A kérdésre csak tanácstalanul rázták a fejüket a nővérek, elvégre nem visszatérő, vagy bejegyzett beteg műtétjére készültek, hogy lett volna egyáltalán esélyük felkészülni, hanem csak a semmiből esett be a sérült a fegyveres társaival. Ha volt is róla akta, nem a köpenyük zsebében hodták, az biztos. Vetettek egymás felé egy-egy segélykérő pillantást, hátha a másik többet tud, de úgy néz ki, hiába... Teljes a tanácstalanság. - Akkor kénytelenek leszünk nullásat használni. - szólalt meg az egyikük bátortalanul, nekem pedig több se kellett, ha már én dekkoltam a telefon mellett, beütve az első számot találomra – tudja a halál melyik részlegnek mi a gyorshívója – csak leadtam a rendelést. Remélhetőleg ideér még időben, igaz, azt se bánnám különösebben, ha nem egy ilyen rohadék életét próbálnánk menteni vele. Bár ha ez az ára annak, hogy életben maradjunk... talán nem nagy ár. - Nem szeretném elvenni öntől a lehetőséget, doktornő, inkább csak asszisztálnék. A gyakorlatom biztos nem ér a magáé nyomába. – szerénykedtem egy sort – ha ha – akarom mondani hárítottam át a lehető legtöbb felelősséget a másikra, mert na... igaz, csináltam már hasonlót. Boncoltam csirkét. Meg vagdostam marhahúst, igaz, a haverjai alapján ez is valahol annak a szintjén lehet IQ-t tekintve. Azért a kést elvettem, ha már én kaptam, persze csak miután én is műtétre előkészültem a mosakodással, gumikesztyűvel, meg többi anyámkínjával... Te jó ég, ha Suzie most látna! Rám se ismerne. Vagy ha igen, esélyesen rosszul lenne már a tudattól is, hogy mire készülök. - Röntgen, röntgen, röntgen... Ez az, nem? – intettem a fejemmel a mellettünk lévő készülék felé, miközben a vörös szóval tartotta a felügyelőinket, igaz, hogy használni hogy kell... kettőt meg könnyebbet. Szerencsére a két nővér vette a lapot, már ugrott is egyből, hogy nekünk csak egy gombot kelljen nyomni, és láthatóvá váljon a kijelzőn, hogy odabent mi a szitu. - Ha felfogta a golyót, akkor az még jobb. Pláne, ha a golyó a mellkas ezen oldalán van, és nem belülről fogta meg a borda. – okoskodtam egy sort, miközben igyekeztem nem arra figyelni, hogy lüktet a lőtt seb a lábamon. - Ezzel még én is megbirkózok, bízza csak rám. – hány sörétet operáltam én már vadászaton ejtett fácánból! Te jó ég, ez sem lehet sokkal nehezebb, pláne, hogy minden nagyobb is – a lelőtt egyén is, meg a golyó is. Kár, hogy nem fácán. Meg hogy ez még él. Meg a műtét végére is életben kell maradnia. - Öhm... csipesz? Valami? – nézek a nővérekre segélykérően, majd ha megvan, akkor már hajolok is a fószer fölé, hogy nekilássak kihenteskedni belőle azt a golyót...
Kár lenne tagadni, hogy nem estem én is pánikba, amikor úgy döntött, hogy a páciens, hogy a műtőasztalt lassan át kellene nevezni boncasztallá, de szerencsére a nővérek teljesen toppon voltak és egyből cselekedtek azért, hogy a beteg újra az élők sorait gyarapítsa, mint esetleg a túlvilágról szellemként kísértsen minket. Valahogy az sose hiányozna. - Tudják mi a vércsoportja? – pillantottam a nővérekre pontosan úgy, ahogyan egy orvos tenné, de abban is biztos, hogy a kartonjában benne lenne, ha nem csak úgy betörtek volna, hanem bejelentkeztek volna, mint mások. Komolyan ez egyre inkább kezd baljósabb lenni és én is egyre kezdtem elveszíteni azt a hitemet, hogy innen még kijuthatunk élve, hiszen elég hamar nyilvánvaló lett, hogy a Tökfilkó azt se tudja, hogy tündér és miként lavírozzon a képességével. Miért pont egy tudatlant kaptam a nyakamba? Én, mint mentor… Maradjunk annyiban, hogy az is érdekes gondolat lenne, de mindent el kéne kezdeni egyszer. Neeem, inkább mindenki menjen a maga útjára a dolog végeztével. Elég a saját átkom, nem kell még egy kolonc is a nyakamba. Szerencsére legalább azt sikerül megoldani, hogy vér hamarosan érkezzen, addig meg csak életben marad. A pillantásom visszatévedt a betegre és mielőtt még vagdosni kezdtem volna őt az ujjaimmal óvatosan tapogattam végig a bordáinak a vonalát. Rohadtul fájhatna neki, de szerencsére nincs magánál. A kezem tovább siklik, körbejárva a golyó lehetséges helyét. Persze nem sok nyugalom és csend jut, mert az okostojásnak ismét meg kell szólalnia. Csak morranok egyet és csöppet se kedvesen pillantok rá. Most ez komoly? Azt akarja, hogy kinyírjanak minket? Még az első megszólalását le is nyelném, pedig néha gondolkozom azon, hogy be lehetne tömni a száját, mert így a maradék tudást is nehéz éreznem a nővérekből, amikor megérintem őket alig észrevehetően, de amikor ismét megszólal, akkor már csöppet se barátságosan pillantok rá. - Szeretnéd te csinálni? – pillantottam felé, majd nemes egyszerűséggel felé is nyújtottam a kést, ha ennyire zseni, akkor csinálja meg őt. – Másrészt szerinted van röntgen? Tudomásom minden bejelentés nélkül jöttek be, hogy mentse meg valaki a barátjukat. Kötve hiszem, hogy a néha doktornak lehetősége lett volna bármit is elvégezni, vagy rosszul gondolnám? – pillantottam a két gorilla felé, majd ismét a srácra. Ha mindenki megnyugodott, akkor csak sóhajtottam egyet. - Inkább segíts, ha még bírsz állni. – mondtam csöppet se kérlelően, inkább parancs volt, majd az ujjam visszavándorolt az illető mellkasára. – A bordacsont felfogta a golyót, viszont nem kizárt, hogy az tört és felsértette a tüdőt. Jelenleg még nem omlott össze, így ilyentől nem kell tartani, de ha felvágjuk és kivesszük a golyót, akkor jobb óvatosnak lenni. – hahh, milyen jól lehet élni lopott információkból. Főleg, ha még hozzá körítesz is egy sort, mint valami profi. Ha pedig megint okoskodni akar és lebuktat, hogy esetleg valamit rosszul mondtam, akkor jobb, ha utána se kerül a karmaim közé, ha egyáltalán túl éljük.
