Látom, hogy - ahogy engem is - csak a munkanélküliség fenyegetése tart vissza attól, hogy ne vessük magunkat a másikra. A vágy szinte kézzel fogható köztünk, mint az elektromos kisülés, úgy pattog egész testünk között, és én hajlamosabb lennék a karjaiba vetni magam a mámornak, de végül Les az, aki belátja, hogy ennek nem most jött el az ideje - egész pontosan pánikszerűen kimenekül a zuhany alól, még mielőtt olyasmi történne, ami nem szép befejezést hozna maga után, legalábis munka frontján. Tény és való, hogy félóra élvezet nem éri meg, hogy utána ismét munkát kelljen keresnünk, bár igaz ami igaz, talán életem legnagyobb önuralmát tanúsítom most, kivéve persze, mikor az első éjszakát töltöttem mellette.
- Persze, menekülj csak gyáva módjára - kiáltom Les után, mikor törülközőbe burkolva kisiet, persze nem gondolom komolyan, de egy adandó alkalmat sem hagynék ki a cukkolására. Aztán elzárom a meleg vizet, és kell is a hideg zuhany, hogy le tudjak higgadni, egészen addig, míg meg nem hallom az ajtó csapódását, ahogy Les munkába siet. Akkor nagy sóhajjal elzárom a vizet, kimászom a tus alól, és fejben összerakom az elkövetkező pár nap programját.

Tervek ide vagy oda, a csütörtök és a péntek úgy illan el, mint az álom. Dolgozunk, majd Les hazaesik, vacsora, és ágy... mármint alvás. A fáradtság nem is nagyon hagy nekünk lehetőséget másra. Meg amúgy is... megígértem neki, hogy a csillagok alatt fogom elvarázsolni, egészen a mennyországig, és tartalékolom... nos, mondjuk úgy, minden kapacitásomat.
Péntek estefelé, mikor végzek a munkával, és Les is akármelyik pillanatban várható, nekikezdek az előkészületeknek. Csomagolok némi élelmet, vastag takarókat, hátizsákba rámolok mindent. Vacsora ma este nincs, úgy képzeltem, megsütjük szabad tűzön az apró kis kolbászok garmadát. Hát... legalább egy valami változott a gyerekkorom óta. Most nem lopni vagy kukázni kell a kaját, hanem a hűtőből kivenni. Tény és való, jóval komfortosabb a dolog... Mindazonáltal várom, hogy újra átéljem a hajdanvolt élményeket, és kis időre újra gyerek lehessek, legalább egy éjszakára.
Ahogy a reggelre való kávét is termoszba pakolom, és a hátizsákokba süllyesztem, a kulcscsörgés jelzi, hogy megérkezik Les - fáradtan, de elégedetten. Remélem nem vette el a jókedvét a mai nap, és nem gondolta meg magát.

Magamra nyitom a vizet, jó meleget, amit csak kibír még a bőröm, és szinte érzem, mennyivel jobban ébreszt a zuhany, mint a kávé. Persze az sem kizárt, hogy a kettő együttes hatását érzem most... Élvezem, ahogy a víz egyenesen a fejem tetejére permetez, belefolyik a szemembe, a fülembe, nem tudom ennek köszönhető-e, hogy meg sem hallom, amikor Les a hátam mögé lopakodik, csak arra rezzenek meg, mikor egy csók éri a hátamat, akkor kissé kihúzom a fejem a tus alól, kipislogom a vizet, még épp idejében ahhoz, hogy lássam Les hogyan túrja hátra a már most csurom vizes haját, és ez pont tökéletes művelet ahhoz, hogy meglássam két kerek mellét, ahogy megrezzennek.
- Szép a reggel - bűvölöm a csodálatos idomokat, le sem bírom venni róla egy ideig a szemem, de tudom, hogy ha most elkapom, hogy bepótoljam vele, amivel tegnap este kicsit szemétkedtem, akkor mindketten késünk a munkából. Így hát hatalmas sóhajtással elnapolom a programot estére, helyette kézbe fogom a tusfürdőt, Les nyakára nyomok egy jó adagot, amíg szét nem folyik egész testén, és lágy mozdulatokkal mosdatni kezdem.
- Holnap péntek - vigyorgom el aztán magam szélesen. - Ha addig nem gondolod meg magad, szombat délben már csomagolhatunk is. Takaró, esetleg egy sátor... némi kaja. Olyan, amit nyílt tűzön meg lehet sütni. Mondjuk, mályvacukor - fut össze a nyál a számban. - Egyet már most véss az eszedbe: - hajolok közelebb, mint az összeesküvők - szeretkezni fogok veled a csillagok alatt.

