettem volna a tetteimért vállalni a fellesőséget. Gyors léptekkel siettem ki az egyik óráról, hogy aztán betámadjam a koleszt, hogy folytassam azt amint az elmúlt napokban tettem. Üljek a szobámba, és teljes figyelmemet a tanulásnak szenteljem. Ennél jobb gondolatelterelés nem volt jelen pillanatban. Kezeimbe pár könyvet fogtam, amiket sorosan magamhoz szorítottam. Imádkoztam, hogy senki ne szólítson meg, mert eddig akárhány ember állított meg az elmúlt napban, az mind végül a partira tért ki. Volt egy kis emlék sarok, ahol még mindig egy pár gyertya égett a srác fotója mellett. Próbáltam elkerülni azt is, de most kivételesen ez annyira nem sikerült. Meg is álltam előtte, de ez alig tartott fél percig, mert már tovább is indultam, de alig tettem meg egy lépést, megjelent előttem egy ismerős arc. -Caroline!- Erőltettem egy kisebb fajta mosolyt az arcomra. -Gondolom nem lepődsz meg, ha azt mondom, hogy szörnyen ment az este…- Megtámadott valaki, Nate megmentett, de egyúttal, meg is öltünk valakit. – Folytattam, bár ezt inkább csak magamban. Nem mondhattam el még neki sem, kitalálok egy fedősztorit miért is volt olyan rossz az este. -Bocsi, hogy én sem kerestelek. Kész káosz volt ez a pár nap. A sok tanulás, leadandók!- Mondtam, ami végül csak félig lett hazugság. Hisz azért mégse kellett annyit tanulnom, hogy ne tudjam felhívni az egyik este. -De inkább mesélj, hogy veled mi van! Hogy vagy?- Mosolyodtam el, most már valamivel őszintébben. Care az új barátom volt, nem akartam vele bunkó lenni az én hülyeségeim miatt.
Most, hogy annyi probléma van a nyakamban szinte vágyom arra, hogy valaki máséval foglalkozzak. Hallottam, hogy a bulin, amin ott hagytam Eleanor-t és Nate-t egy srác meghalt, de a pletykákra most legkevésbé sem volt kedvem odafigyelni. Sajnálom a srácot, mert senki nem érdemli meg, hogy ilyen fiatalon meghaljon, de akkor is. Ihatnának ésszel is, mert ha nincs magánál az ember nagyon, de nagyon könnyű átbillenni a terasz korlátján. Eleanor-t nem messze a srác emlékére állított „szentély” mellett sikerült megtalálnom. Valami nagyon nem stimmelt vele. Legalábbis most sápadtabb volt az átlagosnál is és nem nagyon láttam az elmúlt napokban. Végigfutott az agyamon, hogy Nate-nek valami köze lehet a gyilkossághoz és Eleanor tudja.. Ez megmagyarázná az eltűnését. Bár balesetnek titulálták mindig volt egy rossz érzésem Nate-tel kapcsolatban. Próbálom meglátni mindenkiben a jót, de akkor sem zárhatok ki minden érzést. Vele kapcsolatban pedig nagyon is voltak negatív érzéseim, de egy esélyt mindenki érdemel. Néha kettőt is. Azonban nem szaladnék ennyire előre. – Szörnyen? – Meglepődtem? Igen is meg nem is. Nekem úgy tűnt, hogy Nate nagyon igyekszik, bár ha ez az egész teóriám jó erről az egész szituációról, akkor nem csodálom, hogy ezt mondja. Próbálhatott kedves lenni, ha az estét megbélyegezte egy hulla azt nem könnyű elfelejteni. Pozitív véleményt mondani róla pedig majdnem lehetetlen. De nem akarok mindent a képzelőerőmre bízni.. Jobb lenne, ha hagynám, hogy megmagyarázza ahelyett, hogy különböző elméleteket gyártok. – Mégis mi történt, amiért olyan szörnyen alakult? – Kérdeztem tőle kíváncsian és végig az arcát figyeltem. Látni akartam, hogy hazudik. Mert akkor lehet, hogy nem is következtettem olyan nagy marhaságra. Bár azért remélem, hogy nem erről van szó. Egyszerűen csak Nate átkapcsolt a bunkó módjába. Ami szintén megmagyarázná az eltűnését. Nem úgy jött össze az este, ahogy tervezte ezért fogta magát és lelépett. – Semmi gond.. Tényleg. – Válaszoltam mosolyogva. – Nem rég jöttem vissza, szóval ha kerestél volna is lehet, hogy nem találsz meg. – A legjobb barátomat mentettem meg s utána pedig elveszítettem majd pedig keresni kezdtem, de olyan, mintha eltűnt volna a föld színéről. Az aggodalom megint építkezni kezdett bennem, de próbáltam elhessegetni. Jól van. Biztos vagyok benne, hogy jól van. Jól kell lennie. Nem veszíthetem el őt is. Bonnie után, már nem bírnám elviselni. – Voltam már jobban is, de most nem én vagyok a lényeg. Inkább mesélj nekem Nate-ről meg az estétekről. Amúgy.. jól gondolom, ha nem is túl sok, de egy icipici vonzalom van kettőtök között? – Kíváncsi voltam, hogy milyen érzéseket táplál Nate felé.. Mert még nem volt lehetőségünk erről beszélni. Főleg, mert miután összeboronáltam őket el kellett mennem.
Nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna arra, hogy Nate merre lehet. Ennek ellenére nem jártam utána különösebben, hogy mégis tud-e róla valaki, valamit. Még csak a mobil száma sincs meg, így még ott se zargathatnám. De ha meglenne se tettem volna meg, hisz azután az este után lehet, nem lenne jó ötlet egyikünk számára sem. Megbántottam, és azután még az a csók is. Még mindig nehezen tudom elhinni, hogy megtörtént, még akkor is ha pontosan emlékszem minden egyes pillanatára! Hazudnom kellett Care-nek, méghozzá nem is kicsit. Iszonyat rossz érzés, főleg hogy ő amolyan új barát, és ezt nem kéne elrontanom már rögtön az elején. Nem akartam elveszteni egy barátot, már csak azért sem, mert sosem volt igazán sok barátom, így ha egy ott is hagyott, azt nem viseltem olyan jól. De nem mondhattam el neki szinte semmit, így valamit azért mégis ki kellett találnom, ami azért mégis hihető valamennyire. És persze imádkoznom kellett, hogy ne jöjjön rá.. -Hát igen, bár inkább mondanám azt, hogy nem volt a legjobb este!- Javítottam ki végül inkább magamat. Ahhoz hogy szörnyű legyen egy „randi”, ahhoz azért valami igazán rossznak kell történnie. Én pedig most nem tudok ilyen sztorit, így valami mérsékelten rosszak kell mondanom neki, hogy mi történt az este. -Nem tartott sokáig a kedvessége, hamar ugyanolyan bunkó lett, mint amilyen általában szokott lenni velem! Csak játszott velem, én pedig nem hagytam magam. Igen csak hamar otthagytam a bulit... biztos talált magának nálam jobb társaságot. - Vontam meg a vállamat a végén, és halkan felsóhajtottam. Ez még hihető is, tekintve, hogy Nate milyen szokott lenni. Bár ez mind hazugság volt, mert kedves volt velem aznap este… nagyon is kedves. Mondjuk azt leszámítva, hogy leszedte a fejemet kb a helyéről mikor megbántottam. -Ohh értem! Akkor gondolom sok dolgod volt.- Állapítottam meg, mivel ahogy láttam, nem nagyon akar beszélni róla. Pedig nekem bármit elmondhatna, mármint szívesen meghallgatnám, ha valami nyomná a lelkét. Mondjuk mondom én, aki úgy hazudik éppen mint a vízfolyás. De azért mégse mondhattam el neki, hogy részt vettem egy ember megölésében. Ilyeneket nem sűrűn mondanak el egymásnak az emberek tudtommal. Eléggé érdekelte, hogy mi van velem, és Nate-el, így hát beszélnem kellett még róla, nehogy gyanús legyen neki valami, hogy milyen keveset beszélek róla. Meglepett a kijelentése arról, hogy biztos van köztünk valamennyi vonzalom. Erről rögtön a csók jutott eszembe, ami akkor este történt. -Nem, nincs!- Kezdtem rögtön ellenkezésbe, megrázva fejemet. Ez minden volt, csak nem meggyőző, nem fog hinni nekem! -Azon az estén kívül nem láttál még te minket. Folyton bunkók vagyunk a másikkal, és nem is bírjuk egymást annyira. Ezt csak bizonyította az az este is!- Próbáltam Care-t, de magamat is meggyőzni erről.