Nem vagyok orvos, sőt a legkevésbé sem értek az ilyen dolgokhoz, de amikor leáll a sérült szíve, azért az én szívem is kihagy néhány ütemet, attól félve, hogy akkor tuti most fognak bepöccenni a gorillái, és nekünk is annyi... Magam sem értem, hogy milyen csodával határos módon sikerült visszehozniuk az életbe, de magamban hálát adnam az égnek érte. Amikor pedig szóba kerül, hogy kéne még vár, már épp felajánlkoznék, hogy majd elmegyek érte én! De aztán annyiban hagyom a dolgot, részben, mert képzelem, mennyire esélye annak, hogy elengednének, mert hát ugye biztosan az első dolgom lenne a zsarukat hívni, másrészt meg van jobb ötletem is. Legalábbis, a gondolataimban jobbnak tűnt, mint hangosan kimondva. - Jó, jó, megyek már... Mi a vércsoportja? – bökök a fejemmel a műtőasztalon fekvő vérfi felé, majd miután a két fegyveresünk csak roppant buta, értetlen pillantással néz össze, gondolom, nekik sincs több információjuk ennek kapcsán. - Mindegy akkor... – legyintettem, ahogy lassan vánszorogva elindultam a fal mellett a telefonig, valami lajhárt megszégyenítő sebességgel. Nem mint ha nem akartam volna gyorsabban menni, de hát még mindig sajgott és zsibbadt a lábam, miután rám lőttek – magukra vessenek. Kés látványa ide vagy oda, teleportálni sajnos még nem tudok. Végül azonban csak elérek így is a telefonig, ahol aztán elveszett, segítségkérő tekintettel fordulok a nővér felé, legyen oly kedves és súgjon, milyen számot hívjak? És jön is a segítség, én pedig jó fiú módjára pötyögöm be a számot, hogy aztán leadjam a vonal túlfelén a rendelést, miközben a szemem sarkából azt lesem, vajon mikor állítanak kést a hátamba, ha olyat mondok? Miután halvány elképzelésem sincs arról, mégis mennyi vérre lenne szükség, csak vázolom a helyzetet, hogy egy súlyos, sok vért vesztett beteg van a műtőben, akinek a vércsoportja sem ismert, válaszként pedig kapom az infót, hogy hamarosan érkezik a három egység nulla Rh+ vér. Hurrá...? Jöhet a műtét. Bár tőlem maximum némi hentesmunkára számíthatnak. - Nem kéne előbb meghallgatni? – szólalok meg 7 évvel ezelőtti orvosi sorozatokból rám ragadt tudásommal, ott legalábbis mindig ilyennek kezdtek, hogy nem-e sérült a tüdeje, meg tudomisén... aztán lehet, hogy a sorozatok köszönőviszonyban sincsenek a valósággal, vagy azóta változott a menetrend, azt nem tudom. - Pontosan hol van benne a golyó? Benne van ezek szerint? Van valami... röntgenkép, vagy hasonló? – hallatom a hangom ismét, főleg időhúzásból, mert pofázni még mindig egyszerűbb mint hozzá-nem-értéssel műteni. Amúgy meg... így belegondolva, tényleg nem árt, ha legalább azt tudjuk, hol kell megvágni.
Nem túlzottan foglalkoztam már vele, hiszen volt nagyobb bajom is, még pedig az, hogy orvosnak hittek. Ami akkora baj nem is lenne, mert valamennyire konyítok hozzá, de valahogy mostanság az ölés még inkább ment az akarom ellenére is. Most is miért nem kapcsol be az az ízé, ami álmaimban szokott, akkor megölhetné ezeket a férfiakat és akkor mennyivel egyszerűbb lenne, de volt egy olyan sejtésem, hogy hamarabb halnának meg az ártatlanok miattam, mint a bűnözök. Emiatt pedig nem próbálhattam ki azt, hogy mi lenne, ha bealudnék. A srác szavainak köszönhetően még én is felkapom a fejemet. Egyre kíváncsiabban hallgatom őt, ahogyan pedig egyre inkább belendül, úgy erősödik meg bennem az a gyanú, hogy tényleg olyan, mint én. Csak annyi a különbség, hogy ő jelenleg ezt nem tudja, pedig ha így folytatja, akkor hamarosan már meg se fogja tudni, mert ezek szerintem nem haboznának megölni őt. Figyelem, ahogyan az egyik tag csöppet se békésen indul meg felé. Biztos voltam abban, hogy nem megszeretgetni akarná, vagy buksisimivel megajándékozni őt, de mielőtt még én tehetnek valamit, a beteg tesz helyettem is azzal, hogy leáll a szíve. Már csak tényleg ez hiányzott. Az ápoló automatikusan cselekedni kezd, miközben én csendre intek mindenkit. Jöhet is az újra élesztés, majd ismét és szerencsére sikerül is. - Szükségünk lesz még vérre. – ezt szerintem még a vak is látja, mire a telefon irányába nézek. – Ha nem kérünk még vért, akkor el fog vérezni és abba hal bele bármit is teszek. – hívom fel a figyelmüket erre, amikor az egyik elállja az útját, de a szócsatát kisiskolás módjára félbeszakítja a tündér fiúcska. - Igen? – pillantok rá kérdőn, miközben a két nővér azért küzd, hogy életben tartsa a beteget. Csak felvonom a szemöldökömet, ahogyan a többiek is gyanakodva néznek hol rám, hol a másikra. Én megrántom a vállaimat, hogy nekem aztán mindegy, de először a telefon felé bökök, hogy kérjenek még vért, vagy búcsúzzanak el a haverjuktól. Mielőtt pedig tényleg dönthetnénk, azelőtt az egyik megragadja a ruhájánál fogva a férfit és elkezdi ráncigálni. - Mozdulj már! Kérj vért, aztán meglátjuk, hogy mennyire értesz te ehhez. Ha nem jön be a dolog, akkor a rémálmod fog valóra válni. – neveti el magát csöppet se biztatóan az üres társa, aki azóta már egy kést tart a kezében. Erről pedig a régi szép idők jutnak eszembe, amikor még embereket kínoztak. Nem volt az se éppen vidám korszak, de legalább egyszerűbb volt kicsivel. Nem bonyolított meg mindent ez a sok fegyver, vagy éppen technika. - Szikét kérek! – kezdek bele, hiszen előbb kicsit fel kell vágni, hogy ki vehessem a golyót. Csak sikerüljön, mert ha nem, akkor nem tudom mit fogok csinálni. Megpróbálhatnám megölni őket, de nem vagyok én amazon se ilyen téren. Az egy másik alteregóm, akit más irányt és nem én. Szóval azt el kell napolni. A gondolataikat se tudom egymás ellen fordítani, hiszen nem érintem őket. Gyerünk gondolkozz már Heaven!
