Elmosolyodom a kérésen, de ahogy előre hajolnék, hogy csókkal ébresszem, már le is pattanhatok a témáról, hisz újfent nem tudtam elrejteni előle, mennyire mélyen merültem el gondolataimban.
-Eh…-nyögök fel, lehunyva szemem, de ahogy kinyitom, máris elmúlik a pillanatnyi búskomor hangulatom.
Reakciója láttán elnevetem magam, hisz bár az ébredés nyomai is ott táncolnak arcán, ahogy elsápad, úgy fest, mint aki épp egy átmulatott éjszaka után ébredve nem tudja merre van az előre.
-Nincs baj. Csak elgondolkodtam. De ha folyton az lesz az első kérdésed hozzám, hogy baj van-e….-szisszenek fel, fejem ingatva. -Csak azt hiszem, el kellett végre engednem valamit.-simítok végig nyakamon, ahol már nem díszeleg a jól megszokott kék félhold medál, majd elmosolyodva, hunyorogva nézek le rá. Tudhatta, hogy mit is jelentett nekem az a medál, ugyanakkor arról nem igazán számoltam eddig be, hogy legutóbbi látogatásom "haza", milyen remekül is sikerült. -Hol is tartottunk? Ja igen, megvan.-fordulok felé, gyengéden magamhoz húzva egy hasonlóan finom csókra. -Jó reggelt.-mosolygok. -Nem gondoltam, hogy reggel erre jobban vágysz, mint egy kávéra. Ez új…-engedem le kezeim arcáról és fürkészve figyelem arcát. Lényegében ez az első reggelünk itt újra. Egy ágyban, a közös ágyunkban, békésen, még ha álomtól ködös tekintettel is. Hajamba túrok, aztán hirtelen ötlettől vezérelve közelebb bújok hozzá. -Nincs kedvem felkelni. Pedig ez az év utolsó napja, ki kellene használni. -mormogom, míg arcom vállába temetem, elrejtve előle valószínűleg karikás, mégis kisimult arcom. Jól esett a közelsége, pláne ez a hangulat. Igazából olyan gyorsan szakadok ki a kezdetben szomorkás gondolataim közül, mintha nem is léteztek volna. Szükségem volt rá, hogy tovább lépjek, és az elmúlt napoknak hála ismét olyan békésnek éreztem a kettőnk között lévő levegőt, mint annak előtte. És a szikrát is éreztem, ahogy ismét próbáljuk ide-oda dobálni azt a bizonyos labdát, kerülgetjük a másikat, a megfelelő pillanatra várva. De emlékeim szerint ehhez már először is nagyon értettünk, kétlem, hogy most máshogy alakulna.

A reggelek általában így szoktak kezdődni: Les motoszkálására ébredek. Bár az elmúlt egy hónapban ezt nélkülöznöm kellett, most mégis úgy érzem, mintha azok a napok meg sem történtek volna. Noha nem nagy kedvem van még felkelni, valahogy mégis napsugarasabbnak tűnik a reggelem úgy, hogy a feleségem itt szöszöl mellettem az ágyban.
Résnyire nyitom a szemem, hogy ne bántsa a nap túlzottan, és figyelem, ahogy a gyűrűjét bámulja. Azt hiszem, életem talán egyik legjobb döntése volt, hogy visszaadtam neki - visszakerült oda, ahol mindig is volt a helye. Azon kapom magam, hogy az ő boldogságát látva én magam is boldog vagyok. Ilyen egyszerű ez az egész? Azt hiszem, hogy igen.
Megmozdulok, felemelem borzas fejem a párnáról, és magamban megállapítom, hogy ilyenkor, ébredés után Les-hez képest úgy nézhetek ki, mint egy alkoholista, hippi hajléktalan.
- Szia - motyogom, aztán ahogy végigsimítja a szénaboglyát a fejemen megfogom a kezét, és lehúzom magamhoz. - Nem, nem kávé. Csókot kérek... - dünnyögöm, aztán ülésbe tornázom magam, és bambán pislogok Les-re.
- Mi a helyzet? Min gondolkozol ennyire? - érdeklődöm ásítozva. Remélem nem azt bánta meg, hogy mellettem töltötte az éjszakát, vagy hogy visszakapta a gyűrűjét. - Baj van? - komorulok el aztán. Amikor ilyen arcot vág, általában simán el tud sodorni egy lábon kihordott szívinfarktusba.

Az álom gyorsan elér mindkettőnket, és fogalmam sincs, álmodok-e bármit is, hogy nyugodtan alszom-e át az éjszakát vagy sem, reggel vele szemben fekszem, és ahogy pislogok párat, a beszűrődő napfényhez szoktatva szemeim, elmosolyodva konstatálom, semmi sem változott. Épp ott ébredek, ahol lefeküdtem. És nem keltem fel hajnalok hajnalán, mert a gondolataim nem hagytak aludni.
Hátamra fordulok, a plafonra nézek, majd nagyot nyújtózva tornázom magam fel ülő helyzetbe.A takaróra fektetem kezeim, a gyűrűm fürkészem, majd a napfényt figyelem, ahogy játszik rajta. Nem picit volt hihetetlen, hogy újra az ujjamon volt és talán kissé szokatlan is volt. Egyszerre volt megszokott és újszerű, tudtam, hogy hiányzott, de olyan érzésem is volt, mintha eddig nem viseltem volna. Valami újnak volt a jele, míg valami régit is hordozott magában. Aztán ujjaim akaratlan a nyakamban lógó medálra siklanak, végül a kapocsra és életemben először, megválok az ékszertől. A tenyerembe ejtve figyelem, aztán a fiókba süllyesztem, és észre sem veszem, de ahogy becsukom a fiókot egy óvatos mozdulattal, kifújom az addig bent tartott levegőt.
Látom, hogy megmozdul mellettem, mire ujjaim a kócos hajba túrva, simítok végig fején, majd arcán.
-Jó reggelt.-köszöntöm egy mosoly kíséretében.-Kávét?-vonom fel szemöldököm, bár még a magamét sem készítettem el, és az ágyból sem másztam még ki, de tudom, hogy kettőnk közül az esetek többségében én kelek korábban. Lábaim a takaró alatt tartom, míg választ nem ad, kezem visszaejtem ölembe és úgy pillantok le rá, mintha fél perce még nem fordult volna meg az a gondolat a fejemben, miszerint a régi énem valóban ideje egy fiókba tennem és rázárni azt. Nem akartam újra arra a lányra gondolni, és ez bár valószínűleg nekem volt nagy lépés, épp úgy szükségem volt erre, mint a tegnap estére mellette.

