Nem tartottam a legjobb ötletnek, hogy itt ünnepeljünk születésnapot. Bár szerencsére nem az enyémet, mert én a magam részéről majdnem tíz éve inkább más programot választok ezen a jeles napon. Egyedül az apám üdvözlőkártyája emlékeztet arra évről évre, hogy mikor van a születésnapom, de sosem körmöltem neki választ. Szóval. Nem volt sok barátom. Nem éreztem, hogy szükségem lenne bálteremnyi tömegre magam körül, arról már nem is beszélve, hogy kevesen tudták elviselni azt a stílust, amellyel én rendelkeztem. Olyan barát voltam, aki nem hazudott, őszinte véleményt alkotott még akkor is, mikor azt várták tőle, hogy kegyelemből nyugtasson meg egy apró füllentéssel. Nem tettem, az nem az én műfajom volt, és a való világ nem is arról szól, hogy ha füllentünk, akkor máris minden rendbejön. A tortával beegyensúlyozva léptem be a tágas helyiségbe. Mindannyian művészlelkeknek bizonyultunk az egyetem évei alatt, elvégre nem véletlenül keveredtünk be egy előadóba négy évvel ezelőtt. Volt közöttünk hangos vihogó, csendes mélázó, nagyokat álmodó és én. Az viszont feszélyezve hatott rám, hogy a kávézó ezen alkalommal is dugig volt, a galériába lépve pedig, több tucat ember fogyasztotta a vacsorát az asztaloknál. Magam sem tudom, kinek jutott eszébe az ötlet. Nappal kávézó, este csendes étterem, majd ha elmúlik este kilenc óra, a főiskola növendékei hangos zenét nyomva engedték magukat szabadon. Tipikusan az a hely, ahová maximum baráti meghívás miatt teszem be a lábamat, és az sem hatott rám túl bíztatóan hogy három perc sétára van innen a főiskola azon épülete, ahová pár hónappal ezelőttig napi rendszerességgel - jó, ez a hivatalos forma - tiszteletemet tettem. Végignéztem a barátnőimen, egy apró mosoly jelent meg az arcomon, mikor láttam az ünnepelt izgatottságát, és a torta lepakolása után öleltem át üdvözlőleg. Joggal mondhatták, hogy mostanában őket is elkerültem, elvégre egyrészt ők nem adták fel az álmukat, nem hagyták ott az egyetemet, másrészt mikor kiengedtek a kórházból a kísérletem után, nem voltam hajlandó találkozni velük, és nem engedtem, hogy meglátogassanak. Nehéz is lett volna azt anélkül megtenniük, hogy tudják, hol is vagyok. Sikerült elrejtőznöm, bár a magam részéről nem előlük menekültem elsősorban. Nem is menekültem, inkább nem voltam kíváncsi a világ azon részére, amibe én nem vagyok való. Nem figyeltem, hogy mennyire telik az idő. Régen nevettem utoljára, talán ennek a vágynak a kielégítésre voltam hajlandó beleegyezni abba, hogy eljövök idáig... miattuk. Az iszogatás és a közös étel, a beszélgetés minden aggodalmat, fszültséget eltüntetett, már nem éreztem okát annak, hogy görcsösen aggódnom kelljen azért, amiért ismét itt vagyok. - Jó, elég! - kuncogtam még, majd megráztam a fejem, és a táskámhoz hajolva előhúztam a fényképezőmet. - Húzódjatok össze. Csoportkép következiiiik! - szöszmötöltem a beállításokkal, majd mire képesek voltak - bár a pár pohár alkohol után örülök, hogy nem kellett őket sokat győzködni - rendesen összehúzódni, elégedetten felsóhajtottam. - Jól van, itt repül a kismadár. - A gomb kattant, a kép pedig elkészült, megnézve nem is lett olyan szörnyű, mint ahogy arra számítottam, elvégre röhögő és vihogó alanyokról tény, hogy nehéz normális képet készíteni. Egy ideig még jót mosolyogtam a fotón, majd felemeltem a fejem, körülnéztem a tömegben. Pár pillanat alatt támadt olyan érzésem, mintha valaki figyelt volna, és ez volt az, amire momentán egyáltalán nem vágytam. Nem láttam ismerős arcot, habár a tömeg annyira nagy volt az éjszaka ezen szakaszában, hogy nem is lehetett mindenhová ellátni. - Senkinek nem mondtátok, hogy én is itt leszek, ugye? - kérdeztem tőlük. Ismeretem őket. Fecsegő kismadarak, nem marad bennük semmi. Valószínűleg egész jó hírem kelt az iskolában, miután magamból kikelve itthagytam az egészet, és utána híre kelt, hogy megpróbáltam öngyilkos lenni. - Ki kell mennem a mosdóba. - Felálltam, és elindultam. Az érzés még inkább erősödött bennem, talán az alkohol csak jobban rádolgozott arra, hogy azt érezzem, valaki van a hátam mögött, folyamatosan ott van és figyel. A mosdóba érve nem törődtem a nem létező sminkemmel, nedves kendővel végigtöröltem az arcomat. Nem volt jó ötlet visszajönni a megannyi emlék közé. Látni azt, ami egykoron az életem része volt, és most már nem élhetek vele. Nem akartam találkozni senkivel. Nem akartam találkozni Vele.
A távolból figyeltem. Nem engedett magához újra közel. Megégettem. Feltéptem finom bőrét és mérget fecskendeztem a húsba. Maró, égető, mocskos és kimoshatatlan mérget. A szerelmemet. S ő még csak nem is tudja milyen mélyre lopta magát a szívembe. Mellettem nem kellett visszafognia magát. Mellettem tündökölt. Én pedig összetörtem ezt a tündöklő teremtést. Megloptam igaz szavaitól, megfosztottam bátor szívétől. Hiába, egy szörnyeteg nem tesz mást mint förtelmet. S én remek szörnyeteggé váltam Mable mellett. Minden mozdulatát mély rajongással figyeltem de semmi nem tett boldogabbá, mint amikor elmosolyodott. Oh, az én Belle hercegnőm. Bár tudhatnád a valódi okát annak, hogy mi tart Mable mellett. Bár elmondhatnék mindent de hogyan is rángathatnálak bele ebbe a szörnyek keringőjébe? Hogyan is oszthanák meg velet egy tangót a sátánnal amikor te maga vagy egy földre szállt angyal? Nem. Nem engedhetlek ennek a mocskos világnak a közelébe mert az téged felemésztene. Emberi életed során a szíved majd másnak adod. Valakinek aki méltóbb rá. Idővel elrabol majd az idő. Megöregszel. Talán gyermekeket szülsz és ők is és majd azok is. Én ott leszek. S ameddig én élek, megígérem neked kedvesem, hogy oltalmam alatt tartom majd a nemzedékedet. A véredet. A rövid szerelmet mi a mienk volt és ami nem lehetett a mienk. Ahogy elgondolkozom szem elől tévesztelek. Mire feleszmélek Mable hagját hallom meg és megrettenek. - Törékeny csontok, zamatos vér Andrew. Értem már miért tetszik. - a galérián szélvihar söpör végig. Legalábbis annak tűnik a megérkezésem mert azonnal a mosdóban termek, két másodpercnek sem volt ideje elmúlnia. Mable karmai között feszül. Esetlenül. Védtelenül. Túlságosan halandóan. - Vedd le róla a kezed. - mondom végtelen türelemmel hangomban de tudom, hogy testem elárul. Olyan feszültek izmaim, hogy majd felrobbannok. Mable nem tud róla, hogy ismét erőmnek teljében vagyok, hogy egyszerre vagyok vámpír és boszorkány. Fogalma sincs róla, hogy erősebb vagyok, mint ő. - Óvatosan szerelemem! - sziszeg. Sziszeg, mint egy cseszett kígyó. - Nos, úgy tűnik Andrew, hogy választás elé érkeztél. - Nadiyanak fogalma sincs róla, hogy Mable nem magáról beszél, hanem a húgomról. Ó, drága Ayana! Mit tegyek? Mondjak le a nőről akinek hála ismét megtanultam emberséggel élni, aki megszeledítette a bennem élő szörnyet... vagy mondjak le rólad, kedves, drága Ayana, drága húgom? Hogy is dönthetnék? Nadiya tekintébe fúrom sajátomat. - Emlékszel amikor Van Gogh szavait idézted az órámon? - kérdem tőle és felidézem őket én magam. - „Az élet olyan, mint a rajzolás: néha gyorsan és határozottan kell cselekednünk, a dolgokat erélyesen kézbe vennünk, és arról gondoskodnunk, hogy a nagy vonalak villámgyorsan előttünk álljanak. Semmiféle lagymatagságnak, kételkedésnek itt nincs helye, a kéz nem remeghet, a szem nem pisloghat ide-oda, hanem egyedül csak arra irányulhat a tekintet, ami előttünk van.” - Mable persze azonnal idesen mozdul. Szorítása erősebb lesz Nadiya nyaka körül. Nem érti mit jelentenek szavaim és ettől türelmetlenül mordul fel. - Mire készülsz Andrew? - kérdi ingerülten és közelebb lép felém. - Elköszönök, Mable. Hagyj magunkra! - utasítom a nőt aki azt hiszi nyert. Elégedetten ereszti a szeretett nőt és tűnik el. Mielőtt azonban Nadiya megszólalhatna szájára csúsztatom kézfejemet és csendre intem. Egyetlen pillanatot kérek miközben továbbra is csak Van Gogh szavaival vagyok hajlandó beszélni, idézetek formájában miközben papírt és tollat ragadok és levések rá pár szót. Maradj északára. „Mindent elmondok. Mindent. Kérlek... higyj nekem. Még egyszer.” Eltűnök. S csak reménykedhetek, hogy mikor a tulajdonossal beszélek, hogy majd én zárok, Nadiya nem lép ki az ajtón.