Kicsit csalódottan, savanyú pofával veszem tudomásul, hogy hezitál az ötletemet követően. Valahogy nem erre számítottam... aztán amikor elneveti magát, nálam is leesik az egycentes, és megcsóválom a fejem.
- Hű Mrs. Wolfswood, egyszer nagyon eléri nálam, hogy istenesen elfenekeljem, de abban nem lesz szexuális élvezet. Jelenleg is nagyon viszket a tenyerem - dünnyögöm, de persze egy ujjal sem érek hozzá, amivel bántanám. Sokkal inkább elmerengek az ötletemen. Mennyire szerettem gyerekként, amikor valahová nevenincs környéken - vagy az országút közepén - leparkoltunk, és míg a nagybátyám tüzet gyújtott a lakókocsi előtt, hogy megsüsse az épp lehet, hogy lopott kaját, addig én hanyatt fekve néztem a feketeséget a fejem felett, ami tele volt szórva a világmindenség apró, gyönyörű gyémántjaival, a csillagokkkal. Minden nélkülözés dacára még soha máskor életemben nem éreztem azt a békét és nyugalmat, mint akkor. Na jó, Les-el az oldalamon igen.
- Ez azért nem volt vicces. Egy kicsit komolyan vettem - nézek Les-re szemrehányóan, de gyorsan megbékélek persze, majd olyat ásítok, hogy csaknem lenyelem az éjjeliszekrényt.
- Akkor áll az alku. Most én vagyok a programfelelős, a következő viszont te leszel. Most meg aludjuk szívem... leragadnak a szemeim - mormogom, és magamhoz ölelem Les-t, hogy ha akarna se tudjon menekülni előlem.

Még meglehetősen korán van, mikor kinyílik a szemem. Les húzza a lóbőrt, ami ritka, mert általán ő kel korábban, most viszont meglepően frissnek érzem magam, hamar ki is rúg az ágy. Kibotorkálok a konyhába, csak hogy nemsokára újra megjelenjek, egy jókora bögre, illatozó, tejszínes kávéval, és lágyan ébresztgetni kezdem a feleségemet.
- Jó reggelt édesem - doromblom halkan, és cirógatni kezdem a haját. - Hoztam neked kávét. Na jó, igazából magamnak hoztam, de Louisiana állam törvényeinek az értelmében a fele a tiéd - vigyorgok, aztán lerakom a bögrét az éjjeliszekrényre, és ledobálom a ruhákat, hogy egy szál semmiben átvonuljak a zuhanyzóba. Rám for férni egy kiadós tusolás a végleges ébredés jegyében. Talán Les-nek is lesz kedve csatlakozni hozzám.