Úgy tűnt kényelmetlenül érzi magát a bőrében nem tudtam, hogy ennek köze van-e hozzám avagy sem. Reméltem, hogy nem és csak valami vizsga miatt görcsöl vagy éppen Nate miatt. Azt reméltem, hogy jól végződik azaz este, mert tényleg szerettem volna, ha egy kis szín repül az életébe. Nem volt semmi ártó szándék abban, hogy megpróbáltam őket összehozni. Tényleg! De lehet, hogy nem én vagyok a legjobb kerítőnő. Sőt ez most már hivatalosan is teljes mértékben biztos. Eleanor jelen pillanatban úgy néz ki, mint aki citromba harapott. Pedig tényleg azt hittem, hogy Nate normális lesz.. Legalábbis önmagához képest. Nekem ezt ígérte, de ha valaki megszegi a nekem tett ígéretét csak álljon elém és azt is megbánja, hogy megszületett. Figyeltem az arcát és hallgattam a szívverését. Ez mindig elárulja az emberekről, ha hazudnak. Úgy beszélek, mintha évszázadok óta vámpírként porosodnék ebben a világban. Van, aki már profi a hazudozásban és az sem igaz, amit kérdez, de Eleanor ne az a típus. Már attól felgyorsult a szívverése egy kicsit, hogy rákérdeztem az estére. Valami nagyon, de nagyon nem stimmel ezzel az egésszel kapcsolatban. S addig nem nyugszom míg ki nem derítem, hogy mégis miről van szó. – Szóval megint átkapcsolt bunkó üzemmódba? – Elhúztam a számat s próbáltam őszintén reagálni erre a hazugságra. Mert, hogy hazugság volt. Ha nem a bunkóssága volt a probléma, akkor lehetséges, hogy mégis csak az én elméletem az igaz. De erre még sem kérdezhetek csak úgy rá. Valószínűleg kiakadna, hogy miért feltételezem, hogy ott volt annak a srácnak a halálánál. Meg, ha tényleg ott volt, akkor talán összeroskadna. Ha én összerakom a képet, akkor mások is összefogják.. Mások nem tudják, hogy Nate vámpír és mennyire el tud borulni néhány agya, ha valami nem úgy alakul, ahogy szeretni. – Sajnálom.. Tényleg. Nekem azt mondta, hogy normálisan fog viselkedni veled és én elhittem.. Úgy tűnt nagyon odavan érted.. Nem mellesleg, ha legközelebb látom jól fejbe kólintom, amiért szemét volt veled. – Többek között ezt is fogom tenni. Na, meg persze a végére járok, hogy mi történt azon az estén. Eleanor furcsán viselkedik és hazudik arról, hogy mi is történt azon az estén. Nate pedig eltűnt. Nem kell túl sok ész, hogy levonjam a következtetéseket. Elég sok CSI-t néztem ahhoz, hogy tudjam, hogy megy ez az egész. – Túl sok is. – Megrántottam a vállamat és ezzel lezártnak is tekintetem a témát. Most, hogy az ő problémájával foglalkozok az enyém, mintha köddé vált volna. A kezeim meg vannak kötve és az égvilágon semmit nem tudok tenni. Pedig nagyon is szeretnék, de egyszerűen nem megy. Viszont most Eleanor-ra kell koncentrálnom és nem magamra. – Ez a heves tiltakozás nagyon is arra utal, hogy egyetértesz velem. – Mondtam kuncogva. Hosszú napok óta most először nevetek úgy őszintén. – Szóval folyton bunkók vagytok egymással és jól mutattok együtt. Azt hiszem itt az ideje, hogy az óvoda szintről felhozzátok a kapcsolatotokat és bevalljátok magatoknak és egymásnak, hogy igen is vonzódtok a másikhoz. Csinálhatjátok ezt az egészet ameddig csak akarjátok, de az igazságot nem tudjátok a béke feneke alá rejteni. – Mélyen belül úgy érzem, hogy ők összetartoznak és tudom, hogy nem az volt a probléma, hogy Nate bunkó volt, szóval.. Nem sok mindent látok, ami kettejük közé állna. Kivétel persze mindkettejük makacssága.