- Hát ez aztán rohadt bíztató... – morogtam csendesen az orrom alatt, mert tényleg... akár orvos, akár nem, nem inkább megnyugtatnia kéne ilyenkor a másikat? Mert ha ezt annak szánta, nos... akkor van még mit csiszolnia a stílusán. Kíváncsi vagyok, vajon fordított esetben, ha őt lőtték volna meg, és én próbálnám meg ilyesmivel vígasztalni, mennyire venné pozitívan. Nem mint ha a tanácsával olyan sokra mennék, legalábbis egyelőre még nem igazán állt össze a kép, hogy szakácsként mégis hogyan tudnám itt kamatoztatni a tudásomat. Nem telik bele sok idő, és át is vonulunk a műtőbe, így a kintiek csak egy ellenféllel maradnak – lehet, hogy ha én is ott lennék, most örülnék a helyzetnek, de idebent azért nem ilyen jó az arány, sajnos. Tudom, egy szót se szóljak, legalább voltak oly kegyesek, hogy az ápoló tegyen egy rögtönzött kötést a lábamra. - Nem maga mondta az előbb? Hogy már kezdi bánni, hogy a lábamra pazarolta el az utolsót? Meg már bánja, hogy nem a halántékomhoz tartotta a fegyver csövét? Mert túl sokat beszélek, vagy mi... – magyaráztam, szédelegve a falnak dőlve, sokat már sem ront a történteken, hogy mindketten rám figyelnek, vagy még cibálni is kezdenek mellé. Komolyan, most mégis mit akar ezzel? Hogy fogjam be? Szívjam vissza? Ha már úgy is meghalok, nem mindegy? Ilyen peches is csak én lehetek. - Nem, az nem, de egy zacskó jég az... ó... – hallgatok el egy szempillantás alatt, ahogy kiakad a kamudokink, így a mondat végét csak csendben suttogva fejezem be – Bocsánat! Azzal be is fogom, fejemet a hűvös falnak döntve, miközben nézem, hogy mit alkotnak a lányok a műtőpultnál... Mit is mondjak? Azért némileg csalódás az amit látok, valahogy kicsit pörgősebbnek képzeltem el a dolgot. Vajon nálam is ennyit töketlenkedtek? Mert akkor tényleg kész csoda, hogy életben maradtam annak idején... vagy vajon jó a megérzésem és tényleg nem igazi orvossal van dolgunk? Nem hittem volna, hogy lehetünk még a mostaninál is nagyobb szarban, de ezek szerint, ha újdonsült barátaink is rájönnek erre, biztosan leszünk... - Öhm... bocsánat! – jelentkezek óvatosan, akár valami megszeppent kisiskolás, szót kérve, akár a fogvatartóniktól, akár a fehér köpenyesektől, majd ha akármelyikük is szót adna, folytatom is – Megengedik, hogy segítsek? Ahogy elnézem, elkél egy segítő kéz, és csináltam már ilyesmit korábban. – igaz, az mondjuk disznó volt, nem ember, de elnézve, mennyi háj van a bandavezéren, sok különbség nem hiszem hogy lenne – Meg az utóbbi pár évet is itt húztam le a kórházban, szóval... – vonok vállat, részlet kérdés, hogy kómában egy ágyban fekve, és nem mint orvos, de hát no, ne szőrszálhasogassunk. Amíg nem szólnak, hogy szabad a pálya, addig csak dekkolok a helyemen, ha viszont úgy döntenek, hogy segíthetek, már pattanok is... francokat. Feltápászkodok nagy kínkeservesen, hogy odabicegjek én is az asztalhoz, lássuk, mivel van dolgunk.
- Ha az agyad szintjét akartad megvillantani, akkor nem jött be nagyfiú. – pillantottam rá és mielőtt lakatot tehettem volna az ajkaimra, addigra már ki is csusszant, amit gondoltam. Mintha csak direkt provokálni akartam volna, pedig legalább kétszer akkora volt, mint jómagam, ha nem háromszor. Sose voltam egy nagy gyúrós típus, ahogyan nem is vonzottak az ilyen vakegerek, de hát ez most nem kívánság műsor volt. Másrészt meg jobb lesz óvatosnak lenni, főleg a morgását hallva. Nem hiszem, hogy túlzottan elnyerte a tetszését, de ahogy látom a pillantásokat másokét se. Végül inkább megadóan emelem fel a kezemet, hogy bocsika, nem direkt volt. Nem akartam érezni a fájdalmát, ahogyan hallani a gondolatait se. Valahogy már így is túl sok volt az egészből és még mindig nem tudtam, hogy miként is fogjuk megúszni. Legalább ők, én már így is túl sokat éltem, meg túl sok életet vettem el, erre pont egy hasonló gyilkosét kell megmentenem majd? - Hidd el, hogy lehetne rosszabb is, mondjuk a csonkítás. – vigasztalónak szánom a szavaimat, hogy érezze magát megtisztelve, hogy csak egy lövést kapott és nem mást. Bár arról nem vagyok meggyőződve, hogy ez célba is fog érni. Sőt, lehet hamarosan már engem is totálisan hibbantak fognak gondolni, vagy olyannak, akik a bűnözőkkel van, de az se kizárt, hogy inkább hálásak lesznek a sorsnak, amiért ők ejtették őket fogva és nem én őket. Vicces, hogy tündérlétemre néha akár még a kaszás is lehetnék. Ennyit a cuki tündérekről. Csak egy hitetlenkedő pillantást és szemforgatást kap a kérdésre, de már nincs időm semmit se mondani. Tévedtem volna, vagy még talán maga se tudja, hogy mi ő? Ez most komoly? Mit vétettem, hogy ezzel sújtanak az ősök? Nem szenvedtem már eleget, amíg egy boszorkány bezárt, vagy éppen akkora méretben kellett élnem, mint Csingilinginek, csak szőke fürtök helyett vörösben korona keretezte akkor is az arcomat. Komolyan kezdem úgy érezni, hogy valami nagyon nem stimmel, mert ha ez így megy tovább, akkor nem lesz jó vége. Hamarosan pedig mind a ketten már a műtőben vagyunk. Az idegességemet és a titkaimat pedig újra elrejtem, az arcom meg se rezdül, még ha tényleg nem tudom, hogy miként fogom megúszni a dolgot, vagyis fogjuk, hiszen elég sokan slamasztikába estünk, egyik emberük kint maradt a többivel a bemosakodó résznél, míg ketten itt vannak. Eléggé kitartóan harcolok azért, hogy ellássák azt a férfit, akit meglőttek. Még akkor is, ha nem tudom ki ő pontosan, csak annyit, amennyit volt szerencsém „ellopnom” a fejéből. Amikor pedig a szikéért nyúlok, akkor pedig az ottmaradt ápoló gondolatai szöknek könnyedén az elmémbe. – Neee! – csak ennyit mondok, mire mindenki értetlenül fordul felém. – Maradjon inkább ott a hulla, így legalább elrettentő példa mindenkinek. – mondom kissé hadarva, hiszen sikerült akaratlanul is megtudnom, hogy pontosan az a férfi fekszik itt, akinek a köpenye rajtam virít. Ennyire balszerencsés én lehetek, majd sietve fordulok vissza a beteghez. – Segítsen és kijuttatom innen. – suttogom az ápolónak, ő pedig alig láthatóan bólint, miközben a „barátunk” alkot, majd hirtelen a levegő is megfagy, amikor megszólal… - Ezt honnan veszed? Szeretnéd, hogy megmutassam? – kérdezi eléggé ingerülten, mire a társa leinti, majd pillanatok alatt terem a másik mellett, hogy leoltsa és adjon neki másik tárat. Akkor ezek szerint az lőtte le az orvost is. Pazar, de igazán, valaha vége lesz ennek a napnak? - Te meg honnan szedted ezt kölyök? – azzal a lendülettel pedig könnyedén rángatja meg az üres táras társa. – Csak nem valami zsenike vagy? Anyuci szoknyája nem kéne? – húzza tovább, ha látja azt, hogy esetleg fél az egykori páciens. Mielőtt pedig esetleg megleckéztethetnék igazán, azelőtt a páciens szívritmusa egyre inkább romlani kezd. - Kicseszett életbe, nem lehetne csendet?! – csattanok fel, hogy időt nyerjek, miközben a nővérek teszik a dolgukat, mert nem vagyok nagy tévés se, így fogalmam nincs, hogy mit kéne pontosan beadni neki. Az én időmben még nem voltak ilyen szerek, de aztán a fegyvercsövét egészen közelről érzem meg…
