- Figyelj, én sem értem mit akar, meg azt sem, hogy miért van ott, ahol van - tártam szét a kezem. - De a temetőben azt mondtam, szóljon ha szüksége van valamire. Hát most szólt. Én meg nem másítom meg a szavam - öleltem meg Elenát. - Sietek édesem, ahogy tudok. És ne gondolj semmi rossz ezzel a Sarah-val kapcsolatban. Hiszen tudod, hogy téged szeretlek - csókoltam meg Elenát, majd kisiettem a kórházból, gyalogosan vágva a hotel felé.

(hotel, Sarah szobája)

- aha... - bólintottam ennyivel Damon szavaira. Nem értettem én, hogy miről beszél, vagy milyen Sarah-ról van szó, azt meg végképp nem értettem, hogy miért éppen rá van Lexinek szüksége.
- Jól van, menj csak... én hazamegyek a gyerekekkel - álltam fel egy apró nyeléssel.

Kisiettem a többiek után, és Elenára néztem.
- El kellene mennem. Nem haragszol érte? Lexi a hotelban van, valami... Sarah szobájában. Fene tudja ki az, meg az is, hogy Lexi hogy kerül oda. Belebegett, és fogja tartja valami szellemcsapda? - kérdeztem csak magamtól. - Szóval... ha nem baj, elmegyek, és megnézem. Haza tudtok menni egyedül? - nyomtam Elena kezébe a kocsi kulcsait.

(Vizsgáló)

Körbenéztem, és láttam Delena arcán, hogy lát valamit a büfében, ami tetszik neki, és közelebb lépve valami csokoládéra mutatott.
- Az nem neked való, kicsim. Cukorbetegeknek van - simogattam meg a haját, mire ő lebiggyedt ajkakkal, de megértette.
- Ha megyünk hazafelé, majd kapsz, rendben? - ültem le vele, és David-del.

- Az öröklétnek vagy az az értelme, hogy az mellett vagy akit szeretsz vagy lehetőséget nyit arra, hogy megtaláld azt akit igazán tudnál szeretni. Hiszen nem mindig elég rá egy élet. - Manapság meg azt hiszem végképp nem. Én örülök annak, hogy sikerült összekavarodnom Nickkel.

- Igen elég érdekes, de ő megakart maradni a maga normális is életében. Ezért is nem foglalkozott vele. Most meg egyik napról a másikra minden érdekli. - Mondtam leplezetlen meglepődöttséggel a hangomban. Mert tényleg meglepett ez az egész, de attól függetlenül tetszik.

- Rettentően jó kérdés.. - suttogtam. belegondoltam hogy mi lenne ha Rose már ne m lenne. És a hideg is borzongatott engem ettől a gondolattól. Rose nélkül az élet hideg éskegyetlen lenne.

- Boszorkány, akkor hogyhogy nem érdekelte eddig a mágia? - fintorodtam el. Ezek a banyák.. mindig olyasmit csinálnak, amit bizonyosan nem vár el tőlük senki se.

- Mi értelme mindennek, ha ő nincs? - Kérdeztem. Inkább magamtól, mint tőle. De a fejemben rögtön visszhangzott a válasz. Semmi. Nélküle semmi értelme a nyamvadt életemnek nemhogy még az öröklétnek.
- Igen sajnos ehhez szükségem van másra is. Az unokatestvéremmel terveztem, de aztán lehet, hogy a barátnőm lesz a nyerő. Mostanában elkezdte érdekelni a mágia. - Aminek a forrását még mindig nem értem, de előbb utóbb úgy is rájövök.

- Ezek szerint azt is tudod, hogy hol nyugszik. Szép, felettébb szép. Ezt a kitartást sokan kéne hogy kövessék és szem előtt tartsák. Mikre nem képes a szerelem.. - merengtem el, és megittam a maradék kávémat.
-De ehhgez a bűbájhoz te egyedül kevés leszel. Kell mellé egy másik banya.. nem? - kérdeztem, nem is véve észre hogy milyen tapló módon fogalmaztam meg a boszorkányok megnevezését.

- Amilyen gyorsan csak lehet. - Vágtam rá. - Nem hiszem, hogy lenne akkora idióta, hogy az életét kockáztatja többször is egy olyan nőért akit nem szeret. Mellékesen meg túl sok minden éltünk meg már mi ketten, hogy bebizonyítsa az érzései tiszták. Nem vagyok az a naiv megvezethető kislány. Sosem voltam. - Mondtam határozottan.