Egy ideig magamat fürkésztem a tükörben. Egyáltalán nem tetszett a sápadag arcszínem, de ezt betudtam annak, hogy mióta nem a szokványos főiskolai életet éltem, hát nem hódoltam a napozásért és azért sem, hogy kifeküdjek valami tó partjára, csak hogy két árnyalattal sötétebb bőröm legyen, rosszabb esetben pedig odaégjek mint valami roston sült kacsa. Már éppen rászántam volna magam arra, hogy ismét kisétáljak a tömegbe, és próbáljak ismét hétköznapi emberré válni, valamint díszes tagjává a társadalomnak, de ehhez rá kellett hangolódnom arra, ami odakint várt. Ekkor pillantottam meg váratlanul egy nőt a tükörben, akiről megkockáztattam volna, hogy két perce még nem állt ott. Azt pedig először mellékesnek tartottam, hogy semmi jót nem néztem ki belőle. - Ki maga? - Eddig jutottam, mielőtt a torkomnak ugrott volna, és éles körmei bele nem vágódtak volna a nyakam bőrébe. - Nem... nem hiszem, hogy engem keres. - Rögtön rájöttem, hogy nem barátkozni próbál velem, de amikor a legelső szavai gyomorforgatóan elhangzanak, úgy szűrtem le, hogy nem is hozzám beszél. Ezt csak erősítette az, hogy elhangzott egy név. Andrew. Már nem is volt több kérdésem, nem akartam mondani semmit, és azt sem engedtem, hogy túlontúl nagy félelem üljön ki az arcomra. Voltam már nagyobb slamasztikában is, és hiába tűnt úgy, hogy egyetlen mozdulattal képes lenne elroppantani a csigolyáimat, mégis, csak mellékszereplőnek éreztem magam az egész színdarabban, amit produkált. Arra viszont nem készültem fel, hogy meg is jelenik az, aki elől hosszú ideig próbáltam eltűnni. Mr. Haynes. Árnyékként éltem már közel fél éve, nem hallottam róla, nem kérdezősködtem utána, mert tudtam, hogy ez a helyes választás... itt volt a torkomban a nyugtatótabletták kesernyés íze, majd a rá ivott alkohol maró utóhatása, és mindezt miért? Miatta. Nem volt olyan gondolat a fejemben, amely egy pillanatra is felmentette volna azok alól, amik miatt az elmúlt időszakban ezt az életet kellett élnem, habár jogosan merült fel sokakban a szemrehányás, miért akartam eldobni magamtól az életet? Hiszen ez olyan... gyerekes. De nem tűnik annak, mikor az egyedüli személy, aki már a bőröd alá telepedett, hazudik. Van Gogh szavait idézte. Emlékeztem rá, tudtam minden egyes gondolatát kívülről, ennek ellenére nem tudtam a figyelmem minden részét rá irányítani, mert semmit nem értettem a kialakult szituációból. A nőt nem ismertem, bár ahogyan beszélt, azt szűrtem le, hogy... én vagyok a harmadik? Az a harmadik, akinek semmi keresnivalója ebben a képletben, és ezt a nő is pontosan tudja. A gyomromra régóta nem a félelem ólmos súlya nehezedett, inkább annak a keserű kétségbeesésnek és bizonytalanságnak, mégis emésztő dühnek a fémes nehezítő érzése, amit Andrew közelségének köszönhettem. Megráztam a fejem, mikor a nő eltűnt a szemeim elől. Fel sem fogtam, és már ott sem volt, ezzel együtt én magam is szívem szerint eltűntem volna innét. Készültem kimondani neki a mai modern világ szófordulataival, hogy dugja fel magának a búcsúját idézőjel nélkül, mikor befogta a számat, és amit maga utána hagyott, az egy egyszerű kis cetli volt. Nem akartam tudomást venni erről a kérésről. Nem akartam itt maradni, nem voltam kíváncsi egyetlen szavára sem, ahogyan tulajdonképpen a nő karmaitól is szívesen megkíméltem volna magam... azt hittem, hogy nincs itt mitől félnem, de tévedtem. Mekkorát tévedtem, ez a férfi mindig is tudta, hogy egyszer vissza fogok ide jönni. Nem mozdultam, ami engem lepett meg a legjobban. Meg sem próbáltam kilépni a mosdóból, itt nyugodtan tudtam maradni a gondolataimmal, és eltüntetni azokat a könnyeket, amelyek azután törtek utat maguknak, hogy Andrew eltűnt. Még mindig fájt, de ezúttal sem vettem tudomást arról, hogy miért tette, szándékosan vagy sem. Én nem ilyen voltam. Elvett tőlem mindent, ami lenni akartam, de én is ostoba voltam... ostoba módjára szerettem bele, és ez volt az, ami végül a saját tragédiánkhoz vezetett... vagyis, az én tragédiám volt, nem az övé. Hallottam, hogy odakinn elcsitulnak. Az emberek elindultak, a zene alább hagyott. Minden elcsendesült, és még egy utolsó mély levegőt véve léptem ki az ajtón. Nem készültem fel. Habár arra sem, hogy így fog lezajlani a ma este. Tettem pár lépést, ekkor csukódott be az ajtó az utolsó vendégek mögött is, habár talán már nem is vendégek, hanem maguk a dolgozók végeztek mára, én pedig tekintetemmel meg sem próbáltam megkeresni azt, aki arra kért, hogy itt maradjak. Nem voltam vevő semmiféle új információra. - Remélem, nem újabb Van Gogh idézetek miatt kellett maradnom, fejből tudom az összeset. - Csak ennyire futotta. Erős akartam lenni, nem mutatni, mennyire szenvedtem... szenvedek miatta, ha eszembe jut.