- Hát ott az a Horátiuszi esküjük vagy mi. Hippokratészi. – magyarázott a pasas, heves gesztikulálással téve szemléletesebbé a választ, bár szerény véleményem szerint fegyverrel a kezében én akkor sem mertem volna kijavítani, ha mondjuk Pitagoraszt mond helyette. Hát, hiába a doktornő segítőkészsége, ilyen apró termettel túl sok segítséget nem jelent abban, hogy ne a földön kössek ki – maximum annyiban, hogy nem vágódok el, sikerül valahogy féltérden megállnom, amíg próbálom összekaparni magam testileg-lelkileg, de elég nehéz úgy, hogy körülöttem mindenhol fegyveres bandatagok... olyanok, mint akik annak idején engem is megtámadtak, igaz, ez egy másik banda, és nem is késsel jönnek nekem, de attól még hasonlóan viszolygok tőlük. Csak értetlenül nézek rá, amikor riadtan rántja el a kezét, igaz, a fájdalom ködén keresztül valahogy ez sem képes sokáig fenntartani az érdeklődésemet. Honnan is tudhatnám, hogy az ő radarjai az érzékekre valójában sokkal kifinomultabbak mint az enyémek? - Basszameg, csak EGY LÖVÉS? – akadtam ki akaratlanul is, már-már felnevetve kínomban. Mégis, mit hisz? Ha még egy orron pöckölés vagy vállon veregetés miatt játszanám a hattyú halálát, még jogos is lenne a feltételezése de így? A rohadt életbe is, fáj! Inkább nem is reagáltam semmit a többire, mert félő, csak még jobban magamra haragítottam volna... miért adná fel most? Mert eddig teljességgel azt sugallta a viselkedése azzal, hogy csak provokálta a fogvatartóinkat? - De mégis, hogyan...? – kérdeztem vissza értetlenül, amikor meghallottam a suttogását, mert... szakács vagyok. Mégis, hogy a tökömbe tudnám ezt a tudást kamatoztatni itt és most? Operáljam ki a golyót a lábamból mint ha valami hentes lennék? Vagy... ó, bassza meg, lehet, hogy bennem maradt a golyó? Komolyan, ha ez így folytatódik, lassan elkezdem visszasírni a kómát... Csodával határos módon végül csak bevonszolom magam döglött csiga tempóval a doki után a műtőbe, igaz, ott aztán csak a falnak dőlve, távolból igyekszem figyelni az eseményeket, pláne, miután észreveszem, hogy már egy halottunk is van. Nem, nem fogok hányni, nem fogok hányni, akármilyen nagy is a kísértés, és hiába az egyre erősödő émelygés, nem fogok... azt viszont már tudom, hogy a vér látványát elég szarul bírom, legalábbis a konyhán kívül. Úgy tűnik, ezt a túszejtők is realizálták, mert az egyik egészen közel vert tábort mellettem, gondolom nem azért, mert attól tart, szöknék... Inkább ha beájulnék, ne egyből fejeljem ketté a padlót. Vagy hogy az ápoló útját állja, amikor az felém közelít, így az csak értetlenül pillant hátra a dokira, hogy aztán néhány, örökkévalóságnak tűnő pillanat után végül csak ellépjen a fegyveres szárnysegédem, közelebbről szemügyre véve a sebemet. Igaz, sok mindent nem csinál vele, csak fertőtleníti, és egy kötéssel zárja le a sebet, a golyót úgy tűnik, majd később szedik ki. Nincs is más hátra, minthogy hozzálássanak az operációnak, igaz, miután a hulla még mindig ott pihen a sarokban, nekem sem kell sok, teljesen sápadan dőlöngélve próbálok talpon maradni, több-kevesebb sikerrel – hol a fal támaszt meg, hol a mellém rendelt bandatag, míg meg nem unja a dolgot, és nyom le a földre, hogy inkább üljek. - Maga komolyan üres tárral hadonászik itt? – lesek fel rá csodálkozó tekintettel, bár magam sem tudom, honnan szedtem, hogy nincs több golyó a fegyverében, mert az utolsót nekem ajándékozta, de ráfogom a lázra, már biztos kezd felkúszni.
Kezdtem úgy érezni, hogy kaptam egy egyszemélyes nyomkövetőt és ez roppantmód nem tetszett. Volt valami abban a srácban, de nem tudtam volna megmondani hirtelen, hogy mi, de annyi szent, hogy nem lett éppen szimpatikus a bámulásával. Ismernem kéne netán? Vagy legalábbis annak, akinek a köpenyét viselem? Hmm, lehet nem ártana kiderítenem, de azért én se vagyok szkennelő, mert rengetek energiát felemészt az is, hogy másokból olvassak direktmódon és az amúgy is csalás, de néha életmentő tud lenni. Az események a következő pillanatban eléggé felgyorsulnak, mire én is védekező üzemmódba kezdek, egészen addig, amíg legalább az én életemmel szórakoznak. Sose akartam senki életét elvenni, még akkor se, ha csak egy bordélyházban dolgozó nőszemély porontya vagyok, akit nem sikerült megölni időben. Persze, ott van még a nővérem is, aki ugyanígy született, szóval mindegy is. Néha volt apánk, míg máskor annyira nem, de ez tényleg nem idetartozott, hiszen mire sikerült kirángatom magam a múlt árnyainak mozifilmjéből, addigra már felrángatták a Mr. Radart és rá fogták a fegyvert. Remek, már csak tényleg ez hiányzott. - Miből gondolja, hogy lelkiismeretes orvos vagyok? Az is lehet, hogy nem érdekel az, hogy ki hal meg és ki nem, mert maguk se jutnának ki élve innen. – pillantottam rá komolyan és a szavak könnyedén hagyták el az ajkaimat, hiszen nem egyszer lehetett már arról hallani, hogy mennyire nem lelkiismeretes egy-két orvos és inkább hetesnek való, mintsem életek mentéséhez. Ők nem hallhatták azt, ahogyan próbáltam az idős hölgyet megnyugtatni, viszont amit ezek után tesznek… Nos, az még engem is meglep. Talán ha hozzáérek, akkor megakadályozhattam volna, de a hülye képességem vezetett részben idáig is. Ennek nem így kellene lennie. Sietve nyúlok a férfihoz, hogy segítsek neki abban, hogy nehogy a földre zuhanjon, de bár ne tettem volna, hiszen a gondolatai és az érzései villámgyorsan bekebeleznek, mintha csak két ellenkező pólus találkozott volna össze, riadtam rántom el a kezemet és nem is figyelek arra, hogy mi lesz ezek után. A felismerés apró szikrái pedig kicsit kezdenek megcsillanni, hogy mitől érezhettem őt másabbnak, mint a többieket, de ebben még mindig nem vagyok biztos. - Tényleg ezt akarják? Még több halottat? Nem elég már ennyi, hiszen az utcákon is csak úgy lelőnek másokat, azt hiszi, hogy nem láttam? – csattantam fel végül csöppet se jókedvűen, majd az ajtó felé pillantottam, ahol a másik állt. Miért kellett idecsöppennem, miért nem tudtam egyszer kimaradni mindenből? - Ugyan már, az csak egy lövés! – pillantottam a férfira, majd sóhajtottam egyet. – Egyszer már megmentettem az életét, miért most adnám fel? – kérdeztem vissza, majd egy mély levegőt véve a kezeimet inkább a zsebembe csúsztattam, mielőtt még valakinek az érzései, gondolatai hozzám eljutnának, elég volt már ennyi is. – Inkább tud meg mire készülnek és találd ki, hogy miként szökünk meg. Használd azt, ami vagy. - Könnyedén léptem be végül a műtőbe, miután ezt a fülébe suttogtam a lábon lőtt fickónak, majd amikor megláttam a halott orvost, akkor egy pillanatig haboztam, majd elindultam a beteg felé. - Nem lehetne, hogy elvigyék innen? – pillantottam a földön fekvőtetemre. – Kérem lássa el a másik beteget. – ha a fegyveresek nem akarták volna engedni, akkor sakkozhattunk, hogy vagy engedik és megmentem a társukat, vagy nem engedik és akkor mindenki halott lesz, de ők is a rendőrségnek köszönhetően. Még így is maradtunk elegen a műtőasztal körül.
