it's like wishing for rain as i stand in the desert
••• Caroline + Stefan •••
[You must be registered and logged in to see this image.]Csak nyeltem egyet, amikor megállapította a nyilvánvalót, miszerint hevesebben vert a szívem, ha túlságosan közel álltam hozzá. Fogalmam sincs, mi történik velem mellette, csak annyit tudtam, hogy ez az érzés közel sem az, amit eddig éreztem iránta. Másabb, több, összetettebb… eddig is bármit megtettem volna érte, ugrottam, ha szüksége volt rám, odatartottam neki a vállamat, ha sírt, együtt nevettünk és megbeszéltük a gondjainkat, ám most, ahogy a szemébe néztem olyasfajta csillogást véltem felfedezni, amit eddig nem láttam. Gyönyörű volt. Egy mosolyáért odaadtam volna a fél világomat és azért, hogy mellettem legyen és együtt töltsön velem egy kis időt, az egész életemet eldobtam volna. Megrémítettek a saját érzéseim, mert magamat és a szerencsémet ismerve semmi jó nem sülhet ki abból, ha szerelmes leszek. Főleg nem akkor, ha a legjobb barátomba esek bele. - Te vagy a legnormálisabb személy, akit ismerek. – Halvány félmosoly villant fel az arcomon meghallva, hogy őrültnek bélyegezte magát. Régebben nem volt túlságosan stabil. sőt, kifejezetten idegesítő tudott lenni, de észrevétlenül lopózott be a bőröm alá és vált a számomra egyik legfontosabbá. Benne bíztam leginkább, hallgattam rá, szerettem a tanácsait és az észjárását, figyelni rá, miközben elkalandozott és a végén már a világbéke hiányának következményeiről fecsegett. És mivel újra megfogta a kezem, nem kívántam mást, minthogy bárcsak valamelyikünk házában lennénk és a kandalló előtt megpróbálhatnánk együtt megváltani a világot. - Care, nem lesz semmi bajom. – Sóhajtottam egyet. Aggódott értem… valószínűleg ezért van még mindig itt, a részeg sms-eim megtették a hatásukat és önveszélyes színben tüntettek fel. Adnom kellett volna magamnak egy pacsit vagy inkább egy pofont. – Nem akartalak kirángatni az ágyból és nem akarom, hogy azt hidd, aggódnod kell értem. Jó úton vagyok ahhoz, hogy helyrerázzam magam és remélem, hogy te is. – Nehezen, de végül rá emeltem a tekintetemet. Kínosan éreztem magam, még azt se tudtam, hogyan álljak, melyik lábamra helyezzem a testsúlyomat és legszívesebben a padlót bámultam volna, mert őt nézve csak még jobban összezavarodtam. - Gyere, menjünk. – A fejemmel az ablak felé biccentettem, remélve, hogy követ. Kimásztam a szűk helyen, aztán felé nyújtottam a kezem, hogy kisegítsem az ablakon. Tényleg nem életem ötlete volt eltörni az ajtó zárját, mivel kissé spiccesen az ilyesfajta koncentráció elég megerőltető volt, de végül két lábon állva ismét apró mosolyt ejtettem meg a lány felé. Hirtelen ötlettől vezérelve közelebb léptem hozzá és finoman az arcára csúsztattam a két kezemet, hogy miután egy mély levegőt vettem, megcsókoljam a homlokát. – Köszönöm, hogy most is az őrangyalom voltál. – Suttogtam lehunyt szemekkel, aztán összegyűjtöttem magamban annyi erőt, hogy emberfeletti sebességre kapcsolva hazafelé vegyem az irányt. Nem maradhattam tovább, elképzelésem sincs, mi történt volna, ha egy másodperccel is többet kell tartanom magam.
Hiába éreztem magamon a pillantását, nem voltam képes eldönteni, hogy ezek pontosan milyen érzésekkel is töltöttek el engem. Ezt talán az elfogyasztott alkoholnak köszönhettem, bár elég erőteljesen kezdett kiürülni a szervezetemből, így talán más kifogás után kellett volna keresnem. Viszont az, ahogy a Klaushoz fűződő "kapcsolatomra" reagált, mégis melengette a szívemet. Valósággal kibuktak belőle a mondatok, tőle egyáltalán nem megszokott módon, ezt pedig nem tudtam nem észrevenni. Megszólalására azonban csupán egy mosollyal tudtam felelni. Hiába tagadtam volna, lerítt rólam, hogy tetszett a heves véleménynyilvánítása, ám jobbnak láttam ezt nem szóvá tenni. Amikor viszont kettőnk közül Ő újra megszólalt, összeszorult a gyomrom. Nem akartam túlgondolni a helyzetet. Nem akartam olyasmi hátsó jelentést belelátni a kijelentésébe, ami valószínűleg nem volt valóságos. De mégis gondolkodóba estem, hisz önmagamnak csak nem tudok megálljt parancsolni... Mi van, ha azért örül annak, hogy nem mentem el Klaus-szal, mert végre Ő is észrevett engem? Mi van, ha neki is hasonlóan pislákolnak az érzései, ahogy nekem? Á, nem. Ilyen mázlim nem lehetne. Főleg, hogy a találkozásunkkor kijelentette, soha, semmi sem lesz közöttünk. Igaz, hogy azóta rengeteg minden megváltozott, legjobb barátokká is váltunk, ki is került Elena bűvköréből, mégis... Olyan szinten bizonytalanná váltam a közelében, hogy irracionálisan viselkedtem, össze-vissza beszéltem és csupa olyan dolgot műveltem, ami abszolút nem vallt rám. Stefan mellett azt éreztem, hogy kicsúszik a kezeim közül az irányítás, s újra azzá az önbizalomhiányos és szeretetéhes lánnyá váltam, aki voltam a gimiben. Akit valójában gyűlöltem. Hirtelen úgy éreztem, mintha fuldokolnék, mintha állandóan hullámok csapnának össze a fejem felett, elzárva előlem a partra való kiutat. Újra zavarodottá, idegessé váltam, de hiába próbáltam menekülni, az ajtó nem nyílt. Stefan pedig ahelyett, hogy segített volna, mellém lépett és megfogta a kezemet. Ezen apró cselekedete pár másodpercre még a levegőt is belém fojtotta. Nem mertem felnézni a szemeibe, mert féltem, hogy valami olyasmit mondanék, amire nem úgy reagálna, ahogy én azt korábban elképzeltem. Végül azonban mégis beadtam a derekamat. - Gyorsabban ver a szíved. - nem akartam kimondani, mégis ez volt az első, ami a számra jött. Amint felnéztem rá, hevesebben kezdett verni a szíve, az enyémmel egyetemben, méghozzá olyan hangosan dübörgött, hogy talán még egy halandó is könnyedén meghallotta volna. Suttogtam csak a szavakat, szinte szakadozottan. Valójában nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget a felgyorsult szívverésének, de egy részem azt kívánta, bárcsak én váltottam volna ki belőle ezt a reakciót. A gyors eltávolodásával szinte fizikai fájdalmat okozott, de ennek nem adhattam hangot. Figyeltem, ahogy kiütötte az ablakot, láttam, ahogy mutatta, hogy menjek. El is indultam, de közvetlenül az ablak előtt megtorpantam. Hiába vettem mély lélegzetet, továbbra sem tudtam megnyugodni. Végül lehunytam a szemeimet, vettem egy újabb levegőt és szépen lassan kifújtam azt. Pont úgy, ahogy annak idején tanította, miként űzzem el a vérszomjamat. - Stefan... - suttogtam