(hosszú távú betegek kórterme)

Kiléptem a folyosóra, és körbenéztem. Merre keressek én itt orvost? Nem láttam senkit itt, csak azt a Meredith nevű doktornőt, egy férfival, meg kissé távolabb két lányt... az egyik ázsiainak tűnt. Barátságosan feléjük mosolyogtam - már csak azért is, mert meredt szemmel bámultak felém, aztán elindultam, hogy talán belebotlom egy dokiba.
- A fenébe is, ez így nem megy - vakartam meg a fejem, aztán jó ötletem támadt.
- Kérem... - szólítottam meg egy nővért. - Mr. Saltzman kissé furán érzi magát... és beszélne az orvosával - tettem hozzá, mire a nővér sarkon fordult, hogy most azonnal beküldni a dokit Rickhez.
- Jól van Damon... azért eszed még mindig van - mondtam magamnak biztatóan, és visszafelé sétáltam a kórterembe.

(hosszú távú betegek kórterme)

Egy újabb hosszú nap telik el, de még mindig tart, amitől kicsit ki vagyok már akadva. Már magam sem tudom, hogy hol vagyok néha. Annyit tudok, hogy dolgozom, és dolgozom. Semmi egyéb.
Sétáltam éppen, és éppen valami kajáért indultam, amikor nekimentem egy embernek, - Nem-nem, én kérek elnézést, nem figyeltem - válaszoltam vissza neki zavarodottan, de ahogy látom, ő még jobban az, és kissé nagyon álmodozott is valamiről vagy legalábbis nem itt járt, ahogy én sem.
- Keres valakit? Vagy valamit? - gondoltam rákérdezek erre, csak ilyen miatt jön az ember kórház közelébe...

( Előzmény [You must be registered and logged in to see this link.] )

Nem tudom hogy kötöttem ki itt! Egy szellemet láttam! Egy kísértetett! Addig még élnek az emlékek, hogy benzinnel töltöm a platón feszítő tartályokat, aztán egy kép.. egy hajzuhatag.. egy szőke.. egy mosoly.. Annyira szép! és annyira kellemes! és annyira ismerős volt nekem, és bár az eszem tudta hogy nem lehet, ő nem lehet.. Ő.. mégsem voltam képes engedelmeskedni az eszemnek. A kocsi ottmaradt! Benn a töltőállomáson, én meg csak követtem, árkon-bokron át, egészen be ide.. be ezen a dupla ajtón, mert.. Itt jött be! És itt.. elvesztettem.. Hol van!!? Merre van!?? - kapkodtam a fejem, az eszem jelzett, élesen világítva a fejemben hogy Te most mégis mi a fenét művelsz!?? Én mégsem engedelmeskedtem neki! Egyszerűen képtelen voltam! Elengedni.. Elengedni azt a képet.. Azt az ábrándot, az emléket, az érzést hogy.. hogy még egyszer láthatom. Akár csak még.. egyszer! - kövültem meg ott ahol álltam, az út közepén, ledermedve és csak néztem, a már rég a semmibe tűnő képet, az emléket, ami folyton itt volt a fejemben és egyszerűen képtelen voltam szabadulni tőle. Ekkor éreztem a lökést a hátamon. Megfordultam, valahogy egyszerre térve vissza a valóságba és a jelenbe és egy csaknem koromfekete hajzhatag játszott előttem, fehér köpeny, és szikrázó szemek.

- Bocsánat! - mondtam én, holott ő jött nekem, de így éreztem tisztességesnek. Hisz én vagyok az aki az út közepén áll és ábrándozik. Egy.. egy kórházban.. - pillantott csak körbe ekkor a szemem és realizálta a helyzetet. Egy kórházban vagyok...

(Damon és Elena háza)

Beérve a kórházba, rákanyarodva a Rick szobája felé vivő folyosóra leültettem egy műanyag kórházi várószékbe Delenát, és elé guggoltam.
- Figyelj rám hercegnőm - mondtam komolyan. - Mondtam, hogy meglátogatunk valakit. Az a valaki itt van. És már nagyon régen láttad, de tudom, hogy meg fogod ismerni. És csak azt szeretném, ha nagyon-nagyon figyelnél, hogy tényleg ő az, vagy nem. Majd nemsokára megérted, kicsim - simogattam meg a haját, és megfogtam a kezét.
- Gyere kicsim. Menjünk.

