Hello, new colleague! Can we be friends? [You must be registered and logged in to see this link.]
Miközben beszélgetünk, lassan ajkaim elé emelem a poharat, és figyelmetlenségemben majdnem meg is sütöm magam a kávéval. Melegebb, mint gondoltam. Rúfújok párszor, mielőtt újra kortyolni próbálnék, aztán csak egy enyhe fintorral sikerül lenyelnem. - Oh... hát nem mondhatnám, hogy ez életem legjobb kávéja - ingatom a fejem mosolyogva, aztán inkább leteszem a poharat. Nem ihatatlan, de azt már most megmondhatom, hogy nem sok ilyet fogok itt inni. Talán kipróbálom a capuccinot, hátha azzal jobban járok. - Nos, egyszer, ha nem külön műszakba leszünk beosztva, megmutathatnád, merre van ez a Grill - ajánlom fel. Amikor a városba érkeztem, akkor is megfordultam valami bár félében, ott futottam össze Enzoval, bár azt biztos, hogy nem a korábban említett Grill volt, amiről egyébként már mintha hallottam volna. Úgy tűnik, érdemes megkeresni. - Viszont nekem még el kell kérnem a recepcióról az e heti beosztásomat... - jut eszembe, és hátra tolva a székemet felállok. Az igazgató elvileg már átküldhette oda a kulcsokkal együtt. Azt hiszem, elég volt mára a tétlengésből, ideje munkához látni. - Örülök, hogy újra találkoztunk. Szólj, ha segítség kell az irattárban. Hamarosan látjuk egymást - köszönök el újra elmosolyodva, majd vetek egy pillantást a menza falán ketyegő órára, és elhagyom a termet.
Régóta nem beszéltem senkivel ennyire nyíltan, vagy jobban mondva, utolsó ilyen eset agyon rég, még az egyetemi éveim alatt volt szinte csak. Nem szoktam taglalni semmit sem, és felhozni sem szeretek semmit sem a múltból senkinek. Zárkózott vagyok, de Maggie megbízhatónak tűnik. - Nem sok helyen fordulok meg. Napjaim nagy részét itt töltöm, többit otthon. A szabadnapjaim a Grillbe megyek be néha - mondtam el, kissé karrieristának tűnhetek, de nem vagyok az. - Általában, ha ki akarok kapcsolódni, odajárok - mosolyodtam el egyszerűen. - De van több hely is, ahová be lehet ülni, szórakozni vagy pihenni... - gyorsan kinyögtem még az előző mondataimhoz. - Finom? - a szemeimmel mutattam a kávéjára, mert általában nem valami jó. Jól esik az a kis könnyed beszélgetés valakivel végre már.
Hello, new colleague! Can we be friends? [You must be registered and logged in to see this link.]
Oldalra pillantok Meredithre lopva. Most, amikor az irodájába átvitt, félbehagyott kutatásokról beszél, első alkalommal fut végig az agyamon, hogy talán ő is több egyszerű halandónál. Ki tudja, lehet boszi is, sajnos magamtól nehezen jöhetnék rá, a felismerés képessége csak visszafelé működik egyértelműen. De az is lehet, hogy tényleg csak egy ember, és ettől még tudhatja az igazat a természetfelettire. Végül összehúzott szemmel, elgondolkodva meredek magam elé. Valamiért úgy sejtem, hogy azokban az elkülönített jegyzetekben lesz az igazság, az, amiről tudni akarok. Valahogy azoknak a közelébe kell majd jutnom, amint ez lehetséges. Előbb azonban megpróbálhatnám kipuhatolni Meredith hozzáállását. De csak lassan és óvatosan. Se neki, se a kórház bármelyik dolgozójának nem akarok ártani, tényleg szeretném ezt a munkát, de közben infókat kell szereznem, hogy megmenthessük a fajunkat a kihalástól. Megígértem Elenáéknak és Enzonak, hogy megteszem, amit csak tudok itt. Mielőtt leülnénk, beszerzek én is magamnak egy kis édességet, de mellé egy kávét is, feketén, kevés cukorral. A koffein segít ébernek maradni, és figyelmen kívül hagyni az épületben gyakran terjengő vér illatát. Bár ebben az ügyben a sok klóros vegyszert is mindig hasznosnak találtam, melytől bűzlik az összes kórterem. - És mondd csak, hol szoktál lazítani munka után? - érdeklődöm arcomon továbbra is a barátságos mosolyommal, miközben helyet foglalunk egy asztalnál. - Van olyan szórakozóhely, ahová érdemes benézni néha? Vagy mivel ütik itt el a helyiek a szabadidejüket? - terelem a témát egy kicsit lazább irányba. Ha már le akarunk itt telepedni, és valamelyest beilleszkedni, akkor ezek ugyebár lényeges kérdések.
