- Miért, mikor NEM vagyok aranyos? - kérdezek kapásból vissza Les megállapítását hallva, aztán lassú bólogatással tudomásul veszem amiken mond. Örülök, hogy belátja, most már nem a munka az első, legalábbis számára nem, hanem a biztonság - az övé, és Junioré is. Ettől pedig nyugodt vagyok, bár igazság szerint abban is biztos vagyok, hogy Les hamarabb vetné le magát egy toronyház tetejéről, minthogy ártson a gyerekünknek. Remélem a főnöke nem lesz akkora s*ggfej, hogy a terhessége tudatában is kitegye olyan nem éppen ideális körülményeknek, mint mondjuk jókora, húszkilós fémdarabok emelgetése. Ha ilyenre sor kerül, az fix, hogy elsőként agyonverem a fickót, és miután kinyírtam, még darabokra is cincálom, a cafatjaival meg feldíszítem a műhelyt: csak úgy mihez tartás végett.
- Nem várom el, hogy mindig itthon ülj - nyugtatom meg Les-t. - Tudom, hogy úgysem lennél rá képes, meg nyűgös és hisztis lennél, ha a négy fal közé zárnálak. Sőt, én úgy tudom, a várandós nőknek javasolják a sétát, meg a friss levegőt - mondom meglehetősen bizonytalan hangon, mert hát lássuk be, nem sok anyajelölt társaságában múlattam eddig az időmet, és orvos sem vagyok. Azt a problémát pedig egyelőre inkább nem feszegetném, hogy a kicsi vajon boszorkány, vagy farkasgéneket fog-e örökölni. Ha van némi szerencséje, inkább az előbbit.
Aztán ahogy visszaballagok a telefonkönyvvel, és Les kiveszi a kezemből, kissé szégyenkezve hajtom le a fejem. Alighanem a váratlan jó hír ment az agyamra, hogy teljesen leragadtam a nem-gondolkodás szintjén.
- Igazad van - dünnyögöm aztán. - Néha a nyolcvanas években érzem magam. Tudod mit? - kérdezem aztán. - Én elmosogatok, te addig keress egy orvost, akit szimpatikusnak találsz. Ha ma tud fogadni, akár el is mehetnénk, nem? - teszem fel a kérdést, és ha belegondolok, hogy meghallhatom Junior szívverésének hangját, olyan izgatottá válok, mint egy gyerek karácsony estéjén.

Felvont szemöldökkel döntöm kissé előre fejem, és megmagyarázhatatlan grimaszt vágok, ami egyszerre az értetlenségemből és a pillanatnyi zavaromból következik. A munka... eszembe sem volt erről vitatkozni, így mikor ezzel hozakodik elő, kicsit meglepődöm.
-Ugye tudod, hogy most eszméletlenül aranyos vagy?-szalad ki számon egy kérdés, majd mosolyogva megrázom a fejem.-Kocsi alá nem fogok már bemászni. És nem emelgetek súlyokat sem. Nem őrültem meg. Csak azt ne várd, hogy itthon is ücsörögjek mindig. Ismerem a határokat és nem ártanék neki sem.-csúszik kezem hasamra.-Nem történt semmi. Babát várok, ez több, mint egy történés. És meg fogják érteni.-biztosítom, bár kicsit mulattat az arckifejezése, ahogy az ágyba dugott és ez a kép most ott táncol az orrom előtt.
De arcának vonásai olyan gyorsan változnak ahogy a méretek kerülnek szóba, hogy nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak. Nem kételkedtem sem benne, sem bennünk, sem abban, hogy ez az egész jó dolog. Sőt. Mérhetetlenül boldog voltam.
-Teljesen mindegy, hogy kire fog hasonlítani, rád vagy rám. Ahogy az sem érdekel, hogy fiú vagy lány lesz. A mi gyerekünk, egészséges legyen és ezen kívül semmi sem számat. És messze még a vége...-bár egy hónap körül járhatok, még maradt így is valamivel kevesebb, mint nyolc, de bőven hosszú idő.
Kipattan az ágyból, míg én folytatom a reggelit, ám a tojás láttán elfintorodom és a pirítóst inkább magában, némi zöldség kíséretében fogyasztom. Mikor visszaér, kezében a telefonkönyvvel, kíváncsian nézek rá.
-Egy telefonkönyvből? Mi lenne, ha kicsit modernebbek lennénk?-biccentek a telefon felé, hogy esetleg az internetet is segítségül hívhatnánk. Bár jelenleg annyira földön kívüli ez az egész, hogy nem igen tudok ilyesmin gondolkodni. Ellenben a reggelit az utolsó morzsával egyetemben magamba tömöm...

Persze, tudom, hogy nincs cukorból, de mégis, én vagyok a férje, meg Junior apja, szóval az vesse rám az első követ, aki hasonló helyzetben nem aggódna a párjáért, és nem igyekezne óvni még a széltől is. Épp ezért csak egy nagy sóhajjal reagálom le ahogy szóba kerül a munka - és épp úgy, ahogy sejtettem. Eszem ágában sincs úgy viselkedni, hogy a fejemhez vágja, hogy p*cs vagyok, plusz nincs kedvem egy újabb veszekedést kiharcolni, így némi tűnődés után beadom a derekamat.
- Egyezzünk meg valamiben - mondom. - Ha egy irodában, egy íróasztal mögött ülnék, nem lennének fenntartásaim, vagy félelmeim, de te egy műhelyben dolgozol édesem. Ígérj meg nekem valamit. Ha bármikor is úgy éreznéd, hogy fáradt vagy, fáj valamid, akkor azonnal ott hagyod a helyed. Vigyázz magatokra, oké? - szorítom meg a kezét. - És a főnöködnek, meg a társaidnak azonnal mondd el, mi történt - csak hogy lehetőleg kíméljenek ők is. Ha ezt betartod, esküszöm nem fogok zsémbelni, meg morogni - fogadom meg ünnepélyesen, aztán rábámulok Les ujjára. Te jó ég, mint a fél ujja, akkor az egész kicsi... hihetetlen, és mámorító érzés.
- Remélem, rám fog hasonlítani, legalábbis a tekintete. Minden másban, az arcában, a szájában, az orrában, a természetében lehet a tiéd. És remélem kislány lesz. Vagy fiú. Igazából azt hiszem, az teljesen mindegy - nevetem el aztán magam, majd kiporzok a nappaliba, és a telefonkönyvvel térek vissza.
- Tessék. Keressük meg a város legjobb orvosát, és még ma látogassuk meg - vetem fel a javaslatot, és beleharapok a pirítósba amit Les tart az orrom alá.