(hosszútávú betegek kórterme)

Azt hiszem én is védeni próbálnám Sarah-t. Bár egy ártatlan gyerek elég jó álca ahhoz, hogy ne gyanakodjon senki arra, hogy esetleg bántani akarnám.. De az, hogy nem az életbe akartam visszatérni csak láthatóvá válni egyértelművé tehette volna azt, hogy én csak segíteni akarok. Utána pedig tovább lépni. Az én időm már bőven lejárt. Semmi keresni valóm nincs itt. Vagyis nem tudom, hogy mi lenne. Nem tudnék teljesen új életet kezdeni egy teljesen új világban.. Inkább itt hagyok mindent maga mögött. De csak miután biztosan tudom, hogy Sarah biztonságban van és a gyereke is. Hiszen most már nem csak magára kell vigyáznia, hanem rá is.
Végül is nem is kellett ennél sem több. Szinte éreztem a változást. Nem olyan nagy, de számomra mégis érzékelhető volt. Nem teljesen vagyok életben, de annyira pont megteszi, hogy beszélhessek Sarah-val. Ez minden, amit én akarok. Most pedig nem tud ez ellen semmit sem tenni. Látható vagyok a számára is ha tetszik, ha nem.
Mintha ez valami végszó lett volna úgy jelent meg a folyóson. Vagyis először csak a hangját hallottam. De az bőven elég volt a számomra, hogy átérezzem belőle a döbbenetet. Aztán inkább nem is velem foglalkozott hanem a kedves szőke hajú lánnyal, aki ezt megtette értem. Szavai nem éppen árulkodtak, hogy örül nekem.. Vagyis ennek az egésznek, mert elég durva dolgokat vágott a fejéhez. Nem az ő hibája.. Én akartam és kész.
– Sarah. – Suttogtam miközben könnyes szemekkel pillantottam rá. Annyival másabb, ha ő is lát. Sokkal valóságosabb ez az egész. – Ne őt okold. Ha valakit okolni akarsz, akkor okolj engem. Én akartam veled beszélni. El kell mondanom valamit.. Már ha hajlandó vagy meghallgatni. – Nem tudom, hogy az évek során hogyan is áll hozzám. Hogy miért is zárt ki. Elege lett a fecsegésemből vagy egyszerűen csak túl fájdalmas volt? Az érzéseim azt sugallják, hogy most meg fogom tudni..

Óvatosan slisszoltam visszafelé z újszülöttek osztályához, bár felesleges volt a nagy sietség, mert úgyis meg kellett igéznem a nővérkét, vagy legalábbis egy nagyon jó mesét előadnom arról, miért is tűntem el Willel... szerencsére egyik sem kellett, mert az ápolónő, aki éppen ott felügyelt, meglehetősen kedves volt. Vagy van gyereke, vagy csak tapasztalta valamelyik közeli hozzátartozóján azt az érzést, amit én csak most tanulok... hogy milyen anyának lenni. Akárhogyan is, azt mondta, nem fog erről szólni senkinek, csak tegyem vissza kcisit aludni Willt. Mondjuk azt is megjegyezte, hogy szerinte az én karomban tudna a legjobban aludni, de hát ez a szabály, és hamarosan úgyis hazavihetem... meg jártatta volna még a száját, ha én nem mondom azt, hogy elég volt, ideje lenne kicsit lefeküdnöm pihenni.Persze nem voltam én fáradt, csak nem akartam olyan fájó közelségben lenni a fiamhoz, ha nem tarthatom a kezemben. Ez idáig rendben is volt, elindultam a kórtermem felé, ám alighogy kiléptem az újszülött osztály ajtaján, olyan dolgot láttam, amitől hosszú idő óta furcsa dolog történt: konkrétan kővé dermedtem, ahogyan megláttam ott Marcie-t... Na de az hagyján, róla tudtam még emberkorunkból, hogy milyen akaratos és levakarhatatlan, amiben még hasonlítunk is, de a beszélgetőpartnere... a partnere... jesszusom, ez csinált valamit Blake-kel, hogy többet ne zárhassam ki őt a tudatomból!, mert ott állt, teljes valójában, ahogyan már évtizedek óta nem láttam... És semmit sem változott, bár mit is változott volna, szellemként?
- Blake... - suttogtam, mint egy idióta. Tudta, hogy nem felejtettem el, mert néha beszéltem róla... Jó barátom volt, és igazán megkedveltem, de a halála csak megtanított arra, amit azóta sem tudtam betartani: Jobb nem közel engedni magadhoz az embereket. - Te... te.... - fodultam vissza Marcie felé, immáron dühösebben. Mert most mit kezdjek a szellemével? Mit? - Ha nem egy kórházban lennénk, én isten bizony kicsinálnálak! - sziszegtem. Pedig örültem Blake-nek... csak az fáj,t hogy miattam maradt itt... miattam, és ezt nem lett volna szabad megengednem neki. Sem magamnak, hogy ilyen önző legyek, és magam mellett tartsam.