Folyamatosan csak azon zakatolt az agyam, hogy mit is kéne mondanom neki. Ugyanakkor az sem hagyott nyugodni, hogy mi lesz, ha lebukok előtte… hogy egyáltalán hogy reagálna. Nem szerettem volna emiatt a hülyeség miatt elveszteni kb. az egyetlen itteni barátomat, de azért mégse állhattam úgy elé, hogy a buli estélyén megöltünk valakit Nate-el. Lehet, hogy futva menekülne előlem, azt kiabálva, hogy egy gyilkos vagyok. Épp ezért nem mondom el neki, pedig ha tehetném el is mondanám, az este mindegy egyes részletét. Köztük azt is, hogy igazából mi történt köztem, és Nate között az este végén. De nem tehettem, egyszerűen nem… így hát továbbra is hazudnom kell, és reménykedni, hogy elhiszi azt, amit mondok. -Biztos a végére már nehezére esett a végére, hogy kedves legyen. Eddig nem sűrűn kellett használnia… biztos enélkül is hamar levett a lábáról jópár nőt! - Vontam meg a vállamat, mintha nem is zavarna annyira a dolog. Ahogy haladunk előre a beszélgetésbe, annál kevésbé vagyok biztos abban, hogy jól hazudok. Sosem voltam az a nagy hazudó mester, aki szemrebbenés nélkül tud bármit is hazudni. Viszont most próbálkoztam ezzel, mert muszáj voltam, és egyre kevésbé ment. Mindig is őszinte gyerek voltam, mostanában se sűrűn szokásom megtenni, maximum elhallgatom, vagy inkább kimondom az igazságot. Az még mindig egyszerűbb, mint hazudni, kivéve pár esetet persze, mikor nincs más választás, és ez most az! -Arra igazán nincs szükség! Próbálkozott ő, csak hát végül máshogy sültek el a dolgok. Én se voltam valami kedves, szóval engem kéne inkább fejbe kólintani. Nate amúgy is eltűnt pár napja, azóta az este óta nem is láttam! Minden az én hibám…- Erőltettem egy kisebb mosolyt az arcomra. Care nem tudja igazából mi történt, de ezzel mégis elmondtam, hogy tulajdonképp mindenért magamat hibáztatom, ami akkor este történt, és már nagyon szívesen hanyagoltam volna ezt a témát. Ami történt, megtörtént, ezen már én sem tudok változtatni. Még mindig elég közel voltunk ahhoz a kis „szentélyhez”, amitől inkább menekültem volna, így inkább visszafordultam Care-hez, és megszólaltam. -Nem ülünk le inkább valahova? Ne álljunk itt a tömeg közepén.- Mondtam, és még mielőtt válaszolhatott volna, már ki is néztem egy padot az egyik sarokban, és már indultam is felé, de végül inkább bevártam Caroline-t. Nem nagyon szerette volna elmondani, hogy vele mi is történt, ami miatt nem volt elérhető pár napig, de nem is nagyon erőltettem. Ha el szeretné mondani, úgyis elfogja, nekem pedig nem szokásom bármit is erőltetni. Én is tudom magamról, hogy nem szívesen mondok még akkor sem semmit, ha megpróbálják belőlem valahogy kierőszakolni az „információt”. Felsóhajtottam Care szavain. Végül is igaza volt, de attól még nem hagytam csak úgy szó nélkül. -És ha vonzódok hozzá? Ő szerintem csak akkor vonzódna hozzám, ha valami oknál fogva elvesztené a fejét. De a vonzódás akkor sem egyenlő azzal, hogy kedvelnénk a másikat! Az ember bárkihez vonzódhat!- Jutottam nagy nehezen a monológom végére összevont szemöldökkel. A vonzódást be kell vallanom, hisz megcsókolt akkor este, és úgy tűnt, hogy azért mégsem csak egy átlagos csók volt, de ennyi! Ennél nem lehet több… vagyis nem tudom, de ez most lényegtelen. Sikerült akkor, azon az estén összezavarni. Care-nek is el kéne mondanom, de azt hiszem tudom milyen választ kapnék… hogy talán ideje lenne tenni valamit, hogy több is legyen ebből mint két makacs ember folyamatos civakodása.
Az hogy hazudott nekem csak megerősítette a teóriámat. Azt azonban nem tudom, hogy miért történt.. S tulajdonképpen ennek az egésznek a miért a kulcsa. Ha csak szórakozásból ölte volna meg szerencsétlent nem hiszem, hogy így viselkedne Eleanor. Akkor talán megigézte volna, hogy ne kiabálja világgá a titkát, de így nem tudom.. Talán az egész csak baleset volt, de ezt csak úgy tudom kideríteni, ha megnézem hogyan reagál arra, ha felhozom szerencsétlen srác halálát. – S ott voltatok még, mikor ez a szörnyű baleset történt? Vagy akkor már elmentetek? Szegény srác.. Nem tűnik túl veszedelmesnek. A szülei biztosan gyászolják. Talán még testvére is volt. Én nem ismertem túlságosan.. Te? – Minden egyes apró jelet figyeltem rajta. Még azt is, ahogyan az egyik hajszála megmozdult a közelben kinyitott ajtónak köszönhető huzattól. Ha ezt sikerült észrevennem nem lesz olyan árulkodó jel, amit ne látnék meg rajta. Teljesen ráfókuszáltam. Amit lehet, már ő is észrevett, de nem zavartattam magam. Azt akarom, hogy az igazat mondja. Mondjuk nem hiszem, hogy annyira megbízna nekem, hogy kiöntse a lelkét, miszerint szemtanúja volt annak, hogy valaki meghal. Eleve nem könnyű az ilyen esetekről beszélni főleg, ha mindenki azt hiszi, hogy baleset történt és egyedül volt.. Egyszerűen csak leesett, mert túlságosan sokat ivott. Ez a hivatalos sztori. De én a dolog hátterére vagyok kíváncsi, mert ebből számomra még semmi nem derül ki. Azon kívül természetesen, hogy most már biztos vagyok benne, hogy Eleanor ott volt, amikor meghalt a srác. Ergo Nate-nek is jelen kellett lennie, mert kétlem, hogy bárhova is elengedte volna egyedül szerencsétlen lányt. – Az egyik percben azt mondod, hogy nem bírt viselkedni a következőben pedig te voltál a bunkó? Ki vele kislány.. Mondd el, hogy végül is mi történt igazából. Bennem megbízhatsz. Tényleg. – Azt hiszem minden lány ezt mondja a másiknak. S ez nem éppen a legjobb biztató szöveg arra, hogy mondd el, ha láttál valakit meghalni meg ilyesmik. De most legalább tudja, hogy nem hazudhat nekem.. Nem csak azért, mert észreveszem a szívverésén, hanem mert ütik egymást a mondatai. Most talán erre ő is rájött és végre őszinte lesz velem.. Talán.. De elég kevés esélyt látok erre, hogy ilyen hamar megtörik a jég. Azonban én nem fogom feladni addig, amíg meg nem tudom, hogy mi történt azon az estén. Követtem őt az egyik padhoz és helyet foglaltam mellette, majd figyelmesen tanulmányoztam az arcát, miközben figyeltem miképp beszél Nate-ről. – A vonzódás egy nagyon jó alapja egy kapcsolatnak. Másrészt pedig csak akkor vonzódna hozzád, ha elvesztené a fejét? Te komolyan nem látod, hogy néz rád? Amikor ott hagytalak vele a szemével, már rég felfalt.. Lehet, hogy a szája nincs összeköttetésben a szívével, de ettől még nagyon is oda van érted. – A srác egy seggfej, de a maga módján képes arra azért, hogy egy kicsit normálisan viselkedjen. Nem mondom, hogy én el bírnám viselni, de én nem is nézek úgy rá ahogy Eleanor őrá. És ez a nézés kölcsönös. Annyira nem bírom, mikor látszik két emberen, hogy oda meg vissza vannak a másikért mégis hezitálnak. Azonban nem mindenkinek van ott a háttérben egy Caroline Forbes, hogy segítsen. Részben magamért.. Mert most mindenre szeretnék gondolni, de a saját, nyomorúságos életemre és ennek kisebb-nagyobb problémáira a legkevésbé sem.