A kapcsolatunk hullámvölgyei helyett most valami egészen más, magas szintű hely került előtérbe. Boldog voltam, ahogy ő is, de mint aki sokkot kapott, úgy nézett rám, ettől először picit én is lesokkoltam, de hamar felül tudtam emelkedni ezen a tényen. Igazából szerettem volna, ha tökéletes meglepetésként hozakodhatok elő ezzel, de az idő nem éppen úgy hozta, hogy bármiféle tervezésre lehetőséget is kapjak. A spontaneitás példái voltunk eddig is, ezután is azok maradunk. Ahogy ismételgeti szavaim, csak sűrűn bólogatok, majd mire reagálhatnék bármit is, felkap, az ágyba fektet, én pedig mindezt nevetve, kezdetben kissé meglepetten, de boldogan díjazom.
-Jézusom, nem vagyok cukorból!-hőkölök fel, bár az elém tett reggelibe további kérdés és ellenkezés nélkül kezdek bele. Figyelem, ahogy lelkesen, kapkodva és hadarva hord össze mindent, ami éppen abban a pillanatban eszébe jut.-Nem fogok itthon ülni és malmozni, ezzel remélem tisztában vagy. Semmi bajom, jól vagyok, nincs hányinger, se semmi hasonló.-közlöm könnyedén, bár látom, hogy míg én a könnyeim törölgetem remegő kezekkel, ő olyan sebességbe kapcsol, amit már nem tudok kezelni. Mint, akit felhúztak, ide-oda pattog, szinte követni sem tudom a felállított gondolatmenetet. -Azért kellene egy rendes orvos először. Ez a mi gyerekünk és nem szeretnék egy idegen, fura fazon kezei közé kerülni, ha érted, hogy mire gondolok.-célzok elég erősen arra, hogy azért ez egy kicsit intimebb dolog, mint mondjuk elsétálni a pékségig és megosztani a mögöttem állóval várakozás közben, hogy a helyi barna cipő nagyon jó reggelire vagy ma kifejezetten szépen süt a nap. -Hívhatjuk. De még annyira pici, mint a körmöm. Maximum, mint a fél ujjam. Nagyon korán vagyunk még. És arról nem is beszélnék, hogy egyáltalán nincs okunk pánikolni. Ha nem a tegnap este, akkor az előző hozta meg a sikert, akkor olyan egy hónapos lehet. És jól vagyok, tényleg. Az már feltűnt volna neked is, hogy émelygek. Ráadásul egy teliholdat is átvészeltem.-vonok vállat, kicsit nyugodtabban próbálom kezelni a helyzetet, mint ahogy ő teszi. -Nyugi, minden rendben lesz. Vigyázunk egymásra, ahogy eddig is. Pár most ha én azt mondom, hogy mi, rá is gondolhatok, nem csak rád. Bár az apukája már most jóval aranyosabb, mint eddig bármikor.-simítok végig borostás arcán, beleharapva a piritósba, majd felé tartom azt, hogy ne csak engem etessen, ő is csatlakozzon hozzám. De a kávés csészéért nyúlva elbizonytalanodom…egészséges ez?

Valameddig megszűnik körülöttem a tér, és az idő is, csak akkor térek vissza a valóságba, mikor Les aztán talpra állít, és saját könnyeimen át nézek az ő szintén könnyes tekintetébe.
- Apa leszek... - ismétlem el utána a szavakat, mintha csak varázsigék lennének. - A mi gyerekünk! - mondom aztán már tagadhatatlan büszkeséggel, aztán csak állok összevissza dobogó szívvel, mikor Les is elsírja magát a boldogságtól, és homlokomnak támasztja a sajátját.
- Ígérem, én leszek a legjobb férj, és a legjobb apuka, akit csak kívánhat majd egy feleség, és egy gyerek - suttogom szent esküvéssel, aztán a következő pillanatban felkapom Les-t a karjaimba, és mire megnyekkenhetne, vissza is viszem a hálóba, és a takaró alá dugom.
- Neked most vigyázni kell magadra! - intem, aztán az ölébe teszem a reggelis tálcát. - Majd én megcsinálok mindent, amit kell... te csak pihenj. Vigyázz magatokra! - darálom, és másodpercek alatt millió dolog fut át az agyamon, hogyan tehetném könnyebbé innentől a dolgát. Fel-felpattanok az ágy széléről, ahol eddig ültem, kb olyan intenzitással, mintha épp körbe akarnám futni a házat, aztán visszaülök, hogy lágyan cirógassam Les kezét, és ezt a két végletet elég sűrűn váltogatom, mert olyan érzésem van, mintha hangyák költöztek volna a bőröm alá. Plusz megfordul a fejemben az is, hogy végigrohanok az utcán, és minden szomszédhoz bezörgetek, ordítva, hogy apa leszek, de gyanítom gyorsan rám hívnák vagy a zsarukat, vagy a fehér kabátot hozó ápolókat, így hát erről az ötletről inkább leteszek.
- Mit szólnál, ha adnánk neki valami nevet? - vetem fel, nézve a lelkesen táplálkozó Les-t. - Persze tudom, hogy még nem tudunk róla semmit, de hogy "gyerekünk", olyan személytelen. Hívhatnánk amíg megszületik Juniornak, mit szólsz? - kérdezem. - És talán az orvoshoz is el kellene menni, hogy lássuk, tényleg rendben van-e minden - teszem hozzá aggodalmasan.

