Nem tudom, erre van-e jó reakció. Nem tudom, hogy most mit mondjak, hiszen bármi is jut eszembe, nyilván nem olyan tiszta gondolat, hiszen most próbáljon meg valaki ilyen körülmények között tisztán gondolkodni! Nem vagyok rá képes, és úgy őszintén szólva, semmi hangulatom ahhoz, hogy itt döfködjön engem ezekkel a nyilakkal, főleg azért nem, mert iszonyatosan tudnak ám fájni, és nem ő érzi, hanem én! Kíváncsi lennék, miért lett ő ilyen nyomorúságos senkiházi, hogy levadássza a saját fajtáját. Mert hogy a modorát nem az anyjától örökölte, az is biztos. Vagy.. az anyja is ilyen volt? Lentebb hajtotta a nyilat, mire furcsán, szinte ledöbbenve néztem rá, és nagyot nyeltem, ahogy egy bocsánatkérés-féleség jött a szájából. Mert ez a "Nem akartalak bántani"-szöveg csak valami ilyesmire akar utalni. - Most... megleptél. - bukott ki belőlem összeszorított szemekkel, és vérrel áztatott felsőmre tapadtak ujjaim. Eléggé fájt, de majd begyógyul. Nemsokára. Nagyon remélem. Ha nem, akkor leverem rajta. - Oké, nagyfiú. - ráztam meg az ujjamat, hogy pár csepp vér eltűnjön róla. - Elhiszem, hogy nemcsak a szád nagy. Ezek után főleg. - fintorodtam el, de csak a messzi távolt figyelve, és ezek után néztem tekintetét. - Nem akartam ilyen bunkó lenni, csak... ha a vámpír olyannal találkozik, aki... hiába vámpír, mégis mészárolja a saját fajtáját... akaratlanul is eszébe jutnak olyan megjegyzések, amelyek nem éppen nyomdafestéket tűrnek. - húztam el a számat kesernyés mosollyal.
Az életem során rengeteg dolgot éltem meg, ezért is váltam ilyenné, amilyen vagyok, viszont a kegyetlenségem mögött van érző oldalam is, de ezt nem mutatom meg bárkinek, sőt szinte senkinek sem mutatom meg, hisz ritka dolog az, hogy nekem a barátommá váljon valaki. Az ötszáz évem alatt volt szerencsém megismerni személyeket, és volt bőven időm megtanulni azt, hogy egyes emberek, vagy természetfelettiek hogyan viselkednek, s épp ezért váltam ilyenné. A sok kínzó fájdalom, csalódás, és az egyéb ilyen dolog ide vezetett, és lám csak képes vagyok hideg vérrel ölni a saját fajtám. Őt is minden megbánás nélkül megtudnám ölni, de nem áll szándékomban ezt tenni vele. Ugyan hobbim a gyilkolás, és a vadászás, de benne van valami, ami arra késztet, hogy ne távolítsam el a vámpírok közül. -Szerintem ebben semmi sem volt meglepő.-Jelentem ki egyszerűséggel, miközben őt nézem. Bár azért némi igazság van benne, hisz eddig egyáltalán nem mutattam efféle kedvességet irányába, ezért lehetséges az, hogy némileg meglepő, és váratlanul érte őt ez a fajta tettem. -Én nem olyan vagyok, mint mások, akik előszeretettel csak a szájukat jártatják.-Jegyzem meg, miközben megvonom a vállamat. Semmiképpen sem tettem volna meg ezt, ha nem mondja azt, hogy csak a szám nagy. Ilyenkor akaratlanul is bennem van az a dolog, hogy bizonyítsam be, hogy ez nem így van, és ezért is kapott tőlem nyilat a hasába. -Megértelek.-Nézek komolyan rá.-Egykoron nem ilyen voltam, de az idő változtat, és ez lettem; egy vadász.. Eleinte a vámpírságom kezdetén eszembe se jutott az, hogy vadásszak a hozzám hasonlóakra.-Mosolyodok el halványan végül.-De azaz idő már elmúlt, és nincs többé az a személy, aki akkor voltam.-Vonok vállat, miközben közelebb lépek felé, és az íjat, a nyíllal együtt magam mellett tartom.
Még mindig meg tudott lepni. A gesztusaival, az arckifejezésével, mindennel, amit produkált. Csak nem voltam azzal tisztában, hogy mindezek után hogyan viszonyuljak hozzá, hiszen ha megint nekem támad, és megöl, elég gyorsan rájövök arra, hogy nekem ennyi volt az élet, és elveszi előlem a levegőt, mindent, ami megadatott nekem. Nagyot nyeltem, még mindig tartva tőle egy bizonyos távolságot, de ettől eltekintve úgy éreztem, talán feleslegesek azok a félelmek, amik a fejemben keringtek folyton folyvást. Kellett egy kis idő... hogy megszokjam, már nincs nála az az íj. Vagyis de, ott van. De nem biztos, hogy használja is ellenem, hiszen nem fogok ártani neki. Nem akarok ártani neki. - Meglehetősen érdekes felfogás. - biccentettem felé, majd halványan, de elmosolyodtam, így dőlve neki ismét az egyik fa törzsének, zsebre vágva mindkét kezemet, és összedörzsöltem izzadt ujjaimat. - Szóval ezért lettél ilyen. Így már talán meg is értem. - bólintottam, majd nagyot sóhajtottam, és végigmértem őt tetőtől talpig. Igazán forró falat, meg is enném reggelire, vagy vacsorára, ha ember lenne... vár vámpírként is megehetem még, csak éppen teljesen másképpen. Na jó, befejezem ezt a furcsa képzelgést. Nem vagyok egy perverz nő. De mikor az ember lánya ilyen dögös férfiakba botlik, akaratlanul is eszébe jut néhány vízió. - Nem láttalak még a városban. Nem mintha én régóta lennék itt... - nyeltem egyet. Békés beszélgetés. Ez a cél... aztán lesz, ami lesz.
