Elvigyorodtam, főleg mikor odasétált hozzám. Csókot nyomott a számra, én pedig emiatt átfontam karjaimat derekán. - Na de... Miss Beckett! Milyen példát mutat így a diákoknak? Ez szexuális zaklatás! - vinnyogtam kényes hangon úgy, hogy mások is meghallják, főleg, azok, akik elsétálnak mellettünk. Pimasz szemöldökvonogatásba kezdtem, és rájöttem, hogy ez remek móka. Bár gondolhattam volna arra, hogy őt miként érinti ez, de én remekül szórakozom. Csak nem olyan sz*r neki ez az egész. Hát én voltam az, aki ezt követően visszarántottam magamhoz, és szenvedélyes csókot adtam neki. Nagyjából olyat, amiről ezek a kis kamasz lányok csak álmodoznak. Túl vannak már a gimin, de a legtöbbnek csak a szája nagy arról, hogy milyen népszerű kislányok. Itt bárkinek lehet nagy a szája minden értelemben, amíg nem tudnak felmutatni semmit, hát ne is lássam őket, vagy inkább a beképzelt pillantásukat. Hallottam néhány csalódott sóhajt, s mikor végre elengedtem Kate száját, a pillantásokból is ezeket olvastam ki. - Hát ezt nem értem. Hol vannak a srácok, akik viszont utánad csorgatják a nyálukat? - kérdeztem ártatlan pislogással. Nyilván ő sem magányos itt, bizonyára körülzsongják. - Vagy ez nem olyan mint a filmekben, hogy a szerelmes, pattanásos fiúk virágot küldenek, és szerelmes verseket írnak a bötyös tanci néninek? - kérdeztem felsóhajtva. Egészen könnyen beilleszkednék én ebbe a közegbe. Ahhoz képest, hogy már réges régen talpon vagyok, és a fél életemet átaludtam, egészen képben vagyok. - Na jó, nem húzlak - sóhajtottam én is, majd összekulcsoltam ujjaimat az övéivel, és sétálni kezdtem a folyosón. - Elvinnélek vacsorázni. Most, hogy újra teljes valómban veled vagyok, hát meg kell ünnepelnünk! Vagy itt nincs kimenő? Miféle börtön ez? - tettettem felháborodást ismét.
Ha azzal etetni az ápolóidat, hogy az agytúrkásznál teszel látogatást - akinek külön kérésére egyedül indulnál útnak, miközben a helyzet köszönőviszonyban sincs ezzel, hazugság, akkor az én fülem mögött szeletelni lehetne a vajat. Ahhoz, amit reggelre terveztem - a gabonapelyhem és a bögre feketém mellett, nem volt szükségem bébiszitterre, sőt. Ezt az utat senkivel sem tölteném el szívesebben, mint a magam társaságában. Lebukdácsoltam a járdaszegélyen, és elzötykölődtem a parkolóig. Kiszemeltem magamnak egy szívélyes, öltönyös, fekete ürgét, egy mézsárga pöfékelőnek támaszkodva, fülére telefonja tapadt. Gyorsan intettem, majd már emelt is be az ülésre, és hajtogatta a székem. Úton voltunk. Utáltam. Minden egyes pillanatát. A kisvárosi ficsúr életében nem látott még GPS-t, a várossal is ritkamód - legalább is a taxisok körében - nem voltak egy hullámhosszon, céltalanul tekergőztünk az apró mellékutakon, miközben egy teljes krónikányi anyaggal lettem gazdagabb a sofőrömet illetően. Merem állítani az utolsó pillanatig, a munka kigarasozásáig ötlete nem volt arról, hogy néma vagyok, az már biztosabb, hogy rendesen kiszáradt - látván a zakójában lapuló üvegecske kontúrját kimagaslani, na, meg a távozásomat követően az érte matató kezet. És én ezzel az alakkal jöttem el idáig. Basszus. A suli ajtaja tárva, de a késői időpont végett alig-alig szállingóztak be a megkésett diákok a címer alatt, kikerülve engem, botladozva, arcukon a frász összes árnyalata. Megforgattam szemeimet, és meglöktem a kerekeket. Az óra már javában zajlott, csak a tanári körül volt érezhető némi sürgés-forgás csip-csup, professzori csoportok révén. Meghúztam magam egy trófeákkal zsúfolt üveges vitrin lábánál, és onnan figyeltem az elfojtott zsivajt. De Leonard sehol. Kisvártatva - igába szállt bátorságom miatt, sarkon fordultam, a kijáratért, de csak néhány métert tehettem meg, a magas, szőke srác, ismerős vonásokkal, jól fésült frizurával, néhány könyvvel a hóna alatt topogott ki a könyvtárból, egy karnyújtásnyira. Hát most megkaptad, amit akartál! Csak látni szerettem volna, tudni, hogy megy sora, hogy éli a tüneményes életét a tökéletes testvér, aki egyszer sem volt képes meglátogatni a balesetem óta. Egyetlen alkalommal sem.
Nem is ő lett volna, ha az apró gesztusomat nem spékeli meg valamiféle elmés megszólalással, de szinte ösztönösen mosolyodtam el rajta. Hiányzott. Hiányzott a lénye, a megjelenése, a hirtelen felbukkanásai, a kiszámíthatatlansága, a számomra néha túlságosan morbid és túlzó humora, a komolytalansága, minden egyes dolog, tulajdonság, érzelem, amelyet ő váltott ki belőlem és csakis hozzá volt köthető. Ugyan azt is nagyon gyorsan képes volt elérni, hogy legszívesebben fejen csaptam volna, de amióta megtapasztaltam milyen nélküle, inkább letettem az erre vonatkozó szándékaimról. Fel sem akartam idézni azokat a pillanatokat, amikor ugyan mellettem volt, mégsem volt életben, csupán szellemként lebegett a szobában néha azt éreztetve velem, hogy igenis megőrültem és magamban beszéltem: nem hittem volna, hogy az a boszorkány segíteni fog. Nem bíztam a természetfelettiben attól függetlenül sem, hogy az elmúlt években körülvettek. Család, barátok, a férfi, akit szerettem… én pedig nem voltam más, mint egy egyszerű ember különleges képességek és muníciók nélkül, hagyatkozási szándékkal egy magasabb hatalom felé, ami vagy megkönyörül rajta vagy nem.
- Szerintem összekevered ezt a helyet egy rosszabb fajta középsulival. – Állapítottam meg, miközben karjaimat lecsúsztattam a nyakáról és magam mellé helyeztem őket. Igaza volt, a magánéletem nem a folyosóra tartozott, ám nem tudtam visszafogni magam, amikor megláttam. Nem számítottam arra, hogy meglátogat. – Ahogy látom, most senki sem a bögyös tancinénivel foglalkozik, hanem a pasija az újdonság. – Félrebiccentettem a fejem, a féltékenység viszont hiányzott a hangomból. Nem ez a közeg volt az, ahol féltenem kellett Ben-t, a kislányok nézelődtek, támadni egyikőjük sem tervezett. Főleg, hogy nem is lett volna rá lehetőségük. Szinte újult erővel töltött meg, ahogy összekulcsolta az ujjaimat az övéivel, mintha a következő lélegzetvételem után az egész napos fáradt gőzt fújtam volna ki magamból. Ő hiányzott most nekem. Szükségem volt arra, hogy érezhessem, tényleg él és virul, itt van, talán ezért nem is voltam hajlandó levenni róla a tekintetemet. Nem töltöttünk túl sok időt együtt, mióta ismét az élők táborát erősítette, de még mielőtt belekeveredett a halála okozásának ügyébe elfogadtam ezt az állást és muszáj volt kezdenem… nem mondhattam azt a dékánnak, hogy bocsi, nem jövök, mert a szerelmem meghalt és próbálom visszahozni az életbe. Biztosan az orvosi kar pszichiátriáján kötöttem volna ki. - Vacsora? Benne vagyok. – Bólintottam rögtön. – Feltérképezted már a helyet vagy rám bízod magad? Egyébként hogyhogy itt vagy? Nem mintha bánnám. – Tettem hozzá sietősen. Nem volt sértődős típus, de jobbnak láttam tisztázni előre, hogy nem is volt jobb dolog ebben a napban, mint a felbukkanása.