- Akkor ezt meg is beszéltük, és tényleg jól jön a segítség majd ott - mosolyogtam egy keveset. Eddig úgyis olyanokat kellett felkérnem, akik őrjöngtek egy ilyen munka miatt, vagy épp érdektelenül álltak ott. - Azon iratok között mindig van valami, ami figyelemfelkeltő, és amit néhanapján még jól is jöhet egy-egy új kutatásnál - a vámpírvérre is efféle módon jöttem rá, hogy jó lehet, hiszen már előttem lévők között is volt, aki ezzel foglalkozott a kutatásai során. - Van félbehagyott kutatás is, azt már az irodámba vittem, átnézni - nyíltan kijelentettem, mert ez amúgy sem probléma. Leginkább azért érdekes, mert említés van a vámpírokról benne. - Csak még nem igazán volt időm átolvasni - mondtam el ezt is. - Van itt, sok minden... - mialatt kimondtam, már egy mogyorós csokit vettem a kezembe onnan, az eléggé laktató lesz így. - Hát, még van néhány órám hátra - az órára pillantva állapítottam meg. - A mai nap azt hiszem, gyorsan el fog telni - ismételten mosolyogni kezdtem. - Üljünk le kicsit, míg elfogyasztjuk őket - az édességekre gondoltam itt.
Hello, new colleague! Can we be friends? [You must be registered and logged in to see this link.]
- Persze, szívesen segítek, főleg ha egyszer tényleg a hasznodra lehetek ebben. És tudod... az ember mindig tanulhat az elődjeitől, vagy azoknak a tapasztalataiból is valamit - mondom egy félmosollyal, csak hogy megmagyarázzam valamivel a lelkesedésemet. Egymás mellett haladunk ismét a folyosón, ezúttal visszafelé, a menza irányába. Vámpírlét ide vagy oda, egy kis csokoládé még a magamfajtát is csábítani tudja. - Jó ötlet. Had lássam közelebbről is a kínálatot - nevetek fel. Kicsit mintha gyerekek lennénk, de miért lenne baj az, ha örülni tudunk egy ilyen apróságnak is? Az egyik legjobb dolog a gyerekkorban, hogy akkor ezek a dolgok őszinte örömet tudnak okozni, és jó, ha ebből valamit meg tudunk tartani később is. - Meddig tart a műszakod? Mikor fejezel ma? - érdeklődöm, amint belépünk a terembe. Közben megakad a tekintetem egy elhagyott pohárka kávén is, valaki sietve távozhatott a dolgára, biztos szólították egy sürgős esethet. Ez ismét eszembe jutattja, hogy milyen mozgalmas is tud lenni ez a munka. És ami azt illeti, most egy jó erős feketét is megkívántam.
- Lehet, beletelik pár napba, mire elintéződik ez - mondtam neki, mert fogalmam sincs, mennyire lesznek gyorsak, de néhány nap biztosan kell hozzá. - Az elmúlt egy évben én foglalkoztam az újakkal - mosolyogtam el magam. Nem, nincsenek kiváltságaim, és protekcióm se, hiszen ugyanolyan egyszerű személy, mint bárki más itt. Nos, nem teljesen vagyok egyszerű, hiszen mindent tudok arról a világról, amelyről sokan nem. - Egyelőre fogalmam sincs. Eddig, aki csinálta, ő nyugdíjba vonult, és jelenleg mindig akad, aki ráér - vontam vállat, mert mindig más van ott, aki épp ráér, vagy ilyesmi. - Valamikor a közeljövőben, épp szándékozom lemenni oda, mert már rég voltam ott. Csatlakozhatsz hozzám - böktem ki hirtelen. - Az a tapasztalat jól fog jönni, mert ott aztán minden zavaros - nevettem fel. - Ha türelmes is vagy, akkor nem merül fel probléma - vigyorogtam. - Akkor menjünk együnk valami édességet, mert kezdek éhes lenni. Mit szólsz hozzá? - most már én is elindultam, és közben pedig a válaszát vártam.
Hello, new colleague! Can we be friends? [You must be registered and logged in to see this link.]
Felkapom a fejem az információra, hogy az egykori dolgozók feljegyzései is megtalálhatóak a régi irattárban. Persze csak diszkréten, de felkelti az érdeklődésemet a téma. Akkor nem is tévedtem, amikor erről találgattam. Arra azonban látványosan meglepődök, hogy máris kulcsot kapok hozzá. Hűha! Erre azért nem számítottam. - Oh, még nemigen kaptam kulcsot semmihez. Kedves tőled. Bár gondolom az igazgatónő számított is rá, hogy ilyen téren a segítségemre leszel - mosolyodok el végül. - Biztos teljesen megbízik benned és a munkádban, ha már így rád hárította ezeket a feladatokat - teszem hozzá, most már inkább vigyorogva. Hát igen, tudom milyen ez. Ha egyszer igazán elismerik az ember munkáját, az mindig több felelőséggel is jár, mert úgy vélik, hogy nagyobb terhet is elbírsz, több feladatot is rád lehet mérni. De Meredith tényleg olyannak tűnik, aki kézben tudja tartani a dolgokat. - Na és... ez a régi irattári rendszerezés mégis kire vár? - érdeklődöm óvatosan, miközben lassan ismét megindulok előre a folyosón. - Csak azért kérdezem, mert szívesen besegítek, ha kell. Régen asszisztensként kezdtem az egyetem idején, más orvosok mellett, és főleg az ilyen jegyzetek készítése, és azok rendezése volt a feladatom, úgyhogy egész jól elbondogulok vele - villantok fel egy újabb barátságos mosolyt, és legalább most is az igazat mondom. Éppen csak azt hallgatom el, hogy ez hetven évvel ezelőtt volt, és a Whitmore vámpírlaborjában írtam azokat a feljegyzéseket, ráadásul Enzoról.
