Esküszöm, meg fogok őrülni ettől a forgatagtól... előbb Blake, aztán Marcie... és ők ketten együtt eléggé kiborítanak. Bár lehet, hogy ez csupán a szülés utáni állapot, azért eléggé kellemetlen. Ha egy szellem, és egy halottnak hitt ismerősöm egyszerre támad le, az minden, csak nem üdítő. Miért pont most kell jönnie mindegyiknek? Pont akkor, amikor van más dolgom is... Bár Blake mintha figyelmeztetni akarna. Hiszen mindig azt szeretné! És mindig túlzottan közel engedem magamhoz, amit szeretnék ugyanolyan gyorsan le is leplezni. Mentette már meg az életemet, de ez inkább a bűntudatomat erősítette. Mert mi jogon láncolom magamhoz? Mi jogon hagyom, hogy folyton folyvást megmentem? Senki nem vagyok számára... legalábbis ezt akartam elhitetni magammal.
- Menj el... - suttogtam az irányába, nem félve attól, hogy hülyének néznek. Amúgy is az vagyok a többség szemében, tehát ez már igazán nem számít. Mondjuk Marcie sem veheti magára, mert véletlenül sem néztem rá. Ismerhet annyira, hogy megadom a tiszteletet a beszélgetőpartneremnek... már ha megérdemli. Persze azért, mert paraszt volt, és apám még éltében sokat törődött vele, egészen kedveltem. Egyedül akkor húzott fel, ha a drága kis Emily is megtette azt. Akkor aztán benne is csak egy ostoba parasztot láttam, akit minél előbb el akartam tiporni.
- Mindig is gondoltam, hogy egy boszorkány vagy, de hogy ez igaz is - mosolyodtam el. - Szabad tudnom, hogy most éppen miért kerestél fel? Tudod, a hozzánk hasonló korúak egyik legnagyobb jellemzője, hogy már semmit nem tesznek ok nélkül - jegyeztem meg. Biztos... biztos van valami szándéka. Egészségére! De azért jó lenne, ha tudnám...

Percekbe telt, mire rájött, hogy ki is vagyok valójában. Bár egyáltalán nem olyan személyiséggel rendelkezem, mint régen, nem olyan vagyok már, amilyennek hisz. Hála a fejlődő világnak, mi már egyenrangúak vagyunk. Ő semmivel sem nemesebb nálam, ami azt jelenti, hogy nem kell finoman beszéljek hozzá.
Kijelentésére megforgatom a szememet, majd felsóhajtok.
-Nem, csak szellem vagyok. -nem bunkó, inkább röhejes.
-A hülyeségeket félretéve, tartósítottam magam. -a kisfiút nézem, ahogyan édesen elalszik a karján, majd miután befejeztem a mondatomat, ismét felnézek rá, kíváncsian várva a válaszát, hogy mit szól ahhoz, amit mondtam. Remélem, ebből a mondatomból, levágta, hogy boszorkány vagyok, ha esetleg eddig nem is tudta volna. Mondjuk, anno nem is nagyon lehetett az ilyet hangoztatni. Az kellett volna! Még a végén tényleg nem élnék már.

Rám nézett.. Vagyis ebben nem vagyok biztos. Hiszen valószínűleg nem látott, csak a hangom irányába próbált tájékozódni. Az a mosoly.. Felismerem már. Bőven volt benne részem. Amikor még nem tudtam mi is ő annyira féltettem, hogy valaki bántani fogja. És most is féltem.. Hiszen attól még, hogy vámpír nem tudja azokat a dolgokat amiket én.
Legalább csak meghallgatna. Bár én már annak is nagyon örülök, hogy valamennyire beszélünk. Hiszen ez nekem már nagyon hiányzott. Nem, hogy valakivel beszélgessek.. Hanem vele akartam beszélgetni.
- Én csak neked akarok jót. Tudnod kell, hogy valaki meg akar ölni téged. - Ha eddig nem sikerült felkeltenem a figyelmét remélem, hogy most már valamennyivel több figyelmet fordít rám. Tudom meg tudja védeni magát, csak szeretném ha felkészülne minden eshetőségre. Azt hiszem ez nem olyan nagy kérés.
A váratlanul ért támadásnál nincs rosszabb én már csak tudom. Oké, én csak egy gyerek voltam.. De akkor is. Ha nem számít rá az ember akkor nem is igazán tudja megvédeni magát. Mert az csak egy pánikszerű reakció. Ami nem mindig sül el jól.