Kicsit félek tőle, hogy vajon mi lesz a reakciója, halálra fog-e vajon sértődni, és bevágja a durcit, de megkönnyebbülök, mikor poénnak, és törlesztésnek fogja fel a félbehagyott kis akciómat, igaz, elsőre fúj egy jókorát, és úgy néz rám, mintha azt akarná megkérdezni, viccelek-e. Szerencsére aztán a jókedv aminek ma este részesei voltunk gyorsan egy nevetéssel oldja meg ezt a problémát is.
Viszont amikor kibújik mellőlem, és vetkőzni kezd, nagyot nyelek, és ekkor már úgy érzem, talán mégsem kellett volna abbahagyni a dolgot, de ekkor elfújja a gyertyákat, és bemászik mellém.
- Ne köszönd... - suttogom. - Ez azt hiszem, ránk fért már. Mármint egy ilyen este. Hogy csak így legyünk ketten, vidáman. Pláne a veszekedésünk után, szóval... - vonok vállat, és megölelem. - És én is szeretlek, Les. Jobban bárkinél vagy bárminél. Viszont eszembe jutott valami, amolyan hétvégi program, ha benne vagy. Itt vannak a motorok, és beállt a jó idő... mit szólnál, ha kimennénk a sivatagba, és ott töltenénk az éjszakát? Vihetünk sátrat, de akár csak egy takaró is elég. Tüzet rakunk, nézzük a csillagokat, fényszennyezés nélkül. Hallgatjuk az éjszaka hangjait... ahogy gyerekkoromban is csináltam. Csak most mégis több lesz, mert te is ott leszel - mondom bizonytalanul, mert fogalmam sincs, milyen válasza lesz erre az ötletre. Amikor azt mondtam, a világ minden részét meg akarom neki mutatni, amit én ismerek, egy pillanatig nem vicceltem.

Egy könnyed, vidám nevetést követően már megint tanújelét adja gyorsaságának. Mire kettőt pislognék, máris felettem van. Egyik kezével megtámaszkodik, a másikkal a haját babrálja, én pedig vigyorogva nézek fel rá.
- Naná, hogy telhetetlen vagyok. Csodálkozol? - mormolom, mint egy doromboló kandúr. - És ne hidd, hogy tehetetlen vagyok. Csak azért, mert most hagyom magam... - hallgatok aztán el a mondat közepén, mikor érzem kezét a pólóm alatt matatni. Végigtapogatja a mellkasomat, én pedig már épp kezdeném igencsak jól érezni magam, mikor lesújt az istennyila: jó alaposan lóvá vagyok téve. Mert a simogató kéz a mellkasomról hirtelen az oldalamra siklik, és nem áll le, még akkor sem, mikor már úgy sikongatok, mint valami kislány.
- Ez... nem ér, ezt nem... - fuldoklom a nevetéstől. A kis nyavalyás boszorkány, hát nem megtalálta a gyenge pontomat! Egy álló évig sikerült eltitkolnom előle, hogy meglehetősen csiklandós vagyok. Valami azt súgja, hogy ezt a fegyvert sokszor elő fogja húzni ellenem.
- Les... tényleg... elég... - csukladozom már alig kapva levegőt, mígnem aztán sikerül elkapnom a kezét, és oxigén után kapkodva, kipirult arccal bámulok fel az arcába. - Hát ez nagyon aljas volt - jegyzem meg, és megcsóválom a fejem, ahogy látom az arcára kiülő büszkeséget. Bár ezen nincs miért csodálkoznom, élvezi amikor valahol felém kerekedhet. És az igazat megvallva, én is.
- Remélem tudod, hogy nem vagyok az a típus, aki viszonzás nélkül hagy bármit is... - dünnyögöm, aztán ismét fordul a helyzet. Ezúttal ő kerül alám, háta a takaróba süpped, én pedig - vele ellentétben - ténylegesen megszabadítom a felsőjétől. Melltartóját letúrom úgy, hogy a melle alá kerüljön, aztán két ujjam közé fogom mellbimbóit, és lágyan simogatni kezdem, majd mikor az első nyögések elhagyják a torkát, a nyelvem veszi át ujjaim hegyét. Csak akkor állok meg, mikor kezével önfeledten turkálni kezdi a hajamat. Akkor felemelem fejem, aztán mellé huppanok az ágyba.
- Aludjunk bébi. Holnap ismét vár a munka - fordulok az oldalamra, de szembe vele, és majd szétvet az elfojtott jókedv ahogy résnyire lehunyt pilláim alól látom savanyú ábrázatát.