- Igen, megkedvelnek majd, hidd el - őszintén mondtam ezt ki, és ha netán mégsem így lenne, és mindenféle rosszindulatú pletykák kezdenének róla keringeni, én azonnal leállítom azokat a pletykaéhes dögöket. - Belejössz - csak ennyit szúrtam a mondatához, amikor elmondta, hogy nem dolgozott egy ideje. - Igen, nyüzsgés az lesz itt néha... - mosoly rajzolódott arcomra. - Van, amikor csend van, de sokszor csak ide-oda futkározó homályos alakokat látni, akik ki se látszanak a munkából - avattam be őt az itteni dolgokba, de ő is tudja, hogy működik egy kórház, és főként a sürgősségi részleg. - Az irattár... felújításra is szorult már, meg bárki bejutott oda csak úgy - sóhajtottam fel. - Illetéktelenek - javítottam ki magamat. - Már a legtöbbjét az új helyen tartjuk, de van még pár itt fent, amit kicsit át kellene futni, és nézni is, mert nincsenek elrendezve - sok van ott, ami érdekes lehet a mostanában, olyan dolgok, amik kísértetiesen is valósak, és talán segíthetnek egy-egy esetnél. - Rengeteg feljegyzés, régen itt dolgozók kutatásai és mindenféle jó dolog van ott - mosolyogtam ismét. - Gondolom, nem adtak neked oda kulcsot, ugye? Akkor majd kapsz - nem szoktak azonnal mindent odaadni, hála a kisebb amnéziában szenvedő irodai dolgozóknak.
Hello, new colleague! Can we be friends? [You must be registered and logged in to see this link.]
Hát ha nem is a friss levegő vagy a jó kondíció miatt, hisz nekem ezek közül egyik sem befolyásolja az egészségemet, mégis úgy gondolom, én is tényleg tenni fogok néhány nagyobb sétát a városban. Szeretném jobban megismerni Mystic Fallst és az itt lakókat, hogy egy kicsit könnyebb legyen elboldogulni itt. Hiába vagyok vámpír, mégis szeretek tőlem telhetően beilleszkedni azokba a környezetekbe, ahová éppen letelepedek. Kívülállónak lenni nagyon magányos dolog, tapasztaltam már azt is, ezért igyekszem elkerülni. - Megkedvelnek? Gondolod? - mosolygok Meredithre. Nekem már az is sokat számít, hogy ő így érez. Néha belegondolok, hogy talán nem kellene ennyire emberinek lennem, de én szeretek az lenni. Ha elveszíteném az emberségemet, elveszíteném magamat is, az életemet. Minden értelmetlenné válna. Ezért jelent ilyen sokat számomra még mindig az is, hogy orvos vagyok, hogy nap mint nap segíthetek másokon. Körbevezet a folyosón, megmutogatva a fontosabb helyszíneket az épületben, és bár elsőre úgy tűnik, hogy én is azok közé vagyok sorolható, aki ebben a kis kórházban is „simán elveszik”, azt hiszem, azért boldogulni fogok. - Egy ideje már nem praktizáltam. Személyes okokból – magyarázom meg gyorsan és röviden, egy könnyű hárítással kitérve az egyenes indoklás elől. De legalább az igazat mondom most is, még ha nem is a teljesen igazságot. - Jó lesz újra visszatérni a szakmába, meg ebbe a nyüzsgő környezetbe – követem pillantásommal a pácienst, akit sietve tolnak el mellettünk. Persze orvosként szükség van türelemre, és mindenekelőtt megfelelő lélekjelenlétre, és bár az utóbbi terén talán csúfos kudarcot vallottam, amikor hetven éve Enzoról megtudtam az igazat, és ott hagytam őt, de azóta már megerősödtem. Az orvoslás nekem nagyon sokat jelent, megélénkíti a végtelen életem szürke hétköznapjait. - Mi történt a régi irattárral? Miért zárták le? - érdeklődöm látszólag szórakozottan és közömbösen, de a téma valóban felkeltette a kíváncsiságomat. Talán az lesz a megfelelő hely arra, hogy kicsit mélyebbre ássak Dr. Grayson Gilbert kutatásait illetően. A régi dokumentumok között remélhetőleg találhatok valamit, ami segít felderíteni az Augustine-ok ügyét.
