-Ne is menj bele. Nem akarok se okokat keresni.-emelem meg kezeim, hogy komolyan lezártnak tekintsem, s ne gondolkodjak, hogy a testvérem miért nem élt a hátat fordítás lehetőségével.
Nagyot sóhajtok, és inkább elterelni próbálom gondolataim, ahogy elé lépek, gyengéden simítva végig arcán és meggyújtva a gyertyákat, szinte hangok nélkül kezdem el gyógyítani. Azt mégis megérzem, hogy míg ő gyógyul, én villámgyorsan kezdek el gyengülni, s mire minden seb és zúzódás eltűnik testéről, szédelegni kezdek. Talán ennek az is az oka, hogy ma még semmit sem ettem, de ahogy az ágyra húz, elmosolyodom. Forró érintése és közelsége máris megnyugtat, legalábbis jól hat rám.
-Nem kapsz maradékot, nem vagy kutya.-rázom meg fejem makacskodva, és elveszek egy szelet pirítóst, ugyanis a gyomrom rendetlenkedni kezd, és nem vagyok benne biztos, hogy mást képes lennék lenyelni most.
De a szót hamar a tegnap estére telei, mire magam alá rántom lábaim és feljebb araszolok az ágyon. Vállat vonva bontom ki hajam, s hagyom, hogy az vállamra omoljon, s míg a kezemben lévő gumival babrálok, érzem a fürkésző tekintetét.
-Nem tudom mit akarsz hallani. Igazából én sem tudom, mit akarnék mondani.-ismerem el, elrágcsálva a pirítóst, majd a telefonomért nyúlok és egy gyors pötyögést követően küldök egy sms-t a főnökömnek, hogy nem érzem jól magam és szeretnék kivenni egy napot.-Csak éreztem, hogy valami megváltozott, amikor ott kint, a csillagos ég alatt elaludtál mellettem. És őszintén szólva azt hiszem, hogy ugyan az a dolog hiányzott mindkettőnknek. A szabadság, hogy emlékezni kezdtünk arra az érzésre, mikor nem kötött semmi. De bennem épp ez fogalmazott meg egy másik kérdést is. Illetve többet is.-nyelek nagyot, majd elmosolyodva rázom meg fejem.-Igazából, apró hülyeségek. És igazából addig meg sem fordult a fejemben, míg el nem képzeltem azt a jövőt.-hebegek-habogok, és én magam sem tudom, hogy mit is akarok mondani, így elcsenek egy szelet bacont a tányérról és tekintetét kerülve, a takaró gyűrődéseit pásztázom.

- Én úgy hittem, hogy egy alfa megérzi a saját vérből valót - dünnyögöm. - Félig én is félholdas vagyok. Sőt, igazából, születés jogán én vagyok az alfa. Ki tudja, talán a testvéred a kelleténél jobban félti a pozícióját, pedig ha van valaki, akitől nem kellene, az én vagyok. Viszont mint ahogy már rávilágítottam, a családomat egyesek árulónak tartották, mert az apám más falkából származott. Talán ez motiválta a támadást. Vagy talán az, hogy Hayley legalább olyan forrófejű, ahogy te. Ezer féle magyarázatot fel tudnék sorolni - legyintek végül, miközben kissé deformált fejemet nézegetem a szekrény tükrében.
- Attól ne félj, hogy újabb sérülést okoznánk egymásnak. Ami engem illet legalábbis nagyon távol állok ettől. Talán emberi fejjel már ő is másképp tervezi a következő találkozást, mint négy lábon és csaholva - sóhajtok fel. - Ha nem, hát... elég eseménydús lesz az esküvőnk - húzom félre kissé a számat. Na igen, az ellenszenv elsőre megvolt, de hajnalban - immár emberi hangon - nagyjából tisztáztuk a dolgokat. Nem lettünk éppen jóbarátok, de talán a következő találkozást anélkül megússzuk, hogy Les-nek a cafatjainkat kellene szedegetni a környéken.
Aztán ahogy Les elém áll, már tudom, mi következik. Lehunyom a szemem, de még így is érzem, hogy a gyertyák fénye fellobban, és bizsergés fut végig a bőrömön. Nem látom ugyan, de tudom, hogyan forrnak be a sebeim, és a fájó lüktetés is elcsitul a szemem környékén. Legalábbis mikor feltekintek, immár tisztességesen látok mindkét szememmel, és van "szerencsém" látni azt is, ahogy Les némileg szédelegve áll előttem - nem kell sokat gondolkodnom rajta, hogy miért.
- Nem - mondom határozottan, és kezénél fogva odahúzom az ágyra, magam mellé. - Reggeliznünk kell - nyomom meg a többes számot, aztán odahúzom a kaját, és először is Les ölébe tolom a tálcát. - Egyél. Nekem a maradék is elég lesz. Vissza kell nyerned az erődet - veszek ki egy bacont, és lassan rágcsálni kezdem. - És ha már itt tartunk, és ma mindketten itthon maradunk, talán megbeszélhetnénk a tegnap estét is. Mert láttam, hogy van valami, amit nem mondtál el nekem, és kissé a frászt kapom ha belegondolok, mi minden lehet az, amivel kapcsolatban meggondoltad magad - fészkelődöm az ágyon, és nem is nagyon tudom leplezni a szorongásomat.

Fáradhatatlanul hiszem, hogy megoldható ez is, legalábbis próbálok a jövőbe úgy tekinteni, ahogy megígértem neki a nászéjszakánkon. Kitartok mellette, történjen bármi is. Ennek fényében pedig inkább a konyhába megyek reggelit csinálni, minthogy a gondolataimmal egyedül maradjak a teljes csendben, miközben tudom, hogy az ajtó túloldalán egy cseppet sem jó állapotban lévő férfi ücsörög magányosan. A férfi, aki a férjem volt, és akinek hálás lehettem, hogy mellettem állt. De oldalt nem akartam választani, s mikor visszatérek a tálcával ez az egyetlen konok gondolat jár ide-oda a fejemben. Ha ilyesmire kér, nem voltam benne biztos, hogy tudnék választani. A családom volt, de Hays is annak a részese volt.
Kilép a fürdőszobából, de esélyt sem adok neki, hogy menekülhessen, hogy elküldhessen. Tények elé állítom, melyek a gondolataim voltak, és olyan makacsság csendült meg hangomban, ami még soha. De egy percig sem éreztem úgy eddig, mint most. Távol álltam tőle, mégis közel, míg meg nem szólalt. Akkor pont annyira nyugodtam meg, mint amennyire szükségem volt erre az érzésre. Aggódtam érte, és egyszerre aggódtam Hays miatt is. Tudtam, hogy ez a város sosem volt és nem is lesz a béke szigete, de az, hogy két családtagom egymásnak essen és még tetézze a rosszat, valahogy nem szerepelt a havi lebontásokban, amikben különböző dolgokat tűztem ki célul magam elé.
-Mit vársz egy alfától? Te vártál volna? Kétlem.-ismertem azt a vehemens fellépést, amivel képes volt egy alfa érvelni a sajátjai mellett, amikor a területét féltette. Pláne egy másikkal szemben. Még akkor is, ha az a másik tulajdonképpen semmi rosszat nem akart.-Nem fogom senki pártját. És a jövőben sem fogom. De ahogy mondtam, ha valamelyikőtök a másikban maradandó kárt okoz, amin nem tud senki sem segíteni, nem fogom szó nélkül hagyni.-tisztázom ismét, és lassú, bizonytalan léptekkel sétálok elé. Ahogy elé érek, ujjaim gyengéden végigsimítanak arcán.-Csak ne sokszor kérj ilyet azért, mert ritka ronda monokli van a szemed alatt.-ejtek el mosolyt, és így szemből valóban ijesztőnek hat a folt, mely alól szeme éppen csak kilátszik. Lehunyt szemmel veszek egy mély levegőt, a szobában lévő gyertyák pedig egyszerre lobbannak lángra. Nem nyitom ki szemem, lassan suttogva a szavakat, hagyom, hogy erőm testemből átszálljon övébe, hogy a sebek összezáródjanak, hogy felszívódjanak a sérülések nyomai, hogy újra egészséges legyen. Kicsit megszédülök, mikor kinyitom szemem, hisz a fogyó Hold ereje kisebb, mint a növekvőé. Arról nem is beszélve, hogy milyen régen változtam át utoljára.-Reggelizned kellene...-suttogom, kicsit kóválygó fejjel, ami bizonytalan mosolyomon is jól látszik.