A végtelen öröm úgy hasít ketté, mint a villám. Boldogság, izgatottság, öröm.. A múlt pedig egy könnyen feledhető, valóban távoli dolognak tűnik. A fürdőszobába húzom, hogy ő is megnézhesse az eredményt, kicsit távolabb állok meg tőle, elengedve kezét és a tükörből figyelem, ahogy arcának összes vonása egyszeriben megváltozik. Megtörlöm szemem és vigyorogva figyelem, ahogy két rédre borul előttem. Érintése határozott, gyengéd, de mikor megérzem a pólót átitató könnycseppeket, úgy harapok ajkamba, hogy ne kezdjek el én is zokogni megint. Gyengéden simogatom haját, de pár per múlva egy határozott mozdulattal ismét talpra állítom. Ujjaimmal letörlöm arcáról a könnyeket és mosolyogva, suttogva szólalok meg ismét.
-Apa leszel!-helyeslek.-A világ legjobb, leghelyesebb, legodaadóbb apukája, akit a gyerekemnek kívánhatok.-hangom még mindig remeg, ahogy én is, szinte egész testemben. A hányinger és a gyomromban lévő gombóc lassan eltűnik és kezdem úgy érezni, hogy uralom vonásaim, de ahogy szemébe nézek ismét elkap a sírás és vele együtt zokogok, homlokom övének támasztva. Először az esküvőn láttam, hogy küzd a könnyeivel, de most egyszerre tűnt megkönnyebbültnek, boldognak és olyan leírhatatlanul átjárt a melegség, ahogy rá néztem, mint még soha. Úgy éreztem, hazaértem. Mintha minden csak most lenne igazán jó. Mintha legyőzhetetlenek lennénk és még erősebben érezném a köztünk lévő kapcsot, mint eddig.

Amikor végre - nagy nehezen - felfogom Les szavainak értelmét, hirtelen úgy érzem, mintha derékig jeges vízbe nyomnának, ugyanakkor forró lávával öntenének nyakon, és ehhez kiegészítésképpen valaki kőkemény tárggyal vágnának éppen fejbe. Meg sem tudok szólalni, csak állok bambán, tátott szájjal, mint valami fogyatékos, és csak meregetem a szememet, főleg amikor Les megfogja a kezemet, és a hasára húzza. Oké, sokszor eljátszottam már a gondolattal, hogy milyen érzés lesz, amikor megtudom, hogy majd apa leszek, de ez most tényleg váratlanul jött. Csak figyelem Les-t, ahogy le sem tudja törölni a vigyort a képéről, és ekkor már én is érzem, hogy a szám úgy futja körbe a fejemet, mintha a fülem nem lenne a helyén, hogy megakadályozza.
- Gyerekünk lesz - állapítom aztán meg, mintha a hangos megnyilvánulás ténye tenné véglegessé a dolgot, de még mielőtt bármi mást reagálhatnék, Les megfogja a kezem, és úgy húz magával a fürdőbe, hogy igencsak igyekeznem kell talpalni utána. Ott kézbe veszem az apró kis papírdarabot, és hüledezve bámulom a vonalkákat, amik a gyerekünk létezését jelentik. Aztán hirtelen felszakad bennem valami eddig sosem tapasztalt, amit eddig még nem éreztem - talán csak akkor, mikor Les kimondta nekem az igent Las Vegasban. Még mielőtt gondolkozhatnék, mit is teszek - nem mintha ebben a félhülye állapotban képes lennék rá - odaszédülök kócos, bolond fejemmel Les elé, térdre, hasának szorítva arcomat, és úgy bőgöm el magam, mint egy kölyök. Csak folyik a könnyem, és hüppögök, és már tudom, hogy már nincs semmi baj, most már minden rendben lesz, és soha semmi erő el nem választhat minket egymástól - most már családdá leszünk. Igazi családdá, olyanná, ami egyikünknek sem volt soha. És azt is tudom, hogy Les-el együtt mindketten olyan szeretettel várjuk, ahogy gyermeket még nem vártak erre a világra.

A gyomrom görcsbe rándul, és mikor belép, a szívem is hevesebben kezd verni. A teszt pozitív eredménye láttán szinte kifordulok magamból, úgy ölelem át zokogva, mint egy eszelős. Hallom, hogy fülembe suttog, érzem érintését, hogy nyugtatni próbál, de mikor hátrébb tolva vigyorogva bólogatok felé, leesik neki az ötfilléres.
-Megcsináltuk!-vigyorgok nyakába csimpaszkodva ismét, de még mindig zokogva örömömben. Tudtam, hogy milyen volt először látni a tesztet, hogy akkor a hányinger kerülgetett és fal fehéren feküdtem le, pedig tudtam, hogy a világ vége nem jött el. A viták mellett viszont az kicsit rosszul érintett, így most a hirtelen pozitív váltás közepedet ez a hír egyszeriben megrészegített.-Babát várok!-épp csak nem nyomom ki belőle az összes levegőt, ahogy szorongatva ölelem, míg ő, mint aki sokkot kapott, úgy néz rám. Ujjaim arcára siklanak, szememből még elő-elő bukkan egy-egy könnycsepp örömöm jeléül.-Senki sem tett még ennyire boldoggá, hallod?-vigyorgok továbbra is.-Te vagy az életem.-csillogó szemekkel, egyszerre annyi mindent akarok neki mondani, hogy azon kapom magam, a szívem egyre hevesebben ver. Ujjaim, tenyerem hasamra siklik, egyik kezét elkapva és szintén oda vezetve.-Te és immár ő is.-egy szó sem elég ahhoz, hogy mindazt kifejezze, amit érzek, és tudom jól, most bolondnak nézhet, de képtelen vagyok nem vigyorogni örömömben. Elkapom kezét és a fürdőbe húzom, a tesztre mutatva, hogy ő maga is megbizonyosodhasson a teszten lévő csíkok számáról.

