- Reméltem is, hogy ha mást nem, legalább azt meghagyod máskorra… - sóhajtottam fáradtan, mert ezzel is csak azt bizonyította be, amit sejtettem. Se nem erősítette meg az állításomat, se nem tagadta, szóval, ha azt akarom, hogy tényleg pihenjen, akkor kénytelen leszek én is otthon maradni. Ami nem baj, mert szabadságom így is akad még, és szívesen ápolgatom azok után, hogy ő hány éven keresztül állt a bajban, de még mindig haragszok rá amiatt, hogy ilyesmibe keveredett. - Tényleg csak ez az egy, Suzanne? Vagy ez az egy volt, amiről én is tudomást szereztem, mert pechedre a kollégád felhívott? – kérdezek vissza szomorúan, mert ki tudja, hogy hányszor ugrott el úgy segíteni ilyen-olyan ügyekbe, hogy arról egy szót se szólt, akárcsak most? Csak miután egy karcolás nélkül megúszta, nem is kellett, hogy megossza velem, könnyedén megtarthatta titokban? Eddig bíztam benne, nem is használtam rajta a képességem pont ezért, de ezek után én is elbizonytalanodtam, hogy vajon mi az igazság… - Nem tudom, Sue, oké? Nem tudom, mert évekig kómában feküdtem, gépek tartottak életben, és nem… ilyen jellegű gondokkal kellett megküzdenem, úgyhogy hiába mondanám, hogy el tudom képzelni, hazudság lenne… ahogy az is elég képmutatás lenne, ha én akarnálak kiosztani, hogy miért olyan életet éltél, amilyet. És eddig nem is nagyon hoztam fel, mert tisztában voltam vele, hogy egyedül kellett boldogulnod, ami sokkal nehezebb, mint sokan gondolnák… És igen, választhattál volna kevésbé veszélyes szakmát is, abból is akadnak olyan, amivel nagy dolgokat lehet véghezvinni, oké? – fakadok ki, mielőtt még évekre visszamenőleg visszahoz mindent, holott sosem róttam fel neki a múltját. A jelen volt az, ami foglalkoztatott, pláne, ha annyi év kiesett nálam és erre most itt tartunk? - Nem, nem vettél volna… - ismerem be, mert ezzel tényleg nem lehet vitatkozni, és abban is igazat kell adnom neki, hogy tényleg egész jól bírta eddig, hogy kimaradjon az ilyen veszélyes ügyletekből – De remélem, hogy hosszú távon is fogod tudni tartani a dolgot. – tettem hozzá, elvégre egy dolog az, hogy távol marad a bajtól, amikor épp babát vár, vagy egy picibaba mellett van otthon, de vajon akkor is képes lesz ellenállni a kísértésnek, ha Olivia már óvodás, vagy iskolás lesz? Ha már ő is visszamehet teljes munkaidőben dolgozni, mert nem kell a lányunkra vigyázni? - Rendben, Sue, elhiszem, de mit vársz, mit mondjak? Rendben van? Semmi baj? Mert nem hiszem, hogy ennyivel le lehetne zárni a dolgot. – szólalok meg végül, ha már a szavak segítségével nem jutottunk előrébb, hátha tettekkel jobban sikerül megtalálni a közös hangot. Azonban látva, hogyan rezzen össze az érintésemre, végül csak az ép keze ujjai közé fűzöm a sajátomat, és hagyom, hogy a vállamra hajtsa a fejét, mielőtt találkozott volna a tekintetünk. - A fenébe is, Suzie… tudod, hogy aggódtam érted, amikor a kollégád felhívott? Azt hittem, hogy sokkal rosszabb hír fog fogadni, hogy elveszítelek… - szorult el a torkom, hogy a szavak se igazán akartak már kijönni rajta. Egy puszit is nyomok a hajába, mielőtt rendeznénk a gondolatainkat, amíg az orvosra várunk. Aki hamarosan fel is bukkan, meglepetésemre azonban nem Suzie-t, hanem engem hív. Bizonytalan pillantást vetek a mellettem ülőre, majd az orvosra, és ismét rá, de aztán csak bebizonyosodik, hogy velem szeretne beszélni, úgyhogy felkeltem, hogy kövessem a folyosón. Nagyjából összefoglalta a Sue-val történteket, legalábbis ami a sérüléseit illeti, kezdve azzal, hogy mekkora szerencséje volt, egészen odáig, hogy nem sokon múlott, hogy nem lett sokkal rosszabb vége a történetnek. És bár nem életveszélyes az állapota, mégis ajánlja, hogy bent maradjon estére. Sejtettem… Vetettem egy pillantást a folyosó túlvégén üldögélő Sue-ra, mielőtt folytattuk volna az orvossal. - És ha nem tölti bent az éjszakát, akkor kell valamire figyelni? Sok-sok pihenés, egy kézbe nyomott recept fájdalomcsillapítóval és néhány egyéb krémmel, tablettával a sérüléseire, és hacsak nem rosszabbodik az állapota, egy hét múlva visszamenni kontrollra. A végső döntés azonban úgy is Suzie-é, lévén nagykorú, úgyhogy amikor a papírokkal visszaérve hozzá meghallom a kérdését, csak bólintok. - Igen, ha szeretnél. Jobban örülnének neki, ha a biztonság kedvéért maradnál, de annyira nem rossz az állapotod, hogy kötelezzenek rá. Úgyhogy te döntesz. Hívjak taxit? – vázoltam fel Suzie-nak a helyzetet, várva, hogy hogyan is tovább? Azért hívjak taxit, hogy hazamenjünk, vagy azért, hogy ruhákat meg egyéb cuccokat hozzak be neki estére?
- Nem tudom, mozdulni alig bírok. A levegővétel is fáj. – ismerem be kelletlenül, még a számat is kicsit elhúzom.- Az biztos, hogy nem most akarnám lefutni a maratont. – de esélyes, hogy nem maradnék végig ágyban. Biztosan Olivia is szeretne játszani, én pedig képtelen lennék neki nemet mondani, így van igazság a szavaiban, hogy másképpen biztosan nem sokat pihennék. Csendesen hallgatom az általa felsorakoztatott „de”-vel kezdődő dolgokat, lesütöm a pillantásomat is, mert nem tudom mit felelhetnék. Minden éremnek két oldala van és aki nem abban élt, mint én. Nos, az másképpen fogja gondolni a dolgokat. Vannak olyan pillanatok az életben, amikor nem tudjuk leírni azt, amit gondolunk és érzünk, vagy mit miért is teszünk, mert minden szó sivárnak és kevésnek tűnik hozzá. Nos, ez is pontosan egy ilyen pillanat volt. Kicsit talán olyan lehetett ez a helyzet, mint amikor a diákot megszidják, de a diák semmi mentséget nem hoz fel a tetteire, mert nem szólaltam meg. - Ezt most úgy kérdezed Declan, mintha minden egyes nap ezt tenném. Én lemondtam róla, egyetlen egy kiingásom volt és máris úgy van feltűntetve, mintha a világ legrosszabb embere lennék, aki folyton ennek tesz ki titeket. – motyogtam szomorúan, majd a kezemre pillantottam. Szerencsére még a gyógyszerek hatottak, de ennek ellenére is fájdalom ölelte körbe a testemet. Nem vágytam másra, mint arra, hogy végre ledőlhessek és aludhassak egyet. - Nem, nem volt rendszeres. Miután felébredtél változtattam az életvitelemen, ezt te is tudod! De mégis mit kellett volna tennem minden előtt, amikor egyedül maradtam a világban? Anya meghalt, te kómában feküdtél és hirtelen rá kellett ébrednem, hogy egyedül vagyok. Szükségem volt valamire, ami miatt úgy éreztem, hogy van értelme még, hogy élek! – nem hittem volna, hogy egy ilyen baklövésem fogja előhozni a múltamat, azt, hogy egykoron is miként keveredtem bele. – Elszánt voltam, tenni akartam a jóért, hogy úgy érezzem számítok én is. S még ha te ott is voltál, s minden egyes nap meglátogattalak, attól még néha úgy éreztem, hogy nem veszíthetek semmi se, ha velem történik valami, mert egyedül voltam. – tudom, hogy neki se volt könnyű, hogy mennyire nehéz volt ennyi év után újra visszazökkenni az életbe és mennyit küzdött. De szinte gyerek voltam még, amikor anyát elvitte a rák. S meg kellett hirtelen állnom a saját lábamon és belekeveredtem az újságírás kevésbé biztonságos medrébe. Feladtam, értük feladtam, mert lett újra családom, egy hely, ahova tartozom, de attól még nem könnyű mindig nemet mondani, mint most se ment. Ezt kéne megértenie, hogy olykor mekkora küzdelmet jelent másabb cikkeket írni. Mennyiszer félek attól, hogy elbukom, mint anya. - Szerinted, hanem lennének fontosak, akkor visszavettem volna a dolgokból? – néztem rá kérdőn, majd elfordítottam a pillantásomat róla. Fájt, hogy azt hiszi nem ők a legfontosabbak az életemben. Bármire képes lennék értük, ahogyan azt is tudom, hogy most hibáztam. Túlzottan nagyot hibáztam, de hirtelen minden porcikámban rejtőző fájdalom is eltörpült amellett, hogy netán elveszíthetem őket. – Nem akarlak elveszíteni titeket. Declan, tényleg sajnálom. – közben pedig próbálom a könnyeimet valamennyire visszatartani, de már alig van erőm még ez ellen is küzdeni, így csak hagyom, hogy arcomon gördüljenek végig a könnycseppek és a ruhámat áztassák, ahogyan a mélybe zuhannak. Figyeltem, ahogyan közelebb csúszott hozzám, amikor viszont hozzám ért automatikusan rezzentem össze, hiszen a fájdalom újra végigfutott a gerincem vonalán. Mintha tényleg nem létezne jelenleg éppen maradt testrészem. Csak egy kiadós alvásra van szükségem és minden jobb lesz. De legyőzve a fájdalom érzetét fejemet a vállára hajtottam. Nem akartam, hogy újra távolabb legyen tőlem. Rövid időre még a szememet is lehunytam, mintha csak békességre leltem volna a közelében. Habozott és rám se nézett egyből, ennek köszönhetően pedig a szívem apródarabokra tört. Kimondta, s végül rám is nézett, de attól még ott maradt összetörve kicsit a szívem. Mintha csak kimondatlanul is ott lenne, hogy az elvesztés lehet most távolabb került, de attól még ott van és túlzottan elszúrtam a dolgokat. Gondolataimból végül az orvos zökkentett ki. - Elnézést kérek, hogy megzavartam Önöket, de szeretnél Önnel beszélni, ha nem bánja. – nézett Declanra, mire elengedtem a kezét, majd követtem őket a pillantásomat. Hallótávolságra mentek. Biztos voltam abban, hogy most mondja el, hogy mennyire nem javasolja azt, hogy hazamenjek, de ha már minden áron emellett döntök a konok fejemmel, akkor inkább legyen mellettem valaki a biztonság kedvéért. S egy-két napig az ágyat se kéne elhagynom. Én legalábbis ilyet tudtam elképzelni, de majd csak kiderül. Én türelmesen vártam, mert ha akartam volna se tudtam volna elszaladni, mielőtt még netán az itteni egyik szobába bedugnak. Ha Declan visszatért, akkor kérdőn néztem rá. - Mehetünk? -