Biztosra veszem, hogy Les utánam fog jönni - vagy hogy ledorongoljon, vagy hogy kissé megpróbálja enyhíteni a légkört - de mégis egyedül maradok a fürdőben. Valahol talán nem is igazán bánom, jobb, ha van időm lehiggadni azok után, amiket Les a fejemhez vágott, és van időm, hogy megpróbáljam legyűrni magamban a sértődött dacot.
Belemerülök a kád forró vízbe, és óvatos mozdulatokkal csutakolni kezdem magam, de sajnos az agyamat nem tudom kimosni, pedig nem ártana az ide-oda csapongó gondolataimat kimosni a fejemből. Még mindig magam előtt látom a perceket, ahogy Hayleyvel harcoltam, aztán Les arca és tekintete, amikor meglátta, milyen állapotban jöttem haza. Keserves sóhajtást gyűrök vissza a mellkasomba mikor rájövök, hogy a fürdőbe bezárkózva csak elodáztam a problémákat, de nem léptünk rajtuk túl.
Igazából arra rezzenek fel, hogy szalonna és tojás nyálcsordító illatát érzem, és ha más nem is, de ez hamar kiver a kádból. Nem vacsoráztam, még azt a nyomorult nyulat sem tudtam éjjel megenni, szóval meglehetősen szédelgek már az éhségtől. Az is lehet, hogy ez afféle békejobb Les részéről. Hát lássuk, mi következik ezután...
Egy derekamra csavart törülközőben lépek ki a fürdőből, és nézem, ahogy Les csaknem leejti a fényképet, ami az éjjeliszekrényen szokott állni. Emlékszem rá, az első közös út fényképe... amikor még nem sejtettük, hogy a házasság néha nehezebb, mint ahogy gondolná az ember.
Leülök az ágy szélére, nagyokat szippantok a kaja illatából, aztán beletúrok nedves hajamba.
- Nézd... - mondom lassan, mikor Les befejezi a mondandóját. - Nem mondtam egyetlen szóval sem, hogy nem vagyok hibás. Óvatlan voltam, ezt nem lehet tagadni. Ugyanakkor úgy hiszem, az én vétkem mégis kisebb, mint a testvéredé. Elvégre ő esett nekem. Legalább megvárhatta volna, hogy bármi módon tudtára adjam: nem bajt keverni mentem a mocsárba - rángatom a vállam. - Nyilván neked sem könnyű, akármelyik ujjad harapod meg, így is, úgy is fáj. Nem is kérek olyat, hogy válassz partvonalat. Alighanem jó ideig úgysem találkozom újra Hayleyvel, szóval... nem kell félned tőle, hogy lennének ennek a találkozónak további következményei. Legfeljebb ha ti találkoztok, elmagyarázhatod neki, hogy néha a lassan járj, tovább érsz elv nem is akkor hülyeség - mozgatom meg vállaimat és derekamat. Már érezhetően jobb a dolog, de még nem tökéletes. A szekrény tükrében látom a fizimiskámat, meg a bedagadt, kék-zöld szememet. Úgy festek, mint Küklopsz. - Szóval... megbékéltél annyira, hogy segíts egy kicsit? - kérdezem aztán, mintegy én is felajánlva ezzel a békülés lehetőségét.

Kicsit úgy éreztem magam, mint egy csapdába esett madár. Nem tudtam kezelni az idegen helyzetet, vergődtem, mintha ketrecbe zártak volna. Menekülni akartam, mégis maradni. Hangom pont arról árulkodik, hogy fogalmam sincs, mit is akarok, s ahogy a szobába araszolunk, hallom hangján, hogy ezzel én is csak további sebeket okozok rajta. Ismerős volt a helyzet, s most valami olyasmit érezhettem, mint amit ő érzett fél éve. Mikor napokig farkas alakban feküdtem az ágyon, és próbáltam meggyógyulni mielőbb, neki hála, pedig sikerült is.
Alig tudnék reagálni, becsapja maga mögött az ajtót, és egyedül maradok a gondolataimmal, tehetetlenül. Nm megyek el, nem mozdulok, csendben hallgatom a csobogó vizet, majd mikor hallom, hogy elmerül a víz alatt, visszafordulok a konyhába és gyorsan felütök két tojást, némi pirítóssal, amit aztán egy tálcára teszek és visszasétálok vele a fürdőbe. Leteszem a komódra, kicsit elmerengve az onnan rám néző képre. A tavalyi emlék, az első közös utunkról, ahol először szembesített vele, hogy el akar venni. Csillogó szemekkel néz rám, s nyom csókot arcomra, míg én a kamerába vigyorgok. Elmosolyodom, de a kép olyan távolinak tűnik hirtelen, hogy mikor kilép a fürdőszoba ajtaján, kis híján elejtem a képet.
-Nem megyek sehová. Még egyszer nem futamodok meg.-jelentem ki határozottan és szinte el is feledkezem a reggeliről, amit neki készítettem, egyből hagyom, hogy szavaim előtörjenek.-Te ugyanannyira hibás vagy ebben az egészben, mint ő vagy én. Nem fogom azt mondani, hogy nem érdemelted meg, de azt sem, hogy igaza volt. És nem fogok választani sem. Egyikőtöket sem fogom elveszteni egy ilyen hülyeség miatt. De ha még egyszer valamelyikőtök a másik ellen fordul, nem mondom, hogy egyszerűen legyintek majd.-tudom jól, hogy szemem sötétkéken izzik, határozottságom alátámasztva, szinte nem is pislogok.-De addig innen el nem megyek, míg te így nézel ki és nem beszéltük meg a történteket.-mérem végig, s tudom, hogy most először csillan meg a ma este folyamán az igazi aggodalom a szememben és hangomban. Nem a szánalom vagy sajnálkozás, sokkal inkább a fájdalom, hogy így kell látnom.