Mable meglepett. Megjenlése és az, hogy veszélybe sodorta a nőt akit szeretek még tőle is váratlanul ért. Naivan azt gondoltam, hogy megelégedett annyival, hogy Nadiya megpróbálta eldobni magától az életét. Azt gondoltam a folytonos szenvedés, a kín, a pirulák és depresszió elég lesz Mable számára de nem. Annak a förtelmes nőnek semmi nem elég. Nincs az a fájdalom ami számára elég volna. A levegő feszültségtől terhes, ahogy belépek az ajtón. Mable elégedett vigyorral arcán fogad. - Remélem tudod, hogy ha valami ostobaságra készülsz, akkor kitépem a lány és Ayana szívét is. - biccentek. Mit tehetnék? Hóbortos kutya vagyok, akit akkor rúg oldalba amikor akar mert úgysem tehetek semmit ellene amíg kezei között tarja az én drága húgomat. - Megigézem. Arra sem fog emlékezni, hogy valaha az élete része voltam. - s azzal magára is hagyom a nőt aki megkeserítője életemnek, hogy visszatérjek a mellé, aki felszabadítója annak.
Nem reméltem, hogy marad. Azt gondoltam az elsők között akar majd távozni. Ő azonban még mindig túl bátor ahhoz, hogy meghátráljon. Nem. Büszkén és a félelmének minden ízét lenyelve marad és még próbálja is megszabadítani a teret a feszültség fájdalmától szavaival. Egy apró mosolyra húzódnak ajkaim. Még ennyi idő után, ennyi kín után is képes mosolyt csalni arcomra de közben meg darabokra töri a szívemet, mert jól tudom, hogy szenvedm hogy undorral és haraggal tekint rám. S megérdemlem. Mi mást várhat egy magam fajta szörnyeteg?! Nem lépek felé, nem kényszerítem rá a közelségemet. Így is elég az ami az arcára van írva ahhoz, hogy tudjam, hogy nem lenne itt ha valami ösztön nem tartaná itt olyan súllyal, hogy képtelen még egyet lépni. Egyetlen pillanatra elgondolkodom, hogy Mable keze van-e a dolgoban de aztán elűzöm magamtól a gondolatot. Nadiya csuklójára pillantok. Fáj, hogy már nem viseli a karperecet. Azt amelyikben verbéna pihen, hogy megóvja ót a vámpíroktól de ugyanakkor megértem a gyűlöletet amellyel hozzám vágta az előadó teremben. Majdnem elvesztettem a munkámat a haragja miatt de még az sem lett volna semmiféle büntetés ahhoz képest amit elvesztése óta viselek el. Próbáltam magam távol tartani tőle. Elfeledni. Nem sikerült. Képtelen voltam. A fényessége, az ártatlansága túlságosan is vonz magához, hogy el tudjam engedni. Akivé formált, az már nem tud visszalépni. S nem is akarok újra abban a feneketlen, embertelen sötét gödörben gyilkos gyilkosaként rohadni. - Sajnálom, hogy belekeveredtél ebbe. Sajnálom, hogy közel engedtelek magamhoz, amikor tudtam, hogy nem lenne szabad. Sajnálom, hogy rabul ejtetted a szívem Nadiya. - keserűen nyelek és megrázom a fejemet. - A nő. Mable. A feleségem. - mély levegőt veszek. - Nem Van Gogh miatt kellett maradnom. S köszönöm, hogy megtetted. Kérlek. Foglal helyet. Nem lépek közelebb, ígérem. - nem tolakodok. Nem akarom számára nehezebbé tenni ezt az egészet. - Amit ma látnod kellett... amit ma át kellett élned... - nehezen találom a szavakat. Undorodni fog tőlem. Soha, soha többé nem értinhetem meg. Nem tarthatom karjaimban. Nem csókolhatom. Szíve másé lesz és elvesztem őt örökre. - Vámpírok léteznek Nadiya. Vérszomjasabbak mint a mesékben, kegyetlenebbek, mint a filmekben. Akadnak olyanok akik már képtelenek bármi emberségre is és vannak akik igen is képesek szeretni. - úgy érzem cserben hagynak a szavak de miatta folytatnom kell. - Mable vámpír Nadiya. Ahogy én is. - adok időt neki. - Ha menni akarsz, nem tartalak vissza. - mutatok az ajtó felé. Nem lépek közelebb. Hagyom, had eméssze a hallottakat pár percig majd folytatom. - Mable több, mint hetven évvel ezelőtt elrabolta a húgomat és álomba taszította egy boszorkány segítségével. Ha nem maradok mellette, megöli a húgomat. Én valamikor boszorkány voltam. Warlock. Mable azonban vámpírrá tett. Vérszomjas szörnyeteggé. Éhes fenevaddá aki nem ismer kegyelmet. Te azonban visszaadtál mindent amit elvesztettem Nadiya... - megállok. Nem. Nem, ezt nem tehetem vele. Nem kezdhetem ki érzelmeit, hogy enyhítsem az enyémeken. - Nem fontos. Ami fontos, hogy Mable szerint veszélyt jelentesz. Azt ígértem neki, hogy ma elfelejtetek veled mindent. S ezt meg is tehetem. Ha akarod. Ha úgy akarod, elfelejted, hogy valaha is ismertél engem. - nem tudom mikor kezdtem el suttogni. - Ha nem akarod, akkor nem teszem meg de úgy kell tenned, mint aki soha nem ismert engem különben Mable végez veled. Képes voltam visszaszerezni warlocki erőmet de még nem tudom, hol a húgom. Még nem találom meg, addig muszáj Mable mellett maradnom. - Elhallgatok. Tudom, hogy ez így most túl sok. Nem tehetek mást. Nem ölelhetem magamhoz, nem csókolhatom meg a homlokát és nem söpörhetem ki az előre szökő tincseket. Tehetetlen vagyok.
Mit vártam tőle? Hogy tud majd olyat mondani, amivel eléri, hogy az emlékek megszépüljenek? Még abba is sikerült mérgesfoggal belemarnia, amire amúgy tényleg őszinte mosolygással emlékeztem vissza... szerettem vele feleselni. Szerettem látni rajta, ahogy élvezi ezt. Hogy élvezi azokat a hosszasra nyúló csatákat, azt, ahogyan viselkedtem az előadásain. Szerettem vele tilosban járni, valami furcsa adrenalinként hatott rám az, hogy kockáztatva az eltanácsolást, olyan vizekre evezhettem vele, amit előtte mással nem ismerhettem meg. Mindez megszűnt, amint tudomást szereztem a nagyon is létező feleségéről, és csapot papot otthagyva kiabáltam ki magamból mindent, mintha az egyszerű szavak elhangzása azt jelentette volna, hogy elfelejtem, és könnyebb lesz az életem. De nem lett. Csak nehezebb lett minden lélegzetvétel, hangosabb lett a kétségbeesett ordibálás a fejemben és ezt akartam örökre elnémítani. Megköszörültem a torkomat, mikor elsorolta, hogy mit sajnál. