A munkámnak meg vannak a jobb oldalai és nyilvánvalóan a rossz oldalai is. Időnként zsebre dughatom a megszerzett örömöt, de olykor el kell fogadnom azt is, ha arcon ütnek a viselkedésemért. Velünk kapcsolatban sosem gondolják át az emberek, hogy miért is vagyunk, mit szolgálunk, mi is a feladatunk igazából. Ha már olyan közegbe kerülünk, ahol kényesebb ügyről van szó, menten falra köpnek. Kár, hogy olyankor nem is bukkannak fel ezek az emberek, ha bántódásuk esik, és védelemre van szükségük. Mikor egy ügyet megkapunk két lábon járva tesszük azt személlyé. A megjelenésünk egy adott szituációban attól a pillanatól kezdve már nem lesz többé a papírjainkon szereplő név, életkor és cím. Nem. Mi attól a pillanattól kezdve üggyé válunk. Ahogyan most is. A lány előtt én nem Eleanor vagyok, aki minden reggelét kakaóval kezdi. Ó, nem. De még mennyire, hogy nem. Én az ügyvédnő vagyok, akit legszívesebben lefejeztetne, mert zaklatja éppen a múltjával. Más kérdés, hogy mi okból. Megpróbál faképnél hagyni, és akkor elő kell rántanom a rossz ügyvédet magamból. Olyan eszközökhöz fordulok, amiket eddig csupán nézőként tapasztaltam. Soha nem voltam résztvevője ilyen szintű zsarolásnak, ám időnként az alany - jelen esetben Birdie - nem képes felmérni, hogy őmiatta vagyok, és nem ellene akarok áskálódni. Ilyen esetekben kénytelenek vagyunk komolyabban fogni a gyeplőt. Ha meggyűlöl, -annál jobban, ahogy első benyomásra tette-, nos legalább félkézzel foghatom még a kormányt. Az is jobb, mind elengedni. Hallva reakcióját, rezzenéstelen arccal állom korholását továbbra is. Ki kellene fakadnom, de mivel ügyként - és nem magán személyként állok ellőtte, csillapítom hullámzó hangulatom, és egyszerűen lenyelem. - A legkevésbé sem. - mosolyom élénkül, majd halványul. Megérzem a határokat. Olyan sok személlyel simulok össze a munkám miatt, hogy tudom, meddig feszíthetem a húrokat. Időnként Bryan háta mögül nyertem tapasztalatokat. Az ő munkásságból rengeteget vettem át a magaméba. Sajnos azonban ezúttal nincs megengedve nekem, hogy futni hagyjam, így kénytelen vagyok előre lépni és ultimátumot adni neki. Közlöm vele, hogy elmegyek, ha meghallgat. Bár látom rajta, hogy emésztgeti magában a dolgot, hajlandóságot mutat. Nekem többször nem kell jönnöm, ha aláírja a papírt, amit hoztam magammal, hogy nem érdekli a balesetet okozó szabadulása, sem annak feltételei. Miután megejtjük a beszélgetést, én mosom kezeim. Amint belemegy, bólintok, majd követem, amíg el nem érjük a pihenőt. Ott behúzom az ajtót, ha ő nem tenné, majd megvárom, hogy leüljön. Csak azt követően helyezkedem el vele szemben. Magamra erőltetek egy mosolyt, majd kezdem. - Köszönöm, hogy időt szán rám. - jegyzem meg, majd a táskámból előhúzom az aktáját, a többi közül - Amiért mindenképpen el kellett jönnöm magához, az... - ragadom meg a lapot, és nyitom fel, elé tolva. A képen az illető férfi található, aki a szüleivel átélt balesetét okozta. - Nem tudom, hogy mennyire van tudomása az illető kilétéről.A szóban forgó személy okozta a balesetet... Tudja. - szándékosan nem részletezem, nyilvánvaló, hogy nem szívleli a múltjának feszegetését - A férfi azóta börtönben volt, mióta megtörtént. Most azonban a körülmények lehetővé tették számára, hogy újabb tárgyalásba kezdjenek. - húzom karjaim magam elé - Az illető a szabadságáért küzd, méghozzá egy elég jól menő védőügyvéddel. Az én feladatom értesíteni magát a történtekről. Természetesen nem kell tennie semmit. Ez csupán információáramlás. A törvény azonban kedvez Önnek és a testvéreinek, hiszen joguk van tudni erről, valamint akár pereskedést is kezdhetnek. - húzom vissza a lapokat, majd visszaigazgatom a mappába. Lenyelem a gombócot a torkomba, majd a lány szemeit fürkészem. - Tudnia kell róla, hogy mi történik azzal az emberrel. Nem akartam a zaklatójává válni, a maga érdekét kellett szolgáljam. - teszek pontot a jelenlétem ügyére, majd kihúzom magam. - Ha van kérdése, csak bátran. Ha nincs, úgy kérnem kell Öntől egy aláírást, hogy tudomást szerzett a dolgok állásáról, és elfogadta. Ha pereskedni kíván, akkor további intézkedésekre lesz szükség az ügyben. - veszem elő az aláírandó papírt és a kék színű tollat, amit még Bryantől kaptam egy éve. A lány elé tolom az eszközöket, és türelemmel várok.