Szükségem is volt némi időre, hogy megcsináljam a reggelit - nem különben, hogy én magam is összeszedjem az erőmet, amit egy jókora adag kávé megivásával azért sikerült ha nem is maximumra, de legalább a közelébe járatnom. Míg tányérra halmozom a pirítóst, a bacont, a kávét meg a gyümölcslét, némi gyümölccsel kiegészítve, lopva az órára pislogok, és noha máskülönben sosem voltam egy kimondottan türelmes típus, örültem, hogy képes voltam megállni, hogy ne rontsak rá Les-re, tudakozódva az eredmény iránt, és kb olyan szívbaj közelébe kergetve ezzel őt, ahogy ő tette velem ébredés után.
Mikor visszacsörömpölök a tálcával a szobába, ő még a fürdőben szöszmötöl. Míg a reggeli óvatosan az éjjeliszekrényen landol, magamban tanakodni kezdek, vajon mi tarthat még ennyi ideig. Elvégre az a teszt csak néhány perc, nem egy évszázad... lehet, hogy ismét csalódnunk kell, és egyszerűen fél ezt elmondani nekem? Átvillan az agyamon az az abszurd gondolat is, hogy talán azért nem jött még ki, mert a negatív eredmény láttán épp a csapba igyekszik fojtani magát, de aztán ezt persze el is hessegetem magamtól.
Már épp indulnék, hogy türelem ide vagy oda, de rányissak, mikor feltárul az ajtó - nem, egész pontosan felcsapódik, mind a filmekben a vadnyugati csehókban, amikor belép a főhős, és Les olyan lendülettel szeli át a szobát, és landol a nyakamban, hogy óhatatlanul is hátratántorodom egy lépést, magammal húzva őt is. Elég értetlenül pislogok, de amikor meghallom hogy sír, sóhajtok egy hatalmasat, és megsimogatom a haját.
- Édesem, ez még nem a világvége... - próbálom vigasztalni. Persze, hogy én is reménykedtem, de nem történt tragédia. - Hallod? Ne aggódj... majd próbálkozunk tovább, oké? Na, nyugodj meg kiscicám... - duruzsolom, és csak akkor kezd el valami gyanússág válni, mikor Les felnéz, és egy csók után még mindig sírva, de közben vigyorogva kezd el bólogatni felém, mint egy eszelős.
- Mi van? - ráncolom a szemöldökömet. Felsejlik bennem ugyan a válasz, de egyszerűen nem merem beleringatni semmibe, míg ő maga ki nem mondja. - Ez most azt jelenti... azt jelenti, hogy....? - hebegem tétován.

Kifejezetten szórakoztatott, ahogy ijedten döbben meg azon, hogy ébren vagyok. Meg úgy azon is, hogy hatodik érzék szerűen érzem, hogy a hasamra tapasztja a kezét. Nem tudom mit várt, de meglepettségén jót mulatok.
-Ugyan már, nekem is lett egy-két ősz hajszálam.-nem veszem magamra szurkálódását, sosem tettem. Viszont nem kicsit örülök neki, hogy így alakultak a dolgok. Hogy végre úgy kelhetek fel mellette reggel, hogy nem attól kell tartanom, mivel taposunk szét mindent, amit valaha felépítettünk.
A takarót magam köré tekerve feljebb tornászom magam az ágyban és kíváncsian döntöm oldalra fejem, hogy vajon milyen alkut akar velem kötni. Mikor tudatja velem a feltételeket, elmosolyodva viszonozom csókját. -Arról gondoskodok, hogy ne puhulj el.-kacsintok rá.-Rendben.-egyezek végül bele és mikor kimegy a szobából, elengedem a takarót, magamra kapok egy pólót és egy nadrágot, összeszedem a tegnap este földre kerülő törölközőt és a fürdőszoba felé veszem az irányt. Az egyik fiókból előhúzok egy tesztet, amit a legutóbbi próbálkozásom után besuvasztottam oda, és szinte remegő ujjakkal nyitom ki a dobozát. A művelet közben érzem a gyomromban a gombócot, hogy egyszerre kap el a kíváncsiság, az idegesség, aminek hála a hányinger is közeli érzés lesz. A tesztet leteszem a csap mellé és a tükörbe bámulok, figyelve onnan a szoba falán lévő órát, amire így éppen rálátok. Telnek a percek és bár nem mondtam még ki, végtelenül hálás vagyok Chriest-nek, hogy a tizenöt perchez valóban tartja is magát. Eltelik húsz is, míg türelmetlenül pakolászom a mosógépbe, válogatom szét a szennyeseket, és valahol azon kapom magam, hogy nem merek a teszt felé nézni. Mikor hallom, hogy közeledik, veszek egy mély levegőt és nem húzom tovább az időt. A csíkok száma viszont eltér attól, amivel előzőleg szembesültem. Hallom, hogy a tálca a komódon kap helyet, hogy a kávéscsészék összekoccannak. De mégis, mintha megállt volna az idő. Fel sem fogom, mit csinálok, a tesztet bámulom, majd olyan sebességgel fordulok meg, hogy szinte elszédülök, és ezt a sebességet kihasználva szelem át a szobát, Chriest karjai közé simulva, és kis híján már agonizálva, zokogva és nevetve próbálom összeszedni magam, bár szavakat képtelen vagyok kimondani. Helyette hajába túrva csókolom, és elégedetten bólogatok, mint akinek elment az esze. Az első tesztet leginkább azért csináltam, hogy a viták fényében megismerjem a határaim. A másodikat viszont… azért, mert éreztem, itt az idő, és reménykedtem benne, hogy valóban eljött az a bizonyos idő.

- Hát ez klassz - mormogom. - Ha a szívverése olyan lesz, mint az enyém, akkor szegény gyerek már a korai infarktussal fog ismerkedni - csóválgatom a fejem, mert ami azt illeti, az előbb én tényleg megijedtem - álmomban sem gondoltam volna, hogy Les már ébren van, és kivárja az alkalmat, amikor a klinikai halál állapotába kergethet egy hirtelen megszólalással, aztán vetek egy csúf pillantást a drágám felé, mikor az ősz hajszálakkal kezd cukkolni.
- Ha a gyors öregedés korszakába léptem, az neked köszönhető - szúrok aztán vissza, aztán megadóan felsóhajtok.
- Jól van, csinálok reggelit, és ágyba is jön, kizárólag a hölgy kedvéért - tornázom aztán magam többé-kevésbé fel - nagyjából úgy festek, négykézláb állva, mint egy jókora kutya, amelyik arra vár, hogy eldobják neki a labdát.
- Kössünk alkut - döntöm aztán félre a fejem - megkapod az ágyba reggelidet. Viszont mire megjelenek itt a tálcával, csináld meg a tesztet. Aztán... kb negyed óra múlva már tudom, hogy legyek-e végtelenül boldog, vagy szedjem össze minden erőmet, meg hasznosítsam és fogjam munkára a remek génjeimet, hogy legközelebb kissé gyorsabbak legyenek a srácok - vágok szemöldökömmel az ágyékom felé, aztán ténylegesen talpra kecmergek, és egy gyors csókot követően a konyha felé támolygok, miközben szentül megfogadom, hogy türelmesen kivárom azt a kb tizenöt percet, és nem fogok Les nyakára járni kétpercenként, hogy mégis mi újság.