(Damon és Elena háza)

A kórházba belépve, hálát adtam az égnek, hogy van ismerős itt, aki ellát vérkészítménnyel. Hogy vannak olyanok, akik tudják, mik vagyunk, és segítenek abban, hogy könnyebben kezelhessük a kárhozatunkat. Ne gyilkosok legyünk, hanem - a körülményekhez képest - emberek. Legalábbis emberibbek, mint sokan a fajtámból.
Még a kórház elől felhívtam a barátomat, aki megnyugtatott, hogy fél órán belül a rendelkezésemre áll, de épp kórbonctanra vár.
Elfintorodtam. Na oké, ezt nem akarom látni. Nem mintha nem láttam volna már halottat, vagy ne öltem volna magam is. De én nem trancsíroztam szét őket darabokra. Ez Stefan műfaja volt valamikor az évszázad elején. Remélhetőleg azóta ezt már kinőtte...

[You must be registered and logged in to see this image.]

Nekitámaszkodtam a folyosó falának, és néztem az el-elsiető nővéreket, látogatókat, közben magam elé merengtem. Mindig utáltam a kórház, meg az orvosok szagát. Nem is csoda, tekintve, annak idején miből állt az orvoslás. Magam is megsebesültem a polgárháborúban, és hálát adhatok az égnek, hogy felépültem. Láttam épp elég megnyomorított, súlyosan sérült bajtársat és katonát, akiknél a gyógyítás nemes egyszerűséggel abból állt, hogy lefűrészelték a sérült testrészt. Mit nem adtak volna az orvosok és a katonák annak idején egy ilyen jövőbeli, jól felszerelt kórházért!
A merengésből az riasztott fel, hogy két nővér sietett el mellettem. Az egyikük meglökött a vállával. Magamban morogva néztem utánuk, de nem akartam balhét. El is fordultam, mikor távozóban megütötte a fülemet egyikük hangja.
"Tudom, ki ez a férfi. Emlékszel, volt pár éve egy gyerekmolesztálási ügye. Tanár volt az iskolában, de aztán kivágták. Nem is csodálom. Szegény kislány, mit állhatott ki... Persze, azt mondták ártatlan, de tudod, ki hiszi el! Láttam nemrég is, hogyan bánt egy nővel. Meg is érdemli a kómát, remélem soha nem ébred fel..." - mondta a magáét a magasabb, fekete hajú nő, aztán eltűntek a sarkon, és a hang elhalt.
Úgy bámultam utánuk, mint aki sóválvánnyá meredt. Eleinte azt hittem, csak a fülem, és az agyam játszott velem. Egy férfi... egy tanár, aki gyereket molesztált...? Persze... lehet valaki más is, de a dolog kísértetiesen emlékeztet engem valamire. Egy régi, nagyon régi ügyre. Aminek a két főszereplője Rick volt. A másik pedig Aria... ha jól emlékszem, így hívták a lányt.
Szinte magamon kívül indultam a két nő után, mintha zsinóron húztak volna, közben igyekeztem fülelni, bár a hangokat eléggé elnyomták a gépek, az emberek beszélgetése. Rick... a cimborám itt lenne? Persze, már aligha a cimborám. Még élénken élt bennem az elhagyatott templom rettenete. De ha itt van, látnom kell őt. Bárki is legyen benne, mélyen odabenn, látnom kell, hogy a teste él. Ha igaz, amit mondanak, és kómában van... most nem árthat nekem. De bizonyosságot kell szereznem. Nem érdekel, hogyan, nem érdekel, kivel vagy mivel önmagában... de élnie kell. Könyörgöm az égnek... élnie kell.

