Égtem már az éhségtől. Nem tudtam, mi okozza bennem ezt a felvadult tüzet, ezt a különleges lángolást, de teljesen bizonyos lehettem abban, hogy csak egyetlen módon csillapíthatom: táplálkozással. Utáltam a véronást, de vámpírként már hozzászoktam, hogy ha életben akarok maradni, más életeket meg kell keresítenem, s ha nem bírnék magammal, akkor el kell vennem azokat. Az én pályám nem az állatvér, és nem is a tasakos. Számomra magát az életet jelenti a tiszta, vénából jövő vér, mely olyan édes, mint maga az élet, és olyan boldogságot jelent, mint semmi más ezen a bolygón.
Nathaniel még ott járt a fejemben. És elmosolyodtam a gondolattól, de végül megráztam a fejem, s fülelni kezdtem. Táplálék... nem nyúl, nem őz... ember! És itt, egy ilyen látványos helyen, mint ez a vízesés, bizonyára van.
Az orromat megcsapta az illat, valami márkás parfüm. Női. Jellemző. Ők azok a "látni akarok mindent a világból" típúsúak, bár meg kell vallani, néha a férfiak is ilyenek.
A szemeim elé tárult az arca, ahogy egyre közeledett fényképezővel a kezében, hogy megörökítse eme pillanatot, melyet a vízesésnél akart tölteni. De nem gondolhatta, hogy ez olyan békés lesz...!
- Helló! - bukott ki belőlem már vámpír szemekkel, és fogaim is megnyúltak, miközben ott termettem előtte, és kegyetlenül nyakába mélyesztettem fogaimat. A vér jólesően zúdult le a torkomon... dee ekkor újabb léptek zajára lettem figyelmes. Más is volt itt.

Nem tudom, hogy mióta éreztem az édes, mennyei ízt a számban, miután elkaptam az embert. Felfogni sem akartam semmi mást. Sem a víz csobogását a fejem mellett, sem a nap eszeveszett sütését, ahogy perzseli bőrömet ezen az őrült nyári napon, mikor mindenki inkább a hűvösebb helyekre megy. De hát a vízesés mellett eléggé kellemes idő van, nem is értem, miért csak ezt az egy nőszemélyt látom a közelben. Biztos ennek is van valami magyarázata, mindenesetre, most elég arra gondolnom, hogy érzem a vérét, és nagyon is jólesik... talán ez a kedvenc vércsoportom? Semmi kétség... így van.
És ekkor... jött egy hang. Egy határozott férfi hang, miszerint engedjem el a testet. Ennyit a mókáról. Szemeim úgy pattantak ki, mint megannyi puskagolyó, ha süvíteniük kell a levegőben, és nyeléseim száma egyre kevesebb lett. Persze, muszáj engem megtalálnia mindenkinek? Fogadni mernék, hogy épp egy vadászba botlottam. AKkor viszont... nekem talán itt és most végem? Nem... nem hiszem. Ahhoz túl szép és jó vagyok. Oké, az utóbbi enyhe túlzás.
A rideg szavak eljutnak az elmém legmélyebb zugába is, és felsóhajtottam, ahogy a testet ellökve magamtól megfordultam. Nem voltam olyan lassú, mint ahogy ő azt az imént megkövetelte, de hát kérem szépen, az én jellemem nem fog egy pillanat alatt megváltozni egy ilyen kis akárki miatt, aki azt se tudja, kivel kötözködik.
- Hm... biztos vagy te abban, hogy jó vámpírt fogtál most ki magadnak? - igazgattam meg a hajam kissé enyhe, mégis laza arckifejezéssel, miközben gyilkos szemeimet egy idő után feléje fordítottam. - Már megbocsáss, de olyan szinten elrontottad a szórakozásomat, hogy arra már szavak sincsenek. Most meg egy hülye nyillal fenyegetsz? - kérdeztem megvető pillantással, és ugyan nem mozdultam, de karjaimat a mellkasomra fontam, és félrebillentettem a fejeimet. Akkor mondjuk úgy, hogy csak a lábaim nem mozdultak.
- Akarsz valami érdekeset is, vagy ennyi volt a nagy színészi játékod... vadász? - kérdeztem, az utolsó szót erősen, gúnyosan megnyomva.