újra, majd pár másodpercnyi szünet után végre összeszedtem a bátorságomat, hogy felé forduljak és a szemeibe nézzek. - Sajnálom, hogy úgy viselkedek, akár egy őrült. És ne mondd, hogy nem vagyok az, mert tudom, hogy az vagyok. Én csak... - mondhatnám, hogy nem tudom, mi bajom. De az hazugság lenne, hisz pontosan tudtam, mi is zavart össze ennyire, azaz ki. Az a valaki pedig itt állt előttem, alig egy méterre tőlem és így még nehezebbé vált minden. - Köszönöm, hogy elviselsz. - bocsánatkérően mosolyogtam rá, majd felé nyúltam, hogy ezúttal én foghassam meg az ő kezét, s óvatosan végigsimíthassak a kézfején. Erre egyébként nem lett volna szükség, de leküzdhetetlen késztetést éreztem arra, hogy hozzáérjek. Újra kínossá vált a csend, fülsüketítővé és idegőrlővé, főleg, hogy mást se hallottam, csak a szívverésünket. El is engedtem gyorsan a kezét, s újból hátráltam egy lépést. - Azt hiszem tényleg mennem kellene. De ugye jól leszel és nem csinálsz semmi hülyeséget? - aggodalmas tekintettel néztem rá. Nem tudtam addig itt hagyni, míg meg nem győz arról, hogy most már boldogulni fog egyedül. - Holnap pedig jelentkezel, hogy megbizonyosodjak arról, tényleg minden rendben. - ezt már inkább kijelentettem, mintsem kérdeztem és ellenkezést nem tűrtem. Nem mintha az ígérete ellenére nem félelemmel telve hajtanám álomra a fejem. Amióta csak visszatért, ez jellemzett engem. Túl sok embert veszítettem el az utóbbi időben, köztük a legfontosabbakat is és nem bírtam volna elviselni, ha Stefan újra köddé vált volna. - Tehát... megígéred? - kíváncsian pillantottam rá, s most megengedtem magamnak egy halvány mosolyt is. Nem akartam túl szigorú lenni hozzá, vagy túlságosan ellökni őt magamtól, ezért kellettek ezek az ugyan apró, de annál többet jelentő gesztusok. S habár próbáltam elterelni a gondolataimat az iránta kialakuló érzéseimről, ahogy elvesztem a barna íriszeiben, úgy vált világossá az, hogy lehetetlen küldetésre vállalkoztam. Én, Caroline Forbes, aki mindig azon ügyködött, hogy bebizonyítsa a kétkedőknek, hogy számára nem létezik lehetetlen... most falba ütközött. Remek. Vajon mi jöhet még ezek után?
it's like wishing for rain as i stand in the desert
••• Caroline + Stefan •••
[You must be registered and logged in to see this image.]Nekitámaszkodtam a falnak és nem tudtam megállni, hogy végigpillantsak Caroline-on. Attól függetlenül, hogy néhány órával elkezdtem szórakozni azzal, az alkohol mennyi agysejtemet tudja elpusztítani és azok tényleg képtelenek-e regenerálódni, egész jó állapotban voltam: ezt a következtetésemet abból vontam le, hogy láttam olyan dolgokat, amelyek csont részegen elkerülték volna a figyelmemet. Látva Caroline homlokrácolását hatalmas kő esett le a szívemről, egyszer csak azon kaptam magam, hogy reméltem, ez a grimasz az őt és Klaus Mikaelson-t egy lapon említésnek szól. Boldoggá, elégedetté tett a tudat, hogy automatikusan ezt a reakciót váltották ki belőle a szavaim, mert soha, egyetlen percre sem támogattam őszintén és ő és az ősi… románcát? A szótól kavarogni kezdett a gyomrom, ismét beugrott egy kép róla és a szőke ősi vámpírról, ezért inkább lehunytam a szemeimet és kérdésére heves fejrázásba kezdtem. Szerencse, hogy nem kezdett el forogni velem a helyiség. - Elmenni vele? Az lett volna a legrosszabb ötlet! – Nem volt szokásom az ilyen stílusú, kibukó őszinteség, de nem bántam meg, hogy ez a mondat kijött belőlem. Amikor megvolt annak az esélye, hogy Caroline Klaus után menjen, mert valami értelmetlen oknál fogva vonzódást érzett iránta, a lehető legfinomabban próbáltam a lány tudtára adni, hogy talán nem élete legbölcsebb döntése lenne, ha keresné a hibrid társaságát. Ma már nyíltan ki mertem mondani, hogy ostobaság lett volna többet elfogadni tőle, mint egy mini hűtő. – Örülök, hogy nem tetted. – Sóhajt hallattam és egy röpke pillanatra a padlóra bámultam. Csend telepedett közénk, szinte hallottam, hogyan kattognak Caroline agyában a fogaskerekek, pedig az én gondolataim sem voltak csendesek, sőt! Ordítottak, zavarodottan keringtek körbe-körbe a fejemben, de egyetlen, értelmes dolgot sem tudtam kihámozni belőlük. Senkivel nem töltöttem volna szívesebben a perceimet, mint az előttem álló lánnyal, mégis, fogalmam sem volt, mit mondhatnék, ami helyénvaló lenne. Általában én voltam az, akinek mindig volt egy-két jól megválasztott, szituációhoz illő szava, ám az utóbbi időben Caroline társaságában egyre gyakrabban vesztettem el a fonalat. Főleg akkor, amikor olyan hirtelen megnyilvánulásokat tett, mint most és úgy viselkedett, mint egy állatkerti ketrecbe bezárt nyuszi. Mintha menekülni akart volna. - Caroline… - Utána léptem, a kezére tettem az enyémet. Szabadkozhattam volna, hogy a kilincset akartam megrángatni, de nem így volt. Meg akartam érinteni, akkor is, ha jelenleg egy pattogó gumilabda nyugodtabb volt nála. A szemeibe néztem, egyszerre járt át megmagyarázhatatlan, földöntúli nyugalom és különös izgalom, amitől hevesebben vert a szívem, és ami kényszeríteni szeretett volna arra, hogy azt mondjam neki: nyugodj meg, csak beragadtunk… nem lesz semmi baj, mert én vagyok itt melletted, az a személy, aki mindenkinél jobban szeret ezen a világon és aki nem akar mást, mint melletted lenni és ha ezt megengeded nekem, én leszek a legboldogabb ezen a bolygón. - Ez... tényleg beragadt. – Végül ennyit nyögtem ki, belülről összepréselve az ajkaimat rántottam egyet én is az ajtón. Dühös voltam magamra, elvesztem Caroline kék szemeiben és elképzelésem sem volt arról, mi lett volna, ha kiadom a bennem kavargó, de bizonytalan érzéseket. És mi lesz akkor, ha magamban tartom őket? A bátyám napokkal ezelőtt elültette bennem a kételyt, miszerint már egyáltalán nem csak barátként gondolok a lányra és kezdtem azt hinni, hogy igaza van. Utoljára Elenánál éreztem ilyesmit, de… ő nem volt előtte a barátom. Abba pedig belehalnék, ha a meggondolatlanságom miatt véglegesen elveszíteném Caroline-t. - Kiütjük az ablakot és a probléma megoldódik. – Szélsebesen távolodtam el Caroline-tól, ha nem tartottam volna meg a távolságot, ismét kellemetlen helyzetbe hoztam volna magunkat. A raktár ablaka szerencsére nem volt rácsozott, felkaptam egy állványt és fél percen belül az üveg helyén egy tátongó lyuk állt, amire rámutatva jeleztem Caroline-nak, hogy szabad az út előtte. Nem csodáltam, hogy menekülni akart.