- Akkor várjuk meg azokat a papírokat, aztán majd meglátjuk. – hagyom annyiban a dolgot, mert igaz, eléggé ramatyul néz ki, de a látszat sokszor csal, tisztában vagyok vele… És bár biztosra veszem, hogy a legjobb, ami használna neki, a pihenés, de lehet, hogy tényleg nem indokolt annyira, hogy idebent töltse. Talán otthon se lesz nagyobb baj. Remélem. Majd meglátjuk… csak hoznák már a papírokat! - Igen! – vágom rá gondolkozás nélkül, igaz, ahogy folytatja, úgy érzem magam, mint akit kelepcébe csaltak, mint ha a szavaival azt akarná sugallni, hogy ennyire naiv is csak én lehetek… Szótlanul, morcosan fordítom el a tekintetem, még ha hiszek is abban, hogy igenis létezik ilyen hely. Léteznie kell! Elvégre hány hely van a világon, ahol boldogan élnek, amit még nem fertőzött meg a mi, civilizált világunk kapzsisága, rossz-akarása, rohanó életmódja? - Nem tudom még, de téged ismerve valószínű, hogy az lesz, mert különben nem sokat pihennél. Vagy tévedek? – mert lehet mondani, hogy ott van a lányunk, aki mellé elkél bőven az energia, de legyünk őszinték… Suzie alapjáraton sem az az otthon, nyugodtan, a fenekén csücsülős típus. - De… de mindig van egy „de”, nem igaz? De nem vagy mindenható, hogy mindenkit megments… de te se vagy sérthetetlen, és miért vállal el a kollégád olyasmit, amivel nem bír megbirkózni? Vagy a felettesei hajszolták bele? Mert akkor meg nem ártana elgondolkozni a munkahely váltáson. - érkezik most a „de” felvezetésű gondolatok egész csinos kis csokra, ám nem tudom, mennyire fogja meghatni őket. Tisztában vagyok vele, hogy ha tehetné, segítene mindenkinek, de azt sem akarom, hogy végül ez rabolja el tőlünk. Hisz ahogyan ő is mondta, sok évet elvett tőlünk az élet, egy „rosszkor, rossz helyen” szerencsétlen véletlennek köszönhetően. Miért akarja kísérteni a sorsot, hogy ismét itt kössünk ki? - De te is tudod, hogy az élet nem így működik, Sue. De ha mégis ebben szeretnél hinni, akkor is… már visszakaptál. Meddig akarsz még a tűzzel játszani? – kérdezek vissza, mert ha tényleg csak ezért hajszolta magát ilyen veszélyes helyzetekbe, hátha az élet kompenzál… kompenzált. - Hát hogyne… - csóválom a fejem, még mindig dühös vagyok arra, hogy itt ücsörgünk, ő meg ennyire rossz állapotban van, arra, hogy ilyen meggondolatlanul ugrott elsőre, arra, hogy ilyen veszélyes városban élük… mi a fenéért nem költöztünk még el?! - Olivia születése előtt rendszeres volt, nem? Oké, nem vágok a fejedhez olyat, amit még meg se tettél, de minden megszokás egy „egyszeri alkalommal” kezdődik. – jegyzem meg, legyen szó akár a veszélyes helyzetek kerülgetéséről, akár az alkoholról, a cigarettáról, vagy bármi más, egészségre káros dologról. - Na látod. – kész csoda, hogy ilyen hamar belátta, igazam van, ha másban nem is, de legalább ebben. Én is leszek olyan jó fej, hogy nem dörgölöm hosszasan az orra alá, hisz nem az a cél, hanem, hogy végre megértse, mire is gondolok. És nem arra, hogy mennyire nézem le a nőket, mert nem hiszem, hogy ilyesmire panasza lehet, pláne azok után, hogy tisztában vagyok vele, mennyi erőfeszítésébe és munkájába telt az, hogy most én is itt lehessek – és ne a föld alatt hat lépéssel… - Annak szokása mindig megtalálni az embert. – sóhajtottam, miközben tovább hallgattam Suzie-t, és szívesen szóltam volna, hogy a lánya akkor van a legnagyobb biztonságban, ha mellette van, de valószínűleg úgy se értett volna egyet vele. Nem vagyunk egyformák, és amennyire tudom ezt néha imádni, néha pont annyira bosszantó, hogy képtelenek vagyok felfogni, hogy miért nem úgy látja a másik a dolgokat, ahogy mi? Inkább nem reagáltam semmit se arra, hogy a rendőrség nem boldogul a saját munkájával, ahogy vetettem egy pillantást a mellettem ülő könnyáztatta szemeire, nem akartam még egy lapáttal rádobni a hangulatra. Pedig esélyesen nem fog itt megállni a dolog, és jó darabig visszatérő téma lesz még ez a mai közöttünk. - Persze, hogy nem… csak kicsúszott, mi? – kérdeztem vissza csendesen, miközben ismét elfordítottam a tekintetemet, mert úgy érzem, hogy ezek után képtelen vagyok ránézni, akármennyire is szeretem. Mégis, amikor hozzáér a kezemhez, nem húzódok el, sőt… ha nem is szorítom meg a kezét, azért jelzés értékűen simogatni kezdem a kezét a hüvelykujjammal, hogy tudja, szeretem. Szeretem, de ez most nagyobb akadály előttünk, mint amiket eddig valaha le kellett küzdenünk. Nem is nagyon tudok mit mondani arra, amit hallok. Valahol jó érzés, hogy van valaki az életemben, akinek ilyen fontos vagyok, a másik oldalról megközelítve azonban kimondhatatlanul fáj a tudat, hogy valami számára oly fontos dolgot kellett feladnia miattunk. Nem akartam, hogy miattam mondjon le bármiről is, de mégis megtette, és ahelyett, hogy értékelni tudnám, vagy hálás lennék érte, lassan már én érzem szarul magam azért is, hogy így kiakadtam rá az előbb, a nővér szeme láttára… Úgyhogy miközben ahelyett, hogy megszólalnék, inkább átcsúszok a közöttünk üresen árválkodó székre, csökkentve valamelyest a távolságon, hogy óvatosan átkaroljam a vállát, már ha sikerül egyáltalán úgy, hogy ne okozzak nagy fájdalmat neki. Ha nagyon nem, akkor meg jobb híján csak az ölembe vonom az immár összekulcsolt kezeinket, miközben a lányunkról is adok egy gyors helyzetjelentést, ne aggódjon, miatta legalábbis. A kérdésére azonban még így sem feleltem egyből, kellett mire némileg megenyhülve rátaláltam a hangomra – Tudom. – feleltem csendesen, a padló csempéit szuggerálva, ám miután megéreztem magamon Suzie tekintetét, én se bírtam sokáig tovább, csak összetalálkozott végül a pillantásunk, jelezve, hogy ilyen könnyen ő sem szabadul tőlem.
- Ha szeretnél, akkor beszélhetsz velük. Még itt vagyunk és nem is kaptam meg minden papírt. – feleltem egészen csendesen. Tudom, hogy képes lenne elérni azt, hogy benntartsanak, de én nem akarok bent maradni. Egyszerűen csak szeretnék hazamenni és velük lenni. Mindennél jobban vágyom erre. Ők az én családom. Szükségem van rájuk. S ostoba voltam, amiért kockára tettem mindent, ami számomra fontos. - Mert szerinted akad olyan hely a világban, ahol nincsenek rossz emberek? Azt hiszem ezért is szeretlek annyira, mert képes vagy ennyire hinni a jóban és abban, hogy létezhet olyan hely. – haloványan elmosolyodtam, mert irigyeltem ezért a tulajdonságáért. Sokszor képes voltam aggódni olyan dolgok miatt, amiért nem kellene és talán nem is tenném, ha egykoron nem ilyen cikkek mellett kötöttem volna. Amióta meg megszületett a lányunk, azóta meg még inkább erősebbé vált ez bennem. Féltem, mert tudom, hogy milyen szörnyetegek élnek a világban és nem csak a sötétben. - Gondolom, ez azt akarja jelenteni, hogy szabadságot veszel ki? Olivia is örülni fog, hogy többet leszel otthon. – nem mintha most panaszra lehetne okunk, de az tény, hogy az ünnepekkor egészen sokat kellett dolgoznia és lévén eléggé felkapott séf lett belőle nem meglepő, hogy nem unatkozik munkában se. Volt, hogy meglátogattuk a munkahelyén. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy miként is változik meg arcának rezdülése a kérdésemnek köszönhetően, vagy miként forgatja meg a szemét. Ennek köszönhetően még inkább összébb húzom magamat, mintha így akarnék láthatatlanná válni. - Én nem akarok veszekedni Declan. Tudom, hogy hibáztam, de segítséget kért valaki. Szerinted, ha velem ez történt, akkor egy kezdővel mi történt volna? Tényleg hagynom kellett volna azt, hogy netán ennél rosszabbul végződjön a dolog? Szeretlek, mindig is így volt, még ha sok évet el is vett tőlünk az élet, de akkor is volt egy munkám. Nem csukhatom be a szememet és törölhetem ki azokat az éveket, amikben azért fáradoztam, hogy kicsit jobbá tegyem a várost, hogy segítsek a rendőrségnek és az embereknek, miközben próbáltam abban hinni, ha jót teszek, akkor legalább téged visszakaphatlak… mert az élet visszaad nekem. - a végére teljesen elcsuklott a hangom. Soha nem beszéltem erről neki, hogy részben egykoron ez motivált és az, hogy megtaláljam azokat, akik ezt tették vele és rájöjjek a miértekre. Hülyén hangzik, de hinni akartam a karmában, mert annyi mindent elvett tőlem az élet annak ellenére is, hogy nem tettem semmi rosszat se. Gondoltam, ha netán több jót teszek, akkor ha anyát már nem is kaphatom vissza soha, de legalább őt igen és egy szép napon tényleg felébredt. - Nem így értettem… - ölemben pihenő kezemre téved a pillantásom, miközben egy könnycsepp végiggördül az arcomon. Én csak biztonságban akartam őket tudni. Tenni azért, hogy eggyel kevesebb veszély leselkedjen rájuk, a lányunkra, de kezdtem úgy érezni, hogy míg máskor a szavak erejét túlzottan is jól használom most abban is kudarcot vallok. Mintha minden erő elhagyott volna. - Nem, nem lesz mindig így! Egyszeri alkalom volt, nem pedig rendszeres! Ezt úgy vágod a fejemhez, mintha az elmúlt években annyiszor megesett volna! – most már én is dühösen szólaltam meg. Tudom, hogy lehetett volna végzetes hiba is, de nem őrültem meg. Nem akarok rendszert csinálni belőle. Csak egyetlen botlás volt ennyi év után. - Nem, nem egyszerű és nem is mindig lehetséges. – beletörődően csendült a hangom, mint a legyőzött vadé. Ebben túlzottan is igaza volt, hiszen néha még ő is le tudott úgy fogni, hogy ne tudjak szabadulni. Igaz, ellene nem is vettem be olyankor minden tudásomat, hiszen nem akartam fájdalmat okozni neki, de attól még igaza volt. - A baj talált meg, én csak nem tudtam nemet mondani. Szerettem volna, de azzal úgy éreztem volna, hogy mindenkit cserben hagyok. Nem csak őket, hanem titeket is, mert nem teszek azért, hogy a lányunk nagyobb biztonságban legyen. – sietve töröltem le a könnycseppeket az arcomra, miközben félve pillantottam Declanra. Nem voltam biztos, hogy megérti a dolgot, mert elfogadni biztosan nem fogja, de ez is közrejátszott abban, hogy igent mondtam a segítségkérésre. - Mintha nem tudnád, hogy olykor nekik is jól jön a segítség. – a rendőrség se ér el mindenhova. Olykor szükségük volt ránk, ahogyan a besúgóikra is. - Nem. Nem így értettem és ezt te is tudod, hogy ti vagytok a legfontosabbak. – vágtam rá minden habozás nélkül, de aztán mégis haboztam, nem szólaltam meg egyből. A valamennyire ép kezemmel remegve nyúltam a kezéért, majd felé fordultam. Azt hiszem féltem attól, hogy el fogja húzni a kezét. – Néha úgy érzem, hogy feladtam azt, amihez értek és azt, amivel biztonságosabbá tehetem számotokra az életet, de… - benedvesítettem az alsó ajkamat, mire kicsit felszisszentem a sebnek hála. – de igen, fel kellett adnom azért, hogy sokkal jobb dolgot kapjak az életembe, még pedig titeket. Declan, te és Olivia vagytok a legfontosabbak számomra. Ez mindig is így lesz, értetek bármire képes lennék és nevezhetsz ostobának, de részben pontosan emiatt inogtam meg. Nem telik el úgy perc, hogy ne gondolnék arra, hogy milyen veszély leselkedik rá. S most, amikor szinte az orrom elé tolták, hogy megvédhetem őt egy szörnyetegtől úgy éreztem, hogy nem sétálhatok el. Szeretlek és tényleg sajnálom. Én nem ezt akartam, én csak biztonságosabbá akartam tenni számára az életet. – könnyeim most már záporoztak. Nem mintha ezzel akartam volna megenyhíteni a szívét, de egyszerűen már nem bírtam magamban tartani. – Abban a pillanatban csak ti jártatok a fejemben és némán könyörögtem azért, hogy még láthassalak titeket. Nem élném túl, ha titeket elveszítenélek. – lesütöttem a pillantásomat, miközben próbáltam a könnyeimet megfékezni kevés sikerrel. Amikor fény derül, hogy mi is van a lányunkkal, akkor megkönnyebbülten sóhajtottam fel, de aztán én is rövid időre némaságba burkolóztam. - Ugye tudod, hogy mindennél jobban szeretlek és értetek bármire képes lennék? – pillantását kutattam, szinte könyörögtem azért, hogy nézzen rám és ne hagyjon magamra. Abban se voltam biztos, hogy valaha képes leszek-e helyre hozni az elkövetett hibámat, még ha most már tudja az indokaimat, hogy részben miattuk tettem, mert azt hittem így helyes.