Tulajdonképpen megtehettem volna, hogy csak otthon ülök, és várok arra, hogy megtörténjen a csoda. Vagy ismét meghaljak. Rájöttem arra, hogy nem érdemes az időt pazarolni, én pedig eleve egy ösztönlény vagyok, valószínűleg abból kifolyólag, hogy én magam is egy vérfarkas vagyok, és hol a hold, hol valami egészen más miatt érzem azt, hogy a zsigereimben van valami... bár elég sok vérfarkas elköveti azt a hibát, hogy mindent a létére fog. Én sosem fogtam erre, sőt. Egykoron boldog ember voltam, de az egész életem keserű volt, savanyú... azért, mert nem kaptam meg azt, amire olyannyira vágytam. És az a tényező, hogy a nő, akit magamnak akartam, két másik férfit bolondít, miközben ismeri a vágyaimat, hát nem könnyítette meg az életem. Sosem vallanám be Kate-nek, de ha tehetném, újra és újra megszorongatnám a Salvatore család minden létező alkotóelemét. Igen, ezt hívják intenzív utálatnak, amely még a múltból maradt ránk. Mondhatni, ha lennének gyerekeink, hát ők vitték volna ezt tovább, de mivel itt vagyunk még mi is, hát miért is adnánk efféle érzéseket az utódainknak? Akik mellesleg nincsenek is... - Ja, hát igen! - húztam ki magam, miután levette rólam a kezeit, és vonogatni kezdtem a szemöldökömet. Mindig szerettem, ha a nők vagy ebben a szituációban, a fiatal lányok rajtam legeltették a szemüket. Sosem voltam a gimnázium bálványa, tekintve, hogy ezt is csak a filmekből ismerem, elvégre én igencsak régi vágású gyerek vagyok... magántanuló voltam, a házunkhoz jártak a tanáraim, hát ez van, ha a polgármester az apád. - De tudod, mindent a szemnek, semmit a kéznek. Miért is húznának ujjat pont veled, tanárnéni, miközben tudják, hogy holnap akár meg is buktathatod őket? - vigyorodtam el még szélesebben, de a tekintetem ártatlanul pislogott. Megállapítható, hogy pocsék színész vagyok, nem tudtam megjátszani magam. De ezek a lányok okosabbak annál, mintsem hogy egy tanár fiújára nyomuljanak. És Kate, mint tanár... hát egyszer néztem végig rajta most igazán, de előbb néznék ki belőle egy végzőst, mint tanárt. - Még Mystic Falls-szal is bajban vagyok, kedvesem - sóhajtottam fel lemondóan. Nem tartottam térképet a zsebemben, és lehet, hogy egykoron ez az én városom volt, de akkoriban az egész hét birtokból és pár közterületen fekvő családi házból állt, amelyeket egy-egy közös út kötött össze, szóval meglehetősen... kibővült azóta a terep. Ez pedig egy főiskola...! Azt sem tudom, itt mik vannak még az iskolán kívül. - Szóval rád bízom magam. Megpróbálok uralkodni magamon, de nem ígérek semmit. Túl sokáig voltam halott, és túl korán távoztál erre a furcsa helyre - néztem körbe. Nem az én terepem, ez az egy biztos. Nem hiszem, hogy túl gyakori vendég leszek itt. - De válassz helyet, én állok mindent! - jelentettem ki, aztán a vigyorom átment egy szolíd mosolyba, és felsóhajtottam. - Hiányoztál. Ennyi az egész. És meg akartam ismerni ezt a helyet. Nem tetszik. Kicsit sem - vontam a vállamon, de hát tudta, hogy nem szoktam köntörfalazni, megmondom a véleményemet. - De ahogy hallottam, sok ismerős arc szaporítja a diákok névsorát - forgattam meg a szemem.
Alig pár perce szálltam ki az autómból, a vezetőséggel való találkozómig még egy óra volt, de szerettem volna feltérképezni a helyet, mielőtt beestem volna az értekezletre, amelyen ugyan untig elég lett volna, ha rajtam kívül az intézmény fejlesztéséért ténylegesen felelős személyek vettem volna részt, ám a vezetőség úgy gondolta, minél többen üljük körbe az asztalt, annál jobb lesz. Hozzászoktam már a nagy tömeghez, ettől függetlenül ahhoz hasonlóan nem szerettem, mint amikor először kellett három embernél többel komoly témákról beszélgetnem. A legnagyobb ellenségemnek sem kívántam azt, amit akkor éreztem. A hányinger kerülgetett, majdnem elájultam, legszívesebben hagytam volna az egészet és másra ruháztam volna a feladatot, de rá kellett jönnöm, hogy senki sem csinálja meg helyettem vagy ha igen, abból nagy problémák sülhettek volna ki. Ennek már jó néhány éve volt, azóta sokat fejlődtem. Mondhatni felnőttem. Persze minden megbeszélés előtt volt bennem némi izgalom, de próbáltam leküzdeni és magabiztosként eladni magam… én vagyok az egyetlen ebben a szakmában, aki megőrzött magában ennyi emberséget? Meglehet, mert az ismerőseim köszönőviszonyban sem voltak azokkal a tulajdonságokkal, mint az idegeskedésre, őrlődésre való hajlam. Nem is értem, mit láttak bennem, ami engedte, hogy magasabb pozícióba kerüljek, mint az újságkihordó, akit igazából nagyon is kedveltem, mindig váltottam vele pár szót. Megjártam a földszintet, az első és a második emeletet is a főépületben és bőven voltak itt is elrejtett folyosók, útvesztők ahhoz képest, hogy nem ez volt a legnagyobb és legbonyolultabban elrendezett kampusz, amivel eddig találkoztam. Elbolyongtam az időt, kicsivel több, mint fél órám maradt, a táskámat felkaptam a belső ablakpárkányról, ami előtt megálltam és megszemléltem a kilátást. Folyt az élet, a diákok fel-alá járkálgattak, de szerencsére nem voltak tömöttek a folyosók, normálisan lehetett közlekedni. Hiába nézelődtem, nem találtam a termet, ahol elméletileg a gyűlést tartottuk volna, ezért gondoltam arra, hogy megkérdezek valakit, aki ismerheti az iskolát annyira, hogy ne informáljon félre. A tanulókat nem akartam a kérdésemmel zargatni, az én egyetemen eltöltött éveimből kiindulva nem hittem, hogy sok fogalmuk lehet a termek elhelyezkedésén azokon kívül, amelyekbe ők jártak, plusz esetleg még a mosdóba vezető utat tudták volna megmutatni. Nem várakoztam sokáig, egy férfi tartott velem szembe, a kezében tartott papírokból és az öltözékéből kiindulva arra mertem következtetni, hogy tanár, ha más nem, akkor irodista, akinek tudnia kell, hogy jelenleg hol is vagyok. Elindultam felé, mosolyra húzva az ajkaimat léptem mellé, amikor kellő közelségbe került. - Elnézést. – Szólítottam meg. – Régen történt már velem ilyen, de azt hiszem, eltévedtem. – Állapítottam meg olyan arckifejezéssel, ami valószínűleg azt mutatta, hogy sajnálom a zavarását, de tényleg elkélne a segítsége. – A konferenciatermet keresem, aminek valahol errefelé kellene lennie, de nem találom. – Apró, kínos kacajt hallattam, az egyik kezemből a másikba helyeztem át a táskámat.
Még szoknom kellett az itteni közeget. Mondhattam volnt azt is, hogy még az elején feladom, és visszatérek a megszokott helyre. Brüsszelbe, ahol gyerekkorom óta éltem, és lényegében minden odakötött... család, a gyerekeim, és a munkám. Minden. De valamiért mégis azt gondoltam, hogy még érdemes itt maradnom. Nem is kellett sokáig gondolkodnom azon, vajon miért. Bár néha elgondolkodtam azon, jót tesz-e a közelségem Ebonynak, tekintve, hogy valószínűleg okkal jött ilyen messzire a múltjától, és próbálta távol tartani magát mindentől, ami ahhoz a nagybetűs élethez kötötte őt. Az emberek összesúgtak a háta mögött, ahogyan az én fülem sem volt képes elkerülni a kesergő, néha gunyoros szavakat, és ha valamitől, hát ettől én is megpróbálhattam volna védeni. Amennyire tehettem, meg is tettem, de nem vagyok mindenható, nem tudtam minden utálatot csak úgy eltüntetni, és amíg ki nem derült, hogy ártatlan, hát sok jóra nem számíthattunk senkitől. Már nem is emlékeztem arra, milyen gyászolni a szülőket. Régen volt már, és én már majdnem mindenkit elveszítettem, aki jelentőséges lehetett volna. Keserű tapasztalat, az íz is fémes a számban, ha eszembe jutnak, de nem tudtam nem gondolni rájuk... Ebony ügye alatt volt a legnehezebb, ahogyan a szüleiről beszélt, és akaratlanul is felrémlettek a saját szüleim. Hogy ők tettek azzá, akivé lettem. Sosem kényszerítettek semmire. Lényegében megpróbáltam gondolkodni a tettes fejével; mi váltrana ki belőlem olyan reakciót, hogy megöljek egy anyát és egy apát? Mi váltana ki belőlem efféle borzalmat? Józan ésszel felfoghatatlan, és talán addig jobb, míg nem tudom teljes egészében felfogni a tettes indítékait. Az már eléggé rossz jel lenne, és azt jelentené, hogy abba kell hagynom azt, amit csinálok. Sőt. Elindultam az épületből kifelé, miután az óráim végetértek, és csak egy biztató mosolyt készültem villantani affelé, aki velem szemben tartott éppen, de mire ezt tehettem volna, már szó hagyta el a száját, és előtte pár másodperccel a mozdulatain is láttam, hogy le fog szólítani. - A legjobb embert kérdezi, öhm - jelent meg az én arcomon is egy kínos mosoly, tekintve, hogy nem olyan régóta járom ezen épület falait én sem. Csak pár napja tanítok itt, és ezidő alatt nem volt időm arra, hogy mindent körülnézzek. Nem is volt rá igényem. - Szerencséje van, talán tudok segíteni - fordultam meg, ekkor már eltűnt a kín a mosolyomból, átvette valami bizalmaskodás, habár ez általánosságban jelen volt az életemben, nem voltak ellenérzéseim idegenekkel kapcsolatban sem. - Milyen konferencia lehet az, ami egy ilyen isten háta mögötti helyen zajlik? - kérdeztem kíváncsian, zsebre vágva a kezeimet, megindulva a lépcsők irányába. - Sajnálom - jutott eszembe hirtelen, hogy a lényegre is tértem, ahelyett, hogy pár formalitást megejtettem volna. - Bryan. De itt mindenki Mr. Fosternek hív - vontam meg a vállamat.