Nem igazán reagált a dolgokra ezért nem is firtattam. Bár testbeszéde elárulta, hogy nem igen rajong ezekért.

- Így már világos neked is, és nekem is hogy pontosan tudod te is, mit akarsz. - emlékeztem vissza szavaira majd elégedetten sóhajtva hátradőltem, végigmérve őt újra. - mikor tervezed visszahozni az életbe az exedet? - kérdeztem. - És ami még kérdés.. ő biztosan szeretett? Nemcsak játék voltál neki? - kíváncsiskodtam.

Nem is reagáltam a halállal és szenvedéssel kapcsolatos mondatára. Nem bírtam elviselni egyiket sem. Se a szenvedést, se a halált.

- Hát akkor meg azt hiszem nem kell más okot keresned. Ha van valakid aki szeret és te viszont szereted az egyenlő a mennyországgal. Főleg, hogy nem csak egy életen át lehetsz vele, hanem egy örökkévalóságon keresztül. Ami azt hiszem, csak hab a tortán. - Éreztem, hogy megsimítja a kezemet, de különösebben nem érdekelt. Valószínűleg azt nézi, hogy mennyire hatott a kávé.

- Nem, nem lehet mindent megoldani azzal, hogy megölsz valakit. Néha jobb ha végignézed ahogy szenved amiatt amit te tettél vele. - Egy szeretett személy elvesztése sokkal fájdalmasabb, mint maga a halál.

Violet

- Igen, van valakim. Aki miatt még érdemes ez az élet. - sóhajtottam fel elég hangosan, és végigsimítottam a kezén, de csak hogy érezzem hogy hat-e a kávé. Nem is tudom hogy miért volt ez ennyire rögeszmém. Talán mert féltettem a fajomat a lebukástól. És ez.. csúnya következményekkel járna.

- Helyes. DE a gyilkosságok.. soha nem töltenek el igazi elégtétellel.. - pislogtam rá némi félsszel.

Elég sok vért vesztett és még ha ez nem lett volna elég a fejéből is folyamatosan csak úgy áradt a vér. Azért ez az egész önuralmat követeltem tőlem. Habár úgy tűnt, hogy ez jelenleg Stefannak jobban megy. De teljesen érthető hiszen épp most evett belőle.. Na de mindegy is a lényeg, hogy April épp bőrrel megússza ezt az egészet.
Az egyik nővér látván Aprilt rögtön a vizsgáló felé vezetett minket ahova szapora léptekkel indultunk meg.

(Vizsgáló)

[Utcák]

beértünk a kórházba és igen idétlenül éreztem magam. A fejemből még ömlött a vér és ájulás szélén álltam. Nem volt senkim se. nem kellett értesíteni a szülőket, semmi. Csak Caroline és Stefan volt velem, bár Stefan nem akarta volna, hogy velem legyen. Valami volt köztük éreztem vagy csak Carenek jó a meg győző képessége. De, ha lett is volna neki jegyese van. Én már itt nem értek semmit, de nem is tudtam gondolkodni ugyan is a fejem majd szét hasadt a fájdalomtól és a padlót sikeresen össze is véreztem.

- De mégis van valami vagy esetleg valaki aki még tartja benne az életet. Különben nem lennél itt. - Találgattam. Mást nem tehettem, hisz semmit nem tudok róla.

Soha nem adom fel. Addig nem amíg el nem érem a célomat. Ez vagyok én. - Vontam meg a vállamat mosolyogva.

- Én már erre az egészre ráuntam. - sóhajtoztam. Nem hazudtam nagyot, bennem már csak Rose tartotta a lelket, ez egyértelmű. Nem is mondhatnék mást.. az én Rose-om..

- Ez felettébb biztató! Kitartónak tűnsz... és tényleg nem fogod feladni, jól sejtem? - kacsintottam rá.

- Az az érzésem mindig lesz egy olyan elvetemült ember aki rossz embernek próbál keresztbe tenni. De hát valamiképpen ez a sors keze. Egyszer fenn egyszer pedig lenn. Nem lehet mindig győztesként kijönni a dolgokból. Viszont abban biztos vagyok, hogy talán te már picit rá is untál ezekre. - Mosolyogtam rá majd lenyeltem az utolsó korty kávémat is.

- Ez egy igazán hosszú történet és majd akkor szeretnék róla beszélni, ha végül sikerrel jártam. Mert az lesz a vége. Mindenképpen én fogok nyerni. - Kacsintottam rá.