- Nagyszerű, de tényleg! – csóválom a fejemet, mert lehet, ez esetben inkább jobban díjaztam volna azt, hogy ha többen vannak, és őt sem verik így péppé, hanem van, aki megvédi. Nem tudom, hogy pontosan mibe keveredett, de látva a zúzódásait, a felrepedt ajkát, a gipszben pihenő karját, nem lehetett valami kellemes este. És a kollégáját akkor még nem is látom. Ő még rosszabbul járt? Vagy szarban hagyta már az elején, aztán itt sincs? - Kíváncsi vagyok, hogy az orvosaid is így látják-e a dolgot. – jegyzem meg, mert értem én, hogy nem akar itt maradni, de én is ismerem a kórházakat annyira, hogy tudjam, kevesebbért is szoktak bent tartani embereket estére. - Ó, eszem ágában sincs puszta kézzel megfojtani, ne aggódj. Szívem szerint inkább fognálak téged és a lányunkat, és valami isten háta mögötti helyre költöznék veletek, ahol esélyed se lenne ilyen kétes ügyletekbe keveredni. – a világ megmentésére meg akadna biztosan más ember, ha már Miss Bishop kikerülne a képből. - Az ágyat meg a csendet meg majd otthon megkapod, azt garantálom. – mert az biztos, hogy ilyen állapotban nem fog dolgozni menni a következő pár napban, de lehet, hogy még én is szabadságot veszek ki, hogy a körmére nézhessek és megbizonyosodjak róla, hogy tényleg pihen, nem már megint valami következő cikkre készül. A visszakérdezésére csak a szemeimet forgatom, rendben, ebbe most beletrafáltam… örüljön, de a kérdésre, hogy mégis mit hinnék el, magam sem tudnék válaszolni. Talán ha őszintén bevallana mindent és nem harapófogóval kéne kihúzni belőle a szavakat? Vagy ha előtte se hallgatta volna el az igazságot? - Igen, nem kizárt, hogy így történt volna. De esélyesen most nem lennél ilyen állapotban. Inkább választottam volna a veszekedést, vagy, hogy pár napig ne szólj hozzám, de biztosan ne essen semmi bajod, mint ezt…. nem elég, hogy így megvertek, még a veszekedés is itt van mellé, hátha utólag sikerül jobb belátásra bírnom téged. – mondtam továbbra is a magamét, bár esélyesen úgy se hatja meg, amikor viszont a lányunkat is megemlíti, csak hitetlenkedve csóválom a fejemet. - Tényleg? Milyen jó! Ha te meg is halsz, Olivia legalább nem kerül árvaházba, mert én még ott vagyok neki? Te jó ég, Sue, hallod egyáltalán, hogy miket mondasz?! – akadok ki újfent, mert mégis, milyen hozzáállás ez anya létére? - Ezentúl most már mindig ez lesz? De jó, hogy legalább az apjának biztonságos a munkája, mert az anyja úgy se bír távol maradni a bajtól? Azt hittem, képes vagy lemondani miatta a munkád veszélyesebb részéről, de tévedtem. – látom be csalódottan, és nem is tudom, hogy mit mondhatnék még. Csak addig akart óvatos meg elővigyázatos lenni, amíg nem született meg a lány? Mert akkor nem volt más választása? Most meg már, hogy nagyobb, az apjával is ellesz? - Nem mondtam egy szóval sem, hogy mindent csak a férfiak tudnak megoldani. De azt ne mondd már, ha egy százhúsz kilós férfi lefog, akkor olyan könnyűszerrel kiszabadulsz a szorításából. – vagy ha arcon vágja, nem szédül bele az ütés erejébe… néha, amikor játékosan birkóztunk, hogy megcsikizzem, nekem is sikerült úgy lefognom, hogy moccanni se bírjon, pedig se olyan jó formában nem vagyok, sem rossz szándék nincs bennem irányába. Akkor olyasvalaki, aki eleve így közelít felé? Belegondolni se akarok… igaz, nem is kell, elég ránézni. - Sejtem, hogy nem ez volt az első eset, de reméltem, hogy ha miattam nem is, legalább Olivia miatt képes leszel lezárni a múltadnak ezt a részét. És most vársz? Hogy sosem fogsz megsérülni, amikor ráadásul magad keresed a bajt? – kérdezek vissza, mert ne papoljon nekem arról, hogy milyen szerencsés, vagy milyen szorult helyzetekből jutott már ki, mert valahol az ő döntése is volt, hogy fejest ugorjon bele. - Mondjuk a rendőrségre hagyni azt, ami rájuk tartozik? Nem pedig újságíróként váltani meg a világot? – nézek rá szomorú tekintettel, mert megértem én, hogy valahol az ő munkájuk is fontos, de mindenkit ők sem menthetnek meg, pláne úgy, hogy a szavak a fő fegyvereik. - Szóval így érzed, Suzie? Mindent feladtál értünk? Miattunk kellett lemondanod ezekről…? –…a számodra olyan fontos dolgokról? Szótlanul a plafon felé emeltem a tekintetemet, és éreztem, hogy most jobban fájnak eme szavai, mint ha engem vertek volna meg úgy, mint őt, annyira, hogy már nem is reagálok semmit arra, amikor próbál bocsánatot kérni, belátva, hogy hibázott. Szótlanul figyeltem azt is, ahogy felkel a székről, majd ahogy a mozdulat félbe maradt, ő meg visszarogyott mellém a székre, halk nyöszörgéssel huppanva ismét a fenekén. És bár nagy a kísértés, hogy fogjam magam és hazamenjek, itt hagyva, mégse mozdulok mellőle. Ez a minimum azok után, hogy ő hány évig tartott ki mellettem, bár mennyivel könnyebb dolga lehetett! Én legalább nem beszéltem vissza… - Otthon van, alszik, anya átjött vigyázni rá. Magammal rángatni nem akartam, egyedül meg nem fogom otthon hagyni, hogy vele is valami baj történjen. – mert mi tagadás, anyja lánya ő is…
Nem hittem volna, hogy kapásból robbanni fog, de legalább egyértelmű lett, hogy tényleg szarban vagyok. Az ápolóval is csak lopva néztünk össze, majd inkább magunkra hagyott, később ráér a papírmunka is és a tudnivalókat is elmondja. Szerintem anyu volt, aki egyszer így ejtette ki a nevemet, de lehet még az is eltörpült emellett. - Annyit igen, hogy kevesebb ember állt mellettünk és nem is hazudtam arról, hogy hány emberrel találkozom. – próbáltam szépíteni a dolgokon, valójában meg csak húzni az időt, mert még mindig nem tudtam, hogy mennyit kéne elmondanom, vagy a legfontosabb kérdés az volt, hogy miként is. Egyszerűen túlzottan is sajgott a fejem és az se volt kellemesebb, hogy a beszélgetés se igazán ment felrepedt szájjal és duzzadt ajkakkal, mint aki most vett részt valami ajakfeltöltésen. Lemondóan sóhajtottam, de egyelőre még nem adtam fel. Csak újra ránéztem és alig láthatóan megráztam a fejemet. – Eleget jártam ahhoz, hogy tudjam. S esélyesen ki se tehetném a lábamat, ha akkor baj lenne. Csak egy ágyra vágyom és csendre, nem többre. Meg arra, hogy továbbra is szeress, még ha jelenleg úgy festesz, mint aki puszta kézzel legszívesebben megfojtana, amiért ekkora ökörséget csináltam. – ez utóbbit se gondoltam totálisan komolyan, de azért voltak benne olyan dolgok, amiket tényleg könnyedén rá lehetett volna húzni erre a helyzetre. Tudom, hogy szeret, ahogyan azt jogosan van ennyire kiakadva, de mit vár? Mit kéne elmondanom? Magam sem tudom, mert minél kevesebbet tud, annál jobb neki, nem? Annál kisebb eséllyel akarhatnák őt is bántani, de nem hiszem, hogy ettől tartani kéne. Hamis okmányokkal jártunk mi is ott. - Pedig annak is lehetne nevezni, hiszen részben kocsmában voltunk és a végére tényleg kocsmai verekedés is lett belőle. – húztam el a számat, de egyből meg is bántam, mert újra belém hasított a fájdalom. – Akkor mit hinnél el? – tettem fel meggondolatlanul a kérdést, de arcomra volt írva, hogy fáradt is vagyok, meg tényleg olyan szarul érzem magam, mint amilyennek látszik, vagy még annál is jobban. - Nem akarok az idegeiden táncolni, de mi lett volna jobb, ha előre elmondom? Izgultál volna, kiabáltunk volna, netán még be is zársz az egyik szobába, ahonnan én megpróbálok kijutni. Az se kizárt, hogy olyat vágtunk volna egymás fejéhez, amit nem is gondolunk komolyan… - gondolkoztam a lehetőségeken, hogy mire is volt ez olyan jó, hogy nem szóltam róla. – Nem jöhettél utánam, így legalább a lányunk se került volna árvaházban, ha teljesen rosszul alakulnak a dolgok. S ez a fajta veszekedés még mindig jobb, mint az elsőre felvázolt. Így legalább jogosan vagy kiakadva és csak egyikünk kiabál. – újra sóhajtottam, mert nem voltam biztos abban, hogy az érvelőképességeim most az egekben szárnyalnak. Inkább valahol szárnyaltak és próbáltak nem lezuhanni, hogy mentse még a menthetőt. - Aki volt, ő elutazott, vagyis elköltözött, ezért jött ő. S komolyan férfi? Mindent csak a férfiak tudnak megoldani? Nálunk maximum a sportrovatot legtöbb esetben. – morogtam az orrom alatt. Szerinte nekem nőként könnyű volt anno megállni a helyemet? Bizonyítanom kellett, sokszor sodortam magam veszélybe és ez most se változott semmit se. Utáltam, ha valaki azzal jött, hogy a férfiak tudnak csak megvédeni minket. Hahh! - Szerinted ez volt az első ilyen eset? Szerinted az a heg a testemen, amit soha nem kérdeztél meg magától lett, míg te nem voltál magadnál? Igen, jártam már szarabbul is! Nem, nem szoktam pontozni, inkább csak hálát adok azért, hogy élve kijutok olykor egy-egy rázósabb helyzetből! Hogy még láthatom azokat akiket szeretek, de mond már el nekem, hogy mit kellett volna tennem? Nemet mondani? Majd két nap múlva, ha netán előkerül egy holttest, akkor úgy tenni, mintha semmiről se tudtam volna? Csak olvasni, hogy egy kollégánk meghalt? – akadtam ki most már én is, mert abszurd volt. Itt voltam, még ha szarul is néztem ki. – Feladtam mindent érted, aztán meg a lányunkért. Ennyi év után most először segítettem ki valakit és igen, szar lett a végeredmény, de nem teljesen, mert még itt vagyok! Sajnálom, nem így terveztem, de… - elfordítottam inkább a fejemet, hogy ne láthassa a könnycseppet, ami a szemem sarkában megjelent. Csak egy, mint a legyőzött vadé. – Hiányzott. Hülyeség volt és esélyesen nem készültem fel én se mindenre, de már nem tudom megmásítani a döntésemet. Hibáztam... – csuklott el hangom, mert ezen nem volt mit szépíteni. Arra meg, amit mondott inkább nem feleltem semmit se. Felesleges arról beszélni, hogy kinek és mennyire is áll szándékában meghalni. - Komolyan? Akkor tudod mit? Duzzogj itt tovább, majd keresek válaszokat ezekre a kérdéseimre is. – s azzal a lendülettel álltam is fel, vagyis szerettem volna, hogy inkább fogjak egy taxit és meg tudjam a lányom hogy is van és kivel van, de ez se jött össze. Fájdalmas nyöszörgés tört fel a torkomból és azzal a lendülettel is vissza is rogytam a székre. Éles fájdalom hasított végig az egész testemben és még a könnyem is kicsordult ennek köszönhetően.
- Suzanne!!! – szólok rá komolyan, mert nem hiszem, hogy ez az a helyzet lenne, amihez illik a poénkodás. A terelés meg pláne nem. Mondjuk ha poénkodni van ereje, akkor olyan nagyon nagy baj tényleg nem lehet, de attól még így is mérges vagyok rá, amiért ilyen fordulatot vett az este. Látva, hogy már az is ilyen fájdalmat okoz neki, hogy csak hozzáérek, egyik felem inkább tudni sem akarja, hogy mennyire lehet komoly a baj, míg a másik részem legszívesebben lecsapna az orvosi kartonjára, hogy mindent egy szempillantás alatt tudjak meg ahelyett, hogy kérdezz-feleleket játszok vele, meg szavanként húzok ki belőle mindent, amire kíváncsi vagyok. - Én kérek elnézést. Akkor egy kollégával, a lényegen ez sem változtat. – zárom le a témát, mert ez az egy sem védte meg, sőt… ha a kollégái is olyan kis vehemensek, mint ő, akkor kinézem, hogy pont ő rángatta bele a rosszba. - Ha eleget jártál volna, akkor te is tisztában lennél vele, hogy ez nem akarás kérdése. Elhiszem, hogy nem szereted őket, de a fenébe is, és ha valami bajod lesz otthon? Nem vagyok orvos, mégis mihez kezdjek veled? Azon kívül, hogy hívom a mentőket és remélem, hogy időben kiérnek! – fakadtam ki neki, hátha sikerül legalább ezzel jobb belátásra bírnom, de őszintén szólva, nem nagyon hittem benne. Ha így megmakacsolja magát, akkor kinézem, hogy már csak azért is képes lenne megszökni. Akkor már inkább otthon legyen, tudva, hogy ott van, mint ki tudja hol, mert esetleg megsértődik és haza se jön… - „…és a többi csak megtörtént.” Csak megtörtént?!!! Azt ne mondd már, hogy valami kocsmai verekedés miatt nézel ki így, mert azt úgy sem fogom elhinni. – néztem rá szúrós tekintettel, arról nem is szólva, hogy amúgy se az a kocsmába járós típus, legalább ha kikapcsolódásról van szó. - Ha annyira nyilvánvaló, akkor meg áruld már el, miért volt jó? Vagy direkt bosszantani akarsz? – morranok dühösen, mert nem rémlik, hogy én valaha is szánt szándékkal táncoltam volna az idegein, csak azért, hogy bosszantsam vagy felmérgeljem. - És ne szívd mellre, Sue, de más nem volt, akitől segítséget kérhetett volna? Azt ne mondd, hogy majdnem két év alatt senkit se találtak a helyedre, vagy ne lett volna egy férfi kollégátok, aki ráér… - oké, értem én, hogy van olyan szituáció, amikor a törékeny nők többre mennek, de azért ne szépítsünk rajta, ha verekedésről van szó, a pasik többsége előnyben van egy nővel szemben. Szóval valahogy vicces belegondolni abba, hogy pont Suzie lenne a tökéletes védelem egy ilyen veszekedésben, a maga pöttöm kis termetével meg törékeny alkatával… És ha ezt hangosan közölném vele, biztos olyat kapnék, hogy én is csillagokat látnék. - Szóval tudtad, hogy veszélyes lesz, csak azt nem, hogy ennyire. Hát ez tök megnyugtató, de tényleg. És hogyan döntötök ilyen helyzetekben? 1-től 10-ig pontoztok, hogy mégis mennyire lesz húzós az este? – gúnyolódok, amíg el nem jutnak a tudatomig a szavai, mert akkor akaratlanul is lefagyok mellette a széken ültömben. - Az öngyilkosokon kívül senkinek sem áll soha szándékában. – vetem oda hanyagul. Én se akartam annak idején, csak a fő különbség kettőnk esete között, hogy én nem tudatosan kerestem a bajt, egyszerűen csak rosszkor voltam, rossz helyen, ellentétben vele, akin most egy karcolás se lenne, ha otthon maradt volna a fenekén. - Otthon. – tudom, hogy ettől azért bővebb magyarázatot vár, de ha már ő így, akkor bennem is van annyi makacsság és sértettség, hogy ugyanazt a játékot játsszam.
