- Nos.. - tettem le végül a papírokat, és a szemeibe néztem, egyenesen bele abba a két csillogó szempárba... szinte az egyedüli olyan nő volt, akkinek akkor is csillogott a szeme, amikor nem volt rá oka. Csakilyen volt.. és ezzel teljesen le tudott venni a lábamról. Vagyis.. egykoron igen. Most már nem engedhetem, hogy így történjen.

- Mindenképpen szükségeltetik majd egy ct vizsgálat. De talán jobb lesz, ha lecserélsz, mint kezelőorvost. A kettőnk közös múltja... miatt. - nyeltem egyet.

Nem tudom miért reménykedtem abban, hogy ez az egész könnyű lesz.. Amikor egyértelmű volt, hogy esély sincs arra, hogy megússzam ezt az egészet olyan könnyedén.. Leléptem, de az egész nem volt több egy kalandnál? Vagy mégis? Magam sem tudom, de nem lehet több! Most már semmiképpen.. Én és Ren.. Egyszerűen nem szeretném aláírni a saját halálos ítéletemet.. Beleértve Steve-t is. Nem kockáztathatok. Ren a múltam, a jelenem, és valószínűleg a jövőm.

- Rendben van.. Pontosan milyen vizsgálatra lesz szükség? - Féltem? Talán egy picit.. A farkaslét elég sok gondomat megoldotta, de van, amit ez sem képes.. Miért is lenne annyi szerencsém, hogy mindent magam mögött hagyhatok ezzel az egésszel?

Megköszörültem a torkomat. Nem tudtam kontrolálni magamat, és véleményemet.. amit talán hangosan nem mondtam ki, de az iménti mondatomon érezhette, hogy nem vagyok rá büszke, amiért csak úgy meglógott.. igaz, bizonyára épp nem érdekli, hogy ki büszke rá és ki nem. Felesleges ezen agyalni, már semmi nincs közöttünk.

- Nos.. - kezdtem el a papírok között böngészni, majd előhúztam egyet. - A leletek szerint.. a billentyűiddel lehet valami. Hogy mi, azt néhány további vizsgálat során tudnánk kideríteni. Talán billentyűzavar, de nem hagyatkozhatom tippelésekre. - néztem rá komolyan. Hogy ez milyen nehéz..! Az én szívem még most is.. húz hozzá valamiért.. és mégis olyan reméyntelen..

Egy belső hang megállás nélkül üvöltötte, hogy meneküljek innen, mert ennek az egésznek nagyon nem lesz jó vége. Akartam rá hallgatni.. Nagyon is, de nem mehetek el megint csak úgy. Főleg, mivel megvolt az oka annak, amiért idejöttem. Mégpedig, hogy már nagyon elegem van ebből az egészből. Hiába lettem vérfarkas van, amit még ez sem tudott úgymond meggyógyítani.

- Maradok. Csak essünk túl rajta végre.. - Jelentettem ki határozottan. Meghallgatom, amit mondani fog aztán, már itt sem vagyok.. Remélhetőleg nem kell olyan sokszor találkozunk, de amekkora szerencsém van.. Nem mernék erre fogadni.

- Nem hiszem, hogy ebben az ügyben számottevő az, hogy mi történt egykoron kettőnk között. - néztem rá zavarodottan. Tudtam én hogy nem jó az ami történik de mégse mondhatom azt hogy menjen innen, és hagyjam meghalni.. vagy ki tudja, mi áll a leleteiben?

- De ha menni óhajtsz, nem tartalak vissza. Odaadom a leleteidet, és értelmezheted egyedül. - vontam fel a szemöldökömet. Nem akartam bántani szaviammal de tudnia kellett hogy valamit nem tud egyedül megoldani. S ez az ügy olyan.

Ez mindkettőnk számára éppen eléggé kínos, szóval talán legjobb lenne, ha én még most amíg tehetem elhúznám a csíkot. Valahogy ez lenne a legésszerűbb, mégis a lábaim nem mozdultak. Pedig minél több időt töltök Steven társaságában annál rosszabb ez az egész.
- Figyelj.. Ez mindkettőnk számára éppen eléggé kínos.. Talán jobb lenne, ha én most elmennék. - Nyöszörögtem ki nagy nehezen. Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, de azt hiszem ezzel, már elkéstem viszont még mindig eltűnhetek..  