Ez a város hemzseg a vámpíroktól, és éppen emiatt érkeztem ide, hogy kissé rendre tanítsam őket, hisz hasztalan annyi sok vámpír.. Legtöbben vagy megtagadják azt, akik, vagy pedig egyszerűen semmire sem lehet őket használni. Ha valaki vámpír lesz/lehet az életében, akkor az érdemelje is ki azt az életet, amely számára így megadódhat, hisz semmi értelme sincs annak, hogy dísz legyen. Én csak is kizárólag, akkor teszek valakit azzá, ha ki is érdemli nálam, hisz szerintem ezt így szokás. De persze mindenkinek más a véleménye, és azért kellek én.. hogy megtisztítsam a sok haszna vehetetlen személytől a fajtánkat. -Érdekes..? Ezt a szót már annyiszor hallottam, de mindig azt kell rá mondjam, hogy semmi sem az. Vagy szándékosan történik valami, vagy nem, de érdekesnek semmi sem érdekes.-Vonom meg a vállam egyszerűen, miközben a kezemben tartott íjra, és nyílra tekintek, amit kissé meg is szorítok a kezemben. -Tudod megváltoztat az eltelt idő, és ez rám is igaz, hisz változtam, és ilyen lettem..-Mondom egyszerűen, miközben végül ránézek. Az íjtól elválasztom a nyilat, amit végül vissza csúztatok a tegezbe, miközben az íjat magamra veszem végül. Nem volt már értelme a kezemben tartogatni, hisz nem hiszem, hogy megölném.. de persze ki tudja, hogy még mi lesz a mai napon. -Nos én is új vagyok még a környéken, szóval.. nem ismerek innen senkit, bár azért régebben jártam ebben a városban.-Mondom egy mosollyal az arcomon.-Esetleg valahogyan jóvá tehetném azt, amit tettem veled?-Kérdezek rá tőlem szokatlan módon, hisz nem mindenkivel vagyok ilyen barátságos, és kedves. Most viszont próbálok az lenni..
mindannyian mások vagyunk. Az életfelfogásunk... mi magunk. Ő személy szerint egészen más felfogással rendelkezhet, ha a saját fajtársait öli. De mindenkiben ott rejlik valami, ami hajlamos a mazoichmusra, illetve akár a szadizmusra is. Bennem egyelőre nem tudom, melyik az erősebb, de nem szoktam magamat ostorozni, ha éppen ahhoz van kedvem. Bár ez még nagyobb ostobaság, soha nem lenne hozzá kedvem. Ezek inkább már fétisek... - Nem kell jóvá tenned. - köszörültem meg a torkomat, miközben végignéztem magamon, és egy apró sóhajtással néztem végig rajta is. - De ha új vagy... van hol megszállnod? Mert ezek szerint ismerősöd nincs a városban. És azután, hogy kissé rálátást nyertem, ki vagy te... nos, szívesen vendégül látlak saját fészkemben. Már ha nem ölsz meg! - jegyeztem meg egy csalafinta mosollyal. Nem hiszem, hogy elfogadja. De ha igen, akkor egyrészről az kellemes meglepetés lesz, másrészről azt jelenti, hogy időm nagy részét nekem sem kell majd egyedül töltenem. - A város elég nagy ahhoz képest, hogy a térképen csak egy apró pötty. Hiába vagy vámpír, jobb, ha mindig magad elé nézel. - figyelmeztettem segítőkészen, majd vállba veregettem.
Ebben a nőben van valami, hisz egyáltalán sem olyan, mint az eddigi vámpírok, akikkel találkoztam az életem során. A legtöbb vámpír, akibe belefuttok az általában meghal, és igazság szerint ritka azaz eset, amikor valakit életben hagyok, de persze nem mindig az a célom, hogy megöljem azt, aki az utamba kerül, inkább csak azokat távolítom el, akik úgymond nem érdemesek a vámpír életre.. Ilyenek az állati véren élő egyedek, bár van kivétel persze, illetve azok, akiket feleslegesnek tartok erre az életre. Semmi értelmét nem látom annak, hogy éljenek olyanok, akik hasznavehetetlenek, vagy pedig csak nyavalyognak a vámpírság miatt.. Na ezt inkább hagyom, mert teljesen értelmetlen ezen gondolkoznom, csak idegesítem magamat vele.. -Rendben, ahogy gondolod.-Válaszolok egyszerűséggel arra, hogy nem kell jóvá tennem. Nos, hát ezt a dolgot ő tudja, és ha neki nem kell jóvá tennem a dolgot, akkor oké a részemről, bár azért szerintem még a későbbiekben élni fog majd ezzel az ajánlattal.-Nos..-Mondom miközben elgondolkozom az ajánlatán egy pillanatra. Szinte ezzel most meglepett, de persze jó lenne élni a lehetőséggel egy kis időre.-Szóval.. elfogadom az ajánlatodat! Köszönöm a felajánlást, de csak egy ideig élnék ezzel a lehetőséggel. Nem akarok úgymond gondot okozni számodra.-Mondom egy halvány mosollyal az arcomon. Tudok én normális is lenni, ha akarok, de persze ritka eset, hogy valaki épp ezt az oldalamat lássa. -A helyszíneket, és a helyeket nagyjából ismerem.. bár már régen jártam itt.-Vonom meg a vállam.-A figyelmeztetést pedig köszönöm, de nem hiszem, hogy engem bármi baj érhetne, hisz mégis csak másrészről vadász is vagyok.-Nevettem el magam, miközben hagyom, hogy vállba veregessen. -Richard vagyok.-Mutatkozom be, hisz ha már ennyire el kezdtünk beszélgetni normálisan, akkor egymás neveit sem ártana tudni.-Esetleg megtudhatnám a nevedet? Már ha szabad.-Mondom számára, miközben a szemébe nézek.
