- Szóval a szülők ellenezték. Tipikus. - fintorogtam mint valami idióta mert mondhatni, máshoz sem értettem, csak a hülye fejek produkálásához. Így kell ezt, nemde? A humor rendkívül fontos az életünkben.
- Firtathatjuk, de nem érdemes. Én a legjobb barátom miatt váltam vámpírrá. Ő tett azzá. később kiderült hogy a világ legnagyobb szemétládája, akit valaha valaki el tudott képzelni. - morogtam orrom alatt.

- Ez egy igazán hosszú történet. A lényeg annyi, hogy a szüleim nem igazán örültek a kapcsolatunknak és mivel ők boszorkányok gondoskodtak arról, hogy többet ne láthassam. De az nem esett a számításukba, hogy olyan erős leszek majd egyszer, hogy nélkülük is menni fog. - Mondtam vigyorogva.
- Hát van az az érzésem, hogy ezt nem kellene firtatnom. - Sóhajtottam egyet, majd belekortyoltam a kávémba.

- Visszahozni.. ? - akadt meg egy szón a fülem és meglepetten, már-már ledöbbenve vettem tudomásul hogy itt nagyobb dolgok vannak készülőben, mint hittem. Akarok én ennél többet tudni? - A pasas vámpír? Vagyis volt, ha vissza akarod hozni, nem? - tettem fel a kérdés.t Nate, hogy vagy ennyire kíváncsi?
- Nem, én nem ezért. Más.. okaim.. voltak.. - emlékeztem vissza.

- Igen. Csak ez az egész dolog kicsit bonyolult. A szülők nem igen örültek, hogy vele vagyok aztán jöttek a bonyodalmak, de jelenleg is azon vagyok, hogy visszahozzam. - Nem akartam túl sok részletbe beavatni ez éppen elég volt.
- Talán te is azért? - Bátorkodtam feltenni ezt a kérdést.

- Van valaki, ami miatt így döntöttél? - kérdeztem tőle és elé toltam a bögre kávét, ami éppen megérkezett hozzánk. Kellett ez nekünk, mert eléggé hideg volt itt a kórházban is. A mio kezünk alapból hidegebb ha nem tévedek.
- A legnagyobb ok a vámpírrá váláshoz a szerelem. Te is.. emiatt? - kérdeztem tőle kíváncsan.

- Hát ez egy elég hosszú történet. Terveztem, hogy egyszer vámpír leszek, de nem most. De ha már így alakult nem bánom. - Mosolyogtam rá, majd mikor megkaptuk a kávékat a kezembe fogtam, hogy azokat melegítsem fel először.

Vizsgálók

- Két kávét kérünk! Jó forrón. - intettem a csaajnak aki ott állt a büféasztal mögött, és közben kihúztam Violetnek a széket. - Egyébként önszántadból változtál át? - kérdeztem tőle egy kedveskedős mosollyal.

Na igen. Eddig valahogy jó kedvem volt, de rá kellett néznem Damon arcára, hogy ez elmúljon. Mert.... én is belegondoltam abba, hogy milyen lenne, ha... ha az újabb kislányunk ismét nem közös lenne, hanem... valaki másé... bele sem akartam gondolni.
- Jó napot! - köszöntem én is, ezúttal viszont nem ment a mosolygás. Az orvos megjegyezte, hogy régen látott már minket, de ezek szerint... hát egyre gyakrabban fogunk találkozni újra.
Odaadtam a szokásos papírokat, bár egyelőre ugye még nemigen volt mit, majd a szokásos helyre ültem le.
- A terhességi teszt, amit tegnap csináltam, pozitív lett és... ha ez tényleg így van, és babánk lesz, szeretnénk tudni, hogy minden rendben van-e vele, és hogy... nagyjából hol is tartunk - magyaráztam szorgosan, bár láttam az arcán, hogy tudja ő, mire vagyunk kíváncsiak. Hiszen minden szülő ezeket akarta tudni.

Csak hümmögtem egyet, de ekkor kinyílt a váróterem ajtaja.
- Gyere hercegnőm, menjünk - nyújtottam a kezem Delenának, miközben felvettem a karomba Davidet. - Utána ígérem, visszajöhetsz a kisfiúhoz - tettem hozzá, mert Delena hezitált, és az ígéretem miatt felkelt, hogy besétáljon velünk az orvoshoz.
- Jó napot - néztem a dokira, mikor bezárult mögöttünk az ajtó. - Gondolom, már meg sem lepődik, hogy itt lát minket.