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg így érez-e vagy csak nagy rajongást érez a fordított pszichológia irányába, és ezzel próbálja elérni azt, hogy én is sajnáljam. - Ilyen feleség mellett én sem mertem volna levenni a jegygyűrűmet - sóhajtottam fel, és az arcomra nem engedtem túl sok érzelmet, nem akartam, hogy a szemem beszéljen magam helyett. Ha ezt hagyom, akkor csatát veszítettem, és most... most nem veszíthetek. Már túl sokszor veszítettem. A székre néztem, amire mutatott, de nem indultam el, nem szándékoztam leülni. Pont tökéletes volt ez a távolság közte és köztem, nem akartam lehetőséget adni neki, hogy elmozduljon, vagy hogy egyetlen centivel is közelebb lépjem hozzám, bár most nincs semmi nálam, amit hozzá tudnék vágni. Ahogy beszélni kezdett, először csak szimpla, közömbös tekintettel figyeltem, átrágva magamban minden szó - még a legjelentéktelenebb szavak - jelentését, de az egész vámpírok léteznek dolog elég váratlanul ért, és azt sem tudom, honnan jött elő belőlem az a be nem tervezett halk nevetés, amit produkáltam pár másodperc elteltével. Úgy tűnt, hogy komolyan beszélt, de miért hinnék el olyasmit, ami annyira nevetséges? Még jó hasonlat sem jut eszembe. - Öhm... hallottam már érdekes mentségeket, de ez minden eddigit felülmúlt - sóhajtottam fel, és beletúrtam pár hajtincsemba, amelyek időközben elszabadulva lógtak az arcomba. A karjaimat összefontam a mellkasom előtt, és momentán nem maradt más, mint az, hogy megpróbáljam komolyan venni, amit magyarázott. És valljuk be, elég komolynak tűnt, egy pillanatra sem rebbent meg a szeme... sosem hazudott nekem semmivel kapcsolatban - kivéve a feleségét -, egyenes embernek ismertem meg, így nem lett volna okom arra, hogy kételkedjek benne normális körülmények között. De itt semmi nem volt normális, itt minden egyre inkább egy elmegyógyintézet koszos zöld falaira emlékeztetett. A felesége vámpír. Ő is vámpír. De közben boszorkány is. Én pedig ember vagyok, ez tiszta sornak tűnt, tekintve, hogy a felesége halállistáján szerepelt a nevem. Ahogy a nyakamat szorongatta, valahogy hirtelen mély hálát kezdtem érezni, hogy az enyémet csak megszorította, mert ha tényleg annyira veszélyes, tehetett volna rosszabbat is, nem? - Szóval a húgodat tartja fogva. Ezzel kényszerít és köt magához. Tiszta sor - köszörültem meg a torkomat ismét, és elfordítottam a tekintetem, inkább a cipőm orrát kezdtem el bámulni, mintha olyan gyönyörűen szép látványt nyújtott volna. Nem akartam érzéketlen lenni... de annyi ideig harcoltam ellene. Azért, hogy úgy tudjak tekinteni rá, mint egy elkövetett hibára, akinek többé nem oszthatok lapot az életemben. - Ha ennyi... ha tényleg képes vagy bárkivel elfelejtetni azt, ami már megtörtént... miért csak most jut eszedbe? Elég sok dologtól megkímélhettél volna, ha előbb gondolsz arra, hogy átmosd az agyam. Nem okoztam volna nyugtalan éjszakát az ügyeletes orvosnak, és nem raboltam volna feleslegesen az idejét megannyi pszichológusnak. - Igen, dühös voltam... mert ezek szerint mindig is volt egy kiskapu. Sosem gondoltam arra, hogy a szerelembe bele lehet betegedni. De elnézve a feleségét, beleőrülni is simán lehet, így nem kellett volna, hogy különösképpen meglepődjek saját magamon ezek után. Megráztam a fejem, és elindultam a kijárat felé. Nekem ez sok. Túl sok, és nem tudok tovább egy levegőt szívni vele, nem vagyok elég erős hozzá... megannyi legyőzött démon után visszatért a legnagyobb, és rádöbentett arra, hogy az erő éppen annyira múlandó, mint a fiatalság. Aztán mégis megálltak a lábaim, és lehunytam a szemem, de nem fordultam vissza felé. - Fél éve viselkedem úgy, mintha soha nem ismertelek volna. Dönts te! Feledtess el velem mindent, ha úgy gondolod, hogy erre van szükségem. Neked mire van szükséged? - Nem akartam elfelejteni. De a színjátékokba is belefáradtam már.
Akárki is szülte világra a vérző szív gondolatát, hasonlóképpen érezhetett hozzám. Elfordulok tőle. Elrejtem az arcomat mert túl gyáva vagyok ahhoz, hogy tovább álljam a szeretett nő undorral, gyűlölettel és fájdalommal teli tekintetét. Hallgatom kemény és bírálattal teli, megvető szavait, a ki nem mondott de kiválóan elbújtatott szitkokat, a nyilvánvaló átkokat melyeket mind megérdemlek mert önző voltam és hagytam belém szeretni röpke létének oly esendő korában. Egyszer töröm csak meg a szó áradatot mely hurrkánként örvénylik megtépett szívem felett. - Ily kevésre tartasz Nadiya? - halk, terhes sóhaj. Fájdalommal teli a levegő mi tüdőmet lepi el. Pedig nincs is szükségem levegőre. - Soha nem lopnálak meg az emlékeidtől. Soha nem cselekednék az akaratod ellen és nem venném el szabadságodat. - Szavaim csendtől megalázottan lebegnek a térben. Tudtam, hogy szándékosan nem enged magához közel de hallani legördülni ajkairól a szavakat olyan mocskos módon szaggatja embertelen emberségem, hogy egy könnycsepp küzdi magát felszínre. Megremeg a sóhaj mi felszakad belőlem. Egy pillanattal később előtte teremtem. Nem engedhetem így elmenni. Azzal a halálába lépne. Nem érintem továbbra sem de jólval közelebb vagyok hozzá, csupán a karját kell kinyújtania, hogy megérintsen. - Nem érted Nadiya. Minden nap, minden percben arra gondoltál, hogy ébren tartsd a gyűlöleted irántam, hogy el tudj felejteni. Minden nap ott voltam az agyad hátsó zsugában mint egy nem szűnő viszketés. Ma is mikor a mosdóba menekültél, hogy leküzd az égető érzést... - megcsóválom a fejem – Ha úgy akarsz tenni, mint aki nem tud rólam ahhoz ez édes kevés. Ahhoz az kell, hogy soha ne jussak eszedbe. Ha elfelejtetem veled, akkor üres leszel. A gondolataid megszűnnem rólam. Az érzéseid eltűnnek. Üres leszel. A nevem hallattán nem ugrik görcsbe a gyomrod. Nem fognak emlékek megrohamozni. Ha azt kérdik miért akartad megölni magad... azt fogod válaszolni, már nem is tudod, hiszen én már nem leszek ott, engem már nem ismersz. Mégis... mégis ott lesz benned egy ismeretlen érzés, valami amit nem fogsz majd tudni sehova sem tenni. Valami visszhang. Mindig és tompán, ott marad és soha nem fogod tudni miért. Mintha egy részed hiányozna. Csak a professzor leszek akivel feleseltél az órákon. S más sem fog tudni semmit többet. - utalok rá, hogy nem csak az ő emlékeit módosítom. - Képes vagy megjátszani ezt? Képes vagy elereszteni engem és a gyűlöleted irántam? A félelmet? Képes vagy úgy tenni, mintha soha nem lettem volna több a professzornál akibe beleszerettél? - kérdem és ismét ellépek. - Mire van szükségem? Rád Belle. Ki másra? Neked hála... - sóhaj. Terhes. Csendes. - Meg kell találnom a húgomat. Több mint hetven éve élek szörnyetegként Mable mellett, azért, hogy megóvjam a testvéremet a haláltól. Te vagy az első ember aki... - megcsóválom a fejem. Pokoli nehéz megtalálnom a megfelelő szavakat.