Elnevetem magam, ahogy ugrik egyet, és mellém fészkeli magát, mire magam köré tekerem a takaróm és fejem alá gyűröm ismét kezeim, úgy nézek rá. Egész meglep, hogy ennyire elpirul, már ha erre képes, mert eddig ebben is őszintén kételkedtem. Láttam már meghatottan, na de ennyire...
-Szemmel nem hiszem, hogy látható. Annak még kell pár nap, vagy hét, hogy látható legyen. A szívverése viszont egészen biztosan olyan lesz, mint az előbb a tiéd.-mosolyodom el, kicsit viccelődve vele, ugyanakkor takaró alatt pihenő kezem a hasamra siklik. Talán most sikerült... tudtam, hogy nem sürgettünk semmit, hogy nem akartunk tervezni, hogy hagytuk, a természet tegye a dolgát, de örültem volna, ha minél előbb közölhetem vele a hírt.
-Öreg? Hm, most, hogy így mondod, mintha az ott egy ősz hajszál lenne.-vizslatom füle melletti haját, egyik ujjammal mutogatva felé, de olyan széles mosollyal, hogy tudhatja, csak viccelek.
-A reggeli vonzó ajánlat. Ágyba jönne?-érdeklődöm nagyokat pislogva, ártatlanul és kicsit a kelleténél akaratosabban is talán, de a tőlem telhető leginkább boci szemekkel nézzek rá.
-Felőlem, de tizennégy napot ír az összes, az két hét. Túl korai lenne a mai, hacsak a legutóbbi, még vita előtti pár óra nem járt sikerrel.-vonok vállat.-Végül is, akkor is túl korán csináltam meg a tesztet.-ismerem el, alsó ajakamba harapva.-Igazából elterveztem, hogy majd egyszer mikor hazaállítasz munka után, valami különlegesebb körülményt teremtek a hírnek. De mivel mindig is spontán történtek körülöttünk a dolgok, talán nem is kell akkora feneket kerekíteni neki.-vonok könnyedén vállat és remélem ezt most nem úgy veszi, mintha én nem akarnám megtudni, hogy úton van-e már a gyermekünk vagy sem. Egyszerűen csak nem akartam, hogy a csalódás rosszabbul érje, mint engem, vagy elkeserítse. Tudtam, hogy ez közös cél, amiben megegyeztünk és amitől ennyivel nem tudnám eltántorítani. Mégis bennem élt valami furcsa félsz.

Úgy leköti a figyelmem a magam csendes - és külső szemlélő szemén át nézve nyilván nevetséges - elfoglaltsága, hogy nemes egyszerűséggel nem is tételezem fel, hogy Les már ébren lenne. Talán ezért is ér váratlanul, amikor megszólal - olyan váratlanul, hogy jócskán ugrom tőle egyet ijedtemben.
- Atyaisten... - motyogom, a szívem táját tapogatva. - Ha meg akarsz ölni, akkor özvegységre jutsz - teszem hozzá, aztán mikor eljut a tudatomig, hogy miféle hülyeség közben kapott rajta, ezúttal rajtam van a mélységes pirulás sora.
- Hát, tudom hogy alig telt el pár óra - mászom fel aztán, hogy arca az arcom mellett legyen. - De hát végeredményben, ha ügyesek voltunk, akkor ő már ott van. Bár szemmel még valószínűleg nem is látható, de mégis... - gondolkodom hangosan, aztán felszusszanok, ahogy roppant finom stílusban, de tudtomra adja, hogy nem lenne ellenére az ismétlés.
- Édesem, nekem is szükségem van töltődésre. És amúgy is... a férjed éhen fog halni. És kávé nélkül meg aztán ne is várd, hogy bármire is képes legyek. Szóval, halasszuk el, ha nem gond - csókolom meg. - Nagyon csábító a látvány, és minden egyéb, de hiába... öreg vagyok már ahhoz, hogy gyorstüzelő legyek - teszem hozzá. - Cserébe és engesztelés gyanánt csinálok reggelit. Meg... - jövök zavarba - gondoltam, délután csinálhatnál tesztet. Tudom, korai még... - forgatom meg a szemem. - De hátha...

Az álom gyorsan nyom el, az éjszakát hosszúnak és pihentetőnek érzem, ahogy szinte mozdulatlanul alszok karjaiban. Megérzem, hogy kihúzza a vállát a fejem alól, erre kicsit éberebb leszek, de továbbra sem moccanok. Élvezem a csendes perceket, bár mikor a takaró elmozdul fedetlen testemről, megborzongok. A tegnap este emléke még élénken él bennem, legalábbis ahogy megérzem érintését bőrömön, egyre kevésbé bírom megállni, hogy ne mutassam jelét annak: én is ébren vagyok. Viszont túl nyugalmas, túl meghitt a helyzet, hogy megzavarjam azt. Már olyan rég ébredtem így mellette, hogy szinte el is felejtettem milyen érzés a szívverését hallgatni egész éjszaka.
A hasam érő csóktól viszont elmosolyodom, érintése pedig az előbbi borzongással ellentétben melegséggel tölt el. Mikor kérdést szegez hasamhoz, már nem bírom megállni, hogy ne mozduljak. Lassan kinyitom szemeim, elmosolyodva húzom ki fejem alól kezem és túrok kócos hajába.
-Tegnap este óta nem sok idő telt el…-emlékeztetem mosolyogva, bár ahogy hasamhoz hajol, az én tenyerem is tenyerére siklik. -De remélem sikerrel jártál.-szólalok meg halkan, hisz mi sem tenne boldogabbá. -Bár….-somolygok-További gyakorlásnak sem vagyok ellenére.-harapok alsó ajkamba mosolyogva, kissé feljebb tornászom magam a párnán, és a tegnap esti pirulás közelébe sem érek, ahogy pőrén fekszem a párnák között, nagyot nyújtózva, kicsit még álmos, mégis éber szemekkel.