- Én... - kezdtem bele, már némi zaklatottsággal a hangomban. Ez szép, a saját fülembe ültettem bogarat azzal, hogy szórakozni akartam azzal a beképzelt ősi vámpírral.
De végül Damon hangja ébresztett fel. - De... hiszen Esther Klaus anyja... nem mellesleg egy nagyon erős boszorkány. Ő... ő nem hagyott volna kétségek között minket - ráztam a fejemet, de ekkor nyílt a vizsgáló ajtaja.
- Nemsokára kiderül. Ha kiderül, hogy hány hetes a kicsi, akkor az is ki fog, hogy... - akadt bennem a mondat.

- Bármikor képes lehet rá. Ugyanúgy, mint én, vagy bármely másik vámpír. A kor ebben az esetben nem számít - ráztam meg a fejem. - Mi van akkor, ha kiderül, hogy... ő nem az enyém? - kérdeztem, aztán eszembe villant valami. - Esther tudta volna... megérezte volna, nem? - kapaszkodtam bele a lelki szalmaszálba.

- Hogyan? - kérdeztem vissza, mikor Damon befejezetlenül hagyott egy kérdést. - Nem... semmi köze nincs Klaushoz - ráztam a fejemet, bár amikor érveken kezdtem gondolkodni, nem jutott eszembe semmi. - Lehetetlen, hogy köze legyen hozzá. Hiszen ő már... ezer éves. Mennyi az esélye annak, hogy... képes ilyesmire... - köszörültem meg a torkomat, de íagy jobban belegondolva, magamat is megijesztettem ezzel a dologgal.

Az ütő is megállt bennem egy pillanatra, mikor meghallottam egy mondatban Klaus és Elena nevét. Oké, kösz édesem... ez a verzió nem jutott eddig eszembe. Most már izgulhatok ezen is.
- Hát, ami azt illeti, szívesen megnézném a képét. És ez megfelelő bosszú lenne, hogy csaknem szétdúlta a házasságunkat - gondolkodtam el. - De biztos, hogy.... hogy nem.... - hagytam befejezetlenül a mondatot.

- Be kell, hogy valljuk, hogy a fiúk ebben a korban a legaranyosabbak - mosolyogtam, ahogy láttam a kisfiú osztozkodó gesztusát Delena felé a csokival, majd leültem az egyik székre. - Tudod, mi jutott eszembe? - pislogtam fel Damonre, mikor Delena és a kisfiú még mindig lelkesen "beszélgetett" egymással. - Hogy vajon Klaus... mennyire fog megijedni, ha megtudja ezt... - néztem a hasam irányába. - Ne aggódj, nincs hozzá köze a gyereknek! - ráztam meg aztán hirtelen a fejemet. - De ha csak egy pillanatra is belegondolna, valószínűleg ő maga kérné, hogy valaki döfjön karót a szívébe - kuncogtam fel.

- Nem csak a családfáját - jegyeztem meg. - Ha nem lesz tisztességes a lányommal, meg is harapom - morogtam, és figyeltem, ahogy a kisfiú odasétál, és a félig megevett csokiját Delena felé nyújtja.
- Nagyon gáláns - nevettem el magam, ahogy a két gyerek megosztozott a csokin, a fiú anyukája pedig bocsánatkérően mosolygott a padról.
- Hagyja csak, hagy maradjon - intettem neki. - Legalább nem unatkozik egyik gyerek sem.

Én is az egyik szék támlájára borítottam a kabátomat, de ahogy meghallottam Damon Delenának szánt mondatát, az éppen szégyenlősködő lányomra néztem, aki egy másik kisfiút bámult.
- Miért is vagyok meglepve? Anyja lánya, korán kezdi... - kuncogtam, de csak Damon felé, mert nem akartam, hogy Delena - hiszen valószínűleg értette volna, mit mondok - rosszul érezze magát. - Bár már most elképzeltem, hogy ha Delena tizenöt év múlva megjelenik egy fiúval, te máris lekérdezed az egész családfáját... - vigyorogtam Damonre.