Vagy mégis itt igazi doki lenne a csaj? Szemmel láthatóan ismeri az öreg hölgyet, hisz egy árva szóval nem említette senki a Tim nevet, és az sem kezdett el értetlenkedni, hogy mit csinál itt orvos köpenyben... így viszont én zavarodtam össze még inkább. Akkor hogy is van ez...? Amikor rám tekint, csak egy hasonló értetlen arckifejezést kap cserébe, mert... nem kéne akkor engem is felismernie? Nem úgy nézett ki, hogy emlékezne rám, vagy csak azért, mert olyan régen történt? Sokáig azonban nem jutok a nagy meditálásommal, mert az egyik fogvatartónk aktivizálja magát, én pedig csak elkerekedett tekintettel figyelem, hogyan adja meg magát az orra a doktornőnek. Ejha...! Mondjuk azt azért nem tagadom, némi félsz bennem is volt, hogy túlságosan elharapódzna a helyzet, de az orvost csak nem fogják lelőni, aki a műtétet csinálja, nem? Úgy néz ki... legalábbis amikor makacskodni kezd, úgy tűnik, eszükbe jut, hogy én is itt vagyok – nem mint ha eddig annyira zavart volna, hogy nem én vagyok a rivaldafényben. - Jól van, jól van... megyek már. – feleltem sietve, mielőtt még lassúnak találna és úgy döntene, inkább lepuffant... A fenébe is, mit vártak?! Ez egy kórház, egy rakás öreggel és beteggel, nem egy fitnesz stúdió, hogy csak úgy pattogjanak az emberek minden csettintésükre. Engedelmesen hagytam hadd taszigáljanak engem is oda a doktornő mellé – mégiscsak náluk van fegyver, hülye lennék ellenkezni – amikor azonban a vörös helyett az én rám szegezték a fegyvert, inkább visszanyeltem a hangulat oldására szánt megjegyzésemet, és csak nyeltem egyet. A francba... - Indul végre? – szólalt meg az egyik fegyveres, de mielőtt a doktornő válaszolhatott volna, el is dördült a fegyver. Ijedten rezzentem össze, hisz épp mellettem állt a hang forrása, azonban alig egy szempillantással később már éreztem is a lábamba maró fájdalmat, ahogy fél térdre rogyva felkiáltottam, magamban folytatva a bősz szentségelést... - Játszhatunk így is. De minél tovább húzza az időt, annál több sérültet kell ellátnie. Kivéve, ha a társunk meghal, akkor a többieknek is vége. – hangzottak el a szabályok, majd miután mit se törődtek azzal, hogy épp lábamnál próbálom lelassítani a vérzést, ismét talpra rángattak, hogy engem is a műtő felé lökjenek a dokival együtt. - Kérem... – akár orvos, akár nem, könyörgöm, legalább csináljon már úgy, mint ha meg akarná menteni azt a rohadékot, mert nem akarok meghalni. Nem itt... nem így. És nem most. Pedig nagyon úgy néz ki, hogy ebbe az irányba tart a történet.
Amikor ma eldöntöttem, hogy hosszú hetek után ismét meglátogatom Rose-t, akkor álmaimban nem gondoltam volna azt, hogy ekkora bajba fogok keveredni. Nem kellett volna orvosi ruhát se húznom, ahogyan most nem kellett volna az öreglányra se hallgatnom. Annyi mindent megéltem már, a fogságból is kiszabadultam, a rémálmaim, a gyilkosságok is csökkenni kezdtek, mióta a „bátyám” rám talált, de most… Mintha csak ébren álmodnék, már csak az hiányzik, hogy valakit meghaljon és ha így fogunk haladni, akkor hamarosan az is bekövetkezik. Fogalmam sincs, hogy miként kellene megműteni, vagyis sejtem, de nem hiszem, hogy több száz évvel ezelőtti eljárás módot díjaznának, hiszen a kalózok korábban már láttam el sebesülést, de az most mindegy is. Csingilingi kiszabadult azóta a börtönéből és most… csapdába esett. Kíváncsian fürkésztem a többi jelenlévőt, miközben a „vendéglátóink” heves vitába kezdtek. Szerintem még hozzám is beszéltek, de semmit se hallottam belőle. Csak néztem a remegő idősebb hölgyet, azt ahogyan egyre inkább a félelmét tapintani lehet. Szinte már könyörögtem mélyen legbelül magamnak, hogy ne tegyem, de mielőtt még észbe kaphattam volna ismét megérintettem valakit. Könnyedén szöktek elmémbe az érzései, a gondolatai, miközben én csak együtt érzően megszorítottam a kezét. – Nyugodjon meg, még látni fogja Tim-et és a többieket is. – suttogtam neki egy biztató mosollyal az arcomon, abban pedig csak reménykedni tudtam, hogy senki más nem hallotta. A hölgy csak elmosolyodott haloványan és lassan bólintott, majd amikor felemeltem ismét a fejemet és visszahúztam a „mancsaimat”, akkor vettem észre, hogy egy férfi szinte bámul. Kíváncsian vontam fel a szemöldökömet, és úgy fürkésztem őt, mintha csak a veséjébe látnék, de persze szó se volt erről. Csak nem… mielőtt viszont végig gondolhattam volna magamban azt, amit vélni mertem, addigra valaki a karomnál fogva felrántott, mire én automatikusan cselekedtem és egy jól irányzott mozdulattal orron vágtam az egyik fogva tartót, mire a kezem könnyedén szabadult ki egy kisebb ordítás keretében. – A rohadt büdös életbe, te szuka!! – és már éppen cselekedni akart volna, amikor a műtőből az egyik társa kiszaladt. – Mi van, egy kiscsaj ki fog rajtad? – nevette el magát, majd idegesen pillantott a műtő felé a többi orvos és ápolóra, majd vissza rám. Most kezdtem igazán csak bánni azt, hogy pont orvosi köpenybe kellett bújnom. - Lássa el! – hadonászott a fegyverével. – Utána meg küld be a tüzeskét, hiszen még egy kéz itt is el kél. – Talán nekem is jobban égnek álltak volna a nem létező szőrszálaim, ha nem éltem volna meg ennyi mindent, vagy éppen részben egy átoknak köszönhetően nem gyilkos lennék én is… - Nem! – és kissé talán gyerekesen, de még a lábaimmal is dobbantottam, mert hamarabb venném el egy rossz ember életét, mintsem megmentsem. Talán önfejűség volt, mert a következő pillanatban egy fegyver nyomult a fejemhez. - Megteszi!! – nem viccelt, mire én csak sietve ráztam meg a fejemet. - Gyerünk, essünk túl rajta. Lőjön le, ha annyira nem legény! – és még szembe is fordultam vele, miközben szinte a félelem apró szikráját is megpróbáltam eltűntetni az íriszeimből. Legalább eggyel kevesebb szörnyeteg élne a világban, viszont ahelyett, hogy a pisztoly eldördült volna, csak azt vettem észre, hogy a korábban túlzottan fürkésző férfi felé lép és felrántja a földről, ha az csak valamit nem tett és ő most azt hiszem, hogy ő lett az alkudozás tárgya. Pazar, miért nem lehet néha nekem is unalmas életem?
■ ■ Lesz még jobb is. ■ ■ [You must be registered and logged in to see this link.]