Az egészben volt valami furcsa. A legrosszabb szituáció, amibe valaha is belekerültem, de ez már valószínűleg ott eldőlt, hogy beengedtem az életembe... jobban, mint szükségszerű lett volna, elvégre senki nem adta parancsba, hogy többnek lássam egy egyszerű tanárnál. Ez egy önös döntés volt az élet azon szakaszában, mikor úgy tűnt, hogy nem lehet baj belőle. Csak meggyőztem magam arról, hogy ő is azt érzi, amit én. És ezzel valószínűleg nem is lett volna gond, a probléma a háttérnél kezdődött. Az, ami mögötte volt, kizárta azt, amit mi egymással kezdeni tudtunk volna, ami már mélyebb volt megannyi másnál. Mélyebb a szívben forgó pengénél, amikor minden világossá vált. Legalábbis azt hittem, hogy a valóság ennyi, nincs több mögötte. Hogy egy egyszerű felesége van, és ezzel már el is van intézve az egész. De a mostani helyzet, ez az este válasz volt megannyi kérdésemre... és nem tudtam, hogy akarok-e tudni erről az egészről. Vagy inkább elfelejteném. - Már nem tudom, mit várhatnék. Arra sem számítottam, ami történt - vallottam be őszintén, habár ezen nem volt sok újdonság. Az élet valahol nagyon ellenem játszik, soha egyetlen döntéséből sem jöttem még ki jól, majd még tovább büntetett azzal, hogy nem engedte a halált túl közel hozzám... nem engedte annyira, hogy magával vigyen, mikor úgy éreztem, már nincs kiút a sötétségből, amibe közös erővel magamat taszítottam. Fel kellett volna emelnem a fejemet, elhitetni magammal, hogy ennek nem így kell, hogy vége legyen. Az én szemem is könnyfátyolba borult, majd mire letöröltem volna a legkisebb nyomát is, már ott állt előttem, egyik pillanatról a másikra csökkent le közöttünk a távolság egy karnyújtásnyira. - Nem adsz sok lehetőséget... - hajtottam le a fejemet. Az előbb, mikor távol állt tőlem, még könnyű szerrel tudtam nézni a szemeit, álltam a sarat, most azonban, hogy már vészes közelségbe került, úgy éreztem, le kell sütnöm a szememet. Nem tudtam nem elveszni azokban a szemekben, lehetőséget sem akartam adni neki arra. - Vagy elfelejtem, vagy úgy teszek, mintha elfelejteném, eljátszom azt, hogy soha nem voltál az életem része? - Újabb nagy nyelés, majd megráztam a fejemet. Vicces lett volna letagadni azt, amit éreztem. Szerettem? Igen. Gyűlöltem? Minden próbálkozásommal azon voltam, hogy így legyen. El akartam-e felejteni? Nem. Nem tudnék már anélkül élni, hogy a hétköznapjaim része legyen. Szükségem volt arra, hogy egyenesben tartsam magam. Hogy... tartalmat érezzek magamban, mert igaza volt. Nélküle üres lennék. Szürke. Színtelen. Az lennék, aki akkor voltam, mikor anya meghalt. Ami megfogadtam, hogy soha többé nem leszek. Mégis, milyen természeti csoda kell ahhoz, hogy a szerelmet kimossák az ember elméjéből? - Én... én erre... nem vagyok képes. - A hangom szaggatottá vált, és erőnek erejével tartottam magam, hogy ne viselkedjek úgy, mint akkor, mikor utoljára találkoztunk. Nem akartam előtte sírni, fájdalmat sem akartam érezni, de már ez is részemmé vált. Úgy, ahogyan ő is beleivódott már a csontjaimba, a vérembe. Magam sem tudom, mikor tettem meg azt a nagyjából két lépés távolságot, ami közöttünk húzódott, hogy a homlokomat a vállába temessem, és mély levegőt véve szívjam be az illatát. Ez semmit sem változott. Egy, majd még egy könnycsepp gördült le az arcomon, majd csak álltam ott, a kezeimet nem emeltem fel. - Gyűlöllek. És gyűlölöm magam, amiért szeretlek, amiért mindig szeretni foglak. - Nem voltak üres szavak, több gondolat, érzés volt ebben a pár szóban, mint az egész eddigi életemben együtt véve. - Képes vagyok eljátszani azt, hogy elfelejtelek... de közben segítek megtalálni a húgodat. - Nagyot nyeltem. Jogos a kérdés, mit tudna tenni egy olyan földi halandó, mint én? A jelek szerint ők erősebbek, idősebbek, mint én. És nem célszerű kikezdeni valakivel, aki erősbeb és idősebb... és ráadásképpen a férje az, akit szeretek. D
Magamhoz öleltem. Szorosan. Éhesen. Mohón de mégsem erőszakosan, mégsem akarattal vagy agresszíven. Csak öleltem és homlokára csókot leheltem. Meggyőztem magam róla, hogy elfelejtettem bőrének édes illatát. Elhitettem magammal, hogy már nem emlékszem a jázmin illatú samponra vagy a finoman fűszeres édes tusfürdőre. - Édes kicsi Nadiya... - suttogom miközben összeszorul a tokrom és elhal a hangom. Nincs olyan szó vagy kifejezés amivel leírhatnám gyűlöletem amit Mable iránt érzek. A féktelen haragot és megvetést, amit azóta táplálok iránta, hogy elvette tőlem a húgomat, amióta elszakította tőlem a testvéremet aki mindenkinél fontosabb volt számomra és most, mikor végre képes voltam ismét meglelni a boldogságomat, Mabel ezt a nőt is veszéllyel fenyegeti. Elég volt. Lepillantok az én hercegnőmre. - Én is gyűlölöm magam. - susogom. - Amiért ezt tettem veled. Amiért szenvedsz még ebben a percben is talán jobban is mint máskor, amikor átölelsz és nem békére lelsz bennem hanem fájdalomra. Úgy sajnálom Nadiya. Bocsáss meg nekem, kérlek. Szeretlek. - ólomsúlyként nehezedtek szívemre ezek a ki nem mondott szavak, el nem ismert érzések és most, hogy legördültek úgy érzem ismét képes vagyok levegőt venni. Olyan régóta készülök kimondani őket, mégis több mint száz éves létemre, gyáva alakként menekültem a lehetőségek elől... arról nem is beszélve, hogy nem akartam a szeretett nőt magam mellett tartani csak azért mert én képtelen vagyok kiverni őt a fejemből. Térdre hullok előtte és nem érzek egy cseppnyi szégyent sem magamban amiért ezt teszem. Kézfejére fogok finoman, épp csak érintve. Felpillantok. Tekintetét keresem. Azt amiben elveszek. Ami azonnal magával ragad, ami kitépte vérző szívemből a fekélyt és ami új reménnyel töltötte meg azt. Ami ráébresztett arra, hogy van még bennem emberség és lélek de ezt csak neki tudom ajándékozni. Rajta kívül csak húgom lenne képes mindezt előhívni belőlem és én nem választhatok a két nő közül, képtelen vagyok rá. Csessze meg, szeretem mindkettőt, az egyik szerelemmel, a másikat a legősibb szeretettel és képtelen vagyok elengedni Nadiya kezét most, most mikor ismét ilyen közel került hozzám, most mikor könnyeivel küszködik és mikor én nem szégyellem sajátjaimat, most, mikor itt térdeplek előtte gyengén és elesetten, megverten és oly egyedül nélküle, hogy az már szánni való. - Jól tudom, hogy szavaim kevesek, túl kevesek és sosem enyhíthetik a fájdalmat amit okoztam... Kérlek Nadiya adj egy esélyt és én életem végéig, minden éberen töltött percben enyhíteni fogom. - Cserben hagynak a szavak. Megrázom a fejem és felsóhajtok. Gond terhesen. Gyűlölten és fáradtan, végtelenül megtörve, a szerelmem és a húgom nélkül egy szörny fogságában. De már nem sokáig. Percekig térdeplek még, amíg válaszol s ha megtette megemlekedem s szavainak súlyától függetlenül köszörülöm meg a torkomat. - Mabel az elején a nyomodban lesz. Megpróbál majd megigézni. Emlékszel még az ékszerre amit tőlem kaptál? - kérdem halkan – Ha megőrizted kérlek viseld. Verbéna van benne aminek hála egyetlen vámpír sem fog tudni megigézni de ha Mabel megpróbálja, úgy kell tenned, mintha sikerrel járna. Megpróbálja majd elérni, hogy azt hidd játékszer vagy csupán, nem több. Elhitetni veled, hogy nem vagy gyönyörű. Elérni, hogy bárkinek odadobd magad. A nyomodba fogok állítani egy halandót. Egy férfit aki majd körülötted lesz. Nem fog egy ujjal sem hozzád érni de ha Mabel megpróbál megigézni tégy úgy, mintha a férfinek adnád magad. Ő meg majd úgy tesz, mintha elvenné amit felkínálsz de ígérem egy percre sem maradsz biztonság nélkül. Ígérem senki nem fog bántani soha többé.