Ahogy kényelmesen elhelyezkedünk az ágyon, és felteszem a nagy kérdést, biztosra veszem, hogy egy pirulási rohamot követően elterelő választ kapok csak, annál jobban meglepődöm, mikor - tényleg elvörösödve kissé ugyan - de elmondja nekem az igazságot. Azon kapom magam, hogy szinte látom magam előtt azt a pillanatot, azokat a perceket, érzem a kinn szemerkélő, és a lakókocsi tetején doboló eső illatát és zaját, és szinte átélem ugyanazt a gyönyört, amit akkor is, mikor először tartottam őt a karjaimban.
Persze, nem is Les lenne az, ha nem fordítaná visszájára is a dolgot, és ne fűtené legalább annyira a kíváncsiság, mint engem. Lágyan simogatni kezdem a hátát, miközben a plafonra meredek, mintha onnan akarnám leolvasni a választ.
- El sem tudod képzelni, mennyire vágytam rád - mondom halkan. - Napok óta. Néha szinte beleőrültem, hogy a közeledben voltam, és néhány csóknál nem kaptam többet. Aztán rájöttem... valahogy megéreztem, hogy ez így a tökéletes. Csak persze szoknom kellett a dolgot. A nők, akikkel addig dolgom volt, hamar megadták nekem, amire szükségem volt. De te más voltál. Több, mint azok a nők ott a múltamban - fordítom a fejem Les felé. - Olyan volt az első alkalom veled, mint... nem is tudom hogy mondjam - keresem a szavakat - mint mikor a kisgyermek életében egy hosszú év után elérkezik a születésnap, az ajándékokkal. És talán emiatt a várakozás, és beteljesülés miatt, sokkal csodálatosabb volt, mint eddig bármi is. Ahogy hozzám bújtál, ahogy csókoltál... ahogy beléd olvadtam, tényleg egy emberré lettünk mi ketten - könyökölök fel féloldalamra, és apró csókot nyomok Les nyakára. - De talán azért volt más az egész, mert én azt hiszem, már akkor szerettelek. És van még valami: csodálatos voltál az ágyban, kis telhetetlen - nevetek, aztán visszahanyatlok a párnámra.

Ahogy Les is felidézi a múltat, annak minden problémájával, puhatolozózásával együtt, ahogy igyekeztünk nem túllépni egy határt, mégis, értésére adni a másiknak, hogy vonzódunk egymáshoz, önkéntelenül is elvigyorgom magam, aztán leülök az ágy szélére, és szinte látom magam előtt mindazt, amit mesél. Az első estére, mikor szállást adott, mint egy hajléktalannak. Fogalmam sincs azóta sem, vajon miért engedett be akkor a lakásába, mit látott meg bennem, amit mások nem. Aztán persze a lakókocsi, ahol először lett az enyém. Mikor megmutatta, hogy mi is ő valójában, nem éreztem félelmet, vagy undort, sokkal inkább bámulatot és csodálatot.
- Tudod, mert nyilván arra is emlékszel, hogy én is küzdöttem az érzés ellen, hogy beléd szeressek. Gondoltam, jó leszek egy éjszakára, vagy néhányra, de már akkor, amikor melléd feküdtem a sötétben, éreztem, hogy valami hozzád húz. Fura annak tükrében, hogy mindössze akkor ismertelek meg - hajtom oldalra a fejem elgondolkozva. - Aztán azon kaptam magam, hogy akaratom ellenére beleestem abba a szép, mély gödörbe, aminek most is az alján ülök - nevetek fel röviden. - És akkor karácsony este feltettem egy lapra mindent, és mikor te is elmondtad, hogy úgy érzel irántam, ahogy én irántad, az... egyszerűen szebb volt bármilyen ajándéknál - bólogatok, aztán felnézek, mikor elém lép.
- Hm... nem vagyok sem büdös, sem részeg, mint azon az első estén, mikor megismertelek - hunyorgok. - Én valami jobban ajánlanék fel - fogom át Les derekát, aztán az ágyra huppanok vele, és addig fészkelődöm, míg egyenesbe nem kerülünk, fejem a párnát éri, míg Les az én mellkasomat használja párnának - ahogy mindig is. Azt hiszem, másképp talán egyikünk sem érezné már jól magát. - Na és... mesélj, mit éreztél velem az első éjszakán, ott a lakókocsiban? - vonogatom a szemöldökömet kajánul. - Legyezgesd az egómat, szívem - somolygok a sötétben.