(hosszútávú betegek kórterme)

Azt hittem, hogy innen már minden megy, mint a karikacsapás. De még mielőtt bármibe is belekezdett volna újra felnyitotta a szemét. Valami baj van..? A karkötővel vagy velem? Nem tudom..
Azt akarja, hogy meséljek magamról. Hát ez soha nem tartozott az egyszerű dolgokhoz az életemben. Nem igazán tudok magamról mesélni. A régi önmagamra már csak foszlányokban emlékszem. A mosolygós kislányra aki még élt. Ilyen már nem leszek soha. Túl sok minden történt azóta.
- De öö.. Megpróbálom. Tíz éves lehettem körülbelül mikor elveszítettem a szüleimet. Ekkor árvaházba kerültem.. Ott volt még egy csomó gyerek a közelemben és hát velük nem igazán jöttem ki jól. Sokszor kijártam éjszakai kis felfedező utakra. Ekkor ismerkedtem meg Sarah-val. Ő volt az egyetlen olyan személy, akit közel engedtem magamhoz a szüleim halála után. Csak aztán történt egy kis baleset.. És én így végeztem. Sarah próbált megmenteni.. De már késő volt. - Nyeltem egyet és éreztem, ahogy könnyek árasztják el a szemeimet. Mindig is nehéz volt erről beszélnem.

-Tökéletes. -válaszolom, a kis karkötőt a kezembe fogva. Jól megnézem a kezemben elsimuló, apró karkötőt, ami igencsak visszafogott, mégis ilyen egyszerűen nagyon szép. Pont ilyen fiatal lányhoz illik, mint ő.
-Hát rendben. -sóhajtok, majd behunyom a szemem, ami hirtelen kipattan, mint akiket elutasítottak a földi erők. Valószínű csak nem hajlik a lelkiismeretem arra, hogy segítsek ennek a lánynak. Egyszerűen nem tudok még róla nagyon semmit.
-Nem mesélsz még egy kicsit magadról?! -lehet furcsállotta a kérdésemet, de egyszerűen nem hagy nyugodni, hogy mi köze van Sarahoz. Lehet, hogy ő akarja bántani, vagy mit tudom már én! Akkor is úgy érzem, hogy még kevés információ birtokában állok, és nem tudok róla semmit. Lehet, hogy ez nem akadályoz meg abban, hogy elvégezzem ezt a könnyű kis varázslatot, mégsem akarom így. Nem tudom, hogy miért.

Valószínűleg mindenki más kapna az alkalmon és sipítozna örömében, hogy újra élhet. De nem én. Az én életem lejárt már jó ideje. A családomat elveszítettem, habár később lett egy új Sarah személyében. Ő pedig már bőven elég időt töltött távol tőlem ahhoz, hogy túl tegye magát rajtam, majd ez az egész után.. Egyszer nekem is el kell tűnnöm. Örökre nem maradhatok és tudom, hogy ő sem akarja ezt.
Személyes tárgy.. Végignéztem magamon. Hát nem igazán tudom, így hirtelen, hogy mi számít személyesnek. Aztán eszembe jutott a karkötőm amit még édesanyámtól kaptam. Soha le nem vettem róla a szemem. Ennek köszönhetően éreztem úgy, hogy még mindig velem van. Legalább ő. Annyira hiányoznak. Szerettem volna velük valahogy kapcsolatba lépni.. De úgy néz ki én voltam az egyetlen a családomból aki itt ragadt halála után. Ha nem is túlságosan szándékosan.
- Remélem ez megfelel. - Mondtam, majd leszedtem a karomról a karkőtőt és átnyújtottam neki. Ennél személyesebb tárgyam nincsen. Meg amúgy sem hordok magamnál semmit. Nem is tudnék. Megfogni se tudok dolgokat. Amihez azt hiszem már valamennyire hozzászoktam.

Figyelmesen végighallgattam, a végén pedig, csak egy szimpla "Ohh!"-ot tudtam kinyögni. Megleptek a szavai. Én mindent megadnék azért, hogy újra éljek, ha netántán meghalnék. Bár nem vagyunk egyformák, mi emberek. Az viszont meglepett, hogy Sarah közel engedett magához valakit. Ritka dolog, nem túlzottan erre a lányra vall.
-Értem. -bólintok, majd felsóhajtok. -Hát, akkor kellene nekem egy személyes tárgy, és pár gyertya. Amíg te kitalálsz valamit a tárgyra, én varázsolok ide pár gyertyát. -csak gondolnom kellett rá, és már repült is a kezembe három gyertya, biztosan pár betegszobából.
-Meg is van! -csapom össze finoman a tenyeremet, nem túl hangosan, hogy ne keltsek nagy figyelmet, ha esetleg valaki erre is járna.
-Remélem sikerül.. -sóhajtok fel, a tarkómhoz kapva. Bár, rengetegszer csináltam meg ezt a varázslatot, sohasem biztos a győzelem. Akármikor megbukhatok, amit mondjuk kétlek, mégis van bennem egy kis félsz. Vártam, hogy odaadja azt a dolgot, ami teljesen hozzá fűződik...

