- Rendben, legyen heti kettő - egyezem bele gondolkodás nélkül Les ajánlatába. - Esetleg idővel heti háromra is feltornázhatjuk. Ez már csak azért is nagyon jó, mert ilyenkor majd mindig jöhet a békülős szex - teszem hozzá pajzánul, és ahogy fejét a mellkasomnak dönti, aprót vonok a vállamon.
- Hát, a törülközőt is csak akkor használom, ha nagyon muszáj. Vagy akkor, ha látod - vigyorgok. - De akkor is csak azért, mert olyankor úgy nézel rám, mintha azon gondolkodnál, milyen átokkal szedj darabokra. Szóval, jobb a házi béke - biggyesztem le a számat egy pillanatra, aztán kissé erősebben szorítom magamhoz.
- Nos, ezúttal már mondhatom, hogy ez az én házam is. Szóval közösen hozzuk a szabályokat, továbbá jogomban áll ott és úgy pucérkodni, ahogy nekem jólesik. Amúgy ne játszd meg a makulátlan szentet, fogadok, hogy imádnád ha így flangálnék a lakásban a nap 24 órájából legalább 12-ben - fűzöm a szót tovább, aztán hatalmasat ásítok.
- Akkor úgy is, mint farkasod, villámhárítód, férjed, bosszantód és satöbbi, ajánlatom a következőkre: töltsük itt az éjszakát. Ki akarom próbálni, milyen aludni az új ágyunkban, és az új házunkban. Aztán reggel hazamegyünk, a régi házba, és csomagolunk. Ha minden jól megy, két fordulóval áthordunk mindent a lakókocsival. Úgyis azt is át kell hoznunk, ahogy a motorokat is. És esküszöm, nem költözünk vissza a régi lakásba akkor sem, ha nem sikerülne eladni. Akkor még mindig van, ahonnan pénzt szerezzek. Ha kell, megpucolom a bátyám cipőjét is némi kölcsönért - bököm ki aztán, majd befogom Les száját. - Ne, ne most kezdj ellenkezni. Ha ez kell ahhoz, hogy kényelmesen és nyugodtan élhessünk, megteszem, és te is tisztában vagy vele a szíved mélyén, hogy abban az esetben tényleg nem lesz más megoldás, hacsak nem akarnál innen sűrű könnyhullatás közepette visszacuccolni a régi lakásba.

Figyelmesen hallgatom Les szavait, és ugyan nem értem teljesen, hogy mire célozgat, de a lelkem mélyén érzem, és ez csaknem ugyanolyan, mintha az elmémmel érteném.
- Felfogtam. Legalábbis azt hiszem - bólogatok lassan, aztán felülök, és magam köré tömködöm a takarót. - Hagy válaszoljak, ahogy tudok. Nézd, nem voltam boldog, amikor megbántottál, vagy amikor tettél olyan dolgokat, amik elszomorítottak engem. De én is megbántottalak néhányszor, ezt nem lehet, de nem is akarom tagadni. És bármit is mondtál, vagy tapostál belém néha, a legkevésbé sem bánom. Komolyan mondom - erősítem meg. - Azt hiszem, ezek a dolgok segítettek minket hozzá, hogy összecsiszolódjunk. Tanultunk egymástól dolgokat... elfogadást, türelmet, más nézőpontot is megismertünk, mint a saját, önző mivoltunkat. Ezek mind kellettek ahhoz, hogy most itt legyünk - tekintek körbe, utalva az új életünkre. - Olyanok voltak ezek, mint az ásónyomok, mielőtt elérnénk a mélybe ásott kincshez - szalad ki a számon egy kissé fura hasonlat, de máshoz nem tudom viszonyítani, hogy mennyi mindenen mentünk keresztül az elmúlt egy évben, a megismerkedésünktől az egybekelésünkig. - És hogy mit fogunk csinálni együtt? - visszhangozom a kérdést, amit ő tett fel nemrégen. - Nos, gondoltam, egy-két éven belül csinálunk egy igazi, nagy esküvőt. Aztán két-három gyereket - vigyorgom el magam. - Felneveljük őket, nézzük, ahogy kirepülnek, és szépen megöregszünk egymás mellett. Ja, és persze ettől függetlenül hetente egyszer a másik agyára megyünk majd - nevetek fel, és piszkálódva meglökdösöm kissé, aztán nézek utána, ahogy felkel, megáll az ablaknál, és kileskel a picit félrehúzott függöny mellett a kertbe.
- Szeretem, ha csapongó vagy mellettem - mondom őszintén, aztán én is felkelek, megállok a háta mögött, és megölelem. - Ami meg a vihar előtti csendet illeti: ha akarod, leszek a villámhárítód. De komolyan. Nem fogom engedni, hogy bármi baj is történjen veled, vagy velem... körülöttünk. És nem is akarok rágódni ezen. Sem a múlton, ami volt... ahogy éltem, vagy éltél éppen te. Lezártam azon a napon, mikor kimondtam neked az igent abban a kis kápolnában. Nem akarom, hogy egy fekete fellegként telepedjen rá az egész életünkre, a jelenünkre, vagy a jövőnkre. Szóval, a régi rossz dolgokat az elnyűtt bútorokkal együtt hagyjuk a régi lakásban, mit szólsz hozzá? - nyomok csókot a vállára.

