Éppen egy műtétről jöttem ki, amikor az irodám felé igyekeztem, és megláttam, hogy valaki ott ácsorog, és épp kicsit rendre téríti az ott lévőket. És engem keres.
- Már itt vagyok... mehettek - intettem annak a két személynek, akik ott intézkedtek, hogy most már leléphetnek.
- Dr. Fell vagyok - nyújtottam át a kezem a lánynak. - Miben segíthetek? - kérdeztem a lányra nézve, akiben volt valami, amit nem tudok megmagyarázni, de mégis engem kért. Személyesen...

- Oké - biccentek. - Ha valami nincs rendben... ha az orvos rossz hírt mond, vagy nem úgy nyúl hozzád, ahogy kéne - éled fel bennem a hibrid - hívj. Ez esetben jövök, és a dokinak ma volt az utolsó munkanapja, mert kitépem a szívét - morgom, és a szemem villámlik a puszta tényre is. - Otthon várlak. Vagyis... - nyúlok a zsebembe, és a kezébe nyomom a tárcámat. - Vegyél magadnak, ami jólesik. Kaját, süteményt... vagy valamit... neki - teszem hozzá. - Igyekezz haza. Ez a város nem annyira biztonságos, hogy magadban sétálgass itt. És ez most nem kérés volt.

(mikaelson villa)

(Mikaelson villa)

Leállítottam a kocsit a kórház előtt, aztán kisegítettem Hayleyt, és bekísértem, mígnem megálltunk egy hosszú folyosón. Nővérek, orvosok szaladgáltak, és néha feltűnt egy-egy kóborló beteg is.
- Nos... tudod, kit és hol keress? - néztem Hayleyre. - Tessék, itt a kocsi kulcsa. Haza fogsz tudni vezetni? Ha nem bánod, nem várom meg, míg végzel.

- 10 perc! – ismételtem utána, most már valamivel szabadabban mosolyogva, de azzal fordultam is el tőle, hogy kilépve az ajtón eleget tegyek aaa.. kötelességemnek. Végtére is nem hagyhatom a kocsit továbbra is a benzinkúton.

Alig 10 perc múlva visszatérve.. - megközelítőleg, de meglehet hogy annál valamivel kevesebb ideig időztem – már a kórház parkolójában parkolva le zártam az ajtót magam mögött és pillantottam már meg messziről a rám várakozó Meredith-et. Meredith.. Így hívják ha jól emlékszem.. – köszörültem torkot mikor felém nézett, és igyekeztem felvarázsolni a korábbi őszinte mosolyom. Menni fog ez Eric, menni fog! Nem vagy te ám annyira puhány…

- Akkor mehetünk? – léptem oda elé csak csekély mértékben megemelve a szemöldököm a szemeibe, és ha igent mondott, el is indultunk egymás mellett lépkedve a közeli kávézó felé…

(Folyt. köv. ha nincs ellenvetés: [You must be registered and logged in to see this link.] )

to: Eric


Nagyon örültem Eric-nek, azt hiszem, rég örültem ennyire valakinek, mint neki most. Jó kedvem lett, mert az egyébként hosszú ügyeletek... Kimerítenek, elfáradok, és egyebek. Most viszont felpörögtem.
- A kórház előtt - mosolyodtam el. Igen, nagyon remek ötlet, végül is az a be- és kijáratok egyike, és könnyedén elérhető. - Akkor 10 perc... - bájos kis mosolyt ejtettem Eric felé.

- Vagyis 10 perc. – biccentettem egy könnyű mosollyal is valószínűleg észrevétlenül megtűzve és már fordultam is hogy induljak, ki a kétszárnyas ajtón ahol bejöttem, mire még valami az eszembe jutott útközben. – És hol fogom megtalálni!? – fordultam vissza csak úgy az adott lépésben, mire belepillantva a szemeibe, jött is a mentő ötlet.