- Nos... - köszörültem meg a torkomat egyszerűen, miközben megpróbáltam a kezemben lévő mappában kutakodni, de rájöttem, hogy feleslegesen teszem. Ez a mappa éppen biztos hogy nem az.
- Mikor legutóbb itt jártál, néhány vizsgálatot elvégeztünk.. és ami azt illeti, ha jól rémlik, az eredményekért már nem fáradtál vissza. - néztem fel a papírokból.

– Igazából ezért jöttem.. De emellett még úgy gondoltam, hogy beszélnünk is kell.. Viszont, ha ez kínos neked akkor már itt sem vagyok.. – Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni. Én is eléggé hülyén éreztem magam már így is. Ha nem ijedek meg annyira a dolog komolyságától és Soren nem tér vissza a képbe, valószínűleg most minden gond nélkül vetettem volna magam a karjaiba. De ezek mind megtörténtek és ez így a jó. A kapcsolatunknak eleve nem szabadott volna idáig „fajulnia”.

- Reméltem, hogy ezúttal is valami vizsgálatban reménykedsz, mert... nem hisze, hogy csak egyik napról a másikra egyszerűen emúlt ez a szívfájás. - sóhajtottam fel, továbbra is azon tűnődve, hogy tényleg mit kellene tennem ezzel a helyzettel. Mert hogy így nem maradhat, az biztos.

Ismét megkerestem tekintetét, és úgy lestem rá, mintha valami szörnyeteg lenne, aki még jobban keresi a módját annak, hogy belém gázoljon... nem tudom, tovább tudok-e lépni.

Tettem egy lépést az ajtó felé ezzel is jelezve, hogy nem akarok túl sokáig rabolni az idejét. Egyszerűen örültség volt az is, hogy idejöttem. Egyszerűen nem lett volna szabad. Nem is tudom, hogy mit gondoltam.. Valahogy meg kell oldanom nélküle.. Nem kérhetem, hogy továbbra is foglalkozzon velem.. Hiába csak egy „kaland” volt.. Bár ebben nem vagyok biztos.. Akkor határozottan éreztem valamit. Most pedig, hogy felbukkant Ren.. Minden olyan lett, mint régen. Körülötte kezdett forogni a világom.

– Köszönöm. – Mondtam, miközben nagyot nyeltem. Éppen szóltam volna, mikor rákérdezett a szívemre.. Nem mondhatom neki, hogy még mindig ugyanolyan, mert akkor nagy valószínűséggel el sem engedne. – Minden rendben van vele. – Mondtam halvány mosollyal az arcomon remélvén, hogy elhiszi.
 

Hogy mi ütött belém?! Nagyon jó kérdés! A probléma egyértelműen abból fakad, hogy nem vagyok képes csak úgy elkülöníteni múltat és jelent, mert.. beszélhetünk a felszínen múló szeszélyről, én érzem hogy az több volt. S talán ő is érzi.. talán!

- Értem. - nyeltem egyet. - Hát.. nagyon remélem, hogy boldog leszel vele, ha komolyabba fordul. - súgtamn, aztán megköszörültem torkomat. - A szíved? Azóta.. meggyógyultál már, vagy még mindig fáj? - kérdeztem aztán. Emlékeztem még erre az ügyre.. akkor találkoztunk, mikor kivizsgáltatni jött magát.

Kezdtem úgy érezni, hogy hatalmas nagy butaságot követtem el azzal, hogy idejöttem. De muszáj volt. Azt hiszem. Nem.. Meg tudom oldani ezt az egészet magamtól is. Eddig is megtettem most sem fog változni. Pár összeesést még el tudok viselni. Nem olyan vészes végül is.. Ha ennyi ideig együtt tudtam élni ezzel, akkor most sem kell megijednem tőle. Az már csak ráadás, hogy elkerülhetem az ilyen kínos helyzeteket..