// ne haragudj a hosszú késésért, mostanában nem kis gond van a nyakamban, de mostantól pörgök majd ||
Richard && Diana
Egy bizonyos hezitálást láttam tekintetében, nem tudtam, hogy ez jót jelent majd rám nézve, vagy netán félhetek attól, hogy éjszaka belém döf-e egy fecskendőt, tele verbénával. Mindentől féltem, de egyszerűen nem tudtam azt mondani, hogy csak úgy maradjon itt, mert azt érdemli. Egyáltalán... nem lenne szabad senkinek ilyen... unempatikusnak lennie. Na, talán egy új szót alkottam ezúttal. - Jó, erről megfeledkeztem. Vadász vagy. Nem kell téged félteni. - bólintottam egyet felsóhajtva, hisz szemmel láthatóan tudta ő, hogy mit csinál. Én vagyok néha ilyen érzelmesen selejtes, hogy azt se tudom, mibe vagy kibe kapaszkodjak. William... Nathaniel... annyi zűr a fejemben, hogy nem tudom őket megkülönböztetni. - Óh.. - jöttem aztán rá, hogy még nem volt bemutatkozás, és halványan elmosolyodtam. - Nos.. Richard. - ismételtem a nevét egy apró mosollyal, és a kezem nyújtva felé készültem tovább beszélni. Talán túl illedelmes vagyok, de engem annak idején még így neveltek. - A nevem Diana. Ennek nincs becézése, de.. nem is tűrném. - mondtam egy kis kínlódó mosollyal.
Nézz rám! Látod, hogy milyen vagyok? Látsz rajtam érzelmet? Látsz bennem életet? Válaszolj ezekre, és lásd, amit én nem látok önmagamban! Mond azt, amit más nem, és lásd azt, amit senki sem. Nehéz.. mi? Nem vagyok más, mint egy érzéstelenek látszódó személy, akit látszólag senki sem érdekel. Olyannak tűnők, ami nem vagyok, sőt olyannak látsz, aminek én formálom magam! Mikor tudhatod, hogy átverlek? Semmikor, hisz mindig váratlanul csapok le, és okozok meglepetést, de várj elárulok valamit.. nem bántalak, ha látok benned valamit.. valami megfoghatatlan, és értelmetlen dolgot, ami egyben lenyűgöz, de valamilyen szinten meg is rémít! Nem vagyok én egy kegyetlen alak, csak szeretném, ha ennek látnál.. látnátok, hisz mit érek el a jósággal? Semmit, akkor meg minek legyek a jó fiú? Semminek.. Nézz mélyen a szemeimbe! Egyetlen egy csöppnyi érzelmet sem fedezhetsz fel benne, de várj mégis.. a fájdalmat, amely éveken át végig kísért, ami ezzé tett, és lám csak az lettem, ami, és aki. Nem vagyok legyőzhetetlen, sőt nagyon is sebezhető vagyok a múltammal kapcsolatban, de ha nem mesélek róla, akkor könnyebbé válik a dolog, hisz nem ismersz meg, és nem tudsz becsapni, sőt átverni se. Tartózkodom tőled, elhátrálok.. távolságot tartok.. De vajon minek? Miért teszem? Ha ismernéd a történetem talán megértenél, de nem, sajnos sosem fogod megismerni.. -Igen, ez pontosan igaz, hisz egy vadász vagyok, akit nem kell félteni.-Tűnődöm el egy pillanatra. Mégis miért vagyok ennyire.. - hogy is mondjam?! - ..szokatlan magamhoz? Mintha megváltoztam volna a városba jövetel óta, mintha tényleg változtam volna.. Ez lehetséges? -Diana.-Ismétlem meg a nevét, miközben a felém nyújtott kezét megfogom a sajátommal, és lazán megrázom azt. Amikor végeztem vele elengedem a kezét, és a sajátomat magam mellé ejtem. -Mond csak.. félsz tőlem?-Vonom fel kérdőn a szemöldököm, miközben költőien felteszem a kérdést számára, hisz nem akarom, hogy féljen.. nem ártok neki, amíg nem ad okot rá!
// Semmi gond a váratással! A reagod kárpótolt *-* Nos... az enyém nem lett jó, de remélem elmegy azért :S
Mióta ismerem Richard-ot, némiképpen kezdek ráébredni, hogy talán mégis vannak olyan vámpírok, akik okkal lesznek vadászok annak ellenére, hogy jószerével a saját fajtájukat kell megölniük és kiírtaniuk. De hát... talán egy-egy sérelem... talán valami csapás, melyet egy másik vámpír mért rá. Vagy talán szimplán akarata ellenére vált vámpírrá, ami arra ösztönözte, hogy rögtön tegyen ellene, és abban élje ki mérhetetlen fájdalmát, hogy öli azt a fajt, kinek egy képviselője végül átváltoztatta őt. Lehetőségek tárháza végtelen. Hosszú... és nem is tudnám mindet felsorolni. Nekem nincsenek olyan aktív érzéseim. Inkább negatívan, vagy passzívan állok mindenhez, mert úgy egyszerűbb. Kérdése viszont meglepett, és hirtelen megtorpantam, és nagyot nyelve néztem a szemeibe. - Miért... miért félnék? Talán kellene? - kérdeztem, próbálva valami mosolyt erőltetni magamra, de talán csak egy grimasz, ami összejött. Nevetséges vagyok, legalábbis azt hiszem. Még jó, hogy nincs itt egy tükör, amiben látnom kellene magamat. De azt is láttam a szemieben, hogy őszinte választ vár. És nekem őszintének kell lennem, ha már ő megtisztelt azzal, hogy őszinte volt velem. - Talán... lenne okom félni tőled. De... remélem, hogy nem döfsz hátba. - ismertem el őszintén. - Tehát... most egyedül a bizalom maradt. Bízom benned, meg hogy nem versz át. És tőlem ez... nagyon nagy szó. - mondtam kis mosollyal, de ezt már tényleg őszintén.