Biccentek egyet - nincs kedvem se okom vitába szállni Les-el. Igen, elbukta a dolgokat, hála az égnek nem végzetesen. Helyrehozható a hibája, még ha nehezen, és keservesen is. Lehet, hogy néha túl szar az élet, de talán épp ez adja a szépségét, hogy mindig történik valami. Mindig van, ami megadja a sava-borsát - bár az igaz, hogy a túlzottan keserű falatokról azért szívesen lemondanék.
- Igen, de... - kezdek ellenkezésbe - nehogy Les már azt higgye, csak ő képes rá - mert tisztában vagyok azért a probléma lényegével. Itt már nem is az egymással szembeni sértettségről volt szó, valami másról. Valami volt még, ami megakadályozta, hogy együtt lehessek Les-el úgy, ahogy férj a feleségével a nászi ágyban szokott. Azt hiszem valami legbelső, zsigeri félelem volt, ami megakadályozott: talán a múlttól, vagy annak megismétlődésétől tartó aggodalom. Ez meg nem biztos, hogy a libidómra túl jótékony hatással lett volna. Hálát adok az égnek, amiért Les nem hisztizik, hanem legalább annyira megértő a dologgal szemben, mint én vagyok vele. És ráadásul igaza van. Abból, ha valamit erőltetnek, jó dolgok még soha nem sültek ki.
- Mindennek eljön a maga ideje, csak ki kell várni - mondom aztán biztatóan. Tudom, hogy egyszer megtörténik, amire mindketten vágyunk, csak még az időpontja nem eldöntött. - Jól van, aludjunk - egyezem aztán bele az akaratába, bár nem is tudom, mást mit tehetnénk. A mai napból tényleg kihoztuk, amit lehetett, és a maga módján tényleg tökéletes volt. Örömmel, vidámsággal teli, meghitt. Na és gyűrű... jókora mérföldkövet tettünk le a közös jövőnk újabb útján.
Felemelem a karomat, ahogy Les hozzám fészkelődik, aztán lehunyom a szemem. Nem tudom mennyi idő alatt dőlök ki, azt sem, hogy horkolok-e, de alszom, végre nyugodtan, pihentetően, mint akit agyonvertek.

-Én buktam el, nem te. Tudom.-feleslegesen ellenkezne, most nem érne el vele semmit és tudom, hogy ez hangomon is hallatszik. Makacs vagyok, ahogy ő is. Nem vitát akarok generálni, egyszerűen szembesítenem kell magam a tényekkel. Minden döntésemnek következménye van és nem mindig alakulhat mindig minden happy end véggel.
-Chriest én nem...-veszek mély levegőt, és nyelek nagyot, majd akaratlan kacagok fel, inkább kényszeresen és kínosan összezavarodva a gondolataimtól, ugyanis sokkal inkább ellenek vannak annak, mint amire testem vágyik.-Nem attól félek, hogy teherbe esem ismét, szép vagy sem, elhittem, amit az orvos mondott. És nem hiszem, hogy a gyertyafény vagy a virágszirmok lennének a megoldás arra, ami... Fogalmam sincs hogyan mondjam el, de szerintem érted te is.-nézek rá, és megigazítom gyűrűm és végigsimítok újra arcán.-Ahogy mondtad, ez egy tökéletes este, nap volt. Ne siessünk el semmit. Még akkor is, ha szerintem így is minden a helyén van. Te itt vagy és én is. A házban, ami a miénk, az ágyban, ami szintén. Jelenleg ez a tökéletes. Talán egy, talán két nap, talán egy hét, nem érdekel. Nem sietünk. Bár ez picit hirtelen jött.-nézek ismét róla a gyűrűre, de süt rólam, hogy ezt a legkevésbé sem bánom, épp ellenkezőleg.-Aludjunk inkább. Már így is későre jár. És kezd zsibbadni a kezem...-mosolyodom el és kikapva kezem a párnám alól, a matracra nyomom, karját eligazítva, hogy mellkasához tudjak bújni és fejem a vállára tudjam fektetni. Gyűrűm még így is csillog a sötétben, ahogy mellkasára fektetem ujjaim, de ez a legkevésbé sem zavar. Inkább elmosolyodva veszek egy mély levegőt és hunyom le szemeim. -Szeretlek...-mondom, de már nem vagyok benne biztos, hogy hallja, az álom túl hamar jön ahhoz szememre, hogy felfogjam, tulajdon képen rettenetesen fáradt lettem.

Csak megvonom a vállam mosolyogva, mikor azt mondja, hogy nem szokásom a süketelés. Hát, kinek-kinek hogy. Szerintem én ilyenkor olyan vagyok, mint aki félig fogyatékos, vagy minimum részeg - tényleg beszélek csak össze-vissza, és félek, hogy úgy járok majd, mint a dadogós, aki egyszerre akart egy csomó mindent elmondani, és nem lett belőle végül a világon semmi. De a jelek szerint Les érti a mondandómat, vagy csak simán érzi a lelke mélyén. Bárhogy is, látom a tekintetén, és hallom a hangján, hogy pontosan tudja, mit szándékozom mondani, vagy mire próbálok utalni. Mikor pedig ott csillog nyitott tenyeremen a gyűrűje, amit pár napja adott át nekem, és visszahúzza az ujjára, az most olyan, mint egy második fogadalom. Mintha ez lenne az eljegyzésünk éjszakája. A levegő mindenesetre egy megkönnyebbült sóhajban tör utat magának a torkomban, és feloldódom Les csókjában. Most tényleg, csaknem tökéletes minden. De csak csaknem...
- Hát, ennek visszavonhatatlanul itt van a helye - emelem fel Les kezét, és gyönyörködöm - az ékszer és ő tényleg csakugyan összetartoznak. Mintha az a kis karika is ünnepelné a viszontlátást.
- Ne vedd le soha többé - nézek bele Les szemébe. - Én sem akarom lehúzni az ujjadról. Tudom, hogy nagyon sok marhaságot csináltunk már, meg fogunk is, de... nézd, én annyi mindent csesztem már el életemben. Legalább ez az egy dolog legyen rendben. Legalább férjként ne bukjak meg - dünnyögöm, aztán kissé bűnbánó képet vágva folytatom a mondandómat.
- Tudom, hogy úgy gondolod, hogy most minden a helyére került. De még nem, még nem minden. Még egy dolog hátra van ahhoz. Tudod, hogy mi... - nyelek egyet idegesen. - Csak adjunk még egymásnak ehhez némi időt, jó? A ma este tökéletes. Nem akarom elszúrni azzal, hogy elsietek valamit, aminek még nem jött el az ideje.