Egyáltalán nem vártam ilyen meglepetésre a mai napon és reménykedtem kicsit abban, hogy a kinyomott telefonok, vagy a nem túlzottan kedves válaszok segítenek abban, hogy végre békén hagyjanak. Eleve nem értettem, hogy mit akarhatnak az egykor történt balesettel kapcsolatban, de valahogy nem akartam újra átélni. Eleinte talán az segített a felépülésemben, hogy nem emlékeztem semmire se, de aztán jött a hidegzuhany. Engem halottnak hittek, a szüleim meghaltak és mellé még kiderült az is, hogy a balesetben elveszítettem a gyermekemet. Nem rémlik, hogy ki lehet az apa, kitől vártam volna, ahogyan hosszú időbe telt az is, hogy egyáltalán beszéljek a testvéremmel. Természetesen az se volt könnyű, mert másnak adtam ki magam. Mintha az évek alatt könnyedén beletanultam volna abba, hogy miként érjek árnyékban és miként ne fedjem fel magam, de aztán minden félresiklott és most még ő is megjelent, a munkahelyemen. Szerintem érthető, hogy nem tudtam vele kedves lenni és nem is akartam. Egy részt fáradt voltam, másrészt meg olyan sebeket akart feltépni, amiket eleve nehéz volt eltemetni. A szavaim pedig tökéletesen érezhette, hogy nem akarok vele beszélni. Végül pedig magára hagyom, legalábbis elindultam, viszont pár lépés után még visszafordultam, hogy biztosan megértse, hogy nem akarok vele beszélni és jobb, ha elmegy. Amikor viszont megszólal, akkor arcomról minden érzés eltűnik, talán egyedül a megvetés nem, hiszen nem értem, hogy miért akar kitartani ennyire. - Komolyan mondja? Ha valamit nem tesznek meg a két szép szeméért, akkor egyből a törvény mögé rejtőzik és azzal fenyegeti az embert? Nem szégyelli magát? És még hogy ez egy szabad ország. – vágtam vissza anélkül, hogy végig gondoltam volna a szavaimat. Ha eddig nem kedveltem őt, akkor ezek után jelenleg még inkább nem. Nagyon nem tetszett az, amit mondott, hiszen nem hiányzott az, hogy még idézésem legyen. Valószínűleg itt se örülnének neki. Nem mozdulok meg, amikor közelebb lép hozzám, akkor se lesz barátságosabb az arcom rezdülései. Könnyedén fonom össze a karomat magam előtt és hallgattam azt, amit mondott. Nem feleltem egyből. Haboztam és vártam, közben pedig feltűnt az is, hogy páran már minket néznek. Remek, már csak ez hiányzott. Így is még csak rezidens voltam és egy rossz lépés mindent keresztbe húzhat. - Rendben, legyen. Ha meghallgatom, akkor utána elmegy? – vontam fel kicsit a szemöldökömet és kíváncsian fürkésztem őt. – Amennyiben tényleg elmegy utána, ha azt mondom, akkor legyen. Erre jöjjön. – azzal a lendülettel mutattam neki az utat, míg végül ki nem kötöttünk az egyik pihenőben. Nem akartam leülni, de úgy láttam, hogy jobban teszem, mert ha a megérzésem nem csal, akkor jobb ülve, mint állva. Kíváncsian fürkésztem őt, hogy vajon mit akarhat pontosan mondani, de nagyon remélem, hogy minél hamarabb túl leszünk rajta és végre mindenki mehet a maga dolgára.
Oké. Felkészültem mindenre. Számítottam rá, hogy a lány majd elküld a fenébe. Hiszen benne van a pakliban minden kliensnél, hogy így reagál a jelenlétünkre. Bryan mellett megtanultam leperegve fogadni a hűvös, szinte már sértő hangnemet, a hordozott szavakról már nem is szólván. Ő megtanította, hogy kell viselni, hogyan kell felvérteznem magam, ha hasonló esetbe botlanék. Ahogyan azt is sikerült tőle elsajátítanom, hogy miféle praktikák szolgálnak ezek kivédésére. Többé-kevésbé elfogadható, hogy az emberek, ahogy Birdie is szorongva érzi magát, ha meglát, mert a jelenlétünknek biztosan a jogainkhoz van köze. Sok ember vagy nincs tisztában velük, vagy lépten-nyomon megszegik. Sokféle okból kifolyólag reagálhat valaki úgy, ahogy az előttem álló rezidens lány. Megmernék esküdni rá, hogy egyébiránt bájosabb teremtés nincs nála. Ez a színtelenség, csupán a nekem képviselt múltjának szól. Ettől függetlenül elmosolyodom, mikor elfordul tőlem. Lepillantok a cipőimre, majd fel, utána. Közömbösséget faragok arcomra, és vázam acélozva szembe nézek a korholásával. Őérte vagyok itt. Az én feladatom, hogy védelmembe vegyem. Olyan szempontból... - Miss Hellfire, nem azért jöttem ide, hogy ujjal mutogassak, vagy egy családi albumot rakjak az ölébe. - a hangom nyers, ahogy a mimikám sem kifejezetten kedves, vagy barátságtalan - Beszélnem kell magával, méghozzá négyszemközt. Érintett az ügyben, így ha továbbra is ellenállni kényszerül, kénytelen leszek bevitetni. Mit gondol, megtudjuk ezt oldani magunk között, vagy szükség lesz rá, hogy telefonáljak?! - Bryan mester egyik leghatékonyabb fegyvere. Utálom magam érte. Általában ilyenkor én voltam a háttérben táncoló szürke kis egér, aki időnként állát szegve, nagyon menőnek képzelte magát ilyenkor, ha Bryan elővette ezt a kevésbé finom oldalát. Soha korábban nem vetemedtem még ilyesmire, de az Ő érdeke is az, hogy beszéljünk. Még nem tudja, de eszemben sincs neki ártani. Épp ellenkezőleg. Ahhoz azonban, hogy ezt megértessem vele, beszélnünk kell. Nem akarom itt elkiabálni magam, és nyilván neki sincs szüksége arra, hogy róla csámcsogjanak. Ha az ügy kettőnk között tudna maradni, akkor hihetnék, hogy egy betegük miatt vagyok itt, és nem őmiatta. - Ön jelen esetben hátráltat egy ügyet. - fújom ki a benn tartott levegőt, majd sóhajtva egyet, közelebb lépek a lányhoz - Nézze, joga van tudni arról, ami az ön háta mögött zajlik, akkor is, ha nem érdekli magát. Ha miután meghallgatott, arra kér, hogy menjek el, .. elmegyek. - szegezem állam, majd halvány mosollyal pillantok rá - Ne nehezítse ezt meg. - hangom kérlelő, miközben szemeim lemondóan fürkészik mimikáját.