Fogalmam sem volt, hogy mit fogok otthon mondani, vagy mit kéne kitalálnom az egészre. Részben hazudtam, részben nem. Ez nem volt olyan egyszerű, hiszen mindig is utáltam a könnyebb cikkeket, na jó nem mindegyiket. Szerettem, amikor nemesebb ügyről írhattam, de attól még hiányzott a régi életem is, még ha tudtam is milyen veszélyekkel jár. Miattuk félretettem minden ilyen ábrándomat egészen pár nappal ezelőttiig, amikor a legújabb kollégánk kért segítséget. Mit kellett volna mondom? Nemet? És akkor legközelebb valaki gyászjelentést írhatott volna róla? Ha mára nem lett volna már elegendő a bonyodalom és a váratlan helyzet, akkor itt volt az újabb. Sok mindenre számítottam, amikor elvettem a telefonomat a nővértől, de arra nem, hogy azt akarta közölni, hogy a kollégám felhívott rajta valakit. Azt meg álmaimban se gondoltam volna, hogy Declan fog megjelenni előttem, nem sokkal azután, hogy kiléptem a vizsgálóból. Basszus! Kellett volna az a taxi! Kellett volna az az idő, amíg kitalálok valamit, vagy legalábbis kicsit szebbé kozmetikázom a helyzetet, de jelenleg úgy éreztem, hogy még egy tojást se bírnék megsütni. A fejem sajgott és még levegőt se volt egyszerű venni, nemhogy egy vesztes csatát fikarcnyit is megnyerni. - Tudomásom szerint totyogós korunk óta így hívsz. – próbáltam mosolyogni, de egészen hamar meggondoltam magam. Esélyesen a poénomat se fogja díjazni, ami alapból is csak jóindulattal lehetne annak nevezni. Ahogyan a vállamhoz ért automatikusan rezdültem össze a fájdalomtól és arcomra is grimasz ült ki. Egyáltalán volt ép felület, ami nem fájt vagy ha nem is az volt a sérült, akkor miatta nem hasított fájdalom a sérült testrészembe? Erre maximum talán az orvos tudna magyarázatot adni. – Egy kollégával, soha nem mondtam azt, hogy több emberrel mennék. – javítottam ki. Ebben legalább nem hazudtam. Lassan elsétáltam a székekig, hogy aztán kisebb sziszegések közepette leüljek. Az ép kezem az oldalamhoz siklott, miközben mély levegőt vettem és lassan fújtam ki, hogy valahogy tompítsam a fájdalmat, ami átjár. – Igen, kiengedtek, és ha eléred az ellenkezőjét, akkor esküszöm, hogy megszököm még így is. Eleget jártam már kórházba, nem akarok itt maradni. – s még az se számított, hogy pont ebben a helyzetben nem kéne makacsnak lennem. Nagyon is az voltam és ki is olvashatta a pillantásomból, hogy tényleg képes lennék rá. - Elmentünk inni és a többi csak megtörtént. – majdnem legyintettem is, de aztán még időben meggondoltam magam. Jobb lesz, ha megkímélem magam a felesleges mozdulatoktól és fájdalomtól. - Mit? Azt, hogy dühös leszel? Igen, eléggé nyilvánvaló volt. – majd elfordítottam a pillantásomat róla és haboztam. – Tudtam, hogy veszélyes lehet, ezért nem szóltam. Amber most kezdett és segítséget kért…. – nagyot nyeltem és lassan fújtam ki a levegőt újra. – Fogalmam sem volt arról, hogy ennyire veszélyes lesz, de azt is tudtam, hogy nem csak két barát beül beszélgetni helyzet lesz. Ha tudtam volna, akkor nem megyek. Nem állt szándékomban meghalni. Sajnálom. – nem mertem továbbra se ránézni, meg volt egy olyan sejtésem, hogy az utolsó dolog miatt netán szakadhat a cérna és ki fog akadni. Mintha ennyivel a szőnyeg alá lehetne söpörni a dolgokat, pedig nem. Most semmiképpen se. Inkább kicsit hátra dőltem és behunytam a szememet. - Olivia hol van? – pillantottam rá végül aggódva és kicsit kétségbeesetten. Tudnom kellett, hogy a lányunk jól van és valaki vele van.
Igaz, korábban tartottam tőle, hogy képtelen lesz lemondani az újságírásról, úgy tűnik, hogy Olivia miatt tényleg képes volt megállni, hogy távol tartsa magát a veszélyes témáktól, így amikor a lányunk nagyobb lett, és Suzie is egyre több időt szentelt a munkájának, még akkor sem kételkedtem benne, hogy képes lesz helyén kezelni ezt az egészet. Még akkor sem gyanakodtam, hogy szóba került, este a kollégákkal kiruccannak valahová, elvégre egy ártalmatlan kis iszogatásból, vagy vacsorából mi baj lehet? Hittem, én, a naiv… nem sokkal az után, hogy sikerült elaltatnom Oliviát, megcsörrent a telefonom, ami alapjában véve még nem is lett volna rossz, de amikor Suzie helyett valami kolléganője szólt bele a telefonba, akkor már egyfajta rossz érzés kerített hatalmába, mert nem úgy tűnt, mint ha valami iszogatás közbeni poénról van szó. És nem is az volt… támadás? Kórház? Suzie csúnyán megsérült? Szinte meghűlt a vér az ereimben, miközben elmotyogtam válasz gyanánt, hogy sietek, de az igazat megvallva azt sem tudtam hirtelen, hogy mihez kezdjek. Oliviát sem hagyhatom magára, de felébreszteni és magammal rángatni sem akarom, az meg pláne nem hiányzik, hogy az édesanyját ilyen rossz színben lássa. Így végül anyát hívtam, igaz, elég későn volt már, de szerencsére még nem aludt, és épp miután vázoltam neki a helyzetet, biztosított róla, hogy mindjárt itt lesz. Nem tudom, hogy mennyi idő lehetett, amíg odaért hozzánk, elvégre csak néhány utcával arrébb lakott, de egy örökkévalóságnak tűnt – ahogy a kórházba vezető út is, miközben próbáltam nem a legrosszabbra gondolni. Futólag említette Amber – azt hiszem, így mutatkozott be a lány a telefonban – hogy milyen sérülésekkel vitték be Suzie-t, de hogy mennyire fedte a valóságot… csak engem akart megnyugtatni, hogy nem mondta, ha esetleg rosszabb? Vagy közel se ilyen vészes csak az ijedtség beszél belőle is? Mióta felébredtem a kómából, megszámlálhatatlan alkalommal jártam már a kórház falai között, így mondhatni úgy ismertem már, mint a tenyeremet, egyből a sürgősségi osztály felé vettem az irányt, hogy aztán onnan informálódjak tovább valamelyik nővérnél, hogy Suzie-t merre találom, de szerencsére mielőtt még elcsíphettem volna valakit, megtaláltam azt is, akit keresek. Egy pillanatra lefagytam, ahogy megláttam, mert hiába fedték le egészen jól Amber szavai a helyzetet, azért mégis sokkal valóságosabb volt a két szememmel látni, mintsem elképzelni. És igen, valószínűleg ahogy az aggodalom, úgy a düh is kiült a vonásaimra, még ha próbáltam is leplezni, és nem rendezni jelenetet a nővérek előtt. - Suzie? – indultam meg felé sietős léptekkel, hogy aztán, ha a nővérnek nem volt más mondandója, a kezeimet a vállára téve jobban is szemügyre vegyem magamnak a sérüléseit –Békés kis kiruccanás a kollégákkal, mi? – csóváltam meg a fejem rosszallóan – Inkább ülj le inkább, nem nézek ki túl jól… Biztos, hogy hazaengednek így? Lehet, hogy jobb lenne inkább bent maradnod. – járt tekintetem egyik sérüléséről a másikra, és akkor ezek csak a láthatóak voltak… vajon hány olyan van, amit a ruhái jelenleg elrejtenek előlem? - Mégis, mibe keveredtetek? – kérdezem kimérten, még ha nehéz is megállnom, hogy ne kiabáljak vele, vagy emeljen fel a hangom, elvégre mégis csak a kórház folyosóján vagyunk. De mégis, hogy gondolhatta komolyan ezt az egészet? - Vagy tudod mit? Inkább előbb válaszolj… tudtad? – kérdezek rá komolyan, és még ha nem is túl konkrét a kérdésem, sejtheti, hogy mire is értem. Tudta, hogy nem csak egy békés est lesz a kollégáival, ahogy azt nekem előadta?
Nézzük a jó oldalát, életben maradtam. A rossz oldala meg… nos, ha Declan rájön, hogy mibe kevertem magam, akkor ki fog akadni, de jelenleg valahogy ez tűnt a legkisebb gondnak. A szám felrepedt, arcomat lilás foltok diszitették, ahogyan a felsőtestemet is. A homlokomat éppen most fércelték, miközben azon tanakodtak, hogy a kezemet gipszbe vagy sínbe rakják csak. Miként is keveredhettem bele? Miért nem tudtam nemet mondani rá, amikor Amber megkért rá? Azért, mert túlzottan is kezdő volt még és biztosan nem élte volna túl, vagy felennyire se jól, mint most. Hibáztam, amikor igent mondtam neki. Hibáztam, amikor magammal vittem és ez lett a következménye, hogy a sürgősségin kötöttünk ki. Szerencsére a lábamnak viszont nem lett komolyabb baja, csak egyelőre biztosan azt se fogom mutogatni senkinek se a foltok miatt. Lehunytam a szememet és lassan fújtam ki a levegőt mit sem sejtve arról, hogy a drága kolléganőm újabb baklövést követett el, amikor felhívta a férje… vagyis a páromat, hogy beavassa éppen a kórházban vagyunk. Csak tűrtem és próbáltam követni az orvosok utasításait, miközben azon voltam, hogy végre a gondolataimat ráncba szedjem és valami értelmes magyarázatot kitaláljak a megjelenésemre. Elfajult a buli, ahol voltunk és rossz helyen voltam? Nem jó, pláne, ha rájön, hogy Ambert egyetlen egy karcolás se díszíti, mert magam mögé toltam és mindent elkövettem, hogy őt ne érhessék el azok a gazemberek. Fájdalmas nyöszörgés hagyta el a számat, ahogy az orvos az egyik fájópontot vizsgálta, fogaim ajkamba vájtak, hogy ne nyöszörögjek, mint valami puhány fráter. - Jobb lenne, ha estére bent maradna. – a hangja komoly volt, de még is mit várhatunk egy orvostól? Mást biztosan nem. - Jól vagyok, ígérem, ha hazaértem pihenni fogok és ha bármilyen tünet jelentkezik, akkor egyből visszajövök. – motyogtam az orrom alatt, mert csöppet se volt ínyemre. Nem akartam itt maradni és annak se örültem, hogy itt kellett most lennem. Akaratlanul is arra az időre emlékeztetett, amikor Declan miatt jártam be a kórházba, de éveken át magához se tért. Most meg majdnem mindent elveszítettem. Őt és a lányomat is, mert egy zöldfülűt állítottak egy olyan cikkre, ami még a rutinosabbaknak is veszélyes lett volna. Lassan lehúztam a felsőmet, megigazítottam, majd a karomra pillantottam, ami gipszben volt. Komolyan, mint akin átment az úthenger és a legjobb az volt, hogy egyedül is maradtam. A kis újoncnak el kellett rohanni, de legalább nem kell hallgatnom továbbiakban a bocsánatkéréseit és az aggódalmait. Fogok egy taxit és közben kitalálok valami hihető mesét. Jahh, jó terv volt, míg nem húzták keresztbe a számításaimat. Alig léptem ki a folyosóra és kezdett volna hozzám beszélni az egyik nővér, hogy valaki jön értem, amikor is megpillantottam az ismerős alakot, ahogyan egyre sietősebb léptekkel közeled. Meg kellett volna szólalnom, valamit mondanom, de abban a pillanatban csak álltam ott, mint akinél lefagyott a rendszer és vártam a villámcsapást. Fogalmam sem volt, hogy mit kéne mondanom, vagy mennyit tud. Egyáltalán, hogy került ide Declan és hol van Olivia? Az édesanyához elvitte, vagy?