A józan eszem hiába tudta, hogy sokkal eredményesebb lett volna, ha már a megismerkedésünk után elkezdek távolodni tőle és soha nem találom meg a teljesen, egyirányúan hozzá vezető utat, de amint ránéztem, belemélyedtem a szemeibe minden egyes alkalommal rájöttem, hogy a fenyegető gondolatokra hallgatni ostobaság lett volna. Eddig nem éreztem ahhoz hasonlót, mint amit Ben kiváltott belőle: mellette nem lehetett unatkozni, messze nem hasonlított azokra a férfiakra, akikkel dolgom volt a múltban, hiszen ők mindannyian a jófiúk táborát erősítették, akik fedhetetlenek, romantikusak, jó modorúak voltak.
Ben más volt. Megvolt benne az, amit kerestem még ha mélyen elásva is, ám elkezdett felszínre törni egy másik énje, amikor vele voltam. Emlékeztem az időkre, a napokra, amelyeket egy másik nő mellett töltött, nekem pedig minden egyes nap minden lélegzetvételében megszakadt a szívem, akárhányszor eszembe jutott, hogy a másik mivel érhette el azt, amit én nem? - Még jó, hogy én nem vagyok olyan bosszúálló, mint te. – Mosolyodtam el a szavait hallva. A diákokat megbuktatni abban az esetben volt érdemes, ha a falat kaparva sem jöttek rá a megoldásra vagy éppen annyira nem érdekelte őket a téma, hogy én magam szabadultam volna meg tőlük szívesen. Legalábbis azt hiszem, ez a szemeszter volt a tanári pályafutásom elsője, nem sok tapasztalattal rendelkeztem néhány régebben tartott előadáson kívül. Kipécéztem magamnak a közlekedőn lévő egyik kanapéegyüttest és lehuppantam rá várva, hogy Ben mellém érkezzen. A diákok egyre inkább elszállingóztak mellőlünk, az órára pillantva láttam, hogy minden bizonnyal az éppen kezdődő előadások miatt nem volt egy lélek sem a folyosókon. - Te is hiányoztál. – Nem láttam esélyt arra, hogy valaha megunnám az ilyesfajta őszinteségét. Hittem neki annak ellenére, hogy megcsalásra is volt már példa, de… most teljesen más volt a helyzet. Túl sok mindenen mentünk keresztül ahhoz, hogy baljós képzelgések vegyék át felettem az uralmat, viszont sóhajtottam egyet meghallva, hogy tudtában van, nem én vagyok itt az egyedüli Mystic Falls-i lakos. – Az nem hiányzott, hogy akárkivel összefussak itt, akivel nem nagyon volt kedvem, de elkerülhetetlen. Túl közel van ez az iskola Mystic Fallshoz és túl sok a lusta személy, akik nem akarnak távolabb költözni. – Nyeltem egyet megcsóválva a fejemet. – És igen, Elenával is találkoztam már. – Nyögtem ki azt, amire valószínűleg a legkíváncsibb volt. – Volt egy nem túl szép beszélgetésünk, amelyben megmondtam neki a véleményemet a kis akciójáról. – Azt nem szerettem volna hirdetni, hogy burkoltan megfenyegettem és az igazat megvallva lehet, hogy túlságosan is csípős voltam vele, nem mintha attól kellett volna félnem, hogy lerombolom a jó kislány képemet Ben előtt… csak szégyelltem magam. Ennyit arról hogy én nem vagyok bosszúálló.
Rántottam egyet a vállamon. - Az ellentétek vonzzák egymást. Kettőnk közül te vagy a szép és az okos, én a bosszúálló vagyok és a csúnya vérfarkas. Nagyjából ez valahogy így normális - vigyorodtam el pimaszkodva. Már régen is hobbit űztem abból, hogy kegyetlen játékaim áldozatává váljanak azok, akikkel nem szívesen osztoztam az oxigénen. Valójában ez már egy régi dolog az életemben, és ha valaki arra kért volna, hogy egyik pillanatról a másikra változzak meg, nagy eséllyel képen röhögöm. De lássuk be, az én életem sosem volt olyan, mint ezeknek a mostani fiataloknak. Végignézek rajtuk és csak hányingerem van tőlük. Emlékeztem arra, mikor én voltam velük egykorú, és akkoriban már a háború volt a módi, nem az iskolába járás. Nevelőnők sokasága vett körül éveken keresztül, de engem egyikük sem érdekelt. Illemre példának okáért egyik sem tudott megtanítani, és ez mai szemmel már láthatóan nem is lehet véletlen. Kate mellett kezdtem el igazán élni, és ugyan elejtettem pár hibát a közös utunk alatt, de bíztam abban, hogy ez a javuló tendencia meg fog maradni. Nem akartam örökké azon aggódni, hogy elveszítem őt valami ostobaság miatt. És mi a legegyszerűbb gyógyír ez ellen? Nem csinálni ostobaságokat. - Óh, akkor a tesós egymás nyakába borulás elmaradt - bukott ki belőlem a gondolat egy érzéketlen arckifejezéssel társítva. Ennek a problémának is megvolt a gyökere, történetesen azzal vette kezdetét, hogy Salvatore-okról is szó volt a mesében, mellettük pedig valljuk be, minden normális nő előbb vagy utóbb, de meghibban. Régóta ellenségem mind a kettő, ezáltal ellenségem lett a hasonmás is, és ha ők ellenségek, akkor nagyjából a fél világ az ellenségem. De van az a pont, hogy már nem érdekel. Végül csak vigyor kúszott a képemre, és egy halk sóhajjal húztam közelebb magamhoz. - Tudod, szörnyű bűntudatom van, amiért tönkreteszem a kapcsolatotokat - sóhajtottam fel drámaian, megpróbálva minden erőmet összeszedni, hogy tényleg komolyan is hangozzon ez a mondat, de nem sikerült. Láthatta rajtam, hogy nem hatott meg egy kicsit sem, hogy mi zajlik közötte és a féltestvére között. Valójában rá is fér néha arra az ágra, hogy valaki földbe döngölje, méghozzá emberi kézzel. - Csak vigyáz a csinos kis nyakacskádra. Nem akarok vészmadár lenni, de nem volt tekintettel az érzéseidre, miért lenne ezután tekintettel az életedre? - És még gonosz is vagyok. Nagyot nyelve hunytam le a szemem. - Bocs. Nem akarok így viselkedni, csak... a tüskék - ráztam meg a fejem. Nem igazán volt mentségem. És megbánásom sem, de Kate miatt próbáltam tartani magam, és nem hadjáratot indítani az egyetlen életben maradt rokona ellen.
Igen, az ellentétek tényleg vonzzák egymást, mi ennek tökéletes szemléltetői voltunk. Amikor megismertem Ben-t szinte csak a bosszúja éltette a levegőn kívül, míg nekem egyetlen célom a volt, hogy túléljem azt a pár hetet, amit Mystic Falls-ban terveztem eltölteni egy kutatás céljából. Aztán ahogy kiderült, hogy a kisvárosban lakik a húgom, nem tudtam tovább állni, muszáj volt maradnom és megismernem őt. Mindig foglalkoztam az emberekkel, az érzéseikkel, Ben-t nem érdekelte, kit és mikor bánt meg, kimondta, amit gondolt és megtette, amit akart. Nekem ez nagyon sokáig nem sikerült, de annak irigylése, hogy ő képes volt rá, engem is továbbfejlesztett és bár nem olyan stílusban, mint Ben, mégis kifejezőbbé váltam. Ennek bizonyítéka volt a vita, amibe a húgommal keveredtem a minap és amire visszagondolva görcsbe rándult a gyomrom. Nem hittem volna, hogy valaha meg kell majd élnem a napot, amikor Elenára gyűlölettel gondolok.
- Hogy boruljak a nyakába, amikor akárhogy is, de megöletett téged? Eszébe sem jutott csak egy kicsit keresgélni, te voltál az egyetlen lélek, akire gondolt azért, hogy megmentse Damon-t, aki ha engem kérdezel egyáltalán nem érdemli meg jobban az életet, mint te. - A húgom elfogult volt Damon-nel szemben. Tudtam én, hogy látja a hibáit, de arra gondolni, hogy Ben inkább halálra való, min az ő szerelme arra adott okot, hogy ne tekintsem normálisnak, legalábbis ne higgyem el, hogy akármit is jelentek neki, mint a nővére. Sóhajtottam, majd legyintettem egyet. - Ha lenne is bűntudatod, akkor sem érné meg. Akárkit találhatott volna, aki jobban kiszúrt már velük és mivel Klaus Mikaelson elvileg mindenkivel el tud bánni, neki teljesen mindegy lett volna a személy. Te kellettél nekik és ez megér annyit, hogy inkább ne keressem a társaságát jó ideig. - Nem mintha nekem jólesett volna haragudni Elenára, de sokkal rosszabb érzés volt elveszíteni Bent és egy nélküli elkövetkező jövőt látni magam előtt. És nem hiszem, hogy olyat tettem volna, amivel kiérdemeltem volna egy családtag ilyesfajta büntetését. - Még beszélni sem fogunk, nem kell attól félnem, hogy valamelyik természetfeletti haverját a nyakamra küldi vagy éppen ő maga harapja át. Mondjuk amikor téged feláldozott sem tettél már hosszú ideje semmit ellenük. Legalábbis én nem tudok róla. -[/b] Nem ellenőriztem Ben-t, az ügyletei titkok voltak előttem, ezért is próbálkoztam meg burkoltan annak a kiderítésével, vajon tényleg nem csinált-e valamit, amivel annyira keresztbe tett a húgomnak és a szerelmének, hogy halálra méltónak ítélték meg. Nem mintha bármi jogosultságuk lenne Istent játszva életről és halálról dönteni.