- Inkább nem képzelem el annak a következményeit, ha más lenne rám ilyen hatással - dörmögöm, aztán nagyot nyújtózkodom, aztán nyekkenek egyet, mikor Les öklét érzem finoman odacsapódni a gyomrom tájékára.
- Pfff.... - vágok sértődött arcot. - Ezek szerint menjek vissza a kanapéra? - mozdulok meg, mint aki tényleg komolyan is gondolja, de aztán Les következő szavai leszerelnek,
- Mondd, hogy minden létező téren hiányoztam, nem kell ezt túlzottan cizellálni - szemétkedek egy sort, aztán ahogy Les megint a mellkasomat kezdi használni párnának, hamar ragadósnak bizonyul az ásítozása, mert én is követem a példáját - csakugyan úgy is érzem, hogy másodpercek múlva leragad a szemem. Ez alighanem így is lenne, ha nem fognám még fel az utolsó szavait, amikben felbukkan a gyerek. Nem nyitom a szemem ki, de a szívem olyan zakatolásba fog, hogy biztosra veszem, ha Les nem húzná a lóbőrt már mélyen, most biztos felkapná a fejét, és azonnal a mentőket tárcsázná. Azzal a tudattal csúszom bele az alvásba, hogy talán most sikerült...

Reggel - kivételesen - én ébredek elsőként. Óvatosan kihúzom a vállam Les feje alól, és szinte azonnal a tegnapi zárszava jut eszembe - nem tudom megállni, hogy ne húzzam le róla a takarót, aztán óvatosan egy csókot nyomok a hasára.
- Szia... - motyogom, rátapasztva tenyerem a köldökére. - Mondd csak, már odabenn vagy? - kérdezem, közben felpislogva Les arcára, mert ha most rajtakap, fix hogy azt hiszi, hogy teljesen megőrültem.

Magam mellé tessékelem, már amennyi erőm van, de a meglepettség és a zavar, ami arcán ül, mosolyt varázsol arcomra, végül pedig elfojtva ugyan, de elengedek egy nevetést. Gyengéden cirógatom mellkasát, ujjaimmal köröket leírva, a takaró kellemes melegét és ölelő karjait élvezve.
-Hm...-sóhajtok lehunyt szemmel, de még mindig mosolyogva.-Talán meg tudok barátkozni a ténnyel, hogy én vagyok rád ilyen hatással és nem mások.-harapok alsó ajkamba, ahogy a mosolyom próbálom elrejteni. A kellemes melegség, ami átjár, hamar álmosságot hoz magával, de amikor orromra nyom egy csókot, fintorogva öklözök óvatosan hasába.
-Mernél mást mondani. Bár, ha jobban belegondolok, egy hatalmas ágyam volt, amin nem kellett osztozkodnom.-teszek úgy, mintha nem zavart volna, hogy nincs mellettem, végül mégis elgondolkodva simítok végig borostás arcán, és próbálom megfogalmazni, amit gondolok.-Fogalmad sincs róla, mennyire hiányoztál. Nem, nem arra gondolok, hogy itt mennyire hiányoztál...-értem ezt az ágyra, majd kezeim mellkasára siklanak szíve fölé.-Inkább itt. Szóval örülök, hogy jól érzed magad a hálószobánkban és az ágyunkban, mellettem és velem.-nyomok csókot forró bőrére, aztán visszafészkelem magam vállához, átölelve derekát és lehunyom szemeim.-Nekem nem okoztál csalódást, remélem a baba-projektnek sem...-suttogom egyre halkabban, ahogy elnyom az álom és képtelen leszek tovább nyitva tartani a szemeim.

Az átélt élvezetnek és Les közelségének hála, úgy ver a szívem, hogy szinte a torkomban érzem a dobogását, és ólmos fáradtság lesz úrrá a tagjaimon, bár ez tagadhatatlanul kellemesebb, mint amikor a munka okozza. Izzadt vagyok, kissé kábult még az agyam, de ahogy Les megmozdul alattam, és finoman jelzi, hogy másszak le róla engedelmeskedem, és elterülök az ágyon - kb úgy, mint aki egy maratont lefutva elért ereje legvégére. Újra kapok egy csókot a nyakamra, és már szinte automatikusan, a jól megszokott mozdulattal emelem fel a karom, hogy hozzám bújhasson, aztán jólesően nyújtózom egyet a takaró kellemes melege alatt - bár tény, hogy a rajtam patakzó verejtéknek hála, messze állok a megfagyástól - miközben eláraszt a megkönnyebbülés, hogy nem hagytam parlagon heverni azért őt sem.
- Utoljára 15 éves koromban történt velem ilyen, amikor életemben először... - hagyom a mondatot befejezetlenül. - Akkor sem tartottam tovább két percnél. Szóval, azért ciki, bár remélem jelent neked némi elégtételt, hogy ezt te váltottad ki belőlem - cirógatom Les hátát gyengéden. - Túl nagy volt ez a pár hét kihagyás. Tudod jól, hogy mindig mennyire vágyom rád - dörmögöm, és élvezem a csendes meghittséget. - Egyébként is, sokkal jobban érzem magam így... a hálószobában, és a társaságodban. Meg úgy, hogy nem átkozod le a fejem a helyéről - vigyorgok szélesen, aztán Les felé fordulok amennyire lehet, és játékosan az orra hegyére nyomok egy csókot.

Végtelen hosszúnak tűnő percek múlnak el, ahogy testem övének simul, a bennem élő vágyak szinte azonnal ellepik testem. Megadom magam neki, még kisebb teret hagyva neki arra, hogy elhúzódjon tőlem. Lábaim dereka köré fonom, magamhoz vonom, nyakát csókolom, míg ujjaim hátát szántják végig újra és újra.
Fülébe suttogva, hevesebben csókolok nyakába, gyengéden beleharapva bőrébe, mikor úgy érzem nem bírom már tovább. Ezzel őt is átlököm a gyönyör határán, testünk összeforr, fejem a párnára vetve, csendesen, ajkaim szétnyitva adom meg magam neki. Ujjaim a göcsösségükből engednek, lábaim derekát már nem tartják olyan mereven és határozottan, testem pedig olyan könnyűnek tűnik, hogy szinte nem is érzem magaménak.
Mikor megszólal, még mindig csukva van szemem, ám kétségbeesett pillantását látva csak gyengéden végigsimítok arcának ívén, ajkaimon mosollyal és magam mellé tessékelem gyengéden, s bár rengeteg erőt kell gyűjtenem, teljesen nem szakadok el tőle, inkább belé fojtom a gondolatot és gyengéden csókolom.
-Saját magadnak ciki, nem nekem...-rázom meg fejem, hangom még rekedtes, kevésbé érzem magam erősnek, s szinte egész tetemben remegek még.-Hmm...-búgom, mint egy macska, nyakába csókolva, majd magunkra húzom a takarót és mellé fészkelem magam.-Mohó vagyok, valóban...de egy percig sem zavar, ha ezt gondolod.-simítok végig mellkasán, hevesen emelkedő mellkasán táncoltatva ujjaim, s bár még mindig gyengének érzem magam, ahogy hozzá bújok, érzem közelségét, mintha semmi sem számítana, csak mi. Megszűnne az idő és a tér. Még sosem kívántam ennyire, de reméltem, hogy ez nem is fog elmúlni, még jó darabig. És szerettem volna, ha nem hiszi azt, hogy nem adott meg nekem mindent, mert ez nem így volt... mindent megkaptam tőle, amit egy nő kívánhat az életébe.