Ahogy a sötétben a háló felé haladunk, hagyom, hagy menjen ő előre, és mikor belép, nem csupán a virágszirmokat látja meg, de érezni is lehet édes, bódító illatukat. Látom, ahogy tekintete könnybe lábad a boldogságtól, és ez a pillantás valahogy jobban tetszik mint az, ahogy tegnap este néztünk egymásra. Szavai pedig, amiket nekem címez szinte elszédítenek, mert úgy rohan rám az öröm, és a szerelem, hogy ő az enyém.
- De igen, van rá szükség - mondom csendesen. - Néha hajlamos vagyok elfeledkezni arról, hogy a szerelem nem csak van, és kész. Olyan, mint egy virág. Táplálni kell, etetni, őrizni, mert ha mostohán bánunk vele, akkor elhervad, mintha sosem lett volna - cirógatom az arcát, aztán bólintok kérdésére. - Igen, emlékszem ezekre az első alkalmakra. Ugyanúgy, ahogy emlékszem még az első találkozásunkra, az első mosolyodra, ami miattam történt. A legelső kézfogásunkra, a legelső ölelésre, a legelső csókunkra, az első "szeretlekre", az első együtt töltött éjszakára, és napokra, Ezek életem legszebb, és legboldogabb emlékei. És nem csak így érzem, hanem tudom is, hogy velem még soha senki nem tett ilyet - szorítom Les kezét a mellkasomra. - Mert a legjobb, legszebb, ami történhetett velem, az nem esemény. Nem valami, hanem valaki. Akinél szebb és jobb nem történhetett volna velem. Te vagy. Ha választhatnék egy jobb élet és az enyém között... akkor is ezt választanám. Mert amit mások jobb életnek hisznek, az csak látszólag jobb. És tűnhet az enyém rossznak, mégsem adnám semmiért. Mert nincs jobb élet annál, amiben te ott vagy. Bár el tudnám ezt olyan szépen mondani, ahogy érzem - sóhajtok fel. - Nem vagyok a szavak embere, és ami idebenn van, azt csak érzem. Tudom, néha haragszol rám, és ki is érdemlem, de ígérem, a jövőben mindent elkövetek azért, hogy amikor rám nézel, te is mindig ugyanazt érezd, mint én, amikor belenézek a szemeidbe - mosolygom el magam. - Amikor veled vagyok, teljes a világom. Amikor megérintelek, értem az élet értelmét - engedem el aztán a kezét, és boldogan nézem, ahogy beljebb sétál a szőnyegen, és érzi a selymes szirmok érintését a lábujjain.

|| konyha

Lassan haladunk a szoba felé, útközben a konyha világítását lekapcsolva a ház azon része teljes sötétségbe borul. A hálóból homályos fény szűrődik ki, békés, meleg és megnyugtató.
Ahogy az ajtóhoz érünk, előre enged, belépek, de nem eresztem, magammal húzom. Körbenézve elmosolyodom az ágyra és az ágy köré szórt rózsaszirmok láttán és érzem, hogy testem átjárja a melegség.
-Komolyan... erre semmi szükség nincs.-nézek rá, a szoba ugyanis rendbe szedve, szinte csillog, és a nem is értem, miért fáradozott mindezzel ennyit. Felé fordulok, végigsimítva arcán figyelem az arcom fürkésző tekintetet.
-Fogalmad sincs róla, mennyire hiányoztál.-nézek szembe és lassan lábujjhegyre emelkedem.-Nem ér megríkatni az asszonyt!-figyelmeztetem sokadjára, hisz tudom, hogy tekintetem kicsit párás lett. Gyengéden csókolom meg, egész testemmel hozzá simulva, közelebb vonva magamhoz.-Emlékszel, mikor először ilyesmivel leptél meg, mit mondtál? Hogy néha képes vagyok úgy rácsodálkozni dolgokra, mintha sosem kaptam volna még ilyesmit. De az igazság az, hogy bármikor is kapok ilyesmit...-vonok vállat, magam sem tudom, hogyan is fejezzem be a mondatot.-Nem akarom megszokni sem pedig természetesnek venni. Mindig ezt akarom itt érezni.-csúszik tenyerem mellkasára.-Hogy ha így meglepsz, ki akar ugrani a szívem a helyéről és úgy érzem magam, mintha sosem lettem volna még veled és te sosem tettél volna semmi ilyet.-csúszik végig kezem mellkasától oldaláig, majd elengedem és egy pillanatra lesütöm a szemem.-Megváltoztattál. Teljesen. És erre akkor jöttem rá igazából, amikor úgy mentem el itthonról, hogy nem bújhattam előtte hozzád.-emelem rá ismét tekintetem és beljebb lépkedek, lábujjaimmal a földön lévő szirmokba túrva.