A fiamra is kell vigyáznom... ezt mindennél tisztábban hallottam. Igaza van, és ő tényleg csak segíteni akar, de akkor is... nincs jogom őt itt tartani. Akkor is csak azért maradt itt, mert túl erősen kívántam azt... Mert nem akartam egyedül maradni, amikor végre társra leltem, és valaki elvette tőlem. A kezdetekben még örültem is a vele való kommunikációnak. Életben tartott... Most viszont meg akartam szabadulni tőle, annak reményében, hogy úgy majd továbblép. Egyenesen a hang irányába néztem, és bár nem láttam őt, elmosolyodtam. De közben... ebbe a mosolyba belemerült egy meg tudom védeni magamat jelentés is, amit biztosan érthetett. Hiszen az első napokban, amikor még féltett az utca népétől, akkor is így mosolyogtam. Aztán visszafordultam Marlene-hez. Aha, így már dereng valami... kis parasztlány, nagyratörő életcélokkal. Az apánk rejtélyes módon mindig is kedvelte, és minket is arra ösztönzött. A hozzáállásom pedig attól függött, felbosszantott-e az a kis parasztszajha, Emily. Will egyébként érdeklődve figyelte őt, egy darabig... aztán egy jó újszülötthöz híven elaludt a karjaimban. Még így is tündéri volt. Sőt!
- Á, a kis Marlene - jelent meg az arcomon a felismerés. - Ne haragudj, bunkónak fog hangzani, bár szerintem úgyis megszoktad tőlem...de te még élsz? - kérdeztem. Esküszöm, azt hittem, hogy már régen meghalt, szóval felesleges rá emlékeznem...

Elfintorodtam, valamint a szememet is megforgattam azon a gondolaton, hogy nem ismer fel.
-Marlene. -ejtem ki a teljes nevemet is, bár nem hiszem, hogyha eddig nem, ebből rájönne.
-1460-as évek, Erdély! -tárom ki a karom, mint aki vár valamire, majd elmosolyodom. Ismét a fiúra nézek, akinek óriási kék szemei vannak, és azzal bámulnak rám. Nem mondanám, hogy túlzottan hasonlít az anyjára, bár, fogalmam sincsen, hogy ki az apja, de szerintem rá jobban ütött. De hihetetlen édes gyerek, ezt meg kell hagyni.
Ismét hangokat hallok, és újra körbe nézek, még mindig semmi. Valószínű ez a kórház is kissé szellemjárta. Bár nem nagyon foglalkozok vele, nem érdekel a dolog, hiszen velem, boszorkány lévén, ez nem egyszer előfordult már.
Visszanézek Sarah-ra. Nem hiszem el, hogy nem ismer meg! Hiszen semmit sem változtam azóta.. Valóban elég szőke, és még úgy is tűnik, hogy ő sem változott, belsőt és külsőt is beleértve. Maximum egy kicsit normálisabb lett. Talán, csak addig, amíg nem tudja, hogy ki vagyok...

Legszívesebben toporzékoltam volna.. De hát még erre sem vagyok képes. Sikítani akartam. Utáltam a tehetetlenséget. Legfőképpen inkább azt, hogy ő nem akar szóba állni velem. De miért nem? Én csak segíthetek neki, hogy felkészüljön arra ami később történni fog.
De rendben.. Akkor sem hagyom magára. Sőt talán az idegeire is fogok menni azzal, hogy mindig itt leszek.. De ha ez kell ahhoz, hogy elérjem, hogy meghallgasson. Hát tessék.
- Én addig nem hagylak itt amíg meg nem hallgatsz. - Mondtam gyerekes hangom ellenére határozottan. Tudom, hogy bármennyire is próbál kizárni hall engem. Nekem ez bőven elég. - Most már nem csak magadra kell gondolnod, hanem a fiadra is. Sarah, kérlek. Engedd, hogy segítsek. - Mondtam, már-már könyörgően.