A szívemre téve a kezem, aprót biccentettem felé lehunyt szemekkel, egyfajta köszönetképpen, hogy végre csendben marad és nem regél nekem tovább Párizs mámorítóan csodálatos helyszíneiről. Felegyenesedve és a vérből egy jó nagyot kortyolva hallgatom a mondandóját, ám homlokomra rögvest ráncok gyűltek, amint felfogtam mire is utalgat az imént. Klaus és én? Ez most komoly? A lehető legkisebb mértékben sem Klaus teszi ki a gondolataimat, erre pont őt kell megemlítenie. Bár nem mondom, hogy nem töltött el boldogsággal a tudat, miután némi féltékenységet véltem felfedezni a hangjában. De mielőtt jobban belelovaltam volna magam a nagy semmibe, inkább lenyugodva kortyoltam még egyet a vértasakból. - Klaus sok mindent felajánlott. Első osztályú repülőjegyet New Orleans-ba például többször is. Legutóbb ha jól emlékszem érettségi ajándékként, de én inkább a mini hűtőnél maradtam. - Meg Tylernél, ám egykori szerelmemet most jobbnak láttam nem megemlíteni. S miért? Mert már így is többet képzeltem bele ebbe a kérdésbe, mint amennyi jelentés valójában mögötte húzódhatott. - Egyébként miért hoztad fel Klaus-t? Szerinted el kellett volna mennem vele? - Rettegve vártam a válaszára. Nem mintha arra számítanék, hogy őrült ellenkezésbe kezd, de ha egy aprócska része is úgy gondolja, hosszú távon Klaus mellett lenne a helyem, akkor talán tényleg hiába áltatom magam. Hiába keringenek a fejemben olyan gondolatok, hogy ő és én többek is lehetnénk, mint legjobb barátok. Hiába reménykedek abban, hogy egy nap talán az ő szeme is kinyílik és észreveszi, hogy nekünk együtt kellene lennünk. Vagy talán önmagában az a legnagyobb hiba, hogy én ilyenekre gondolok. Talán tényleg nem kellett volna eljönnöm vele ma este. Gondolataimon felbőszülve megindulok az ajtó felé, de a kilincset nem bírom lenyomni, holott még a természetfeletti erőmet is bevetem. Csapkodom a kilincset, pont úgy, mint aki épp klausztrofóbiától szenved és minél előbb ki akar jutni az egyre csak kisebb szobából, ám nem sikerül neki. Az előbbi, Damonnel kapcsolatos kérdés, amolyan védekezési mechanizmusként csúszott ki ajkaimon, valójában teljesen hidegen hagy, mi van a testvérével. Jelenleg annyira leköt a kilinccsel való bajlódás, hogy még a válasza is elsiklik a füleim mellett, hallgatóságot aligha találva magának. - Jelenleg egyetlen egy dolog szerepel a terveim között, méghozzá az, hogy kijussak innen. Mégis hogy törted el a zárat? Az egész ajtó be van szorulva, meg se moccan. - Nem fogja érteni a hirtelen hangulatváltozásomat, de nem is baj. Ha pedig kérdezi, szemrebbenés nélkül az alkoholra fogok mindent, hiszen az még mindig jobb, mintha megtudná mik is járnak a fejemben. Mert ha megtudná, hogy tényleg érzek iránta valamit, ami nemhogy halványulna, akár egy röpke fellángolásnak kellene, sokkal inkább egyre csak mélyül. Annak pedig nem lesz jó vége, ha hagyom, hogy ez az egész kiforrja magát, mert a végén úgyis megint én leszek az, aki megsérül. - Segítenél? - Fordulok felé kétségbeesetten, de ha megindul felém, akkor megpróbálok minél észrevétlenebbül hátrálni tőle - bár az kérdéses, hogy mennyire sikerül -, míg a hátam neki nem ütközik az egyik polcnak. Kell(ene) ez a pár méter távolság kettőnk közé. Talán még egy hűtő, polcrendszer, asztal, vagy bárminemű más bútor is jól jönne. Mert hiába éreztem azt, hogy az alkohol kiürült a szervezetemből, a vérrel keveredve mintha csak most kezdené igazából elhomályosítani az ítélőképességemet. Ha pedig valami olyat teszek vagy mondok, ami nem lenne helyén való, azt egy életen át bánnám. Elveszíteni pedig nem veszíthetem el a legjobb barátomat. Pláne úgy, hogy éppen csak visszakaptam.