Sokféle harcot vívtam már életemben, most magammal kell küzdenem, a saját érzékeimmel, a saját testemmel. Jó néhány nővel volt dolgom életem folyamán, és eddig azt hittem, hogy a szeretkezés szó csak szép szinonímája annak, amit mások jóval vulgárisabban fogalmaznak meg. Csak mióta Les-el találkoztam érzem azt, hogy lehet egy nő testét birtokba venni úgy is, hogy közben a szívemet tálcán teszem elé. Mennyivel másabb így az együttlét valakivel, mint csak valamiféle gépies mechanizmus gyanánt!
Talán ez tehet róla, hogy igencsak gyorsan sodródom a végkifejlet felé. A bőre, ahogy verejtékesen hozzám tapad, az ölelő karja, a sóhajai, az ölének forrósága, ahogy minden porcikája egy ütemben és ritmusban mozog az enyémmel, és már szinte színes karikák ugrálnak a szemem előtt az erőfeszítéstől, hogy legyek még némi ideig képes féken tartani magam... de hiába. Beleharap finoman a nyakamba, és ezzel engem elér a totális vég: szinte felrobban minden sejtem, ahogy a gyönyörbe lépek, és izzadtan, lihegve pihenek meg rajta néhány pillanatig, hogy aztán felemelve kócos fejem úgy nézzek Les szemébe, mint egy bűntudatos kiskutya.
- Jézusom... - motyogom - ne haragudj. Kicsim ne haragudj, nem így akartam... sajnálom, én próbáltam még... úristen, de ciki... - hebegem, mert a saját mámorom közepette nem voltam képes felfogni, hogy ő vajon tudott-e engem követni a felhők fölé, vagy csak én szálltam el, és ő a földön maradt...

+18

Túlzottan fűtött a vágy, hogy megálljt parancsoljak magamnak, hogy ne akarjam még inkább érintését érezni, hogy ne akarjam magamban tudni. Forró bőröm övéhez simul, gyengéden, de határozottan fedezi fel testem, én pedig hasonló hévvel irányítom ujjaim vágyam forrása felé.
Alig érint, felrobban körülöttem a világ, s mire feleszmélnék, egész testével enyémnek feszül. Lehunyt szemmel nyitom szét szám, elfojtott hangon felnyögve a testem átjáró remegést élvezve, majd csókjába és szavaiba felvetkezve kulcsolom lábaim dereka köré. Hajába túrva csókolom, s egyszerre próbáljuk mohón, mégis gyengéden érinteni a másikat. Ennek ellenére körmeim vállába vájom, s úgy érzem a világ körülöttünk már minden irányba forog. Sosem éreztem még olyan felfokozottsággal azt a vágyat, amit most, bár mindig képes volt emlékeztetni rá, hogy senki mást sem engednék ismét ilyen közel magamhoz, mint őt.
Mikor elhúzódik tőlem, látom arcán, ahogy küzd, hogy bírja még, de nem hagyok neki menekvést. Magamhoz húzom, fülébe harapva egy aprót, halk, a vágytól felfokozottan szinte suttogva, sóhajok között, ujjaimmal szorosan tartva szólalok meg.
-Szeretlek...-gyengéden nyakának bőrébe harapok, tudom, hogy ezzel átlököm őt is a határain, de nem érdekel. El akartam veszni ölelésében és örömöt akartam neki okozni. Meg szerettem volna mindent adni neki, amit elterveztünk. És rettentően hiányzott már, nem csak ez, hanem az is, hogy otthon érezzem magam igazán, mikor mellettem volt.

Nem tudom, a hosszúra nyúlt önmegtartóztatás okozza-e, vagy a tény, hogy a szerelem szinte szikrázik köztünk, de azok után, hogy Les eddig megadóan sóhajtozott alattam, most hirtelen ficánkolni kezd, mint egy hermelin. Szemmel láthatóan teljesen be van pörögve - bár ezzel aztán tényleg nincs egyedül. Nagyon óvakodom tőle, hogy most megérintse merevségemet, mert félő, hogy abban a szent pillanatban végem is lenne... de még így is meglepve nézek rá, ahogy némileg átveszi az irányítást, és kezem határozottan a két combja közé igazítja.
- Mohó... - vigyorgom széles jókedvvel, de mikor már szinte önkívületben dobálja fejét a párnán, nem váratom tovább: óvatosan, lassan, gyöngéden hatolok belé, míg teljesen el nem érek teste mélyére. Akkor megállok néhány pillanatra, szinte magamba feledkezve nézek bele abba a gyönyörűséges kék szempárba, ami most párás ködön át fénylik felém.
- Iszonyúan szeretlek, Leslie Elisabeth Shay - suttogom, majd ajkára hajolva megcsókolom, és míg nyelvem az övével játszik, ritmikusan mozogni kezdek. Mintha kemencébe löknének, olyan erővel csap le rám ölének, bőrének, egész testének forrósága, és hatalmas levegőkkel igyekszem lecsillapítani magam... ciki lenne, ha alig egy perc alatt elérne a vég.