(konyha)

Les segítségével átkanalazom magam a küszöbön, miközben erőteljesen rágom a szám szélét, úgy, hogy csaknem kiserked belőle a vér. Minden erőmre szükségem van - nem, ezúttal nem a járáshoz - ahhoz, hogy ne mondjak olyat, amit később még csakugyan magam is megbánnék. Mert a legutolsó mondata, ami kicsúszott a száján, az felért egy emberes gyomorba öklözéssel. Engem téptek és martak össze egy ostobaság miatt, és valahogy Les mégsem miattam, vagy épp a testvére miatt aggódott, hanem önmaga miatt, hogy milyen helyzetbe került általunk. Talán még soha, egyetlen vitánk vagy veszekedésünk alkalmával sem éreztem magamtól őt olyan távol, mint most, ebben a pillanatban. A szám íze keserűvé válik, mintha epét rágnék, és bármennyire is igyekszik aggódást sűríteni a hangjába, ez most mind hazug, és hamis módon cseng.
- Köszönöm, de majd megoldom magam. A fürdést, és a gyógyulást is. Nem kell a segítséged - mondom aztán keményen, és kibontakozom a karjai közül. Annyi büszkeség szorult belém még a jelen körülmények között is, hogy ne kérjek a hamis szánakozásból. Ugyanúgy, ahogy a ledorongolásból, vagy a hibáztatásból sem.
- Nyugodtan menj csak be dolgozni - morgom, mikor elérek a fürdő ajtajáig. - Aztán munka után felkeresheted Hayley Marshallt, és egymással versenyezve szidhattok, mint a bokrot - lépek be a fürdőbe, és lendületesen - erőm maradékával - becsapom magam mögött az ajtót, kirekszetve Les-t. Fogam összeszorítva mászom be a kádba, és engedem meg a vizet, azzal sem foglalkozva, hogy a fürdőhab meglehetősen csípi a sebeimet. Segáz, történt már velem rosszabb is életem folyamán. És amit most odabenn, legbelül érzek, sokkal rosszabb bármilyen testi fájdalomnál. Nincs is csodálatosabb annál, mint amikor valakinek ilyen kedves, megértő, és aggódó felesége van, mint az enyém.

Ahogy Les vázolja a programot, önkéntelenül is elnevetem magam.
- Tudod édesem, hogy hívják ezt? - kérdezem széles mosollyal. - Ízelítő az öregek otthonából. Én egy bokor alján fogok aludni ahelyett, hogy vadásznék vagy futkosnék, te meg filmezel, és ülőfürdőt veszel. Hát, lesz mit mesélni a kalandokkal teli életünkről majd az unokáknak - ironizálok, aztán az asztalhoz vezetem, mert kb el tudom képzelni, hogy egy meglehetősen hosszú nap után igencsak jól fog neki esni a vacsora.
- Hidd el, én is szívesebben tölteném veled a ma éjszakát. Plusz bunda nélkül - mormogom keservesen, és átveszem a kanalat, hogy kiporciózzam a vacsorát magamnak is, de még a csirkés tál felett, a levegőben megáll a kezem, ahogy szóba kerül a tegnap este.
- Hm... - ráncolom a szemöldökömet. - Elég sok mindenről beszélgettünk tegnap este. Többek közt egy saját vállalkozásról, meg a gyerekről is. Nem tudom, melyikkel kapcsolatban gondoltad meg magad, de remélem, nem a babáról akarsz lemondani. A közös cégről még képes vagyok, de.... de erről nem - rázom a fejem. Mindenesetre a minimális étvágyam is elmegy, leteszem a kanalat, és elgondolkodva nézem a csirkét.
- Lehetne, hogy ezt holnap beszéljük meg? - kérdezem Les-től, nem morcosan, vagy dühösen, sokkal inkább kedvesen. Nincs szándékomban veszekedni vele, nem csak ma este, másnap sem. Biztos vagyok benne, hogy mi már túléltünk annyi mindent egymás mellett, hogy bőven áthidalunk minden létező problémát.
- Azt hiszem jobb, ha most megyek. Jobb lenne egy csendes, sötét sikátorban megejteni az átváltozást, mint az utca kellős közepén, mert épp elkések. Gyere ide - lököm ki a széket magam alól, aztán hosszan átölelem Les-t, őt is felhúzva az asztal mellől. - Igyekszem haza, ahogy lehet, rendben? - suttogom, és megsimogatom a haját, belenézve közben a kék szemekbe, mintha onnan akarnék erőt meríteni az elkövetkezendő órákhoz. Aztán mire lenyelné a falatot, és reagálna, már kívül is vagyok az ajtón. Tényleg nem árt majd sietnem...

(erdő)

Elnevetem magam, ahogy páciensnek nevezi magát, és szem forgatva nézek rá.
-A munkát nem keverem a magánélettel.-jelentem ki határozottan, de ajkamon széles mosoly üldögél, de aztán a kifejezett vigyorgás abbamarad, és bár ajkamon halovány mosoly ül, messze nem vagyok olyan vigyorgós, mint amilyen voltam eddig. Talán a Hold az oka, talán a tegnap este, magam sem tudom igazából. Minden esetre próbálok nem túlgondolni mindent, ami igen kevés sikerrel megy csak.
-Tudom.-válaszolok röviden, bár ahogy az órára néz, követem tekintetét, és én is realizálom, hogy már csak pár óra, és a csontjai nem a nyújtózkodástól fognak ropogni, aminek hála fintor suhan át arcomon. Nem voltam benne biztos, hogy az átváltozást végig bírtam volna nézni, de szívesen lettem volna mellette éjszaka. A várostól távol, vagy egyszerűen szabadon, más volt, mint emberként ebben a városban. Mintha valami törvény lett volna, hogy ahogy átléped a határt, a féktelen boldogságot magad mögött hagyod és csak akkor kapod vissza, ha kiléptél ismét a határon.
-Tudnék enni.-mosolyodom el, de gondolataim ismét másfelé kalandoznak, ami nyilván látszik rajtam, hisz ahogy kézen fog és a konyha felé vezet, csendesen, szinte az érintéséből tudom, hogy agyában ezernyi apró gondolatfoszlány lebeg, s vár valamiféle választ, reakciót.
-Helyes, én azt hiszem átadom magam egy jó fürdőnek, aztán bekapcsolok valami filmet, vagy próbálok forgolódva elaludni. Ilyenkor kicsit nehezebben megy.-ülök le az asztalhoz, ami már meg van terítve, s a csirke és a tészta is előttem van már, így szedek magamnak a tányérra.-Meg persze egyedül már nem az igazi.-nézek rá pilláim alól, óvatosan, és nyújtom felé a kanalat, hogy ő is tudjon szedni. De aztán mielőtt bármi mást mondanék, kibukik belőlem, hogy mi böki a csőröm.-A tegnap esti beszélgetéshez visszatérve... Hagyjuk, nem tudok mit mondani.-kezdek neki zavarodottan, aztán el is űzöm a gondolatot, arcát látva, illetve a saját hanglejtésem realizálva. Nem most kellene ezt megbeszélni, a mai este eleve érzékeny téma mindkettőnk számára. Talán holnapig jó lenne várni, így magamba is tömök egy jókora falatot, hogy az arckifejezésem leplezzem, és ne engedjem, hogy a szám feleslegesen járjon.