Azt gondolom, hogy minden ember számára nehéz a változás. Ha vágyott az új állapot, ha nem. Hiszen mind úgy érezzük olyankor, ha kívánjuk, hogy kell, hogy akarjuk és csak akkor, amikor már benne mozgolódunk, csak akkor szerzünk tudomást róla, milyen körülményes is belefészkelni magunkat az új állapotba, az új keretbe. Időnként kényelmetlen és sokáig szokatlan. A legnehezebb mégis az, amikor úgy passzíroz bele az élet minket új és váratlan élethelyzetekbe, hogy még csak nem is gondoltunk rá, nem is szomjaztunk utána. Talán bele sem gondoltunk, hogy épp velünk történik majd. Átéltem. A sötét sziluett, amit anyám árnyéka jelent életfonalamon hamar beütött. És most Birdien a sor. El kell viselnie, bele kell törődnie, hogy nem hagyhatja többé, hogy az érzelmei átvegyék fölötte a hatalmat, mint az imént. Meg kell szoknia, hogy csodálatos és félelmetes dolgokra képes mostantól. Ez nem könnyű. És nem is lesz az még hosszú ideig. Jelentsek bármekkora rosszat a szemében, mégis törődöm vele. Talán, mert magamra emlékeztet. Arra, aki voltam. Mellettem sem volt senki. Csak Bryan, de mindig is ott volt bennem a tartás irányába, hogy a vékony határ, amit jelent neki a közelségem majd átcsúszik valahová, amitől féltem kettesünk. És ez is lett a vesztünk. Ezért vagyok most itt. Mystic Fallsban, a közelében. Mert a félelmemből tápláltam nyolc éven keresztül a lidércet, amit róla festettem. De már tudom, hogy helytelen volt. Mindenesetre Birdievel könnyebb lesz. Simulékonyabb. Talán. Én bízom benne... -Van, akinek gyorsabban megy, van akinek lassabban. Ha hiszel magadban és bízol bennem, talán csak hetek kérdése. Sok könyvem és írásom van, tudlak segíteni velük.- mosolyom finoman szélesedik, miközben enyhén oldalra billen fejem. Szemeim pásztázzák, lágyan megcirógatom, letörlöm a vért, ahol engedi nekem. Jól tudom, hogy mennyire meglehet rémülve mindattól, ami történik vele - benne, de talán engednie kell, hogy a vénáiban áramló mágia végre fellobbanhasson és betölthesse az űrt. Ha van rá egy hajszálvékony remény is, hogy felgyúl majd odabenn, akkor talán még könnyebben is fog neki menni. Bárhogyan is, miközben törlöm a vért róla, olyan érzésem támad, mintha kötődés alakulna ki bennem irányába. Testvéri, boszorkányi, nem tudnám megfogalmazni pontosan, de érzem. -Nem vár rám senki.- keserű mosollyal jegyzem meg -És bár a munkám néha elszólít, szánhatok rád időt, ha te is szeretnéd.- alig észrevehetően bólogatok, továbbra sem eresztve tekintetemmel. Bármit is gondol most, talán fél is tőlem, de tudnia kell, hogy nem akarom elriasztani, sőt, egyáltalán nincs bennem rossz szándék. Akárhogy is érezze, tiszteletben tartom. Az ő döntése kell, hogy legyen, ha végül rábólint a segítségemre. Lepillantok közénk, amikor köszönetet mond, majd csak állammal felé bökve görbítek ajkaim vonalán. Nem akarom elismételni, hogy mennyire nincs miért hálásnak lennie, sem köszönetet mondania. Nem azért maradtam mellette... Felpattanok, majd felhúzom őt is, miután belesimul tenyere az enyémbe. Enyhe bólintás, majd kiszélesedő mosoly. Bólogatok helyeslően, amikor a pihenésről beszél. Közben táskámban kotorászok, hogy előhúzva onnan névjegyem átadhassam neki. -Nem történt semmi.- megcsóválom a fejem, majd hagyom, hogy átöleljen. Karjaim hamar körbefonják karcsú körvonalát és belesimul arcélem zuhatagába, hogy törődön szoríthassam magamhoz egy pillanatra, mielőtt még kétfelé nyílna utunk. Amint elhúzódik tőlem, kezébe nyomom a vékonyka papírt. Rajta a nevemmel és az elérhetőségeimmel. -Vigyázz magadra.- érzékeny pillantás, mielőtt elfordulva tőle végül az ajtó felé sietnék, hogy távozzak és magára hagyhassam. Erős vagy, erősebb, mint gondolnád!
[You must be registered and logged in to see this link.] | Köszönöm a játékot Kedves, bocsáss meg, hogy megvárattalak a záróval! |[You must be registered and logged in to see this link.]
Lassan bólintok arra, amit mond, hiszen tényleg várható volt, de talán én is reménykedtem abban, hogy sose fog megtörténni? Sose fog eljönni az a pillanat, amikor kiderül, hogy én is másabb vagyok? Egyszerre volt jó különcnek lenni és nehéz is volt annak lenni a családban, de látva azt, hogy kinek milyen lett az élete talán nem meglepő, hogy én inkább maradtam volna egyszerű ember, hogy ne kelljen még több terhet elviselnem, de persze az élet végül lecsapott rám és még inkább felbolygatta az életemet. Azért viszont szerencsés vagyok, hogy pont őt sodorta utamba az élet, hiszen ha más talál rám, akkor ki tudja, hogy mi történik. Így viszont tudtam jól, hogy tényleg igaz, amit mond és segítene nekem. Fogalmam sem volt az, hogy miért éreztem hirtelen magam biztonságban a közelében, de úgy éreztem, hogy ő jó és nem akar ártani nekem. Mintha csak egy fölre szállt angyal lenne, aki elveszítette a szárnyait és a glóriáját. - De az hónapok, nem? Mármint amíg nem kell attól tartanom, hogy butaságot csinálnék… viszont annyit én nem lehetek távol. Ha kimaradok, akkor vége mindennek és kezdhetem elölről az egészet. – ahhoz pedig már túl sok időt öltem bele az egészbe, meg pénzt és nem akarom feladni az álmaimat. Szeretnék továbbra is orvos lenni, segíteni másoknak, ahogyan egykoron rajtam is segítettek, amikor a balesetem történt. Egy idegen voltam a világban, hiszen semmire se emlékeztem eleinte, de ők mégis befogadtak és a családom lettek páran. Nélkülük ki tudja, hogy merre is lennék most. Hagyom, hogy letörölje valamennyire a vért, hiszen nem akarok arra emlékezni, hogy az erőmnek köszönhetően miként kezdett elvérezni az orrom. Talán még se erre születtem, vagy mindenki így kezdi? Ez jelezné azt, hogy még túl gyenge vagyok és túl nagydolgot akartam tenni magamhoz képest? Fogalmam sincs, de másra nem tudok következtetni, de még se kérdezem meg. Inkább hallgatok, pontosan úgy hagyom neki, hogy tegye a dolgát, ahogyan egy nővérnek vagy nagynéninek hagyná az ember. - Nem ismersz, meg biztosan van jobb dolgod is, mint egy sírós kezdő boszorkányt pátyolgass. Például otthon tuti várnak rád. – pillantottam rá barátságosan, hiszen igazán gyönyörű nő volt. Olyan, akikért a férfiak tuti rajonganak. Legalább nehezen tudnám elképzelni, hogy a férfiak nem próbálkoznak a kegyeibe férkőzni, de mindegy is. Ez nem is tartozik rám. Inkább legyek hálás azért, amiért egy ilyen belépő után is még mindig itt maradt. Sőt, még segítene is nekem! Azt hiszem tényleg mázlista vagyok. – Köszönöm! – szólaltam meg végül alig hallhatóan, hiszen tényleg hálás voltam neki azért, amiért felajánlotta a segítségét. Arra pedig, hogy ő is dolgozik és ennek ellenére normális életet él csak egy aprót bólintottam, hogy igaz. Bá annyira nem ismertem őt, de nem hiszem, hogy pont erről hazudna. Amikor felém nyújtja a kezét, akkor kisebb habozás után elfogadom és én is talpra állok. Próbálom magam kicsit rendbe szedni, a kapott zsebkendővel megtörölgetem az orromat is, míg egy másikkal a szemem sarkát, hogy minden könnycseppet eltűntessek. – Igen, lehet, hogy most egy kis pihenőre szükségem lesz. – értettem vele egyet, hiszen ez nem olyan dolog volt, amit két perc alatt elfogad az ember. Végül elvettem a névjegykártyáját. – Köszönök mindent Eleanor és sajnálom, hogy úgy viselkedtem veled! – pillantottam rá bocsánatkérően, majd mielőtt még távozhatott volna megöleltem őt. A pihenős mondatomból pedig sejthette, hogy se nem este, se nem másnap fogom keresni. Talán csak pár nap múlva, hiszen ahhoz, hogy segíteni tudjon, ahhoz előbb nekem is el kell fogadnom ezt az egészet, amire fényderült.
Köszönöm a játékot, nagyon élveztem. Amennyiben benne vagy folytatásban, akkor szívesen egyeztetek veled bármikor pm-ben! [You must be registered and logged in to see this link.]
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Május 06, 2017 10:43 pm
Látszólag távolra zuhan attól, hogy képes legyen félelmét csillapítani. Nem lep meg. Amikor először jelentkeztek a tünetei nálam, hogy boszorkány vagyok, még kölyök voltam. Anyám minden jelemről azt gondolta, hogy a testvérem csinálta. A vége az lett, hogy kísérletezni kezdett rajta. Nem egy mesés történet. Ráadásul mellettem nem volt ott apám, hogy elmagyarázza, hogyan történhetett meg ez velem. Le kellett hazudnom magam, rejtegetnem kilétem. A barátaim váltak a családommá. Egyedül kellett rálépnem erre az ösvényre, bele kellett rázódnom és egyáltalán nem volt könnyű. Nem kívánom ezt senkinek sem. Enyhén fordul fejem, mikor kijelenti, hogy a családjában másokban is meg van a természet feletti. Szám sarka rándul, elfojtok egy mosolyt, mi gyermeteg ártatlanságából indul fel belőlem. Annyira törékenynek látom a heves, tűzről pattant kisasszonyt, aki az előbb még előszeretettel rúgta volna szét a hátsómat. Haloványka lesz mosolyom. Aggodalmassá válok. Valamiért szívemre simítom a lánykát, óvni, vigyázni készülök. -Előfordul, hogy egyes személyeknél később jelentkezik a mágia. Ez... nem köthető időhöz. És, ha valóban ilyen sok mindenkin ott a pecsétje, várható volt, hogy előbb-utóbb te is kapsz majd belőle. - tényleg igyekszem megnyugtatni, csillapítani háborgó, lángoló lelkét, de ez nem esik olyan könnyen. Elvégre nem vagyok tapasztalt. Ha valami történt én elfojtottam. Túl sok kötelékem pedig - nincsen. Egyedül Bryan az, akihez kapcsolódom, de ő még egyszer sem mutatta jelét, hogy lenne köze ehhez a világhoz. Én pedig nem mutattam előtte. Előtte szégyellem. Félek, az a vékonyka kötél, ami még összeköt bennünket, hamar elszakadna, ha még ezt is rápakolnánk. Épp elég Diana súlya, ami pehelykönnyű volt egykor, mostanra ólomként nehezedik ránk. És ahogy én őt, ő úgy engem, már mindig rá fog emlékeztetni. Egészen addig súrlódik, amíg végül ölelésembe nem bújik. Hihetetlen és valószínűleg megismételhetetlen csoda, hogy a varázslata megszűnik. Még az sem zavar, hogy bíborrá pettyezi blúzom. Kifejezetten örülök, hogy megpuhíthatom, hogy megnyugszik és nem zilál már olyan intenzíven. Valamiért fontos lett nekem. - Elhúzódik tőlem, de én nem tántorodom túl messzire. Arcom aggódó, szemeim kutatják övéit. -Pontosan ezért kell megtanulnod, hogyan bánj vele. Én sem bántok senkit. Idővel majd te sem fogsz. Tudom, igen, tudom, hogy ez most még lehetetlennek tűnik, de nem az. Nézz csak rám!- mosolyom el puhán, fejem kissé oldalra billen, ahogy nézem őt. Figyelem, hogyan törli meg az arcát, de látva, hogy a vörös takaró nem akar elillanni onnan egy könnyen, elnyújtózom táskámért, hogy egy nedves törlőkendőt kapjak ki onnan. (Hiába vagyok boszi, azért még nő vagyok!) Onnan előkapok egy maréknyit, majd azzal segítek neki, ha hagyja nekem. A párbeszédet persze nem szüneteltetem közben, de nem kell, hogy a vér emlékeztesse rá, mivé válhat. Könnyeire is szolgáltatok egy kendőt, meglepve magam is, milyen jól felszerelt vagyok. Érzékenyen érint, mennyire nehéz dolga lesz. Viszont annyiban egyszerűbb, hogy több körülötte a természetfeletti, így nem kell félnie feltétlen tőlük, a véleményüktől. -Miért ne segítenék? A helyedben én is így reagáltam volna...- ejtek vállat finoman, majd épp annyira elhúzódom, hogy a fal mellé, az oldalára ülhessek. Nem akarok messzire lenni tőle, de azért azt sem akarom, hogy azt érezze, rákényszerítem magam. Mindössze felajánlom, hogy mellette leszek, ha akarja. -Hát persze, hogy nem! Látod? Én is űzöm a hivatásom, mégis az vagyok, ami...- somolygó pillantással révedek csillogó tekintetére, enyhén grimaszolva. Bocsánatkérően fordítom el fejem, hiszen nem lettem a szíve csücske, ez tény, de legalább láthatta, hogy hiába kiabált velem, nem történt részemről semmi. Ez elég bizonyíték rá, hogy meglehet ezt tanulni! -Akkor melletted leszek!- mosolygósan, derűsebben nézek le rá a vállam fölül, majd annyira elnyújtom a kezem, hogy kihalásszak egy szöszke tincset arcából és a füle mögé kényszerítsem finoman. Elnézem egy darabig, majd felegyenesedem mellőle, hogy végül kezem nyújtva -ha elfogadja- felsegíthessem. Ha ez megtörténik, mellem fölötti zsebemből névjegyem húzom elő, hogy az apró kezébe nyomhassam. -A legjobb lesz, ha most megpihensz. Mondhatnád, hogy rosszul lettél...- szabad kezemmel orra felé intek, hiszen az arcára száradt vér elég jó bizonyítéka ennek -És ha megnyugodtál, akkor majd, ha készen állsz rá, megtanítalak pár trükkre. Mit szólsz hozzá?- várva feleletét lehajolok táskámért. Nem akarom túl sokáig nehezíteni most neki, úgy gondolom meg kell emésztenie és beszélnie kell a családjával - ha tud. Bármit is szeretne, itt vagyok!