A szoba csöndes sötétje hamar megszűnik, arcát fürkészem, kíváncsian fejem és a párnám alá gyűrve egyik kezem, míg másik továbbra is övével összefonódva tartom. Szinte áhítattal figyelem szavait, kíváncsi vagyok, mit fog mondani, mire akar kilyukadni. Majd lassan megértem és szinte libabőrös leszek, holott testem minden porcikája érezni kezdi a melegséget, ami közelében könnyedén önt el.
-Ahogy nekem nem vagy sem sekélyes, sem ostoba, úgy süketelni se szoktál. Imádom, mikor ilyeneket mesélsz.-simítok végig ismét arcán, és mosolyom bár valóban csupán mosoly, de tudom, hogy érzi, leginkább a meghatottságnak hála nem beszélek hangosabban. Félek, nem bírnám megállni, hogy ne pityeredjek el újra.
Aztán kihagy a szívverésem. Nem egy ütemet, jó párat. A kis komód fiókját kihúzza és mikor visszafordul felém, tenyerén kettőnk között a gyűrűmmel, úgy érzem, nem bírok megszólalni.
-Chriest....-suttogom nevét, és lassan felé nyújtom remegő kezem. Tudtam mit kértem tőle, most mégis minden mozdulata határozott volt és nem kételkedtem benne, hogy átgondolatlan a lépése. Mindketten ugyan azt akartuk és ennek fényében adtam oda neki a gyűrűm. Nem akartam addig viselni, míg meg nem találom azt a nőt, akit elvett, míg ő nem érzi úgy, visszataláltunk oda, ahol lennünk kellett. Oda, ahol mind a ketten az otthonunk, az életünk képzeltük, ahol minden fájdalom képes volt megfakulni.-Ígérem.-motyogom és fogalmam sincs, még azelőtt húzom-e magamhoz, hogy a gyűrűm a helyére kerül-e vagy sem, de nem is érdekel. Magamhoz húzom, gyengéden, mégis határozottan és érzelmektől teli csókolom meg. A világ szinte forog körülöttem, és lassan levegőt sem kapok, de nem foglalkozom vele. Éltem, és mellette voltam, s ezt igazán most kezdtem komolyan el is hinni és érezni is egyszerre. És nem a hála tartott mellette, hogy befogadott, hogy ismét mellette lehettem és nem eresztett, hanem a szerelem, ami újra erős kapoccsá kezdett forrni köztünk, ami szétszakíthatatlan lett. Erős alapokat akartunk, s talán most raktuk helyre az utolsó követ ehhez.

- Van egy mese, egy régi mese, ami régóta száll a farkasok törzsében szájról szájra - nekem legalábbis a nagybátyám mesélte - mondom a csöndben, Les arcát fürkészve. - Van a mennyországban egy tréfacsináló angyalnak egy bicskája, és ezzel a bicskával ketté roppant egy mogyorót. A mogyoró két héja aztán szerteszét kavarog a levegőégben, hol gyenge szellő, hol vad vihar kapja a szárnyára, messze sodródnak el egymástól - de az isten megelégeli az angyal tréfáját, a mogyoró két héja végre újra találkozik, és együtt koppannak a földre - fejezem be a régi, régi legendát. - Talán mi is így, és ezért találkoztunk. Talán ezért volt meg az összhang közöttünk már az első éjszakán. Mert valahol egyszer már összetartoztunk, és most semmi mást nem kellett tennünk, mint megtalálni a másik felünket - gondolkodom félhangosan. - Ezért vagyok én a férjed, és te a feleségem. Ezért nem számít, min mentünk már együtt keresztül - nem számítanak a fájdalmak, félelmek, örömök vagy a bánat, a könnyek és a nevetés... ez mind csak egy-egy mérföldköve a kettőnk közös útjának. Néha elfáradunk, néha megpihenünk, de ezt az utat mégis együtt járjuk végig. Viszont szólj rám, hogy fejezzem be a filozofálást... csak süketelek ilyenkor össze-vissza - nevetem el magam önkéntelenül is. - És igen, tovább fogunk lépni. Ha én fáradok el, te húzol majd magaddal, és fordítva is igaz. Szóval, egyikünk sem fog lemaradni, sem visszafordulni. Én legalábbis így hiszem - emelkedek aztán fel, majd az én oldalam felőli éjjeliszekrény fiókját kihúzom, és mikor visszafordulok Les felé, kinyitott markomban ott lapul a jegygyűrű - még a félhomályban is csillog az ablakon beszökő lámpafényben. - Ezért adom ezt most neked vissza. Ezért szeretném, ha ismét hordanád. Ennek a hitnek és bizalomnak a jegyében - pislogok, és észre sem veszem, hogy a levegőt visszafojtva várom a válaszát.

-És mégis sajnálnám, ha nem így lenne minden, ahogy most.-nézek rá.-De ezt a sebet melletted kellett elszenvednem. És nem bánom. Végül is, ha nem veled, akkor mással, és talán ha mégsem így alakulna az, a gyerekem úgy nőne fel, mint te vagy én.-ezt talán magamnak sem ismertem volna be eddig.-És talán sose nőttem volna fel.-rengeteget változtam, neki hála, mellette és ennek egy percét sem bántam. Találkozni azzal a lánnyal, aki kétségbe van esve, aki csak él napról napra, céltalan. Nem tetszett az a tükörkép, akit láttam, mert nem én voltam. Nem az én álmaim, terveim néztek rám vissza csak valaki, akinek üres, fáradt tekintete van, pedig előtte az élet.-Chriest, nem magam miatt jöttem vissza, hanem miattad. Mert te tettél élővé, azzá, akinek lennem kellett. Nem a sebek vagy a hibák. Te.-siklik kezem mellkasára, de ez csak pár percig tart. Ahogy arcát fürkészem, elönt minden érzelem, amit eddig lepleztem, rejtegettem, semmisnek tekintettem. Most úgy érzem, összeesik a jégfal, amit hópelyhekből építgettem, elolvad és nem tudok többé visszamenekülni mögé.
Érzem, ahogy karjait körém fonja, míg arcom makacsul mellkasába fúrom. A zokogás lassan alábbhagy, testem enged a simogató kezeknek.
-Ígérd meg. Ígérd meg, hogy tovább tudunk ezen lépni.-nézek rá, megtörölve szemeim, ujjaim gyengéden ismét arcára siklanak.-Napok óta először mondtad ezt így.-mosolyodom el könnyes szemmel és tudom, hogy ezt valószínűleg ő nem is gondolta így végig. De először mondta ezt a jövőre nézően, bizakodóan és ettől még közelebb bújok hozzá, immár valamivel boldogabban csillogó szemekkel, mintha lelkem egy darabja megnyugodott volna, és újra hazaértem volna, immár teljesen.

- Hát, ha mást kérdeznél erről, lehet hogy nem ezt mondanák - dünnyögöm el félmosollyal, mikor arról győzköd, hogy nem vagyok se ostoba, se értéktelen. Hosszú évek ezen beidegződését még akkor is nehéz felülírni, ha valahol a lelkem mélyén tudom, hogy ha csakugyan ilyen lennék, akkor most nem mondhatnánk egymást férjnek meg feleségnek: az első adandó alkalommal kiröpített volna az ajtón. Sőt, el sem hívott volna magához. - Alighanem a barátaiddal lennél. A motorosokkal - felelek aztán következő kérdésére, hogy teljesen tisztában legyen vele, miről is beszélek. - Nem lenne férjed, vagy ilyen otthonod - intek a pillantásommal magunk köré - de nem lennének talán olyan lelki sebeid sem, amiket kaptál a kapcsolatunk alatt. Mint ahogy életed legnagyobb sebét sem kellett volna megismerned - nyelek nagyot, és biztosra veszem, hogy megérti szavaimból, hogy elvesztett gyerekünkre gondolok. Igazából fura belegondolni. Egy alig pár centis kis lény, aki még talán emberformájúnak sem mondható, és aki még csak tudattal sem rendelkezik, ekkora kötődést volna képes kialakítani hetek alatt, hogy a hiányát ennyire megkínlódjuk mindketten.
Elhallgatok, és várom a válaszát, de velem egyetértésben ő sem beszél: helyette meghallom először halk, majd egyre hangosabb és sűrűbb hüppögését, amit hangos zokogás követ. Les úgy tud sírni, mintha üvegmogyorók görögnének a szeméből, én pedig nem tehetek mást, mint hogy magamhoz ölelem. Nem csitítom, nincs értelme. Tisztában vagyok vele, hogy újra és újra ki kell magából adni a fájdalmát, de minden történés ellenére szerencséje van: ugyanaz a könny, ami sebez és büntet, néha gyógyíthat is.
- Elmúlik majd... - szólalok meg végül halkan, rekedtes hangon. - Elmúlik, és jobb lesz, meglátod. Ami történt, abba nem volt beleszólásunk. A világ egy szar hely, ami nem törődik velünk. Nem szeret minket... de én téged igen. Talán ez nem sok, de ahhoz elég, hogy összeszedjük magunkat, és továbblépjünk. Mit gondolsz? - simogatom hátát megnyugtatóan, míg a zokogás elhalkul, csak a csuklását érzem és hallom még vissza, ahogy levegő után kapkod.