Egészen csendes nap volt a mai, szerencsére nem történt semmilyen tömegkatasztrófa. Már csak az kellett volna, hiszen így is elég régóta voltunk már talpon, mert tegnap nem volt ennyire szerencsénk. Nem sokat pihentünk, de tudtuk mire vállalkozunk, vagy valami ilyesmi, amikor elkezdtünk. Életeket akartunk menteni és eleinte számomra ez volt az egyetlen kapaszkodó, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy ki vagyok, vagy honnan származom, aztán szép lassan az emlékek idővel visszatértek, de én mégis inkább úgy döntöttem, hogy maradok ebben a városban és a családomat többé nem bolygatom meg annál jobban, mint szükséges. Egyszerűen jobb, ha a régi sebeket nem tépjük fel. Engem is halottnak hisznek, ahogyan anyáékat is, akik tényleg nincsenek már velünk. Úgy éreztem, hogy az én hibám, hiszen ha nem készültem volna az esküvőre, akkor nem is kellett volna arra haladni, vagy ha éppen tudok várni pár percet, de minden perc számított. Babát vártam, így sokáig nem is lehetett húzni az eseményeket. Igaz, itt az esküvő gondolata hamarabb megvolt, mint az a tény, hogy babát várok. Eme gondolatra könnyedén nyúlok a nyakamba nyúló gyűrűhöz, ami a láncomon lóg. Fogalmam sem volt arról, hogy ki volt az a férfi, akihez majdnem hozzámentem, de talán az elmém így akart megvédeni még több sebtől, hiszen az is eléggé lesújtott, amikor kiderült, hogy elveszítettem a babámat. Mosolyogva köszöntem az egyik kollégának, miközben sietve haladtam a recepciós felé, hiszen szóltak, hogy keresnek. Nem értettem, hogy ki lehet az, mert tudomásom szerint nem volt visszajáró betegem se, meg még csak rezidens vagyok, így csakúgy nem is lehetne engem kérni. Másrészt meg a rokonaim se jöhetnének ide, mivel másik városban élnek. Sietős lépteim vittek abba az irányba, amikor is megláttam egy jól öltözött, aktakukacnak kinéző hölgyeményt. Igazán tudta, hogy miként öltözzön és képes volt bármelyik szempárt véleményem szerint magára vonni, de csöppet se voltam biztos abban, hogy tényleg meg akarom-e tudni, hogy mit akarhat. Tudomásom semmi ügyvédre sincs szükségem, mert nem követtem el semmi olyan hibát, vagy valamiről lemaradtam? Az is lehet, hogy nem engem keres, nagyon reméltem, hogy így van. Viszont eléggé hamar tovareppent ez, amikor a nevemen szólított. Csak felvontam a szemöldököm, de nem mondtam semmit se. - Dr. Rowland fogalmam sincs, hogy honnan értesül erről, vagy miért lényeges, de azt már rég lezártam és magam mögött hagytam. Így ha kérhetem inkább távozzon, mivel szemmel láthatóan nem beteg, így orvosi ellátásra se szorul, míg mások igen. – a szavaim barátságtalanul csendülhettek, még ha legtöbb esetben barátságos is voltam, de most nem akartam az lenni. Nem ismertem ezt a nőt és nem értettem azt se, hogy miért akar a múltamban turkálni. Pár lépés után viszont megálltam és hátrapillantottam, miközben az orvosi köpenybe csúsztattam aprócska kezeimet. - Maga volt az is, aki hívogatott, vagyis az asszisztense, ugye? Neki is megmondtam, hogy nem tudok segíteni és rossz helyen kopogtat bármit is szeretne. – közben pedig az ismeretlen nő vonásait figyeltem és csak remélni tudtam azt, hogy hamarosan megindul a kijárat felé. Én nem mozdultam meg onnan már, mert tudni akartam, hogy elmegy és nem fog követni a kórházon belül, vagy itt megvárni a műszakom végét, amiből még pár óra hátra volt.
Mindig is büszke voltam a szemeimre: arra, hogy észreveszek dolgokat, amik fölött mások elsiklanak. Hogy erre a megfigyelőképességemre rossz hallásom miatt tettem szert, vagy ez inkább az ár volt, amit fizettek érte, nem érdekelt különösebben. Ahogy az sem, hány ismeretlen névvel felcímkézett akta várta türelmesen, hogy magamévá tegyem őket. Új asztalon, új irodában, új munkahelyen, új városban. Mintha az egész világ kifordult volna önmagából. Bryant egyelőre még nem kerestem fel. Talán a félelem, talán a mélyről jövő bizalmatlanság a reakciójára nézve. Nem tudnám megmondani, nem tudnám megállapítani, még csak tárgyilagosan sem - hogy miért húzom az időt. Ő hátrahagyott mindent. Beleértve engem is. Miért jöttem mégis utána? Számomra is kérdőjel. Ha neonfény alá állnék, kirajzolódna a homlokomon. Mr. Frewen egyértelmű utasításokkal látott el az új ügyeimet érintően. Ahogy elhaladtam a városhatár mentén, lefogadtam volna, hogy Mystic Falls a világ legunalmasabb városainak egyikéhez tartozik, ellenben számítanom kellett volna a koppanásra. Felütve a kopott mappákat, átrágtam magam nem egy nekem rendelt kényes ügyleten, mikor elérkeztem a Hellfire család ügyéhez. (Igen.., egy részem üvöltött Bryan szakértelméhez, de bíznom kellett magamban!) Alaposan tanulmányoztam minden betűt, minden feljegyzett eseményt. Kilátogattam a baleset helyszínére, ahol a szülők és egy szem gyermekük balesetet szenvedett. Mikor már félretoltam volna a család ügyét, a fülemhez kopogtatott hír, hogy a balesetet okozó fél, aki két éve a börtön cellái közt viseli büntetését, most szabad lábon való távozásra számíthat. A következő tárgyalásig egy hónapot nyerhettem a bíráktól, és miután lefutottam a kórházi köröket és aktákat, ... kiderült számomra, hogy a leányzó, aki a szülőkkel volt, túlélte a balesetet. A recepció pultjánál dobolok türelmesen, s várom a lekért információt a fiatal hölggyel kapcsolatosan. A leányról, akit kötelességem értesíteni a változókról. Azokról a tényezőkről, melyek mellett nem hagyhatom elsiklani. Akkor sem, ha ő már egy újabb fejezetét kezdte el az életének. - Köszönöm. - lépek el a pult mögött ülő kerek szemüveges hölgytől, és várok. Egy percet. Még kettőt. Majd négy újabbat. Egyik lábamról átpakolom a súlyt a másikra, közben igazítok hangszínemen. Mintha a rekedtség költözne torkomba. Márpedig egy ügyvéd legyen kiegyensúlyozott, precíz, akkor is, ha harminckilenc fokos lázzal állja az ügyét. Bryan erre tanított. Én pedig igyekeztem megfelelni Neki. Ez most sem változott. Most sem, hogy eltávolodott tőlem... - Miss. Hellfire? - lépek előre egy reményittas lépést, mikor a sarkon beforduló pult mögötti hölgy, elém ólálkodik oldalán a lehetséges célszeméllyel. Arcomra barátságos mosolyt rajzolok, aktatáskám fogójába kapaszkodom mindkét kezemmel, és várom, hogy elérjék alakomat. Képtelen vagyok türelmetlenné válni, - elvégre ha valaki, én tudom milyen a szüleinket elveszíteni. Szám sarka rándul a gondolatra. Muszáj leszek rá koncentrálni, és a lehető legkedvesebben a támaszává válni, illetve megértetni vele, hogy a törvény mellette áll és a testvérei mellett, akikhez szintén el kell jutnia az információnak. - Dr. Eleanor Rowland vagyok. Ha jól értesültem, két évvel korábban volt egy balesete... lenne rám pár perce, hogy ezzel kapcsolatban válthassunk pár szót? - a hangom erőteljesebb, mint képzeltem korábban. A tartásom egyenes, és elszánt vagyok! Micsoda erőteljes startolás. Azt hinné az ember, hogy a költözést követően némelyik magányos utazó összecsuklik, ennek ellenére én éppen most teljesedem ki. Arról nem is beszélve, hogy rettentően izgalmas ügyekkel láttak el. Ha elmesélem Bryannek, nem is fogja elhinni! Ha...