Ahogy Les felágaskodik egy apró csókért, majd magyarázatot ad, miért is jött meglehetősen későn, nagyot sóhajtok.
- Hát, szerintem még nem végeztél. A legutolsó páciens itt van - bökök magamra. - És gyanítom, belém sem lehet majd sok életet verni, se ma, meg még holnap sem - dünnyögöm, mert tisztában vagyok vele, hogy telihold utáni nap is le vagyok merülve, és ahogy telnek a napok, úgy leszek ismét egyre frissebb, mintha feltöltődnék a Hold távoztával, mint egy akkumulátor.
- Ha te is érzed a holdat, hát mit mondjak én? - nyújtózom egy csontropogtatót, és én is követem a pillantását, ránézek az órára. Van még kb három órám, és ténylegesen is ropogni fog minden porcikám. Egye fene, ez van, ezt kell szeretni... majd csak túlesek ezen a hónapon is.
- Az túlzás, hogy főztem, de valamit azért összecsaptam. Sajtos-csirkemelles tészta, remélem, hogy éhes vagy. A vacsora erejéig még társulok hozzád, aztán... - nézek kifelé az ablakon a sötétségbe - megyek, és kibérelem a megszokott kis bokromat a parkban. Mondtam már, nyugdíjas farkas leszek - nevetek, aztán kézen fogom Les-t, és az asztalhoz vezetem. Tudom, hogy tisztában van vele, hogy tegnap este sokat járt az agyam, és én is tudom, hogy valami más oka van a szétszórtságának, mint a Hold, de azt hiszem ezzel majd holnap foglalkozunk.

Éreztem egész éjszaka, hogy gondolatai nyugtalanítják, ahogy engem is, ettől függetlenül mégsem tettünk mást. Aludtunk, vagyis az álmainkban harcoltunk, és furcsa volt, hogy nem éreztem bőrömhöz simuló bőrét, mégis szabadságot akartam adni neki a gondolataival. Reggel még azelőtt eltűnök, hogy ő felébredne, s bár próbálok tisztán gondolkodni és visszarángatni magam a mások által "szürke hétköznapnak" nevezett valamibe, mégis, ahogy arcom simogatja a hajnali napsütés, inkább az előttem elterülő aszfalt jut eszembe, ahogy alattam remeg a motor, s meghúzva a gázkart, száguld mellettem a két sávot elválasztó csíkok összefüggővé mosódó csíkja. Mire beérek a műhelybe, teljesen kiürítem a gondolataim, s a "hogy telt a hétvége" kérdésre a jón túl a remekül jelzőt használom, némi élménybeszámolóval.
Amikor már szinte korom sötét van, haza indulok, az utolsó befutó autója ugyanis menthetetlennek tűnt és a fél napom nem volt elég hozzá, hogy megtaláljam a baj okát. Vagy csak ennyire másfelé jártak a gondolataim, hogy nem is nagyon figyeltem kellően a zajokra. Átlépem a küszöböt, bár már a Hold tányérja fejem felett süt, még nem érte el a legmagasabb pontját, így sejtem, hogy a függönyön homályosan átszűrődő fény annak a jele, hogy Chriest még itthon van.
Ledobom a táskám az előszobában, a cipőmmel egyetemben, majd a konyhán át a szoba felé sétálok, ahol Chriest már egy melegítőben ácsorog. felém lép, viszonozom az apró csókot, amit kapok, s ujjaim végigsiklanak vállain. Nagyot ásítok és hunyorogva nézek az órára, majd vissza Chriest arcára.
-Az utolsó páciens egy vén tragacs. Esélytelen életet lehelni bele...-sóhajtok fel, majd legyintve fújom ki a levegőt.-Vagy csak képtelen voltam meghallani a megfelelő hangokat. kicsit szétszórtnak éreztem ma magam, biztos a Hold.-fogom az égitest farkasokra gyakorolt hatására, holott ez a tegnapi befejezetlennek tűnő beszélgetés eredménye volt inkább.-Vacsora? Láttam főztél. És érzem az illatokat is.-szimatolok a levegőbe, apró mosollyal ajkamon, és a konyha felé visszafordulok, még mielőtt arcom elárulná, hogy a tegnap estéről még akartam mást is mondani. Talán el tudom rejteni a gondolataim, bár ebben igazság szerint kételkedem. Túl jól ismert.

Ahogy Les is elterül mellettem, kivételes nem bújik hozzám, és szokatlan így pihenni vele, hogy nem én vagyok a párnája, bár nyilván ő is érzi - ha nem is érti - hogy valami zajlik bennem. Nem akarom elmondani neki, hogy most a sivatagban feléledtek bennem a régvolt évek, és kissé hiányzik az a fajta szabadság, amit akkor megszoktam. Persze, semmi pénzért nem adnám oda Les-t, vagy hagynám el, és az új életemet sem, de szeretnék néha mindent hátrahagyni, csak hogy hetekig, vagy hónapokig barangoljak - és nem egyedül - keresztül-kasul az országban. Hosszú, gyönyört kínáló, szabad és független nyarat akarok. Hát, nem lesz az. Munkám van, és kénytelen vagyok eleget tenni a kötelezettségeimnek, mert már nem csak magamra, hanem a feleségemre, és az eljövendő gyermekemre is gondolni kell. Marad az ábrándozás, és álmodozás. Meg a telihold, talán akkor futok majd néhány kört, hogy kissé kielégítsem magamban ezt a fajta vágyakozást.
Nem válaszolok Les-nek, mikor egy vallomást suttog a fülembe, csak megkeresi kezem az övét, kedvesen megszorítom, és összefűzöm ujjaimat az övével, hogy legalább ennyi érintés legyen köztünk, így alszom el.

Mire magamhoz térek - az óra csipogására - már egyedül vagyok az ágyban. Kinyújtom a kezem még lehunyt szemmel Les helye fele, de már csak a levegőt tapogatom, meg egy papírcetlit, és mikor elolvasom az üzetetét, hangosan felnevetek. Az én feleségem csípős nyelve egyszerűen felülmúlhatatlan.
Némileg jobb kedvvel mászom ki az ágyból, és miután túljutok a reggeli kávé-fürdő-öltözés szentháromságon, nekifogok a mai munkának. Jobb, ha visszarázódom a hétköznapok taposómalmába.
Meglehetősen gyorsan elszáll az idő, legalábbis mire végzek, és rendet is rakom a konyhában, megjelenik a futár, hogy elvigye a süteményeket, és átad egy csekket - az első, törvényes fizetésemet. Nyűg ide vagy oda, büszkén nézegetem a papírt. Pénzt kerestem, méghozzá úgy, hogy nem fenyeget érte börtön. A jelek szerint tényleg felnőttem.
Összedobok még egy gyors vacsorát, aztán már a melegítőmbe burkolom éppen magam, ahogy Les betoppan.
- Sokáig voltál ma - nézek rá, aztán odalépve csókot nyomok a szájára. - Már azt hittem, úgy kell elindulnom itthonról, hogy csak holnap reggel látlak. Gondoltam, még addig kicsit ellehetünk kettesben, míg nem bundában fetrengek majd, és a vonyításon kívül nem leszek képes más kommunikációra - vigyorgok. - Zűrös napod volt?