Egy kegyetlen gyilkos vagyok, akinek nem számít senki élete sem az égadta világon. Megölök embertől kezdve a természetfeletti lényekig mindent, csak azért, mert így érzem magam erő fölénybe, sőt mi több ez lett mára már a hobbim is. Egyszerűen képtelen vagyok ezzel leállni, sőt nem is akarok, mert élvezem, és remek elfoglaltság, mint az, hogy egy szobában kuksoljak, és az életemről elmélkedjek, meg gondolkozzak, na meg magamba roskadjak a sok fájdalom miatt, ami velem történt. Őszintén szólva ehhez semmi kedvem, inkább magamba fojtom az egészet, és nem is gondolkozom ilyeneken, sőt tűröm a fájdalmat, mint ahogy eddig is tűrtem annyi éven át, és ezzel be is fejeztem ezt a dolgot. Feltettem számára egy kérdést, amire őszinte választ várok tőle, hisz nem akarom, hogy emiatt tartózkodjon tőlem. Ritka az, hogy valakit életbe hagyjak, sőt az is ritka számba megy, hogy azt akarjam, hogy valaki ne féljen tőlem.. hanem kedveljen. Egyszerűen mi a fene ütött belém? Mit tesz velem ez a kis város? Nos míg ezen agyalok addig hallgatom a válaszát, és miután felelt az egészre belekezdek a mondandómba, amit nehéz.. nagyon nehéz kimondanom, de mégis megteszem. -Nekem most az a szándékom, hogy... ne félj tőlem.-Nagyot nyelek, majd idegesen túrok a hajamba, miközben a földre pillantok. Ezt képes voltam tényleg kimondani csak úgy?-Nyugodtan bízz bennem, hisz nem áll szándékomban téged hátba támadni.-Nézek rá őszinte tekintettel, miközben próbálom nem kimutatni az ezzel járó gyengeségemet.-Köszönöm, hogy bízol bennem.-Mondom kissé bizonytalanul, hisz nálam a bizalom nagy szó.. Én semmiképp sem tudnék benne bízni.. nekem az nem menne. Olyan rég bíztam már bárkiben is.. Talán egy személyben, de őt is régóta nem láttam, és persze a vadászos dologról sem tud semmit.
/Chelsea háza/ Legszívesebben ki sem mozdultam volna otthonról... de vadászni nem árt, ugye? Főleg egy 700 éves vámpírnak, aki már megélt ezt, azt. Bántást, magányt, szerelmet és sok mást. Akkor most ezt is túlélem, ugye? Amandával való kis szövetségemet nem tudom hová tenni... egyrészről nagyon örülök neki, hogy segíthetek neki, a másikról meg, nos, utálok hazudni Jessicanak. Azt hiszem a legjobb lehetőség ha kiszellőztetem a fejem és mondjuk elkapok egy nyuszit, vagy egy mókust a sétám közben. Igen, ez lesz a legjobb! Vámpírgyorsaságomat kihasználva termek az előszobába és a fogasról lekapom kapucnis felsőmet. Felhúzom a cipzárját, majd a tükörbe nézek. A széles mosolyommal azt próbálom elérni, hogy jobb kedvre derüljek, de ki áltatok... magamat nem verhetem át! Gyorsan kilépek a házból, bekulcsolom az ajtót, s már el is indulok az erdő felé. Igazából még nem nagyon ismerem a helyet, sőt szinte alig, hisz erre még nagyon nem is jártam, csak egyszer, mikor eljöttem vadászni, de akkor sem az erdő ezen részére. Először csak barangolok és nézem a tájat, majd mikor arra leszek figyelmes, hogy egy mókus szökken át egy fáról a másikra, már érzem, hogy a vadászösztönöm bekapcsol. - Szia mókuska!- köszönök az állatnak, majd utána eredek. A hajsza egészen addig tart míg egy vízesésnél kötünk ki. Itt már nincsenek fatörzsek, ezért a mókusnak nincs menekvés. - Sajnálom, de vagy te, vagy egy ember!- adok választ a jövőben véghezvivő tettemnek, már vámpír mivoltomat nem takarva. Gyorsan elkapom a kis állatot és fehéren csillogó agyaraimat belevájom pici testébe, majd ez utolsó cseppig kiszívom a vérét.
Az igazság persze az, hogy sose tudhatjuk, hogy kiben bízhatunk. Azok, akik legközelebb állnak hozzánk, becsaphatnak, és idegenek siethetnek megmentésünkre. Végül a legtöbb ember úgy dönt, hogy csak önmagában bízhat. Így kerülheti el legegyszerűbben azt, hogy megégesse magát.