- Meg lennék lepve, ha egyszer azzal fogadnának itt, hogy máris szabad az út - húztam le a kabátom cipzárját, és a gyerekekről is lebontottam mindent, ami a jó meleg helyen felesleges volt. - Kicsim, ha oda bemegyünk, csendben kell lenni, jó? - mondtam Delenának, aki bólintott, David pedig az öklét rágta, és néha csendben mondta a "magáét".
- Gyere kicsim, ülj le szépen - mondtam Delenának, aki megrázta a fejét, és szégyellős mosollyal pislogott egy nála nem sokkal nagyobb kisfiúra, akik tőlünk kissé távolabb ültek.

(Damon és Elena háza)

Mikor beléptünk, az ott ülő recepciós nő már valószínűleg igencsak felismert, mert elmosolyodott. Bár talán azt nem tudta, hogy ugyanazért vagyunk itt, mint eddig, mert... ránézésre azt csak nem állapítja meg.
- Jó napot! - mentem oda hozzá mosolyogva, míg Delena megfogta az apja kezét, és elmondtam, hogy miért vagyunk itt.
- Az orvosra várni kell pár percet. Szóval a szokásos - kuncogtam, mikor visszasétáltam Damonék mellé.

Amint megszólalt, mélyen a szemeimbe mélyedt, és csak bámultam rá nagy szemekkel. Tegnap Peipernek is megjegyeztem, hogy szeretek vámpírvérrel gyógyítani... akkor pont a napi verbénát felejteném el? De mindegy. Játsszunk így. Ezt a kis szöszit amúgy sem lenne kedvem lebuktatni.
- Jöjjön utánam! - mondtam úgy válaszként, mintha mély hipnózisban lennék.

(Vizsgálók)

A fickó kedvesen mosolygott rám, amit általában viszonozni szoktam egy csábos válaszmosollyal, de most nem volt hangulatom hozzá. Sokkal jobban foglalkoztatott, hogy ne érdekeljen az a rengeteg vér... Odaléptem elé, és mélyen a szemébe néztem, hogy megigézzem.
- Vigyél be a rendelődbe, és vizsgálj ki. Bármi rendellenességet is találsz velem, vagy a véremmel és egyéb testnedveimmel kapcsolatban, mélyen kussolsz, és csak nekem mondod el. Megértetted? - kérdeztem. Nem érdekelt, ha bunkónak néz, de ezt le kellett szögeznem.

Egy ideje már itt benn pépecoltam hülye köpönyegben, várva, hogy talán csak jön végre valaki akinek komoly baja is van. Nem szerettem az egyszerű ügyeket, szívesen bonyolódtam komolyabb betegségekbe is, vagy vizsgálatokba. De ez az én formám.

Megláttam egy felém sétáló, szőke hajú lányt, és kedvesen rámosolyogtam. Igen, a dokiknak általában ez a dolguk.

/Eyal és Sarah lakása/
Viszonylag hamar ideértem, és örömmel tapasztaltam, hogy nincsenek is olyan sokan. Bár ha lennének, az sem érdekelne, előre tudnék furakodni egy kis igézéssel. Mert ugyan már, emberek! Ha egy vámpír rosszul van, nos... Annak komoly bajai lehetnek. Hamar ki is szúrtam egy dokit, és határozott léptekkel elindultam felé.

-Rendben. -bólintottam,majd néztem ahogy elsuhan. Végignéztem a folyosón. Sehol senki. Gondoltam benézek a Kórterembe,ahol elméletileg Liznek kell lennie.

[Folyt.: Kórterem]

- Én azt hiszem, most megyek - álltam fel a helyemről. - Így is eléggé megbántottam Lizt. Majd még holnap bejövök - ígértem, és már el is tűntem a szeme elől. Tényleg nem akartam megbántani. De inkább ez, mint hogy valami történjen velük. Ez járt a fejemben, mikor is elindultam a kórházból.
/Valahol/

-Végül is... -vontam egyet a vállamon.
-Teljesen igazad van. -fejeztem be a mondatot,elhúzva a számat. Ezután inkább hallgattam.
Elfordított,vagy éppen leeresztett fejjel gondolkoztam el azon mit kérdeznék még tőle,vagy esetleg mit vágnék a fejéhez.
De nem kérdeztem,és nem csináltam semmit. Kíváncsi voltam hogy mi tart ennyi ideig.. Aggódtam a nővéremért,mert láttam hogy mennyire nincs jó kedvében,miután Kollal beszélt..