- Ó, virágszálam - sóhajtottam fel és megcsóváltam a fejem, mint valami bánatos kutya, de éppenséggel minden volt bennem, csak őszinte bánat nem. Könnyű volt tettetni az efféle érzéseket, elvégre egykoron nagy színészmester voltam, köszönhetően annak, hogy apámat csak így tudtam kijátszani. Az pedig, hogy mit kell tenni, mikor egyik testvér a másik ellen hangolódott, hát... a jó ég tudja. Nekem nincs testvérem. Van elég bajom enélkül is, nem még azzal foglalkozni, hogy éppen milyen kínja van a másiknak. Jó, ha teljes realista lennék, inkább azt nézném, hogy jelenleg már csak virágot tudnék hordani a drágalátos fivérem sírjára, mert réges régen halott lenne. És arról én magam gondoskodtam volna, hogy ne legyen olyan szerencséje mint nekem és visszatérjen az életbe. Elég ide ennyi Lockwood, nem kell több. Azonban a lehető legújabb taktikát szándékoztam bevetni Kate ellen, és habár még sosem tettem ilyen szituációban hasonlót - elvégre még sosem voltam senkinek sem barátja, szerelme vagy ilyesmi -, de egy próbát azért megért. Sosem született még olyan ember, aki egyes egyedül az enyém lett volna. Nem adta még nekem a szívét-lelkét senki. Azt gondolná az ember, hogy ennyi elég ahhoz, hogy megtérjünk és ismét azok legyünk, akik ártatlanul kibújtak az anyaméhből. De én sosem leszek már olyan. - Ismerve Jonathan Gilbertet, egyáltalán az meglepő, hogy a családja idáig húzta. - Gonosz megjegyzés volt, tele éllel, de őszinte voltam. Na meg most ki fogja neki elmesélni, hogy ha nem így volt? Damon vagy Stefan Salvatore? Azt azért még megnézem. Első sorból. - Tudom, te is Gilbert vagy, de... - Ismét újabb sóhaj, majd az álla alá nyúltam, és felemeltem, hogy így tartsam fogva a tekintetét. - Csak emlékezz vissza. Keresett téged bármikor a testvéred? Azon kívül, hogy amikor szüksége volt valamire, remek lehetőséget adott az, hogy van egy hirtelen felbukkanó nővére - billent oldalra a fejem. Úgy gondoltam, hogy nem lennék képes megrontani Kate-et. Ő tiszta, ártatlan, a gondolatai csupán jogos felháborodást, csalódást tükröznek. Abban bíztam, hogy ő lesz képes engem átzökkenteni abba a világba, amelyben ő él. De úgy tűnt, hogy ez még várat magára. Előtte még mindent, ami engem illet, magamnak akartam. A figyelmét, a szeretetét... egyedül magamnak. És nem egy semmirekellő kishúgnak, aki csak önös célokra használja a körülötte felhalmozott embereket. - Már nem számít, hogy mit tennék meg másokért, mert vannak olyan emberek, akik egyedül arról képesek tudomást venni, mit tettünk a múltban. Ebben a tudatban nem hiszem, hogy ha e körül forogna a világom, lehetne egy nyugodt éjszakám. - Csak fokozás. A gyomromban persze időközben megjelent valami furcsa érzés. Pocsék volt ilyen gondolatokat tukmálni a fejébe. De úgy tűnt, ez a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy kihasználjam a lehetőséget és elhintsem nála azt, hogy akit ő szeretett testvéreként, fordítva semmit nem tenne meg érte.
Megszokott volt, hogy nem találtam a helyem, pedig ez a főiskola nem volt olyan nagy, hogy el lehessen tévedni. Jártam már bonyolultabb épületekben is, az a monstrumszerű építmény, amiben az én irodám volt szintén bonyolultabb felépítésű volt. Szerencsére mindig akadt valaki, aki útba igazított a portáson kívül, mert ugyan az ajtónál rendre megkérdeztem én, hogy mit merre találok, az egyetemeket tervezők kollektív tudattalajában biztosan van egy beidegződés, miszerint a folyosókat úgy kell kanyarítani, hogy el lehessen tévedni, a termeket pedig oda kell rakni, ahol senki sem keresné őket. A diákok eltévednek, a tanárok emiatt megjegyezhetik az arcukat és rögtön megvan az ok, ami miatt bukásra állhat egy évfolyam. Ez természetesen nem tudományos tény volt, de megért volna egy kutatást. - Inkább megbeszélés. - Javítottam ki az újonnan megismert férfit, aki eleinte ugyan úgy tűnt, hogy nem tud a segítségemre lenni, később mégis ezzel a szándékkal indult el a lépcsők felé. - A rektor szeretné korszerűsíteni az egyetem üzleti képzéseit és erre keresett befektetőket. Mivel ez egy eléggé kis főiskola, nem sokan kapkodtak a lehetőségért, így maradtam én. - Amint hallottam a lehetőségről le is csaptam rá, mondván, hogyha a képzés jobb lesz és ez az én cégemnek lesz köszönhető, akkor kibővíthetővé válnak nálunk a gyakornoki helyek, amiket olyan diákok tölthetnek be, akik minőségi oktatásban részesülnek. A cégem jó szakemberekkel gazdagodik és a HR-eseknek már csak azzal kell foglalkoznia, hogy fenntartsák a színvonalat. Befektetés, amivel még az is nyer, aki nem akar. - Üdv, Bryan! Virginia vagyok. - Mutatkoztam be én is mosolyogva. Mr. Foster? Tehát nem csupán betévedt az épületbe, a vállán helyet foglaló táska és a ruházata egyébként is másra engedett következtetni. - Mit tanít? Feltéve, hogy egyáltalán tanár, bár ezt meg merem kockáztatni. Főleg, hogy még az épületet is ismeri. - Állapítottam meg követve őt. - Sajnálom, hogy Önt kértem fel az útbaigazításra, de száz méteres körzetben maga volt az egyetlen felnőtt, akiből kinéztem, hogy tudja, hol vannak az irodák. A diákok nem hiszem, hogy ezzel foglalkoznának és az egyetlen ismerősöm, aki járt már itt sem éppen azt a termet kereste a látogatásakor, amit én.
Hallgattam, ahogy elmesélte, miért is jött ide. Talán nem kellett volna rögvest azt mondanom, hogy az isten háta mögé, de akinek ép az esze, tudja, hogy így van. Ez nem a világ középpontja, nem vezet ide minden út. Viszont elég jó magyarázatot tudott adni arra, miért ide érkezett. És lehet, hogy ilyen szempontból nagyobb sikereket érhet el itt, mint egy nevesebb főiskolán. - Remélem, sikerrel jár. Ráfér némi... korszerűsítés - biccentettem, megkeresve a jó szót. Nem voltam a jövő nemzedéke ellen, annak idején még én magam is összetettem volna a két kezemet, ha ilyen lehetőség hullott volna az ölembe. Bár Brüsszelben nem akadt problémám ilyen téren, a lehető legjobb körülmények között tanultam, majd vettem át a diplomámat, sosem szenvedtem hiányt semmiből. De az amerikai oktatás alapjaiban véve nem arról szólt, hogy minden a legmodernebb legyen, nagyobb hangsúlyt fektettek az egyetemek összetételére. Bár láttam már ennél rosszabbat is. Nem álltam meg, kivéve mikor bemutatkozott, és kinyújtottam felé a kezem, hiszen ez valamilyen oknál fogva belém rögzült. Virginia. - Egy ilyen nap után hihetetlenül jó végre egy felnőtt emberrel beszélgetni. - Tényleg nehéz nap volt. Nekem senki ne mondja, hogy azok, akik igazságszolgálatásnak kívánnak dolgozni, mintadiákok. Én sem voltam az, bár nem is ebbe a rétegbe tartoztam, inkább egy köztes részbe. De azóta már változott a világ, majdnem húsz év telt el, mit is vártam? A gyerekek mindenhol gyerekek. - A leendő jogászainkkal töltöm az időm nagy részét. Veszélyes küldetés - mosolyodtam el halványan, miközben zsebre vágva mindkét kezem folyttam az utat tovább, nagyjából amerre sejtettem azt a bizonyos termet, ahová igyekezett. Csak remélni tudtam, hogy nem tévedek el, habár én sem igazodtam még ki a legjobban. - Ez csak természetes. Bár még nehezen igazodom ki, néhány napja kezdtem itt - vontam egyet a vállamon, de legalább tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Nagyjából az egész felért egy labirintussal, bár bizonyára valahol megvolt a logika ebben is. - Az ilyen üzleti képzéseken sokan tanulnak. Dehát ez a jövő. Mindenki abban bízik, hogy egyszer milliomos üzletember lesz. - Nem volt semmi baj ezzel a képzelgéssel, egyszer mindannyiunk meg akarta már váltani a világot. A kitartóbbaknak sikerül is. - És ha ez a beruházás megvalósul, milyen plusz változásokra számíthatnak ezek a fiatal felnőttek? - Még nem neveztem volna őket felnőttnek. Ez bizonyára sajátos vélemény volt róluk.