Közelsége akaratlan végigborzonghatja testem, elönt a kellemes meleg, de a szorongás, ami még picit bennem él, szintén átjár, mikor ujjai ajkamra, arcomra siklanak. ennek jelét nem igazán mutatom, ujjaim kényelmesen csúsztatom mellkasáról tarkójára, és túrok a rövid tincsek közé.
Elmosolyodom, lehunyt szemmel, picit megmozgatom fejem, mintha a párnába süppedve ráznám fejem, ellenkezve szavaival.
-Nem vagy sekélyes. És ostoba se. Se te, se az életed. Vagy ha mégis, én is az vagyok.-mosolygok halványan, a félhomályban is látom fürkésző tekintetét, állom pillantását, ujjaimmal immár borostás arcát cirógatva.-Fogalmam sincs hol lennék most, ha egy rossz döntésnek hála nem néztem volna vissza.-a bókra nem reagálok, inkább összevont szemöldökkel hagyom, hogy az apró gondolat kicsússzon számon és tudtára adjam mi jár a gondolataim között.
Megfogom kezét, összefonom ujjaink, a félhomályban kicsit magasabbra emelve, és figyelem, ahogy a fény játszik kezét. Közelebb húzom magamhoz, hogy szinte érezzem leheletét bőrömön.
-Sosem voltam kényelmesebb helyen.-suttogom halkan, de a torkom maró érzés ellen nem tudok tenni és tudom, hogy szavak nélkül, de megállapodtunk, a mai napot nem rontjuk el, de nem bírom megállni és elengedem magam. Mintha az első könnycseppel már könnyebb lenne, hozzá bújok, de rá nézni képtelen vagyok. Mellkasába fúrom arcom, ahogy látom az arcán átsuhanó pillanatnyi fájdalmat. Megfogadtam, hogy nem csinálom ezt, mégsem ment. Nem tudtam erős maradni, és az egy hónap alatt felgyülemlett összes fájdalmat lássa átsuhanni testemen. Összekuporodva bújtam hozzá. Az, amit eddig magamban tartottam fájdalom, megkönnyebbülés, most egyszerre kerít hatalmába.
-Sajnálom...-suttogom, de nem tudom mire is értem ezt pontosan. A jelen helyzetre, az elmúlt hónapra, a fiunkra, a fejéhez vágott szavakra. A hosszú éveknek tűnő egy hónap alatt most először érzem úgy, hogy a szívem újra képes őt szeretni, hogy nincs olyan, hogy Én, csak olyan, hogy mi. Hogy képtelen lennék hátat fordítani neki. És tudtam, ha most ezt itt nem tudom magam mögött, ha nem mutatom ki a fájdalmam, sosem fogok tudni igazán közel kerülni hozzá ismét, magamnak hála.

Hála az égnek, az ajtón Les szelíd változata lép be, nem egy tajtékozó vagy sértett fúria - ezek szerint az előbbi edénycsörgés tényleg nem a frusztráció levezetésének lett szánva. Ettől jóval nyugodtabbnak érzem magam, egyetlen porcikám sem kíván újra veszekedni. Az igazat megvallva, a balhékból és nézeteltérésekből azt hiszem egy életre elég volt nekem.
Nézem, ahogy Les magán hagyja a rövidnadrágot, mintha így akarná elejét venni annak, hogy kísértse a sorsot, aztán a takaró alá mászik szemérmesen. Aztán csak fekszünk, mindketten szokva a helyzetet. Nem tudom, ő vajon hogy van vele, én kissé kínosan érzem magam - pedig ő a feleségem, ez itt a hálónk, és a közös ágyunk. Inkább csak a tény szokatlan, hogy újra itt van velem - szerintem nem csak nekem, de talán még a falaknak is szoknia kell a mostani felállást.
Két kezem még mindig a fejem alatt van, ennek köszönhetően kihasználja a lehetőséget, hogy ellopja a kettőnk között lévő távot, és mikor hozzámsimul, megérzem meleg bőrét az enyémen, leengedem a karomat, majd szembe fordulok vele az ágyban.
- Szia - suttogom mosolyogva, mintha most látnám először. Talán így is van. Egy hónapot töltöttem ebben az ágyban magányosan, testi-lelki kínoktól meggyötörve. Most meg mintha visszatért volna a napfény az életembe.
- Még mindig képtelen vagyok megszokni, milyen gyönyörű is vagy te az én sekélyes, ostoba életembe - teszem hozzá, felemelt kezemmel végigcirógtva az arcát és ajkát. - Kényelmes így neked? - kérdezem, mert a matrac meglehetősen kemény. - Az elmúlt időszakban sokat fogytál - teszem hozzá magyarázatképpen. Holnap nem is tudom, mit kéne csinálnom vele elsőként. Vagyis de, tudom. El kell vinnem valami kajáldába - ahová csak menni akar. Sushi étterem, palacsinta palota, mcdonalds... bárhová, csak egyen már tisztességesen. Tudom, miért szaladtak le róla a kilók, és belesajdul a szívem, ha így kell látnom.

A csendes pakolászás viszonylag jól sikerül, de ahogy az utolsó tányért is a helyére rakom, elindulok a vendégszoba felé. Megtorpanok és bizonytalanul, de elindulok a háló irányába. A kislámpa, ami az ágy mellett világít, sejtelmes félhomályt ad a szobának, amiért abban a pillanatban roppant hálás is vagyok.
Bizonytalanul ácsorgok, és végül úgy döntök, jobb, ha a rövidnadrágom magamra kapom, miután a melegítőt a övé mellé tettem. Az ágy széléhez sétálok, lehuppanok a matracra, aminek puhaságát már szinte el is felejtettem. Bebújok a takaró alá és lekapcsolom a lámpát. Ahogy egymás mellett fekszünk, nem tudom eldönteni, melyikünknek kellene lépnie egyet a másik felé. Az ágyunk vagy a szoba hatása, de az emlékek rám törnek és szorosan össze kell zárnom szemeim, hogy ne pattanjak ki az ágyból azonnal. Inkább felé fordulok és kihasználom, hogy feje a fele fölött, a párna alá gyűrve pihen, így mellé simulok, fejem mellkasa és válla találkozásához préselve, hogy szívverését is hallhassam, majd ujjaim csupasz mellkasára siklanak és csak remélem, nem tol el. A csend egyszerre volt megnyugtató és feszült, noha testem vágyta közelségét, a rossz érzés az emlékeimnek hála hasonló könnyedséggel volt képes átölelni és megszorongatni.
Igazából annyira próbáltunk vigyázni a jelenre, hogy ne sodorjuk magunkat a múltba, hogy lassan inkább hasonlítottunk két tinire, mint egy házaspárra. Nem tudtam, hogy a bennem lévő gátak vagy a benne lévők is, de a békés percek önfeledtségének is volt egyfajta mellékíze számomra. Csak nem tudtam minek köszönhetően.