- Mondjuk 10 perc múlva kinn a kórház előtt? – kérdeztem már némileg a rééégi, nagydumás felem egy részét is beengedve, de még mindig szokatlan volt a szituáció. Más lettem. Más ember. Ugyanaz, de mégis kifordult a világ körülöttem. Vagy éppen pont hogy én vagyok az aki változott.

to: Eric



Elmosolyodtam, amikor beleegyezett a továbbiakba. - Rendben, nyugodtan menjen érte - válaszoltam neki vissza, amikor említette a kocsiját. - Még pár dolgot úgyis meg kell csinálnom - az a rengeteg adminisztráció, amitől jó lenne megszabadulni, de sajnos nem lehet.
- Hm, oké - kezdtem bele a mondandómba, és kicsi hatásszünettel, de kifújva a levegőt magamból, enyhén mosolyogtam Eric-re, és végül is folytattam. - Akkor 10 perc múlva - fejeztem be a mondatomat... Meredith, Meredith te csak így az ismeretlenből felbukkant illetővel elmész csak úgy? Nos, bizony el ám, miért is ne. Bántani csak nem fog...

- Mondhatni. – feleltem csak úgy egyszerű mellékzöngével, de nem éreztem szükségét tovább firtatni a dolgot. Nem is tudom mit keresek itt! A kocsim kinn ál a benzinkútnál, én meg itt..
Egy könnyű biccentéssel rendezve a dolgot indultam meg kifelé, de aztán mégis valami megakadályozott. Egy kérdés. Amit éppenséggel én tettem fel és elég meghatározó volt rá a válasz.
A szemeibe mosolyogtam, azt hiszem, de első körben úgy belém fagyott a szó. Mikor is volt utoljára hogy én idegennel beszéltem!? Hogy nővel.. Egy idegen nővel, és most… De vágjunk bele!

- Nagyszerű! – változtattam hangnemet, talán még egy mosoly is életre kelt, habár még nagyon kellett igyekeznem hogy ki is vetüljön az arcomon. – Hát akkor… most..? – emelkedett meg az egyik szemöldököm kérdőn – Persze előbb még el kell hozzam a kocsim a benzinkútról.. – intettem irányba szórakozottan – De úgy.. 10 perc múlva? – kérdeztem ismét második körben.

to: Eric


- Értem. Akkor bizonyára szereti a természetet... - hát, nem épp ezt akartam kinyögni, de ez jött, és picit elmosolyodtam az egészen. Láttam rajta, hogy valamit nagyon szeretne elmesélni, de nem áll még rá készen. Megértem. Meg hát, én egy vadidegennek számítok, de mindig itt vagyok, és velem is el lehet beszélgetni bármiről.

Aztán hirtelen előbukkant a liftből egy beteg, de már én épp a műszakom felé járok, így már a következő ögyeletes dokié a főszerep,- Nem, nem az páciensem, mert nekem éppen most járt le a nagyon hosszú műszakom - mondtam neki először kissé komolyan, de végül aztán ismét mosolyogtam, mikor megkérdezte, hogy nincs -e kedve vele menni valahová... Valahogy örömmel vettem ezt az egészet tőle, és bár nem szokásom csak úgy idegenekkel eljárni mindenfelé, de most kivételt teszek Eric-kel.- Tudja, épp ráérek - határozottan jelentettem ki Eric felé.

- Meredith. - biccentettem újraismételve a nevet és csendesen megráztam a kezét. - Hát.. éppenséggel én sem ugye csak.. sokat hallottam róla. Egy időszakban úgy éjt-nappallá téve. - mosolyodtam el, de ez nem is igazán volt lényeges.

- Nos.. alig egy éve vagyok itt, kinn éltem az erdőben - mutattam csak úgy automatikusan irányba kézzel - Paullal, de ő.. úgy megközelítőleg két hónapja eltávozott. - szorítottam össze a számat, de nem Paul volt az aki az eszembe jutott, hanem valaki teljesen más. Őróla viszont még nem voltam kész beszélni. Ahogy arról sem hogy milyen szörnyeteg vagyok. Voltam.. régen.. - próbáltam ismételgetni fejben Ethan szavait: "ami volt, annak már vége! Többé már nem vagy szörnyeteg! Szívességet tettek Neked!" És alig telt néhány újabb hónapba mire erre képes is voltam ráeszmélni. Már senkinek sem kell félnie tőlem! Szabad vagyok! Végre!