Nagybátyám mindig azt mondta, hogy soha nem fogom megérteni a nőket. Vagy legyintettem erre, vagy nevettem, de a jelek szerint beigazolódik az igaza. Mert per pillanat tényleg nem értem, hogy mi baja van Les-nek.
- Ajajajaj.... - nyögök fel elkeseredve, mikor azt mondja, hogy hülyeségeken jár a feje, és valahogy sejtem, hogy a befejezés sem lesz valami örömteli. Viszont még mindig hiába várok az értelmes magyarázatra, semmi ilyesmit nem kapok, csak némi összevissza hebegést.
- Nem értem, miért akarsz te engem bármiért is kárpótolni - pislogok értetlenül. Végeredményben ha valakinek kárpótolnia kellene, azok a szüleim, akik tettek róla, hogy nem épp optimális körülmények közt nevelkedjek, még akkor is, ha érthető okok miatt került sor arra, hogy más kezébe adjanak.
- Mennyi minden miatt nem értesz? - faggatózom aztán már olyan tökéletesen megzavarodva, hogy már tényleg nem vagyok képes másra, csak a tátott szájú csodálkozásra. Felkönyökölök - így Les feje alól kicsúszik a vállam - és felvont szemöldökkel nézek rá, mintha a másodperc tört része alatt elmentek volna neki otthonról. Bár olyanról még nem hallottam, hogy valaki belebolondult volna egy izélésbe...
- Ne mondd, hogy semmi, mert ez az a szó, ami a nők szájából halálos fegyver - mondom komolyan. - Na ki vele, mi ez az egész? Magyarázd el, mert esküszöm a teljes kétségbeesésbe kergetsz.