Kedves, szimpatikus ember volt, áldottam a napot, amiért vele futottam össze a folyosón és nem egy mogorva, életkedv nélküli öregemberrel, aki csak a bajsza alatt motyogott volna valamit arról, hogy ő erre nem ér rá. A portás sem volt túl segítőkész, akár azt is mondhatnám, hogy olyan volt, mint akit csak odatettek, de arról nem informálták, hogy mit kellene csinálnia tekintve, hogy összesen annyit felelt a kérdésemre: második emelet. Ezzel pedig csak egy kicsit lettem előrébb. - El sem tudom képzelni mennyi türelem kell ahhoz, hogy valaki tanár legyen. Elismerésem. – Én is rendelkeztem a türelemmel, mint jó tulajdonsággal, de nem mertem volna a kezeim közé venni a jövő generáció sorsát és tudástáplálásának feladatát. Főleg, hogy az ökörködés képes volt felhúzni, hogyha nem voltam arra vevő hangulatomban és volt egy olyan érzésem, hogy egy egyetemen attól függetlenül, hogy korban előrébb járnak, a diákok még nem sokkal érettebbek, mint a középiskolás kamaszok. - Jog? Ha van egy ígéretes tehetség, akit a későbbiekben nem szeretne maga mellé venni, akkor nagyon örülnék annak, ha bemutatna neki. Vagy ha esetleg Ön megunná a tanítást. Éppen jogi szakembereket keresek, a cégek világában ez mindig egy kényes téma. – Belegondolva eléggé hiányban voltam tekintve, hogy akik már apámmal is együtt dolgoztak vészesen közeledtek a nyugdíjkorhatárhoz vagy át is lépték azt, csupán keresetkiegészítésként vagy munkamánia miatt jöttek be reggelente és vették fel a telefont, ha szükség volt a tanácsukra. Arról nem is beszélve, hogy a konkurens cégek szerettek pofátlan ajánlatokat tenni az embereimnek. – De ha néhány napja kezdett, akkor valószínűleg nem most tervez váltani. – Mosolyodtam el. Szokás mondani, hogy aki nem tudja, tanítja, de az én tapasztalataim mások voltak ennek tekintetében, a jogi pályáról mindenféleképpen. Az ezen a téren tanítóknak tapasztalattal kellett rendelkezniük, anélkül nem állhattak ki a pódiumra. - Milliomos üzletembernek lenni sem leányálom, de bizakodásnak első körben elég jó. – Igen, az biztos, hogy sokan szerették volna megcsinálni a szerencséjüket és én ebben szívesen segítettem annak, aki elhatározottságot, munkakészséget és különféle tulajdonságokat mutatott. Ezért is voltam itt. – Mindenekelőtt gyakorlati lehetőségekre gondoltam. Többre, mint amit most adnak nekik és nem csak három hely közül válogathatnának, amiért még ölni is kellene, hanem több területre is betekintést nyerhetnének, mivel nem mindenkit ugyanaz érdekel. – Követtem a férfit, miközben beszéltem, nem akartam lemaradni. – A kollégáimat, akik hajlandóak lennének rá beszervezném előadás tartására és az üzleti szoftverekre is ráférne a fejlesztés. Nem Harvard-ot tervezek csinálni az iskolából, csupán kellene a jó szakemberek a jövőre nézve és ha már az alapoknál elakadnak hogy lehetne tőlük elvárni, hogy egyáltalán motiváltak legyenek a tanulásra? – Kérdeztem költőien.
Sóhajtottam egyet, perceken belül már sokadjára, de máshogy nem igazán tudtam kiengedni magamból a feszültséget, amit a fennálló állapot, a testvérem megmagyarázhatatlan tette és az ettől bennem kavargó méreg alakított ki. Nem terveztem bele a mindennapjaimba, hogy haragudnom kell majd Elenára, amiért megölette a férfit, akit szerettem és szeretek... szigorúan véve nem is kellene haragudnom, de miféle túlontúl jó értelemben vett érzéketlen tündérkeresztanya tudna legyinteni egy ilyen cselekedetre? Nem hinném, hogy létezik ilyen ember a földöm.. erre teremtették meg az angyalok mítoszát, ám lefogadom, hogy ők sem ülnének összefont karokkal, hogy igen-igen, hibázott a rosszat tevő, viszont ne vegyük már annyira komolyan. - Mostanában egyébként sem volt idilli a kapcsolatunk, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire semmibe venne... még ha nem is konkrétan velem tette, de... fogalmam sincs hogy juthatott eszébe pont téged előrángatni és azt gondolni, hogy ebből semmi baja nem lesz. - Nem is lett. Én nem tettem vele semmit azon kívül, hogy csúnyán néztem rá és biztosítottam arról, hogy az elkövetkezendőkben nem igazán szeretnék vele kapcsolatba lépni. A szerelme élt, az egészsége jó volt és végül én is visszakaptam Ben-t, de ezért is mi dolgoztunk meg. Nekem bármit megért volna Ben élete és a tény, hogy majdnem sikerült megfosztania tőle a húgomnak felettébb nyugtalanító volt. - Igazad van. - Bólintottam. Általában igyekeztem nem egyetérteni Ben nézőpontjaival, mivel azok nekem néha túlságosan nyersek voltak és régi sérelmek megtorlásán alapultak, ám most kénytelen voltam azt mondani, hogy egyetértek vele. Szerettem volna kinőni abból a szerepből, amiben eddig tündököltem, ami túl jó és naiv volt, valakié, akivel bármit meg lehetett tenni és akit még a családtagja is képes volt elárulni, annyira semmibe vették. - Mostanában nem hiszem, hogy önszántamból keresném majd Elena társaságát és remélem ő is így van ezzelm Mit szólnál ahhoz, ha ennek fényében inkább hanyagolnánk a témát? - Kérdeztem kérlelő tekintettel, összevonva a szemöldökeimet. Az ebédtől is elment a kedvem hirtelenjében, pedig igenis szerettem volna egy kis időt Ben társaságában eltölteni, méghozzá úgy, hogy csak annyi dolgom legyen, hogy a társaságát élvezem. - Azt terveztem, hogy a hétvégére hazamegyek, de most, hogy itt vagy lehet jobb ötlet lenne távol maradni Mystic Falls-tól. Vagy lenne ott valami dolgod? - Burkoltan érdeklődtem afelől, hogy csinált-e ott az elmúlt napokban valami érdekfeszítőt vagy csak a halálból való visszatérés utáni rehabilitációját töltötte. Mertem remélni, hogy az utóbbi.
- Meg kell találnunk velük a közös hangot. Ennyi az egész - vontam egyet a vállamon mosolyt villantva. Szerettem a tanári hivatásomat, habár az kedvemrevalóbb volt, mikor a tárgyalóteremben volt az enyém a szó, és nem egy pódiumon, amin állva vagy figyelnek rám a diákok vagy sem. Huszonkilenc éves voltam, mikor először előadásokat vállaltam, egy ideig tudtam a kettőt párhuzamosan csinálni, de Ebony ügye után már úgy voltam vele, hogy... talán jobb lenne még akkor felhagyni vele egy ideig. Azóta leginkább a tanári állásomból éltem, de jobb volt ez így. Egy ideig nem akartam változtatni ezen, mert ha most ismét bedobnám magam a mélyvízbe, előfordulhat, hogy elmerülnék. A bukás pedig nem szerepelt a szótáramban, nem akartam rögtön egy vesztett üggyel gazdagítani az amúgy egész szép eredményekkel teli szekrényemet. - Mindenképpen figyelni fogok - biccentettem egyet, amikor szóvá tette, hogy jogi szakemberekre lenne szüksége. Ha akadna a diákjaim között olyan, akiből ténylegesen kinézem, hogy képes lesz túlélni egy ilyen munkát, és nem roppan bele öt éven belül, általában harcoltam azért, hogy a lehető legjobb helyet találja meg magának a szakmán belül, és ne aktákat kelljen tologatnia egy jogi osztályon nyugdíjas koráig. Persze néhányan csak ennyire hivatottak, ahogy mondani szokás. - Úgy egy éve hagytam fel az ügyvédkedéssel, azóta leginkább... tanítok. Pár hete költöztem át Európából ide, az Államokba, de nem hiszem, hogy a céges világban az én tehetségemre lenne szükség - mondtam kis vigyorral. Hát igen, jó ideje nem foglalkoztam ehhez hasonló, mondhatni piti ügyekkel. A céges világ egyenlő volt a papírok világával, amiben pénzzel bármit el lehetett intézni. Ezt nem mondtam ki hangosan, de így gondoltam. Talán éppen ezért váltottam egy idő után olyan területre, ami érdekelt. Meg is viselt, hiszen... túl empatikus voltam másokkal. De legalább nem a pénz mozgatta a szálakat. Bár tény, sosem képviseltem profi sportembert vagy színészt, akiknél a pénz beszélt volna. - Tudja, az olyan üzletemberek hiányoznak a mai világból, mint ön - vallottam be a nézeteimet, majd rögtön készültem is hozzátenni az indokaimat. - Ma annyira kevés.. öhm... nagykutya tartja fontosnak, hogy mi lesz a jövő utánpótlásával. És nem mindenki jut be elit iskolába, hogy még a ceruzáját is csodahegyezővel hegyezze ki. Szóval mondhatjuk úgy, Virginia, hogy az ön marketingpolitikája máris mindent vitt - vontam egyet a vállamon. Tényleg így gondoltam. Ha mások fele ennyire foglalkoznának azzal, hogy legalább egyszer lássanak ezek a gyerekek normálisan világot, vagy azt, hogy miről szól az, amire vágyódnak évek óta, hát már csomó gondot megoldottunk volna a világban. Megálltam egy ajtó előtt, és zsebrevágva mindkét kezem, fordultam szembe vele. - Meg is érkeztünk - mondtam aztán. Túl gyorsnak bizonyult ez a kis út, a nő viszont elég szimpatikus volt, kevés ennyire értelmes emberrel találkozom a nap többi részében.