it's like wishing for rain as i stand in the desert
••• Caroline + Stefan •••
[You must be registered and logged in to see this image.]Eszembe jutott, hogy ettől nagyobb hullámvasút nem is lehetett volna az életem. Szerettem azt hinni magamról, hogy egy vagyok azok közül, akiknek nem minden fekete vagy fehér. Akik megértik, hogy az éremnek két oldala van, de látják a közöttük lévő rovátkákat és azt, hogy az egyik oldal nem létezhet a másik nélkül. Aztán egyszer csak jöttek a pillanatok, amikor rádöbbentem, hogy magam vagyok az ellentmondás: ha rossz voltam, akkor akár a poklon is vigyorogva átsétáltam volna, amikor pedig ki akartam javítani a hibáimat, nem engedtem meg magamnak egyetlen apró botlást sem, félve a következményektől. Másokban megláttam a jót, akkor is, ha nem is mutatták, de magamat nem voltam képes ellentmondásos egészként kezelni. És amikor középúton ragadtam, elszakítottam magamat a vérengzőtől, de még nem lőhettem be a hős-frizurámat, nem maradt más, minthogy bolyongjak, gondolkozzak és próbáljak rájönni, mi lesz ezután? Hogyan tovább? Valahogy mindig, nagyjából minden megoldódik, de nincs egyetlen normális stratégiám sem a továbblépésre, pedig jó ideje rontom a levegőt. Most nem használhattam a régebben jól bevált módszert, miszerint mindent felszámolok magam körül, eltűnök és új életet kezdek máshol: a bátyám normális volt, nem akartam eltűnni a közeléből. A barátaim fontosak voltak nekem és... itt volt Caroline is. Őt soha többé nem hagyom magára. - Oké, oké, elhallgatok! - Védekezően magam elé emeltem a kezeimet és nem bírtam ki, szélesen elmosolyodtam. Caroline úgy nézett ki, mint egy kislány, ami mindjárt toporzékolni kezd, mert nem kaphatta meg, amiért sóvárgott. Ez a báj elragadó volt. - De ha az emlékeim nem csalnak, Klaus Mikaelson egyszer már felajánlotta neked, hogy megmutatja a világot. Te mondtad, hogy Párizsba is el akart vinni. - A kezeim közé kaptam egy vértasakot, felbontottam és belekortyoltam. Éhes voltam, de leginkább azért fogtam be vele a számat, nehogy kicsússzon rajta valami, aminek nem kellett volna. Például, hogy Klaus egyáltalán mit képzelt magáról? Caroline miért ment volna vele? Vagy... tényleg megvolt annak az esélye, hogy ők ketten...? Inkább bele se gondoltam, mert elment volna az étvágyam és az idegeim sem bírnák ezt a fajta terhelést. A képtől, hogy Caroline a hibriddel kézen fogva járja be az európai nagyvárosokat, miközben a férfi elmeséli, hogy leélt ezer éve alatt mennyi mindent csinált és látott... kirázott a hideg és nem jó értelemben. - Damon? - Meglepődtem a kérdésén, felkúszott a homlokomra a szemöldököm, de legalább kizökkentett a rémképeimből. Caroline nem szokott Damon-el foglalkozni, a legnagyobb jóindulattal sem lehetett volna azt mondani, hogy kebelbarátok voltak,viszont mostanában talán jobban figyeltek egymásra Elena miatt. - Szerinte ideje volt már, hogy észhez térjek és visszajöjjek. Szerintem is... jobb később, mint soha, ezt próbálja beadni nekem. - Hogy mondhatnám el neki, hogy Damon szerint csak azért ostorozom magam, mert a lány többet jelent nekem annál, mint amit bevallok magamnak? Nem lehettem akkor idióta, hogy a jelenleg amúgy is instabil lábakon álló barátságunkat még nagyobb veszélynek teszem ki. Egyáltalán nem voltam biztos az érzéseimben, abban pedig még inkább nem, hogy Caroline fejében mi játszódik le. Lehet, hogy most is csak azért van itt, mert azt hitte, hülyeséget csinálnék, ha magam lennék. - Mit tervezel csinálni most, hogy te is magadhoz tértél? - Érdekeltek a tervei. Marad, esetleg elmegy egy másik városba, hogy kiszellőztesse a fejét? Újra szorosabbra akarja fűzni a barátaival való kapcsolatot? És vajon, mi lesz a mi kettősünkkel?
Kellett ez az este. Valóban szükségünk volt egy felhőtlen, szabad estére, amit végre együtt tölthettünk, mindenféle dráma nélkül. Ugyan nem voltam megszállottja az alkoholnak, ám ezt még én is tudtam, hogy a bourbon társaságában csak jól érezhetjük majd magunkat és így is lett. Pedig mennyire nem akartam idejönni... Erre tessék. Jobban talán nem is érezhetném magam, hisz valójában mindenem megvolt, amire ebben a pillanatban szükségem volt. Azt már nem állíthatom, hogy túl jó ötletnek találtam a vérraktár meglátogatását, ám azzal mégis tisztában voltam, hogy ezt is jobb lenne együtt megejteni, mintsem egyedül elengedni Stefant. Nem mintha nem bíztam volna benne, sokkal inkább féltettem. Nevetve sikítottam fel, ahogy lehajolt és már a vállára is kapott engem. Olyan máshogy hatott ez az egész jelenet... mintha nem is mi lettünk volna. Mintha nem is csak legjobb barátok lennénk és ez a gondolat erősen égetni kezdtem a szívemet, s összeszorította a gyomromat. A vámpír sebességnek köszönhetően alig pár másodperc alatt a kórházban teremtünk, de továbbra is jót szórakoztam azon, hogy esze ágában sem volt letenni engem, hogy a saját lábaimon tegyem meg az út hátralévő részét. Amint viszont végre újra a lábamon állhattam, játékosan megütöttem a vállát, bár koránt sem olyan erővel, hogy abból tényleg érzékeljen valamit. - Remélem érzékeled, hogy valójában csak ennyire vagyok attól, hogy tényleg megüsselek. Elég a Párizsos emlékeidből! - Mutattam neki azt az apró méretet a hüvelykujjammal és mutatóujjammal, amire az előbb céloztam. Viccelődve utasítottam, hogy fejezze be Párizs emlegetését, holott legszívesebben egész éjjel elhallgattam volna, olyannyira kiemelkedő helyet foglalt el az európai főváros a szívemben. - És lehetne, hogy ne használj francia szavakat? Olyan... zavarba ejtőek. - Elharaptam az utolsó szavamat. Egyáltalán nem voltak furák, csak akármit is mondott, aminek némi francia beütése volt, az túlságosan is romantikusan, mámorítóan hangzott. Ezen pedig az sem segített, hogy egyértelműen gyengéd érzéseket tápláltam iránta, amiket jobb lett volna inkább elnyomni, mintsem felnagyítani. Elkaptam a lopott pillantását, de valójában nem tudtam mit felelni rá. Nem akartam, hogy azt higgye, nem bízom benne, ezért kísértem el. Azt se akartam, hogy rájöjjön, szerettem volna több időt tölteni vele és ha ezt a vérraktárban kell eltöltenünk, akkor itt leszünk, nekem végül is olyan mindegy. Csak annyira jól éreztem magamat, hogy nem akartam, hogy vége legyen az estének. Vagy hogy arra ébredjek, hogy újra elment a városból. Alsó ajkamra ráharaptam és úgy húzódott egyre szélesebb és szélesebb mosoly az arcomra. B pozitív, a kedvencem. - Köszönöm. - Mosolyogtam tovább, ahogy elvettem tőle a zacskót. Túlságosan vicces képet vágott, ahogy kotorászott a hűtőben, így kénytelen voltam mellé lépni és megnézni, mivel foglalatoskodik ennyit. - Válassz egyet, hidd el, ízleni fog. - Biztattam, hogy könnyebben meghozza a döntését, mialatt kinyitottam az előbb kapott zacskót és egy nagyot kortyoltam a vérből. - Vagy, ihatsz ebből is nyugodtan. - Nyújtottam felé a zacskót, hátha elfogadja. Ha korábban már osztoztunk az alkoholon, a véren is tudunk. Bár jobbnak láttam pár lépést hátrálni tőle. Képzeltem, milyen viccesen festhetett a reakcióm, de kénytelen voltam némi távolságot iktatni kettőnk közé. Nekem ugyanis ez már túl sok volt és igen vékony jégen táncoltam ahhoz, hogy végleg tönkretegyem a barátságunkat, hisz olyan gondolatok jelentek meg a fejemben, melyeknek nem lett volna szabad utat engednem. Habár nem akartam rövidre zárni az esténket, kezdtem úgy érezni magam, mint aki belesétált a saját csapdájába. Ez ellen pedig tennem kellett valamit. - És, mi a helyzet Damon-nel? Örül, hogy hazajöttél? - Remek. Mégis mikor érdekelne engem, hogy hogy van Damon? Szép volt, Caroline... Ennél pocsékabb témaváltást még nem is hallott az emberiség.