Egyre közelebb voltam ahhoz, hogy lebukjak, és már kezdtem is érezni a vesztemet. Volt egy olyan érzésem, mintha Care már külön figyelné minden egyes rezdülésemet, hogy tudja, mikor hazudok. Lassan már tényleg kezdek paranoiás lenni, és csak beképzelem az egészet! Lehet nem is gyanakszik… szép is lenne, de tényleg rosszul hazudok, és erről most már Care is tanúskodhat. Testem megmerevedett, ahogy felhozta annak a srácnak a halálát. Hirtelen nem tudtam mit mondjak, úgy éreztem, hogy nem is nagyon akar hang kijönni a torkomon, de aztán megerőltettem magam, hogy kitudjak nyögni pár szót, esetleg mondatot. -Nem… vagyis nem sokkal utána mentünk el. Elkerültük nagyjából…- Sóhajtottam fel a végén, de Care nem akarta ennyiben hagyni a dolgot, és tovább kezdte fűzni a mondatot, hogy biztos milyen nehéz a családjának. Megint kezdtem úgy érezni magam, mint akkor este. Megtörtnek, és a bűntudatom is készült újra előtörni. Nate ilyenkor hol a fenébe tud lenni? Talán titkon reménykedtem, hogy valami csoda folytán megjelenik, és kiment ebből a helyzetből, de erre nem volt esély, mivel felszívódott, és nem is hiszem, hogy mostanában feltűnne újra. -Én sem ismertem… Biztos nehéz lehet a családjának, hisz mégis csak elvesztettek egy olyat, aki fontos volt a számukra. - Sütöttem le szemeimet a végén, mivel nem akartam Caroline szemeibe nézni. Rögtön levágta volna, hogy valami közöm van ehhez a dologhoz. Talán ő lenne az első, aki erre rájön, mivel a hivatalos jelentésekbe, mind az van, hogy baleset történt, és kizárták annak lehetőségét, hogy megölte volna valaki. Pedig ha tudnák mi is történt valójában! Nem hiszem, hogy sokan sejtenének bármit is, hisz a legtöbb ember a pia miatt nem emlékszik sok mindenre a másik fele, pedig nem is járt az erkély közelében akkor. -Csak minden olyan furcsa volt… mármint kedves próbált lenni, én pedig elkezdtem bizalmatlankodni. Hazakísért, bejött a szobámba, beszélgettünk, aminek az lett a vége, hogy vitatkoztunk miattam. Azt mondtam, hogy csak azért ilyen kedves velem, mert akar tőlem valamit, amúgy pedig ugyan úgy egy bunkó barom lenne. És ezen kibukott…- Muszáj volt elmondanom legalább ezt a részét, kihagyva belőle a gyilkosság részt. Viszont amit most mondtam, az igaz volt minden szavában, majdnem legalábbis. -Más készült kiviharzani a szobámból, mikor visszafordult, és…- Itt egy pillanatra megakadtam, de aztán erőt vettem magamon, és tovább mondtam. -… megcsókolt, és elment, ennek volt most már lassan egy hete, és azóta se láttam.- Fejeztem végül be a mondandómat, és megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Legalább ezt a részt tudja most már, de ennél többet talán nem is kell tudnia, hiába történtek még ott dolgok azon az erkélyen, akkor este. Elhanyagolható… vagyis nem, de reméltem, hogy Care megelégszik ennyi információval az estéről. -Miért, hogy néz rám? Pont úgy néz rám, mint ahogy egy nőre nézne, akit kiszemelt magának. Én is csak egy kiszemelt vagyok, akiben kivételesen megtalálta a kihívást, mivel én nem rakom szét a lábaimat az első 24 óra után… ez ilyen egyszerű.- Vontam meg vállamat biztosítva ezzel az igazamat. Nem akartam ebbe többet beleképzelni, ezért is makacsoltam meg magamat, és bizonygattam az igazamat. Drága barátnőm pedig valamit nagyon rosszul látott akkor este. Vonzalom van, de ennyi, ez nem jelenti azt, hogy nekünk lehetne komolyabb kapcsolatunk. Nem ismerem be, hogy ez valaha is működne, a történtek ellenére sem.
Nagyon jól tudtam, hogy nem könnyű ezzel az egésszel megbirkózni. Mármint azzal, hogy valaki meghalt. Meg ezzel az egész titkolózással. Én is pontosan ilyen helyzetben vagyok. Az egyetlen különbség az, hogy én nem vagyok vele egyedül vannak, akik támogassanak és tudják azt, hogy min mentem keresztül. Ellentétben Eleanor egyedül van. Főleg, mivel Nate fogta magát és itt hagyta. Talán megigézhetném, hogy bízzon meg bennem nyugodtan. Az pedig milyen bizalom lenne? Főleg, mivel elég gyakran változnak az emberek vámpírrá és nem kockáztathatom meg, hogy utána meg ellenem forduljon, hogy csak azért bízott bennem, mert megigéztem. Ki akarom érdemelni a bizalmát. Láttam rajta, hogy egy kicsit elsápad.. Vagyis inkább még jobban elsápadt, amikor felhoztam a srác halálát. Elég volt neki az is, hogy itt van ez az egész alig pár méterre tőle, de még beszélni róla. Azt hittem, hogy ettől elmondja a dolgokat, de nagyon nagy az akarat ereje és ez becsületre méltó. Valaki, már rég elárult volna egy olyan személyt, mint Nate. De ő még sem teszi. Ez a halál eset talán még jobban összekötötte őket. Vagyis, ha eddig nem volt okuk arra, hogy kitartsanak egymás mellett most már határozottan van. Annyira szerettem volna, hogy tudom hazudik, de akkor talán csak rontottam volna a helyzeten. Mert mégis mi jó származhatna ebből? Talán ezek után kerülne nem, mintha annyira el tudna bújni előlem. De akkor is. Nem támadhatom le azzal, hogy hazudik, mert azzal egyáltalán nem lennék előrébb. Azonban, amíg nem mondja el az igazat nem is tudok neki segíteni. Rám pedig támaszkodhatna. Ha már Nate volt olyan kedves, hogy abban a pillanatban lelépett, amikor a talaj igazán forró lett. – Egy családtag elvesztése sohasem egyszerű. Azért az valamiféle megnyugvást okoz nekik, hogy legalább tudják mi történt vele. Most gondolj bele, ha valaki meggyilkolta volna.. Nem tudnának addig megbékélni a fiúk halálával addig, míg meg nem tudják ki volt a gyilkos. Nem mondom, hogy könnyebb.. Csak egy kicsit egyszerűbb felfogni azt, hogy átesett a korláton részegen. Mert ha megölték volna.. Jöhetett volna a kérdés, hogy ki akart ártani neki? Ismerték egyáltalán a fiúkat? – Megpróbáltam még egyszer valami hatást elérni nála. Hátha ezzel elérem, hogy valamit elmondjon nekem.. Bár kétlem. Ha eddig kitartott nem pont most fog megtörni. Viszont Nate-t mindenképpen meg kell találnom és el kell beszélgetnem vele. Mert most már teljesen biztos vagyok abban, hogy miatta halt meg ez a srác. Csak tudni akarom az okát. A szemeim felcsillantak, amikor azt mondta, hogy megcsókolta. – Komolyan? Hiszen ez nagyszerű, Eleanor. – Örültem, hogy végre elfogadták egy alacsony szinten, hogy vonzódnak a másikhoz. Bár ebből lehet nem is lesz semmi. Ha rajtam múlik összehozom őket. Addig is elterelem a gondolataimat. Amire szükségem van. Nagyon, de nagyon. – Láttam, hogy nézett más lányokra és láttam, hogy nézett rád. Szerinted, ha tényleg nem jelentenél neki semmit elment volna? Szerintem nem. Ha nem is dobod szét neki a lábaid azonnal, ha arra ment volna bepróbálkozik. De nem tette, ugye? - Mivel ezt a csókot is nehezen tudtam kiszedni belőle nem akartam a gondolataimra bízni, hogy mi történt kettejük között pontosan.