Szerencsére úgy tűnt, nem kell nagyon megerőltetnem magam annak érdekében, hogy úszítani kezdjek. Megvolt benne a tüske enélkül is, és nem az én szavam volt a döntő ezt illetően. Szóval úgy tűnt, ezzel kapcsolatban már nyugodtan fogok aludni. Nem akartam én gonosz lenni, és a sokat emlegetett testvéri köteléket bemocskolni közöttük, de talán látható volt anélkül is, hogy az egész eléggé egyoldalú. Kate mindent megtett volna a testvéréért, de ő túl önző ahhoz, hogy szintúgy így tegyen. Ami viszont biztos volt, hogy ha ismét szüksége lenne Kate-re, nem félne az ajtajában álldogálni, várva arra, hogy az a szent megbocsátás elérkezzen. De ha rajtam múlt, nem akartam engedni, hogy ez megtörténjen. Ha valakit, hát Kate-et magamnak akartam, nem pedig az ellenségeimnek. És úgy voltam vele, hogy... nem lehet az én szerelmem, miközben az ellenségeim barátja is. Lemondani viszont nem mondok le róla. Hosszú évek óta először éreztem azt, hogy dobog valami a mellkasomban. És habár a cselekedeteim nagy része továbbra sem tiszta jóindulat, hát... nem akartam elengedni. Nem is voltam kész arra, hogy elengedjem. - A Lockwood-ok szeretnek bábok lenni a Gilbertek és Salvatore-ok életében. Ez valami ősi hagyomány a családjaink között - vontam meg a vállamat. Igazából már nem foglalkoztatott, hogy miért választottak engem, hiszen tudtam. Utáltak. Elena és Damon is ki nem állhat, és adódott egy lehetőségük arra, hogy eltöröljenek a föld színéről. Hát megtették, az első adandó alkalommal éltek a lehetőséggel, és talán ha a helyzetükben lennék, megérteném. De az igazság az, hogy nem vagyok és nem is akarok ott lenni, nem akarom megérteni őket, és ha lehetőségem adódik a visszavágásra, én sem fogok túl sokat gondolkodni azon, hogy melyiknek törjem ki előbb a nyakát. Megvontam a vállamat. - Oké, zárjuk le - bólintottam. Belül diadalmas röhögésbe kezdtem, hiszen már elkönyveltem a győzelmemet. Az csak szerencse, hogy rászolgáltak Kate megvetésére, és nem nekem kellett kitalálnom valamit, ami végett éket verhetek közéjük. A megölésem pont ilyen volt. Jobb időpontot nem is találhattak volna. - Mmm... igazából nem csináltam semmit az elmúlt napokban - vontam egyet a vállamon. - Most nem kellett száz évnyi technikai lemaradást behoznom, szóval csak sétálgattam ide meg oda, szokásos - fűztem tovább a szavakat. Talán azt nem kellett volna mondanom, hogy a szokásos dolgaimat csináltam, elvégre tudta rólam, hogy bajkeverő vagyok, és ha kiszabadulok az utcára, ott minimum egy bunyóról gondoskodom. - Te mondd csak, mikor szabadulsz ki hosszabb időre ebből a börtönből? - kérdeztem aztán kíváncsian.
Tetszett a felfogása, olyan tanárnak tűnt, akivel szeretnek együtt dolgozni a diákjai és nem azt várják minden egyes előadása alatt, hogy végre mikor mondja már ki az utolsó szavakat. Üdítő volt a felismerés, hogy hozzá hasonlóak is léteznek. Ahol én jártam egyetemre sokkal inkább a másik véglet volt jellemző, de mindig arra mertem visszavezetni az okokat, hogy az üzletről csak akkor lehet élvezetesen beszélni, ha még nagyon az elején vagy és érzed az ízét. Egy idő után belelehet fásulni és a tanárok pont abban a korban voltak, amelyben már nem az élvezet volt a lényeg. - Európából? És semmi akcentus. Nem gondoltam volna. - Én Európába világéletemben csak kirándulni vagy üzleti tárgyalásokat lefolytatni jártam, élni még nem éltem ott. Még. Lehet, hogy ha pár évtized múlva én is megunom a családi bizniszt, akkor egy szép szigetre teszem át a székhelyemet, ahol valószínűleg meg fog ölni az unalom. - Egyszerre örülök és sajnálom, hogy nem könnyen meggyőzhető. Legalább nem lehet elrángatni a diákjai mellől... ez dicséretes. Ettől függetlenül ha meggondolná magát... - Kissé sunyin rámosolyogtam, mert ugyan nem volt szokásom a munkaerő-felvétel ezen formája, ez a férfi mégis szimpatikus volt. És kevés ügyvéd van, aki nekem első ránézésre elnyeri a tetszésemet. - Ez kedves. Tényleg nem hiszek abban, hogy az üzlet csakis objektivitás, tények és egyenesség összessége és ha már a legtöbb üzletember a kerülőutakat inkább simlisségre használja fel, én megpróbálok a másik úton elindulni. Naiv dolog, de hinni akarok abban, hogyha adok, akkor kapok is vissza valamennyit, méghozzá elköteleződés és megbízhatóság formájában. - Avattam be felszínesen a gondolatmenetembe. Tisztában voltam én azzal, hogy a világ rossz és gonosz. Hogy az üzletben, éppen úgy, mint a szerelemben és a háborúban, semmi sem szent, de reménykedtem abba, hogy másik megközelítéssel másfajta eredményt érhetünk el. És ahogy Bryan-nek is mondtam, nem várható el a mai fiataloktól a lelkesedés, ha nincsenek lehetőségek ajánlva nekik és senki sem mutatja meg, mi vár rájuk az iskola falain kívül. Itt nem az életre, az igazi munkára készítik fel őket, csak egy keretet kapnak. - Azt hiszem kissé korán érkeztem. Szokásom. Mindig sietek és mindig hamarabb érek oda mindenhová. - Pillantottam gyorsan az órámra. Még volt negyed órám a találkozóig, tényleg jellemző rám, inkább én várok, mint rám várjanak. - Nem akarom feltartani, valószínűleg hazafelé sietett, így is köszönöm, hogy elkísért idáig. - Mosolyogtam rá kedvesen. Élveztem a társaságát, nem lett volna ellenemre, ha még marad egy kicsit, de nem várhattam el tőle.
Nem volt kedvem többet a húgomról és a pereputtyáról beszélni. Akárhányszor eszembe jutott az árulása legszívesebben vagy megráncigáltam volna a hajánál fogva vagy azon kezdtem el gondolkozni, mivel érdemeltem ki ezt az árulást... egyik eset sem vezetett jóra, mert csupán elvesztettem az életkedvemet, amit nem kellett volna, hiszen a számomra legfontosabb személy visszatért és itt volt velem. Amikor az a boszorkány közölte, hogy sikerült a varázslat, el sem akartam hinni. Mesebelinek tűnt, hogy végre volt valami, ami komplikációmentesen zajlott le, így rögtön azon kezdtem gondolkozni, vajon milyen ára lesz annak, hogy Ben már nem elsőre tért vissza a halottaiból? És mi lesz a boszorkánnyal? Őt nem büntethetik ezért? Elvileg tartozott Ben-nek, ezért segített, de én már tényleg nem mertem semmiben hinni és ez beárnyékolta a boldogságomat is. - Ennyi? Sétálgatással ünnepelted meg, hogy nem kell a föld alatt eltöltened az idődet? Milyen visszafogott lettél hirtelen. - Nevettem fel. Nem akartam elvakult lenni és engedni, hogy a rózsaszín köd ráereszkedjen a szememre, de szerettem volna hinni, hogy tényleg nem volt neki tervbe véve semmi ostobaság. Elég ellenséget szerzett már és én ezeknek a nagy részéről nem is tudtam, mégis tartottam attól, hogy Ben mikor kerül olyan hangulatába, hogy néhányuknál kihúzza a gyufát. Nem bírnám ki, ha még egyszer baja esne. - Én viszont itt dolgozom, úgyhogy ha lehet ne kiabáld tele azzal a helyet, hogy ez egy porfészek. - Mondtam viccelődve. Igaza volt, nem a legelitebb főiskola, de éppen ezért volt jó. Családiasabb volt, mint a felkapott, menő iskolák. - Ha gondolod, akár most rögtön leléphetünk innen. Van valami terved is vagy folytatjuk az elkezdett céltalan bolyongásodat? Én abban is benne vagyok, ha megígéred, hogy maradsz egy kicsit. - A lehető legszebb nézésemet elővéve néztem rá és úgy érezte magam, mint egy kamasz. De egyáltalán nem bántam.