- Na erre mondják azt, hogy aki házasságra adja a fejét, az önként hajtja rabigába a nyakát - dünnyögöm kissé szemtelenül, nyakam közé húzott fejjel, mert ilyenkor már általában érkezett vagy egy párna - vagy valami keményebb dolog - hogy a fejemen, vagy annak tájékán landoljon. Jobbnak láttam védeni a kényes területet, Les szerint így is félig tökkelütött vagyok. Mindenesetre tudomásul veszem a tényt, hogy kerek perec kitiltott minden szeszes italt a lakásból.
- Bármennyire is berzenkedj ellene, a rumot pótolnom kell. Nem örülnének a megrendelőim, ha kihagynám a receptekből csak azért, mert az asszony hajthatatlan - tárom szét a karjaimat, majd nyöszörgve egy csókot nyomok Les nyakára.
- Igen, tökéletesen átlátsz a szitán. Gondoltam ha meghízol, nem fogsz tetszeni másnak, csak nekem - mosolygok. - Amúgy is rád fér ha magadra szedsz keveset. Sovány vagy - pislogok. Persze nem bántani akarom ezzel, de az elmúlt időszakok feszültsége meglátszik az alakján. Másrészt meg akarom nyugtatni afelől, hogy ha ide-oda gurulva fog közlekedni a lakásban, én akkor is szeretni fogom, és vágyok majd rá.
Aztán mikor - némi ellenvetések árán ugyan - de beleegyezik a lakásavató tervébe, a mosoly már széles vigyorba úszik a képemen. Régóta szeretnék már megismerkedni a rokonságával, mert hát végül is csak egy fajból valóak vagyunk. Nem várom el, hogy körbeölelgessenek, de ha már nem akarják karóra tűzni a fejemet, amiért elvettem Lest, azt hiszem jó eredményként fogom értékelni.
- Rendben, indulj, még mielőtt egy békülős szexbe fordítanám a ma reggelt, és ezzel rövid úton kirúgatnám magunkat - fordítom meg Lest, és finoman a fenekére paskolok. - A meló közbeni kajával majd csínján. Vacsorát akarok főzni - engedem aztán útjára egy utolsó, a tarkójára nyomott csók kíséretében.

(konyha)