Jó ideig nevettem azon, amit egyesek a szerelem gyilkos hatásáról mondtak. Aztán rájöttem, hogy mégis igaz. A szerelem öl, butít és nyomorba dönt. Ezt felesleges lett volna tagadnom azok után, amit tettem. Nem akartam hibáztatni érte senkit, a saját ostobaságomnak tudtam be a pillanatnyi gyengeségemet... amiért úgy a bőröm alá tudott mászni, mint valami laposféreg. Kislányként sem arról álmodtam, hogy majd jön a szőke herceg, és ellovagolunk a naplementébe... inkább arra vágyódtam, hogy legyen valaki, aki mindenestül szeret, és képes a hibáimmal együtt tenni mindezt. Nem akartam másért változni. Andrew-ért sem tettem. Maximum annyit, hogy nem kötözködtem vele annyit az óráin, mint előtte, de ez már nagy fejlődésnek volt betudható részemről. Lehunytam a szemem, mikor magához ölelt, és csókot lehelt a homlokomra. Magamba szívtam az illatát. Még mindig ugyanazt az arcszeszt használta. Visszakalauzolt a múltba, ami elől annyi ideig menekültem. Nem láttam be, hogy elbújni el tudok ezek elől, de nem oldom meg egy kiadós bújócskával a gondjaimat. Viszont abban sem voltam biztos, hogy most, hogy a felesége listájára kerültem, egyáltalán érdemes-e fájnia a fejemnek azért, hogy mi lesz holnap. Hallgattam a szavakat, habár nem reagáltam rájuk. Csendesen rágódtam magamban, és általában reflexszerűen vágtam rá a gondolataimat egy-egy mondatra, de jelenleg nem voltam rá képes. Nem tudtam, mit mondjak. Azt, hogy én is szeretem? Valószínűleg az is látná, akinek amúgy már régen nincs látása. Ne gyűlölje magát, mert nincs értelme? Tény, hogy nincs... és nem szükséges miattam gyűlölnie magát. Arra ott vagyok én, hogy gyűlöljem. Vagy azt, hogy megbocsájtok? Egy ilyen döntést nem két perc alatt fogok meghozni, de egyre inkább motoszkált a fejemben, hogy nekem is el kellene rebesgetnem egy bocsánatkérést. Amiért faképnél hagytam és majdnem kirugattam. Amiért... olyanná váltam, mint egy gyerek, és inkább bezárkóztam, nem engedve, hogy megtaláljon. Nem a legjobb problémamegoldás. - Andrew - bukott ki belőlem, mikor szinte térdre zuhant előttem. Kezem ujjai közé simult, szemei továbbra is tükrözték szavainak őszinteségét. Olyan volt előttem, mint egy mindent levedlett kisfiú. Láttam belőle mindent ebben a pillanatban. Sosem volt jellemző rám, hogy mások előtt sírjak, de ez az egész túl sok volt hirtelen. - Már annyira a részemmé váltál... ezer pszichológussal töltött óra sem tudott kimosni belőlem... már nem tudok anélkül létezni, hogy az életem része lennél. - Nem akartam hazudni neki, ugyanúgy őszinte voltam, mint ő. Elesett. Nehezen beszéltem, habár talán még így is könnyebben, mint ő. És az volt az utolsó ebben a pillanatban, hogy... azt éreztessem vele, milyen egy szánnivaló alak. Nem volt az, főleg hogy kezdett értelmet nyerni a története. Felállt, én pedig lehunytam a szemem. Bólintottam egyet, reagálva az ékszer meglétére. Valahol... jól elsüllyesztve még a holmijaim között van. És ezek szerint az is a védelmemre szolgált. - Azt hiszem, hogy... felfogtam - nyeltem nagyot. A szavai alapján a felesége egy szörnyeteg. Ezen nem volt mit szépíteni. Nem voltam olyasfajta, aki éjszakáról éjszakára szerette az újabbnál újabb férfiak társaságát élvezni, vagy odavetni magát minden oroszlánnak, ami friss hús után vágyik. De ez a Mabel nevezetű szörnyeteg... valószínűleg nem riadna vissza semmitől. - Te hol leszel addig? - bukott ki belőlem a kérdés. Megannyi más gondolat lett volna a fejemben, de talán most felesleges lenne ezt pedzgetni.
Fáj így látnom. Összetörten. Elesetten. Úgy látnom, ahogy én magamat mikor a tükörbe nézek. Ezer éve nem léptem hát tükörképem elé mert szégyelltem magam. Erre itt volt ez a lány, egy egyszerű halandó aki képes volt visszaadni a fényt az életembe a szerelmével én pedig cserébe tükörképemmé nyomorítottam őt. Húgomat örök álomra kárhoztattam, Nadiya fényét pedig elloptam és árnyakkal öleltem körbe, hogy aztán megfertőzve ártatlanságát lopjak el mindent tőle. Miféle szörnyeteg képes megnyomorítani és elpusztítatni egy olyan tiszta lelket, mint az előttem elő lányé? Mabel gyermekeként én vagyok az az ocsmány szörny aki megtette ezt. Bűntudattal vagy nélküle, mit számít? Kórházi paplanok közé kergettem kedvesemet, aki inkább elvette volna saját életét, mint, hogy tovább éljen az árnyékok között ahova én taszítottam és ezeknek az árnyaknak a királynője, most még végezni is akar velem, pedig mindössze annyi bűne van csupán, hogy képes volt helyet találni szívében egy olyan szörnynek, mint amilyen én vagyok. - Van egy boszorka aki képes visszadni az erőmet. Ő beleegyezett, hogy segít nekem. Itt leszek a városban, nem hagylak magadra. - ígérem. - Soha többé nem hagylak magadra, hacsak nem te kéred. - teszem hozzá óvatosan ejtve ki szavaimat, bízva abban, hogy soha nem fog elérkezni az idő amikor a nő elküld majd maga mellől. - Amint megvan a nő és sikerül a varázslat, nem lesz többé mitől félned, ígérem. A varázserőm segítségével képes leszek felülkerekedni rajta és ezzel ő is tisztában van. Ha visszakaptam az erőmet, megtalálhatom a húgomat és felébreszthetem. - Ó drága Ayana. Most már nem sok időt kell álomba kényszerítve töltened, drága húgom, visszatérhetsz az élők közé, mellém és én ígérem soha nem árthat neked többé senki. Ahogy Nadiyanak sem engedem, hogy baja essen, soha többé még a saját kezei által sem. - Sajnálom, hogy belekevertelek ebbe. - ragadom meg kézfejét. - Mabel egy vérmes szörnyeteg. Akárcsak én. - megcsóválom a fejemet. - Jobbat érdemelnél egy magam fajta szörnynél Nadiya. Én egy rémálom vagyok csupán. - álla alá nyúlva kényszerítem ki tekintetét. - Csak egy szavadba kerül és soha többé nem látsz. - megfordul a fejemben, hogy megigézem. Kiejtem a nevét. Készen állok rá, hogy önzetlenül elengedjem őt, hogy eleresszem ennek a fájdalomból a fogságából... aztán megcsókolok. Képtelen vagyok nem megcsókolni és falni ajkait, magamhoz vonni és ölelni óvva testét. Ő az enyém. Belerángattam a poklomba és letéptem szárnyait. Nincs jogom most csak úgy a földre vetni egyedül, elesetten, szárnyak nélkül.