it's like wishing for rain as i stand in the desert
••• Caroline + Stefan •••
[You must be registered and logged in to see this image.]Sokszor éreztem már éhséget, szinte szakértő voltam a témában. Az, amelyik lassan alakul ki és csak felszínesen kapargatja a gyomromat, egyáltalán nem vészes, még az emberi étel is segít az eltüntetésében. Ami most rám tört, sokkal rosszabb volt, mert hirtelen jött: ugyan felkészülhettem volna, mert ha iszok, körülbelül 99% az esélye, hogy éhes leszek, de először túlságosan lekötött az önsajnálat és Caroline zaklatása, majd maga a telefonhívásaim és üzeneteim célzottjának megjelenése. Ha Caroline nem toppan be a Grillbe, még többet ittam volna, aminek nagy valószínűséggel nem lett volna jó vége. Legjobb esetben beestem volna az asztal alá és órák múlva magamhoz térek, mert a pultos ébresztgetésére biztosan nem ébredtem volna fel. Ha részeg voltam, kivételesen jó lett az alvókám. A sok pia felért egy jó fejbecsapással. Nem hittem volna, hogy Caroline vevő lesz az ötletemre, sokkal inkább fel voltam készülve arra, hogy vissza akar fogni, ami őszintén, lehet, hogy jobb ötlet lett volna. Viszont, bíztam benne és magamban is annyira, hogy tudjam, semmi bajom nem lesz akkor sem, ha vér jut a szervezetembe. Itt volt mellettem és lehet, hogy mindkettőnk véralkoholszintje magasan verte a normálisat, de nem őrültünk meg… ha az eszünk nem is, de a személyiségünk a helyén volt, egyikünk sem szabadult meg az emberségétől és egyetlen pillanatra sem jutott eszembe, hogy az utcán sétáló emberek nyakára ugorjak rá. Örömömben - ami azért öltött hirtelen nagy mértéket, mert rájöttem, Caroline bízik bennem és ennek a gondolatánál jelenleg nem volt többre szükségem - felkaptam a lányt a vállamra és kihasználva a vámpírlét egyik legnagyobb előnyét, az emberfeletti sebességet, a kórház felé indultam. Benne jártunk az éjszakában, ilyenkor egyáltalán nem kellett félnünk a lebukástól, főleg nem egy olyan intézményben, ahol az emberek nagy százaléka sajnálatos módon önkívületi állapotban van. Az ügyeletes orvosok és a nővérek fáradtak, a vérraktárnak pedig a környékére sem jönnek. Ugyan mit is keresnének a helyiségben éjnek évadján, ha semmi szükségük nincs a vöröslő folyadékra? Velem ellentétben: én alig vártam, hogy kibonthassak egyet. - Megérkeztünk! - Caroline-t ugyanúgy a vállamon vittem be az ajtón, mint ahogy kihoztam a Grillből. A zár nem volt nagy falat, egy kis erőkifejtéssel össze is tört az ujjaim között. A gondnok hozzá volt szokva ahhoz, hogy itt a zár fogyó eszköz, a normálisabb, emberi életet élni próbáló vámpírok visszatérő vendégek voltak ezen a folyosón. Azon sem csodálkoznék, ha egyszer eljönne a pillanat, amikor nem is fogják zárni az ajtót. – Nem a Guy Savoy, de ha az emlékeim nem csalnak, ott nem is adnak ilyen vacsorát. – A talpára állítottam Care-t, látva az arckifejezését elmosolyodtam. Mit fogok én azért kapni, mert így hoztam ide... vajon a fejem a helyén marad, mire ide ér a hajnal? - Azt hittem, inkább visszafognál, minthogy velem gyere... - Lopott pillantást vetettem rá. Sokat jelentett, hogy mellettem volt, egyedül nem az itteni zacskók közül kezdenék válogatni, hanem a birtok pincéjének hűtőjében kotorásztam volna, ahol úgysem találtam volna semmi fogamra valót. Részegen válogatós vagyok. - Egy B-pozitív neked. - Felé nyújtottam egy zacskót, amiben a kedvenc vércsoportja lötyögött. Mi mással kínálhattam volna meg?
2 év... Istenem, szinte fel sem fogtam ezt az időt, hihetetlen gyorsan telt el, és annyi dolog történt velem ezalatt a 2 év lepörgése alatt. A legfőbb dolog még is csak az, hogy több külsős tényezőnek hála vissza kapcsoltam az érzéseimet, amelynek egyik oldala jó, viszont mint mindennek ennek is van hátránya. A hátránya márpedig az, hogy több, mint 300 éven keresztül éltem kikapcsoltan, érzések nélkül, gyilkolva, és most egy pillanat alatt zuhant minden a nyakamba, fel kellett dolgoznom az elmúlt évszázadaimat úgy, hogy ne kapcsoljak ki ismételten, a saját lábamra kellett állnom, túllépnem a hibáimon. És azt kell mondanom, hogy így vissza tekintve, a 2 évvel ezelőtti életemre, a 2 évvel ezelőtti énemre: bátran mondhatom azt, hogy igen, sikerült túllépnem rajta, elkezdtem jobb emberré válni ezáltal. Hannah-val ismét barátok vagyunk, sőt, ha minden jól megy és Faye is beleegyezik akkor segíthetek nekik a harcban, elkezdtem jóvá tenni a múltbéli cselekedeteimet, Hannahtól kezdve folytatva Apo-ig, egészen addig míg nem fogom azt érezni, hogy sikerült mindent jóvá tennem, amit valaha elkövettem ellenük. Bár azt is tudom, hogy Apo soha sem fog megbocsátani nekem, sőt még úgy tenni sem fog, hiszen a szeme láttára öltem meg kegyetlen módon a szüleit, a helyében én sem bocsátanék meg magamnak, de azért próbálkozni még próbálkozhatok. - Ne is mond, iszonyat gyorsan repült el ez a 2 év. - mondom halványan mosolyogva, majd elveszek magamnak egy vértasakot, egy nullásat és neki dőlök a falnak, onnan nézek a barátnőmre. Barátnőmre... Igazából nem is tudom, hogy Belle kicsoda nekem, ő csak egy ártatlan ember volt, míg nem változtattam át, viszont ő indította el ezt az egészet nálam, neki lehetek hálás azért, mert már nem gyilkolok, mert újra érzek. - Nem mondom, nehéz volt újra érzésekkel élni. - mondom egy gúnyos és halvány mosoly keretében, majd elkezdek inni a tasakos vérből. Oh, istenem, nem is tudom elmondani, hogy mennyire vágytam már erre. New Orleansban nem igazán táplálkoztam, főleg mivel azon voltam, hogy Hannah-t megtaláljam és mindent rendbe hozzak köztünk. - Eleinte nagyon rosszul voltam, a sok bűntudat és a lidérces álmok minden éjszaka... De azt hiszem most már jól vagyok. - mondom őszinte tekintettel. - Nah, de most mesélj te, mi történt veled 2 év alatt? - teszem fel neki a kérdésemet, mert tényleg érdekel, hogy mióta az utunk elvált egymástól mi történt vele.