Újabb két hét telt el a legutóbbi kórházi látogatásom óta, újabb jelenésem volt, hogy az orvosaim megbizonyosodjanak róla, hogy minden rendben. Nem mint ha annyira hiányzott volna, én enélkül is éreztem a javulást, ha nem is napról napra, de visszatekintve arra, hogy milyen ramaty állapotban voltam amikor magamhoz tértem, ahhoz képest tényleg látványos a különbség. A sebészetet ezidáig sikerült megúsznom, de miután én naiv, elejtettem egy olyan megjegyzést, hogy az egykori késszúrások helyei mostanában néha fájnak, Dr. Reeves továbbküldött a dokihoz, aki anno az operációt végezte. De jó nekem! Unatkozva dobtam le magam a műtőben, megragadva az első újságot, ami a kezem ügyébe akad, mert az tuti, hogy egyhamar nem végzek, arra viszont én sem számítottam, hogy ne unalmas újságolvasással fog telni az időm... Ahogy egy újabb sérült érkezett, a folyosó nyugodtsága egy szempillantás alatt fordult fel, bennem pedig akaratlanul is felmerült a gyanú – vajon évekkel ezelőtt én is hasonló látványt nyújthattam, mit ez a szerencsétlen, vérben úszó pasas, akit most tolnak? Valószínűleg, de azt valahogy nehezen tudom elképzelni, hogy engem is ennyi bandatag kísért volna... Mire észbe kaphattam volna, az újságomból felpillantva már én magam is egy fegyver csövével néztem farkasszemet, miközben türelmetlenül intettek a műtő felé... Alig pár hónapja ébredtem fel a sok évnyi kómából, ha valamit, hát nem ilyen gyorsan jövő halált szeretnék, pláne nem a kórházban, így aztán szó nélkül álltam fel, hogy tarkóra tett kézzel masírozzak én is a többi túsz után, miközben magamban csak azért fohászkodtam, hogy nehogy felismerjen bárki is a bátyám egykori ellenségei közül, már ha ők voltak azok. Igaz, a kinézetem elég sokat változott azóta, de sohasem lehet tudni. Amikor megérkezett a doki, csak abban reménykedtem, hogy nem lesz semmi gond a műtét során, mert ha mégis... gondolom akkor mi sem fogjuk élve elhagyni a helységet, így aztán minden erőmmel küldtem a chi-t a fiatal doktornőnek... egészen addig, amíg meg nem pillantottam a köpenyére varrt nevet, amikor pedig kapcsoltam, hogy ő valószínűleg ugyanaz a Dr. Keys, aki engem is műtött évekkel ezelőtt, csak értetlenül pillantottam felé. Az, hogy nő, egészen meglepett, mert... nem tudom, hiába nem találkoztam még vele, de valahogy mindig is valami idősödő, kopaszodó férfiként képzeltem el, akárhányszor meghallottam a nevét, ehelyett egy ilyen csinos, fiatal, vörös hölgy az... várjunk... hány éves is lehet? Mert most is fiatalabbnak tippelném saját magamnál, ha pedig azt nézzük, hogy mikor műtött... és hogy azelőtt még hány évnyi orvosi egyetem és rezidenskedés volt nála... nagyon nem áll össze a kép, ám van annyi eszem, hogy ne adjak hangot a véleményemnek. Helyette csak a nő tekintetét kerestem, már-már szuggerálva, hogy figyeljen már ide...! Mégis, mi ez?! Ha nem orvos, akkor mégis, mi a búbánatot fogunk csinálni? Mind itt halunk meg?!
Mostanában egyre többször tudtam azt, hogy pontosan merre is vagyok, vagy éppen miként kerültem oda. Ahogyan a gyilkosságok száma is egészen csökkent mostanság. Néha még voltak kilengések, de határozottan kezdtem úgy érezni, hogy még se mentek el teljesen otthonról, mint előtte oly sokszor gondoltam. Ugyanakkor az is tény volt, hogy mostanság sokkal bátrabban hajtottam a fejemet is álomra, hiszen nem féltem attól, hogy egyszer csak egy hulla mellett ébredek. Nem akartam én sose senkinek se ártani, nem véletlen, hogy egykoron a szüleim Heaven névvel ajándékoztak meg, de egyre gyakrabban éreztem úgy, hogy meg se érdemlem ezt a nevet és el kellene végre engedtem, ahogyan oly sok mindent. Sokat köszönhettem mindig is Kolnak és pontosan akkor toppant be ismét az életembe, amikor a legnagyobb szükségem volt valakire, egy védelmező ölelésre. Régen is mindig közel állt hozzám, hiszen mindig is olyan volt számomra, mint egy sorstól kapott báty. A felbukkanása utána pedig egészen kezdett minden káosz csillapodni. Azt máig se értem, hogy miként lehetséges ez, de oly sok mindent nem értettem mostanság, hogy valahogy jelenleg nem is akartam ezt megfejteni. Sietve haladtam a folyosón, mert elakartam érni az utolsó járatot, ami segíthet visszajutni még New Orleansba a mai nap folyamán, mielőtt egyel nő, akarom mondani csökken az itt lakók száma… Kíváncsian fürkésztem a kórtermeket, miközben nagyban kerestem a megfelelőt, de mielőtt még elérhettem volna oda sikeresen neki ütköztem valakinek, mire automatikusan a keze után kaptam, hogy talpon maradjak. Balszerencsémre pedig sikerült is, így pedig könnyedén szöktek elmémbe az érzései, ahogyan a gondolatai. Riadtan kaptam el a kezemet és mielőtt bármit is tehettek volna el is tűntem az egyik folyóson… Rose pontosan olyan volt, mint én, tündér. Most pedig neki köszönhetően róttam a folyósokat, hogy megállítsam őket, mielőtt vérengzés törne ki. Nem kellene ezt tennem, sose voltam éppen hősalkat, de valahogy ő jobban ismerte az én lelkiismeretemet, mint talán én saját magam. Szerinte így legalább jóvátehetem valamennyire azt, hogy én is elvettem túl sok életet már az akaratomon kívül. Hamarosan pedig meg is láttam a kereső személyeket. Óvatosan lépdeltem közelebb, miután elcsórtam egy köpenyt is. Most lehetek akár Dr. Keys is. Tökéletes lesz, de mire észbe kaphattam volna, addigra egy műtőben találtam magam, vagyis ott, ahol bemosakodnak az igazi orvosok. Kellett nekem beleütni az orromat, és olyat mondani, hogy nem akarják ezt ők se, meg nem szeretnének ártani másoknak. Hahh, jó vicc volt és harmatgyenge próbálkozás. - Komolyan miért akarják ennyire megmenteni? Ha meghal, akkor lesz újabb bandavezér, nem? – kérdeztem meg úgy, mint aki a földre „ültetés” után is képtelen befogni a száját. Az egyik nagydarab fickó csak morrant egyet, hiszen tényleg ezt nem tudhatnám. Az a fránya képesség, komolyan ennyi évszázada uralom, de mégis néha képes vagyok hibázni, mert nem rakok lakatok a számra, így inkább sietve haraptam az ajkaimba, hogy utána kíváncsian vegyem szemügyre a „társaimat”. Legalább voltak még itt rajtam kívül öten, miközben ott voltak a műtőben a többi fogva tartott személy, az orvosok és ápolok. Miért hallgattam rád Rose? Miért akartad, hogy idejöjjek?
■ ■ Lesz még jobb is. ■ ■ [You must be registered and logged in to see this link.]