Attól a pillanattól kezdve, hogy a boszi elvégezte a varázslatot és visszajuttatta a testembe a mágiát, mintha az egész életszemléletem változáson esett volna át. Hogy miért, azt nem tudnám megmondani, mindenesetre olykor olyan érzés tör rám, mintha újból halandó lennék. Persze, ez badarság, jól tudom, mert az lehetetlen és őszintén szólva, nem is igazán bánom. De ez az érzés, hihetetlenül felpezsdít.. Én tényleg megpróbáltam mindent, amit kezdőként tenni lehet, grimoire-okat is kölcsönöztem - talán, nem ez lenne arra, amit csináltam, a legjobb megnevezés, de nem is az a lényeg -, ám valahányszor megpróbáltam egyről a kettőre jutni, valami gikszer mindig bekavart.. legtöbbször orrvérzés formájában. Aztán úgy döntöttem, ahelyett, hogy módszert keresnék, inkább egy könnyen megzsarolható erős boszorkány vagy egy elcsábítható tapasztalt warlock után nézek. Persze, az sem lenne hátrány, ha jól tudna magyarázni.. mindenesetre amit egyszer a fejembe veszek, arról nem mondok le addig, míg meg nem valósítottam. Ha nem így lenne, talán már rég halott lennék. Na szóval, egy hosszú és egy halandó számára igencsak kimerítőnek mondható kutatás , nézelődés és érdeklődés - mely ígézés formájában történt meg -, után, azt hiszem kijelenthetem, hogy megtaláltam a tökéletes célpontomat. A hapsi elég magának való, minden napját hullák társaságában tölti, korboncnokként dolgozik a korházban, de az sem elhanyagolható szempont, hogy igencsak jártas a mágia világában. Kicsit beteges is, de az most mindegy. Egy próbát megér. Ha meg nem válna be a dolog, bármikor megígézhetem, hogy felejtsen el vagy ha verbénát fogyaszt szépen megvárom, míg kiürül a szervezetéből, vagy jobb esetben kitöröm a nyakát. A tervem egy kicsit talán betegesre sikeredett, mindenesetre egy korboncnoktól sem lehet olyan sok féle képpen találkozót kérni.. tehát, felvettem a hulla merev pózíciómat, kicseréltem egy random női test aktáját a sajátomra, majd elhelyezkedtem egy hordágyon és vártam, hogy a célszemély maga találjon rám. Persze, azért titkon tartottam attól, ha véletlenül a dolgok nem épp a terveim szerint alakúlnának és helyette egyenesen a hamvasztóba küldenének.. mindenesetre bíztam benne, hogy arra nem kerülhet sor. És szerencsére nem is került, mármint hamarosan ki is szúrtam a célpontom. Felettem állt, majd lenézett rám. Továbbra sem mozdítottam meg egyetlen porcikámat sem, úgy feküdtem ott, mint egy halott, annyi eltéréssel, hogy ennek a testnek a tekintete egyenesen a kórboncnok íriszeire fókuszált. Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el azóta, hogy egymást nézzük, de egy idő után, mikor a legkevésbé számíthatott rá, úgy döntöttem, eljött az ideje annak, hogy felfedjen magamat, majd lazán rákacsintottam. Mondani nem mondtam semmit, bár tény, hogy alig bírtam visszatartani a nevetésemet.
Nem mondanám, hogy túlzottan érdekelt a közhely, mit a szemem elé vetett, ezeknek a siránkozó embereknek a képe. Napról-napra veszítünk el egy életet. Nyugosztalásul pótoljuk őket a szülészeten. Mégis, nem telik el úgy egy szokványos 15 órás műszak, hogy ne kelljen összeütköznöm, egy a vigasztalásra áhítozó hozzátartozóval. Hiába kerepelek, hogy az időmet nem órabérbe hanem teljesítménybe mérik. Ő, csak azért is velem akarja megbeszélni röpke 30 éves élet-tapasztalatát és a hirtelen beütött fájdalmát. Nincs időm az efféle, lelket szédítő hülyeségre. Miért nem tud, mindenki egymaga túl tenni magát a világ fájdalmán? Miért van szükség egy koloncra, akit befeketíthet az áldozat fájó múltja? Az ember önző, még ebben a tekintetben is. Roppant önző. S nem elsősorban nagyképű. Milyen érv szól amellett, hogy elpanaszolja az élet csúnya oldalát egy másik félnek? Azt hiszi tán, hogy a másik fél nem osztja a nézeteit? Vagy még olyan tudatlan, hogy fel sem fogja? Süket beszéd! Hiszen kénytelen szembesülni vele, még mielőtt valaki igazán felnyitná a szemét. Ez az egész képmutató katyvasz, mit a bölcsek Föld nevű bolygónak hívnak, nem áll másból csak a boldogság és fájdalom közti viaskodásából. Az áldozat csak akkor ismeri meg a fájdalmat, hamár találkozott a boldogsággal. S ez egyenes arányosságban fordítva is igaz. Kezd enyhülni a forgatag. Még csak délután 4 óra, de a hétvége alatt. A kórtermek dugig vannak. A hullaházban is beszökött néhány hulla. Mester kezeimre várnak. De még a preparálás előtt, kiszaladok a folyosóra. A recepciós figyelmetlenségét kihasználva, elorozok egy műanyag pohárban öntött erős kávét. Hiába, ma megint túlórázok. A testek pedig illő frissen a boncoló asztalra küldeni. Máskülönben kárba megy a szavatosságuk. Amilyen társaság-gyűlölő vagyok, ma is kijut nekem a kollégám értelmetlen dialugasából. Már amikor belekezd, én már rég más gondolaton jártatom az eszem. Pontosabban arról elmélkedem, hogy az este után milyen tevékenységgel kössem le a figyelmemet. Néha én is érzem, hogy változatosság után kell nézzek. A monotonitás, hamar végez az emberrel. Közel jártam a megoldáshoz, kelletlenül közel. De váratlanul, inkább amellett döntöttem, hogy még jobban szemügyréveszem őket. Azt, akinek a tulajdonában két barna szempár áll. S aki volt olyan merész, hogy sokáig belenézzen szemeimben, anélkül hogy bármi gátlását érezte volna, ennek a röpke gesztusnak. Továbbra is figyel, s engem az érdekel, mit látott ő meg e-percben bennem? Noha érzéseim nem szóltak többről, mint puszta érdeklődésről. De már az is épp elegendő volt, hogy kivonjam magamat a megszokott forgatókönyvből.