Még mindig nem voltam biztos abban, hogy akarom ezt az egészet. Bár valószínűleg ha az akaratomon múlott volna, már ebbe az egészbe sem kezdtem volna bele. Rossz döntést hoztam, de ezek a lépések mutatják meg azt, hová kell még fejlődnünk... én pedig csak azt akartam, hogy szerethessem ezt a férfit - anélkül, hogy félnem kellene a vérszomjas feleségétől. Annyiszor csalódtam már az életem során. Először az anyámban, majd azt követően az apámban. Jó ideig úgy voltam vele, ideje szerencsésnek lenni, és amikor beköszöntött a tavasz, a szerelem időszaka, önfeledten adtam át magam az érzéseknek. A férfi karjaiban, akit szerettem. És aki most itt állt előttem, bűnbánóan lehelt csókot a homlokomra, csak árnyéka volt annak, aki elrabolta a szívemet. Talán csak félt... vagy még nem találta meg a megoldás kulcsát. Vagy csak én készítettem ki azzal, amit magammal tettem bánatomban. Csalódottságomban. A legutolsó az lett volna, hogy őt bántsam, de nem tudtam józanul gondolkodni. Megtettem az első lépést azon a bizonyos lejtőn. Alig rántott vissza valami... a gyomormosáson kívül. - Nem akarom, hogy magamra hagyj - ráztam meg a fejem, és magam is meglepődtem azon, mekkora határozottság költözött a hangomba. Amikor ide beléptem, még nem gondoltam, hogy ilyen események fogják végigkövetni az estét. És azt is el akartam kerülni, hogy a szemem elé kerüljön az egykori tanárom, de a sors ismét összejátszott. Vagy olyan képességek birtokában van, amiről én még csak nem is álmodhatom. Ennek ellenére sem irigyeltem őt. Lassan hajoltam közelebb hozzá, és sóhajtottam fel. Ez a férfi úgy tudta szeretni a testvérét, ahogyan azt kevesen teszik. Sosem beszélt arról, hogy lenne családja - mondjuk a feleségéről sem beszélt soha. De irigyeltem őt azért, hogy valakivel képes volt a testvérség kötelékén osztozni. Ez nekem sosem adatott meg... talán mert az anyám és az apám is túl gyáva volt egy ekkora elkötelezettséghez. Végül csak megráztam a fejem, és éreztem, hogy a gyomromban egy egészen másfajta érzelem is bontakozni kezd, miután ismét azt mondta, hogy egyetlen szó, és többé nem látom. - Fejezd be! Csak... csak fejezd be - bukott ki belőlem, több hevességgel, mint amire számítottam. Nem akartam dühös lenni, de csak annyit akartam, hogy felfogja, nem akarok megszabadulni tőle. Most nem, hogy ismét visszakaptam... én már nem lennék egész nélküle. Az utóbbi hónapokban a hiánya miatt üressé vált az életem. Még egyszer ezt nem akarom. Minden hiányzott tőle... az ölelése, a csókja... a csók, amely édesebb volt mindennél, amit előtte próbáltam az életben. - Nekem nem kell jobb. Nem kell több. Te kellesz... akkor is, ha szörnyeteg vagy - súgtam aztán, elválva tőle, miközben homlokom az övének dőlt. Nem akartam elválni tőle. Azok után, hogy az elején majndem felpofoztam, és kimenekültem a helyről, ez éles fordulat.
Álmodni sem mertem arról, hogy egy nap ismét a karjaimban tarthatom, hogy újra csókolhatom édes ajkait, becézhetem bársony puha bőrét, tincsei közé bújtathatom ujjaim és ölelhetem őt. A nőt aki meglátta a szörnyben az embert, aki segített, hogy legyőzzem azt, hogy visszalökjem a csontbörtönbe, anélkül, hogy tudta volna mi vagyok. Értelmet adott és érzelmeket, olyanokat amelyekről azt gondoltam már réges rég elvesztek, úgy hittem, Mabel kiirtotta őket belőlem. Ez a fiatal lány, ez az ember gyermek viszont előásta és a felszínre vonta mindet. Főképp a szerelmet iránta. Olyan fiatal, olyan egyszerű, esendő és törékeny… mégis milliószor erősebb, mint én valaha leszek. Elmosolyodva csóválom meg a fejemet. - Nem is akarlak magadra hagyni. Soha többet. - csókolom meg újra, éhesebben, önzőbben, mégis olyan óvatosan, mintha bármelyik pillanatban összetörhetne karjaimban. Végül eleresztem rab kismadaram és hagyom had mozduljon van öleljen még, ahogy ő akarja. Naivan azt gondoltam, hogy megöltem őt és a benne számomra lámpásként égő lángot de az csupán elaludtam. Most is ott parázslott benne hevesen és vágyva arra, hogy feltörhessen. Én pedig táplálni fogom benne ezt a lángot egészen addig még élek. S hosszú idő óta most érzem először, hogy élek. Mellette. Az ő párjaként. Még mindig mosoly pihen az arcomon, mikor ő maga ejti ki a szörnyeteg szót a száján. Nincs mit tagadni azon ami vagyok. S ő nem teszi. Elfogadja. Megcsókolom. Ellépek. - Mindig is mondtam, hogy te vagy az én Belle-em. Nem de? - kacsintok rá miközben visszagondolok hányszor becéztem őt s most már értheti miért tettem. Miért neveztem magam szörnyetegnek. Hirtelen vág gyomorba az éhség. Váratlanul. Erek szöknek az arcomra. Ellépek. Felmordulva szorítom ökölbe ujjaim. Ettem ma már. Nem lehetek éhes. S mégis… - Mabel… - szűröm fogaim között. Nem kell látnom, hogy tudjam, drága boszorkányának a keze van a dologban. - Nem vagy biztonságban velem kedvesem. - fordulok el tőle mert nem akarom, hogy lásson. Nem így. Nem ilyen undorító szörnyként, ilyen elfajzott bestiaként aki nem tud pórázt vetni az éhségre mert az a mocskos boszorkány Mabel átkozott parancsát teljesíti és elveszi a józan eszemet. Vérszag önti el az orromat. Nadiya szívdobbanásai egyre hangosabbak lesznek. Kétrét görnyedek. - Kérlek Nadiya. Nem akarlak bántani. Kérlek…
Még emlékeztem az érzésre, amikor szembesültem vele, hogy hazudott. Valószínűleg ez az egész egy olyan dolog, amit csak az idő tud majd elhalványítani. Nem voltam képes csak úgy elfelejteni, és ott maradt bennem az a néma rettegés, hogy mi lesz, ha újra megteszi... nem bírnám ki újra, ha összetörnék a szívemet. Egyszer sem bírtam ki. Akkor is csak valami nagy csodának köszönhettem, hogy életben maradtam. Vagy a szobatársamnak, aki időben talált meg, és rögtön mentőt hívott. Soha nem hittem el azokat a közhelyeket, amiket a szerelemről állítottak. Nem hittem róla el, hogy képes ölni. Hogy képes butítani. Az eszemet nem vette el, a szívemet annál inkább. Mindenkihez annyira ragaszkodtam, aki csak lehetőséget adott arra, hogy megismerjem. És az anyám elvesztése után bezárult az a kör. Szinte senkit nem engedtem közel magamhoz. Azért lettem olyan nagyszájú, mindenbe belepofázó főiskolás. Hallatni akartam a hangomat, megadni a világnak azt a változatosságot, amit alapjáraton igényelt. Végül a nagy megváltás kapujában álva... elbuktam az előszoba szőnyegében. Egy méterre a céltól. Most kezdtem viszont megérteni, hogy miért is volt az egész. Nem engem akart bántani. Csak belekeveredtem, és ő... védeni próbál. Ahogyan a testvérét is. Nem nagyon akartam elengedni, bár az ellen is tiltakoztam még fél órája, hogy a közelembe jöjjön. Éreztem a jelenlétét, mikor beléptem a helyre, de cska azt hittem, hogy megszokásból. Megannyi időt töltöttünk el ebben a galériában, művészetet csodálva, még a kezdeti szakaszban. Imádtam hallgatni a véleményét. És mindig el kellett mosolyodnom azon, hogy végighallgatott. A legtöbb tanár inkább kiküldött az órájáról, mert túl nagy szám volt, és szerettem kijavítani őket. Túl sok könyvet bújtam át már a művészetről, doktorálni tudtam volna, ha nem hagyom félbe a tanulmányaimat. - Magadat szörnyetegnek tartod, így már... egészen nyilvánvaló, miért kaptam ezt a becenevet - mosolyodtam el. Ezen valójában még nem gondolkodtam el. Amikor becézett, soha nem Nadiya-nak vagy Nadi-nak hívott, mint a többiek. De talán kezdtem megérteni, mire ez a furcsa, mégis helytálló hasonlat. Nekem nemcsak szörnyeteg volt. Láttam a felszín alatt bújkáló valóságot. A varázslat viszont félbeszakadt, mikor az arca eltorzulni látszódott. Valami történt. És elég gyorsan rájött a megoldásra. - Ne - bukott ki belőlem hirtelen. Elfelejtettem, hogy valójában mi is történt nem is olyan régen. Megismertem a feleségét. Ő pedig azt akarta, hogy Andrew tegyen le rólam. Annyira kevés időnk volt... mindkét kezem az arcára simult, nem ijedtem meg attól, ami lassacskán a felszínre került, habár még sosem láttam vámpírt. Főleg nem így. - Nem... nem fogod megtenni. Megtehetted volna ezerszer, de mindig ellenálltál - néztem a szemébe szinte kérlelően. Tudtam, hogy ideje lenne elszakadnom tőle. Mégis, féltem, hogy ha megteszem, az egész álom végetér. Hogy kiderül, csak álmodom, és valójában soha többé nem lesz az enyém. - Gondolj arra, amire akkor, mikor először érezted a vérem. Minden mágiának van egy... kiskapuja - suttogtam halkan. Bár nem tudtam, hogyan működnek a természetfeletti adottságok. Talán csak naívan azt hittem, ez egy nyálas film, amiben az igaz szerelem megtöri a kegyetlen varázslatot.