Láttam rajta, hogy meglepődött a válaszomon. Nem tudnék én ebben a világban már élni és nem is akarok. Az én időm már jó ideje lejárt.. Csak Sarah miatt maradtam itt. Eleinte jó volt a kapcsolatunk még szellem létem ellenére is, de aztán rájött, hogy ez így nem helyes. De én még nem voltam készen arra, hogy itt hagyjam. Aztán jött ez az egész, hogy meg akarják ölni. Én pedig elhatároztam, hogy megvédem. Vagy legalább figyelmeztettem. Legalábbis valami ilyesmit próbálnék tenni.. Már ha engedné. De ha lát remélhetőleg már nem fog hátat fordítani nekem.
- Amikor még éltem ismerkedtem meg vele. A családom halála után ő volt az egyetlen akit közel engedtem magamhoz. - Válaszoltam egyszerűen. Igen.. Azóta se nagyon engedek közel magamhoz embereket, de most szükségem van ennek a kedves lánynak a segítségére.. Muszáj megbíznom benne más esélyem nincsen.
- Mert ez egyáltalán nem az én világom. Már nem tudnék itt élni beilleszkedni, még annyira sem. Sarah-t akarom biztonságban tudni ennyi az egész. Utána pedig.. Hát tovább lépni vagy hogyan nevezik ezt az egészet. - Végleg itt hagyni mindent magam mögött. Lehet, hogy nehéz lesz miután újra beszéltem Sarah-val rendesen.. De ez a helyes döntés.

Meglepetten hallgattam, hogy mit kér. Pedig ilyen lehetőséget visszautasítani! Csak láthatóvá akarja tenni magát, és nem akar újra sziklaszilárd, és kézzel fogható ember lenni, a falakon átmenő szellem helyett?! Furcsa. Igencsak furcsa, bár egyáltalán nem az én dolgom.
-Hát rendben... -kapok a tarkómhoz, majd halványan elmosolyodom.
-És mondd csak Blake, szabad tudnom, hogy honnan ismeritek egymást Sarahval?! -kérdezek rá, miközben félig figyelve csak, már a varázsigén töröm a fejemet. Kellenek gyertyák. Kettő, vagy három bőven elég, mégis szükség van rá. Ezen kívül csak egy személyes tárgy, más semmi sem.
Még mindig furcsállom a döntését. Vacillálok, hogy rákérdezzek-e, és végül az igennél döntök.
-És miért csak látható szeretnél lenni?! -vonom fel a szemöldököm, nyugodtan érdeklődve tőle. -Hiszen most ajánlottam fel neked az új életet.. -bólogatok hevesen, mintha győzködném, bár arról szó sincsen. Csak egyszerűen nem fér a fejembe, nem értem...

Megragadott és arrébb húzott, hogy azért ha erre járna egy ápoló nő ne nézze hülyének vagy valami ilyesmi. Meg is értem. Talán ő lenne a következő akit elvisznek innen aztán valami kényszerzubbony féleséget adnak rá aztán fehér falak közé kerül.. na mindegy már megint eltértem a témától.
Fel tud támasztani.. De én nem akarok újra élni. Vagyis akartam volna egy teljes életet élni, de ha egyszer így lett elrendelve.. Nem nagyon tehetek mást. Oké most elfogadhatnám az ajánlatát. De nem hiszem, hogy képes lennék ebben az új világban élni.. Az én személyiségem és viselkedésem nem hiszem, hogy beleillene a képbe.
- Én azzal is megelégszem ha láthatóvá teszel a számára. - Mondtam halvány mosollyal az arcomon. Aki a kicsit nem becsüli a nagyot nem érdemli. Meg amúgy is.. Ez a helyes döntés. Csak azért maradtam itt, hogy elmondjam veszélyben van.. Nem annak a reményében, hogy újra élhetek.. Ez még soha nem futott át az agyamon.