- Mmmmm - dorombolom lusta elégedettséggel Les szavaira. - Az úgy nem fair, ha mindig te lepsz meg engem. Néha adj majd egy kis teret nekem is. A következővel majd én jövök - ölelem magamhoz, aztán röviden felnevetek, mikor a matrac állapotát teszi szóvá. Hihetetlen, hogy a nők mindig minden körülmények közt képesek olyat is észre venni, ami nekem az agyam legtávolabbi zugában se fordulna meg.
- Puha - értek vele egyet. - Továbbá nincsenek rajta apró gödrök, és vadonatúj. Félre ne értsd, a régi ágyad is kényelmes, de ez... verhetetlen - nyújtózom el kényelmesen, aztán beáll némi csend, míg mindketten a gondolatainkba merülünk. Nincs ebben semmiféle felesleges agyalás, vagy a dolgok túlkombinálása, egyszerűen azt hiszem, csak emésztjük a helyzetet, hogy olyan lépést tettünk meg mindketten, amit először talán el sem hittünk volna, de most már - ami engem illet - elképzelni sem tudnám magam másképpen. Feleségem van, otthonom, munkám, normális életem... amiről alig néhány évvel ezelőtt, vagy egész sanyarú gyerekkoromban még csak maximum álmodhattam.
A néma csendben hallom, ahogy Les hatalmasat nyel, és ugyan nem vagyok a női lélek nagy szakértője, de azt már tudom, hogy ez általában valaminek a kezdődő jele. Kissé meg is ijedek, mert nem tudom, az eddigi jó hangulat vajon hol siklott ki.
- Mi a baj? - mozdulok meg, hogy belenézzek a szemébe, miután ujjammal magam felé fordítom az arcát. - Mi történt? Fájdalmat okoztam? Vagy csináltam valami rosszat, valami hibát? - kérdezgetem döbbenten. Egyszerűen fogalmam sincs, mi lehet a baj.

- Hát ezzel tisztában vagyok - dünnyögöm erőtlenül, mikor egy kihívó szót suttog a fülembe, aztán ismét az eredeti felállásba kerülünk - én fekszem a hátamon, ő pedig a csípőmön foglal helyet - de ezúttal már szinte egy mozdulattal csúszom egészen testének mélyére. Beleharap ajkába, mint aki így akarja visszatartani a felszínre kívánkozó nyögéseket vagy sóhajokat, és ekkor már úgy érzem, alighanem a szívroham fog elvinni, mert olyan gyorsan ver a mellkasomban, hogy csaknem elhagyja a testemet.
Némileg visszakapom az irányítást, ahogy Les két kezemet a csípőjére húzza, hogy ezzel segítsem mozgását, és biztató szavakat suttog, nem mintha szükség lenne rá... a kéj egyre és egyre sűrűbben és erősebben simítja végig a gerincemet, mígnem egy utolsó döféssel átlököm őt a határon, és ahogy izmai ritmusosan megrándulnak körülöttem, én magam is követem őt. Együtt zuhanunk bele a nagy megsemmisülésbe, aztán rám zuhan, és néhány percig meg sem mozdulunk, csak igyekszünk összeszedni annyi erőt, hogy képes legyünk a legminimálisabb mozgásra.
Les mellém gördül, betakar mindkettőnket, és a szemembe hulló verejtékcseppek ellenére is látom, hogy engem fürkész a tekintete.
- Azt hiszem... ez volt a legtökéletesebb meglepetés egész eddigi életemben. De ha bármikor is überelni tudod... - kapkodok még mindig levegő után - csak rajta - mosolygom el magam, aztán felemelem a karomat, hogy mellkasomra bújjon. Szeretem, amikor hozzám simul, és ezúttal tényleg úgy érzem, mintha egy álom vált volna valóra.

Fura, ambivalens állapot ez, mert miközben vágyom a beteljesülésre, ezt nem egyedül akarom megtenni, hanem vele egyetemben. Így hát kissé megkönnyebbülök, mikor enged az óhajomnak, és visszakúszik a fejemhez.
- Igen, de... te képes vagy egymás után többször is... - motyogom. - Én kevésbé - teszem hozzá, mire megajándékoz egy apró harapással az alsó ajkamba, aztán mire kettős pislognék, máris ő fekszik hanyatt az ágyon, és én terítem őt be testemmel.
Gondolnám, itt a szüret, így hát kissé csalódottan bámulok rá, mikor testünk minden porcikája egymáshoz simul ugyan, de még nem enged be a már jól megszokott, kedvenc helyemre. Hallom apró nyögéseit, amik a felfokozott helyzetből fakadnak, de én semmi másra nem vagyok képes, csak hogy farkasként morogjak egyet-kettőt, kifejezve nemtetszésemet. Ha így folytatja, két dolgot érhet el: vagy elmegy a kedvem a dologtól, vagy elveszem amit akarok, még akkor is, ha utána keservesen meg fogom bánni.
- Te most élvezed, hogy szívod a vérem? - préselek ki fogaim között egy kérdést, és örülök, hogy jelen helyzetben legalább ezt az egy mondatot képes vagyok összerakni, és még ez is kimondott nehézségembe kerül.