Végszóra érkezhettem, hisz mire felkanalaztam a csapzott, remegő testet a földről, máris mellénk ért egy.. Orvos. Ahogy bemutatkozott. Jobbkor nem is jöhetett volna, így kissé fellélegeztem. Hagytam, hogy Clarissa rám támaszkodjon, de nem is ő lett volna, ha nem akart volna azonnal szabadulni. A segítséget még csak a közelében sem akarta tudni. Önfejű, amilyen mindig is volt. Ennek ellenére, én kitartóan haladtam mellette, és kezeimet védelmezően a háta és teste mellett tartottam. Nem most van itt az idő, hogy felelősségre vonjam, hiszen magam sem tudom, akarom-e tudni az indokait. Az egyetlen, ami.. Aki most számít, az a baba. Hogy jól legyen. De ne csak a baba.. Clarissa is jól legyen.. - Megan vagyok, a barátnője... - zártam rövidre a bemutatkozást a magam részéről. Most senki sem rám kíváncsi, mégis tudnia kell, hogy... Bár kapcsolatunkat illetően elég nehezen nyilatkoztam, mivel ez hazugság... De jelen helyzetet tekintve, nem hiszem, hogy bárkit is foglalkoztat, hogy ebben az elenyésző tényben füllentettem-e, avagy sem. A vizsgálóba érve hagytam, hogy ismét egyedül manőverezzen el az ágyig, majd becsuktam az ajtót. Nincs itt semmi látnivaló. Legalábbis más számára biztosan nincs.. - Mi történt? - kérdeztem aggodalmasan, hiszen mikor elváltunk, nem így festett a helyzet. Akkor kicsit kimerült volt, és sérült is, azt hiszem.. Na meg piszkos.. Most pedig.. Egy roncs.. Szó szerint.. - Szeretnéd, hogy itt maradjak veled? - kérdeztem halkan, próbáltam úgy, hogy csak ő hallja, még mielőtt a doktornő mindenféle, rám a legkevésbé sem tartozó, kérdéseket kezd majd feltenni. Elvégre ide hívott.. De az még nem azt jelenti, hogy itt is van a helyem. Mindössze, hogy kell neki valaki, akire támaszkodhat.. Hogy erkölcsileg-e, arról fogalmam sincs. Minden esetre, én megadtam a lehetőséget arra, hogy még most, mielőtt kéretlen információhoz jutok, elküldjön olyan hévvel, amilyennel idehívott.
Lélegzetvisszafojtva kuporodtam a szőnyeg felé telepedve. Besokalltam. Attól,hogy itt kell lennem. Attól,hogy egyedül kell itt lennem. Attól,hogy még mindig nem értek semmit... Miért nem egyszerűbb minden? Miért nem lehet... ? Miért kell ahhoz,hogy egy mágiával övezett világot felállítsunk, mindennek ennyire bonyolulttá válnia? Mikor... mikor apám volt a legnagyobb problémám forrása ...akkor is ... könnyebb volt. Egy cél volt. Egy menekülési terv. Azt hittem, annál csak jobb jöhet. De most mégis... meggajdulok már a gondolattól is,hogy... egy kórházban vagyok. Hogy ÍGY vagyok egy kórházban. Két héttel a történtek után... és én még mindig nehezen jutok levegőhöz. Össze kell szednem magam! Igen, ennyivel tartozok.. mindenkinek. De ..egy rohadt zsepit nem találok. A folt nem fog magától elpárologni. Talán szólnom kellene valakinek. Időm sem volt végigvezetni a gondolatmenetet, és tettlegességig jutni. Megan robogott be az ajtón. Arckifejezéséből rögtön levontam, őrültnek néz, de az aggodalom sem szűnt arcáról. Sszz...talán nem ártott volna egy rövid magyarázatot is hozzápakolnom a kétségbeesett szavaimhoz. Természetesen most sem jártam sikerrel. Azt mondják, a baj nem jár egyedül. Úgyhogy pisloghatnékom is elmúlt,amikor két lábon, fehér anyagba burkolva, névkártyával feltűzve érkezett a következő védőangyalom. Gondolom, egyikük sem tudja,hogy ez az angyal számomra fekete szárnyakkal csapdos...és vörös szarvakat takar. Még...nem állok készen.. én még várni akarok. Mondjuk .. pár órácskát,ameddig ülepedik a dolog. Néhány órába még nem halt bele senki,ugye? Ugye? Két oldalról vettek karjuk támaszába. Hagytam,hogy felsegítsenek,de minél előbb igyekeztem kibogozni magam a karok szorításából, így, amikor már saját lábamat éreztem magam alatt, egy határozott rántással szereztem vissza az irányítást. Még a végén..azt hiszik,hogy... - Jó estét - nyújtottam -némileg remegő - kezet a doktornőnek, és gyámoltalan pillantásokkal szórtam a még zavarodott Megan-t. - Clarissa Morgan - biccentett felé. - Az első terhességi vizsgálatomra jöttem. 4. hónap - zártam beszédemet egy hatalmas nyeléssel, és tekintetem hasamra vontam. Na, most mi lesz velünk, Bogaram? Anyukád újra adta magát!
Egy nehéz s érdekes műtétről jöttem kifelé a kollégámmal, hát eléggé vigyorgósan, pedig okunk semmi se volt rá. Mindegy is, nem ez a lényeg, csak az, hogy mégis jól eltelt az ott bent töltött három és fél órás együttlét, mert nem igazán kedveljük egymást. Most bravúros volt, amit mi ketten megcsináltunk. Ezután a műtős sötétkék ruhámat le sem vettem, mert csak rohantam gyorsan egy nagy adag kávéért, mert már halálomon voltam nélküle. Bár, meg tudok lenni nélküle is, de most valahogy éreztem, hogy ez nagyon is kell. Túlzottan is megérdemlem. Ahogy mentem a kávégép felé, valami kiabálást hallottam nem messze tőlem. Most már nem is igazán kell a kávé, hiszen ki tudja mi történhetett. Szaladtam arrafelé, és megláttam két nőt, az egyik nem volt valami jó passzban.- Hé, te ott.. Gyere azonnal ide, és segíts -szóltam rá egy unottan álldogáló ápolóra, akit simán ki lehetne rúgatni innen, de vegye már a fáradtságot, és repüljön ide. Aztán a két nőhöz mentem oda, majd megkérdeztem tőlük,- Mi történt? - néztem rájuk, hogy elmondják. Időben pedig be is mutatkoztam nekik, - ... Dr. Fell vagyok - motyogtam ki nekik, majd inkább a nőre koncentráltam, - Jól van, oké, vigyük be ebbe a vizsgálóba - mutattam a másik nőnek a pár lépésre lévő vizsgálószobára.