-Hát azt én sem. -sóhajtok fel. -Nincs mit. -válaszolok egyszerűen, majd törni kezdem a fejemet, és finoman megragadva a karját, vonom arrébb, hogy senki se lásson minket.
-Fel tudlak támasztani. -nézek a szemébe, várva a válaszát. -Vagy csak szimplán láthatóvá tudlak tenni Sarah előtt. A te kezedben van a döntés. Élni szeretnél, vagy csak egy ideig látható lenni Sarah szemében. -oldalra billentem a fejemet, várva a válaszát. Kíváncsian fürkészek a tekintetében, ami semmit sem árul el. Elmerengek, hogy egy ilyen kislány miféle módon találkozhatott Sarahval, ki is lehet ő. Talán ez még várhat, de biztosan megkérdezem majd. Előbb döntsön. Kíváncsian várom, hogy melyik lehetőségre bólint rá, miközben ő töpreng, én körbenézek a kihalt folyosón. Szerencsére senki sincsen a közelben. Még egy árva áplónő sem, így gyorsan le tudnánk zavarni a dolgokat.
-Na, hogy döntöttél?! -kérdezem meg, halvány mosolyt erőltetve az arcomra.

- Nem nagyon tudom. - Ráztam meg a fejemet. - Csak azt tudom, hogy ő is vámpír, mint Sarah.. és valamiért meg akarja ölni.. Én nem akarom, hogy baja essen. - Néztem rá picit aggódóan. Mindent megtennék azért, hogy Sarah-t biztonságban tudjam. Főleg ennyi idő elteltével..
- Nagyon szépen köszönöm. El sem tudod képzelni mennyire hálás vagyok. - Mondtam egy halvány mosoly kíséretében. Segíteni fog nekem én pedig képes leszek elmondani Sarahnak. Hogy megvédhesse magát. Utána pedig azt hiszem, hogy itt az ideje a végső búcsúnak. Mert nem maradhatok itt örökké.. Egyszerűen nem lenne normális.

-Először válaszolj a kérdéseimre. -mondom neki, teljesen nyugodt hangon, majd, mintha nem lenne semmi, elmosolyodom. Persze, hogy segítek neki, de először tudni szeretnék mindent!
-És utána természetesen segítek, mégpedig, már tudom is, hogy hogyan. -sóhajtok fel önelégülten. Újáélesztem, vagy csak Sarahnak láthatóvá teszem, hiszen ha hallja, biztos vagyok benne, hogy egy varázsige segítségével látni is fogja.
Igazából, még mindig nem fér a fejembe, hogy ki, és miért akarná megölni Saraht....

Nem ráz le nem küld el.. Hála az istenek. Ő az én esélyem.. Most vagy soha.. Bár ezután se adnám fel.. Ahhoz túl fontos nekem Sarah.
- Segítened kell... Sarahnak meg kell hallgatnia.. El kell mondanom ami tudok, hogy fel tudjon készülni minden eshetőségre.. Hogy biztonságban legyen. - Megvédeni nem tudom.. Szellemként elég lehetetlen, de azt hiszem emberként sem tudnék többet tenni érte, mint információkkal szolgálni.
- Akkor segítenél nekem? - Néztem rá kérlelően. Nagyon szükségem volt valaki segítségére. Ő még ismeri is Saraht.. Talán rá hallgatna vagy valami.. Vagy egyáltalán képes lenne meggyőzni arról, hogy hallgasson meg. Nem értem mit veszíthet azzal.. Csak el akarom mondani.. Ennyi az egész.. Semmi más.

Furcsa, hogy mennyire örül annak, hogy látom! Gondolom, nem olyan sokszor találkozik olyan emberrel, aki nem csak hallja, de látja is. Vele együtt mosolyodom el én is.
-Örvendek Blake, én Marcie vagyok. -motyogom, de halkan elhallgatok, hogy mesélni tudjon.
-Miféle veszély?! -hirtelen elönt a kétségbeesés, hiszen azért csak róla és a fiáról van szó. Rengeteg ideje ismerem őket, és nem hagyhatom, hogy valaki megölje Saraht, még ha nem is jöttünk ki 100%-osan jól. Viszont, a gyerekekért mindent, és William éppen csak most született...
-Ki szeretné megölni?! És miért?! Miben tudok segíteni?! -zúdítom rá a kérdéseket. Bármiben, bármikor segítek, ha arról van szó, még ha néha egy kiállhatatlan kis perszóna vagyok. Ritka, de megesik, hogy túl hisztis 'korszakba' lépek.