▲ Music: [You must be registered and logged in to see this link.] ▲ Note: i hope, you like it ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] Castiel & Lucy
Néha már kezdtem úgy érezni, hogy túlzottan félt engem Maya. Talán még édesanyámnál is jobban. De ezt soha se bántam, hiszen az életem a húgom eltűnése, majd előkerülése után még inkább megváltozott. Számomra már nem volt hely a családban, mintha valami fura fertőzést hordoznék és távol kellene tartaniuk magukat tőlem. Csendesen várok, miközben figyelem az embereket. Szerencsére még nincsenek sokan, de ez nem is baj, hiszen így legalább kevesebb a kíváncsi szempár. De persze egy olyan személy, akinek nem kellene pont itt lennie itt van. Ez az én szerencsém. Nem hiszem, hiszen az erdő veszélyes hely és balesetek mindig történnek. – rántom meg a vállaimat nemes egyszerűséggel, hiszen soha nem aggódtam túl ezt a dolgot. Igazság szerint nincs mit veszítenem, így sokkal inkább könnyedebben veszem ezt az egész vadász dolgot, de ezzel szerintem nincs is baj. Szerintem egy vadász legyen mindig rugalmas és ne féljen a haláltól. Kezdem úgy érezni, hogy a munkádon kívül nincs is életed. Mindig itt vagy, még akkor is, amikor pont jövök. Vagy pedig titkon boszorkány vagy. – sóhajtok egyet, majd sietve megrázom a fejemet, de eszem ágában sincs újra helyet foglalni. Nem akarok az a gyerek lenni, akit éppen most szidnak össze. Felnőtt nő vagyok és pontosan tudom, hogy mit csinálok és miért. Talán tényleg szeretem kísérteni a halált, de eddig én nyeltem és most először fordult elő az, hogy az áldozatom is élve maradt. Nem szoktam hibázni, de szerintem egy életre megtanulta legalább Darius, hogy nem jó ujjat húzni egy vadásszal, illetve hogy a kor se számít, mert az csak egy szám. Szóval kémkedsz utánam? – vonom fel a szemöldökömet, mert szerintem lenne joga ahhoz, hogy a kartonjaimat nézegesse, ha nem vagyok a betege. Végül sietve teszek hátra felé egy lépést és elhúzom a sebes kezemet is. Végig mérem őt, majd megrázom a fejemet. Ostobaság volt idejönnöm, inkább keresnem kellene egy másik orvost. - Miért ne lenne jó? A családom látni se akar, illetve a húgom miattam halt meg, ahogyan a babámat is a gyengeségem miatt veszítettem el. Legalább úgy halok meg, hogy valami jót is teszek. – mondom neki minden kedvesség nélkül, majd sietve felkapom a székről a táskámat. –Azt hiszem inkább keresek egy másik kórházat- teszem hozzá dühösen, majd mit sem törődve vele hátat fordítok neki és elindulok kifelé.
Egész reggel rossz érzésem volt, és ez szinte kísértett, egész úton, míg a kórházba nem értem. Ott valahogy ez az érzés nem akart szűnni, és hiába volt a kedvem makulátlanul vidám, független a zűrös éjszakáimtól, mégis mosolyogva tértem be a munkahelyemre, és ejtettem meg a reggeli vizitet, bár azt nem a szülészeten kezdtem, hanem az általános részen, ahol az állattámadások mellett sok furcsa, meglehetősen természetfölötti sérüléseket is szerző páciensek is előfordultak. Aztán megláttam a lányom, és megértettem, a furcsa érzés indoka ő maga volt, és miatta nem voltam képes összeszedetten gondolkodni amióta felkeltem. Szívem szerint mást és máshogy kérdeztem volna, de nagyot nyeltem, mielőtt az anyai ösztöneim előtörnének, elnyomtam azokat, s úgy siettem hozzá. Látom rajta, hogy egyszerre örül, és lesz akkora, mint egy egér, ami mielőbb el akar iszkolni innen, de tudhatja, tőlem nem fog csak így megmenekülni. Fogalmam sincs, mikor láttam utoljára, de tisztában voltam vele, hogy több kartonja lett itt záros határidőn belül, mint amennyinek kellett volna lennie. Ez pedig egyik énemnek sem tetszett. Sem az aggódó anyának, sem az orvosnak. -Sok lesz a rosszul sikerült kirándulásból. Szerinted nem lesz feltűnő egy idő után mindenkinek?-nézek végig rajta, majd ahogy feláll, és rám néz, én visszanézek a székre, hogy most azonnal üljön vissza, különben én ültetem le abba a kényelmetlen műanyag székre, amit a várakozóknak tesznek ide ki. Nem véletlenül nem szeret senki itt ücsörögni. A kérdésétől felkuncogok, és az órára nézek. -Ez a munkám. Ma huszonnégy órázom, azaz hajnalban kezdek. hogy-hogy itt vagyok hajnali ötkor? Nem is tudom.-nézek rá kissé rosszallóan, mert pont ő volt az, akit nem akartam itt látni. Miért? Nyilvánvaló. Az orvosnak akkor jó a munkája, ha nincs munkája, hisz akkor minden páciense rendben van. -Reménykedtél benne, mi, hogy nem leszek itt? Elkeserítelek, itt vagyok. És ne hidd, hogy nem szólnak, ha itt jártál. Ez egy kórház, és mivel itt dolgozom, a kartonok között ott és akkor turkálok, amikor akarok. -korholom le, majd megvizsgálom az arcát, és a kezét.-Vigyáznod kell magadra. Senkinek nem teszel vele jót, ha ezt műveled. attól semmi nem lesz jó, hogy a halálod hajszolod Rennee.-mondom immár kedves hangon, amiben leplezhetetlenül ott bujkál az aggodalom, ami nem egészen csak az orvosi énem érinti, de a bennem megbújó anyáét is.