- Nem panaszkodhatok... azért, vagy nincs miért, vagy mert nem szabad? - kérdezek vissza, de el is akad a hangom nagyon gyorsan, amikor lerángatja rólam a farmert, és keze végigkalandozza a testemen. Önkéntelenül behúzom a hasam, mikor kockáimon járnak az ujjai, aztán mohó tekintettel figyelem hogyan kerül sorra a lábam, és az ajkamba harapok, mikor merevségemet is finoman meg-megérinti kalandozás közben. A szívem szinte tripla tempóra kapcsol, ahogy kikapcsolja a melltartóját, és hagyja, hogy a csipke-csoda lassan a padlóra hulljon, feltárva előttem melleinek domborulatait, aminek láttán elég erősen vissza kell fogni magam, hogy ne rúgjam fel, amit nemrég mondtam, és nehogy másodpercek alatt teperjem magam alá.
Engedelmeskedem szorgalmasan, ahogy két kezem a fejem fölé szorítja egy pillanatra, jelzésként, hogy maradjak is így, aztán felhördülök, mikor megérzem, hogy szájába fogad.
- Jesszusom - nyögök fel, és behunyom a szememet, hogy ne menjek el ebben a pillanatban, már csak ennyitől is. Látom, hogy élvezi, hogy ilyen hatással van rám, folytatja édes gyötrésemet, mígnem csípőm megfeszül, és próbálok mélyebbre merülni a szájába. A tekintet, ahogy közben rám néz.... elmondhatatlanul érzéki pillanat.
- Elég, Les... - zihálom, erőm utolsó maradékával igyekezvén elhúzódni - állj meg, mert különben... nem lesz időnk elkezdeni sem - nyöszörgök, próbálva visszatartani magam, nehogy idő előtt elérjen a robbanás.

Ahogy felemelem a fejem, máris megérzem ujjait a tarkómon. Finom masszírozással szítja bennem a tüzet még feljebb, ujjközeit az apró szálak csiklandozzák, én pedig önkéntelenül is belenyögök az először gyengéd, majd egyre szenvedélyesebb csókba. Csípője meg-megmozdul, és ennek köszönhetően nyilvánvalóan érezheti a soha le nem csillapodó vágyamat iránta, ami most újfent életre kel.
Engedelmesen feljebb tornázom kissé magam a néma, ki nem mondott biztatására, és nagyot nyelve nézem, ahogy felhúzza a pólómat. Kezdek örülni, hogy nem blicceltem el a tusolást... Ahogy ujjai néha kissé erősebben mélyednek a bőrömbe, végigfut rajtam valami jóleső remegés, és mikor kigombolja a nadrágomat, megállás nélkül a szemembe nézve, én már a teljes extázis állapotában vagyok.
- Gyönyörű vagy, és csodálatos. Én pedig szinte a rabod - suttogom halkan, végigsimítva arcát. - Legyen ez az este a tiéd. Irányíts... legyen ma minden úgy, ahogy te akarod - adom át a kezébe a gyeplőt teljesen. Tudom, hogy maradéktalanul elégedett volna a nászéjszakán nyújtott teljesítményemmel, de tényleg azt akarom, hogy néha ő érezze magát dominánsnak, én pedig engedelmesen várom, hogy mi lesz a következő lépése. Egy biztos: csak csettintenie kell ahhoz, hogy ma megkapjon tőlem bármit, de bármit...