Szavai nem sokat segítenek abban, hogy megnyugodjak. Képtelen vagyok rá, mert nem értek hozzá, pedig még talán a legfélelmetesebb vadállat is képes lenne megnyugodni attól, ahogyan beszél és kezes báránnyá válna, de nekem még se megy. Félek, ijedt vagyok és elveszett. Újra úgy érzem, hogy sehova tartozom és nem tudom, hogy kivagyok. Elvesztem és nincs kiút. Mindig is úgy nőttem fel, hogy a családunkban mindenki különleges, csak én nem. Én voltam a legkisebb és a leginkább kilógó, a család kicsi fekete báránya ilyen téren, erre ez a nő azt mondja, hogy én teszem, hogy miattam táncolnak az izzók és miattam záródott be az ajtó. Mégis miként tehettem ezt? Miért most jelenik meg a képességem? Apróra húzom magam, amennyire csak lehetséges és szinte rettegek, de tőle, magamtól vagy mindentől? Talán inkább az utóbbi igaz, mindentől félek és semmit se értek. - Én… a családom különlegesekből áll, boszorkányok, farkasok, de én… eddig mindig abban nőttem fel, hogy én nem örököltem semmit se. – szólalok meg alig hallhatóan és rémültem, de ennek ellenére is valószínűleg hallja, amit mondok. A szemeimet lesütöm, nem merek felnézni és ha arcomat nem fordította volna maga felé, akkor rá se néztem volna. Érzem, hogy az orrom eleredt és egyre inkább vérzik, ahogyan úgy érzem, hogy az erőm is egyre inkább el akar hagyni, de bármennyire is könyörögök mélyen legbelül, hogy legyen vége, de még se történik meg az, amire vágyom. Míg végül az ölelésében nem kötök ki. Nem érdekel semmi se, de úgy érzem, hogy ott biztonságban lehetek és bármennyire is idegen, egy fura oknál fogva elkezdek megnyugodni és szép lassan a lámpákkal való varázslat is abbamarad. A csend könnyedén telepszik ránk, de nem bánom. Olyan, mint egy védelmező nővér ölelése, vagy szeretetteljes nagynénié. Talán hosszú percek telnek el, talán csak pár perc, amikor kicsit óvatosan kibontakozom az öleléséből. Az érintése gyengéd volt és oly megnyugtató, szeretetteljes. Egy halovány mosoly kúszik az arcomra, majd megrázom lemondóan a fejemet. – Mégis miként maradhatna mindegy úgy, min eddig? Veszélyes vagyok, az akaratom ellenére teszek dolgokat. Mi lesz akkor, ha ártok valakinek? – kérdezem meg szinte remegő hangon. A szüleim haláláért is részben magamat okolom, de még se tudok mit tenni. Félek attól, hogy ismét ártatlanoknak árthatok, pedig nem akarok. Remegő kézzel halászok elő zsebkendőt, hogy a vért letöröljem valamennyire az arcomról és a kezeimről, de mintha nem akarna eltűnni továbbra se a vér. Egyszerűen képtelen vagyok rá, mintha a vér többé már nem akarna eltűnni és a sorsomat pecsételné meg. Csendesen hallgatom azt, amit mond, de nem felelek. Képtelen vagyok rá, elveszem a kendőt, hogy a könnyeimet pedig azzal itassam fel, de helyette mindig új és új szökken elő, még ha szép lassan kezdek is megnyugodni. – Miért segítenél? Nem ismersz és azok után, ahogy viselkedtem… - sütöm le a szemeimet, hiszen szégyellem magam, nem is kicsit. Nem akartam őt bántani, de ha nem teszem meg, akkor talán sose derül ki, hogy mi a „gond” velem. – Tényleg? Tényleg sikerülhet, és még nem is kell feladnom a hívatásomat? – csillannak fel íriszeim, hiszen orvos szeretnék lenni. Szeretnék jót tenni, de mégis a félelem könnyedén költözik be a szívembe. Tudom, hogy a családomban milyen remek boszorkányok vagy éppen warlockok éltek, ahogyan a nővérem is remek farkas volt, aki hibriddé vált, de ez akkor is hihetetlennek tűnik. – Én… én szeretném, hogy segíts. – emelem rá végül a pillantásomat és láthatja, hogy szinte a pillantásom könyörög neki, hogy tegye meg. Szükségem van rá, még akkor is, ha ez önzőség a részemről…
A lány látványos kétségbeesés következtében hátrál neki a falnak. Háta belecsapódik, beleidomul. Ha tehetné, eggyé válna a fallal, ebben biztos vagyok. Még sem tudom, hogyan közelítsem meg anélkül, hogy megrémiszteném. Lépek egyet, majd újabbat. Egyik kezem fejem mellett, hogy óvjam, ha a pislákolás átfordulna valami veszélyesebbé. Mondjuk, ha tárgyakat reptetne az akaratával, az már nem esne jól puha alakomnak, így nem árt, ha felkészülök, hogy az érzelmei átcsapnak vadabbakká. Nehéz lehet ennyi mindent megélve, ilyen idős fejjel belecsöppenni a boszorkánykodásba. Én gyakorlatilag belenőttem, nekem nem okozott különösebb gondot. (Ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy anyám népirtást tartott emiatt.) - Ígérem, ha megnyugszol, abbamarad! - tartom fel kezeim védekezően magam elé, pedig jól tudom, hogy most nem én vagyok a célpont. Tárgytalan eljátszanom, hogy félek tőle, hiszen valószínűleg kisujjból képes volnék csillapítani a támadást, mivel megcélozna. Nem mintha olyan gyakorlott boszorkány lennék, de tudom, hogyan kell hárítani, illetve idősebb - többet megélt vagyok az életnek ezen terén, mivel ő még csak ismerkedik. Látom, mennyire megrémül, így nem mozdulok, megtorpanok. Kezeim leengedem, látnia kell, hogy én nem félek, s így talán ő sem fog tartani tőlem. - Kérlek, előbb nyugodj meg. Nem segítesz magadon, sem rajtam, ha ilyen állapotban beszélünk. - hangom bársonyon, meglepődök rajta, milyen érzékenyen tudok szólni. Hiszen szakmámból kiindulva ténylegesen nem is csoda, hogy ennyire ismeretlen e hangszínem. Elvétve meghallom, különösebben nem foglalkozom vele. Most mégis védelmezőnek kell lennem. Hogy is keveredhettem bele ebbe?! Egészen kicsire csuklik össze. Meglep vele, mennyire apróra képes összekucorodni. Halovány mosolyt csal elő belőlem. Olyan, mint ázott macska az út peremén. Képtelen lennék elandalogni, magára hagyni. Ösztönből közeledek felé, valamivel bátrabban talán, mint kellene. Leguggolok, majd féltérdre ereszkedem. Szoknyában meglehetősen kellemetlen, kényelmetlen de nem foglalkozom ezzel különösebben, mert tudom, hogy a leánykának most szárnyakra van szüksége. Olyanokra, mik eddig megtöredezve, letakarva díszelegtek a hátán, arra várva, hogy valami előcsalogassa őket, s most, hogy ez megtörtént, átoknak éli meg őket, de idővel majd rádöbben, mennyire kellemes, hasznos, illetve csodás dolog ez az életforma. Gyengéden nyújtózom arcáért, hogy figyelmét magamra kényszerítsem. Törődön susogok hozzá, figyelve rá, ne ijesszem el, ne ijesszem meg. - Talán nem tudtál róla, de a véredben van. - búgom halkan, szelíden, félig megdöntve fejem, hagyva a vörös tincseimnek, hogy előre hulljanak kulcscsontom takarják. Megpróbálkozom megnyugtatni azzal, hogy megmutatom, nincs vele egyedül, hogy magam is boszorkány vagyok, méghozzá büszke rá, hogy így van. Elhúzom kezeim, ölembe ejtem őket. Sután várom reakcióját, haloványka félmosollyal arcomon. - Tényleg nem te... - ismétlem szavait, majd szélesedő mosolyom alól bólintok - Az erőd az, ami az érzelmeidre reagál. Igazából te vagy az egyetlen, aki véget vethet ennek... - intek jobbommal a lámpa felé, majd a vértől ázott arcára mutatok finoman. Sajnálkozóan fürkészem, szeretném karjaimba zárni, de nem ismerem - nem merem. Mégis! Megdöbbentően gyorsan vonul bele ölembe, karjaim ösztönből, féltőn ölelik át. Szegény gyermek ... - Hiszen az én szemeimben az, hiába nem vagyok még avarkori, sem túl koros, olyan fiatalka, olyan ártatlan. Óvni kívánom, így hát édesgetve simítom, hagyom összeolvadni körvonalaink, ameddig csak szükségesnek érzi. - Minden marad úgy, ahogy eddig is... - suttogok halkan, finoman cirógatva, ahol még érhetem, szélesedőbb mosollyal tapasztalva, hogy alább hagy a villogás, a szikrázás, ahogy mellkasának heves emelkedése-süllyedése is. Vele együtt csillapodom magam is! - Hidd el, csak meg kell tanulnod együtt élni vele. Pár hét, s már aligha fogod észrevenni, mert olyan ügyesen bánsz vele. És hasznos is! - húzok elő zsebemből egy kendőt, mit átnyújtok, hogy azzal megtörölhesse arcán elmosódó könnyes-bíbor foltjait - Főként, ha veszélybe kerülnél. Életeket menthetsz vele. Akár a sajátod is... - pillantok le magunk közé, továbbra is görbe vonallal ajkaimon, majd fel a szemeibe - Ha akarod, segítek benne. - bólintok, keze után nyúlva, s megszorítva azt finoman, hogy éreztessem vele, eszemben sincs magára hagyni!
Nem értem, hogy mi történik és miért. Mintha csak valami fura erő járná át ismét a testemet, ami felszínre akarna törni és pusztítani vagy éppen néha csodálatos dolgokat véghez vinni, de még se teheti meg. A kezem meg remeg, ahogyan lepillantok rá, de aztán minden változni kezd. A lámpák ismét pislákolni kezdenek, mint már párszor megtörtént. Sose gondoltam azt, hogy miattam van. Mégis én miként tehetném ezt, hiszen csak egyszerű ember vagyok… ezzel is mindig kilógtam a családból, hiszen nem lettem mágus, se farkas – aki később hibriddé vált-, mint a testvéreim. Én csak egy lány voltam, aki a földi halandók életét élte. Érzem azt, ahogyan a vér szép lassan folyni kezd, mintha csak egy patak tört volna utat magának, hogy végre a felszínen haladhasson tovább. Rémültem nyúlok oda, miközben hátrálok egészen a falig. A gyönyörű bíbor színű folyadék pedig könnyedén keni össze a kezemet, ahogyan megpróbáltam eltűntetni, de még se ment. Csak egyre inkább féltem és reszkettem. - Akkor fejezze be ezt! – kérleltem szinte könyörögve, hiszen még mindig azt hittem, hogy ő szórakozik a lámpákkal vagy éppen miatta eredt el az orrom vére. Amikor közeledik, akkor én még próbálok hátrálni, de igazából már nincs hova. Félek és reszketek, mint egy falevél a viharban, akit messzire repített a szellő az otthonától. – Ha nem maga, akkor mégis ki? Ez egy kórház, itt nem lehetne ilyen… - van tartalékgenerátor, így nagyon nagy gebasznak kellene történnie ahhoz, hogy ilyesmi történhessen itt. Másrészt meg arra se találtam igazán magyarázatott, hogy az miért vérzik az orrom. Talán mégis ő csinál valamit, nem? Tudtam, hogy nem csak emberek élnek, hála a családomnak, de mindig is úgy nőttem fel, hogy engem elkerült a különlegességek tárháza, ami jellemző volt a családomra. Nem sokkal később viszont már a földön próbálom apróra húzni magam, miközben még mindig remegek, de már nem csak a vérem folyik, hanem a könnyeim is. Nem értek semmit se, de mégis olyan érzés, mintha valami belülről szét akarna feszíteni. Nem értettem, hogy miként lehetséges ez. Figyelnék, de nem tudok. Megrémiszt az egész helyzet, inkább csak még apróbbra próbálom magam húzni, hogy hátha végre befejezi azt, ami művel és elfuthatok. Menekülnék, de igazándiból azt se tudom, hogy mi elől. Amikor keze közé fogja a véres és könnyes arcomat, akkor összerezdülök, de nincs erőm ellenkezni se. Mintha csak elvesztem volna és rájönnék arra, hogy nem küzdhetek többé. Tényleg nem küzdhetek, csapdába estem, viszont fogalmam sincs arról, hogy milyen csapdába. Hiába az anyáskodó gesztus, a barátságos és aggódó pillantás, mert a félelem még se tud tovaszökkenni. – Neem…. én sose voltam az. Én nem örököltem ezt a dolgot… - dadogva beszélek, mint aki képtelen elhinni azt, amit hal. Én nem voltam különleges, mint a többiek. Kilógtam a sorból, így ez képtelenség. Ő? Mi? Ő boszorkány? Akkor… fogalmam sincs, hogy mi van akkor. Figyelem amit művel, de a mosolyát képtelen vagyok viszonozni. A zavarodottság könnyedén ül ki a félelem mellé arcom mimikájába vagy éppen íriszeim játékába. - Én nem lehetek az. Miért most? Nem én művelem ezt… - utaltam itt a lámpákra. Nem mozdulok, hiszen már nincs is hova, majd amikor ismét megszólal, akkor könnyes fátyol mögül pillantok rá, majd a következő pillanatban úgy bújok hozzá, mint egy kis gyerek tenné a keresztanyjával vagy a húg a nővérével, amikor minden káosszá változik. Szép lassan kezdek megnyugodni és pontosan úgy marad alább a fura a jelenség is. – Én… én… mi lesz most? – kérdezem szipogva miután kibújtam az öleléséből és próbálom a könnyeimet letörölni, hiszen nem tudom, hogy mi lesz most. Én nem akarok már különleges lenni, nem akarok másokat veszélybe sodorni.