Nem velem volt a baj, legalábbis én úgy éreztem, és azt se mondtam volna, hogy vele igen. Egyikünk sem volt hibás ebben, s bár egymáshoz csiszolódtunk, s formáltuk a másikat, akadtak pontok, amiben egyszerűen nem egyezett a véleményünk. Ez nem volt baj, legalábbis egy pontig, attól viszont még mérföldekre voltunk. Próbáltam feladni a szabadság elleni képzelgésem, elhinni, hogy van más is, de ennyi szabadságra mindig is szükségem volt. Magam miatt, s azt hiszem egyenes arányost kettőnkért is.
-És mi van akkor, ha nem akarunk éveket várni?-szegezem neki a kérdést, bár próbáltam úgy gondolkodni, ahogy ő. Évekre előre tekinteni, de ismerve a helyzetünk, a várost, kételkedtem benne, hogy valóban lenne értelme évekre tervezni, ne pedig csak egyik napról a másikra élni. Ahogy ő, úgy én is spontán voltam. Hajlamos voltam ugyanakkor nagyon túlgondolni a dolgokat, s talán most is épp ezt tettem, amivel tudtam, hogy nem sok jót érhetek el.
Felpattanok, kimászom a kádból, s mivel hajam vizesen omlik vállamra, gyorsan megszárítom azt, míg ő a fürdőből kisétálva az ágyhoz sétál. Elfordulva szárítom meg a loboncom, s fésülöm egyenesre aztán a tincseket, mígnem lekapcsolva a lámpákat, csatlakozom hozzá. Nem bújok hozzá, inkább mellé dőlök, arcát fürkészem egy ideig, majd gyengéden végigsimítva arcán, hagyom, hogy tovább merengjen, s mielőtt elaludnék, csak egy apró szót suttogok neki.
-Szeretlek.-s bár lehunyom a szemem, torkomban hirtelen hatalmas görcsöt érzek, de nem engedek a kísértésnek. Mozdulatlanul fekszem, csendben szuszogva, titkon arra várva, hogy eltelik a Telihold, és kicsit rendeződnek a viszonyok.

Az éjszaka hamar lepereg, reggel előbb kelek, mint ő, így a fürdőbe csoszogva berakok egy mosást, becsukva az ajtót, hogy semmit se halljon ebből, majd lefőzök egy adag kávét, töltök a bögréjébe, amit aztán a komódra teszek mellé egy papírfecnivel "Légy jó és próbáld meg nem felgyújtani a házat. Ma sem. Szeret, Les". Felöltözöm, felkapom a táskám, és elindulok a műhely felé, ahol remélem, hogy gyorsan telik majd az idő, s a nap is. Csak ez az éjszaka, és vége ennek a kínzó részének is a hónapnak. Érzem a csontjaimban a Teliholdat, de igyekszem elkerülni az átváltozást, s reménykedni, hogy minden úgy történik, ahogy mondta. Meghúzódik egy bokor alatt, átalussza az éjszakát, és hajnalban mellém fekszik az ágyba...

Tudtam, hogy nem fog belemenni simán az ötletembe, amit kissé morcosan veszek tudomásul. Igazság szerint mindig érzékenyebb voltam telihold közeledtével, nagyjából úgy, mint egy nő a periódusa közepén. Ennek ellenére igyekszem leplezni a csalódottságomat, már csak azért is, hogy ne tegyem tönkre az elmúlt nap jó hangulatát. Valahol lehet, hogy a város is bűnös volt: amint kiértünk a határt jelző táblán túlra, minden szép és jó volt köztünk, a város határain belül pedig meglehetősen hajlamosak voltunk a veszekedésre és nézeteltérésekre. Hiába, ez New Orleans sajátossága. Úgyhogy inkább nem reagálok rá, hogy finoman kimondja, hogy jobb néha távol lenni tőlem.
- Hát, akkor pénzes farkas, ha így jobb. Bár gyanítom, ha engem nézel, akkor olyat továbbra sem fogsz látni. A gazdagság meg vagyon mindig el fog kerülni, de talán azokat a körülményeket meg tudom teremteni, amiket mindkettőnknek nélkülözni kellett egész életünkben - vonok vállat. - És attól lehet beszélni a családról, gyerekről, és ilyesféle dolgokról, hogy még évekre vagyunk ettől. Életem 28 éve alatt a sponteneitás híve voltam, és mindent úgy vettem, ahogy jött. De most már nem csak magamért vagyok felelős, szóval szeretnék előre gondolkodni, akár évekkel is, ennyi az egész - vakargatom a borostás képemet. - Ezt azért remélem nem ítéled el - teszem hozzá, majd amikor közli, hogy kihűlt a víz, lecsutakolom magam, és csatlakozom hozzá immár kádon kívül, bár egy bokszeren kívül nem erőltetem túl az öltközködést.

Átvonulunk a hálóba, aztán végigvetem magam - végre valahára - az ágyon. Kényelmes a lakóautóé is, de tény mi tény, azért ezt a kényelmet nem tudná überelni semmi sem. Elhelyezkedem, és némán révedezem a plafonra. Különös érzések futkosnak bennem fel-alá. Csodálatos volt az elmúlt nap, és Les-el lenni úgy, mintha csak most ismernénk meg egymást, és olyan boldogan voltunk együtt, mint kapcsolatunk kezdeti napjaiban. De bárhogy is, ez a rövidke kirándulás valahol a lelkem mélyén felkavart.