- Elképzelhető - bólintok, mikor azt mondja, úgysem érteném az indokait. - Mindazonáltal néha összetenném a két kezem, ha én is akkor változnék át, amikor akarok, és nem amikor muszáj - ráncolom a szemöldökömet. Ritka alkalom lenne nálam is, abban biztos vagyok. Valahogy nem tartozik a legkellemesebb élmények közé, amikor az ember csontjai - hozzávetőlegesen 210 darab - egymás után eltörnek. És mindezt egy éjszaka kétszer: egyszer oda, és egyszer vissza.
- Hát, akkor örülhetsz, hogy a rum felét már elhasználtam a süteményekbe. Más alkohol meg nem volt a házban. Most javasolhatnám, hogy vegyünk legalább egy-két üveg töményet, de egyrészt az elkövetkező időszakban valahogy nincs kedvem hozzányúlni, másrészt el tudom képzelni, milyen pillantást kapnék most erre - fintorodom el, aztán ahogy Les odabújik hozzám, és élvezem, hogyan turkálja a hajamat, jólesően nyögök egyet.
- Először is: a tegnapi szállítmányból kimaradt némi sütemény. Nézz a hűtőbe, és vidd, amit akarsz. Mondjuk úgy, némi hazai... egyrészt ha meglátod, eszedbe jutok még annyi pasi közt is, másrészt ha valaki próbálkozna nálad, a képébe vághatod - vigyorgok. - Mellesleg, az ötletem: mit szólnál, ha rendeznénk itt egy lakásavató partit? Még akkor is, ha az emberek nem fogják letaposni egymás lábát. Meghívhatnánk Hayleyt, meg a falkáját, és az én bátyámat. Épp itt lenne az idő, hogy megismerjék egymást. Hátha az unokatestvéred is rájön, hogy mégsem vagyok olyan rossz fej, hogy egy lábon harapással kéne ezt kimutatnia.

Ahogy Les arcát látom, tökéletes tükröződik rajta - még ha nem is mondja ki - hogy kb milyen sors várna arra a merész és meggondolatlan nőneműre, aki bármivel is próbálkozna nálam. Szerencsétlennek jobb lenne, ha a világ másik felére menekülne abban a pillanatban, ahogy Les rájönne, hogy ilyesféle afférok történtek. Persze, nem kerülhetne sor ilyesmire. Egyrészt nincs más nő a környékemen, de ha lenne is, azonnali hatállyal és kőkeményen állítanám le, és húznék fel három lépés távolságot magunk közt. Minek kellene nekem másik nő, ha Les-től megkapok mindent? Szerelmet, örömöt, vidámságot - néha balhét is, ergo nem mondhatnám, hogy eseménytelen az életünk.
Aztán jócskán meglepve kapom fel a fejem, és hitetlenkedve bámulok rá.
- Farkas voltál? - ismétlem aztán utána, mint a visszhang. Legalább tudom, mit művelt addig, amíg én azon harcoltam, hogy ne okádjam le éjjel az ágyat, vagy a szőnyeget. Ritka alkalom hogy Les ehhez a megoldáshoz fordul, tudom, hogy nem nagyon szereti végigszenvedni magát az átváltozás fázisain. Legutoljára talán akkor láttam farkas alakjában, mikor egy hétig feküdt fél lábbal a túlvilágon.
- Ha az átváltozás nekem is csak így menne, talán én is ehhez nyúlnék inkább. Ennek híján viszont muszáj volt más feszültségoldó módszert találnom - mormolom. - Hogy mennyit ittam? Kb fél üveg rumot. Több nem volt az üvegben - szégyenkezem aztán kissé, és csak akkor nyugszom meg, mikor Les elém lép, és szelíd erőszakkal talpra állít, majd mellkasomra hajtja a fejét, és ekkor, de tényleg csak ekkor árad szét bennem a totális megkönnyebbülés.
- Hm... - helyeslek félig némán. - A reggeli jól hangzik, bár azt hiszem, az én gyomrom még kissé megsínyli a tegnap estét meg éjszakát - vonok vállat. - Viszont nem mondhatod, hogy az ital nem jó tanácsadó, mert adott nekem egy ötletet.