Nagyon sajnálom, hogy ennyit késtem, késve vettem csak észre. Máskor nyugodtan vágj hozzám egy pm-t, ha sokat késnék. [You must be registered and logged in to see this link.]
Hozzászoktam, hogy időnként rongyként kezelnek, -szakmabeli ártalom- ennek ellenére, vagy épp ezért könnyedén viselem a korholást, mivel a fiatalka nő illet. Állam szegem, s bár ez nonverbálisan a düh kifejezése volna, nem érzek irányába hasonlót sem! Épp ellenkezőleg. Empátia áramlik ereimben, meglehetősen meleg fajta. Eszembe juttatja, hogy én miképpen reagáltam anyám dolgaira, s hogyan maradtam egyedül. Miképpen idomultam bele a Foster családba, s ha valaki akkor anyámról beszélt volna, biztosan felrobbantom a koponyáját és átküldöm a túl oldalra... Pontosan emiatt nem neheztelek rá, még csak meg sem fordul a fejembe vitatkozni vele. Tűröm! Tűröm az ellenállását, mert tudom, hogy előbb utóbb bekövetkezik majd az, amire én számítok, s felnyílnak szemei a dologgal kapcsolatban. És mikor az a pont bekövetkezik, azt kívánja majd, bár lett volna valaki mellette... Elfordulok tőle, hiába hallom zaklatottságát. Biztosra veszem, hogy megnyugodni csak úgy, és a'képpen tud majd, ha hátra hagyom, s magányában elmerülhet szívének kedves termében, hol nincs más, csak kedvesei, de akkor ujjaim előtt megindul a kilincs, s a levegőbe kapok. Szemöldökeim kérdőn futnak össze, ahogy a zár kattan, s elzárja az utam valami, vagy valaki! Rögvest sarkon fordulok és szemeim a lány reakciójában kezdenek magyarázatért kutakodni. A lámpa fényei pislákolni kezdenek, s Birdie riadtan kihátrál a helyzetéből. A kérésére elnyílt ajkakkal, elképedve próbálok rájönni, hogy mi okozza a zárlatot! - Hirtelen fel sem merül bennem, hogy köze lehet a lányhoz! - Amint előkerült a bíbor vonal a leányzó orrából, arcom, mintha kisimulna a felismeréstől, indulok meg felé, feltéve a kezeim, védekezően, tenyérrel felé. - Semmi baj! Kérlek, nyugodj meg!! - haloványka, szinte erőltetett görbére ível ajkaimnak vonala, közben megpróbálom a tőlem telhető leglassabban ledobni a kezemben tartott táskám, hogy védtelenül közelíthessem meg a kis boszorkányt. - Nem akarlak bántani. És hidd el, hogy ezt nem én csinálom... - arcom amolyan 'hhmpppff' arckifejezéssé formálódik, mintha sértettséget éreznék. És valójában ott botorkál bennem, hiszen soha nem használnám arra a mágiámat, hogy ártsak bárkinek is vele! - Birdie! - igyekszem a szavába vágni, de meg sem hallva engem könnyekbe tör fel! Ez mind nem rám nézve veszélyes, sokkal inkább őrá. A mágiája és a munkája miatt is. A fal mentén a hűvös csempére huppan, mire minden anyai ösztönöm előugrik belőlem, s a lehető legközelebbre húzódom hozzá, térdeim rogyasztva, még mindig megtartva némi távolságot. - Kérlek, figyelj rám! - nyújtózom el, hogy megérinthessem, mire apróra gubózik előttem. Ha nem ropogna az áram fejünk fölött, biztosan hallható lenne, ahogyan a szívem megreped a látványa miatt. Bocsánatkérő pillantással esem térdre előtte, majd a zokogó lány arcát tenyereim közé fogva, kényszerítem rá, hogy rám figyeljen. - Birdie,.. - hangom reszketeg, de határozott, arcjátékom puha, barátságos - Mágiának hívják, amit művelsz. Boszorkány vagy! - susogom, szinte félve, hogy megriad, majd jobbom felemelve a táska, mit korábban ledobtam megemelkedik, hagyva magát akaratomnak - Akárcsak én... - mosolyom szélesedik, majd elfordítom pillantásom a lebegő tárgyról, s visszatérek az apróra zsugorodott nőszemélyhez. - Vedd át a hatalmat, ne hagyd, hogy az erőd uraljon téged... - búgom előrébb húzódva, még közelebb hozzá, ha tehetem, majd megfogom a kezét, és két tenyerem közé tartom - Nincs semmi baj!! Nem vagy egyedül. - dallamosan csilingel a hangom, magam is meglepve, mennyire képes vagyok a kedvességre ebben a helyzetben, de talán ő korábban még sosem élt át ehhez foghatót. A válaszokra azonban várnom kell még, a fontosabb, hogy óvjam a háborodott lelkét, és vigyázzak rá, amíg tehetem... Amíg engedi nekem!
Egyre inkább kezdtem érezni azt, hogy nem vagyok önmagam, és valójában nem is rá voltam dühös, hanem sokkal inkább magamra, de mégis ő kapta meg helyettem. Én voltam az, aki hosszú ideig menekült, aki a testvérei elől is eltűnt hiába tértek vissza az emlékei. Menekültem és újra megtehetném, mint egy kisgyerek. Részben talán tényleg az maradtam, egy sérült gyermek, aki nem tudja megbocsájtani magának a szülei halálát. Bárki bármit is mondott, mert ha nem kell odamennünk, akkor még most is élnének, az ikertestvérem lelkét se tépáztam volna meg annyira, még ha nem csak külsőre, de természetileg is eléggé különfélék vagyunk. Én voltam a kisebbik, akire mindig mindenki vigyázni akart és én lettem az, aki a családunkat megfosztotta és csonkává tette, még ha nem is kívántam egyikük halálát se, de elhoztam az akarom ellenére is. Árnyak között éltem és talán, ha a testvéremmel nem úgy sikerült volna a találkozás, ahogyan, akkor lehet, hogy Eleanor megjelenése is másképpen hatna rám, de egyre inkább úgy érzem, mintha arcon csapna ismét az élet, hogy végre nézzek szembe azzal, amit „tettem”, saját magammal és birkózzak meg végre. Nem futhatok örökké, de én még most is megteszem. Nem érdekelt az se, hogy ő csillapítana és a szavaim ellenére is próbál kedves maradni velem. Szavai mélyen hatolnak a szívembe, hiszen tényleg csak azt teszi, amit ígért, de még mindig ostromolom őt. Mintha nem számítana semmi se és azt akarnám, hogy ő velem együtt essen el, pedig semmi szükség nem lenne erre. Hiába az angyalhoz hasonló fürtök, amelyek arcomat keretezik, mert most semmi angyali nincs bennem. – Fel kéne nyitnom a szememet? – nevettem el magam hangosan, mert mégis mit képzel magáról, de mélyen legbelül tudtam, hogy igazam van. Arcom megfeszült és az ajkam megremegett, mintha mondani akarnék valamit, de még se menne a következő pillanatban viszont a zár hangosan kattant, mintha valaki bezárta volna az ajtót, a szobában lévő lámpák pedig vibrálni kezdek, mire riadtan hátráltam. – Mit művel? Hagyja abba… - szinte könyörögtem, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy én tettem, majd sietve kaptam az orromhoz, amiből egyszer csak vérfolyt. Nem értettem, hogy miért történik ez, vagy mi folyik itt… - Én sajnálom, de kérem ne bántson… - könyörögtem szinte, mert féltem attól, hogy ő szórakozott a lámpákkal is, ahogyan a zárral, de mégis miként tette volna? Itt állt végig, ez csak valami félreértés lehet, vagy képzelődöm. – Sokáig futottam, menekülni próbáltam, mert úgy gondoltam így mindeninek jobb lesz. Így védhetem meg azokat, akik fontosak számomra. – közben pedig a könnyeim is potyogni kezdtek, miközben a falnak támaszkodtam végül földre roskadtam… - Igaza van, de félek… - féltem szembe nézni azzal, ami rám várna, ha belemennék a dologba. Féltem attól, hogy egyedül nem tudnám megtenni, hiszen barátaim már régóta nincsenek. Túl sok furcsaság történt mostanában körülöttem, és féltettem őket. A lábaimat felhúztam és a kezemmel átöleltem. – Csak sajnálom… - és talán ez volt az a pillanat, amikor megtörtem és rájöttem arra, hogy nem futhatok el örökké. Szükségem van rá, erre a nőre. Szükségem van arra, hogy segítsen szembe nézni azzal, ami a múltamban lappang és felemészt szép lassan.. Ahogyan pedig a szavak elhagyták ajkaimat ismét párszor pislákolni kezdtek a fények, mintha csak valami horrorfilm színhelye lenne, mire még inkább ijedten rezdültem össze.
Abban bíztam - én naiv - hogy, ha végig hallgat, majd belátja, hogy valóban tudnia kell mindezekről. Fáj, mindenkinek fáj valami és mindenkit értek veszteséget. De én bármit megadnék azért, hogy tudjam mi történt anyám körül, mikor a tragédia beköszöntött. Valamint Diana körül. De hozzám nem jött egy ügyvéd sem. Senki nem akart engem előre helyezni, sem Bryant. A háttérre lettünk fölfestve, melléktermékekként. Nem számított, hogy akartuk, vagy nem, nem jött a segítség. Egy ügyvéd nem lehet ember. Azok után nem, hogy ilyen ügyekben nyersnek és tapintatlannak kell lennünk. Akkor is, ha vannak lélegzetelfojtó pillanatok... Kettesben ragadunk én pedig kénytelen vagyok belátni, hogy a legkevésbé sem érdekli mindaz, amiért jelen vagyok. Tudomásul veszem, de el kell mondanom, hogy mit gondolok. És úgy tűnik rosszul döntök, mert a tűzről pattant leányzó, szinte sárkánnyá változik és alighanem leégetné a lényem teljességét, ha meglenne hozzá a tűz is! Vissza kell fognom az indulatom. Mentegetőzésre persze nem adom a fejem. Miért is tenném? Ez a fajta reakciója arról tanúskodik, hogy gyerek még. Látnia kellene a segítséget és nem két kézzel hárítania. Fáj? Igen, fáj. De addig fájni fog, amíg nem néz szembe vele... Szótlanul tűröm a rám zúdult haragot. Le nyelem a békákat. Le kell nyelnem. Bryan ezt tanította! - én meg fejben elképzelem, ahogy mellettem áll és fejével int, hogy lépjek közelebb a lányhoz, próbáljam megnyugtatni. Természetesen ez a próbálkozásom is kudarcba fullad. Hiába próbálok meg vékonyka bizalmat építeni benne irányomba, az el nem mondott történetemmel, újból támadólag válaszol. Le kell ejtenem tekintetem, kiengedve a fáradt gőzt. Olyan vehemens, akár egy kóbor, vadmacska. Képtelenség ilyen rövid időn belül megnyugtatni, ezért azt teszem, amire szüksége van. Magára hagyom... Már a kilincsen tekerednek ujjaim, mikor újabb támadást indít felém. Szinte némán felnevetek, amit persze nem láthat, hiszen háttal állok neki. Megcsóválom a fejem, majd oldalra billentve azt fordulok felé. - Megállapodtunk, ha meghallgat távozom. - nem foglalkozom a sértegetéseivel, lepergetem magamról őket. Más lehetőségem nincs! Ha hagynám bejutni a szöveteim alá, biztosan felfalnának a démonaim. De nem. - Nézze. Elmondtam, amiért jöttem, maga pedig nyilvánvalóvá tette a számomra - nem is egyszer -, hogy mennyire nem érdekli mindez magát. Nem könyörögni jöttem, tájékoztatni. Nagy különbség van a kettő között. - hangom megfeszül, ahogy arcszerkezetem is - Nem rám kell haragudnia a múltjában elszenvedett tragédiák miatt. Fel kéne nyitnia a szemét, és belátni, hogy nem mindenki az ellensége. - csóválom meg a fejem lemondóan - Persze ezt hiába mondom, úgyis eldöntötte már, hogy maga ellen vagyok én és az egész világ is... - rázom meg a fejem, majd sóhajtok végül - Hacsak nem gondolta meg magát, nem tartanám fel tovább. - kapaszkodom az udvariasságom alappilléreibe, igyekezve megmaradni egy légtérbe a tigrissel. Idő kérdése és robbanhat. Én pedig nem vagyok golyóálló, tehát ebből az következik, hogy végeztünk.