- Érdekes felfogás. Tudod, nekem eléggé bosszantó társaim voltak. Mielőtt az Első család a városba érkezett, mi voltunk itt az... olyanok, akiket a legidősebbnek sejtettek. Én és a két cimborám. Lee-t már aznap megölték, mikor ideérkezett, mert elrabolta és halállal fenyegette a hasonmást. Oliver meg.. hülye volt, és szerelmes lett. Mára ő is halott. - sóhajtottam. Szép idők voltak.. nagyon szép idők. - De ők kegyetlen gyilkoso9k voltak. Talán ezért van hogy én még itt vagyok.. ők meg nem. - fintorogtam némi undorral.

- Ki ölt meg? - kíváncsiskodtam. - Talán féltékenység a inditék?

- Eléggé fel tudom húzni magam azon, ha beleszólnak az életembe. Úgy gondolom mindenkinek megvan a maga választása, hogy hogyan szeretné azt alakítani. De aki az utamba akár állni tessék. Azt viszont garantálni tudom, hogy megkeserítem az életét vagy éppen segítek megrövidíteni azt. - Vigyorogtam rá. - Igenis uram. - Kortyoltam bele párat a kávémba.

- Csak arra a csajra aki megölt. De még megbosszulom ezt az egészet. Erőtlen kis liba hozzám képest. Nem kell aggódni. - Kacsintottam rá.

- Húha... nagyon komolynak tűnsz nekem. - sóhajtottam, végigfixírozva arcát de már némi mosollyal a képemen. -Idd a kávét, mert ki fog hűlni a tested! - figyelmeztettem közben és rákacsintottam. Mindent meg kell tanulnia ugyebár.

- Nagyon haragosan nézel. - pislogtm rá némileg ledöbbenve de már magam se értem, hogy ez a csaj miért képes engem meglepni- - Kire vagy ennyire dühös?

- Igen, de megérdemelte. Velem senki nem szórakozhat. - Mondtam határozottan. És ez tényleg így volt. Talán idő kérdése és az a szöszke vámpír is meglátogatja Staceyt, csak én leszek a meglepetés.

- Nevezhetjük egy egyszerű varázslatnak. - Mondtam mosolyogva. Így, hogy már vámpír is vagyok erősebb lettem. De attól még az a szöszi megkeserüli.

Felvontam a szemöldökömet. - Te ölted meg? Gndolom, ezért ez a rejtélyes, és ördögi vigyor - méregettem arcát. Szépséges volt, mikor NEM éppen gonoszkodott. De én vagyok az egyetlen a városban, aki akkor tartja szépnek a nőket, ha nem épp gonoszkodnak?

- ÉS ez hogy néz ki? Egy sima varázsige, és máris boszorkány vagy újra? - érdeklődtem. Én soha nem lehetnk ilyen hisz' nem vagyok vagyis voltam boszorkány.

- Az egyik helybeli boszorkány bevallotta, hogy ő tette. Fogalmazhatunk úgy is, hogy az volt életének utolsó pillanata. Habár eléggé rejtélyes volt a halála. Senki nem tudja, hogy pontosan mi történhetett. - Akaratlanul is megjelent egy gonosz vigyor az arcomon. Senki nem gyanakodott rám, hiszen eljátszottam, hogy beletörődtem az egészbe.

Nem akartam firtatni a dolgokat, mert hát valahogy egyszerűen csak nem akartam. - Ugyanúgy, mint a többi vámpíré. Attól eltekintve, hogy utána egy boszorkánynak vissza kell adnia az erejét. - Mondtam el tömören.

- Mit csináltál, te bosszúálló? - kérdeztem hogy kis viccet vigyek ebbe a témába. Nem lehetett számára kellemes ez a fajta szülői "'támogatás' de a szülők már csak ilyenek. Én nem igazán voltam ember koroban szerelmes, a szüleim emiatt nem is róhattak rám semmit se.

- Nem, de ma már halott az a barát - sóhajtottam egy nagyot legyintve. Nem is akartam gondolni Oliverre. - Mesélj! Hogyan történik egy boszorkány átváltozása.. - hallgattam kíváncsian.

- Igen, de azt hiszem sikerült valamilyen szinten megbosszulnom. De a végkifejlet még hátra van. - Egyszer még anyám orra alá fogom dörgölni, hogy egy örökkévalóságon keresztül leszek Nickel. Azt az arckifejezést aztán soha nem felejtem el.
- Az elég kellemetlen lehet. De az én vámpírrá válásom se volt valami csodálatos. - Vigyorogtam rá. Hiába alakult így. Élveztem ami előtte volt és még most is teljesen boldog vagyok így ahogy vagyok. De az a kis szöszi még megkeserüli.