- Szóval.. - csaptam össze a kezeimet egy kényszeredett mosoly és egy közben elnyelt félig kicsúszott sóhaj között - akkor én nem is akarnám zavarni. - intettem az irányba amerre elindult korábban - A világért sem tartanám fel, rajtunk kívülálló emlékekkel. - pillantott a szemem egy éppen kiforduló tolókocsi felé a liftből amelyben egy ember jajgatott. - Azt hiszem szükség van magára. - bólintottam újra és teljesen elhatározva már el is fordultam hogy induljak. Aztán.. mégis valahogy úgy esett, hogy visszafordultamban beszélni kezdtem.

- Nem lenne kedve meginni velem valamit? - tartottam rövid ideig a szemeit. - Az este, vagy.. - jöttem ki a gyakorlatból teljesen, pedig régen.. huhúúú.. - És ne értse félre, nem nyomulok vagy ilyesmi, egyszerűen csak... nem sok embert ismerek erre. -fejeztem be a mondókát, és még magam is meglepődtem hogy mekkora ügyet vagyok képes csinálni ebből. Igen, megváltoztam. Az elmúlt tavasz.. megváltoztatott mindent. Egy örök életre...

to: Eric


Eric Night. Nagyon remek kis név. Tényleg nem ismerős. Nos azon töprengem, hogy merjem -e neki azt mondani, hogy hívjon csak Meredith-nek, nem kell a hivatalos dolgokba belebonyolódnia. Hm, ez úgy átsuhant a fejemben, és végül is arra jutottam, hogy nyugodtan hívjon Meredith-nek.
- Örvendek, Eric. Nyugodtan szólítson Meredith-nek - mosoly rajzolódott ki az arcomra.
Amikor elmesélte nekem, hogy nem olyan régóta van itt Mystic Falls-ban, de mégis ismeri a családom egyes tagjait, akkor úgy bólogatva mondtam neki, hogy tudom kiről is beszél, - Igen, tudom kiről beszél. Őt nem igazán ismertem - válaszoltam neki.- S mi szél hozta a kis városunkba? - kérdeztem tőle, mert hát mégis csak volt rá oka, hogy idejött, csak úgy nem tévednek idefelé az emberek...

Nagyon jól tudom, hogy kellemetlen számára az, hogy most már bármit csinál nem tagadhatja le, hogy itt vagyok vele. Hiszen lát. Azért még ő sem képes arra, hogy így átnézzen rajtam. Örülök annak, hogy ilyen segítségre leltem. Vissza is térhettem volna az életbe, de az már nem az én asztalom. Nem is igazán szeretnék már itt lenni. Az egyedüli oka a maradásomnak Sarah. Nem más, csak Sarah. De remélhetőleg most megengedi, hogy elmagyarázzam miért is vagyok itt. Ha ezt megengedte volna előbb is.. Ha közel engedett volna magához és nem tiltakozott volna annyira.. Valószínűleg most már itt sem lennék. Sem élőként sem pedig szellemként. Reményeim szerint pont eljött az ideje annak, hogy továbbléphessek.
Kicsit depresszív hatása van annak, ha az ember egyedül kóvályog a világban és még csak senki észre sem veszi. Sarah az oka, amiért nem csavarodtam be. Épp ésszel kell vele közölnöm, amit mondani akarok, mert akkor nem fogja elhinni. Bár így is kételkedem abban, hogy elhiszi akár egy szavamat is.. Mindenesetre én reménykedem.
– Tudom.. Tudom. – Nem akartam elmondani neki, hogy ő az oka a maradásomnak. Mert valószínűleg akkor önmagát kezdené el marcangolni, hogy miért nem figyelt oda rám már korábban. Nem igazán érdekel, hogy mikor mondom el.. Csak elmondhassam mielőtt túl késő lenne.
– Igen.. Ezt szeretném. Azt szeretném mondani, hogy az életed veszélyben van. Egy férfi meg akar téged ölni.. És most már nem csak magadra kell vigyáznod. – Utaltam a kisfiára.