- Igen, az egyetemi éveket ott töltöttem el, és én is szerettem ott. Valóban vannak különbségek a nagy- és kisvárosok között, más életvitel, és sok minden más - mondtam neki, mert tényleg vannak különbségek, bár nem mindenben, de mégis másabb itt élni, mint New Yorkban. Tetszik a stílusa, és az is, hogy bátran mesél magáról, igaz ezen kívül lehetnek titkai, sőt nekem is vannak, de kell valami, amit tényleg a magánéletnek szentel valakinek, és amit csak ő tud, senki más. - Én mondjuk már két éve, hogy visszatértem ide, valahogy mindig szerettem itt lenni. Sokat jártam erre-arra, a szabadnapjaimon mindig sétálgatok és hasonlók. Jót tesz fizikailag, lelkileg a friss levegő - mosolyodtam el, nem szoktam én sem ennyire sokat beszélni, és az ilyesféle beszélgetések jó ideje nem tartoztak a napirendembe, főleg azóta, hogy átléptem a kórház kapuját évekkel ezelőtt. - Itt jó lesz, és azt hiszem, hamar megkedvel mindenki téged - őszinteség lapult az arcomon, majd egy pici mosoly. A csokikra nézett, és mondta, hogy visszatérünk a körutunk végén ide. Nagyszerű, mert elég volt odapillantani, hogy szem-száj ingere legyen az a sok édesség. Ezután pedig belekezdtem a túravezetésbe. - Ez a nővérpult igazi átjáróház, mert mögötte ott egy nővér- és egy orvosi pihenőszoba is, ha valami infó kell bárkinek, legjobb, ha ennél a pultnál kezdi a kérdezést. Ez az a hely, ahol ''mindenki mindent tud'' - nevettem fel egyet a mondatom legvégén. - Az emeleteken pedig minden más osztály található, kivéve a sürgősségit, a traumatológiát, és ezek műtőit, ezek itt lent találhatóak - mutattam körbe a nagy, tágas termek felé, amelyeknek az ajtajai sokszor kinyílnak. - Alattunk pedig a boncterem és a régi irattár van, ami már nem funkcionál, mert az új irattár arra van - újra elmutattam arrafelé, amerről jött. Gyorsan beavattam őt az itteni életbe, de persze, ettől függetlenül elindultam a sürgősségi felé, hogy jobban bemutassam a helyet. - Nem nagy kórház, de van, aki itt is simán elveszik - mosolyogtam újra. - Ó, igen. És ott a biztonsági szolgálatunk is, ha baj van, őket kell értesíteni... - mondtam még el neki. - Ha van kérdésed, nyugodtan tedd fel ám - még odaszúrtam ezt is.
Hello, new colleague! Can we be friends? [You must be registered and logged in to see this link.]
A beszélgetés legalább olyan szépen halad, ahogyan mi lépkedünk végig a folyosón. És úgy néz ki, egyre több hasonlóságot fedezhetünk fel egymás között... leszámítva persze azt az "aprócska" eltérést, hogy én kilencven éves vagyok, és vámpír. Na igen, ha tudná az igazat, nem biztos, hogy ugyanilyen barátságos lenne velem. - Szóval te is éltél New Yorkban? Szerettem ott, de látod, ez a különbség a metropoliszok és az ilyen kisvárosok között: ott az ember milliók mellett elsétál naponta, és mégis alig ismer valakit, egy a millióhoz volt az esélye, hogy megismerjelek, annak ellenére, hogy egy szakmában vagyunk, itt viszont... - tárom szét a karomat az egyértelműre utalva. Megvan a maga bája a Mystic Fallshoz hasonló tepelüléseknek, és annak ellenére is, hogy én emberéletemben végig New York-i voltam, nekem mindig is tetszett az, hogy itt szinte mindenki ismer mindenkit. - Hogy őszinte legyek, még annyit sem láttam eddig Mystic Fallsból, mint ebből a kórházból. Még nem volt időm igazán szétnézni, de ami késik, nem múlik - vallom be, és kicsit magamat is meglepem ezzel a nyiltsággal, de nem érzem úgy, hogy bármit is vissza kellene tartanom, vagy titkolnom, éppen elég az, hogy vagyok, ami vagyok. - Épp házat keresünk magunknak a párommal a külvárosban, mert egyelőre a hotelben szálltunk meg, de amint sikerült letelepedni, időt fogok szakítani arra is, hogy alaposabban körülnézzek. Tudod, hirtelen döntés volt idejönni, és elvállani ezt a munkát, nem volt időm alaposan felkészülni - pillantok Meredithre folytatva ezt a könnyű, üdítő, csajos csacsogást. És közben magamban muszáj elmosolyodnom azon, ahogy Enzot megemlítettem. Annyira hétköznapian beszélhetek a kapcsolatunkról, ahogy erre korábban sosem volt esélyünk. Talán még igazán fel sem fogtam a dolgot, annak ellenére sem, hogy így hangoztatom. - Nos, ide még mindenképpen térjünk vissza a körút végén - vetek még egy pillantást a leendő csokijaink felé, aztán tovább indulok a folyosón. - Mi a következő állomás? - nézek végig a hosszú folyosón.
Jól esett az, hogy kicsit mesélt magáról, mert én szeretek tudni több mindent másokról. Jó, azért azt nem igazán szeretném tudni, hogy otthon kivel, mikor, meddig párnacsatázik. Csak úgy lehet valaki bizalmát s barátságát elnyerni, ha tiszta lapokkal játszunk. Legalábbis többnyire. - Én is New York-ban végeztem az egyetemet, utána kis ideig ott gyakornokoskodtam, végül itt kötöttem ki, mert itt éltem gyermekkorom nagy részében - mondtam el, na nem mintha kérdezte volna. - Szeretem ezt a várost, bár megvannak a maga sajátosságai - nem mondtam ki, mire gondolok itt, de a természetfeletti világra gondoltam éppenséggel. - És... eddig hogy tetszik ez a város? Gondolom, már jártál erre-arra itt - kérdeztem vissza. - A műtét az sikerült... igaz, még rehabilitációk hossza sora vár a férfira, de rendbe jön teljesen - válaszoltam a kérdésére, és apró mosolyt csalt az arcomra, amikor az édességekről kezdett beszélni. - Van, igen... Ha nem lenne, azt hiszem, rögtön szólnék, hogy legyen - felkacagtam. - Hát, az már tuti, hogy életmentő édességek - mosolygósan mondtam ezt.