+18

Testem vágyakozott érintése után, hogy birtokolja azt, s csókjai már önmagában elegek ahhoz, hogy egész testemben remegve simuljak hozzá. Megemelem kissé csípőm, gerincemen végigszántó ujjainak hála még inkább a párnába nyomom fejem, kezeim hol hajába túrnak, hol a lepedőbe markolva próbálok magamnak megálljt parancsolni. Vágytam rá, sóhajaim és nyöszörgésem pedig már felesleges leplezendő dologgá válnak.
Tudatni akartam vele, mennyire hiányzott, hogy mennyire kívántam, s mégis úgy éreztem, még ez is kevés ahhoz, hogy mindazt megosszam vele, amit érzek. Testem már most forró volt, már most képes lettem volna elmerülni vele a vágyak beteljesedésében, de szerencsémre nem sietett. Csókjai egyre hevesebbek, egészen addig nem is érzékelem, hogy újra és újra ugyan azt az utat járja be, amíg mellemre nem talál szája.
-Még...-suttogom elfúló hangon, de tetteim nagyobb mohóságról tanúskodnak. Elkapom kezét s felhúzva térdeim, vágyam forrásához vezetem.-Kérlek...akarom...-motyogom szinte összefüggéstelenül, érthetetlen hangon, nyöszörögve és felajzva, kiéhezve érintésére még inkább. A gondolataim már nem találom. Túl sok ideje nem éreztem, ahogy maga alá gyűrt, ahogy testünk összesimult, és nem bírtam volna tovább nélküle.

Ahogy fölé hajolok, és beborítom testemmel, beletúr a hajamba, mire lehunyom szemem a jóleső érzéstől, de még így is tudom, ha nem is látom, hogy milyen készségesen hajtja hátra a fejét, hogy hozzáférjek nyaka bőréhez, és ütőeréhez. Nem is kéretem magam, szaporán csókolom végig bőrét, mikor végül elérek a köldökéig, addigra egyre görcsösebben szorít, és egyre jobban feszül a teste, mire csodálkozva, de roppant elégedetten emelem fel a fejem. Még nem volt rá példa, hogy csupán ennyivel elsodorjam őt a gyönyör kapujába, de ez minden szónál beszédesebb számomra, hogy csakugyan mennyire vágyik rám - a hosszas kihagyás a jelek szerint őt is legalább annyira megviselte mint engem.
- Ha akarod, csak nyugodtan... - suttogom, hogy nem kell erőnek erejével visszafogni magát. Mindenesetre vagyok olyan szemtelen, hogy egyik erogén zónáját sem közelítem meg, csak ugyanazt az utat járom végig nyelvemmel és ajkammal, amit eddig is. Imádom a hangját, amik kitörnek belőle közben: egyszerre nyöszörög, sóhajt, néha mintha alig hallhatóan a nevem is kisiklana a száján - bár ennek nyilván aligha van tudatában. A bőre olyan forró, mint a kályha télvíz idején, aztán megkönyörülök rajta, és rátalálok számmal melleire - ha csak ennyi hiányzik neki ahhoz, hogy átessen a határ túloldalára, hát rajtam ne múljon az öröme.

+18

Ahogy hozzá simul bőröm, átjár a forróság, érzem, hogy mennyire vágyik rám, s sóhajom, ahogy egy pillanatra elszakadok arcáról, ugyan erről árulkodik. A takaró alá bújva mosolygok rá, mérem végig, várok rá. Érezni akartam minden porcikámon, hogy övé vagyok, azt akartam, hogy birtokoljon. Szerettem és nem lettem volna máshol. A döntéseink hada határozza meg életünk, s ahogy eljutottunk idáig, az egy megjárandó út volt. Nem akartam vele több vitát, mégis tudtam, hogy ez lehetetlen kívánság, most mégsem érdekelt.
Túl sokáig gondolkodtam azon, mit is akarok az élettől, most pedig a valóban fontos döntések kapujában álltam, mellette és vele akartam azt átlépni. Nem akartam elveszíteni azt, ami eddig enyém volt. De változnom kellett mellette, hogy megkaphassam, amire vágyok. amire mindketten vágytunk.
Ahogy csatlakozik hozzám, fölém hajol, ujjaim hajába túrnak, s fejem felszegve hagyom, hogy végigcsókolja nyakam. Nem rejtem el érzéseim, halk sóhajok hagyják el ajkam, míg másik kezemmel a paplanba kapaszkodom, mikor elér köldökömig. Bőröm libabőrös lesz érintése nyomán, s bár lassítani akarok, mohón vágyom rá, elengedem haját, s bár a takaró alatt elveszik, s már nem látom, csókját érezve lehunyt szemmel nyöszörgök a félhomályba, hevesen véve a levegőt és harcolva, hogy testem ne adja át magát ennyitől a gyönyörnek.

Aznap éjjel, mikor először töltöttem a házában az éjszakát, féken tartottam magam, pedig már akkor vágytam rá, hogy megkapjam. Aztán mikor először lett enyém a lakókocsi ágyán, vagy amikor a nászéjszakánkat ünnepeltük, akkor éreztem hasonló érzéseket mint most: mintha most érinteném őt először, és most készülnék vele elveszíteni a szüzességemet: mintha ez lenne az első alkalom, hogy feltérképezhetem a testét. Most is ugyanezt érzem, ahogy a törülköző lassan lehullik róla, majd immár meztelen testünk úgy simul össze, mint a bársony. Arca pírban izzik, de ettől csak gyönyörűbbnek látom őt is, és az egész helyzetet - tudom, hogy ő ugyanúgy vágyik rám, ahogy én rá, amit én már tagadni sem tudnék, mert a vágyam jele már ott feszül kettőnk között.
Lassú hátrálásba kezd úgy, hogy a szánk közben egy pillanatra sem válik szét, és ahogy elérünk az ágyig, lehuppan, majd a helyére araszol, kacér mosollyal magára borítva közben a takarót, mire felnevetek - imádom Les ezen énjét: játékos, szexi, egy vad, csábító istennő.
Tudom, mit szeretne, és én sem akarom másképp: ennek most nem a vadságról, vagy gyorsaságról kell szólnia, épp ellenkezőleg. Lassan akarom csinálni, kiélvezni a rég vágyott együttlét minden egyes létező másodpercét. Azt akarom, hogy ez az alkalom olyan tökéletes legyen, mint talán még soha...
Óvatosan fölé mászom, megtámasztva magam két karomon, és elgyönyörködöm bőrének simaságában, és tekintete ragyogásában, majd fejem lejjebb hajtom, hogy apró, óvatos csókokkal hintsem végig nyakától egészen a köldökéig. Akarom, hogy elveszítse az eszét - és én is vele egyetemben.