Blake tovább beszélt... és bár hallottam, nem feleltem. Sőt, a hangja egyre halkult, de tudtam, hogy mindez nem jelenti azt, hogy el is tűnt... egyszerűen csak visszahúztam a védőfalaimat. Hogy veszélyben vagyok? Hiszen mindig ott élek... szakmai vámpírártalom. És amúgy is meg tudom magam védeni, may Katie meg Emma segítségét kérem. A lányt viszont igyekeztem kitüntetni a nevemmel. Hiába mondta azonban furcsán ismerős akcentussal a nevét, hiába ismerős maga az arckifejezése is... vagy csak én vagyok nagyon hülye, vagy alig találkoztunk, és azért felejtettem el. Esetleg nem akartam tudomást venni a létezéséről.
- Ha, tudnám, ki vagy, megkockáztatnám, hogy talán hiányoztál - vetettem oda neki. Azt hiszem, nem olyan, mint én, de mégis van annyi idős. Talán egy boszorkány. Igen, valószínűleg, ők amúgy is elég furmányos lények, ami azt illeti. - Esetleg segíthetnél. Honnan kéne ismernem téged? - kérdezősködtem.

Hangokat hallottam. Halk, suttogó hangokat, amikhez nem társult kép, vagy alak. Sarahval beszélt, lány volt. Bizonyára egy szellem. De kizárva a tudatomból, hallom, ahogyan Sarah válaszol. Nem ismer meg?! Rácsodálkozom.
-Hát, nem ismersz fel?! -vonom fel a szemöldökömet. Úgy néz ki, ugyanolyan tudatlan maradt, mint régen. Dehát, mit vár az ember egy nemesi származású úrihölgytől?!
-Marcie. -ejtem ki, talán kissé túlhangsúlyozva a nevemet, és mindezt megfűszerezem egy kis régi akcentussal, amit akkor használtunk. Elmosolyodom, és végigsimítom a hófehér kezemet a baba arcán.
-Hiányoztam? -pillantok fel a fiúról, Sarahra, és ismét elmosolyodom. Bár nem szándékkal, de a az arcom szélére kiül egy kis gonoszkás vigyor is, amit pillanatok alatt sikeresen levarázsolok az arcomról. Válasza, egyértelmű. Nem. Bár akkor is vicces ez az egész szituáció.

Nem volt itt más csak én meg ő.. Én szóltam hozzá ő pedig válaszolt nekem. Hal engem.. Istenem bár ne ellenkezne ennyire. De legalább már tudom, hogy hal és érzi, hogy itt vagyok talán így el is tudom neki mondani a dolgokat. Már ha meghallgat. Bár lehet, hogy ezt csak véletlenül hallotta meg. De muszáj valahogy beszélnem vele.. Egyáltalán rávennem arra, hogy szóba álljon velem. Miatta vagyok még mindig itt.. Mert ő az aki nincs biztonságban.
- Ez csak természetes, hiszen a te gyereked. - Mondtam mosolyogva. Remélem ezt is meghallja, hiszen tényleg komolyan gondoltam. Bár nem hiszem, hogy erre már kapok választ, mert gondolom már ő rájött, hogy én voltam az aki hozzászólt. Miért nem képes elfogadni, hogy még mindig itt vagyok? És ha nem szól hozzám.. akkor még itt is maradok egy darabig.
- Sarah én csak miattad vagyok itt. El kell mondanom valamit.. Kérlek csak hallgass meg. Veszélyben vagy. - Most már tényleg hallgathatna rám, hiszen van kit féltenie.. A gyerekét. Mert nem hiszem, hogy kegyelmezne neki az illető. Itt vagyok én példának. Gyerek voltam mégis képes volt valaki megölni. Soha nem lehetünk elég óvatosak.

Szólásra nyitottam a számat, de a hang már nem jött ki a számon. Az ok egyszerű ám nekem annál kellemetlenebb. Verbéna. Messzire kerültem ezt a kis növénykét, mert nem túl aranyos velem szemben, pedig még akár barátok is lehetnénk. Nem, ennyire azért nem, de elviselném a kertemben.
Mikor magamhoz tértem, és a szememet is kibírtam nyitni, reflexből ültem volna fel, viszont valami megakadályozott ebben. Képes volt leszíjazni, sőt még mindig nyomja belém azt a vacakot. Ennyi erővel meg is karózhatna. Még a végén tényleg megcsinálja, kellett nekem elszólnom magam.
- Nagyon vicces. Ajánlom, hogy kihúzd belőlem azt a szart, mert kinyírlak és most már biztosra fogok menni. -
Fújtattam, mint egy macska, nem voltam valami kedves. Mégis miért lennék vele kedves? Ő nyomott belém verbénát, nem én kértem rá.
- Egyébként is, ha nem haltál meg mi a francért nem kerestél? Hamarabb is lerendezhettük volna. Miattad gyötört a bűntudat. -
Húztam össze a szemöldökömet, s úgy nézegettem. Aztán kattogni kezdtek belül a kerekek, meddig akar itt tartani,és a legfontosabb mit fog velem csinálni? Jelenleg vesztésre állok.