Hello, new colleague! Can we be friends? [You must be registered and logged in to see this link.]
Meredith épp olyan kedves, barátságos és segítőkész, ahogy emlékeztem rá. A szavaiból ítélve pedig kölcsönös a szimpátia. Elmosolyodok, miközben megindulok az oldalán előre a folyosón. - Nekem is megkönnyebbülés volt, amikor megtudtam, hogy te leszel az idegenvezetőm - árulom el nevetve. - Egyelőre nincs sok újdonság. Még mindig ismerkedem Mystic Falls-szal. Tudod, nem csak a munkahely új számomra, hanem a város is. Azelőtt New Yorkban éltem egy ideig, miután végeztem a Whitmore-on, de valamiért az ilyen kisvárosok mindig jobban vonzottak - válaszolgatok a tőlem telhető legőszintébben az érdeklődésére. Persze a teljes igazságot soha nem mondhatnám el egy hozzá hasonló halandónak, és ahogy az idő múlik, idősödök, a korom azonban soha nem látszik rajtam, ez a dolog csak még nehezebb lesz. Ezért a legjobb féligazságokhoz folyamodni, mielőtt az ember... vámpír... belezavarodna a saját meséibe. - Hogy ment a korábbi műtét? Úgy hallottam, ott volt dolgod az előbb - kíváncsiskodok most én, aztán bepillantva egy kétszárnyú, tárva-nyitva álló ajtón egy pillanatra megtorpanok. - A menza, ha nem tévedek - leselkedek befelé. - Remélem, van csoki és müzli automatátok - vigyorgok Meredithre. - Egy hosszú nap után életmentő tud lenni a magunkfajtának - teszem hozzá. Természetesen nem saját tapasztalatból beszélek, de attól még tudom, milyen az, amikor egy doki reggeltől estig egy falatot sem tud enni a munkája miatt. Olyankor nagyon jól jön egy kis energiabomba.
Egy kora reggeli karambol egyik sérültjének gyors műtétre volt szüksége az esetleges belső vérzés miatt. Volt kisebb komplikáció, de jó hír, hogy jól végződött, és nem kell senkinek olyat mondanom, ami mindenki számára szomorú. Levettem a műtős sapkámat, kesztyűmet beledobtam a szemetesbe, és most csak egy kicsi szünet kell. Kiléptem az ajtón, amikor hallottam egy ismerős hangot. Hm... Rám köszöntött. - Maggie. Persze, hogy emlékszem rád - mondtam neki mosolyogva. - Ó. Igen, reméltem, hogy hozzám küldenek - böktem ki gyorsan, és tényleg örültem annak, hogy itt van ez a lány. - Akár több is - feleltem arra, hogy van -e időm jelenleg. - Gyere, sétáljunk akkor, és közben beszélgethetünk - indultam el, és vártam, hogy mellém szegődjön. - Mi újság? - nem akartam rögtön rátérni a személyesebb kérdésekre, lesz időm rá.
Hello, new colleague! Can we be friends? [You must be registered and logged in to see this link.]
Szusszanva lépek ki az igazgatónő irodájából a tágas folyosóra, tekintetemmel követem, amint egy beteget eltolnak mellettem az intenzívre, és közben az előbb elhangzott szavak csengenek még a fülemben. "Akkor ez minden, Dr. Ross. Nincs más hátra, mint hogy megkeresse Dr. Meredith Fellt az eligazításért. Valószínűleg még a kettes műtőben lesz, de az is lehet, hogy már épp végzett." És ezekkel a szavakkal kitessékelt. Egyértelműen elfoglalt. Ahogy én felmértem a dolgot, egy halom számla felett kell görnyednie és kiigazodnia, szóval nem is áll szándékomban tovább zavarni. Az viszont megkönnyebbülés, hogy pont olyan személyt osztott be mellém az eligazításhoz, akivel már volt szerencsém megismerkedni. Ráadásul Meredith nagyon szimpatikus nő. Meg is indulok abba az irányba, amerre a kettes műtőt sejtem, és hamarosan el is jutok oda, hála egy segítőkész ápolónak, aki a megfelelő irányba terel. - Meredith - üdvözlöm már messziről a nőt, amikor észreveszem, hogy épp kilép az egyik ajtón. - Helló! A Whitmore esten már találkoztunk. Maggie vagyok, az új kolléganő - mutatkozom be újra, hogy felfrissítsem az emlékezetét. - Most beszéltem az igazgatóval, azt mondta, a te gondjaidra bíz, hogy körbevezess... persze csak ha van rám felesleges negyed órád - teszem hozzá mosolyogva. Dolgoztam már ennél nagyobb, nagyvárosi kórházban is, egy ilyen helyi intézményt nem tarthat olyan sokáig bemutatni, hogy sok időt rabolnék tőle.