Mulatok magamban, ahogy hallom Les felmordulását, imádom, amikor két másodperc alatt kihozom a sodrából, persze azért határokon belül.
- Szürke... - ismétlem utána a szavait. - Ötven árnyalatban? - érdeklődöm kaján vigyorral. - Ha esetleg olyasmit szeretnél, én nem vagyok semmi rossznak elrontója. Van itt elég szoba... mi is berendezhetünk egy játszószobát - cukkolom, aztán elhallgatok, még mielőtt villámló tekintet is járna a morgolódás mellé.
Szerencsére ez nem történik meg, sőt, észreveszem hogy akaratlanul is végigszalad rajta a libabőr a csókom nyomán, amit a hasára nyomok, bár ezúttal rajtam a sor a szemöldökráncolásban.
- Szép - dünnyögöm, mint akit sikerült megbántani. - Szóval már arra sem vagyok méltó, hogy a lakásban terítsd ki a bőrömet - durcázok, persze nem komolyan, és mikor ujjait végigfuttatja az arcomon és hajamon, egy másodpercre lehunyom a szemem, hogy hagyja testem minden sejtjén végigszaladni azt az elmondhatatlan jó érzést, amit egyedül ő okozhat nekem.
- Én is szeretlek - suttogok aztán felnézve, és mikor az átlátszó anyag lecsúszik a válláról, és ott áll előttem istennőként, gyönyörűen és kacéran, biztos vagyok benne, hogy ha nem tettem volna le a poharamat, most alighanem kiesne a kezemből. Lesz olyan az életben, hogy egyszer is azt érzem, képes vagyok betelni vele? Nem, alighanem soha, az utolsó leheletemig sem.
Magamhoz szorítom, és ezer apró csókkal borítom el hasát és csípőjét, vékony nyálcsíkot hagyva köldöke felett, aztán hátrahanyatlom az ágyon úgy, hogy magammal húzom őt is, minek következtében a csípőmre ül.
- Nos... ha már szóba került minden, ami szürke, akkor ezúttal átadom az irányítást, úrnőm - mondom, és pimaszul hunyorítok rá. Lássuk, mit kezd a helyzettel.

- Szerinted mertem volna nem követni az utasításaidat? - kérdezem vissza jókedvűen. - A legelső átkot a fejemre küldted volna, ami eszedbe jut - cukkolom Les-t, aztán leülök mellé az ágyra, és míg a poharakat tartja, előbányászom a pezsgőt a táskám mélyéről. - Egyébként, még soha nem voltam ilyen szelíd farkas. Ennél jobban már ne akarj szeliditeni, mert az már nem én lennék - teszem hozzá, majd pukkan a dugó, és öntök mindkettőnk poharába a gyöngyöző italból.
- Ránk, az otthonunkra, a szerelemre és mindarra amit mondtál, és amire már nem emlékszem - koccintom a poharam az övéhez, aztán végignézek a szépen berendezett hálón.
- Azt szokták mondani, hogy egy kapcsolatban egy idő után már nincsenek újdonságok. Cáfolom. Azt eddig sikeresen titkoltad szívem, hogy grafomán vagy - nevetek, majd a szemem sarkából rásandítok Les-re.
- Mintha valami emlék úgy sejlene fel bennem, hogy bajod volt a fehér falakkal - szívom kicsit a vérét, mert a falak itt is ugyanolyan színűek, mint a régi lakásban, bár azt meg kell hagyni, hogy a hangulat, amit ez a szoba áraszt, sokkal kellemesebb, mint a másik lakásbeli hálószoba.
Egy pillanatra meglepődöm, ahogy felpattanva magyarázni kezd, aztán csak szívből mosolygok a lelkesedésén, és nem tagadom egy pillanatig sem, hogy ez rám is rám ragad.
- Gyere ide - nyújtom ki a kezem, és finoman magamhoz húzom, míg én az ágyban ülök, ő előttem áll, így akadálytalanul nyomhatok egy apró csókot a hasára.
- Először is, örülök hogy ezek szerint lemondtál arról, hogy én legyek az ágyelő. Vagy engem a bejárati ajtó elé tartogatsz? - érdeklődöm, aztán félredöntöm a fejem. - Vehetnénk ide nagy képeket... amik több részesek, mégis egyet alkotnak. Ide, az ágy fölé pont jó lenne - mutatom is, amiről beszélek. - És vannak közös képeink, ha kinagyítjuk őket, akkor egy pár szintén mehetne a falra. És puha ágytakaró... egy sminkasztal neked... szerintem tökéletesen elférne itt minden. Majd közösen, együtt megálmodjuk - pislogok felfelé, aztán újra belekortyolok a pezsgőbe.
- Nos, ezúttal igyunk arra, hogy az ingatlanközvetítő hamarosan értesítsen minket, hogy talált vevőt a régi lakásra.