- Nem tudom. - Ráztam meg a fejemet zavart mosollyal az arcomon.. Túl korai volt még ilyesmit kijelentenem. Legalábbis számomra.  

Sóhajtás bukkant fel ajkaim közül, s nehezen, de a szemeibe néztem. Nehezen fogalamztam volna meg érzéseimet, ami azonban garantált volt, hogy ha elmegy most innen, talán összeomlik bennem valami. A látszat egyértelműen az hogy kettőnk kapcsolata egy futó kis kaland volt, csókokkal, egymásnak esésekkel, de a felszín megint más.. és más a mélység, mely szívünkben él.

- És... szereted? - kérdeztem aztán, kezeimmel zsebembe nyúlva, hogy így vezessem le fájó érzéseimet.  

– Igen.. Persze. – Közel sem volt így, de hadd higgye csak ezt. Mindkettőnk számára ez így egyszerűbb nem kell magyarázkodni, hogy mit is érez a másik a jelen pillanatban. Az egész hely fojtogatott és legszívesebben már most kirohantam volna, de nem ismételhetem meg a múltkorit, hogy csak úgy felszívódok.

– Mondhatjuk úgy is. – Bólintottam félénken, miközben megköszörültem a torkom. Nem tudom, hogy ami köztem és Ren között van minek nevezhető pontosan, de azt hiszem ezt soha nem fogom pontosan megtudni.. Vagy talán egyszer.. Mégis.
 

- Úgy látom, hogy sikerült megkönnyebbülnöd. - jelentettem ki, megpróbálván olvasni arcáról, de ennek a mesterségnek sosem voltam mestere. Orvos voltam, nem pedig egy alak, aki ért minden rezdülésből. Néha talán nem ártott volna, előbb kifogtam volna a füllentőket.

- Talán... van valakid? - kérdeztem halkan, rekedten, miközben kérdőn pislogtam rá. Érdekelt.. kíváncsi voltam. És féltem is a választól kissé.

Ennél kínosabb ez a helyzet nem is lehetett volna. Az még csak növelte a feszültséget bennem, hogy kettesben voltunk. Főleg egy olyan helyen, ahol valószínűleg elég kevés ember fordul meg. Szóval még csak esélyem sincs arra, hogy valaha is bárki félbeszakítana minket, ha bármi történne.. De nem fog! Miért történne? Csak beszélgetünk.. Ennyi.
– Hát szeretek meglepetéseket okozni az embereknek. – Mondtam, miközben egy nagyot sóhajtottam és a hajamba túrtam. Úgy érzem megfulladok. Legszívesebben már rohannék is kifelé, de valami nem enged.. Egyszerűen nem.
– Igen.. Csak egy kis kaland. – Kicsit megkönnyebbültem, hogy ezt mondja, viszont abban már nem voltam biztos, hogy komolyan is gondolja.

A falnak kellett dőlnöm, így fürkésztem arcát, majd nagyot nyelve ismét, lehajtottam a fejemet.
- Nem is sejtettem, hogy látlak még ebben a városban. Nem mintha máshol nagyobb esélyünk lett volna találkozni, de érted. - túrtam kicsit feszülten a hajamba. - Nem hittem,hogy látlak még egyáltalán.. - tettem hozzá inkább így, hisz ez jobban fedte a valóságot.
- Nem kell bocsánatot kérned. Egy kis kaland volt... nem kell két oldalas búcsúlevél, hogy miért történt. - sóhajtottam fel, de a mellkasomban mást is éreztem. De a felszínen ezt kell mutatnom. Muszáj.

Vizsgálók


Ez tűnt a legjobb megoldásnak. Ide nem jön soha senki. Naponta maximum egyszer, és az az egyszer nem most lesz. Legalábbis nagyon remélem.
Nagyot nyelve toltam be magunk után az ajtót, majd hirdelen Brynn felé fordulva mértem végig szemeit, s arcát, hogy lássam, mennyire igaz az, amit mond. Vagy fog.
- Tényleg azért jöttél vissaza, hogy bocsánatot kérj? - nyeltem nagyot.