Elmosolyodom, és valóban igazat is adok neki.Szerettem a kalandokat, világ életemben én is úton voltam, ezt most mégis félre tudtam tenni. Szerettem, ahogy most éltünk, hogy végre volt egy közös hely, amit otthonnak hívhatunk, hol békésen ücsöröghetünk a kádban, hogy volt egy hely, ahová jól esett hazaérni. De a kedvem, s a hangulat hamarosan lehűl, és a téma a már sokat firtatott munkák irányába halad.
Tudta jól, hogy nem fogom feladni azt, amit most csinálok, hogy ennyi szabadságot akartam magamnak. A férjem volt, de nem tudott minden téren befolyásolni. Ez az énem is az enyém volt, a részem, amitől nem szívesen váltam volna meg.Szavai, mintha megértésről árulkodnának, de azért ebben kis mértékben mégis kételkedtem.
-És ezt hogy képzeled? Nem akarom, hogy ezt az egészet koloncnak érezd, hogy úgy gondolj rá, mintha kényszer lenne. Tudnék nélküle élni, csak...-vonok vállat, mert a csak után valami olyasmit készültem mondani, amivel igazán megsérthetem-Ennyi szabadság kell, egy kis tér. Bármennyire is szeretlek.-nyögöm végül ki, de hamarosan a gyereknevelés kérdését is összevonja ezzel, mire elmosolyodva túrok nedves hajamba, kicsit közelebb csúszva hozzá.-Megtollasodni? Nem láttam még tollas farkast, de kíváncsian várom az eredményt.-nevetem el magam, majd arcomról eltűnik a vigyor és inkább egy elgondolkodó kifejezés kerül a helyére.-Kezdünk úgy beszélni erről, mintha nem is lenne olyan távol ez az egész. Nem, mintha bánnám. Épp ellenkezőleg. Boldoggá akarlak tenni. Minden téren megadni azt, amiről az a kisfiú a gumikacsájával egy kádban csak álmodozhatott.-egy ideje foglalkoztat ez a gondolat, talán Hays-nek is köszönhetően. Fiatalabb volt, mint én, még ha csak egy évvel is, de ő már a maga abszurd módján egészen révbe ért. Bár megrémített a gondolat valahol, hogy mi lesz, ha valamit nem csinálok jól... a gyerekemnek sosem kívántam volna azt az életet, mint ami nekünk kijutott.
-A tollas farkas lehet, hogy nem létezik, de libabőrös igen. Gyere, kezd hideg lenni a víz.-állok aztán fel, hisz időközben a habcsókok is eltűntek a víz felszínéről, és a víz is kellemes melegből kezdet kellemetlen hűvös lenni. Magam köré tekerve egy törölközőt, kilépek a kádból, megtörlöm a hajam is, majd megtörölközöm és felkapom a pizsamául szolgáló rövidnadrágot és kinyúlt felsőt.

- Nocsak - pimaszkodom egy sort - a vagány, vad lány amint egy nagyobb géppel találkozik, mint egy motor, azonnal mártírrá változik? Én élvezem a nagy gépeket. Tudod, ha nem lennél, és még mindig magányos farkasként élnék, elgondolkodnék rajta, hogy felüljek egy kamionra, és járjam az országot keresztül-kasul. Végeredményben az egész eddigi életem erről szólt - tűnődöm hangosan. - De most már itt vagy, és ez azért többet ér, mint a kalandozások - mosolygom el magam, de aztán ez a vigyor le is hervad a képemről, mikor szóba kerül újra a munka.
- Igen, tudom. Tisztában vagyok vele, hogy te mit kedvelsz. És félre ne értsd, szeretek sütni-főzni, de ez.... nem mozgalmas munka. Nem olyasmi, ami minden értelemben kielégítene. Nem tudom ezt neked jobban elmagyarázni... kissé nyugdíjas állás, hogy dolgozom ugyan, de itthon vagyok. Bár, ha megszületik a legkisebb farkas, ez nem lesz rossz pont, hogy én is itthon lehetek majd veletek. És tökéletesen tudom azt is, hogy téged maximum egy feszítővassal lehetne a műhelyből elhúzni, és hogy alighanem meggyűlölnél, mert tönkretenném az álmodat. Legalábbis egy részét. De talán idővel nyithatnánk közösen egy műhelyt. Akkor nekem is lenne közöm a gépekhez, és érezném a határok nélküli száguldás és szabadság illatát, még ha képletesen is - nézek Les-re elgondolkodva, és eleresztem a lábát. - Ez persze távoli gondolat. Egyelőre oklevet akarok kapni mestercukrászatból, és némileg megtollaskodni - nevetek fel. - Tudod, mi lenne klassz? Ha idővel lenne egy fiunk, vagy lányunk, meg egy műhelyünk. És mi ketten összeraknánk egy motort az ifjú Wolfswoodnak, hogy mindenben hasonlítson ránk. Nekem tetszene ez a gondolat.

A kisfiú gondolatán jót mulatok, majd felvéve a kihívást a hátamra, könnyedén formálok egy formás kis motort, ami még úgy is hat, mintha épp gurulna, hisz a levegőben felé halad, majd szertefoszlik és a hab visszahullik a magas halom tetejére.
Ahogy masszírozni kezdi lábaim, behunyt szemmel döntöm hátra fejem, de nem sokáig maradok így, egyik szemem kinyitva fürkészve nézek rá, majd visszahunyom a szemem, és úgy szólalok meg.
-Nem, ez arra megy ki, hogy túl rég vezettem ennyit egy több tonnás járművet és felettébb jól esik, hogy végre kezdem érezni a lábujjaim és a bokám.-vázolom fel röviden a tényeket, de aztán mégiscsak kipattannak szemeim és a csendes pihenőnek lőnek. Szavai lassan eljutnak tudatomig, mire nagyot sóhajtok. Ellenben vele, én nem itthonról dolgoztam. És tetszett vagy sem, örültem neki vagy sem, de nem értettem sok mindenhez. Nem volt ki tudja milyen papírom arról, hogy fel tudok építeni egy házat, de még arról se, amivel foglalkoztam. Sok minden ragadt rám az évek alatt, ami jól jött, és most tudom kamatoztatni, s szerettem kocsikat és motorokat buherálni, pláne az emberek arcán mulatni, ahogy megdöbbenve tudatosul bennük, hogy szinte hang alapján pontos diagnosztikával állok elő.
-És mivel foglalkoznánk? Nem értek sok dologhoz és imádom azt, amit most csinálok. Tudom, hogy ez újra és újra elő fog kerülni, de...-sóhajtok, majd kimondom, ami éppen akkor a gondolataim között motoszkál-én nem érzem kötöttségnek azt, ahogy most vagyunk. Szívesen adok bele bármit, hogy neked saját vállalkozásod legyen, ami jól működik, még a futárkodást is vállalom, de nekem szükségem van erre.-húzom el lábam öléből és próbálok egy mosolyt arcomra erőltetni, igaz arca láttán nem úgy érzem, hogy ez bármin is változtatna.-Nem azt mondom, hogy soha nem mennék bele ebbe, de ezt most jó így. Talán majd, ha az apró lábacskák is dobognak a parkettán, és már unom az anya szerepet, máshogy fogom gondolni. Sőt, biztos. De ki tudja, mikor jön az el.-nem akartam a jövőt görcsösen, naptárszerűen megtervezni, s mivel egyenlőre még magamban sem gondoltam át rendesen a dolgokat, amik mint könyvek, hevertek a földön,  arra várva, hogy polcra kerüljenek, nem akartam eldönteni semmit sem. Pláne nem most, és nem ilyen hirtelen.-Remélem megérted.-pislogok rá, bár nem is igazán tudom, hogy milyen válaszra várok igazán.