Ártatlan pislogással megvontam a vállaimat. Még ha tervbe is vettem volna valamit, ami igazán hű hozzám, nem osztottam volna meg vele, mert csak lebeszélni akart volna róla. Sok mindenben osztozkodtam vele, elmondtam a gondolataimat, amik gyakorta gyötörtek... talán még némi megbánást is képes voltam produkálni a múltban elkövetett vétségeim miatt, de többségében erről szó sem volt. Szerettem őt, arról viszont nem tehettem, hogy mindig is rosszfiú voltam. Ezt már nem tudtam kinőni, és talán ostobaság volt elvárni tőle, hogy így is szeressen vagy velem legyen... ezért döntöttem úgy, hogy jobb nem tudnia róla. Hisz ami nincs a szeme előtt, az nem is zavarhatja. Nem koslatok nők után, nem bámulom őket az utcán. Teljesen elkötelezett vagyok Kate kapcsán, még akkor sem engedném magamtól elszakítani, ha közben azzal fenyegetnének, hogy levágják a karomat. Vagy más testrészemet. Ennyit... ennyit jelentett. De még nem gondolkodtam el azon, hogy mi lenne, ha kiderülne, hogy kicsit sem vagyok jobb, mint voltam. Elhagyna. Ebben az egyben biztos voltam. Nem csinálná végig velem ezt a bizonyos rehabilitációt. Ez nem olyan, mint egy drogosnál vagy alkoholistánál a hatvan napos kúra. És ki tudja, sikeres lenne-e... nekem ez volt a szenvedélyem. Borsot törni mások orra alá. És már betegnek éreztem magam, amiért a visszatérésem óta nem kevertem a szart sehol. - Szerintem ezt már ők is tudják - vigyorodtam el, ahogy körülnéztem. Kíváncsi diáklányok vizslattak felénk néha, egy-egy pillantással időzve rajtunk. - Mármint, hogy ez egy porfészek - vetettem pillantást a falakra, a régi ablakokra. - És ezt a helyet még nem nyilvánították életveszélyesnek? Talán szólnom kellene pár szót az ügy érdekében - sóhajtottam fel, mintha tényleg ezen tűnődnék. Személy szerint nem érdekelt, hogy kik bámultak minket, talán egyedül arra kaptam volna fel a fejem, ha egy-egy fiatal srác sétál el mellettünk, és megnézik Kate-et. De lehet, a gyakorlatban ez is úgy nézne ki, hogy jót vigyorgok az egészen, mert amit bámulnak, az az enyém. Csak és kizárólag. Elgondolkodtam. - Na jó, más dolgom úgysincs - jegyeztem meg pimaszul, mintha tényleg csak ez tartott volna itt, majd megfogtam a kezét, és elindultam a folyosó másik irányába, ami viszonylag eléggé kihaltnak tűnt. - Gondolom a pimasz, kamasz fantáziáimat hagyjam meg a négy fal közé - vontam fel a szemöldökömet szemtelenül, majd megráztam a fejem. - Téged képes itt komolyan venni valaki? - kérdeztem aztán, bár nem álltam meg. - Csak mert olyan... ártalmatlannak tűnsz - néztem le rá.
Elmosolyodtam. A diplomácia már odaát is megkövetelte, hogy a lehető leghamarabb elsajátítsam ezt a nagy világnyelvet, méghozzá a lehető legközlékenyebb formájában, az a bizonyos akcentus pedig egy idő után kikopott, valószínűleg az ideköltözés adta meg az utolsó löketét a dolognak. - A kultúra miatt jobban aggódom, itt sokkal több az eltérő szokás, mint bárhol máshol, ahol eddig jártam életemben - vontam egyet a vállamon. A sok ünnep, a rengeteg hagyomány... tipikusan olyanok voltak, amiket csak egy született amerikai tudott megjegyezni, a vérében érezni, és szívével ünnepelni vagy betartani. Vagy talán én voltam már túlontúl koros ahhoz, hogy könnyűszerrel alkalmazkodni tudjak. Elvégre még mindig él az az elmélet, hogy a fiatal elmét könnyebb művelni... egy bizonyos kor után már minden nehezebben megy. - Ha ad egy névjegykártyát, elgondolkodom az ajánlatán - tettem aztán hozzá. Nem akartam ennyire céltudatosan elutasítani, hisz semmit sem szoktam csak úgy kidobni az ablakon. Ez egy lehetőség volt, és ha én magam nem is tudnék élni vele, ki tudja, talán megismerek egy olyan ügyvédet, aki nálam is céltudatosabb, miközben képes az emberi érzésekre. Elvégre ha rideg, számító, jogban járatosra lenne szüksége, hát azt minden sarkon találhatna. Csak mostanában már egyáltalán nincs súlya az ár-érték arányoknak. Ritkán beszélgettem üzletemberekkel. Bár a nőkben mindig volt valami másság ezen a téren. Két véglet létezett. Vagy teljesen megsemmisítették magukban az összes érzelmet, vagy ellenkezőleg, hittek és bíztak abban, hogy elérhetnek valami jobbat. - Remélem, hogy sikerrel jár. Már nem is magam miatt. De sok az elme, amit művelni kell, napról napra több, és ha hagyjuk, hogy a nagy cégek ostoba reklámokkal, átverésre alapozott marketinggel hódítsák meg őket, csúfos jövő elé nézünk. - Szülőként én is aggódtam. Nagy felelősség volt mindenkin, aki gyerekekkel foglalkozott, tanártól kezdve az első munkaadóig. És rajtunk, szülőkön volt a legnagyobb, de gyakorta a mi trehányságunk forgatta ki magából legjobban a gyereket. Az ajtó felé néztem, majd ismét elmosolyodtam. Kellemesnek tűnt a társasága, főleg a mai nap után. - Nem sietek, akad még pár dolgozat az asztalomon - sóhajtottam fel, de nem volt gondterhesség a hangomban. - Tudom, hogy siet, ha végez, de... nem lenne kedve egy kávéhoz, ha végez? - tettem aztán hozzá. Magam sem tudom, honnan jött az invitálás ötlete, valószínűleg teljesen le leszek merülve agyilag, miután elolvasom azokat a beadandókat.
- Amerikainak lenni nem könnyű, Bryan. Ezt jegyezze meg. Ugyanakkor igazából itt bárki lehet, aki akar. Ez csak jót jelent annak, aki egy másik földrészről jött ide, nem? – Elvégre erről szólt az amerikai álom. Valószínűleg mindketten kinőttünk már abból a korból, hogy higgyünk a feltétel nélkül megvalósulandó álmok képében vagy azt gondoljuk, hogy elég egy másik helyre vándorolnunk és minden jobb lesz. Az eredményekért meg kellett dolgozni, egy új helyen az a jó, ha tud alkalmazkodni az ember és megtanulja, mit várnak el tőle, hogyan kell viselkednie, megpróbálja elképzelni, mi fog történni vele. Semmi sem volt gyerekjáték, az élet különféle akadályokat gördített elénk és én csupán szerettem volna néhány követ elvenni azoknak a fiataloknak az útjából, akik komolyan foglalkoztak a jövőjükkel és volt már elképzelésük arról, mit szerettek volna csinálni. Nem tekintettem magamra úgy, mint egy jótündér keresztanyára, hiszen az is motivált, hogy a cégemnek szüksége volt a vérfrissítésre, az új ötletekre és megközelítésre, arra, hogy más nézőpontból szemléljük a dolgokat, mint eddig. Az egyetemmel kötött együttműködésemmel elméletileg mindenki csak nyerhetett. - Abban az esetben, ha megunta a bűnözést vagy éppen a tanítást, hívjon nyugodtan. – Kiemeltem a táskám egyik belső zsebéből egy névjegykártyát és átnyújtottam neki. – Amellett a kávé mellett majd mesélhetne arról, hogy pontosan mivel is foglalkozik… vagyis foglalkozott, mielőtt a tárgyalótermet egy cseppet sem nyugalmasabb környezetre cserélte. – Igazán csodáltam azokat, akik tanításra adták a fejüket. Bármilyen korosztály agyát formálni igazi kihívás lehetett, ami nekem nem ment volna, de szerencsére voltak helyettem más vállalkozó szellemű emberek, akik erre a feladatra tették fel a fél életüket. – Ha minden igaz, csupán pár percet fog igénybe venni az egész találka. Alá kell írnom néhány papírt és annyi. – Utaltam arra, hogy remélem, nem siet és ha kijövök a teremből, akkor még a közelben fogom találni. A megérzéseim nem csaltak, az egész találka tényleg pusztán formalitás volt. Annyiért kellettem, hogy aláírjam a papírokat és a dékánt meggyőzzem arról, hogy nem, nem fogok visszalépni, megkapják a támogatást, de kikötöttem, hogy azt csakis a diákok érdekében használhatják fel. Ennek ellenőrzésére megvoltak az embereim és a módszereim, az én pénzemmel nem fogják azt eljátszani, mint az adományok nagy részével. Utáltam a bürokráciát. - Örülök, hogy nem menekült el. – Mosolyodtam el megpillantva Bryan-t. Kilépve az irodából mintha fellélegeztem volna. – A mai napig nem szoktam hozzá a hivatalos ügyintézéshez. Pedig ilyenkor már csak néhány tollvonásról van szó, mégis mindig idegeskedem. – Vallottam be fejcsóválva. Nem tehettem róla, szerettem, ha a legjobb mederben folytak a dolgok, de az esetleges balszerencsét én sem tudtam kikerülni. – Áll még a kávé? Sajnos én nem ismerem a helyet, de maga biztosan jártas a kampuszon.