Mostanában szinte mindenhova csak tökéletesen kihegyezett fakaróval közlekedek, amit ügyesen elbújtatok a pulóverem ujjába, tehát nem is látszik, hogy ott van és mégis hamar tudom használni, ha esetleg szükségem lenne rá. És sajnos vagy nem sajnos, elég sokszor hozza úgy az élet, hogy használnom kell. Nem arról van szó, hogy szeretek ölni, nem élvezettel teszem, nem is azért, hogy aztán kitüntessenek, hanem muszáj. Egy belső hang azt üzeni, hogy akármilyen kedves, jó szándékú, szerethető döggel találkozom, meg kell ölnöm, csupán azért, mert vámpír. Az ölés, azonban sosem okozott problémát. Nem bratyiztam le egy vámpírral sem, sőt kifejezetten ellenszenves kapcsolatom van velük, ugyanis miattuk töltöttem bő tíz évet egy pinceszobában lakva. Így nem kímélem őket, nem hagyok egyet sem meglógni, de nem is kínzom őket halálra, mert attól még, hogy feladatom ezekre a lényekre vadászni, nem vagyok eszement szadista. Csupán egy árva lány, akitől a vámpírok mindent elvettek. Munka után, visszamentem a hotelba, hogy összeszedjem a cuccaimat, egy hátizsákba beledobáljak pár fakarót és elindultam az erdő felé. Céltalanul bolyongtam a fák között, élveztem a friss levegőt és a természetet, de minden érzékszervem kiélezve várt valami rendellenesre. Egy vámpírra. Itt fordul elő a legtöbb, általában itt vadásznak. Nicsak, nicsak. A vízeséshez érve azonnal észrevettem egy szőke hajú nőt, akiről simán ellehetett volna hinni, hogy egy ártatlan turista, ha éppen nem egy mókus torkának tapadt volna rá. Ismerek ilyeneket is. Nem szeretnének emberre támadni, embert ölni, ezért állatokból táplálkoznak. A baj csak az, hogy ők is ugyanolyan szörnyetegek, akiknek a vérükben van a gyilkolás és számukra az a természetes, ha emberből táplálkoznak. Akik azt mondják, hogy mókusokra vadászni is természetes, azok hülyék vagy hazudnak. Mellkasom előtt összefontam a karjaim és várakozón bámultam, ahogy szegény állatból kiszívja az utolsó csepp vért is. Undorító lény... - Remélem élvezted az utolsó vacsidat... - motyogtam mosolyogva. az izmaim megfeszültek. Készen voltak a támadásra. - vámpír. - az utolsó szót undorodva köptem felé.
Lefagyott az ereimben a vér, mikor egy lágy, ám kedvesnek nem mondható ismeretlennői hangra lettem figyelmes. Merő gúnnyal szólt hozzám, és érzetem, hogy körülbelül itt áll mögöttem. De mégis, hogy került ide? Hogy, hogy nem hallottam meg a jöttét? Talán az idő elkoptatta a fülem, vagy csak annyira lekötött a vízcsobogás lágy és nyugtató hangja, hogy minden más kicsi kis zümmögést, és motoszkálást kizártam? Mindegy is, elég a buta kérdésekből! Ledobtam az állat kihűlt és merev testét az ölemből és felpattantam a lehető leggyorsabb ütemben. - Nem akarlak bántani, de ha kényszerítesz rá, akkor megteszem!- hangjából és bátorságából ítélve csak azt a következtetést tudtam levonni, hogy egy bátor vadász lányka állhat előttem, aki szemmel láthatóan nagyban lenézi és utálja a fajomat, de hát ki hibáztatja?! Viszont nekem semmi bajom sincs a vadászokkal, hisz miért is lenne, ha a szerelmem is az, de most a rossz passzomnak köszönhetően képes vagyok neki esni a fiatal kislánynak, ha továbbra is ilyen gúnyos megjegyzéseket hangoztat. - Nem vagyok rád veszélyes, nem táplálkozok emberből, kérlek menj el.- szólítottam fel a távozásra, hátha az előző mondatomba nem érezte az arra való utalást.
Az igazság persze az, hogy sose tudhatjuk, hogy kiben bízhatunk. Azok, akik legközelebb állnak hozzánk, becsaphatnak, és idegenek siethetnek megmentésünkre. Végül a legtöbb ember úgy dönt, hogy csak önmagában bízhat. Így kerülheti el legegyszerűbben azt, hogy megégesse magát.
Elégedett vigyorral láttam, hogy meglepődött, amikor hátrafordult és ott álltam mögötte. Valószínűleg mindig meghallja, ha valaki közeledik felé, hiszen hozzátartozik a vámpírok adottságaihoz, de én vadász létemre sokat gyakoroltam, hogy ilyen nesztelenül, némán járhassak, akár a legsűrűbb erdőben is. Sokatmondó pillantással, felhúzott szemöldökkel vizslattam, majd elkuncogtam magam a reakcióján. - Gyere. - hívogattam gúnyosan és az ujjaimmal jeleztem, hogy jöhet. - Előbb szúrok karót a szívedbe, mielőtt hozzámérnél. - figyelmeztettem. A vámpírokkal többek között a baj, hogy túlságosan sokat képzelnek magukról. Azt hiszik, azért mert örökké élnek hatalmuk van és többek egy átlagos embernél, miközben csak szánalmas kis piócák. Persze nem mind ilyen, de nekem ezt kell bemesélnem magamnak, ahhoz, hogy meg tudjam ölni mindegyiket. Ha elbizonytalanodnék, akkor a szüleimre gondolok és a vérszívóra, aki megölte a családom. Így máris könnyebb. - Mióta meséled be magadnak ezt a hülyeséget? - forgattam a szemem. Tiszteltem, de mindig is bolondnak tartottam azokat, akik eltervezték, hogy nem táplálkoznak emberből és inkább a nyuszidiétát választják. - Sajnálom, hogy ezt tőlem kell hallanod, de jobb ha a halálod előtt megtudod az igazságot. - mondtam továbbra is cinikus hangon. - A természetedben benne van a gyilkolás. A vámpírok azért vámpírok, mert emberekből táplálkoznak, ölnek és még csak tenni sem tudnak ellene semmit, mert ők ilyenek. Mindegy ki próbálsz lenni, nem változtathatsz azon, ami vagy. - motyogtam fejcsóválva, miközben mosolyogva készen álltam rá, hogy bármelyik pillanatban támadhat.