Tökéletesen biztos voltam benne, hogy ahogy maga elé képzeli a bilifrizurás kisfiút, akit a képen látott, és ehhez odagondol egy gumikacsát, na ennek fix, hogy röhögőgörcs lesz a vége. Nem is tévedek, egészen addig vihog az abszurd és morbid képzeten, amíg könnyes nem lesz a szeme, én meg hagyom, hagy adja ki magából a jókedvet. Ha annak idején láttam volna magam így pancsolni, most alighanem én is elszórakoznék az emléken, szerencsére ettől sikerült mindeddig megóvni az önérzetemet.
Aztán ahogy lecsillapodik, már a jól ismert elfogadott kihívás villan fel a szemeiben, és kis próbálkozás után egy elég pofás kis motort hoz össze a fürdőhabból.
- Oké, feladom - emelem fel tenyereimet. Ha azt mondanám neki, hogy formázza meg Jézust egy dinoszarusz hátán, alighanem arra is képes lenne, majd ellenvetés nélkül fogom meg a lábait, és lágy mozdulatokkal masszírozni kezdem.
- Ha ez most arra megy ki, hogy csábíts, akkor nem jársz sikerrel - vonok vállat. - Tudod, hogy mindig kívánlak, de azt még nem, hogy az akaraterőm jóval nagyobb annál, mint te azt hiszed. Ami meg a munkát illeti, hát fene tudja, hiányzik is, meg nem is. 10 évet éltem le úgy, hogy soha, semmiféle kötöttség nem volt az életemben, beletelik egy időbe mire megszokom, hogy fel kell kelnem, és dolgoznom kell délutánig. Ráadásul nekem rosszabb, mert itthon vagyok, és igencsak erőt kell venni magamon, hogy ne kezdjek el tévézni, vagy bármi mást csinálni. Egyébként meg ha valaki kívülről ránk néz, biztosra veszi, hogy te hordod a nadrágot, mert férfias munkát választottál, míg én a konyhapultnál állok. Viszont talán nem véletlen, hogy a sztárszakácsok mind férfiak - gondolkodom hangosan. - Amúgy felvillant már a fejemben, hogy ha összekaparunk némi pénzt, nyithatnánk egy közös vállalkozást is. Valamit, ami mindkettőnket érdekel, és ahol a magunk urai vagyunk. Mit szólnál hozzá?

Féltem egy halom dologtól, de jelenleg a béke szigetén éreztem magam. Túl boldog voltam ahhoz, hogy a Telihold gondolata foglalkoztasson. Nem akartam arra gondolni, mivel jár majd, a jelenben akartam kicsit elsüllyedni.
-Ne...-nevetem el magam, ahogy a kép szinte élesen körvonalazódik szemem előtt, ahogy egy gumikacsával játszik, s nem tudom megállni, hogy ne vihogjak ezen egy sort, míg szinte könnyezni nem kezd a szemem.
A kihívás szagát ismét megérezve, egyszerűen elvetem a farkast, és kis koncentrációval először egy robogót, majd egy igazi choppert formálok a habból.
-Cserébe megmasszírozhatnád a talpam.-dugom lábaim aztán ölébe, mikor a nem hivatalos fogadás nem hivatalos tétjét be akarom rajta hajtani. De arcomon még mindig ott csücsül a széles vigyor.
Helyeselve bólogatok, bár azért ennyire nem lennék végzetes és veszélyes, de az biztos, hogy a fürdőben a hideg víz alá ültetném először, valami kellemesnek nem nevezhető módszert alkalmazva ennek eléréséhez.
-Nem tisztaságmániás vagyok, inkább következetes. A fürdés nem fáj, nem fáraszt. A takarítást nem szereti a hátam, és rendkívül le tud szívni. Szóval nevezd ahogy akarod, de inkább veled fürdök, mint utánad vagy magam után takarítok. -érvelek szerintem elég jól a fürdés mellett, bár megkérdőjelezést nem is igen várok, inkább beleegyezést szeretnék.
Elnevetem magam, és felé tolok egy adag habot.
-Ugye tudod, hogy a következő két hétben sokszor foglak még ezzel kínozni?-vonogatom szemöldököm, míg ujjaimmal karom kezdem el megtisztítani az izzadtság és a sivatagi por maradványától, míg a kellemes meleg víz szép lassan leáztatja rólam a két nap piszkát.-És egyébként is, holnap reggel irány dolgozni. Már egészen hiányzik a motorolaj szaga.-hát az már biztos, hogy mi valami furcsa, fordított univerzumba élünk, ahol a szerepek kicsit felcserélődtek munka területén.

Két lábam Les két oldalánál pihentetem, és magamban örülök a jókora kádnak. A régi lakás kádjában is elfértünk persze, bár eléggé úgy, mintha egy bőröndbe gyömöszöltek volna minket, bár tökélyre fejlesztettük a mondást, miszerint sok jó ember kis helyen is elfér. Itt most tényleg kényelmesen elterülhettünk egymással szemben, és még így is maradt némi hely. Felvillant a fejemben, hogy egyszer Les-nek talán felvetem egy hármas gondolatát, aztán elröhögöm magam, mert el tudom képzelni, milyen fejjel nézne rám, majd csak megrázom a fejem kérdő tekintete láttán. Jobb, ha nem teszek erről említést sem, mert nem a fejem tetejére fog kerülni a hab, hanem a torkomra, mert bele fog fojtani. Na meg persze amúgy sincs az a pénz, amiért ezt megtenném vele.
- Hát, láttad rólam a régi képet - vonok vállat. - Persze ott már tíz voltam, nem játszotam már ilyesmivel, de nem sokkal előtte még igen. Rakd össze a képet magadban... a régi Chriest Wolswood, meg egy sárga, sipítozó gumikacsa - nevetek újra egyet, és nézem a farkast, amit Les úgy formáz a habból, mint a gyerekek a gyurmából, csak persze felismerhetőbben és tehetségesebben.
- Fogadok, motort nem tudsz - ugratom aztán, és megcsóválom a fejem. - Hidd el, ha most egyedül élnék a lakóautóban, még néhány napig is mellőzném a fürdést. De jelenleg nem mernék ilyesmit megtenni. Amúgy is, ha ma így feküdtem volna kádba, alighanem arra keltem volna az éjszaka közepén, hogy kezem-lábam ki van kötözve, egy vízzel teli lavór lebeg a fejem felett, és egy szivacs csutakol meglehetősen hevesen, míg te irányítanád az egész parádét - bólogatok, mert simán kinézem belőle, hogy meg is tenné. - Nem vagy te egész véletlenül kissé tisztaságmániás? - érdeklődöm, aztán kajánra vált a tekintetem. - Na tessék. Nincs néhány órája, hogy megegyeztünk két hét önuralomban. Eddig bírtad? - vonogatom a szemöldökömet.