[Nemesis]

Túl régóta élek.
Noha ennek a gondolatnak nem kellene nyomasztani, minden alkalommal ha egy haldokló öreget látok, elfog a nagy filozofálgathanék, hogy mégis mi a fenét művelek még ezen a földön? A válasz persze annyira egyértelmű, mint a vakablak és amilyen jelentéktelen másoknak, számomra épp oly lényeges. Mert közelről sem fejeztem be a dolgaimat, még közelről sem hajthatnám nyugalomra a fejemet, arról nem is beszélve, a problémás évszázados nagyságú. Bizony, ilyen koros nyűgökkel a vállamon kell hát folytatom a teendőimet, s amíg meg nem találom az igazamat, nem mozdulok egy tapodtat sem az élők sorából.
- Doktor? Doktor! -
A gondolataimat egy nővérke szakította félbe, majd egy kórlapot dugott az orrom alá. Ó, igen. A halotti bizonyítvány, a mai napon a sokadik és ami a legmegdöbbentőbb, ismét egy fiatal gimnazista. Úgy hullanak, mint a legyek, egészen elképesztő a vámpírok hanyagsága... Bár talán sokkal elképesztőbb, hogy ez engem mennyire hidegen hagy.
- Ez az utolsó? -
- Igen, doktor, már csak a vizit maradt hátra, utána végeztünk. -
Hanyagul bólintottam egyet, semmi kifogásolnivalóm nem akadt. Nem mintha nem szerettem volna a hivatásomat, tényleg vígan el doktoroskodtam, csak voltak napok, amikor nem kötöttek le a megfázások, az emésztési gondok, vagy a szexuális beállítottságuk miatt kínos orvosi esetekbe keveredők ügyei. Mármint könyörgöm, hogy lehet úgy elcsúszni a fürdőszobában, hogy a samponos flakon felcsússzon valaki végbelében?! Többszöri alkalommal... Eh.
Meg is ráztam magamat, nem igazán volt szükségem ezen dolgok felidézésére, amúgy is eljött a vizitidő, no meg annak gyors letudása. 350 év tapasztalat, már a küszöbről megállapíthattam az emberek nyavalyáit, és ezzel még közel sem vágtam fel a képességeimre.
- A kórlapok? -
- A nővérpulton, doktor! Kérem keresse meg őket, egy perc és megyek. -
Túl sok energiát kellett ebbe a baromságba fektetnem. Túl sokat. Ráadásul...

Aú? mire eszméltem, a hátam egy erőteljes sunggal csapódott a folyosó falához, egy szőke nővérke pedig szemezni kezdett velem a szemezés nem túl bizalomgerjesztő módján. Vámpírok... KOMOLYAN túl sok energiát feccölök én ebbe a buliba.
- Mi? Persze, hogy itt... -
Ohóóó! Na, ne! És még egyszer ne, na meg a kutyafáját és a macska rúgja kétszer bokán. Nemesis. Sissy. A gyáva lotyó, aki előbb kiszipolyozott, azután elrohant, mintha jól végezte volna a dolgát. Nem szándékoztam felvilágosítást adni neki a bennem dúló érzésekről, így ösztönből cselekedtem és egy jó adagnyi sűrített verbénát nyomtam a nyakába, kihasználva a meglepettségét. Ha ez összejött, őszőkesége pedig összeesett, bevonszoltam a testét az egyik használaton kívüli kórterembe és az ágyra szíjaztam, hogy véletlenül se bírjon a nagy felháborodásában megölni.
- Mondanám, hogy örülök a viszontlátásnak, de a mai napig nem szeretek hazudni. -
Ezeket a szavakat már neki címeztem - persze, ha elkezdett ébredezni, mert ugyan ki akarna a falnak beszélni?
- Nos, magadhoz tértél, Csipkerózsika? -