Tudom, hogy nem kellene állandóan a fejem után menni, néha jobb lenne, ha gondolnék magamra is, de nem megy. Amióta elveszítettem a gyerekemet egyre többször döntök felöletlenül, mintha semmi se számítana és semmi se érdekelne. De ez talán nincs is másképpen, hiszen a családomat már réges-régen elveszítettem, ahogyan Ethant is, illetve a nagynénémet is. Elzárkóztam mindenki elől, mintha ez lenne a legnormálisabb dolog a világon, pedig nem az. Illetve Maya túlzottan hiányzik. Olyan számomra, mint egy édesanyja, akit az élettől eleve meg kellett volna kapnom, hiszen jobban megért és jobban átlát a maszkomon, mint a saját édesanyám. Darius szavai még mindig a fülemben csengenek és a legrosszabb az, hogy tényleg igaza volt. Felelőtlen gyerek vagyok, aki a világon akar bosszút állni azért, hogy megfosztották őt egy olyan dologtól, ami a világon az egyik legnagyobb kincs. De ami még rosszabb, még a gyermek édesapját is ott elveszítettem. Egyszerűen csak kisétált és többé már semmi se számított. Viszont legalább az a vámpír is rendesen megsérült, ez az egy dolog boldogít, ha már nem sikerült megölnöm őt. Még az este folyamán eljöttem a kórházba, hiszen saját magamat ellátni igazán nehéz lett volna. Nem szeretek idejárni, de nem volt más választásom. Megint találhattam ki valami kamu okot, aminek köszönhetően így nézek ki. De minél gyakrabban jöttem, annál könnyebben ment, illetve annál kevesebbszer kérdezték azt, hogy mi történt. Egy dologban reménykedtem, hogy Maya nem lesz itt. Mert akkor tuti, hogy nem úszom meg olyan könnyedén a dolgot. Csendesen ültem a váróban a papírok miatt, hiszen a sebeimet már ellátták, de azok nélkül nem távozhatok. Bele kell tennem a többi közé, lassan rosszabbak lesznek ezek a papírok, mint a számlák, amikor hirtelen egy ismerős hang csapja meg a fülemet. Sietve pillantok fel rá és pillanatok alatt húzom kicsit összébb magamat. Maya! – mondom boldogan, de amikor meglátom a pillantását, akkor pillanatok alatt kezdek elfészkelődni a székben, még annak ellenére is , hogy minden mozdulat fáj. Csendesen hallgatom a kérdést, pedig látom a szemében, hogy ő is tudja a választ. Kirándultam egyet. – mondom neki egy félénk mosoly keretében, hiszen ő pontosan tudja azt, hogy mit értek alatta. Végül lassan felállok és a valamennyire ép kezemmel a hajamba túrok. De amint látod egészen jól vagyok, nem annyira vészes. Nem kell ennyire aggódnod, de te hogy-hogy még bent vagy? – nézek rá csodálkozva, hiszen egyedül ebben reménykedtem, hogy nem lesz itt. De persze még ebben se lehet szerencsém. Bele se merek gondolni, hogy mekkora felmosást fogok még kapni.
A kórházban és a városban töltött napjaim, ha jól számolom, ma érkeztek el a közel tizedik évhez, ami elég idő volt ahhoz, hogy ismerjek már itt mindenkit. Reggel van, a vizitnek még nincs itt az ideje, addig közel egy óra van, így a kávéautomata helyett ma a közeli kávézót választottam, miután a "nagy" reggelim sétálás közben elmajszoltam. A papírzacskót az kórház ajtajában lévő kukába dobom, majd a nem túl egészséges életmód híveként rágyújtok egy szálra. Furcsa reggeli rutin, szokás, hogy a napot túléljem. -Még mindig nem tudsz megszabadulni tőle Maya?-érdeklődik egy hang a hátam mögül, mire vállat vonok, és elnyomva a hamutartóban a csikket, felé fordulok. -Neked is jó reggelt. Nem, hogy megköszönné, hogy a kedves főnöke friss kávét hoz, még kóstolgatja is, pedig hivatalosan még meg sem kezdte az a műszakát.-nyújtom az egyik rezidensem felé a poharat, majd az épületbe lépek, az oldalamon vele, és a szobám felé veszem az irányt. Felveszem a kék kórházi ruhám, a fehér köpenyem, miközben a kávém kortyolgatom, és a naptáram fürkészem. Papíron mára három páciens van kiírva, akiknek egyike minimum az én felügyeletem alatt fogja a világra hozni a gyerekét. De a biológia csodája, hogyha mind a három az én kezem között fog szülni. Elmosolyodom a gondolattól, az üres poharat a kukába dobom és kilépek az ajtón, a tollal és a recepción felvett kartonokkal a kezemben. Az általános orvosi énem mindig érdekli, hogy más osztályokon mi zajlik, így rendszerint benézek azokra a vizitekre is. S ez ma sincs másképp. -Renee?-bukik ki belőlem a kérdés a kelleténél hangosabban, mielőtt belépnék a csoporttal az első beteghez, és intek a mutató ujjammal, hogy menjenek csak, majd megyek én is. A lányom, vagyis, akinek hivatalosan én csak a nagynénje vagyok, a folyosó ül, bekötött kézzel, zúzódásokkal teli, a szája és a homlokán varrat nyomai, amiről már sejtésem volt, minek az okai, de nem támadtam le. Vagyis nem egyből. -Mi a fene történt veled?-érdeklődöm, nem túl nőiesen kifejezve azt, ami érdekelt, majd összevont szemöldökkel lépek hozzá közelebb. Igazából fogalmam sincs, hogy mikor láttam utoljára, mellesleg pedig nem ilyennek terveztem ezt a viszont látást.
Egyáltalán nem bízik meg bennem, és én sem benne. Nem vagyok én hülye. Azt legalább megengedte, hogy bemenjek az irodámba. Mekkora szerencse... - Tudom, hogy nem bízol bennem, de nem is érdekel... Így inkább azt mondom, gyere be, mert ha itt fogsz álldogálni, előbb vagy utóbb valaki idejön és megkérdezi, miért vagy itt... - nyitottam ki az ajtót, ahol én léptem be előbb, majd ha szeretne, bejön. Leültem a gép elé, és megnyitottam a fájlt, amiben benne van minden. Kikerestem Elena nevét, és aztán a kulcscsomómat kerestem meg, majd pedig kiválasztottam azt, amivel ki lehet nyitni az alagsori ajtót. - Az alagsor... ott találjuk Elena aktáját. Itt a kulcs is hozzá. Velem tartasz? Vagy mész egyedül? - tettem fel a kérdést, mert abban káoszban tuti nem fogja megtalálni, és legalább addig is békén hagyna engem.