Szót fogadok Les-nek - kivételesen ellenkezés és mukkanás nélkül - és besétálok a hálóba, ahol ledobálok magamról mindent, a bokszer kivételével, aztán befekszem a takaró alá, az ágy engem illető oldalára, és míg hallom Les halk neszezését a konyha felől, a fejem alá dugott kezekkel merengek a mennyezetre, mint valami idióta romantikus-nyálas videóklipben. Valójában fogalmam sincs mit érzek, ha azt mondanám, hogy lelkileg egy örvényben érzem magam, amely tetszése szerint emelt-ejt engem, akkor még keveset is mondtam. Les nem kezdett el hisztizni, ez jó jel. Láttam a tekintetében a vágyakozást, de a félelmet is - akárcsak a saját szemeimbe pillantottam volna. Hogy vágyom-e rá? Igen, nagyon. A feleségem. Szeretem őt - mindannak ellenére, ami történt. Másnak már nem jutna a bocsánatomból egy ilyen bűnért, de ő más - a lelkem másik fele. Haragban lehet az ember önmagával. A válasz nem. Legalábbis nem huzamos ideig. Új emberekké váltunk az átélt tragédia árnyékában, és a legjobb utat választottuk: új emberként ismerkedünk meg ismét egymással, mint a kapcsolatunk kezdetén. A félelem viszont szinte leblokkol, mert nem tudom, hogy készen állunk-e erre mindketten. A vágyamnál is nagyobb bennem a rettegés, hogy mi történik, ha én mondok csődöt, vagy ha ő gondolja meg magát az utolsó pillanatban. Képesek voltunk az elmúlt pár napban mindennél türelmesebbnek lenni egymással - azt hiszem, ez az elkövetkező napokban sem fog változni.
Les motoszkálását halk csörömpölés váltja fel, majd tányércsörgés - remélem ez nem annak a jele, hogy életem szerelme épp tör-zúz a konyhában, hogy csalódottságát levezesse. Mindenesetre felülök az ágyban, és figyelem az ajtót, amikor felhangzanak Les léptei is - kíváncsi vagyok, hogy fog majd belépni ide. Duzzogva és morcosan, vagy ugyanolyan békésen, ahogy eddig. Ha az első verzió lép érvénybe, az isten irgalmazzon nekem - semmi nem fog megmenteni egy újabb veszekedéstől. Az elmúlt három nap békéje és meghittsége után ez olyan lenne, mintha visszazuhannánk az időben, vagy mintha meztelenül kilöknének az Északi-sarkra.

-Néha kicsit hiányzik a magassarkú, a rövid szoknya és a smink.-ismerem el, bár eddig a napjaim java részét olajfoltos overallban és bakancsban töltöttem. De nőként szükségem volt arra, hogy halljam, kitettem magamért. És tudtam, az ilyen alkalmakkor ezt sosem hagyta ki, inkább kihúzta magát mellettem és nagy előszeretettel szorongatta a kezem úgy, hogy a gyűrű látszódjon ujjainkon. Egy pillanatra lepillantok csupasz ujjaimra és bár azt hihetném, fáj a látvány, de ebben a pillanatban nem érzem, hogy szükségem lenne a kis karikákra. Kértem tőle valamit, és tartotta magát hozzá, amiért hálás voltam. Megígérte, addig nem húzza vissza ujjamra a gyűrűt, amíg fel nem építünk egy biztos alapot. És azt hiszem, ezzel egész jól haladtunk eddig.
Tekintetem végigszalad testén, míg alig fél órája szemem lesütve, a habokat kémlelve vártam, hogy csatlakozzon hozzám, most képtelen vagyok nem rá nézni. Az eltelt egy hónap vagy az elmúlt percek okán, de úgy érzem a fürdőszoba feleakkorára zsugorodik körülöttünk. Egyszerre voltam zavarban és éreztem ismét, ahogy felgyorsul pulzusom és szaggatottan veszem a levegőt. Alsó ajkamba harapva, alig pár másodpercre úgy fúrom tekintetem övébe, mint régen. Tele vágyakozással, félelem nélkül. A férjem volt, és én a felesége. Nem kellett volna így reagálnunk erre a helyzetre, de ez az elmúlt másfél hónap nyomán talán nem is annyira érthetetlen reakció a kialakult helyzetre. Ahogy magára kapkodja a ruháit, ajkam széle mosolyra görbül és bár nem szólalok meg, arcomra valami furcsa pír nyomán kiül némi büszkeség is, amiért még mindig képes vagyok így hatni rá. Vagy inkább azért, mert újra képes vagyok erre.
-Isteni illatokat érzek. Együnk.-tudom, hogy a terelés nagymestere lettem az elmúlt napokban, de most is úgy érzem, hogy jó ez így. Még azelőtt kilépek a fürdő ajtaján, hogy helyeslést hallanék és jobbnak látom magára hagyni. Tudtam, hogy érzi, nem azért van ez, mert valóban menekülni akartam a helyzettől. Inkább azért, hogy adjak magunknak pár percet, amíg helyretesszük magunkban a kínos pillanat kialakulását okozó dolgokat.
A konyhába sétálok és a sütőből kikapva az elmúlt fél órában megpirult kolbászkákat az asztalra teszem, és elégedetten konstatálom, hogy a terítés művészetét tökéletesítette, a lehetőségeihez képest.