Ahogy a kis Will-lel sétálgattam a folyosókon, egyszerre több, számomra furcsa dolog történt. Először is, a szobában tapasztalt érzés tovább erősödött. Másodszor, ezúttal tényleg elért hozzám egy mondatfoszlány. Nagyon szép kisbaba. Melyik anya ne hallaná meg mindezt? És ugyan melyik ne reagálna ösztönösen?
- Igen, tudom. A legszebb a világon - csúszott ki a számon, majd riadtan össze is haraptam azt, olyan erősen, hogy a vér is kiserkent belőle. A francba... Tuti Blake volt, és így el is árultam magamat. Na de... Nem szabad itt lennie. Mondjuk ami ezután történt, az szintén furcsa volt. Valaki, egy női hang a nevemen szólított, mire felé fordultam.
- Sarah lennék - jelent meg széles vigyor az arcomon. Ismerősek voltak az arcvonásai, de nem tudtam hová tenni őket. Elvégre életem során annyi szőke kék szemű lánnyal találkoztam, hogy megszámlálni sem tudom, nem mellesleg én is hasonló adottságokkal vagyok megáldva. Csak egy kicsit csinosabb vagyok... Általában. - Na és te ki lennél? - kérdeztem rá.

( Kórterem)

|| Sarah ||

Nem fogom feladni amikor már ennyire közel vagyok hozzá. Ha kell végig "kísérteni" fogom. Figyelmeztetnem kell. Figyelmeztetni akarom. Ez az én feladatom. Az utolsó feladatom.
Miután "egyedül" maradt nem sokáig tartózkodott a kórteremben és a folyósokat kezdte járni. Nem tudtam, hogy hova tart de azt hiszem most megtalálom a magyarázatát annak, hogy miért is van ő itt. Nem sokkal később kikötöttünk valahol ahol egy csomó kisbaba volt.. Aztán mondott egy nevet.. A következő pillanatban már a kezében is tartotta. A fia. Nem hittem volna, hogy ez lehetséges bár nem is beszéltünk ilyesmiről.
Annyira aranyos kisbaba volt. Azt hiszem még soha sem volt alkalmam akár egyet is a kezemben tartani. És nem is lesz. De ezt már jó ideje elfogadtam.
Elvonult egy szobába megetetni oda pedig már nem kívánkoztam bemenni. Inkább megvártam míg kijön ami nem sokkal később meg is történt. A folyóson kezdett sétálgatni én pedig most nem tudtam a célomra koncentrálni. A kisbabája egyszerűen olyan gyönyörű volt, hogy minden gondolatom elvette.
- Nagyon szép kisbaba. - Nyögtem ki egyszerűen. Talán erre akaratlanul is válaszol.. Legalábbis remélem.

[ Gabe-nek ]

Mit csinál az a vámpír amelyik éhes, de nincs kedve vadászni menni? Várja míg visszatér a kedve, vagy bemegy a kórházba és szerez magának vértasakot. Na,én az utóbbit választottam. Ami kicsit szúrta a szemem, az nem volt, mint a nővér egyenruha. Ilyen pocsék anyagot és színt nem értem, hogy tudtak összehozni, de a cél szentesíti az eszközt, pár percig magamon tudom tartani. Fütyörészve sétáltam a folyosón, már csak egy dokit kellett találnom, megigéznem, s voilá megvan az ebédem. Jobban belegondolva haza is kéne vinnem pár tasakkal, egy időre meg is lenne oldva, hogy ne vegyem fel ezt a szörnyűséget. Pár orvossal így is találkoztam, de öregek és rondák voltak, kinyúlna egy ilyenhez? Még bottal se piszkálnám meg őket. Fúúj. De ekkor Fortuna rám kacsintott a szép szemével, mert az előttem lévő fehér köpenyes , aki valljuk be hátulról a fehér szörnyűség ellenére is jól nézett ki. Felöltöttem a legbájosabb kinézetemet, igen angyalian mosolyogtam és kész. Nem volt senki ezen a folyosón csak mi, így egy gyengédnek nem mondható mozdulattal a falhoz nyomtam, s kezdtem volna vele az igézésnek, mikor felismertem az előttem álló személyt. - Te..itt..és élsz? - nyögtem ki ezt a négy szót, aztán csak hápogni tudtam. Tisztán emlékeztem arra a napra mikor megkattantam, és megkóstoltam, utána meg, mint aki jól végezte a dolgát lelépett. Ezek szerint mégsem öltem meg. De, ha nem öltem meg, mi a francért nem keresett?! Én jó hogy nem kerestem mikor halottnak hittem. Ezért gyötört a bűntudat is. Lehet most kéne megölnöm..Na jó nem, mert azt tényleg nem bírnám ki.