Láttamm, ahogy megnézett engem, és a belsőm ösztönösen mosolyra késztetett. Engem mindenki megnéz, mindenki csinosnak és kívánatosnak tart, főleg akkor, ha én is úgy akarom, és végre az igazi, felnőtt testemben lehetek, nem az angyali, ártatlan kislány arcában. Így azt hiszem, sokkal szavahihetőbbnek fogok tűnni. - Emily Stella Pierce a becsületes nevem. - láttam, hogy elképed, így gyanítom, hallotta, amikor elneveztek, és valószínűleg nem érti, hogy lehetek itt is, meg ott is, ott csecsemőként, itt felnőtt emberként. - A jövőből jöttem. Volna egy kis dolgod. Az anyám nem szeret, ki nem állhat, legszívesebben már akkor megölt volna, mikor még meg sem születtem. De... ha elrabolnál, talán megszeretne, az is lehet, hogy aggódna értem - magyaráztam. Azt hiszem, nekem kell majd cselekednem, mert Kol nem olyan, hogy magától elrabolna egy kisbabát. Na nem azért, mert jó, még véletlenül sem, sokkal inkább mert nem akar törődni egy szarzsákkal, meg pelenkákat sem szándékozik cserélgetni. Viszont félnek tőle, és féltetnének tőlem.
Egy kislány hangjára lettem figyelmes, aki egyenesen hozzám szólt, de amikor felnéztem, már egy felnőtt nőt láttam, egyenesen a szemembe nézni. Közvetlenül ugyanebben a pillanatban a szülőszoba irányából egy kisbaba felsírt, talán életében először, aztán Katie hangját is meghallottam, ahogyan elutasítja a - kislányát. - Téged elnézve, nem csodálom - mértem végig újra a fiatal lányt, és esküdni mernék rá, teljesen úgy nézett ki, mint egy Petrova, ebben az egy mondatában pedig minden benne volt, ami már Tatiától kezdve is megvolt a család szinte összes tagjában. - Csak tudnám, ki vagy, mert esküszöm, olyan vagy, mint Katie, de neki tudtommal csak egy fia van, meg most egy kislánya.
meg fogok születni... ez az érzés járta át minden porcikámat, ez vonzott oda a kórházba, ez vonzott a szülőszoba felé... pedig tudom, hogy anyám nem fog szeretni a kezdeti időkben. Sőt, kifejezetten gyűlölni fog, ezt már megmondta nekem a jövőmben Emma is. És azt is, hogy csak akkor szeret meg, ha majd elrabolnak... ha Kol elrabol, mert akkor jön rá, mennyit is jelentek neki igazából. Amikor beértem, Kol ott ült, kezében Will-lel, a kisbaba Will-lel, aki még olyan ártatlan volt, mint a ma született bárány, és aki szerette az anyukáját, és mindenkire úgy nézett, hogy senki nem tudta gyűlölni őt, még Kol is úgy nézett rá, ahogy talán képtelen lenne egy emberre a szerelmén kívül. -Értem előbb őrülnek majd meg a férfiak, de Will sem utolsó a lányok között. Igaz, őt csak én érdeklem, és senki más - szóltam közbe az akár bájosnak is nevezhető gügyögésébe. Ki hinné, hogy a nagy eredetiek is szeretik a kisbabákat? Bár ennek ugyebár Faith is lehet az oka, aki meg szintén Kol kislánya.
Sarah a kezembe nyomta a kölykét, ami nem kis meglepetést okozott számomra, hiszen ez nem tipikusan anyai viselkedésre vall, hogy egy ellensége kezébe adja oda a tulajdon kisfiát, de hát Sarahról van szó, rajta meg nem mindig lehet kiigazodni. Bár... elég aranyos kisfiúnak tűnik. Olyan, mint Sarah, kis szőke, és kék szemű, de az arcvonásai nem teljesen emlékeztetnek rá. Inkább olyan, mint az apja, csak hát őt nem ismerem... - Szia kisfilkó! Vagy nem tudom, mit szoktak mondani a kölyköknek. Hogy ityeg a fityeg? Á, még biztosan sehogy. Bár ha anyád temperamentumát örökölted, biztos megőrülnek majd érted az ellenkező neműek tagjai - vigyorogtam rá. Igen, egy kisbabával beszélgettem, ami nem igazán vallott rám, főleg nem egy vadidegen kisbabával kapcsolatban, de mentségemre legyen mondva, nagyon unatkoztam, és nem akartam ránézni a nővérekre, mert ugyebár én már majdnem házasember vagyok.