|| Konyha

Valami most felépül - valami, ami előtte földig rombolva állt. Még nem teljesek a falak, még nincs befejezve az építkezés, de azt hiszem, már csak néhány apró simítás hiányzik ahhoz, hogy szilárdan, minden viharnak ellenállva álljon a várunk. Minden mondat, tett, szemvillanás egyre közelebb visz bennünket oda, ahol eddig is voltunk: egy olyan házasságba, amelyet az első két évben megéltünk, és amelyben boldogok voltunk. Tudom, hogy Les retteg attól, vajon mit szólok majd a sebéhez, de látom rajta a megkönnyebbülést, amiért nem fordulok el undorodva a látványtól. De miért is tenném? Utolsó, szar szemét embernek tartanám magam, ha így lenne. Sőt, ő is leköphetne, meg én is magamat - teljes joggal. A megkönnyebbüléséről viszont nem csak halk sóhaja, hanem egész testtartása árulkodik - nekem dől, és ujjaival beletúr a hajamba, majd egy halk köszönöm hagyja el ajkait. A szívdobogása meg már csak hab a tortán - úgy visszhangzik az apró fürdőszobában, mintha épp valaki dobszólózna a hálóban, vagy a kertben.
- Persze, mehetünk - öblítem én is le magam, egy nagyon villámgyors csutakolást követően, aztán kilépek Les után az apró szőnyegre. Tényleg iszonyat éhes vagyok - egy egész elefántot is fel tudnék falni, bár gyanítom, hogy azt nem tartunk a hűtőben. De a vásárban vett apró kolbászok remek vacsorát fognak jelenteni.
- Édesem, láttalak már kényelmesen öltözve. És már mondtam neked nem is egyszer, hogy egy nő nem a báli ruhától, meg a magassarkútól lesz szép. Az máshonnan fakad - dörgölöm magam egy lepedő nagyságú frottírral, és nézem, ahogy Les magára kapkodja a ruháit. Egy büszke vigyorral jelzem, mikor tekintete felém fordul, hogy lám, még mindig képes vagyok használni a törülközőt, mert remek tanítvány vagyok - aztán a ruháim után nyúlok én is, hogy magamra kapkodjam őket. Csak amikor már törülköző nélkül, csupaszon álldogálok Les előtt jut el a tudatomig, hogy testem reagál - a meghitt körülményekre, vagy a közelségére tekintettel-e, azt nem tudom. Mindenesetre most rajtam a sor, hogy zavarba jöjjek, amikor tökéletes rálátás nyílik a feléledő vágyam eltakarhatatlan jelére. Nem vagyok képes másra, mint zavartan köszörülgetni a torkomat, és olyan gyorsan magamra kapni a bokszeremet, mintha tűz ütött volna ki a házban, ami elől menekülni kellene.

Összeszorul a gyomrom, de engedek kérésének. Lassan felállok és tekintetébe kapaszkodva várok. Lassan félrehúzza a kezem, lehunyom a szemem és kihúzom magam, ahogy a sebre néz. A testem borította pár apró, alig látható heg, ahogy az övét is. De ez más volt. Ez nem egy baleset vagy egy rossz döntés nyoma volt. Amikor először megláttam a tükörben, felfordult a gyomrom. Akkor nem tudtam eldönteni, hogy az emlék, az érzés vagy valami egészen más válthatja ezt ki belőlem, de jelenleg nem érdekelt. Lehajol hasamhoz, ahogy apró csókot nyom a hegre, összerezzenek. A testem aztán mégis egy kellemes bizsergés járja át, ahogy a szivaccsal végigjárja testem, s kérésére hátat fordítok neki. Fejem mellkasának támasztom, ujjaim akaratlan, de tarkójára siklanak.
-Köszönöm.-suttogom halkan, mindennemű magyarázat nélkül. Igazából hálás voltam mindazért, ami az elmúlt napokban történt, ahogy az elmúlt két évért is. Minden nehéz pillanat ellenére is, a szívem az első perctől kezdve olyan hevesen vert mellette, mintha elvesztésével az életemnek is vége szakadna.
-Mehetünk.-helyeselek, ahogy a szappant is lemossa rólam, és mikor elzárja a vizet, kezébe nyomok egy törölközőt egy szemöldököm felvonva.-Azt hiszem még nem hoztam vissza minden ruhám, így lehet, hogy kivételesen, és teljesen véletlenül, de a macinadrág és a melegítőfelső mellett el fogod felejteni ki szerinted a világ legszebb nője.-mosolyodom el, ezzel lezárva az előbbi témát, kicsit éreztetve is vele, hogy valóban innentől ez a magam harca és nekem kellene elfogadnom a sebeim, de nem érzem, hogy ez közénk állna a jövőben.-De ez hiányzott...-tekerem magam köré a törölközőt és húzom magamhoz egy csókra, aztán gyors törölközésbe kezdek, mielőtt újra elkezdhetnék fázni.

Kíváncsian várom, vajon Les képes lesz-e legyűrni önmagát, és félelmét, meg gyengeségét ahhoz, hogy takarás nélkül, nyíltan mutassa meg nekem azt, amit az előbb csak éreztem. Remélem, hogy igen, de ha nemet mond sem fogom erőltetni a dolgot. Az ő teste, és az ő bőre, de akarom, hogy tudja: nem számít. Az sem számít, ha sebhelyek ezrei fogják borítani a bőrét. Számomra így is, úgy is gyönyörű, és kész. Mindazonáltal megkönnyebbülök, mikor némi rettegéssel ugyan az arcán, de talpra áll. Szemeit néhány pillanatra lehunyja, mintha így akarna elrejtőzni, vagy mintha nem akarná látni az arcomat, mikor találkozom azzal, ami emlékeztet a néhai fiamra. Kezét, amivel a sebet takarja, óvatosan félretolom, és megszemlélem a forradást. Nem vészes - de tényleg, csakugyan nem. Az én testemet is borítják sebek, emlékei a nem mindig dicsőséges múltamnak, és ezzel ő sincs másképp: láttam már eddig is rajta egy-két forradást, igaz, olyan halványak, és vékonyak voltak, mint az eltűnő álom. Ez most kicsit más, de mégis... nem érzek semmiféle undort, vagy bármiféle negatív érzelmet irányában. Lehajolok, apró csókot nyomok a hegre, aztán felegyenesedem, biztatóan Les-re mosolyogva, aztán csutakolni kezdem finoman a szivaccsal.
- Fordulj... - mondok csak ennyit, hogy a hátát is kezelésbe vegyem, majd a zuhanyrózsával visszavarázsolom habcsók hercegnőből emberi lénnyé.
- Akkor azt hiszem, most már tényleg jöhet a vacsora. Kezdek tényleg éhes lenni. Nem tudom, mi van velem, de mostanában folyamatosan ennék - forgatom a szemeimet, bár alighanem kikövetkeztethető az oka. Az elmúlt egy hónapban hébe-hóba vettem csak magamhoz némi táplálékot: vagy időm nem volt enni, vagy kedvem. Le is szaladt rólam néhány kiló, bár sosem voltam túlsúlyos típus. Most viszont, Les visszatérésével sikerült annyit helyére billennem lelkileg, hogy legszívesebben a hűtőgéppel a hátamon sétáltam volna mindenhová.

Megnyugtat, hogy egy véleményen vagyunk erről a kérdésről, és valószínűleg nagyot hazudnék, ha azt mondanám, ellenkező esetben csendesen ücsörögtem volna tovább karjai között.
Gyengéd érintésének hála, még a meleg víz ellenére is libabőrös lesz a bőröm, ahogy elkapja kezem, majd feláll és a szivacsot a kezébe véve szappant nyom rá, összeszorul újra a torkom. Kérése épp annyira ér hirtelen, mint amennyire jól is hat rám.
Megrázom a fejem, de valami mégis arra késztet, hogy megtegyem, amit kér. Talán az a pillantást, amit oly rég láttam. Az a meleg tekintet, az a hívogató kéz, ahogy felém nyújtja. Veszek egy mély levegőt. Lehunyom a szemem és azt mantrázom magamban, hogy hiszek minden szavának és ideje, hogy ezt be is bizonyítsam. Egyik kezem övébe csúsztatom, másikkal a kád szélébe csimpaszkodva segítem fel magam. Tekintetem nem ereszti övét. Nedves hajam lassan vállam mögé tűröm, de ahogy leeresztem kezeim, nem tudom megállni, hogy ne tartsam egyik tenyerem félig a seb elé. Libabőrös lesz a bőröm, pedig a levegő meleg és párás. Sose féltem előtte így megállni, most mégis minden porcikám retteg attól, hogy mi lesz ha... de nem gondolhatok erre.
Mondani akarok valamit, akármit, hogy megtörjem a beállt, feszült csendet, de nem jön ki hang a számon. Várok, csendesen, mintha tekintete nem égetné bőröm. Mintha nem érezném, vágyom érintésére és közelségére. Talán jobban, mint eddig bármikor. Jobban, mint mikor először látott meztelenül.