Összevonom a szemöldökömet, mikor megemlíti a nevelőapját, és ahogy őt, engem is elfog a düh a puszta említésére is a történteknek. Az biztos, hogy ha most előttem állna az a féreg, először összeverném, aztán kitépném a végtagjait, majd behoznám a seprőnyelet, vagy akár sodrófát a konyhából, és megízleltetném vele a saját módszerét, csak hogy átérezze, mit okozott akkor Les-nek. Persze mindehhez exhumálnom kellene, mert első körben Les gyilkolná le. De mivel az a patkány nincs itt, egy nagy sóhajjal megpróbálom kiadni a dühömet, mert nem akarom, hogy akár csak véletlenül is Les azt higgye, hogy ez neki szól.
- Hát igen, azt elképzelem... - mormogom aztán, mikor megjegyzi, hogy mit tenne azzal a nővel, aki megpróbálna rám mászni. Inkább nem is nagyon akarom elképzelni a dolgot. Csúnya verekedés lenne belőle, az tény. Vagyis inkább verés. Méghozzá véres verés. Les igencsak vérmes tud lenni ha elveszti a fejét, bár hogy őszinte legyek, ez inkább hízelgő rám nézve, mert végeredményben azt jelzi, hogy én is ugyanolyan fontos vagyok neki, mint ahogy ő nekem.
- A tegnap estét is ez motiválta - pislogok aztán még mindig némileg megszeppenve rá. - Meg az is, hogy összevesztünk. Szóval, úgy együttesen - hümmögök, aztán mikor megérzem a hajamban a kezét, és felemeli a fejem, már némileg nyugodtabban nézek rá.
- Szóval, szeretsz még? - bámulok úgy a szemeibe, hogy a kőszikla is megindulna a tekintetemtől. Igaza van: miért kell nekünk ölni egymást, meg ezzel magunkat is? Házasok vagyunk, nem ellenségek vagy ellenfelek. A lényeg, hogy tegyük túl magunkat a sérelmeken, és beszéljük meg őket. Vádaskodások nélkül. Az életem értelmét jelenti ez a nő, és azt hiszem nem túlzok ha azt mondom, hogy belehalnék, ha elveszíteném.

Ahog Les kilép, még mindig úgy bámulok rá, mint a megszeppent, bűnbánó kiskutya, aki épp cafatokra szedte a gazdája cipőjét, és most a farkát csóválva várja a jól megérdemelt letolást. Ezt többé-kevésbé meg is kapom, bár tény, hogy önmagához - és nyilván eredeti mondanivalójához - képest még elég finoman beszél velem. Így hát csak bólogatok bánatosan, amikor idiótának nevez. Vitatkozzam vele? Tényleg az vagyok. Bár nem esik jól, ha ezt más is észreveszi, vagy a fejemhez vágja.
- Nem, nem hittem ilyet - dünnyögöm, mikor azt mondja, hogy feltételezem, miszerint ő bárkivel ledőlne az első autó motorháztetőjére. - Tényleg nem. Sosem gyanúsítanálak olyannal, hogy bárkinek szétteszed a lábad. Inkább attól félek, hogy... mások rakatják szét veled... erővel - nyögöm ki aztán a mondatot. Úgy hiszem, a két verzió között kőkemény különbség van. Az első színtiszta vádaskodás. A második csupán féltés, és aggodalom.
- Csak gondolj bele a helyzetembe... - sóhajtok fel. - Te vajon mit éreznél, ha azt mondanám, hogy immár a konyháján dolgozom a cukrászdának, és van ott egy nő, aki rám akar mászni? Kikaparnád a szemét, tudom jól - vonok vállat. - És igazad is lenne, még úgy is, ha én folyton hárítanám a közeledését. Egy férfit ráadásul némileg nehezebb megerőszakolni, mint egy lányt - teszem hozzá. - Tudom, hogy elmondtam már, de elmondom újra. Féltelek, ennyi az egész. Akármilyen tapló bunkó is voltam, minden szavamat ez motiválta - hajtom le megint a fejem, és csak akkor emelem fel kissé zavartan, ahogy hallom, hogy Les felnevet. Bár ezt nem nevezném éppen vidám nevetésnek, jókora adag idegesség vibrál benne.
Aztán végre elér a tudatomig, amit mondott nekem, hogy ezentúl - a saját biztonsága érdekében - nem marad ott egyedül, főképp este. Ettől némileg megkönnyebbülök, és mintha némi teher kerülne le a lelkemről.
- És ezt a döntést a saját biztonságod, vagy az én lelkem nyugalma érdekében hoztad? - érdeklődöm, de már halvány mosollyal az arcomon. Remélem nem kapok most letolást azért, hogy itt vigyorgok egy ilyen, némileg még mindig komoly helyzetben.