Egy darabig azt hittem, hogy ő is majd csak úgy keresztül néz rajtam.. Itt van az esélyem és még most sem vagyok képes megvalósítani.. Annyira bugyutának érzem magam.. A tehetetlenség már csak hab a tortán. Fel tudnék robbanni amiért Sarah nem képes meghallgatni.
De ez a lány látott engem.. Leguggolt elém. Lát.. Istenem végre valaki. Ebben a városban már ő a második.. Ez annyira nagy boldogsággal töltött el, hogy akaratlanul is elvigyorodtam.. Végre valaki lát aki közel áll Sarah-hoz.. És segíthet nekem, hogy figyelmeztethessem.
- Blake.. Blake Hulbert. - Mutatkoztam be kicsit remegő hangon. Az idő elteltével sem lettem túlzottan bátrabb az idegenekkel. Ugyanolyan visszahúzódó vagyok, mint a halálomkor.
- Nekem figyelmeztetnem kell Sarah-t.. Főleg most.. Most már nincs egyedül. Vigyáznia kell a fiára is.. Valaki.. Valaki meg akarja ölni, de ő nem hajlandó meghallgatni ezért nem tudom elmondani neki.. Elővigyázatosnak kell lennie.. Ezt szeretném neki elmondani.. De nem hallgat rám. - Mondtam már szinte kétségbeesetten. - Kérlek segíts. - Nem tudtam kihez fordulni. Sarah talán csak akkor hallgatna rám amikor már késő lenne.. Én pedig nem szeretném, ha bármi baja esne neki. Sem pedig az édes kisfiának.. Segítenem kell.

Megvonom a vállamat. Leplezetlenül azt gondolom, hogy meg fog lágyulni, és semmi sem marad a régi Sarahból, ami azért valamilyen szinten jó érzéssel tölt el, belegondolva, hogy a régi Ms. Lestwick hogyan dresszírozott régen. Bár, már akkor sem hagytam magam, de ha kicsit 'durvább' vagyok, felakasztanak, levágják a fejem, vagy valami... Ha persze Mr. Lestwick engedte volna, aki hihetetlenül furcsa módon közeledett anyámhoz. Valószínű, hogy szeretők voltak. Még jó, hogy nem derült ki!
-Tudom, hogy hol laksz. Szép lakás. -vigyorodom el. Ezt talán csak muszájból mondtam, valahogy az ilyen dolgoktól érzem, hogy fokozatosan visszaadom neki a régi dolgokat, nem mintha ez lenne a szándékom.
Ekkor elmegy, én pedig lazán intek felé. Ez gyors volt... Persze, majd pont én leszek a felderítője! Ám, mikor erre gondolok, ismét megszólal egy hang, én pedig hirtelen megpördülve a csilingelő hang irányába fordulok, de nem látok senkit. Behunyom a szemem, erősen koncentrálva arra, hogy ne csak a hangot halljam, hanem a hangadót is lássam, ami másodpercek elteltével be is következett. Kislány volt, legalább is kinézetre, korra nem tudnám megállapítani.
-Ki vagy?! -emelem fel a szemöldökömet, érdeklődve kérdezve tőle.
-És mit szeretnél? Miről lenne szó? -kérdezem, nyugodt hangon, leguggolva hozzá, hiszen jóval alacsonyabb volt mint én.
Igaz, szinte kihalt volt a folyosó, de aki meglátott biztosan egy elmebetegnek hitt. Vicces.

Sarah elment nem tudtam, hogy kövessem-e vagy sem. Vagy esetleg próbáljam meg ezt a másik személyt rávenni arra, hogy segítsen kapcsolatba lépni vele.. Ha rám nem is annyira figyel talán egy élő emberre hallgatna.. Hiszen én semmi mást nem akarok csak őt megvédeni.
- Szia.. Öh, a nevem Blake.. remélem, hogy hallasz engem ha nem is látsz. - Mondtam kicsit bizonytalanul. Nem nézne senki hülyének, hogyha nem hallana.. Nincs senki aki azt gondolja, hogy magamban beszélek. Az erre járó szellemeknek pedig már megszokott, hogy mindig van valaki aki kapcsolatba akar lépni egy élővel.
- Szükségem lenne a segítségedre. - Tértem a lényegre. Reméltem, hogy segít nekem. A másik amit még reméltem, hogy Sarah megnyílik nekem ha már őt sikerült meggyőznöm. Én csak segíteni akarok nem megváltani a világot.. Csak rajta segíteni.. Ennyit nem többet.