Kirázott a hideg, mikor arról beszélt, hogy én és a fajtám többi tagja semmiben sem különbözünk. De ez nem igaz... vagy mégis? Néha én is képtelen vagyok abban hinni, hogy tudok más lenni, hogy olyan tudok lenni, amilyen a többi vámpír nem, de néha elhiszem, hogy én más vagyok, vagy "csak" lehetek. Hogy tudok magamon uralkodni... A lélegzetemet is visszatartom, és várom, hogy befejezze a mondatát, amivel megbánt, nem is tudom hogyan és miért, hisz nem is ismerem, szóval a szavait nem kéne komolyan vennem. - Ne légy olyan biztos a dolgodba!- mondom játszi könnyedséggel a hangomba, majd egy szempillantás alatt a háta mögött termek. Előbb csavarom ki a kezét, minthogy ő előkapja azt a kis fadarabját, ami vagy a kézujjában, vagy a lábszáránál helyezkedik. Azt hiszem a tudásom és a vadászokat való kiismerésemet annak köszönhetem, hogy 100 évvel ezelőtt összefutottam azzal a vadásszal, akibe halálosan beleszerettem. Talán akkor most bizonyosodtam meg arról, hogy van ennek történésnek pozitívuma is. - Elég sok mindent tudok rólatok, vadászokról, szóval csak vigyázz kislány.- emelem meg ujjammal barnás színben pompázó kis hajfürtjét, közben nagyon figyelem a végtagjait, nehogy meglepjen engem. - Mit beszélek be? Én tényleg nem vagyok szörny, már tudom magam kontrollálni, ha hiszed, ha nem. Hidd el, ha kontrollálatlan lennék, már rég letámadtalak volna! De neked most ezt itt és most nem fogom elmagyarázni...- jegyzem már meg egy kicsit ingerültebben, mivel semmi kedvem sincs erről beszélni egy vadásszal. Sőt vele semmiről nem akarok beszélni, nem túl szimpatikus számomra...
Az igazság persze az, hogy sose tudhatjuk, hogy kiben bízhatunk. Azok, akik legközelebb állnak hozzánk, becsaphatnak, és idegenek siethetnek megmentésünkre. Végül a legtöbb ember úgy dönt, hogy csak önmagában bízhat. Így kerülheti el legegyszerűbben azt, hogy megégesse magát.
- Ügyes. - vigyorogtam tovább, mikor váratlanul a hátam mögé került. Fitogtatja az erejét. Igazi vámpírtulajdonság és még ő mondja, hogy különbözik... Pff. Nem fordultam meg azonnal, hogy mutassam mennyire nem nyűgözött le a mutatványával. Engem alaposan kiképeztek, naponta találkozok vámpírokkal, nem is olyan idősekkel és tapasztalatlanokkal. Csukott szemmel, fél karral is eltudnék bánni vele, ha úgy hozná a sors. Szépen lassan, komótosan szembefordultam vele és cinikusan néztem a szemébe. Amikor elkezdte a hajamat babrálni összeszorítottam a fogaimat és az egész testem megfeszült, de nem támadtam. Kezeim továbbra is mellettem lógtak, mozdulatlanul. - Ne merj hozzám érni, te undorító szörnyeteg. - köptem felé undorodva és, mintha egy legyet akarnék elzavarni, úgy legyintettem a babráló keze felé. Hátráltam egy lépést, hogy azt higgye elbizonytalanodtam magamban, így könnyebb kicselezni. - Aha, persze, hogyne. - kacagtam fel naivságán. - Az összes vérszívó egyforma, édesem. - nevettem még mindig, mikor a helyzet inkább szomorú, sőt siralmas volt. Azt hiszi ő más, miközben pont ugyanolyan, mint a többi. egyetlen rossz mozdulat, egyetlen csepp emberi vér és rosszabb lesz, mint a többi, akik nem próbálják eltitkolni maguk elől, hogy micsodák. Nem csak naiv, de még szánalmat keltő is. - Igaz, nem is rám tartozik.- vontam vállat. - Miért is próbálom elmagyarázni ki vagy, mikor mélyen te is pontosan, hogy semmiben nem vagy különb, mint a többi, azon kívül, hogy álszenteskedsz és képmutatóskodsz itt. Becsapod saját magad, de attól még, hogy nem képzeled magad olyan szörnynek a vámpír ösztöneidet nem tudod eltüntetni, csak visszafogni. Ezáltal egy időzített bombává válsz. - világosítottam fel felhúzott szemöldökkel. - És még így is véren élsz. Hát nem undorító? - kuncogtam fel gúnyosan. - Hány embert öltél meg eddig? Hány ártatlan vére tapadt eddig a mocskos vámpír kezedre? - hunyorítottam rá. Ajkaimon kaján vigyor játszott, miközben még erősebben szorítottam a fakarót a kezemben. Jól el volt bujtatva a pulóverem szárába, így láthatatlan volt, de bármelyik pillanatban képes lett volna a támadásra. Ki tudja?! Lehet, hogy a következő pillanat lesz az.