| Nagyon sajnálom, hogy ilyen későn írtam. |

Marlene rosszul tette, hogy látni engedte... Nagyon, nagyon rosszul, de ha már így alakult... Na jó, fogalmam sincs, mit tehetnék. Annak idején csak én tartottam a szellemvilágban Blake-et, amit azóta már nagyon bánok. Csak egy kislány volt, akit rajtam kívül alig látott valaki, és aki nem azt érdemelte, hogy egy rossz világba kerüljön. Egy ennél jobb világban halt meg, ahol bár árva volt, ott voltam én neki. Én, aki meg túl önző volt. Marlene meg egy ostoba liba, efelől semmi kétségem. A legeslő adandó alkalommal keresztbe tesz nekem az erejét felhasználva, és azt várja, rendes legyek vele? Hát nem! Csak szedjem össze magamat annyira, hogy kitekerhessem a nyakát! Jelen pillanatban csak annyit tudtam tenni, hogy vetettem felé egy lenéző pillantást, amivel régebben még megsemmisíthettem, aztán Blake felé fordultam. Ha már nem tudok úgy tenni, mintha nem látnám, muszáj végre meghallgatnom. Hallottam a szófoszlányait, meg hogy szerinte veszélyben vagyok. És nagyjából tudtam is róla, hiszen melyik vámpír ne lenne veszélyben? De nem akartam vele törődni. Eddig.
- Blake, drága barátnőm...tudnod kell, hogy nem azért nem figyeltem rád, mert ne szeretnélek... hanem mert azt akartam, hogy továbblépj - nyeltem egy nagyot. Oké, ez a kitörés végülis meglehetősen hirtelen jött, teljesen kiszámíthatatlanul. Nem is tudom, miért mondtam el... Talán mert tudnia kell, hogy nem gyűlölöm, csak azt akartam, végre boldog legyen... - De ha már ez az idióta szipirtyó félbeszakította a munkámat, mondd el, mit akartál annyira elmondani. Ugye azt szeretnéd? - mosolyodtam el halványan.

Beszélt egy picit magáról. Elmosolyodom. Aranyos kislánynak tűnik, ám egyben sajnálom is azok a dolgok miatt, amik vele történtek.
Szó nélkül kezdem el a varázslatot magamban mormolva az egyszerű varázsigét, bár külsőleg csak úgy látszhat, mintha erősen koncentrálnék valamire. Pár perc és meg is voltunk, pont mielőtt pár nyüzsgő ember elárasztotta a folyosót. 
-Kész is volnánk! -mosolyodom el, mikor az a néhány páciens visszavonult. -Már csak Sarah kell. -kacsintok egyet.
-Azt hiszem, itt véget ért a feladatom. Sarahval biztosan találkozok majd a jövőben is. -mosolyodom el ismét, ám miután kimondtam ezeket a szavakat lépteket hallottam. Hát talán túl korán jött el az a bejósolt jövő.
Megtorpant előttünk, meglepődött.
-Hát, kétlem, hogy sikerülne, de tehetsz egy próbát ha gondolod. -sóhajtva dőlök a falnak, miközben látom, hogy mennyire örül Blake-nek, még ha nem is mutatja ezt ki. 
Aranyos volt a lánytól, ahogyan kivédett, bár semmi szükség nem volt rá, mégis mosollyal, és egy apró bólintással fogadtam a kedves gesztust. Figyelek, fülelek, hogy mi következik, kíváncsian várom a továbbiakat. Ha már itt van ő is, én sem megyek el.

- Hogy mit csinálunk most? - kérdeztem vissza, miközben én is átkaroltam őt. - Megyünk vásárolni! - feleltem vigyorogva és megragadtam a kezét és a parkoló felé kezdtem húzni. Betuszkoltam az autóba, mert én bizony nem hagytam, hogy busszal menjen egyedül, akkor meg ha én is mentem volna vele, itt kellett volna hagynunk Nash luxuskocsiját, amiért tuti pipa lett volna.
Próbáltam viszonylag nyugodtan és minél lassabban vezetni, de így is kaptam pár dudát. Mindegy is, a cél, hogy odaérjünk az üzletbe és egyszer valahogy csak oda érünk. A pici fekete kártyával pedig bármit megvehetünk.