Nem tudom, miért reagáltam mindig ilyen érzékenyen a telefonhívásokra. Talán mert mindig ilyenkor jöttek a legnagyobb problémák... halálhírek, baljsejtelmes üzenetek... egyszerűen végre élvezem az életet, és azt a kis szabadságot, melyet ezáltal a főiskolán kaptam. Nem tudnék most hirtelen ismét visszaállni a régi kerékvágásba. Jelenleg az a legnagyobb problémám, hogy nincs meg az egyik könyvem. És mindjárt itt az évnek a vége... jó ég, mintha tegnap lett volna, mikor ez az egész elkezdődött. Bonnie telefonhívása viszont visszazökkentett a régi életembe. Tudtam, hogy ő a tegnap estét a Salvatore birtokon töltötte Jeremy miatt. Nem véletlen, mióta a Gilbert ház... az otthonunk kicsúszott a lehetőségek közül, a Salvatore birtok pedig viszonylag üresen áll, több helye van ott az öcsémnek, mint máshol... A hívás nyugtalanító volt, és sürgető. Azt hiszem, most jön vissza Mystic Fallsból, és eléggé siet. Az én gyomrom pedig már harcot vívott a reggelimmel. Nem adott támpontot. Nem adott lehetőséget arra, hogy azt higgyem, csupán valami ostobaságról van szó. Nem értek semmit. Mi történhetett már megint? Belekapaszkodtam a táskámba, és fel-le sétálgattam, miközben türelmem kezdett fogytán lenni. Nem tudom, hogy mit higgyek... és nem tudom, miért csak nekem mondja el. Talán Caroline... áh, de Caroline ismét minden figyelmét Stefanra fordítja, ha jól sejtem... én pedig tudomást sem veszek róla, hogy nekem is törődnöm kellene vele? - Bonnie! - bukott ki belőlem a neve, mikor megláttam őt a távolban, arcom azonban nem nyugodott, éppen ellenkezőleg; lépteimet megsürgettem, és közeledni kezdtem felé. De kérdezni nem mertem. Egyszerűen csak féltem... az arca már olyan volt, mint egy vallomás. - Mi történt, miért hívtál? - kérdeztem rá rögtön. Tudtam, hogy a jómodor mást diktálna, de... valamiért ez most a legkevésbé sem érdekelt.
Nem akartam senkit se megijeszteni azzal, ami történt. Egy darabig még én se tudtam azt, hogy az a valóság volt vagy esetleg csak egy rossz álom. Nem igen aludtam az éjszaka, hiszen folyamatosan az a férfi járt a fejemben, de minden egyes alkalomkor amikor rágondoltam valami fura érzés fogott el. Természetesen nem jó értelemben. Amolyan rossz előérzetem támadt és úgy éreztem, hogy mindannyian sokkal nagyobb veszélyben vagyunk, mint azt gondolnánk. Nem olyan régen tértem vissza a halálból és szinte még meg se szoktam azt, ami vagyok, de máris itt az újabb veszély. Nem tudtam, hogy ki ő és mit akarhat pontosan, de valakivel beszélnem kell erről. Nem lehet Jeremy se, hiszen nem akartam újra megijeszteni t, hiszen végre boldog volt. Caroline meg tudtommal eléggé mással volt elfoglalva. Damon.. nos, inkább őt hagyjuk, így már csak egy személy maradt. Sokáig gondolkoztam, hogy mit tegyek, de végül felhívtam és elmondtam neki, hogy hamarosan ott leszek. Pontosan tudtam, hogy nem voltam valami kegyes, de még magam sem értettem a dolgokat. Talán Elena többet tud, de az is lehet, hogy nem. De legalább lesz, aki segítsen fényt deríteni erre a titokra. Szinte minden egyes porcikám fájt még attól, ami történt. Nem volt elég, hogy annyian átkeltek rajtam keresztül, de még egynek sikerült is visszatérnie. Gyorsan mentem az autóval, mert szerettem volna minél hamarabb odaérni, hiszen a gondolataim már kezdtek megőrjíteni. Egész gyorsan meg is érkeztem, majd pedig elindultam az iskola felé gyalog. Nem tudtam, hogy merre fogom őt találni. Egyszerűen csak sodródtam az árral, egyik folyosóról a másikra. Már éppen felakartam őt hívni, amikor meghallottam Elena hangját. Elena! - mondtam sietve és én is elindultam felé, s fél úton találkoztunk egymással. Ideges voltam és féltem, illetve kicsit talán zavarodott is, hiszen ilyen még soha nem történt velem, mint ami tegnap. Biztos voltam abban, hogy látja rajtam nincs minden rendben, majd a kérdése is erre utalt. Kicsit halkabban szólaltam meg, mert nem akartam, hogy bárki hallja. - Azt hiszem baj van.. Nagyon nagy baj. - mondtam neki kicsit idegesen, majd körbe pillantottam és közelebb léptem Elena-hoz. -Nem beszélhetnénk esetleg valami nyugodtabb helyen? Nem szeretném, ha olyan is meghallaná, akinek semmi köze hozzá. - mondtam neki egyre idegesebben. Nem akartam még több bajt hozni a fejünkre azzal, hogy itt kezdek el róla beszélni.
Az, hogy miként és hogyan kezdődött el az egész rémálom... már nem tudnám felidézni. Talán tényleg Bonnie telefonhívásával, melynek egész hangvétele utalt arra: baj van. A fenébe is, bár éppen belenyugodtam, hogy vége a katasztrófák sorozatának, az univerzum bekaphatja a hasonmásokkal kapcsolatos hülyeségeit, hiszen Damon és én boldogok vagyunk... kisebb-nagyobb hibákkal persze... de féltem, hogy ezúttal tényleg másról van. Olyasmiről, ami velejében rázza meg az eddig ismert világunkat... Nagyot nyeltem, mikor azt mondta, csendesebb helyre kellene mennünk. Csak szaporán bólogattam, majd körülnéztem. Rémlett, hogy a közelben van egy szertár... nem akarok most felmenni a kollégiumi szobánkba, az felesleges időpocsékolás! - Gyere -suttogtam rekedten, majd a folyosó végén lévő ajtón nyitottam be. Jól sejtettem, egy biológiai szertárba nyitottam be, de momentán az volt a legkevesebb problémám, hogy egy csontváz bámul minket a helyiség másik végéből. Bezártam magunk mögött az ajtót, majd rögtön Bonnie felé fordultam. - Mi történt?