Elmosolyodom. – Ma belle. – csókolom meg miközben két tenyerem közé fogom arcát. Gyönyörű… és törékeny. Mabelnek csak hozzá kellene érnie, hogy elvegye tőlem. Ugyan így megragadni az arcát és kitörni a nyakát. Mabel viszont, gyűlöljem akármennyire is, minden csak nem ennyire egyszerű. Nem. Ő szeret játszadozni az emberekkel. Eléri, hogy megmutasd neki legmélyebb vágyaid, legnagyobb álmaid és legpokolibb félelmeiddé teszi őket. Ez volt a nő akit feleségül vettem, akivel együtt háltam, aki mellett szörnyeteggé lettem. Most pedig itt volt ez a nő, ez az apró, fiatal de harcos teremtés aki képes volt láncok nélkül megszelídíteni a bennem lakozó szörnyet, a bestiát ami gondolkodás nélkül ölt és vett el, szórakozásból szaggatott torkokat, fosztott meg anyákat s lopott meg gyermekeket. Nadiya nem tudja milyen fenevadat terelt rácsok mögé. Mabel viszont igen s minden amihez a nő nyúl, megrohad. Még mindig kezeim között tartom s csak arra tudok önző mód gondolni, hogy el kell őt lopnom magamnak, mielőtt Mabel hozzáérne és egy életre megrontaná, megfertőzné. Érzem, hogy arcom eltorzul és sötét erek futnak rajta végig. Ó, az átkozott nő! Első dolgom lesz amint visszakaptam erőmet, hogy megöljem a boszorkányt aki álomba taszította a húgomat és aki úgy játszhat velem, ahogy csak kényelmes neki, mert ha nekitámadok… Ayana odavész és én ezt soha nem fogom megengedni. A nő pedig, ez a fiatal szépség ahelyett, hogy elfutna előlem, marad és most ő kényszeríti ki az én vöröslő tekintetem. Hirtelen nem értem mire gondol, aztán rájövök. Ah, igen. Az alkalom amikor már sokadjára jött be az irodámba, magabiztosan, tudással és vággyal telve, az első csók ami elcsattant, tilosban, behúzott függönyök mögött, tele szenvedéllyel és hévvel, amikor ajkába harapott én pedig megízleltem málna vérét ami azóta is úgy él bennem, mintha mindig is így lett volna. Akkor el tudtam rejteni arcomat tincsei mögé. Most nincs menekvés. Figyelem, ahogy figyel. Mosolyra húzódnak ajkaim. – Félned kellene Nadiya. Rohannod, még teheted. – lebiggyednek ajkaim. – Ez is én vagyok. Egy szörnyeteg. Most már látod. – ujjait az arcomra simítom és gyöngéd csókot lehelek rájuk. – Viszont itt most nincs kiskapu. Ha nem esek neked… - megcsóválom a fejemet. – Ha futsz is, levadászlak. – tudom, miképp jár Mabel agya. Azt akarja, hogy bántsam a nőt, ezért ezt is fogom tenni. – Bízz bennem. Bízz bennem, hogy megmenthesselek. – suttogom közel hajolva és hagyom, hogy még lássa, ahogy előtörnek a fogaim, hogy a következő pillanatban a húsba marjak és inni kezdjem vérét. A kérdés már csak az, vagyok-e elég erős hozzá, hogy időben megálljak?
Bizalom. Annyira törékeny, annyira... múlandó. Soha, egyetlen pillanatra sem vetemedtem olyasmire, hogy csak úgy bizalmat osszak valakinek, amíg nem bizonyította, hogy rászolgál. Még így is túl sok pofont adott az a bizonyos élet, és Andrew volt az első, akiről úgy gondoltam, hogy tényleg mindent megtett annak érdekében, hogy kiérdemelje az enyémet. Soha, senkibe nem voltam szerelmes előtte. Marcangolnom kellett volna magam azért, mert ez a nagybetűs érzés az egyik tanárom iránt lobbant fel ebben az amúgy mindig lángoló, mégis szenvedő szívben. Neki adtam mindent, amiről úgy gondoltam, hogy megérdemli. Mindent - magamból. Az anyám elvesztése után nem maradt senkim, az apám nem akart többé látni, mert az anyámra emlékeztettem volna. Amúgy sem kötött össze bennünket vér, mégsem tartottam nevelőapámnak... fontos volt nekem. De úgy tűnik, én nem voltam neki eléggé az. Azután, hogy kiderült Andrew kis titka a feleségét illetően, eltemettem a bizalmamat. Nemcsak iránta, másra sem tudtam úgy nézni, ahogyan előtte. Aljas világban éltünk, minden pillanatot megragadtam arra, hogy a szépet találjam meg, de mindig akadt valaki, aki azt a pillanatnyi ragyogást keresztülhúzta. Most pedig... nem is tudtam, minek fogjam fel a helyzetet. Ismét bevatást kaptam Andrew egy újabb titkába, ami már nem volt olyan kicsiny és múlékony, mint az, hogy felesége van. Igaz, az is csak akkor múlékony, ha elválnak. De a mellékelt ábra úgy mutatta, hogy egyáltalán nem jöhet számításba ilyen lépés. Talán hallgatnom kellett volna rá, és elfutnom. Az még ment is volna, nem egyszer futottam már el az élet nagy és csúnya dolgai elől. A félelem viszont nem szerepelt a szótáramban. Minden, ami miatt elfutottam, egy másfajta érzést hordozott... csalódottságot. Fájdalmat. Ha most nem hoz össze vele újra a sors, még mindig abban a hitben élnék, hogy megérdemelte, amit tőlem kapott. Én sem könnyen dolgoznám fel, ha valaki öngyilkos lenne miattam. De az ő kis titka már... lényegében megértette velem, hogy ennél jóval összetettebb és bonyolultabb ez az egész. Nem fekete és fehér, hanem... a szivárvány minden árnyalata szerepet kapott ezen a palettán. Az arca elváltozott, mire nagyot nyeltem. Éreztem magamon a kezeit, azt, ahogyan a nyakamhoz hajol. - Én... mindig bíznom kellett volna - suttogtam halkan, egy pillanattal azelőtt, hogy a véremet kezdte volna szipolyozni. Fájdalom suhant végig a testemen, minden apró pihe megemelkedett rajtam, és lehunytam a szemeimet. Nem tudtam, hogy meg tudja-e csinálni. Próbáltam hinni benne, hiszen az előbb is ezt tettem szóvá... hogy... ezer alkalma lett volna rá... most miért ne tudná megállni? Miért nem gondol bele abba a világba, ahol én már nem vagyok mellette?
Kezdőlap
•