Chloe-t mintha kicserélték volna. Egy teljesen más emberként állt most itt előttem, mint két kerek évvel ezelőtt, ugyancsak ilyentájt. Hihetetlen, hogy milyen hamar elrepült ez az idő.. Még hogy egy vámpírt nem változtatják meg az évek. Badarság, s erre Chloe a tökéletes példa! Kicsit meg is lepődök a mostani viselkedése láttán, hiszen a legutóbbihoz képest tényleg mintha egy teljesen más ember állna itt előttem. Ahogy jobban megfigyeltem őt, az arcvonásait, a külsőjét rádöbbenhettem arra is, hogy nem kapcsolta ki azóta az érzéseit. Újra érzésekkel éli a mindennapjait, pont mint emberkorában is. Ez tök jó. Örülök neki, annak meg pláne, hogy én is közrejátszhattam a folyamat során. Tényleg. - Igen, két hosszú éve. Hihetetlen, mi? - Kérdezem inkább mosolyogva és kedvesen, mint szarkasztikusan, mint azelőtt tettem volna a korábbi énjével. Úgy tűnik, azt az énjét maga mögött hagyta teljesen. Persze, ebbe nem lehetek még teljesen bizonyos. - Ezt jó hallani.. tényleg. Örülök, hogy észhez tértél végre. - Mondom lágyan, majd a bocsánatkérése meglepett. - Semmi baj, megbocsájtok. - Felelem végül mert látom rajta, hogy komolyan is gondolta minden szavát és nem csak valamiféle hátsószándék miatt tette, amit tett. - Jó látni ezt a változást rajtad. Tényleg. Egyébként hogy vagy? Miújság veled? - Érdeklődők iránta, és az igazság az volt, hogy tényleg érdekelt is mi van vele. Remélem sikerült rendeznie a dolgait az életében. A bocsánatkérése és a mostani reakciója, mintha enyhített volna még a dühömön, amit ezidáig iránta éreztem.
A lábam szinte a földbe gyökeredzik amikor meglátom Bellet. Te jó ég, 2 év telt el azóta, mióta utoljára találkoztunk. 2 év telt el azóta, hogy nagyban hozzá járult ahhoz, hogy vissza kapcsoljam az érzéseimet, és 2 éve élek érzelmekkel ismét... Jézusom, olyan furcsa ezt kimondani, vagy is még gondolatban is olyan furcsán hangzik. Eddig nem is gondoltam abba bele, hogy mondhatni milyen gyorsan elrepült ez a 2 év, én nekem pedig még mindig nem sikerült teljes mértékben talpra állnom, még mindig csak a régi tetteimet próbálom jóvá tenni. Kisebb-nagyobb sikerekkel, de a lényeg az, hogy nem adom fel. - Belle... 2 éve nem is láttuk egymást. - mondom halkan, de nem azért, mert félek, hogy meghall valaki, hiszen senki sincs már a folyosókon, inkább csak azért, mert jelen pillanatban azt sem tudom, hogy mit kéne neki mondanom, hosszú idő után először állok közel a megkukuláshoz. Fogalmam sincs, hogy haragszik-e még rám, amiért anno, jó pár évvel ezelőtt vámpírrá változtattam vagy sem, csak azt tudom, hogy ha vissza tudnám fordítani az időt, akkor nem tenném meg vele. Vámpírnak nem jó lenni, nem olyan, mint ahogyan azt sokan elképzelik. Halhatatlanság. Istenem, lehet, hogy először jó annak a tudatta, hogy örökké élünk, de valljuk be: ki akar örökké élni? Túlélni a rokonait, a barátait? Elveszíteni őket és feldolgozni a gyászt ami a halálukkal jár. Mert én nem, nagyon nem akarok vámpír lenni, de sajnos a múltamon, mint sok máson sem tudok változtatni. Kérdésére csak megrázom a fejemet. - Nem, nem kapcsoltam ki. Nem akarok újra olyan életet, amilyen anno volt. - szinte el is felejtem azt, hogy hol vagyunk, hogy enni jöttem ide, teljesen lesokkolt Belle látványa, az, hogy újra találkoztam vele. - Anno nem volt alkalmam elmondani, de nagyon sajnálom, hogy vámpírrá változtattalak. És minden mást is sajnálok amit elkövettem ellened.
Az elmúlt időszak szinte túlságosan is jól telt el. Semmi akció vagy véres fordulat, csak móka és kacagás. Na jó, majdnem. Azért akadtak problémás napok is, de mindegyiket meg lehetett nagyobb megerőltető feladat nélkül is oldani. Persze, Ethan azt még mindig nem tudja, hogy vámpír vagyok.. ami jobb is, hiszen ki tudja, miként reagálna rá, ha kiderülne a dolog. Nem szívesen kockáztatnám a boldogságunkat. Mert igen, most az egyszer azt mondhatom, hogy boldog vagyok. Hogy minden szép és jó. Már az sem zavar túlzottan, hogy időközönként vért kell fogyasztanom. Vagyis egy kicsit igen, de egyre kevésbé zavar ez a táplálkozási forma. Most is épp a Mystic Falls-i korház vérraktárában tartózkodom, egy tasakból ürítve ki annak tartalmát, mikor hirtelen léptek kopogó hangjára kapom fel a fejemet. A kopogás milyenségéről azt egyértelműen le tudom vonni, mint következtetést, hogy lány, esetleg nő az illető. Óvatosan kilesek egy szekrény mögül - mert természetesen nem rögtön a bejárati ajtó mellett kezdtem neki vért fogyasztani -, és amikor rájövök, hogy voltaképpen ki is toppant be a helyisébe, reflexszerűen emelkedem fel az ülő helyemről. - Chloe. Hát te, itt? - A meglepettség egyértelműen kiüllt az arcomra, amint észrevettem őt. Mikor is találkoztunk utoljára? Talán olyan két éve lehetett? Arra viszont egyértelműen emlékszem, hogy én játszottam nagyrészt közre abban, hogy visszakapcsolja az érzéseit és többé ne egy érzelemmentes ripperként élje a mindennapjait. Vajon azóta megint kikapcsolta az érzelmeit..? Bár, abból, hogy itt van az ellenkezőjére tippelhetek. - Na, milyen az érzelmekkel túlfűtött élet? Vagy újra kikapcsoltad? - Kérdezem, inkább semlegesen, mint érdeklődően. Kicsit még mindig indulatos leszek, valahányszor csak a vámpírrá válásomra gondolok, de már nem fáj annyira az emlék, mint a legutóbbi találkozásunkkor.