Siettem a telefonhívásra, mert bár Koltól kaptam, Katie számáról jött, szóval kevésnek láttam az esélyt arra, hogy esetleg be akarna csapni engem. Bár az angyalomért fog kapni egy felképelést, ha lesz rá időm... Végigsiettem a korábbról jól ismert folyosókon, karomban pici Will-lel, aztán meg is találtam azt az idiótát az egyik széken ülve, ráérősen a gondolataiba merülve. Ha nem Kolról volna szó, nem lett volna szívem megzavarni ezt a töprengést, de mivel róla beszélünk, nyilvánvaló, hogy azon gondolkodott, melyik ápolónővel lépjen le, hogy aztán kiszívja annak nyakát, így bűntudat nélkül zavartam meg. - Vigyázz a fiamra. De figyelmeztetlek, ha bármi baja esik a te kezed által, meg fogom találni a módját, hogy megöljelek. Esküszöm! - néztem rá fenyegetően, bár a megérzéseim azt súgták, hogy Kol akármennyire is gonosz, egy gyereknek még ő sem tudna ártani, pláne nem akkor, ha egy olyan tündéri kisfiúról van szó, mint Will... és Emma is hamarosan megérkezik reményeim szerint, mert hagytam neki egy SMS-st, akárcsak a tündéri pici Emily-nek is. - Megyek Katie után - mormoltam még, aztán elsiettem a szülőszobák irányába, hogy bajbajutott barátnőmnek megháláljam, amiért a jómúltkorában, mikor én voltam hasonló helyzetben, ő ott volt mellettem, és eltörhettem a kezét... /Szülőszobák/
Elvigyorodtam a reakcióján. Annyira heves, mindig is imádnivalóan heves volt, és ezért szerettem annyit dorbézolni vele annak idején. Talán ha Nik nem dönt a koporsóba küldésem mellett, akkor hosszú éveket töltöttünk volna együtt önfeledten, és egyszer sem aggódtam volna azért, hogy Katie többet kezd el érezni irántam, mint kéne, így megölnöm sem kellett. - Nos, ha őrültnek néznek, a gyereked megszületése után valószínűleg az elmeosztályon kötsz ki, én pedig gondoskodni fogok róla, hogy senki ne szabadítson ki onnan. - Ez igazán testhezálló büntetés lenne számára, mert ott nem tudna mit kezdeni magával, ráadásul emberien még a régi, jól bevált vámpírtrükköt, az igézést sem vetheti be, hogy kiszabadulhasson. - Azt javaslom, tégy úgy, mintha jókislány lennél, és utána elintézhetek neked egy-két kedvezményt. - Persze eszem ágában sem volt semmit sem tenni őérte, de erről nem kellett tudnia. Sőt, hagyni fogom bent szenvedni, mert ennyit igazán megérdemel Liz halála után. Faith... néha meglátogatom. Lassan meg kéne őt mutatnom Freyának is, bár fogalmam sincs, hogyan reagálna rá, hogy van egy lányom, és nekünk kettőnknek talán soha nem lehet majd gyereke. Intettem az orvosnak, hogy én elvonulok, Katie-t addig nyugodtan tolják be a szülőszobára, aztán Katie telefonjáért nyúltam, amit még a kórházba vezető úton csentem el tőle, és kikerestem belőle Sarah számát. - Párbeszéd. - Ide írd a reagodat. Ide írd a reagodat.Ide írd a reagodat. Ide írd a reagodat. Ide írd a reagodat. Ide írd a reagodat. Ide írd a reagodat. Ide írd a reagodat. - Helló, angyalom. A drága Katie barátnőd hívat rendkívül sürgősen a kórházba, mert épp a kölykét készül megszülni. Azt ajánlom, siess, nem nagyon bírja a fájdalmat. Ja, és Kol voltam, ha még nem jöttél rá. - Mielőtt Sarah bármit is felelhetett volna, leraktam a telefont, mert nem voltam kíváncsi a frappáns, és nyilvánvalóan sértő feleletére, amit valószínűleg úgysem fogok megúszni, ha majd arra kerül a sor.
Ezek utá vártam egy darabig, hiszen jobb dolgom úgysem volt, Katie hangját meg kintről is tudtam figyelni... na igen. Nem is ő lenne, ha nem tiltakozna ez ellen az egész ellen. Pedig aztán... egy gyereket az anyja tud szeretni a legjobban, még ha olyan elcseszettül csinálja is, mint az én anyám, hogy tönkretette az életemet.
Kétség kívül, teljesen biztos voltam benne, hogy szülni fogok és erre nem csak az igen feltűnő jelekből jöttem rá, hanem az érzéstől, attól a nosztalgikus, undorító érzéstől, amikor még párszáz éve, ugyanígy, emberként szültem egy fiúgyermeket, most meg egy lányt. Micsoda megható történet.. Kol egészen lassan vitt, biztosította, hogy az ég egyadta világán ne legyen ezen a gyereken kívül semmi bajom, habár, egy párszor unszoltam, hogy menjen, mert nem érdekel a gyerek, viszont a saját életem annál fontosabb. -Nézhetnek engem akárminek, sokat úgy sem fogok velük találkozni. -nyögdécselem, miközben beérünk, teljesen megmakacsolva magamat. Csak szedjék belőlem ki, most! A recepciós nő olyan nyugodtan és boldogan nézett ránk, mintha konkrétan a nászutunkra mennénk. Csak a szememet forgatom meg, gondolatban elküldve a pokolba. Annak sem örülnék jobban, ha Kol lenne a gyerek apja, egyszerűen nem a farkast, hanem a bébit utálom. Különben még szerencse, hogy akkoriban mindketten vámpírok voltunk. Most kész óvodám lehetne, vagy általános, esetleg középiskolám. Vagy akár belőlem kiindulva mindhárom. Átjár a hideg, még a gondolatba is beleborzongok. Ezentúl kétszer is meggondolom kivel fekszek össze. Mármint azt, hogy milyen fajtából való. Kol szépen, illedelmesen elintézte a dolgokat, pár pillanat múlva már ott is voltak azzal a tolható betegággyal, mindenféle hülyeséggel, orvossal és ápolónővel. A magzatvíz is egészen jól időzített, pár perccel, hogy az ágyra lettem fektetve, elfolyt, amit nagy fájdalom kísért. Átkozódtam, de azt sem tudom, hogy ezeket a szitkozódó szavakat hangosan mondtam-e ki, vagy sem. Lehet nincs minden rendben Emilyvel, hogy jelen pillanatban ennyire fáj? Kol hangja üti meg a belső, csöppet sem nyugalmas csendemet. Logikus kérdés.. Jó kérdés.. Egy pillanatra nekem is el kell gondolkozzak. Emma már ott volt egy szülésemnél, majd később idejön, most nincs szükségem senkinek az ósdi bátorítására.. Sarah? Na inkább hagyjuk, lehet körberöhögne. Mondjuk, én voltam vele, amikor ő szült, szóval jön egyel.. De nem akarom, hogy bárki itt legyen... Nem tudom. -Csak hagyjatok egyedül. -bólintok, majd megrázom a fejem, és helyesbítek. -Jó, Saraht felhívhatod, nekem mindegy. -adom meg magam, megint konkrétan a semminek, mert őt ismerve, ígyis úgyis felhívta volna. Nem tudom, hogy amit érzek, azok már fájások-e, nem vagyok orvos, ötszáz éve szültem utoljára, de nagyon úgy érződik, folyamatos időközönként nyilal a hasamba, mintha tényleg bukfenceznének, vagy nem is tudom.. Megint becsukom a szemem, konkrétan aludni próbálok, relaxálok, hátha felébredek ebből a rohadt álomból és megy minden arra, amerre azelőtt...