Kész csoda, hogy.. Igen, megtaláltam a bevásárlóközpontot. Én.. Aki rendszerint eltéved, mintha csak ez lenne a specialitásom. Most végre mégis a polcok között mászkálhatok.. Te jó ég, mióta nem jártam egy tisztességes boltban. Ami úgy is nézett ki és.. Igen, bár nem szoktam, ma mégis vacsorázni fogok.. És bár felesleges egy személyre annyi mindent összefőzni, azt hiszem jót tenne nekem. Vagy legalábbis kikapcsolna egy időre és nem látnék minden sarkon rémeket. Nem tartanék attól, hogy egy árnyék lesi a lépteimet, csak a megfelelő pillanatra várva, hogy lecsaphasson. Darius meghalt.. Újra és újra emlékeztettem magam a tényre, hogy már nincs, ki az életemre törjön, mikor a telefonom csörögni kezdett. Pontosabban rezegni. De bátorságom nem volt felvenni, mikor megláttam a számot. Clarissa... Még mindig nem tudom, hogy ő melyik oldalon áll. Rám támadt, megvédett, aztán hátba szúrt, majd megmentett.. Nem értem a miérteket és nem .. Nem is akarom tudni. Nem vagyok rá kíváncsi, nem érdekel. Megvagyok nélküle, meg voltam és meg is leszek nélküle. AZ életem így is komplikáltabb, mint az még ép ésszel el tudnék viselni.. Talán már jó úton haladok a bolondság felé.. Amúgy is fejjel a falnak típus vagyok.. Hagy fájjon.. Nem bírtam nem észrevenni, hogy hangüzenet érkezett, így tárcsáztam a hangpostát és lehallgattam. Nem lepődtem meg, hogy Clarissa volt az.. Nem.. Miért nem hagyja annyiban a dolgot. Volt.. Megtörtént.. hagyjuk nyugodni a múltat, senkinek nem használ, ha bolygatjuk. Főleg nekem és most nem.. Ki akarok lábalni a gödörből, de ha újból belerúg, nem fog sikerülni.. Mégis.. Úgy hangzott, valóban szüksége van rám. Hogy miért pont most, arról halvány lila gőzöm nem volt.. De sikerült megijesztenie. Kórház?! Ő terhes.. A baba.. Kórház.. Nem...! Ő nem... Vele nem történhet meg.. NEki nem szabad megtapasztalnia, milyen érzés.. Senkinek sem szabadna.. Soha.. Otthagyva csapot-papot indultam el az autóm felé. Sokan megbámultam, hisz nem épp nyugodt arckifejezéssel tettem meg azt a rövid utat.. Ismét nem jött jól az újonnan felfedezett tehetségem, mert eltartott egy ideig, míg megtaláltam a kórházat, de csak ide értem.. Muszáj volt.. gyorsan.. Nem érdekel, hogy nem tudom mi a franc ütött belé. Talán ő is tébolyult.. vagy talán egy újabb csapda.. Igen, az is lehet.. Vagy. Egyszerűen csak szüksége van valakire.. Megcsapott az az émelyítő fertőtlenítő és ... Kórház szag.. Egészen fejbe kólintott, és mire kettőt pislogtam, már a recepciós pult mellett is elhaladtam. Nem tudtam igazából, hogy merre is tartok, csak vittek a lábaim. Most talán szerencse, hogy voltam már itt, hisz ha nem is tudatosan, de talán megtalálom őt bármiféle segítség nélkül is. - Mi a francot csinálsz a földön? - ripakodtam rá azonnal, mikor megláttam. Ott kuporgott.. Esetlenül.. Árnyéka volt csak önmagának és annak a nőnek, akit én ismertem.. Ez így nagyon nem stimmel.. - Miért nem foglalkozik veled senki? - néztem körbe, hiszen csak megfordultak erre azóta.. Bár estefelé jár, de ez egy kórház... Héé.. Valaki.. - Gyere! - próbáltam felsegíteni, hogy nehogy felfázzon.. Bár félig vámpír, egy komolyabb betegség még őt is leterítheti a lábáról... Nem...
Remegek..Szinte remegek. Az egyik pillanatban még... a párnáim között álmodtam. Angyalokkal. Arctól fosztott, fehérbe burkolózó hajasbabákkal. Minden hófehér volt, és elbűvölő táncot lejtő szárnyasok egymás karjaiban vetődtek jobbra,aztán balra. De..de..utána minden..minden kusza lett. Sötét foltok kúsztak a képbe.Terjedtek. Már..már nem láttam semmit, de még itt voltak... Éreztem a jelenlétüket, neee... Éreztem, ahogy a bőröm alatt vájkáltak. Csíptek... és...terjedtek? Lefelé haladtak... és mint valami élősködő...éreztem,ahogy pusztítja, ahogy rágja húsom. A hasam..hasam felé igyekeznek? Mit akarnak? Hangszálakat tépő visítás csendült fel. Egy gyerek? Sír egy gyerek..miért nem tesz senki semmit? Egyre..hangosabbá vált a bömbölés... Aztán a fájdalom. Már magamban éreztem. A hasamban... Aztán...felriadtam... verejtékben úszva szorítottam kezem hasamra. És...idejöttem. Egyből..egyenesen..szinte vakon ide.Már sötét van... lehet,hogy nem is fogadnak látogatókat? De... itt vagyok. Csrrr. Kicsúszott a papírpohár azt szorító kezeim közül. Mit tettem..?? A pohár fekvőállásba került, de tartalma, a sötét ..méregerős kávé már ivódott az újonnan vásárolt mályvaszínű szőnyegen. Letérdeltem, és vállamról leemeltem a táskámat. Kutakodni kezdtem..Kotorászni. Hol a fészkes fenében van egy papírzsepi? Ajtócsukódás. A lámpa fénye pillanatok erejéig elvesztette tartását. Ajkam megremegett, és ...és... csak benyúltam farmerom zsebébe, és pötyögni kezdtem a számot. Újabb ajtó csukódott. A libabőr futkosott hátamon, testem megrezdült, és kezemből kihullott a mobiltelefon. A fészkes... De..nem sérült. Alaposan végigpásztáztam tekintetemmel, majd fülemhez emeltem a telefont. Vedd fel! Kérlek..vedd fel... Hangrögzítő... Óh. - Megan? Megan.. én vagyok...Clarissa... tudod, az az őrült,aki az életedre tört. Tudom,hogy tartozok magyarázattal..és bocsánatkéréssel, és...De...muszáj kérnem egy szívességet. Ha most... ide tudnál jönni... a kórházba, én válaszolok.. minden kérdésedre..Csak..teljességgel, és minden őrültségemet beletéve...Én kiakadtam, beparáztam...nagyon..nagyon... félek. Gyere...kérlek..könyörgöm... -kinyomtam a telefont, és nagyot nyelve leeresztettem a karom. Most? Mi lesz velem? Mégis mi?
- Rendben van. - Vetettem felé egy mosolyt miközben kifizette a kávét, majd közösen elindultunk a kijárat felé. Amiben reménykedtem, hogy Stacey nem fog kiakadva otthon ücsörögni a kanapén. Arra nincs szükségem.
Talpra álltam és sóhajtva kifizettem a kávékat. nem szoktam igézgetni ilyesmiket. Ráérek tartalékolni magamat más célokra. - Követlek téged. Induljunk. - kacsintottam rá.
- Hát ha ráérsz szívesen élvezném a társaságodat még hazáig is. - Vigyorogtam rá. Addig is egyfajta biztosítéknak vehetem, hogy nem fogok bántani valakit. Vagy ha akarnék is nagy valószínűséggel leállítana amit nagyon megköszönnék. Ez az egész dolog még annyira új, de legalább megvan a következő életcélom. Az önkontroll.
- Értelek. - bólintottam határozottan, majd megittam az utolsó korty kávét is, és rámosolyogtam Violetre újra. - Ha akarod, én hazakísérlek. És.. már semmi nem akadályoz a pasis akciódban. Hátha összejön. - kacsintottam rá.
- Azért a hatalomnak is megvan a gyümölcse. Nekem is sok mindent kellett meg tennem azért, hogy minél erősebb legyek. Egyszerűen imádom az erőmet. - Vigyorogtam rá. Ó, igen még mennyire, hogy imádom. Főleg amikor leesik az emberek álla, mert nem gondolnák, hogy akkora erő van bennem.
- Nem tudom. De rajta tudom tartani a szememet, szóval könnyen lebukhat. Előttem nincs titok. - Kacsintottam rá. Bár az egy igazán jó kérdés, hogy miért.
- Vagy az az értelme hogy hatalmat szerezz magadnak.. valakit ez a cél vezérel, és nem az hogy azokkal legyen akit szeret.. - rázott még ki a hideg is.
- Furcsa. Nem gondolod hogy valami hátsó szándék vezérli? - vontam fel a szemökdökömet.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
- Nem akarok én semmi rosszra gondolni, ne érts félre! - ráztam a fejemet, majd elsüllyesztettem a táskámban az orvostól kapott papírokat, és megfogtam David-et, meg Delenát, hogy Damon távozása után én is kisétáljak, beültetve a gyerekeket az autóba.