Nem igazán voltam részese az egyetemi életnek, pedig szerettem volna itt lenni Elena-val és Care-l, de egyszerűen szinte soha se jött össze. Meg egy kis időt jó volt eltölteni Jeremy-vel is, de akkor is úgy éreztem, hogy nem teljes az életem, mert egyszerre nem tudtam mindenhol ott lenni. Régebben ez sokkal könnyebb volt, mert mindannyian egy városban voltunk és úgymond kevésbé kellett szétszakadnom, ha velük szerettem volna lenni. Mindannyian szerettünk volna egy kis nyugalmat, hiszen már annyi mindennel kellett szembenéznünk. Mindenki ismerte már azt, hogy mit is jelent elveszíteni valakit, mekorra fájdalommal jár és talán pontosan emiatt éreztem magamat még inkább rosszul, mert amiatt jöttem ide, hogy egy újabb rossz hírt közöljek vele. Lehet nem tudom, hogy ki ő, de az biztosan semmi jót se jelent, hogy rajtam keresztül visszatért az élők közé. Rendben. - mondtam neki sietve és elindultam vele. Egy pillanatra se tévesztettem szem elől őt, majd pedig hamarosan egy biosz szertárban találtam magamat. Egy pillanatra Elena háta mögött lévő csontvázra pillantottam. Ha nem lenne ennyire rossz, amit akarok mondani, akkor lehet, hogy még ebből valami vicces dolog kerekedett volna ki, de itt nem arról volt szó, hogy két lány titkolózni akar, mert az amolyan csajos dolog. Sokkal többről. Tegnap este... - kezdtem bele kicsit habozva és magamon érezte Elena tekintetét. Nem bírtam ránézni, hiszen alig, hogy visszatértem és máris rossz hír hozója lett belőlem. - megjelent nagyon sok utazó, hogy át akarnak kelni, végül pedig ájultan estem össze, mert túl sok volt, de nem is az a lényeg, hanem az, hogy valaki visszajött addig, amíg én kiütve voltam. - majd ekkor már néztem, hiszen tényleg ez volt a lényeg, hogy valaki visszajött és nem pedig az, hogy még mindig sajgott az egész testem az esti dolog miatt. A fájdalmam majd elmúlik, de nem fog csak úgy eltűnni. - Markos-nak hívják. - mondtam ki a nevét és közben Elena-t figyeltem. Nagyon reménykedtem, hogy neki mond valamit ez a név...
Soha nem hittem volna, hogy valaha ezt fogom hallani Bonnie szájából, amit most elmondott... persze voltak dolgok, amelyeket soha, semmilyen módon nem lehet megakadályozni, de erre egyáltalán nem voltam felkészülve... eleinte aggódni akartam, hogy mégis mi történhetett vele? Vagy... hogy jól van-e azok után, amit mondott? De végül teljesen másfelé kanyarodott el a gondolatmenetem, mire nagyot nyeltem, és egy lépést hátráltam, de nem azért, mert vele volt bajom... egyszerűen úgy éreztem, hogy fel fog robbanni a fejem. De nem a haragtól... hanem a félelelmtől, és az aggodalomtól, hiszen a családom ott van... Mystic Fallsban, ahová ezek szerint Markos visszatért... hallottam már róla. Magától Tessától... vagy nem? Már nem is emlékszem, hogy ki beszélt róla, de azt tudom , hogy a vissztérése semmi jót nem jelenthet ránk nézve... - Hogy micsoda? - kérdeztem ledöbbenve. Tényleg nem tudtam ezt felfogni. Az, hogy... Bonnie-en keresztül valaki visszatért az életbe.... azt tudtam, hogy rajta keresztül távoznak a túlvilágra, de az, hogy... ez fordítva is működjön?- Ezt én... nem tudtam, hogy ez lehetséges -ráztam a fejem, majd beletúrtam a hajamba.- De... miért tért vissza? Mit akar? A családom... a családunk - sorjáztak a szavaim mint valami elmebetegnek, és a tekintetem körülbelül ugyanazzal az érzéssel telt meg. Rettentő félelemmel... ki tudja, mit akar?- Hallottál már róla előtte is, Bonnie? Azon kívül, hogy ő az utazók feje... tudsz mást is róla? - nyeltem határozottan. Minden attól függ, hogy Bonnie most it mond...
Biztos vagyok abban, ha valaki ezt mesélte volna nekem, akkor egy pillanatra lefagytam volna, ha meg nem tudnék erről a természetfeletti világról, akkor meg azt mondanám, hogy biztosan jó a fantáziája, de semmi több. Viszont pontosan tudom, hogy ezek a dolgok egyáltalán nem lehetetlenek, főleg úgy, hogy már tapasztaltam is. Eleve nem szerettem azt, hogy rajtam keresztül közlekednek a másvilágra, de az még számomra is érthetetlen volt, hogy miként tudott rajtam keresztül visszatérni, hiszen ha alszom, akkor se uralom úgymond a testemet, de még se történt ilyen. Talán amit mondtak az egyben egy varázsige volt és emiatt még inkább legyengültem, meg persze a sok természetfeletti halott miatt, akik egy időben akartak átkelni rajtam. Még mindig nehezen akarom elhinni azt, ami történt, de minél többet gondolkozok rajta és most, hogy már beszélek is róla egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy ez mind igaz. Én se tudtam, mert ha tudok róla, akkor ez biztosan nem történik meg. - mondom neki kicsit sietve, mert ez az igazság. Elég veszély leselkedik így is ránk és Elena is biztos lehet abban, ha tudtam volna ellene tenni, akkor biztosan megakadályozom. Mármint biztos vagyok abban, hogy Markos nem barátkozni akar velünk, hanem mindenkinek esetlegesen fájdalmat okozni és még több veszteséggel "megajándékozni" minket. A családom egyenlő a te családoddal Elena. - mondtam neki barátságosan és tettem felé egy lépést. Pontosan én is annyira zavarodott voltam, mint ő és pontosan annyira féltettem mindenkit, mint ő. De úgy éreztem, hogy vele kell elsőnek beszélnem. - Nem tudom, hogy pontosan kicsoda ő, de ha jól tippelek, akkor ő is utazó, mint a többiek voltak. - mondtam neki sietve és a tekintetét fürkésztem. - Te esetleg tudsz valamit? Tudod, hogy ő ki? - kérdeztem tőle kíváncsian, mert lehet nem tudjuk, hogy mit akar, de ha legalább tudnánk, hogy ki ő, akkor legalább el tudnánk indulni egy nyomon és ketten hamar kiderítenénk és visszaküldenénk oda, ahova való.
Az, hogy ki mire tud felkészülni, nyilván idő és személyiség függvénye. Én általában már hozzászoktam ahhoz, hogy felkészüljek a lehető legrosszabbra is, de... ez most mégsem mutatkozott meg rajtam. Arcom tükrözte mindazt, amit jelenleg éreztem. Kétségbeesést, és talán azt is, hogy ha tehetném, ebben a pillanatban vagy óriásit sikítanék, vagy egyszerűen megölnék ebben a pillanatban valakit. Hogy miért, azt nem kell firtatnom... Bonnie arcán is láttam, hogy ő is tanácstalan... de csak abban bíztam, hogy egyáltalán nem hibáztatja magát, hiszen ő maga nem tehet arról, hogy az élete összefüggésbe lett hozva a horgonnyá tétellel... és csak akkor térhetett vissza az életbe, ha átjáróvá válik. Micsoda egy hálátlan feladat...! Igaz, eddig is annak tűnhetett, hiszen bárhogy is nézem, halott emberek kelnek át a testén, és érzi mindazon fájdalmat, amit azok átéltek utolsó pillanatban. - Ez... ez egyszerűen nem történhet meg... az otthonunk... az otthonunk forog kockán? - kérdeztem zaklatott hangon, és ugyan láttam rajta, hogy barátságosan próbál nyugtatni, ezt mégsem éreztem fairnek. Miért ő nyugtat engem, mikor... valószínűleg nagyon kockázatos az is, ami vele fog történni? Vagy... egyáltalán hogy a fenébe működik ez az egész?! - Én... hallottam róla valamit... hogy magának akarja Mystic Falls-ot... magának, és... és a társainak - nyeltem nagyot. - Ez nem történhet meg, Bonnie, érted? Ha nyernek, akkor... minden, ami a miénk volt és a miénk lehet... köddé válik -túrtam bele a hajamba. Már megint én akadok ki... vajon mi lehet az ő fejében ennek kapcsán?