Viszonylag hamar beértem a kórházba vele, pedig aztán igyekeztem minél emberibb tempót felvenni, hogy ne igazán essen baja. Nem inkább neki, mint a kisbabájának, akiről rövid utunk alatt többször is kijelentette, hogy mennyire nem akarja őt. - Most már viselkedj úgy egy kicsit, mintha izgulnál a gyereked sorsa miatt, hogy ne higgyenek agybajosnak - javasoltam neki, miközben a recepcióhoz sétáltam, karomban Katie-vel, ami meglehetősen félreérthetőnek tűnt, hiszen a kis adatfelvevő lány úgy mosolygott, mintha azt gondolná, én vagyok a gyerek apja. Hajaj, ha belegondolok, hogy ettől a ténytől csak annyi választ el, hogy régebben mindketten vámpírok voltunk, és hogy valahogyan másképp volt a karjaimban ez a nőszemély, de időnként hasonlóan törékenyen... na igen. - Jó estét kívánok, ezt a hölgyet az utcán találtam. Nem én vagyok a gyerekének az apja, de arra gyanakszom, hogy szülni fog, bár a magzatvíz még nem folyt el. Lássák el minél előbb, és kapjon meg mindent, amire szüksége van - Ez utóbbit már inkább beleigéztem a lányba, hogy biztosra menjek a munkámmal, és ez be is vált, hiszen egy perccel később már meg is érkezett egy orvos meg egy ápoló a "rendkívül fontos és sürgős" esethez. Őket is megigéztem, hogy bánjanak vele minél nagyobb tisztelettel, annak ellenére, amiket mondani készül, majd ismét a "barátnőmmel" foglalkoztam. - Na szóval, kit hívjak fel? Emmát nem kívánom zaklatni, ő elküldene melegebb éghajlatra, vagy megpróbálna kiherélni valami spéci varázslattal. Mit szólsz Sarahhoz? Ő legalább csak a tekintetével próbál meggyilkolni - vigyorogtam. Sarah, Sarah. Két rossz közül ő a kevésbé rossz, a rám való tekintetben, mert ő legalább minimális tekintetben hasonlít Katie-re, így nem tiltakozott annyira a kettőnk közötti dorbézolások közben.
Sőt, időnként arra is volt már példa, hogy ő is részt vett a kicsapongó életmódunkban. Néha szinte még a barátomnak is tartottam őt, már amennyire a folyton gunyoros megjegyzései hagyták ezt láttatni. És persze soha nem adta be nekem a derekát, amit mindig is sajnáltam valamennyire, hiszen egy átmulatott éjszakán, majdnem száz éve mondtam neki olyan dolgokat, amiket azóta már réges-régen megbántam.
Annak ellenére, hogy nyilván látta, milyen udvariatlan módszerekkel próbáltam korábban elérni őt, nagyon kedvesen viselkedik velem. Talán csak sejti, hogy nem holmi jelentéktelen dologról van szó, hanem sokkal fontosabbról, és nem hiába kértem személy szerint őt. - Köszönöm... Meredith - bólintok kissé bizonytalanul, amikor tegeződést kér, bár ez is csak a kedvességének és közvetlenségének jele, ami ellen nem lehet kifogásom. - Én Hayley vagyok. Hayley Marshall. Örülök, hogy hajlandó fogadni - mosolyodok el, aztán besétálok a vizsgálóba, ahová vezet.
Érdekes irányba kezd az egész menni... Főleg, hogy engem keresett. Nos, elég fiatal lány, bár én sem vagyok túlzottan idős, na mindegy. Valami nagy probléma, vagy legalábbis valami sürgős dolog, ami hát kapcsolódhat valami módon a természetfelettiekhez. - Igen, én vagyok... Szerintem tegeződhetünk, Meredith vagyok - mondtam el újból a lánynak a nevemet, és próbáltam kedves lenni, amennyire csak lehetett. - Itt a vizsgáló - mutattam az ajtóra, és kinyitottam. - Menjünk be - előreengedtem a lányt, hogy majd inkább tényleg bent folytassuk, mert látom, hogy valami nagyon fontos dolog van a háttérben.
Kezdőlap