Újra itt vagyok Mystic Fallsban... Muszáj voltam innen eljönni még akkor amikor vissza kapcsoltam az érzéseimet, muszáj voltam egy teljesen új helyre mennem, környezetváltozásra volt szükségem, egy új életet akartam elkezdeni amire itt egy csöppnyi esélyem sem lett volna. Valljuk be, jó volt New Orleansban, mert újra találkozhattam Hannah-val, aki hála a jó égnek megbocsájtott, bár annak kevésbé örülök, hogy úgy végződött a találkozásunk, ahogyan. Szerencsére úgy látszik, hogy újra elkezdett bízni bennem, elmondta, hogy mi terveznek Faye-vel, és csak reménykedni tudok abban, hogy Hannah végül jól átgondolja a beszélgetésünket és jó döntést fog hozni. A jó döntés pedig az, hogy engem is bevesznek a harcba, hiszen a vadászok, és a vámpírok, vagy akik az ellenségük, azoknak fogalmuk sincsen arról, hogy egy vámpír is van velük, ez pedig minden bizonnyal az előnyükre válhat. Nekem nem árt a farkasölőbe mártott golyó, verbénával nem fognak támadni, hiszen csak farkasokról van tudomásuk, így hát komolyabb sérülést nem igazán tudnék össze szedni. És hát, tényleg segíteni szeretnék nekik. Főleg Hannahért, mert nem tudom, hogy hogyan reagálnék arra, ha megtudnám, hogy valami komoly baja esett a harcban. Ő az egyetlen olyan személy az életemben akit valamikor a barátomnak mondhattam. Anno eljátszottam a bizalmát, csúnya módon vertem át, ott ahol a legjobban fájt neki, de mostt itt vagyok, vissza kapcsolt érzésekkel és mindent megteszek annak érdekében, hogy újra a barátomnak mondhassam őt. Most itt vagyok Mystic Falls belvárosában, a kórház felé közeledve. Nem akarok emberből táplálkozni, mert nem tudom, hogy tudnék-e magamon uralkodni, közel 300 éven keresztül így táplálkoztam és szárazra csapoltam mindenkit, nem akarok kockáztatni. Este van így szerencsére nincs sok ember a kórház folyosóin. Alig láthatóan megyek be, bár a cipőm sarka kopog és visszhangzik, de még nővéreket sem látok sehol, még az információs pultnál sem. Felmegyek a 3. emeletre, az egyik zárt szobába ami a kedvencem: a vérraktár. Belépek, majd becsukom magam után az ajtót, és oda lépek a tasakokhoz. Szó szerint ki vagyok éhezve, nem is tudom, hogy mikor ittam vért utoljára...
Ahogy itt voltam egyre jobban éreztem, hogy tennem kellene az egészre magasról. Nem tesz jót ez egyikünknek sem. A múltunk miatt elég bonyolult.. Nem volt túl hosszú, de épp elég volt ahhoz, hogy mindkettőnkben megváltoztasson valamit. Érzek egy bizonyos vonzást felé.. Azt azonban nem tudom pontosan megmondani, hogy mégis mi is ez. Mert nem szerelem.. A szívem Ren-é.. De mégis.. Van valami megmagyarázhatatlan, amit akkor érzek, mikor Steven-nel vagyok. Ki kell vernem a fejemből nem bánthatom meg még ennél is jobban. Vagyis inkább nem zavarhatom össze ennél is jobban.
– Szóval elgondolkoztál rajta, csak túlságosan hozzád nőtt.. Nem kis kockázatot vállalsz ezzel. – Én nem bírnám megtenni. Egyszerűen túlságosan remegnének a kezeim. A nyomás, ami ilyenkor egy ember vállaira nehezedik.. Borzalmas. Mikor átnyújtotta a papírokat egy pillanatra összeértek a kezeink, de próbáltam figyelmen hagyni azt az elektromos vibrálást, ami végbement a testemben. Megköszörültem a torkomat, majd inkább beszélni kezdtem. – Ez a teszt most akkor el fogja árulni, hogy mégis mi a bajom? Vagy, ha ez sem, akkor mégis mi történik..?
Aggasztó az egész helyzet. Mit sem tudok arról, hogy vele miért történik ez. A vizsgálatok nem mutatnak semmit. Már csak egy átkozott lehetőség van, amely megállapíthat valamit, de arra néhány hetet várni kell. Talán oda kellene írnom egy beutalót. Nem normális az, ami vele történik. Vérfarkasként főleg nem.
- Mióta tudom, hogy vérfarkas vagyok, nem is tudom, hogy mihez kezdhetnék. Nem mondanék le soha erről a hivatásról, hiszen sokat jelent nekem, de nem tudom, megérné-e évekig szenvedni miatta, ha a műtőben valaki a kezeim között halna meg. - nyeltem nagyot, miközben a papírokat ismét átnyújtottam neki. - Nézd, van itt egy... beutaló. - kezdtem el körmölni a papirosra, amely egy fontos vizsgálathoz volt szükséges. - Fontosság szerint lehetséges alkalmazni, szóval... ha most a recepción jelzed az igényed, holnap el is végezhetik rajtad. - suttogtam, és rá is firkantottam, hogy sürgős a vizsgálat elvégzése. Ezt követően felemeltem, és átnyújtottam neki. - Az eredményt is sürgősen fogják elkészíteni. JÖvő hétre készen lehet. Akkor... kellene visszajönnöd, mikor megkapod.
Nem gondoltam volna, hogy ő is pont ugyanazokkal a génekkel van megáldva, amivel én. Vagyis hát.. Nem tudom. Ez nem jutott egyáltalán eszembe. Mondjuk nem beszélgettünk olyan sokat. Jelen pillanatban nagyon, de nagyon bánom. Bár kétlem, hogy ez valaha is feljött volna, mint valami sablonos beszédtéma. Azért erre is jobb később, mint soha rájönni.
– Én nem tudom elképzelni, hogyan vagy erre képes. Gondolom nem vágysz arra, hogy kiváltsd az átkodat.. Szóval a helyedben végig remegne a kezem.. – Nem tudom elképzelni magam orvosként. Igaz, hogy én akartam ezt az egészet. Legalábbis attól a naptól kezdve, hogy megtudtam mi is vagyok. Akkor is.. Az orvosi egy olyan pálya, amit nem nekem találtak ki. A családfámat említve nagyot nyeltem. Az egyetlen személy, aki tudhat valamit a családomról az Ren. S kétlem, hogy szívesen beszélgetne velem erről. – Meglátom, hogy mit tehetek ez ügyben.
Arcára kiült az, hogy sikerült őt meglepnem. Nem is számíthattam másra, hisz történt közöttünk egyetsmás, de mindvégig magamban tudtam tartani ezt a nagy horderejű titkot. Mert ez nekem az. Óriási teher a vállamon, amit nem tudom, hogy mikor és hogyan tudnék másképpen kezelni. Főleg úgy hogy orvos vagyok.. voltaképp bármelyik percben kiválthatnám az átkot.
- Orvosként ez felettébb.. szórakoztató. - mosolyodtam el kesernyésen, majd félrebillentettem a fejem, és egy halk sóhajt követően visszasétáltam elé. - Azt tudom mondani, hogy.. nézz utána a családodnak. Az hogy panaszkodsz a szívedre.. nem fog magától megoldódni. Talán valami családi betegség. Egy vérfarkasnak nem szívproblémák miatt kellene... érted. - köszörültem meg aztán a torkomat.