Egyre kevésbé tetszett ez a szituáció... az, hogy két személlyel beszélgetek, akik közül az egyiket nem is látom, és nem is akarom látni, felidegesített, amire jelen helyzetemben nem igazán volt szükségem. Nem vagyok túl otthon a gyerektémában, de tudom, hogy ők hajlamosak átvenni a hozzájuk közel állók hangulatát, és jelen pillanatban én vagyok neki az egyetlen... és én a széltól is óvni fogom!
- Amint látod, az voltam, amíg meg nem született a kis Will - jelent meg mégis ellágyult mosoly az arcomon. Meg fogok gárgyulni... Fogok én valaha normális lenni? Mármint, róla úgy beszélek, mint a világ nyolcadik csodájáról, de továbbra sem mondanék ellent a rossz dolgoknak. Csak kicsit pihentetem őket... És közben próbálok majd jó anya lenni, még ha nehéz is lesz. Csak azt nem tudom, ezt hogyan passzírozom össze, vagy hogy miért gondolok most erre...
- Derítsd ki, ki beszél hozzám, én most egy kicsit félrevonulok. Ha meg akarsz találni, a hotelben lakom - jegyeztem meg, majd elindultam a kórtermek irányába. Legalább reméltem, hogy az én kórtermemhez fog vezetni az utam...
/vizsgáló/

Felnevetek, majd megvonom a vállamat, egyszerre a boszorkányos és a szándékos megjegyzésére.
-Nem is tudom..-sóhajtok, elgondolkodva a kérdésén. Különösebb ok miatt nem kerestem meg őket. Talán csak kíváncsi voltam arra, hogy hogyan élnek ma.
-Nem volt különösebb okom arra, hogy felkeresselek. -húzom ki magam, ismételve a gondolataimat. -Talán csak kíváncsi voltam rátok. És a madarak is azt súgták, hogy a Miss Lestwick terhes.. -vigyorodom el. -Arra pedig végképp kíváncsi voltam, érdekelt, hogy ugyan mi lelt téged. -nézek fel rá. Azért, mondjuk, van egy-két tervem, vagy esetleg gondolatom, de ezt nem szándékozom az orrára kötni.
Jut eszembe... Lenyűgöz ez a kisfiú. Így jobban belegondolva az arca nagyon hasonlít Eyal arcára, és Mr. Lestwickére. De a szeme Sarahé. Pár pillanatig, csak vigyorogva nézem, mint egy idióta, aki épp először lát most gyereket az életében.
-Ki beszél még hozzád? -kérdezek rá hirtelen, felvont szemöldökkel, amikor már a hang egyre erősebbé válik a számomra. Nem ismerem fel a hangot, olyan gyermekded, de nem ismerős. Biztos valami kórházi szellem. Vagy talán köze lehet Sarahoz?

Menjek el.. Nem nem fogok Sarah. Addig biztos nem amíg nem engeded, hogy elmondjam amit akarok. Ez az egyetlen amit tehetek érte. Megpróbálom megmenteni az életemet. Ő volt az egyetlen akit közel engedtem magamhoz. Rá számíthattam és tudom, hogy próbált megmenteni.. Amiért nagyon hálás vagyok még ha nem is sikerült. Hiszen megpróbálta.. És nálam a szándék a lényeg.
Ezért érzem kötelességemnek azt, hogy most én is megmentsem az ő életét azzal, hogy felkészítem a dolgokra. De így nehéz lesz, ha nem lesz hajlandó szóba állni velem. Valahogy meg kell oldanom.
- Addig nem megyek sehova míg meg nem hallgatsz. Erről nem tudsz lebeszélni.. - Mondtam határozottan. Tudom, hogy nem lehet számára túl kellemes egyszerre két helyre figyelni ezért próbáltam nem egyszerre beszélni a lánnyal. Aki igen szép volt, bár számomra kicsit furcsa is. De igazából én nehezen bízom meg emberekben szóval ha valakit furcsának titulálok az már megszokott. De ha Sarah jól kijön vele azt hiszem nekem is menni fog.. Bár még nem igazán értem a kapcsolatukat egymással.