[...]

Mystic Fall's.. Másodszorra vagyok ebben a kis porlepte városkában, mégis úgy érzem, mintha évek óta itt élnék.
A mostani látogatásom első útja ebbe a kórházba vezetett, hiszen meg akartam lepni Sarah-t, akivel bár nem volt felhőtlen a viszonyunk, régen találkoztunk, s hiába utált anno, mégis hiányzott. Valamilyen szinten kötődtem hozzá, és Eyalhoz is, bár elképzelni sem tudom, hogy miért, vagy hogyan...
Épp a folyosókon sétálgatok, de már innen is érzem a sok természetfeletti lényt, aki itt tanyázik. Nem csak a városban, hanem az épületben is. Igazából egyikkel sincs különösebb bajom. Sem a farkasokkal, sem a vámpírokkal, valamint a különböző lényekkel sincsen, mint az átlagos boszorkányoknak.
Perceken keresztül sétálgattam, a régi szomszédomat keresve, mégsem jártam sikerrel. Ha vámpír lennék, most biztos hallanám, hogy hol van, de így fogalmam sincsen, csak reménytelenül sétálgatok. Ekkor hangos sírásra leszek figyelmes, és tudom, hogy a csecsemőosztály közelében vagyok.
Nem kellett már sok, hogy meglássam Saraht és a fiát. Halkan közelítettem meg őket a hátuk mögül.
-Sarah. -vigyorodtam el közvetlen mögéjük érve, és így köszöntve őt. Kíváncsi voltam, hogy hogy reagál, valamint, hogy megismer-e.

/Kórterem/
A hangokat követtem, amik rövidesen el is vezettek hozzá. Kit érdekelt most, hogy kócos a hajam, vagy hogy le sem tagadhatnám, hogy pár órával ezelőtt szültem? Csak őt akartam látni, és a karomba fogni. Mert ő volt most az életem... pedig eddig csak egyetlen egyszer láttam. Egyszer, akkor is csupa vér meg trutyi volt, de nem azt láttam, hanem azt, hogy mennyire gyönyörű. Az én kisfiam... És hallottam a hangját. Sok csecsemő volt, de mind közül őt hallottam a legélesebben. Várt engem. Engem hívott a sírásával, aminek a jelentését nem igazán lehetett megérteni, hogy csak egy szimpla "OÁ" volt, de ha egy kisbaba már az első perctől beszéhetne, egészen biztosan azt hallanám, hogy "anya, gyere már, hiányzol".
Amint odaértem ahhoz a helyhez, ahol a kisbabák voltak, szóltam, hogy ki kell nekem, és pár perc múlva már ki is hozták. Istenem, lehet olyan, hogy még az első alkalomnál is gyönyörűbb? A karomba fogtam, de ő továbbra is bőgicsélt, amit nem tudtam hová tenni. Mit kéne tennem?
- Első kisbaba, ugye? - érdeklődött kedvesen a nővér, mire én félszegen bólintottam, ő pedig készségesen folytatta. - Éhes. Tudja, ilyenkor az anyák meg szokták őket szoptatni. Azt ugye tudja, hogyan kell? - Fejrázás. Honnét kellene tudnom? Eyal meg én ketten voltunk testvérek, és én voltam a kisebb. Ráadásul valószínűleg engem is a dadus szoptatott. A nővérke azonban nagyon kedves és készséges volt, és nagy vonalakban elmagyarázta, mit hogyan kell csinálnom. Sőt, arra is felhívta a figyelmet, hogy vigyázzak, nehogy maradjon tej egy-egy étkezés alkalmával, mert begyulladhatnak a melleim... Hát, jó tudni. Ezek után félrevonultam egy kisebb szobába, és tettem a dolgomat úgy, ahogy kellett. Aztán mikor végeztem, megkérdeztem, maradhat-e még velem egy darabig Will, és mikor engedélyt kaptam rá, sétálgatni kezdtem vele a folyosókon. Közben nem szűnt meg az érzés, hogy még mindig... mindig itt van.