Az állam a padlót súrolta. Na, jó természetesen csak képletesen, de meglepődtem, mikor azt mondta, hogy Ő is hordozza magában ezt a gént. Erre egyáltalán nem számítottam. Többnyire érzem ha valaki másabb.. A vámpírokat és a vérfarkasokat még akkor is, ha nem váltották ki az átkukat, de nála ezt nem éreztem.. Vagy nem is figyeltem. Mindegy. Az eredmény viszont ugyanaz. – Ez.. Én.. Nem tudom, hogy mit mondjak. – Motyogtam, majd beletúrtam a hajamba, hiszen tényleg fogalmam nem volt mit mondhatnék.. Teljes mértékben váratlanul ért engem ez a kijelentése. Mondhatni földhöz vágott. – Elméletben igen, de a szívem soha nem működött rendesen. Minden elmúlt, mikor kiváltottam az átkomat ezt az egyet kivetve. Újra és újra felbukkan mindenféle figyelmeztetés nélkül. – Magyaráztam el neki a problémámat, amit igazából én magam sem értettem, hiszen ennek is el kellett volna múlnia ez pedig sem történt meg..
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Május 10, 2014 12:50 pm
A tüdőm lassan megtelt oxigénnel, majd nagyot nyeltem, s próbáltam nem azt képzelni, hogy egy szörnyeteggel állok magammal szemben.
- Tudod.. - kezdtem bele én is. - Én is annak... készülök. - nyögtem ki nagy nehezen, mikor már meg tudtam szólalni. - A nővérem és az apám vérfarkas, és.. engem is annyi választ el ettől, hogy még nem öltem meg senkit. - ráztam meg a fejem, miközben egy keserű vigyor csúszott a képemre. - De nem ismerem a vérfarkasok biológiáját. Nektek.. nemhogy teljesen egészségesnek kellene lennetek? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet. - Csak a... vámpírok gyógyulnak?
Tudom, hogy ostobaságot csinálok mégsem tudok leállni. Valamilyen szinten vágyom rá és egyértelműen érezhető a köztünk lévő kémia.. A levegő szinte izzik körülöttünk. Nem is tudom, hogy mit gondoltam, amikor idejöttem. Hiba volt. Oltári nagy hiba és ezzel még az életét is veszélybe sodortam. Ha Ren rájön.. Mindkettőnknek annyi.
– Sajnálom. – Motyogtam, majd beletúrtam a hajamba, hiszen elég kínos helyzet volt ez a számomra. Egy pillanatra összerezzentem, mikor megkérdezte, hogy vérfarkas vagyok-e aztán összeszedtem magam és válaszoltam. – Igen, az vagyok.
Kezdett elvakítani az, melyet iránta éreztem. Nem első alkalom volt az életemben, hogy meg kellett tanulnom elkülöníteni a szerelmet és a munkát. Szerelem? Talán túl erős ide ez a kifejezés. Igen, határozottan az. Ujjaim végigsimítottak szőke fürtjein, majd lassan szakadtam ki a csókból, és levegő után kapkodva pislogtam a szemébe.
- Ennek nem itt... és nem most van az ideje. - leheltem nagyon halkan eme szavakat, majd nyelve egyet meghátráltam. - Vérfarkas vagy, igaz? - kérdeztem aztán valami furcsa megállapítással, miközben nem is mertem ránézni.
A fejemben megszólalt a vészjelző, miszerint ez nem helyes még sem volt bennem az, hogy leálljak. Tudom, hogy ezzel csak még jobban összetöröm főleg, ha még ezek után visszamegyek Ren-hez, de egyszerűen képtelen vagyok visszafogni magamat. Érzek iránta valamit és bolond lennék ezt letagadni. Ren-nek és nekem múltunk van. Az érzéseivel nem vagyok tisztában.. Azt mondanám kiegészítjük egymást, de jelen pillanatban nem erre vágyom. Tudom ezt még meg fogom bánni, de erre ráérek akkor gondolni, mikor már megtörtént.
Szenvedélyesen csókoltam őt, miközben ujjaimmal beletúrtam a hajába és a szabad kezemet a tarkójára csúsztattam, hogy közelebb vonhassam magamhoz.
Nem válaszolt. Jeges csend borult ránk, én pedig csak tétlenül pislogtaqm rá. Nem tudom, mit kellene tennem vagy mondanom... most minden rajta áll. Bár én azt tudom hogy ha azt mondja; máshoz akar kerülni, mindent le kell zárnom, ami vele kapcsolatos.. nem tudom, tényleg akarom-e hogy ez történjen.. nem tudnám megszokni, hogy nincs többé..
Befejeztem agondolkodást. Hisz ajkai az enyémre tapadtak, s nem is értem, hogy miért nem tettem meg eddig én ezt a lépést.. karjaim csak úgy köré simultak, viszonoztam csókját tüzetesen, miközben hátráloni kezdtem vele a falig.
Hogy mit is akartam? Arról az ég világon fogalmam nincs. Mert tényleg nem tudtam, hogy mit mondjak.. Voltak érzéseim Steven felé és ezt nem tagadhatom le.. Mert a fejemben, mikor vele voltam azt terveztem, hogy komolyabban elkötelezem magam.. Aztán megijedtem, hogy mégis mitől? Az elkötelezettségtől. Nem hiszem, hogy képes lennék rá. Meg így is, már megbántottam pedig elvileg semmi komoly nem volt közöttünk. A szemében, mintha fájdalmat látnék.. Fáj neki, hogy itt vagyok.. De leginkább a távolság.. Ugyanakkor ez nekem is ugyanúgy fáj.
Nagyot nyeltem, majd ahelyett, hogy szóban válaszoltam volna ajkaira tapadtam. Ezzel valószínűleg aláírom a halálos ítéletét, de amiről Ren nem tud az nem fáj neki.
- Igen... így gondolom. Azt hiszem. - nyeltem egyet. TÉnyleg elküldtem őt valaki máshoz? Kiengedtem a kezeim alól? Mikor tudom, hogy fiatal korom ellenére én kellek neki, mint orvos? Nálam jobb kezekben senkinél nem lehetne... nem bíznám rá szívesen senkire itt... de mit is zsörtölődöm... szívem szerint már régen kitört volna belőlem egy vallomás, melyet ő nem tudhat meg... hszen lezártuk. Megbeszéltük. Bár talán ez túlzás, de akkor is így történt.
- Szóval? Te mit szeretnél? Adjalak.. más kezeire? - kérdeztem nagyot nyelve. Már magam se tudom, mi lenne a jobb megoldás.
Egyre fényesebben villogott a fejemben a kis táblácska, miszerint nekem most kell eltűnnöm.. Lezártuk a dolgot megbeszéltük, hogy nem volt az egész több, mint egy kis fellángolás.. Bár, mikor vele voltam el tudtam képzelni, hogy több legyen köztünk tényleg.. De most, hogy itt van Ren a képben nem lenne túl jó ötlet, hiszen.. Veszélybe sodornám szerencsétlen életét.. Plusz Ren és én.. Zavaros. Taszítjuk egymást.. De ugyanakkor vonzódunk is egymáshoz.. Nagyon is.
- Tényleg így gondolod? - Meglepődtem hangom vékonyságán, hiszen azt hittem már sikerült összeszednem magam, de kiderült, hogy még sem.. - Mármint megértem tényleg.. - Nem tudom, hogy miért de tettem pár lépést felé, ami nagyon nem volt helyénvaló.
Kezdőlap
••• 