Mit érzek? Annyira nem könnyű erre válaszolni, és hálás vagyok, amiért Les nem is túlságosan forszírozza a választ. Haragot érzek, dühöt - nem, nem rá, hanem a sorsra, amiért ennyire gyűlöl bennünket. Az érzéseim közepette pedig ott van a szomorúság, a vád, és az önvád is: elvégre én hajtottam rá a baba-projektre. Ha én nem vagyok ennyire rámenős, akkor elkerülhettünk volna minden fájdalmat, ami ért bennünket az elmúlt időszakban - az is, amit egymásnak okoztunk.
Akkor viszont heves pislogásba kezdek, amikor Les szóba hozza az adoptálás kérdését. Fura, mert nekem ez sosem lett volna ellenemre, eddig sem, bár természetesen a saját gyerek lehetőségét tartottam előbbre. Én attól féltem, hogy ha szóba kerül az örökbefogadás, akkor épp Les lesz majd az, aki hezitálni fog, vagy épp elhárítóan hozzáállni.
- Igazad van, ezzel még korai foglalkozni - bólogatok. Nem azért, mert nem akarnék, hanem mert a gyerekünk elvesztése okozta sem még mindig túl friss mindkettőnkben. Ez nem olyasmi, ami majd elmúlik egyik napról a másikra - ki tudja, talán több hónap sem lesz erre elég. - A gyerek-témát egyelőre jegeljük le. Mondjuk, egy-két évre. Aztán... - simítok végig Les haján - majd elválik, mi történik. De ha sajátunk nem lehet, akkor tudd, hogy nekem nem lesz kifogásom a másik lehetőség ellen sem - mondom, aztán mikor megmozdul, hogy sürgesse a vacsorát, megfogom a kezét.
- Várj egy percet - mondom, aztán talpra állok, és felveszem a mosdószivacsot, majd tusfürdőt öntök rá, és kipréselek belőle annyi habot, amennyit csak lehetséges.
- Állj fel... - kérem lágyan és kedvesen. Le akarom őt mosdani - mintha ezzel lemosnám az elmúlt hónap, és elmúlt hetek minden mocskát, fájdalmát, kínját és elhibázott döntését. De mást is akarok. Látni azt, amit az előbb éreztem. Tudnia kell, hogy az én érzelmeimen ez a sebhely az égvilágon semmit nem változtat.

Látom rajta a meglepettséget, ahogy összerezzen picit, mikor a heges bőrön végighúzom tenyerét. Érintésének hála libabőrös leszek. Egy hónapja nem simított végig így bőrömön,
-Mit érzel?-szükségem van rá, hogy azt az egy szót halljam tőle újra, de hevesen kalapáló szívem így is normál tempóra lassul és kissé megnyugszom. Fejem vállára fektetem és egyenletesen véve a levegőt, lehunyom szemeim, élvezem a víz meleg érintését bőrömön, ahogy ujjai továbbra is összefonódnak enyémmel és derekamon pihennek.
-Hiszek neked.-suttogom halkan, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy a torkomban nem kezdem érezni a fojtogató érzést, és komolyan nehezemre esik a könnycseppek puszta létezését is elvetni.
Percekig ülök csöndesen, míg az ő hangja halk én attól félek, nem tudnék megszólalni, így csak megszorítom kezét, ezzel jelezve, hogy egyetértek vele.
-Talán, ha nem lehet sajátunk, idővel akár...-ülök fel, hogy szemébe nézhessek.-Tudom, korai és nem is akarnék most belevágni, és bár eddig erről nem beszéltünk, de emlékszem milyen volt felnőni úgy, hogy soha nem volt biztos hely, család az életemben. Talán egy nap találunk egy kisfiút vagy kislányt és megadhatjuk neki mindazt, amit érdemel.-ezzel a gondolattal már eljátszottam jó párszor az elmúlt egy hónapban, de a fájdalom olyan erős volt, hogy még a gondolat végéig sem jutottam el soha.
-Most viszont menjünk enni, mert kezd kihűlni a víz és kezdek éhes lenni.-javaslom, de megvárom, hogy ő döntsön.

Nevetve nézem a habból formáló kacsát. Néha elfelejtem, hogy a boszorkányerővel bármire képes, és néha csak azért is képes szó szerint venni minden egyes kimondott szavamat. A habkacsa viszont meglehetősen gyorsan szétfoszlik, és halk pukkanások kíséretében múlik ki - volt, nincs. A kérdésem viszont elég erőteljesen betalál, legalábbis ahogy Les reagál nagyon úgy veszem észre. Két karjával átkulcsolja felhúzott lábait, mint egy védelemre váró kisgyerek, majd csakhamar ki is engedi ezt a pózt, lábait a lehetőségekhez mérten kinyújtva.
- Nem igazán értelek, mire akarsz kilyukadni - pislogok nagyon bambán, és ez akkor sem változik meg, mikor nemes egyszerűséggel közelebb fészkeli magát, és fejét mellkasomra hajtja. Néha tényleg szeretnék néhány perc erejéig nő lenni, mert akkor legalább lenne esélyem felfogni, mi jár Les fejében - így max találgatni tudok. Igaz, a maga módján próbál a dolgokra rávezetni: kezemet óvatosan a hasára igazítja, és érzem, ahogy egy kis helyen némileg érdesebb a bőr, mint a körülötte lévő területeken. Kell némi idő, mire az információt feldolgozza az agyam, aztán egyszerre tör rám a hitetlenkedés, meg a káromkodhatnék.
- Nézd... - rázom a fejem, bár ezt Les a jelen helyzetében nem látja, így kissé távolabb tolom magamtól, és mielőtt magyarázkodni kezdenék, megforgatom a szemem. - Elmondtam már százszor, sőt, akár ezerszer is, hogy nem abba szerettem bele, ahogy kinézel. Nem érdekelnek a sebhelyek, sem a régiek, sem az újak. Ezekkel együtt vagy az a nő, aki kell nekem. Ez itt... - nyelek egyet, és ujjam ismét végigfuttatom a hegen - félig az én hibám. De ha valaha megváltozna, amit irántad érzek, akkor az nem ezek miatt a dolgok miatt lesz. Remélem, nem fog erre sor kerülni - fűzöm gyorsan hozzá, még mielőtt félremagyarázná szavaimat. - Hidd el, hogy nekem így, ezzel egyetemben is te vagy a világ legszebb nője. Ennyi az egész. Ugye nem kételkedsz a szavamban? - kérdezem, aztán visszahúzom őt magamhoz úgy, hogy feje ismét a vállamra kerüljön. - És egyébként is... - köszörülöm meg a torkom. - Egyszer, majd évek múlva... amikor a fájdalom már megfakul bennünk, talán szép emlékekkel eltelve nézünk majd erre a sebhelyre. Mert emlékszünk majd rá, hogy egyszer volt egy kisfiunk - igyekszem mosolypgni, és uralni a hangomat, hogy ne remegjen túlságosan. Nem, nem magam miatt - Les miatt.