Nem voltam én se túl jó kedvemben, de azt hiszem mindig is engem jellemzett az, hogy ilyen esetekben is megőrzöm a hidegvéremet és másokat nyugtatgatok. Ez a része most se volt másképpen, viszont egyre inkább kezdtem azt érezni Elena szavai után, hogy az én hibám. Ha akkor inkább lebeszélek mindenkit arról, hogy engem visszahozzanak, akkor ez most nem történt volna meg. Nem élne a horgony és nem tudott volna egy ilyen teremtés átkelni rajtam, visszatérni az élők sorába. Egyáltalán nem tetszett a megjelenése, illetve a szavai se. Biztos voltam abban, hogy sok jó nem fog ebből kisülni, de ha újra összefogunk, akkor van esélyünk arra, hogy a szeretteinket megvédjük és biztonságba tudjuk őket. Az otthonunk mindig is veszélyben forgott Elena, illetve nem csak az, hanem a szeretteink is, de ... - kezdtem bele higgadtan és közben újra közeledni kezdtem felé. Meg kell nyugodnunk, mert így nem fogunk egyről a kettőre jutni. Egyszerűen szükségünk van arra, hogy higgadtak maradjunk és átgondoljuk a dolgokat. - eddig is sikerült megvédenünk őket és az otthonunkat is. Most is menni fog, de ahhoz az kell, hogy újra összefogjunk, mert csakis közösen sikerülhet. - mondtam neki barátságosan és óvatosan megöleltem őt, hátha ezzel sikerül kicsit lenyugtatnom, de közben azon gondolkoztam, amit mondott. Az olyanoknak, mint ő. Ez fura volt, de nem reménytelen eset. Ha jól sejtem, akkor az utazók akarják maguknak, igaz? - kérdeztem tőle még mindig kicsit elgondolkozva és közben egy-két lépést hátrálni kezdtem. Kell egy olyan személy, aki esetleg tudna róluk mesélni, aki mondjuk elég idős hozzá. Esetleg Enzo vagy Salvatore testvérek? De még ott vannak a Parker testvérek is... - Esetleg beszélnünk kellene erről másokkal is, mert együtt eddig is mindet átvészeltünk, de az lenne a legjobb, ha te nem járkálnál egyedül. Túl sokan próbáltak már az életedre törni és egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy ő nem próbálná meg. - mondtam neki komolyan és reménykedtem abban, hogy ebbe legalább bele fog menni, hogy nem fog egyedül mászkálni, vagy legalább nagyon nem. Kell valaki aki képes őt megvédeni, mert mostanában kezdem úgy érezni, hogy Elena kezd a különböző lények első számú célpontjává válni.
Tudom, hogy igaza van... a fejemben már szól is a vészharang, hogy ideje lenne visszafogni magam, és hallgatni Bonnie-ra, hiszen tudom, hogy igaza van. És ezt most nem is lenne nagyon nehéz bebizonyítani. Valamiért... nagyon nehezemre esik, mikor az irányítás kicsúszik a kezemből. Igaz, ez nagyban köszönhető annak, hogy Damon előszeretettel éli ki irányítási mániáját, és olyankor... kő kövön nem marad. Ezt tudom én is nagyon jól. Tudom, hogy most is így lesz... és erről neki is tudnia kell. - Az utazók, igen... - bólintottam, majd megráztam a fejem szinte rögtön utána. - Bonnie, ez nem rólam szól, ez rólunk szól... - tettem végül hozzá, majd belenéztem mélyen a szemébe, kezemet pedig a vállára tettem, de tudtam, hogy érzi rajtam, mennyire remegek. Mennyire félek, és az, hogy netán elveszítem az otthonom... az otthounkat. az iskolát, ahol évekig unalmas perceinket töltöttük. A Grillt, ahol ha pénzte volt szükségünk, hát dolgozhattunk iskola után. És a házak... a gyerekkor... a hideg is kirázott mindezen gondolatok miatt. - Stefan és az én véremre van szükségük... ezt tudom, ezt... ezt Tessa mondta azt hiszem... - magyaráztam kicsit furcsa hangnemben. - Van valami ötleted, hogy... mit tehetünk ellenük? Egyáltalán ők meghalhatnak vagy ezúttal találkoztunk egy olyan fajjal, akik elpusztíthatatlanok?
Látom rajta, hogy milliónyi helyen jár most fejben, de azt is tudom, hogy most mennyire fél vagy esetleg dühös. Egyikünk se tehetett arról, hogy mostanában állandóan valami történik velünk. Lehet, hogy akkor kezdődött el minden, amikor megjelent a városban a két Salvatore testvér megjelent, de mára már talán sikerült elfogadnom azt a tényt, hogy ez nem miattuk van és amúgy is megtörténtek volna a dolgok. Lehet nem most, lehet évek múlva, de biztosan nem tudtuk volna elkerülni az újabb katasztrófát. Figyeltem őt és próbáltam minden fajta kétségbeesést száműzni, mert újra erősnek kell lennem. Újra össze kell hoznom a bagázst és kell valaki, aki nem fogja hagyni, hogy a félelem és az aggodalom uralja, a józan gondolkodás helyett. Amikor a vállaimra teszi a kezét, akkor még inkább biztosabb lettem abban, hogy tényleg fél. Sokszor öleltem már magamhoz, így most egy biztató mosollyal néztem rá, majd pedig megfogtam a kezét és a szertárban lévő egyik székhez vezettem. Leültettem rá, s én pedig a mellette levőre ültem. - Elena, minden rendben lesz. Eddig is mindig mindent megoldottunk, igaz? - kérdeztem vissza még mindig barátságosan, de a kezét továbbra se engedtem el. Lehet nem mindig minden úgy sikerült, ahogyan elterveztük. Elég csak a halálomra visszagondolni, de azt is helyre hoztuk. Lehet teljesen más lettem, mint előtte voltam, de még az átkelések miatt érzett fájdalom is elviselhetőbb volt, amikor arra gondoltam, hogy legalább újra a számomra fontos emberekkel lehetek. Akkor neked és Stefannak valahova el kell rejtőznötök. Nem adhatjuk meg nekik azt, amire vágynak. A terv többi részét pedig kitaláljuk, de ahhoz szükségünk lesz Damon-ra és Care-re is. - mondtam neki komolyan, majd a következő kérdésre megráztam a fejemet. Nem igazán tudtam, hogy mit is mondhatnék neki, majd egy kisebb sóhaj hagyta el az ajkaimat.- Jó páran átkeltek rajtam keresztül a túlvilágra, így biztosan nekik is van gyenge pontjuk, de még nem tudom mi az. De nem fogom feladni amíg rá nem jövök arra. - mondom neki komolyan és elszántan.