Követ, ami nagy szerencséje, az otthon illatát ugyanis a szobába, főleg az ágyba nem szívesen cseréltem volna az elmúlt két nap koszának szagára. Bevetem magam a kádba, bár még tisztán hallom az utánam kiáltott szavakat, ezekkel mégsem foglalkozom sokat. A habbal játszva figyelem, ahogy csatlakozik, elterül előttem, derekam két oldalán pedig megérzem a csiklandozó érzést, ahogy lábai elterülnek mellettem. A régi lakás minden szempontból kicsi volt, a kád pedig egyenesen medencének tűnt a régihez képest. De elmondhatatlanul kellemes érzés kerített hatalmába, s ahogy arcára pillantok, ugyanez süt róla is.
-Régen nem igazán volt kádam. Abban a lakásban először. És ez...-irányítok felé egy adag habot, amit aztán feje tetején teszek le-Ez boszorkányság, nem gumikacsa. De, ha szeretnél veszek neked gumikacsát, hogy érezd a törődést.-nevetem el magam, egyaránt a látványt nézve, ahogy a habkupac fejére tornyosul, s a gumikacsa gondolatától is.-Amúgy meg a kísértésre visszatérve... emlékszel, még két nap. Soha ne mond, hogy soha.-vonok vállat, továbbra is a habbal játszva, ami most épp egy farkas alakját ölti fel, nekem hála.-Gondolom meg sem fordult a fejedben, hogy a fürdést megúszod.-nézek rá gyanakvóan, bár sejtem a választ, ami inkább igen lenne, nem pedig tagadás. De minden esetre jót virulok arca láttán, ahogy fáradtan végignyúlik a kádban.

Ahogy belépünk a házba, megcsap valami különös érzés. Azt hiszem, ezt hívják az otthon ölelő karjainak, vagy hívogató, meghitt légkörének, nem is tudom. Szerettem nagyon a régi lakást is, de ez az otthon közös, ebben már én is ugyanúgy benne vagyok, ahogy Les, és alighanem nem csak most, hanem minden alkalommal is meg fogja szépíteni a hazatéréseket, akkor is, ha csak egy bevásárlás erejéig ruccanok ki.
Végignézek magunkon, ahogy Les felveti a fürdés gondolatát, és teljes mértékben egyet értek vele. Noha nem iszapbirkóztunk, de a vadonban töltött éjszaka azért ránk ütötte bélyegét. Az biztos, hogy ha én így az ágyba vetettem volna magam, büntetés gyanánt Les egy hétig fixen a padlóra száműzött volna utána.
- Benne vagyok! - értek egyet, aztán nézem, ahogy elvonul, és ahogy a fürdő ajtajában a padlóra dobálja a ruháit. - Ja, és ne vígy minket kísértésbe, mi? - dünnyögöm utána, de tisztában vagyok vele, hogy hallja minden szavam.
Nem teketóriázom sokat, én is levetkőzöm, bár én legalább egy szál bokszerban masírozom be a fürdőbe, pont arra a látványra érek be, ahogy Les önfeledten játszik a habbal, mint a gyerekek.
- Bezzeg nekem csak sípoló gumikacsám volt anno - biggyesztem le a számat, majd ledobom az utolsó rajtam lévő ruhadarabot, és bemászom mellé, aztán fejem hátrahajtom a kád szélére, és úgy nyúlok el, mint akit elhagyott az utolsó csepp ereje is, de a boldog vigyort le sem lehet törölni a képemről. Jó volt az elmúlt 24 óra. A jobbnál is jobb.

|| Kősivatag (N.O határán kívül)

Az út gyorsan elrepül, kora délutánra haza is érünk, útközben egy kellemes kis útszéli büfében hatalmas hamburgereket ebédelve, amitől a bűntudat ismét elkap.
A lakóautót leparkolom a feljárón, majd belibbenek a házba, mélyet szippantva az otthon illatába, lerúgom cipőm és már épp indulnék a nappali felé, mikor realizálom, hogy az elmúlt napon kimaradt a fürdés, így talán nem kellene bevetnem magam a kényelmes párnák közé. Chriest felé fordulok, nagyot ásítva. Hosszúnak tűnt az út, de megérte.
-Mik a terveid?-érdeklődöm, hisz az órára nézve azt is hamar eldöntöm, hogy talán fél ötkor még nem kellene elaludni, bármennyire is fáradtnak érzem magam.-Én egy kiadós fürdésre szavazok, mondjuk a kádban. Aztán bekapcsolunk valami filmet, vagy valami hasonló. Mit szólsz?-dobom a kulcscsomót végül az övé mellé és őzike szemekkel nézek rá, kérlelem szinte.-Tudod mit, dönts te mit szeretnél, én bevetem magam a kád ölelő karjaiba.-vonok vállat vigyorogva, gyors csókot nyomva arcára, majd ezzel a lendülettel elindulok a fürdőszoba felé, annak ajtajában ledobálva ruháim. Megengedem a forróvizet, s kibontott hajjal merülök el benne, ahogy a habfürdő hatalmas felhőként kezd elterülni a víz felszínén. Fogalmam sincs, hogy csatlakozik-e hozzám, így szórakozottan kotorászom a habrétegben, tenyeremre halmozva egy adagot, majd ujjaim mozgatva a levegőben kezdem eregetni a habcsókokat. Fogalmam sincs mi ütött belém, de az elmúlt nap kifejezetten feltöltött. Adott valami pluszt ebbe az egészbe, a házasságunkba, amit még mindig valami misztikus, szinte lehetetlen dolognak érzek minden nap. Egy túl jó álomnak, amiből félnék felébredni, amitől rettegtem, és most, hogy benne vagyok, el is felejtettem milyen az, ha nem itt vagyok, nem mellette.

Les arcán tükröződik némi meglepődés, mikor belép, és látja, hogy kb úgy ülök az ágyon, körberakva csomagokkal, mint amikor a kisfiú várja, hogy karácsony estéjén megszólaljon az apró harang, ami azt jelenti, beléphet a szobába, és szembesülhet a csodával.
- Ja, örülnél ha eltűnne az önfejű, makacs férjed, mi? - vigyorgok. - Nincs akkora mázlid bébi. Ez még mindig én vagyok, csak javítottam a marketingemen - pimaszkodom. - Az egyetlen, ami visszatarthatott volna, az esetleg egy rossz, vagy nyűgös nap lehetett volna nálad, ami elveszi a kedvedet. De most már nincs menekvés. Kaja van, mályvacukor van - lengetem meg a zacskót, amit kezembe nyom. - És te, meg én is vagyunk. Szóval, tedd rendben magad, és mehetünk - biccentek, mikor tesz rá egy utalást, hogy kissé letusolna, és elfintorodom. Valahogy nem szeretném egy pasiszagú nővel tölteni az éjszakámat, mert az kissé olyan lenne, mintha.... na, szóval hát olyan, amit én nem tennék meg akkor se, ha az életem múlna rajta.
Aztán a vízcsobogás elűzi ezt a perverzen gusztustalan gondolatot, hozzádobok még két kispárnát a két hátizsákhoz, majd elgondolkodva nézek a fürdőből kilépő Les-re.
- Nem tudom voltál-e már a sivatagban éjjel, ha nem akkor közlöm, hogy távolról sem olyan meleg éjjel, mint amilyen hőkatlan nappal. Ahogy lemegy a nap, lehűl a levegő. Szóval, a döntés rajtad áll, hogyan menjünk - bökök a pokrócokra. - Vastag takarók, és motorok, vagy lakókocsi, ahol lehunyhatjuk a szemünket és viszonylagos kényelem vesz körbe. Nem venném a szívemre, ha egy hét múlva ki sem látszanál a betegségből miattam.