Jót tett a környezetváltozás, ami a tanári állásnak volt köszönhető. Szerettem itt lenni, használni azt a tudást, amit anno nekem is átadtak és az, hogy viszonylag fiatalon állhattam a pódiumon, csak fokozta a jókedvemet. Akkor kaptam meg az állást, amikor Ben halott volt, kellett valami, amivel betölthettem a bennem keletkezett űrt. És megtaláltam. Most, hogy Ben visszatért már nem lett volna szükség arra, hogy az ő hiányát kitöltő tevékenységet keressek, ám nekem is muszáj volt megélnem valamiből és egyébként sem volt mit csinálnom Mystic Falls-ban. Itt legalább értékesnek éreztem magam, hamarabb elteltek a délelőttjeim és délutánjaim, sőt, néha még estére is akadt tennivalóm vagy a következő nap órára való készülés, dolgozatjavítás, esetleg bulikon való felügyelés miatt. De hazudtam volna, ha azt mondtam volna, hogy Ben megjelenése nem dobott volna a kedvemen. Szinte már el sem tudtam képzelni nélküle az életemet, pedig nem voltam az a típus, aki hitt volna a vak és feltétel nélküli szerelemben. Pontosan tisztában voltam azzal, hogy Ben milyen tulajdonságokkal és ambíciókkal bírt, ám mostanra mondhatni megszoktam és inkább nem is kapargattam a felszínt. Struccpolitika? Meglehet. Nem voltam bolond és ha forró lesz a talaj, úgysem fogom annyiban hagyni a dolgokat, de... most csak egy kicsit szerettem volna boldog lenni. Ez minden. - Nem tudok róla, hogy életveszélyes lenne. De ha a munkahelyemet jöttél sértegetni, akkor akár mehetsz is. - Mondtam neki viccelődve. Nem zavart, hogy a hely nem egy Harvard-színvonalú, nekem tökéletesen megfelelt és valószínűleg a diákoknak is, ha itt maradtak, sőt évről-évre mindig jelentkeztek, hogy itt tanulnának. Futólag az órámra pillantottam és láttam, hogy az előadások hamarosan elkezdődtek, így már nem kellett a folyosó tumultusától tartanunk. Szépen, lassan elszéledtek a diákok, voltak, akik úgy suhantak el mellettünk, mintha kergették volna őket. Késében voltak, de szerencsére nekem csak két óra múlva kellett ismét az egyik terem felé venni az irányt. - Ha gimis lennél, talán még elnézhető lenne ez a viselkedés, de így... azt ne mondd, hogy egy éretlen kamaszra pazarlom az időmet. - Fordultam felé szórakozottan megcsóválva a fejemet. - Itt nem én vagyok a házisárkány, azt a szerepet még meghagyom másoknak. Én a vagány tanárnő vagyok, akit azért szeretnek, mert túlságosan hasonlít a diákjaira és elnézi nekik, ha a másnaposság miatt nem nézték át az ajánlott irodalmat az órára. - Válaszoltam a kérdésére. - De nem mondok neked semmi ilyesmit, mert a végén még kedvet kapsz a fősulis élethez és megkockáztatni, hogy nálam veszel fel egy órát... eléggé veszélyes lenne. - Mosolyodtam el szélesen.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 03, 2016 11:59 am
- Mióta fáj az igazság? - kérdeztem elvigyorodva. Naná, hogy sértegetem ezt a helyet. Nem tetszett az egész. Általában nem válogattam meg a szavaimat. Régi berögződésnek bizonyult ez a szokás, amit se anyám, se apám nem tudott kinevelni belőlem. Bár az anyámnak nem is sok esélye nyílott rá, tekintve, hogy túl korán halt meg. Kate esetében viszont némileg muszáj volt mérsékelnem a saját gondolataimat, és a kimondott véleményemet. Nem mintha rá tudtam volna olyasmit mondani, ami őszinte lett volna; ilyesfajta gondolat meg sem fordult a fejemben. Miért is sértegetném azt, aki meglátta bennem a valódi énemet? Legalábbis remélem, hogy az a valódi énem, és nem egy időközben megszületett, gyenge kis ficsúr, aki füttyszóra megszelídül. Az, hogy belemártsam a tenyeremet valami igazán rosszba... úgy hiányzott már, mint éhezőnek egy falat kenyér. Balhét akartam. Valamit, ami fokozza bennem az adrenalint. Bármit megadtam volna egy kis kalandért. Veszélyért. Azt gondolná az ember, hogy elég meghalni egy párszor, és a végén belefáradunk a veszélyes életbe... de ez volt a kedvencem az egészben. Az, hogy nem unatkoztam. Nem akartam otthonülő papucs lenni, akinek még annyi öröme sincs, hogy a barátnőjével legyen. Burkoltan pedig sosem voltam rest érzékeltetni, hogy nem szeretem ezt a távolságot kettőnk között. Vagy lehet, hogy annyira nem is voltam burkolt. Ki tudja? Attól függ, kinél hol húzódik meg az a bizonyos naívság-vonal. - Mielőtt felnőttem volna, kinyírtak - rántottam meg a vállamat, ismét megvillantva egy vigyort. - Ez a pár év pedig még nem volt elég arra, hogy benőjön a fejem lágya - sóhajtottam fel, némi lemondóságot víve a gesztusba, de ez inkább csak színjáték volt. Nem bántam én semmit. Inkább voltam belül gyerek, mint konok felnőtt. Annak idjeén apám korán várta el tőlem azt, hogy férfi legyek. Végül is, az lettem, jó ideje elmúltam már húsz éves, de belül mindig is jobban hajaztam egy kamaszra, mintsem felnőtt férfira. - Attól nem kell tartanod, hogy iskolába fogok járni. Ha apám nem csesztetett volna, a mai napig analfabéta lennék, annyira szerettem tanulni. De ha nem vesznek komolyan... hm - gondolkodtam el, tovább húzva az agyát. Nem tehettem róla. Na jó, nem is beszélhettem rá arra, hogy hagyja itt az egészet, tekintve, hogy nem lóghat otthon velem egész nap. Az túl unalmas. Csak be ne dobja azt a kártyát, hogy tanuljak vagy menjek munkát keresni, mert inkább megkeresem a saját koporsómat a temetőben, és visszafekszem. - Valamivel meg kéne jelölnöm a saját területemet - sóhajtottam fel, végignézve rajta. Ha hülye gimisek vették volna körül, hát nem aggódtam volna. De itt nem láttam gimiseket, csak tesztoszteron-túltengéses srácokat. Szó se lehet róla. Ismét megálltam, mikor már senki nem mászkált rajtunk kívül a folyosókon. Elkaptam a kezét, és behúztam az egyik szekrény takarásába, majd pár centire hajoltam az arcától. - Minden diák fantáziáját izgatja, milyen lehet viszonyba kezdeni egy tanárral... - suttogtam a füléhez hajolva. Talán ráérek holnapig kitalálni, mivel tegyem tönkre az emberek életét... ma még lazítanom kell.
- Tudhatnád, hogy az én érzékeny lelkem nem mindig képes elviselni az igazságot. – Ez nem volt teljesen igaz, sokkal jobban szerettem, ha valaki az arcomba vágja a valóságot, minthogy hazugságokkal ferdítsék el az életemet. Ha választani lehetett a kettő közül, akkor sokkal inkább szenvedtem kicsit abban a tudatban, hogy végre nem kell vakon sétálnom a saját világomban, minthogy komplett hülye legyek csak azért, mert nem tudtam a körülöttem lévő dolgokról. – Lehet, hogy pár hónapon belül leszakad a plafon, de én addig itt leszek és oktatom a következő nemzedéket. – Teátrálisan kihúztam magam és nagy vigyor jelent meg az arcomon. – Oké, ez úgy hangzott, mintha legalább olyan öreg lennék, mint te. – Kettőnk között a korkülönbség szó új értelmet nyert. Én sem hittem volna, hogy pont olyasvalakivel fog összesodorni az élet, aki egy teljesen másik korból származott, bár tény, hogy Ben-en nem látszott meg a letűnt kor: sem a kinézetén, sem a viselkedésén. Az ember lánya azt várta volna, hogy egy megtestesült úriember lehet az, aki majdnem kétszáz évvel ezelőtt született, de Ben ettől a lehető legtávolabb állt. Velem, ellenem ugyan nem tett semmit, ami erre mutatott volna, ám ismertem annyira, hogy tudjam, mi bujkál benne. - Kezdem azt hinni, hogy neked fétised a halál. Komolyan mondom, szeretsz meghalni. – Sóhajtottam egyet és ugyan a hangom viccesnek tűnt, azért a fejemben sokkal komolyabb volt ez a gondolat, mint ahogy kiadtam magamból. Kiharcolta, hogy eltegyék láb alól már, aztán kapott egy második esélyt, hogy azt is elveszítse és ismét meghaljon. Nagyon reméltem, hogy az elkövetkezendő legalább hatvan évben, amíg én fogok élni, nem tervez még egy ilyen megmozdulást, mert… azt nem bírnám ki. A legutóbbit is alig húztam ki én magam is élve, azt hittem beleőrülök a fájdalomba, amit az elvesztése okozott. – Nem azt mondom, hogy teljesen nőjön be a fejed lágya… mégis mi lenne velem egy teljesen komoly Ben mellett? – Kérdeztem költőien. Nem, volt már ahhoz szerencsém, hogy a partnerem karót nyelt, konszolidált konformista legyen, attól is a hideg ráz így visszatekintve. Ben a másik véglet volt, amiről nem tudtam eldönteni, hogy sokkal jobb vagy rosszabb-e, csak annyit tudtam, hogy ő már részem volt és túlságosan szerettem ahhoz, hogy állandóan a rosszat keressem benne. - Máris nyugodtabb vagyok, hogy nem kell félnem attól, hogy meglátlak a padok között. – Halkan felkuncogtam. Szürreális kép lett volna. – Ha mégis meggondolod magad, akkor lehetőleg engem messzire kerülj el. Csak úgy mondom. – Viccelődve megvontam a vállam, ám mire újra megszólalhattam volna, azt vettem észre, hogy a hátam a falnak nyomódott és semmi mást nem láttam magam előtt, mint Ben arcát. Egy röpke pillanatra megijedtem, mert nem vetne rám jó fényt, ha a folyosón ilyen helyzetben látnának, aztán rádöbbentem, hogy Ben nem hozna a fejemre kellemetlenséget. Remélem. Ő biztos jól szórakozna, ha éppen egy diákcsapat járkálna errefelé. – Igen, de… te sajnos nem vagy diák. Így nekem mi lesz a szórakozás? Egy dámának kellene éreznem magam, aki képes volt elcsavarni a fiatal, ártatlan kisfiú fejét.
Kezdőlap