[You must be registered and logged in to see this link.] zene: [You must be registered and logged in to see this link.] | megjegyzés: sorry késés miatt, nem lett túl jó
A szimatom továbbra is tökéletesen működött. Leginkább az érdekelt, hogy ha most szórakozik velem, akkor vajon mit talált ki, hogy átvágjon. A trükkök mindig is érdekesek, mert tanulok belőlük, és ugyan általában az a módi, hogy ha bajt szimatolunk, akkor azonnal elébe vágunk, de én nem szoktam ilyesmit csinálni. NEm... ha ennyire át akar verni, akkor csinálja. Nem én fogom megbánni, ebben is biztos lehet. - Itt várlak. Jobb, ha sietsz. És csak semmi hülyeség. Hidd el, bármit is csinálsz majd, ugyanúgy foglak tudni bántani - jegyeztem meg egy elbűvölő mosollyal, miközben szemeim összehúzódtak. Bátor? Semmi kétség. MEg is teszi, hogy átver? Nos, ez már kérdéses. Azért is, mert ha fontosak neki a szerettei, nem fog ellenem tenni semmit. Az már egészen más, ha nem érdekli, mi történik másokkal... nemde? Ezt viszont nem nézem ki belőle... aki orvosnak áll, az általáben becsületes, önzetlen és tiszta személy. És ez a nő annak tűnik. Legalábbis most.
Gondolkodtam, és nem fogok egyelőre semmit csinálni, csak amire kért... azaz nem épp kérés volt, hanem fenyegetés. Nem félek igazából, de az, hogy fogalmam sincs, miféle természetfeletti erővel rendelkező egyén, így jobb, ha nem kezdek el addig semmit se csinálni, míg esetleg ki nem mutatja a foga fehérjét, esetleg bármi mást, amiből rá lehet jönnöm, milyen erő lakozik benne. - Nos, mivel ennyire kiművelted magadat, akkor bizonyára azt is tudod, hogy még nem az összes akta lett áthozva ide a földszintre, hanem a legtöbbje még az alagsorban található... És nem tudom, hogy mi van itt és mi van a másik helyen - mondtam neki teljesen őszintén, minden hazugságot leplezve, ugyanis tudtam, hogy Elena aktája hol is van, de egy kicsi játék sosem árt. - Esetleg ha megengednéd, akkor bemennék az irodámba, és megnézném a rendszerben, hol is lehet. De persze, ha nagyon ráérsz, akkor átnézheted a több ezer aktát a két helyen... - vontam meg vállamat, mert csak húztam picit a időt, és reméltem, hogy most már valaki erre fog járni. - Jössz... vagy te szeretnéd átnézni? Mer felőlem, megteheted azt is - kérdeztem tőle kicsit pimasz mosollyal az arcomon.
Leginkább azzal lehetett kihozni a sodromból, ha valaki azt mondta, hogy nem végzem pontosan a munkámat. Már ha lehet ezt munkának nevezni. Cassidy azt hiszi, hogy miatta vagyok itt, de ez közel sem fedi le a valóságot. Markos egy fő csatlósaként főleg nem. De próbálkozni még mindig lehet... és teszem is. Zsarolásban sosem voltam otthon, egészen mostanáig. Meredith doktornő rögtön ugrott a fenyegetésre, és azt hiszem, van oka félteni azt, amit elmondtam. Talán még mindig gyengéd érzelmek fűzik a tanárbácsihoz? Vagy hogy is van ez? Egyáltalán hol van most a fickó? Idáig már nem terjedt ki a tudásom. - El foglak engedni. Amint megkapom azt, amit akarok. Ennyi az egész! - vigyorodtam el. Imádtam, mikor félnek tőlem, bár nem hiszem, hogy félelem volt az, amit érzett. Valami egészen más.. aminek én nem tudtam nevet adni. Érzelmek híján vagyok sajnálatos módon, s nehezen tudom beazonosítani őket, főleg ha más szemében látom azokat. - Én nem szándékozlak feltartani. Csak a Gilbert lány aktája kell és vére. Cserébe te is vért kapsz. Ez körülbelül öt perc alatt lebonyolítható, szóval... rajtad áll, hogy mennyire működsz együtt - néztem rá határozottan.
- Látom, eléggé tájékozott vagy, úgy hiszem, nem is kell semmit sem mondanom magamról - jelentettem ki hűvösen, s csak azt reméltem, minél hamarabb elenged már, mert ez könnyen elfajulhat. - Nincs semmilyen trükk... Csak engedj már el - nem könyörögtem, csak megkértem rá. Óh, mennyire nagy tudással rendelkezik. Tud a vámpírvéres gyógyításaimról, meg ilyenek. Nagy híresség vagyok. Azt hiszi ezzel máris minden rendeződött? Mekkora adományozó lett hirtelen, nos valamit ki kéne találni ellene, de mivel nem tudom, hogy ő miféle teremtmény, így inkább maradok a helyemen. - Elfogadom az ajánlatod - most jól jönne valami segítség, vagy valami, amivel ezt a lányt le tudnám rázni. - Nemsokára keresni fognak engem, szóval intézhetnénk ezt gyorsabban? - kérdeztem tőle.
- Hm, lehet, hogy nem tehetsz meg itt mindent, hiszen csak egy szimpla, semmicske kis orvos vagy, de neked van közöd Elenához... ha tetszik, ha nem. Vagy netán tévednék, hogy egykoron kavartál a... kivel is? Ja, igen. A gyámjával - vigyorodtam el, hiszen az információim több, mint hasznosak. Alaric, ha jól rémlik. De amúgy meg kit érdekel a neve? Az egész olyan nevetségesen primitív. Itt mindenkinek köze van a másikhoz, olyan mint egy hosszú láncolat, és nem lehet senkit sem kizárni... már ha egyáltalán erről van szó. Nem hiszem, hogy csak úgy, a semmiből lettek barátok. - Hm, remek. Ez máris jobban tetszik. De csak mondom, hogy bármilyen kis trükkel próbálkozol... nos, elhiheted, hogy nem lesz hálás a fizetséged - jegyeztem meg. - Ha jól hallottam, szeretsz vámpírvérrel gyógyítani. Vérért vért kapsz, ami elég lesz tizenöt másik emberi életét megmenteni. Nem fair az ajánlat? - kérdeztem bájos mosollyal. MOst, hogy bejárást kaptam a Salvatore família otthonába, mindjárt könnyebb dolgom lesz. Majdnem mindennel kapcsolatban. Stefan a következő célpontom lesz... gondolom tőle nincs vér a kórházban. Felesleges próbálkozás lenne.
- Nem hiszem, hogy Elena ezt csak úgy megengedné bárkinek, ilyen dolog miatt személyesen jönne be, vagy legalábbis Damon lenne az, akit küldene - mondtam neki őszintén, mert így gondoltam valójában is. Körülnézett, utána pedig a falnak nyomott engem. Szóval, ez volt a kicsi titka. Egy természetfeletti. Szinte fogadni mertem volna... Türelmetlen egy dög. - Mit gondolsz? Én bármit megtehetek csak úgy? Az, hogy itt dolgozom, még nem kiváltság arra, hogy odamenjek az irattárba összeszedni a dolgokat - alig hallhatóan beszéltem, mert a keze még mindig a torkomnál volt. - De ha elengedsz most, megpróbálhatom - egyre halkult a hangom, remélem elenged már...