(Les lakása)

Nem tart sokáig az út, közben gyönyörködöm a környékben. Tény és való, hogy ez a kertvárosi rész szebb, mint ahol jelenleg lakunk. Smaragdzöld fű, terebélyes fák a házak előtt, és az udvarokban, és ahogy meglátom a házunkat, valami elszabadul bennem, mintha láncról engednék el. Az utolsó métereket futva teszem meg, csak a bejárati ajtó előtt lassítok le, mert tény és való, hogy kissé remegő kézzel lököm a kulcsot a zárba, mert bárhogy is nézem, ez bizony jelentős mérföldkő az életemben. Át akarom élni, és ki akarom élvezni minden egyes pillanatát.
Ahogy belépek, végigkúszik a szemem a berendezésen. Az ajtóból belátni a konyhába, aztán végignézek a többi helyiségen is. Sötét van, csak néhány gyertya világít, de tudom, hogy Les itt van. Érzem az illatát, és szinte érzékelem a jelenlétét, valahol mélyen, a bőröm alatt.
- Wooow... - nyögöm ki lenyűgözve, ahogy meglátom a berendezést. A lakás félig-meddig berendezve volt, mikor megnéztük, előnyt jelent, hogy nem kell sokat költeni a berendezésre. Ahogy leraknám a kulcsot, újabb cetli vár, mindössze két szóval.
- Naná, hogy megkereslek szívem - motyogom a sötétbe, és önkéntelenül is a háló felé indulok el. Lassan lépek be, szememnek szokni kell még a félhomályt, de látom Lest, ahogy ott ül az ágyon, és igazából hirtelen nem is tudom eldönteni, miért is dönt el a hőség. Talán mert rájövök, most már visszavonhatatlanul, hogy olyan házban járok, ami csakugyan az enyém is. Talán azért, mert meglátom a berendezést, ami egyszerűsége ellenére lenyűgöz, és szinte azonnal otthon érzem magam. De az is lehet, hogy Les látványa okozza ezt, aki egy szinte selyem-semmiben ül az ágyon, és valahogy a minimális ruházat, amit visel, jobban megmozgatja bennem a vért, mint eddig bármikor.
- Szia - suttogom kissé meghatva, és boldogan, majd megállok előtte. - Azt hiszem elmondhatom, hogy még soha életemben nem kaptam ennyire kellemes meglepetést, mint most - mosolygok, aztán leguggolok, hogy a szemem egy magasságba kerüljön az övével, és ahogy közben végignézek a vonalain, igencsak nagyon kell nyelnem, mert nagyon hamar kiszárad a szám.
- Hűha - jegyzem meg röviden, és félrehajtom a fejem. - Igazából nem is tudom, miben gyönyörködjem jobban. A lakásban, vagy benned. De ezt a látványt minden nap képes lennék megszokni.