Mikor az ujjammal a kósza hajtincset felemeltem, még nem volt olyan nagy a kísértés. Pár másodpercig még nem... majd mikor megláttam a vékony nyakán végigfutó kis erecskét, amiben az illatos vére keringett, már meggyengültem pillantottam másfele, bármerre csak arra nem. Az kezeimet visszahúztam a testem mellé, miközben a válla fölött kémleltem a tájat. A csobogó vizet és a fehér habok tömbkellegét, ezt a gyönyörű tájat. Ravasz és tanult lányt ismerhettem meg a személyében, aminek nem örültem túlzottan, mivel a vészjelzőm már erősen ketyegett, tudom, hogy itt az ideje annak, hogy lassan eltűnjek innen. - A fenébe is! Igen, vámpír vagyok, nekem a vér a lételemem és igen, néha elgyengülök, de a tudat, hogy "nem-et" tudok mondani az emberi vérnek, erősebbé tesz. Ezt még te sem tudod bebeszélni nekem, kislány!- mondtam már kicsit nyugodtabban. Igazából nem is tudom, hogy mi hatott rám ilyen relaxálóan, egy ilyen vadász mellett, de most az okokkal nagyon nem is foglalkoztam. - Szerintem te nagyon elvagy tévedve...- most jött el az én időm. Most végre én húztam ravasz mosolyt az arcomra. - Biztos nem is ismered olyan jól a fajunkat... mert tudod nekem van egy olyan érzésem, hogy te erről még nem tanultál. Az olyanokról, mint amilyen én vagyok. Csak akkor gyilkolok ha rákényszerítenek.- nyomtam meg az utolsó mondat összes szavacskáját, hogy végre a tudtára adjam: ha most szépen elmegy innen, fenyegetések nélkül, akkor még akár jól is jöhet ki a találkozásunkból.
Hirtelen vált semmissé mindaz, hogy mi minden történt az elmúlt percekben. Talán eddig is úgy tekintettem rá, mint egy szárnytörött kis madárra, aki veszélyben érzi magát, és akkor inkább támad, mintsem kimutassa a sérült szárnyát. Ismertem ilyeneket... még ember koromban. De ők nem vámpírok voltak, hanem emberek. Egy vámpír esetében... úgy, hogy mindez fel van erősödve... annyi biztos, hogy nem szívesen lennék a helyében. Nem éreztem soha lelkiismeretfurdalást, mert ki tudom zárni ezeket a semmirevaló érzéseket. Emberként ezt már nem mondhattam el, mert... más vagyok vámpírként, mint emberként voltam egykoron. És ez azt hiszem, tíz vámpírból kilencnél megegyezik. Egy mosolyt váltott ki belőlem az a néhány szó, melyet suttogott, és odaléptam elé kissé közelebb, hogy belemélyüljek abba a két szembe... ami most hirtelen valami olyan mélységes akármivé vált, hogy nem voltam képes olvasni benne... nem volt nyitott könyv. Zárva volt. De egyet mégis megláttam... egy apró gyengeséget, amit eszem ágában sem volt kihasználni. És erről meg kell erősítenem. - Előttem nem kell tagadnod valódi mivoltodat. El tudom fogadni, hogy a vámpírok is képesek ilyen érzékenyek lenni. Néha. - tettem hozzá egy olyan keserű félmosollyal, nem szakadva el tekintetétől.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 07, 2013 2:58 pm
Egyszerűen változtam az évek alatt, és ezzel most úgy őszintén ki nincs így? Mindenki változik valamilyen szinten, csak sokan ezt nem képesek maguknak bevallani, viszont én igen, és elfogadtam azt, hogy nekem egy gonosz szörnyetegnek kell lennem! Ez lettem, ez vagyok, bár őszintén szólva ezt csak kimutatom, de akkor is ez a valósan mutatott kép rólam, amelyet el kell hogy higgyenek, amelyről azt kell gondolniuk, hogy ez vagyok én, és nem más. Ugyan vannak érzelmeim, de azokat már régen a semmibe küldtem, hisz úgy voltam vele, hogy csak gyengeséget okoznak, és nincs szükségem gyenge pontra, aminek a következménye az lett, hogy egyedül maradtam... Mert nekem így jó, és jól érzem magamat jelen pillanatban, ezért semmilyen változtatást nem fogok véghez vinni magamon. Vagy elfogadnak így, vagy pedig nem, és innentől fogva nem érdekel a dolog, hisz nem adok mások véleményére; pletykájára. Mindenki annak tart, akinek, vagy aminek akart, és viszlát. -Érzékeny lennék netán?-Vonom fel kérdőn a szemöldököm.-Nekem ez a valós énem... egy kegyetlen gyilkos vagyok, aki bármilyen fajt megöl egy könnyed mozdulattal.-Lépek közelebb felé, miközben beszélek.-Én bennem nincs semmilyen érzelem.-Nézek el oldalra, miközben jól tudom, hogy ez nincs így.-Ne állíts be érzékenyek, amikor nem vagyok az, kérlek.-Pillantok visszafelé, miközben a szemeimben egy rövidke pillanatra fájdalom tükröződik.