Szemfülesnek kell lennem. Legyen szó bármiről, egy bizonyos: ez a nő ismeri Elenát, ismeri Damont, és ami a legfontosabb, hogy bármikor szólhat nekik. Tehát nem adhatom meg a valós nevemet... nem. De milyen jó, hogy tudom a Gilbert család történetét! - A nevem Angela. Elena vérszerinti apjának a lánya... vagyis, egyszerűbben Elena féltestvére. És meg kell értenie, hogy... ő nem tud befáradni. Családja van - jegyeztem meg, miközben egyre inkább egy kihaltabb részhez érkeztünk a kórházban. Körülnéztem, és mikor láttam, hogy senki nincs a környéken, hirtelen elé álltam, és ujjaimat a nyaka köré fontam, úgy nyomva őt a falnak. - Nem érek rá szórakozni! - bukott ki belőlem ingerülten, és közben sziszegtem is. - Vagy ideadod azt az átkozott mappát, hozzá csatolva a hasonmás vérével, vagy olyan halált halsz, melyre még nem volt példa a történelem során, és a tanácstagok halála ahhoz képest simogatás volt! - szorítottam még jobban a torkát, és indulataim alig tudtak lecsendesedni. Utálom, mikor valaki akadályoz. És tudom, hogy erre számítanom kellett volna, elvégre ez egy elcseszett kórház, még a kéztörlőt is számon tartják... de erre tényleg nem érek rá!
Nem szeretem, ha valaki pofátlanul és illetéktelenül szeretne megszerezni valami iratot, kórlapot, és egyéb titkos dolgokat. Mindenki tudja, hogy ez így nem megy. Sosem ment ez így. Kell hozzá végzés, vagy hiteles és hivatalos belegyezési lapot kell kitölteni. - Sajnálom, de ez van. Nem adhatok ki semmit - ismételtem meg újra, és most sem billentem ki az egyensúlyból meg a határozottságból sem. A következő mondata... Az rögtön gyanússá vált. Nos, ahogyan meghallottam Elena Gilbert nevét, valahogy furcsa érzés töltött el. Sosem voltam bizalmas senki iránt, ez a lány pedig felettébb érdekes. - Megkérdezhetném, hogy milyen rokonságban vagytok? A nevedet megtudhatom esetleg? - több kérdésem is akadt a lány felé. Először ezek, majd jön a többi is, de az az érzésem, hogy semmi köze Elenához, nemhogy a rokona legyen...
Tulajdonképpen min is lepődöm meg?! Ez egy kórház. Államilag fenntartott intézmény. Az állam védi az emberek jogait (a jobbik esetben természetesen), és egy kórházi mappa, pontosabban akta... nos, igen. Eléggé privát szféra. De nekem kell az az akta. És meg fogom szerezni. Igaz, ahogyan egyre inkább kiismerem ezt a csodálatos várost, rájövök arra, hogy itt minden második emberi lény verbénával tömi magát. Még megigéztetni sem tudnám senkivel. - Ezt szomorúan hallom - váltottam át szomorkás arcra, arcom tökéletesen tükrözte csalódottságomat, majd félrebillentettem a fejem, és egy elég határozott módon történő sóhajtás után visszakúszott a mosoly az ajkaim köré. - Az egyik családtagomról lenne szó... Elena Gilbert - feleltem neki. A hasonmás aktájára van szükségem, igen. Mikor Markos végre újra köztünk lesz... mikor ismét testet ölt majd, és ismét a vezérünk lesz.. minden információra szükségünk lehet. Abban a mappában pedig számtalan információ bújkál.
Ez a nap könnyedén megy, és nincsenek súlyos betegek sem, legalábbis egyelőre. Ami késik, sosem múlik, ugyebár... Eddig mindent összevetve jó nap ez. Volt időm befejezni pár adminisztratív munkát, amit annyira, de annyira utálok. Viszont inkább én teszem, mint sem valaki olyan, akinek semmi köze hozzá. Épp az irodámból jöttem el, pár métert sem tettem meg, amikor valaki egy hozzám szólt. Rögtön egy aktát szeretett volna. Na, még mit nem... Szemtelen, pimasz. - Szia... Sajnálom, de nem adhatok ki semmit sem - mondtam neki komolyan, határozottan. - Ha már itt tartunk, miért is kellene neked? - kérdeztem tőle, mert tényleg érdekelne, miért kellene neki egy kórlapot vagy bármi más.
Tudtam, hogy hová kell jönnöm a célom elérése érdekében. Egy Utazó vagyok, kérlek! Ne is próbálj velem packázni, hiszen egyértelmű, hogy alulmaradsz. Ám nemrégiben kiszakadtam a falkából, bár talán túlzás, hogy ez egy falka. Sőt, több mint túlzás, de mit is mondhatnék? Jólesett kis szabadság. Többet között ezen a kis szabadságon sikerült kiképeznem Cassidy-t. Máris büszke vagyok magamra. Főleg mikor meghallottam a Gilbert vezetéknevet. Nem ismertem a hasonmást. De tudtam, hogy Gilbert. És hogy vámpírrá vált. Nem célom a megölése, de szívesen látnám pácban a többi Utazót. Hiszen nekik egyértelműen szükségük van az összes létező, életben lévő hasonmásra. Egyelőre csak Elenára és Stefanra. - Helló! - álltam meg egy barna hajú nő előtt, és bájos mosolyt küldtem felé, miközben fél szemmel a kartont néztem, amit a kezében tartott. - Esetleg tudna segíteni egy kicsit nekem? Szükségem lenne egy... aktára - mosolyogtam még mindig elbűvölően. Alig vártam, hogy a képembe vágja, hogy ez nem lehetséges.
- Hát, én ezért sem iszom itt... - mondtam mosolygósan. Nem tudom, hová teszik a legjobb kávékülönlegességeket, de ez itt nem különleges. - Oké, majd elmehetünk oda valamikor - ismételten elmosolyodtam, mert végül is rég nem volt hasonló barátnős estém, és majd nemsokára lesz. - Kérd el, nehogy máskor gyere be ide, mint kellene - nevettem fel a végén. Nos, hát nekem is tovább kellene indulnom, mert nemsokára lesz egy újabb műtétem, ami rutinnak számít, de megvannak a saját kockázatai. - Igen, még találkozni fogunk itt -egy halványabb mosollyal búcsúztam tőle, majd kicsit vártam, és elindultam dolgomra.
Kezdőlap
| 
||