Bő egy hónap telt el. Az, hogy magammal viaskodtam, képes vagyok-e erre vagy sem, nem sokat segített a helyzeten. Szempilláim alól, kissé szégyenlősen pillantok fel, mikor ledobálja a ruháit, jelenleg lépéselőnyben vagyok ezzel vele szemben, hisz ő belőlem aligha láthat bármit is. Bár pillantásom félénk, s sikerül megállnom, hogy elmosolyodjak, vagy alsó ajkamba harapjak, érzem, hogy ahogy a kád felé tesz egy lépést, nagyot dobban a szívem, hogy aztán egyre hevesebb ritmusba kezdjen. Nem csak meztelenül ültünk egymással szemben, legalábbis nem csak a fizikai értelemben. Olyan volt ez, mint amikor farkasként pár napja a Hold tányérját bámultuk. Ahogy egymást méregetjük, mintha szavak nélkül beszélnénk, s tudom, az én félelmem és pillanatnyi szorongásom pontosan érzi ő is.
-Ha szeretnéd…-mosolyodom el és erősen fókuszálva a habokra, egy kacsát formázok egy gombócból, igaz nem sárgát, de ez aprócska részletkérdés csupán. -Szerintem akkor már nem menne ez.-vonok vállat elégedetten a kacsa láttán, ami bár nem életem remekműve, emlékeztet rá, hogy pár hónapja ugyan így ücsörögtünk itt és egyre másra hülye figurákat gyártottam, aminek a végén egy adag habot sóztam a nyakába. Ez utóbbi most nem volt célom.
-Hát, pont ettől.-ismerem be, és lejjebb engedem magam elé húzott térdeim. -Attól, hogyha majd végignézel rajtam, azt látod, amit én a tükörben.-beszélek ködösen, de a haboknak hála nem kellene így feszengenem. Veszek egy mély levegőt, elengedem lábaim, és míg végig szemébe nézek. -Hogy ez ilyen kínos lesz. De...-nyelek nagyot, előrébb csúszva a kádban úgy, hogy végül mellkasára hajtsam a fejem, és derekam köré húzzam kezét. Talán könnyebb így kezdeni. Gyengéden összefonom ujjaink és a csípőm vonalán éktelenkedő vágás begyógyult, de kissé érdes felületű tetejére húzom a kezét. Összerezzenek az érintéstől, de nem húzódom el. -Tudom jól, a szerzett sebeknek hála erősebbek is lehetünk, és kezdem így is érezni. Csak attól félek és féltem, ha végignézel rajtam, csak ezt fogod látni és a fájdalmat. Még akkor is, ha megbeszéltük, megpróbálunk halványítani az emléken. De ezen nem tudok, pedig próbáltam.-hunyom le szemem, bár lehet, hogy csak engem érint meg ez így, de emlékezte a pillanatra, mikor először szembesültem vele, a múltat nem tudhatom nyomtalanul a hátam mögött.

- Azt hiszem talán jobb is, ha nem kell rákokkal meg halakkal megosztani a kádat. Ennyien már nem nagyon férnénk el benne - reagálok ennyivel Les első szavaira, aztán kissé mindketten elvesztjük a fonalat a különös zavarban, ami ott ül köztünk. Csak akkor lélegzem fel megkönnyebbülve, mikor Les marasztal. Nem hazudtam: tényleg nem haragudtam volna rá meg akkor sem, ha kiküld, csak egyszerűen nem tudtam volna hová tenni a dolgot, és teljes zavarodottságba taszított volna ez a döntése - pláne a mai délutánt követően.
- Nekem biztos, hogy szükségem van erre - válaszolom, aztán ledobálom a ruháimat. Te jó ég, akkor se éreztem magam olyan zavarban mint most, amikor először látott engem pőrén, egy szál semmiben. Egy hónap telt el mindössze, amit külön töltöttünk, de szinte egy évnek tűnt. Változott, ahogy én is változtam, és ez persze nem külsőségben nyilvánul elsősorban meg. Némileg új emberek lettünk, új helyzetekben, és valójában úgy érzem, hogy igazából most nem is testileg vetkőztem le előtte - sokkal inkább valami más módon.
Szerencsére a zavarom nem tart sokáig, bemászom a kádba, Les-el szemben, és amennyire lehet kényelmesen elterülök a meleg vízben.
- Ahogy jelenleg viselkedünk, akár egy gumikacsát is ide dobhatnánk a habokba. Tökéletesen szemléltetné az infantilizmusunkat - dünnyögöm, de egy apró, bujkáló mosollyal a szám sarkában, aztán a tenyeremre veszek egy marék habot, és belefújok, hogy apró pamacsok szállnak a kád felett.
- Elárulod nekem, mitől féltél? - kérdezem kedves hangnemben. Eszem ágában sincs Les-t megijeszteni, egyszerűen csak kíváncsi vagyok az okára. Nem akarom leharapni a fejét már jó néhány napja, tőlem nem kell félnie. Akkor mitől mástól?

Úgy roncsolok be a fürdőbe, mintha attól félnék a kád kisétál az ajtón. De legalább ki fog vetni magából. Aztán ahogy bemászom a habok alá és ő megjelenik, elmosolyodom a szóviccen, de a mosolyom félénk, ahogy minden mozdulatom is.
-Nem, a halakat és a rákot kint hagytam a tengerben.-forgatom meg szemeim, de ahogy ott ácsorog tétován, ismét elkap engem is a pillanatnyi kétségbeesés. Hülyeséget csináltam az előbb? El akarom neki mondani, amit most érzek. De valamiért úgy érzem, amíg én a kádban, ő a fürdőszoba félfájánál ácsorog, nem fogom tudni megfogalmazni, amit akarok. Kérdés, hogy utána bármi változna, ha csatlakozna hozzám.
-Ne...-rázom meg fejem, majd köhintve egyet, összeszedem elvesztett hangom.-Szeretnél, ha velem tartanál.-és azt is szerettem volna, hogy ez a mondat határozottan csendüljön fel számból, de a hang gyenge. Nem bizonytalan, inkább félénk.-Csak azt hiszem picit félek. Nem tőled, vagy... csak hát...-vonok vállat, amíg nem látja a heget úgy sem fogja érteni és nem voltam benne biztos, hogy ez a bizonytalanság nem csak az én hülyeségem.-Komolyan Chriest, szükségem van erre. Mindkettőnknek szüksége van erre.-hangom valamivel magabiztosabb már, de még koránt sem az igazi. Tenyeremmel a habot simogatom, húzom magam elé, bár a víz áttetszőségén ez mit sem segít.