Hallottam, ahogy Jin szívverése egyszer csak megállt, majd sokkal nagyobb tempóban kezdett el dübörögni. Még jó, hogy a kórházban vagyunk és nem kell sokat várni egy orvosra, ha véletlenül szívrohamot kap a nagy örömben. Bár a diagnózis tényleg vicces lenne a helyzeten kívül. Egy dögös férfi láttán kapott szívrohamot.
- Damonnek hívják. - vigyorogtam. - És valami barátjánál lehet, mert leszólított egy nővért, hogy orvost hívasson vele. - annyira jó volt látni, hogy Jin arcán ilyen frenetikus öröm látszódott, hogy még véletlenül sem akartam lerombolni az álmait és azt sem szerettem volna ha csalódik. Így hát megfogadtam, hogy mindenben segítek, hogy legalább beszélgethessen Damonnel.

- Eric vagyok! Eric Night. - biccentettem a szemeibe valahogy önkéntelenül is felé nyújtva a kezemet - Engem nem ismerhet alig egy éve jöttem ide, de a nagybátyám, Paul Kubitschek, együtt szolgált az ön egyik felmenőjével. - biccentettem a felismerésre - Jack.. John.. Jim... valami Jé-betűs, de nézze el nekem, sose voltam jó a nevekben és Paul mindig csak a "Köpcös"-ként emlegette!  - mosolyodtam el már talán az emlékre - De tudja Paul az utolsó éveiben már.. - hajtottam el a kezem az arcom előtt  - nem volt annyira tiszta. Megviselte a front.. - fűztem hozzá csak mellékesen, az alig.. 95 évig élt bácsikámat nézve. - Vagyis fogalmam nincs igaz is e belőle akár egyetlen szó is. - mosolyodtam el megint és igen. Jó volt újra mosolyogni! Már nagyon rég nem tettem..

to: Eric


Nagyon kedves, és jóképű is volt ez a férfi. Hát, szerintem mindketten álmodozós kedvünkben voltunk akkor éppen. Épp emiatt kicsit figyelmetlenek is.
- Ó. Értem... egyébként semmi gond - egy pici mosoly húzódott az arcomra, hiszen ne tűnjek kedvetlen, vagy épp sietősnek, most egyébként is van időm kicsi.

Aztán nagyon nézett rám, majd miután elolvasta nevemet, aztán rögtön rákérdezett a családfámra, melyet elég jól ismert, hiszen rögtön tudta, hogy nagyon régre mehetnénk vissza az egészben.
- Igen. Az a Fell család tagja vagyok - eléggé meglepett, hogy ilyen jól értesült, de hát, ha ő is itt él, akkor meg biztos, hogy tudta ezt, majd aztán rákérdeztem a nevére, - Önt hogy hívják? - fejeztem be rövid kérdéssel mondandómat.

Kellemes hangja volt. Ez volt az első ami feltűnt nekem, a második a mosolya, vagy már inkább nevetése, az arcmozdulatok, vagy legalábbis a szeme és ami tükröződött benne.

- Nem.. nem... azt hiszem nem.. - habogtam valahogy ösztönösen még egyszer körbefordulva, de rá kellett jönnöm hogy csak álmokat kergetek. Ábrándokat. A nagy büdös semmi miatt veszítettem el a fejem, így már összehúzott, erős szemekkel néztem vissza a szemeibe. - Csak azt hittem láttam valakit de az lehetetlen. - fogalmaztam hidegen - És még egyszer.. ne haragudjon.- biccentettem kimérten, csak egyetlen lépést téve meg oldalra hogy az útjára engedjem, hisz orvos vagy ápoló, bármelyik lehet amikor a kitűzőjére tévedt a tekintetem.

- Dr. Fell!?? - húzott vissza a szemem a szemeibe - Az a Fell, akinek a családja már ősidők óta itt él a városban? - meresztettem rá kérdő szemeket.