Hinnem kell neki. Ő az egyik legjobb barátnőm, és tudom, hogy sosem hazudna nekem. Sosem keltene bennem hamis reményeket. A hideg ugyan már többször is kirázott a gondolattól, hogy valaki meg fog halni... és tudtam, hogy kockázatos lesz ez az egész, de mindent meg kell mozgatnunk, hogy... hogy sikeres legyen mindaz, amit el tudunk követni annak ügyében, hogy megállítsuk az utazókat. Markos visszatérte félelemmel töltött el. Nagyjából ezt érezhetik azok, akik egyik pillanatról a másikra sokkot kapnak, vagy megérinti őket a halál szele. - Igen, igaz - bólogattam, majd beletúrtam a hajamba. Csak helyeselni tudtam. Mert igaza van. Midnig igaza van, de én olyan ostoba vagyok néha, hogy képes vagyok áthúzni minden számítást. Pedig... nem szabadna ezt tennem. A legjobbat kell kihoznom magamból. Most nem rólam van szó... hanem a barátaimról. Az otthonomról... a megmaradt családomról. Mindent el kell intéznünk, hogy az legyen a végeredmény, amit szeretnénk... de előtte kell egy ütős terv. Kell hozzá Bonnie... és Damon is. Ők ketten utálják egymást, de képesek összedolgozni, és ha ők ketten kitalálnak valamit, az életünk megoldódik... - Felhívom Stefant... hogy látogasson meg... hogy vigyáznia kell magára - nyeltem nagyot, majd bólogatni kezdtem. - És értesítem Caroline-t is... jó ég, Caroline! - bukott ki belőlem hirtelen, és megráztam a fejem. - Neki még... még több a veszítenivalója. Az otthona, az anyukája, neki... mindene ott van, abban a városban - suttogtam rekedten, majd úgy döntöttem, befejezem a drámát. Meg kell oldanunk egy nagy és hatalmas problémát. És ezt együtt kell megtennünk. Nekünk, mindannyiunknak. - Bízom benned, Bonnie... tudom, hogy képes vagy rá... holnap mindannyian visszamegyünk Mystic Fallsba. Értesítem Stefant és Caroline-t... és Damont - nyeltem újabbat. Ő nem fog hinni nekem. - Szeretlek, Bonnie Bennett - öleltem őt át, de nem engedtem, hogy túlságosan elragadjanak az érzések. Elszakadtam tőle, és már nyúltam is a mobilomért, hogy megejtsem a telefonhívásokat. Holnap este valami meg fog változni... és vagy mi nyerünk vagy mi veszítünk...
Nehezen igazodtam el az épület falain belül. Sosem jártam még itt, de azt tudtam, hogy Kate mennyire vágyik ide, mennyire akar tanítani, tudást átadni... talán nem a legjobb főiskolát választotta hozzá, hiszen minden ellenségem ide jár. Remek. Nem lesz elég azon aggódnom, hogy kivel öletem meg magam, még aggódjak Kate miatt is. Akinek ráadásul óriási hálával tartozom. Elérte Vickinél, hogy visszahozzon az életbe, ráadásul... nem tudok betelni vele. Nem töltöttünk el túl sok időt azután, hogy új lehetőséget kaptam. Ami meglepett, hogy vérfarkasként tértem vissza. Nagyon különleges az egész helyzet, magyarázat azonban még nincs. Jobb lesz pedig utána járnom, mielőtt valaki megint megpróbálna eljuttatni a túlvilágra. Oda még egyszer nem vágyom. Felsóhajtottam, és elvigyorova figyeltem a mellettem elsétáló kislányokat. Nem is tudom, hogy mit kellene csinálnom, nem hoztam térképet, de valaki csak elmagyarázza, hogy hol találom meg Kate-et. Ha más nem, hát ő maga... Ekkor pillantottam meg velem szemben sétálni. Nem volt hétköznapi a ruházata, az én farmeromhoz képest legalábbis nagyobb hangsúlyt fektetett bizonyos dolgokra. De ő itt egy tanár. Nyilván ezért nem rohangál rövidnadrágban és toppban. - Lám-lám... csak nem megérezted, hogy az ördög közeleg? - kérdeztem széles vigyorral. Rengeteg női tekintetet éreztem magamon, de már megjelölt terület vagyok.
Ez még csak a második előadásom volt, de máris úgy éreztem, hogy inkább kihagynám a mai napot vagy ha nem, akkor sürgősen kalóriát és koffeint kell bevinnem a szervezetembe, ha nem akarok ájultan begurulni a diákok közé. Volt még egy órám a következőig, amibe egy ebéd, sőt még az iratok átnézése is belefért, ezért nyugodt léptekkel sétáltam a folyosón és néha megálltam egy-egy percre, amikor a diákok vagy a beadandókról vagy a vizsgák tejesítéséről akartak kérdéseket feltenni. Mégis milyen tanár, ember lennék, ha nem informálnám őket kellően vagy titkolnám a felkészüléshez megfelelő anyagot, esetleg vaskalapos szigorral viseltetnék minden iránt? Nekik is megvan a saját életük, bajaik, amik miatt nem mindig úgy sikerülnek a dolgaik úgy, ahogy eltervezik, én pedig sokkal inkább tartoztam a megértő típusba, mint az elítélőbe. Lehet, hogy egyszer ez lesz a vesztem, de amíg nem látom kárát, addig nem tudom felvenni magamra a pókerarcot és az érdektelenséget. Persze amint megégetem magam, ahogy nemrég előfordult... saját magamtól is képes vagyok megijedni.
Az órámra pillantottam és a lépcsők felé vettem volna az irányt, hogy benézzek az irodámba, amikor a folyosó végén megláttam valaki, aki valahogy kilógott a környezetből. Mosolyra húzódtak az ajkaim, a lehető legszélesebbre és rögtön felé kezdtem kapkodni a lépteimet mintha attól félnék, hogy akárki ismét elvehetné tőlem. Meglepődtem, mivel nem volt megbeszélve, hogy ide jön a találkozunk, de egyáltalán nem bántam. Ben-t látva minden gondolatom más irányt vett. - A saját ördögömet mindig megérzem. - Pár pillanatig csak álltam és néztem őt, mert hiába találkoztunk azóta, hogy visszatért az életbe és hiába voltam akkor is mellette, amikor megtörtént, néha még mindig képtelen voltam elhinni. Az az üresség, amit a hiánya miatt éreztem... soha nem akartam ismét átélni ahhoz hasonló pokoli napokat. Ebből az indíttatásból közelebb hajoltam hozzá és apró csókot adtam a szájára. - Látom elkezdted növelni a népszerűségedet. - Utaltam somolyogva a mellettünk elhaladó lánykákra, akik nem voltak restek még visszafordulni sem Bent látva.
Kezdőlap