Pfff, az arrogáns vámpírokból olyan szinten elegem van, hogy... nem is tudom, melyiket akartam eddig a legjobban elküldeni a fenébe, de mostantól mindegyik értelmét vesztette, hiszen itt van ez a senkiházi, és most engem oktat, hogy mit kellene tennem, meg mi szórakozás, és egyebek. Persze. Szerinte hallgatni fogok rá? De valami különös akkor is van benne... nem vagyok most túlzottan nyugodt, és félő, ez pont azért van, mert... mégiscsak egy vadász! Az a dolgom, hogy féljek, és rettegjek tőle. De hát... kérem szépen, mit kellene tennem ebben a piszkosul jó helyzetben?
- Mégis mi más okozna szórakozást, mondd már el nekem? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet. - Mert nekünk, vámpíroknak... a hosszú életünk alatt nemigen marad sok lehetőség. Csak ez... a vér okozta mámor... az, amit ez az édes íz tud adni a számnak... a torkomnak... és ahogy lefolyik a torkomon, olyan édes, olyan ízletes... hogy ahhoz hasonlót ember fia még sosem kóstolhatott. - nyúltam kezemmel az ajkaimhoz, hogy megtöröljem, és rögtön le is nyaltam onnan, hogy jólesően felmorduljak. Szánt szándékkal húzni akartam az agyát, ehhez kétség sem fér. De jólesett, miért olyan hihetetlen ez?
- Tudod mit? Inkább bizonyíts, ne csak a szád legyen nagy... kisfiú! - bukott ki belőem kontroll nélkül, ahogy újra és újra végignéztem rajta. Dögös. Felettébb kedvemre való lenne, ha nem lenne éppen elég gondom és bajom Nathaniellel például. De hát... majd valahogy ebből is kimászok, ahogy sokminden másból is. Ezzel a fickóval kapcsolatban nem érzem azt, hogy feltétlenül tudnom kell őt az ereklyéim között. Bár belőlük nagyon sok gyűlt össze az évek alatt. És hát... felettébb szórakoztató volt a legtöbb, csak nemigen érték meg a másnapot. Nem szerettem nyomokat hagyni magam után.
De ekkor valami különös is történt... éreztem, hogy valami különös kisugárzás éri az arcomat. Ezer közül is kitaláltam, ha valaki vámpír, és márpedig ő nem egy sima ember volt.Nem, bennük nem lakozik ennyi erő, legyen szó akárki fia vadászról.
- Büszke vagy magadra, hogy a saját fajtádat írtod? - kérdeztem váratlanul, ahogy rájöttem a titok nyitjára. Vámpír ő maga is. Hát, a vadászoknál csak egyetlen rosszabb van. Az oilyan vadászok, akik egyben vámpírok is. Nevetséges.

Végigmért, miközben megjegyezte, hogy mennyire tudja, milyen ízű a vér, és milyen hatással van ránk. Hát akkor mégis, miért néz rám így? De az az érzésem, hogy ezt hamarosan meg fogom tudni, mert hát... egy ilyen pasas nem fog engem felvilágosítás nélkül hagyni. Nyilván okkal állított meg, tehát... gondolkodhatom, hogy mit tettem rosszul. De a válasz annyi, hogy semmit. A vámpírsággal együtt jár ez az alapvető ösztön.
- Hm, ebben lehet némi igazság, elismerem. - vontam egyet a vállamon, mikor oktatni kezdett engem, hogy milyen jó a vadászat, a megszerzés, és... minden ilyesmi. Tudom, ismerem az érzést, mikor azt érezhetem, hogy uralkodok mindenki felett, de volt egy olyan sanda gyanúm, hogy... nekem márpedig ez a kis idióta nem fog parancsolgatni, mert semmi ahhoz képest! - De tudod... mikor a vámpír egyszerűen éhes, nem fog körítést keresni. Nem fog csinálni semmit. Csak vadászik... és vadászik, és öl. Támad... és ennyi. Nincs tovább. - legyintettem egyszerűen, és próbáltam választ találni arra, hogy miért ennyire szívügye az emberek élete. Ja, igen. Vadász. Nagyon nemes feladat egy szintúgy vámpírtól. Hogy oda ne rohanjak...
Azt hittem, blöfföl. El kell ismernem, hogy tévedtem, méghozzá óriásit. A nyíl átfúródott a gyomromon, ami túlzottan nem tett jót, ha azt nézzük, hogy nemrég ettem... körülbelül két perce.
Hangosan felnyögtem, és fájóan ragadtam rá a nyílra két mancsommal, miközben már némi félelem mutatkozott a szememben, de ennél több örömet nem akartam adni neki.
- És mi lesz akkor... ha egyszer valaki tőled akarja megtisztítani ezt a földet? - kérdeztem halkan, sziszegve, és kirántottam a nyilat magamból, de elég fájdalmas hangokat produkáltam közben, hiszen mérhetetlen nagy fájdalmat okozott. Csak... már rájöttem, hogy nem a szája nagy.