Igazából fogalmam sincs, hogy mit remélt. Szerintem egyik ügyvéd se hinné azt, hogy ha ilyennel keres fel valakit, akkor majd hálával fog irányába fordulni. A békesség és a jókedv könnyedén illan el, hiszen semmi vidámságra okot adó dolog nem történik. Ahogyan nem vágytam arra se, hogy ismét a fájó múltat valaki felelevenítse, hogy emlékeztessen arra, amit egykoron elveszítettem. Nem akartam újra átélni a múltat, hiszen eleve nem volt könnyű. A családom eleve sokáig engem is halottnak hitt. A sírom ugyan üresen állt, de engem is eltemettek a szüleimmel, hiszen teljesen másik városban kötöttem ki és sokáig még ismeretlen is voltam, hiszen az irataim elvesztek, ahogyan az emlékeim is. Néha azt kívánom, hogy bár csak ne emlékeznék mindenre, de nem lehet. Ha felejteni is próbálok, akkor is valami történik vagy valaki megjelenik, aki a múltamra emlékeztet. Arra, ami enyém lehetett volna, de még se. Sokszor gondolkoztam azon, hogy a nyakamban logó medálok társaságában függő gyűrűnek a párja vajon kié lehet, de sose jöttem rá. Mintha az emlékeim ezzel kapcsolatban sose akarnának visszatérni, inkább a tudatlansággal védenének meg. Nem túlzottan hat rám az, hogy kérlel. Nem érdekel, amit mondani akar. Ő jött ide, akkor hallgassa meg azt, amit kiváltott egy ismeretlenből. Lehet sokan örülnének neki, de jelenleg én nem tartoztam közéjük. Nem láttam benne mást, mint egy kellemetlen idegent. Szavait végig hallgattam, de a düh nem csökkent, hanem inkább nőtt. Végül keserűen nevettem el. – Az állapoton? Hallja egyáltalán amit mond? Miért kell minden egyes ügyvédnek mások józanságát megkérdőjelezni vagy állapotát? Maga szerint, ha ezt hallaná valaki, akkor meddig tartan a karrierem, vagy ez magát nem is érdekli? – ha megpróbált volna megszólal, akkor könnyedén intettem le és a szemeim szinte szikrákat szórtak. – Miért lenne kötelező tudnom arról, ami zajlik? Miért kellene az, hogy mások mondják meg, hogy miről kell és miről nem tudnom, csak azért, mert az igazságszolgáltatás nem éppen a legjobb rendszer? Nem Hasfelmetsző Jack szabadul ki, így vélhetően egyetlen egy cikk se szólna róla, vagy netán attól tart, hogy felkeresne és veszélyben lenne az életem? – eléggé abszurd gondolat. Én nem hittem ebben, hogy bármi bajom eshetne. Gondatlan volt, az igazság pedig még se győzhetett teljesen, mert szabadulhat ideje korán és erre még van képe engem is belerángatni ebbe a dologba. Valószínűleg az illető azt se tudta, hogy merre lel, így? Közben pedig már a széket is magam mögött hagytam. Állok, mint egy vad, mely ugrásra készül. A szemeimben pedig a csalódottság és a düh könnyedén csillant meg a szemeimben továbbra is. Szinte szikrákat szórtak az íriszeim. – Most kellene elkezdenem sajnálni? Maga se gondolhatja komolyan, hogy egy ilyen belépő után érdekel az, hogy az Ön vállát milyen teher nyomja. – sziszegtem szinte dühösen és erő kellett ahhoz, hogy ne essek neki. Hátráltam, amikor ő közeledett. Jobbnak láttam a távolságot fenntartani. Figyeltem a távolodó alakját, de nem mozdultam meg. Szavak se hagyták el az ajkamat egészen addig, amíg már a kilincsre nem fonódtak az ujjai. - Ennyi? Letámadt valakit, majd azt mondja rá, hogy nincs olyan állapotban? Tényleg ezt csinálják a maguk fajták? – kérdeztem meg hitetlenkedve és egy kisebb nevetés keretében, mert érdekes volt látni, hogy ennyire könnyedén feladja. – Nem éppen tart ki amellett, amiért jött vagy tévednék? Vagy csak nem viseli el, ha nem rajonganak magáért? – a karomat pedig összefontam a mellkasom előtt. Láthatta, hogy nincs nyert ügye, de a kirohanásom szerintem teljesen jogos volt és nem értem, hogy mit hitt. Csak nem hihette azt, hogy minden menni fog, mint a karikacsapás. Amúgy is amik számunkra fontosak, azokért küzdeni illik, nem?
Asszociációs képességeim nem arról híresek (vagy éppen hírhedtek), hogy egy átlagos érzelmi reakciótól lefagynak és kikapcsolnak. Elnézve a lányban keringő megannyi érzelmet, mégis eszembe jutnak saját foltjaim. A múltam foltjai. Az agyam szokás szerint felpörög megannyi intuíció hatására; félő, már nem rezeg együtt az általunk ismert univerzummal, hanem egyenesen egy új dimenziót hasított magának térben és időben. Belezilálva engem a múltba. Abba a múltba, ahová többé nem óhajtok visszatérni. Tény, hogy a leányka arcára kivetülő érzelmek felfestik jövőbeli enyémet, mikor majd anyám miatt, vagy épp Diana miatt vesznek elő. Hisz oly' sok sebet rejt magabiztos vázam, hogyha csupán egy darabkát megpiszkálnak, menten összeomlik az egész. Nincs többé Dr. Rowland. Pá-pá ügyvédi karrier! A beleegyezését követően félre hív, így követem őt a legközelebbi arra alkalmas helyszínre. Tudom, hogy kegyetlenség, amit éppen művelek, de ez a dolgom. Segítenem kell. Ha csak annyival, hogy információt szolgáltatok a balesetet okozó fél hogylétéről, akkor annyival. Nyilván, hogy támad. A helyében én is így tennék, ha anyám ügyével jönne valaki. Pontosan így. Sőt, mér az arcába is robbantanék valamit! - Érthető. - beledermedek ugyan mozdulatomba, nem veszem magamra a reakcióját. Az első perctől kezdve közvetíti felém ellenszenvét, így nem kellene csodálkoznom azon, hogy nem múlik el gyűlölete, csak mert egy zárt térbe találja magát velem, ráadásul úgy, hogy nem szolgál védelmére a tér, mint olyan. Le kell küzdenem a gyerekes sértettségem, mit kivált belőlem az irántam tanúsított hűvössége, s fel kell vérteznem magam. Acélozd a vázad! - mantrázom magamban folyamatosan. Hiába próbálom egyszerűbben, tiltakozik minden porcikájával ellenem, s az ügye ellen. Nekem pedig le kell nyelnem minden békáját. Próbálkozom is! Nehogy valaki azt állítsa rólam, hogy méltóságom, s büszkeségem nem engedi, hogy tűrjem. Épp ellenkezőleg. Mosolyra húzódik ajkaim vonala, mikor vissza tolja elém a mappát. Mit tehetnék még?! A kérdései felsorakozva, szépen libasorba állva alkotnak tökéletes harmóniát, hogy fizikailag is fájdalmat okozzon, támadó jellege. (Az ember azt gondolja, segít, ha információval szolgál, erre fel tessék.) - Kérem. - próbálok közbeszólni, hogy megállíthassam, s megkérhessem rá, hogy hallgasson meg, de végül lemondok erről a tervemről. Puhán leejtem tekintetem valahová közénk, s csak miután elhallgat egy pillanatra, akkor pillantok fel a szemeibe - Nézze, nem akartam bántani magát. Az, hogy akarja, vagy nem akarja, lehet a jelenlegi állapota. De mi lenne, ha egy hét múlva tudná meg, valahonnan másodkézből? Nem tudom, hogy min ment keresztül. Ezt senki más sem tudhatja. De tudnia kell arról, ami maga körül zajlik. - előrébb tolom törzsem, közelebb hozzá. Arcomra kiül érzékenységem, mi arról tehet tanúbizonyságot, hogy törődöm vele. Persze ez nem feltétlen jelenti, hogy el is érhetem őt vele. A következő percben felpattanva helyéről, újabb kérdésekkel bombáz. Le kell fognom magam, hogy ne ugorjak fel magam is. Továbbra is ülve, kérdő ábrázattal figyelem őt, miközben elhadarja a problémát, a sérelmeit. Türelemmel hallgatom. Eszemben sincs közbe avatkozni. Látom, hogy nem sokra megyek vele, ha csak tárgyilagosan közelítem meg, így vontatottan felegyenesedem magam is, mikor már fájdalmát is érzem magam körül ólálkodni. - Nem kérem magától, hogy élje át újra Birdie... - halkan kezdek bele, megkerülve az asztalt közöttünk - Elmegyek, ahogy ígértem és tisztázom, hogy nincs abban az állapotban, hogy együtt működjön. - egy újabb lépést teszek felé - Próbáljon megnyugodni. Tudom, hogy könnyű mondania a nőnek, aki ilyen pofátlanul belegázolt az életébe. Higgye el, nekem is megvan a magam keresztje, s jól tudom, hogy milyen fájó tud lenni mindez... - lesütöm egy pillanatra szemeim, majd magamra erőltetek egy erős mosolyt, úgy nyújtózom el az aktáért - Maradjon ilyen erős, mindig. - bólintok udvariasan irányába, majd nedvesítek torkomon, mielőtt ellépnék tőle, s az ajtó felé araszolnék, honnan még hátrapillantok rá. - Köszönöm, hogy meghallgatott. - mosolyom szelídül, miközben nézem őt, végül, ha nem érkezik ellenállás, megindulok, hogy elhagyjam a kórházat, s vele a lányt is. Hiába.., nem vagyok Bryan Foster.
Kórházban dolgozóknak is az egyik legnagyobb ellenségük az ügyvédek, hiszen a karrierünk is néha rajtuk áll vagy éppen bukik. Mi emberek életéért harcolunk nap, mint nap, mintha nem ismernénk a kimerültség vagy bármi másnak a fogalmát. Talpon vagyunk, de ennek ellenére néha történnek balesetek vagy éppen olyan fordulatok, amiket mi se tudunk befolyásolni. A halál ezek a falak között is gyakran meglelhető, de valahogy mégis megpróbálunk ellene tenni, csak nem mindig sikerül vagy éppen valaki rokkanttá válik egy műhiba miatt, igaz az életét megmentettük, de attól még minket tartanak felelősnek és jön is egyből az ügyvéd, hogy kivizsgáljon mindent. Ő pedig a múltam miatt volt itt. Az a múlt miatt, ami talán mindennél jobban fájt és felejteni igyekeztem. Ezek után annyira nem hiszem, hogy meglepő volt az, hogy nem tudtam örülni neki. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy jobb lenne, ha elmenne, míg végül át nem lépett egy olyan határt, ami mindenki rémálma. Még hogy segíteni akar. Amikor válaszolt a kérdésemre, akkor csak elnevetettem magam. Inkább volt gúnyos, mintsem barátságos ez a gesztus tőlem. Nehezen tudtam elhinni, hogy én lennék az első, aki ellen ezt bejátssza. Azt a lapot, ami miatt még a legveszettebb kutya is képes lenne engedni és beengedni őt a birodalmába. Habozok, de végül belátom, hogy nincs választásom, még ha szeretjük azt is hinni, hogy mi irányítjuk a saját életünket. Valahogy az univerzum újra és újra imád rácáfolni. Hamarosan pedig már útra is kelünk, hiszen a folyóson nem beszélgethetünk. Előtte azért szólok a recepción is, ha valami nagy baj van, akkor a csipogón el fognak érni, hiszen első a munka és utána jöhet bármi más. Magánéletem sincs nagyon, így nem csoda, hogy a munka volt számomra az elsődleges. - Sok választásom nem volt, így nem hiszem, hogy erre azt kellene mondanom, hogy bármikor. – pillantottam rá komolyan és közben újra végig mértem a nőt. Kíváncsian fürkésztem őt, miközben összefontam a karomat magam előtt. Persze, most lehet mondani, hogy a testtartásom is arról árulkodik, hogy nem akarom őt közel engedni és hasonlók, de ez szerintem eddig se volt titok, mert ez volt az igazság. Felvonom az egyik szemöldökömet, majd az ujjaim az aktára vándorolnak és nemes egyszerűséggel tolom vissza elé pár perc leforgása alatt. Nem felelek semmit se, de érezheti, hogy eléggé olyan dologba sétált bele, amiről nem szívesen fogok beszélni vele vagy talán egyáltalán nem. - És miért is kellene engem érdekelnie annak, hogy ismét megmutatkozik a törvénykezés hézagai? Vagy éppen azzal, hogy szabadon engedik? Miért gondolja azt, hogy tudni akarok róla vagy bármiről is, ami éppen ismét zajlik? – mintha a kedvességét ez a nő a csírájában ölte volna meg. Az egész olyan, mintha a puszta jelenléte elég lett volna ahhoz, hogy meg se próbáljak vele kedves lenni. Sokkal inkább valamiféle ellenszenvet váltott ki belőlem. Lehet, ha nem ilyen körülmények között találkozunk, akkor kedvesnek, barátságosnak tartanám, de az élet jelenleg, vagyis egyelőre még másabb mederbe sodorta a szememben őt. - Az én érdekemet szolgálja? – nevettem el magam és a következő pillanatban felpattantam a helyemről. Nem akartam ülni többé és a fejemet is megráztam. – Fogalma sincs semmiről igaz? Csak a nyakába sózták ezt az ügyet, Önbe meg még szorult némi lelkiismeret, vagy tévednék? – kérdőn pillantottam rá, majd a kezeimmel megtámaszkodtam az asztalon és kicsit előre dőltem. - Arra nem gondolt, hogy ezzel sebeket fog feltépni? Olyanokat, amiket nem kéne? Vagy netán magának nem mondták el, hogy hosszú hetekig amnéziában szenvedtem, majd visszatértek az emlékeim, aminek köszönhetően még egyszer átéltem a poklot. Majd pedig megkaptam azt az azonosításkor, hogy nem vagyok jó tanú, mert nem kizárt, hogy a rendőrök miatt mutattam rá. – a hangom nem volt békés, de annál inkább kicsendült a hangomból a fájdalom. – Meghaltak a szüleim, a gyerekem, de mégis engem tartottak bolondnak és maga azt kéri, hogy még egyszer éljem át az egészet? – nem nyúltam a toll után. Csak figyeltem őt, miközben az arcom mimikája egyre inkább megfeszült és komorság, fájdalom egyvelege könnyedén vette át az uralmat.
Kezdőlap
|
|