Nyilván minden vámpírból mást váltanak ki az érzések. Vagy az, mikor megpróbálják letagadni azt, ami két szemmel látható, és észlelhető. Márpedig én nem vagyok hülye. Simán látom, hogy ez így van. És.. előlem nem rejti el senki ezt. Mert nem vagyok olyan, aki ezt könnyen benyeli. Nem bírom elviselni a hazugságokat, és most sem fogom csak úgy megtenni. Én, mikor ember voltam, sok mindent elkövettem... persze voltam ártatlan kisgyermek is, voltam én sokminden, de az, ami vámpírrá tett... vagy aki azzá tett... egyáltalán nem az a tipikusan békés egyén volt. Vagy fogalmazzunk úgy, nem tombolt érzésektől. Vagy pont hogy igen? Hiszen a vér... ott tombolt a fejében. - minden vámpírnak vannak érzései. - suttogtam, nem szakítva el magamat tekintetétől. - Nem mindig arra kell gondolnod, hogy jó vagy, vagy rossz... de az is egy érzés, hogy... éhes vagy. Oké, ez nem érzékenység, tény... csak nem akarom, hogy... mindegy. - fejeztem be végül. Nem szándékoztam itt helyben elhalálozni, mert ellentmondok neki. Viszont láttam végigsuhanni valamit a tekintetén. És nem tudtam hová tenni. - Sajnálom. Máskor nem fogok ítélkezni. - ráztam meg a fejemet.
Egyszerűen nem vagyok az, aki régen! Változtam, és ne mondja azt nekem senki se a szemembe, hogy ő nem változott - változik - , mert ez nem igaz, hisz mindenki egy idő után más lesz, sőt más valakivé válik. Egy olyan valakivé, amit a sors hoz ki belőle. Nekem a múltamban történtek olyan dolgok, amik ezzé tettek, és lám nézzen rám bárki, hisz csak egy kegyetlen gyilkost lát, akit nem érdekel senki, aki nem mutat érzelmet, aki szívesen öli a saját faját is, és akit lehet őrültnek titulálni emiatt! Nekem nem számít mások véleménye, sőt már az életük sem érdekel.. Ritka az, hogy bárkit is közel engedjek magamhoz, de ha mégis megteszem, és csalódom, akkor alaposan megbánja ezt azaz illető, hisz velem nem lehet szórakozni csak úgy.. Érzek, hisz ki ne érezne? De már nem vagyok egy 'nyálas jó fiú', aki barátkozik, aki jót cselekszik, és aki bárkinek segít, vagy pedig kedveskedik. Megrázom a fejem, miközben meghallom Diana szavait, amire ideje lenne válaszolnom. -Igen vannak, csak nem mindegy, hogy mit érezz.-Vonok vállat könnyedén, miközben belegondolok, hogy én mit is érzek.. Talán haragot, bosszút, gyilkolási vágyat... de ezek felett a fájdalmat, amely oly annyira elnyom, hogy szinte összeroskadok a terhe alatt, és alig bírom ki, viszont ezt nem mutatom senkinek sem, csak elnyomom, és gonosznak állítom be magamat.-Akármit mondasz.. nekem már nincsenek jó érzésem, csupán egy, amely erős, de nem vagyok érzékeny lény, ezt értsd meg!-Szememben röpke fájdalom mutatkozik meg, amely elszáll végül. Ha tudná, hogy mit éltem át, ha tudná, akkor talán nem így vélekedne rólam, és azt kívánná, hogy vele ilyen soha, de soha ne történjen! Senkinek sem kívánom átélni, de van egy határ, és ezen ő most túllépett.! -Ne sajnáld, de még egyszer ne állíts alaptalanul semmit sem! Nem ismersz engem... nem tudsz rólam semmit, szóval.. hagyd kérlek ennyiben az életem, és a jellemem boncolgatását.-Jegyzem meg, miközben komolyan mondom azt, amit mondok. Szemeibe halálosan komolyan tekintek, és sugárzik belőlem egyfajta érzelem, amit nem lehet hová tenni...
Sötétség van, de hiába mind ez, én tudom, hol vagyok. S ha ez nem lenne egyértelmű hirtelen tűz gyúl alattam a semmiből, égetni kezdi a bőröm, belekap a ruhámba... Nyögés szalad ki a torkomon, ahogy olyan, mintha a lángok a lelkem is emésztenék. A kezeim a mellkasom elé kapom, ami olyan veszettül hullámzik, mint a háborgó óceán. Egyre durvábban szuszogok, míg már kiáltani kezdek. Tudom, hogy vétkeztem és ez a méltó büntetésem. A pokol lángjai fognak most már örökre emészteni. Fájdalmakkal telten rogyok térdre, ahogy a lábam már nem bírja tovább elviselni a fájdalom okozta súlyt. Oldalra dőlök, apróra kucorodom, miközben sírok, hangosan ordibálok. De nem hallja senki...
Az élet kegyetlenül elbánt velem mostanság, s nem is tudok másra gondolni, csak hogy mennyire őrlődöm. Persze mire is lehetne alkalmasabb egy kiadós séta egy néptelen, de mégis kellemes helyen, mint a gondolkozásra? Egész életemben, ha volt valami problémám vagy csak gondolkozni akartam, elmentem egyet járni és mindig jobb lett utána, sokkal kitisztultabbnak éreztem a fejem. Persze általában első utam a templomba vezetett, hogy imádkozzak, útmutatást kérjek Istentől, utána mentem csak el, hogy bejárjak hegyet-völgyet. Toszkána amúgy is híres a gyönyörű helyeiről, az olivabogyó fákról, amik kellemesen futnak a dimbes-dombos utak mentén, csakúgy mint a szőlőültetvények. A hatalmas réteken táncot jár a szellő és felhők árnyékai vetülnek le rá nyáron, olyan aprónak és jelentéktelennek érezheti magát ettől az ember, mint a csillagos ég látványától. A honvágy akaratosan törte be magát a szívembe, mintha az eddigi problémáim nem lettek volna elegendőek. Persze az évek leforgása alatt már fel kellett volna dolgoznom vámpírrá válásom, és azt hogy egyre több olyan bűnt követek el, amit csak is az egyetlen Istenért teszek, aki létezik. Így mintha az utóbbi időben mintha nem mindig lennék teljesen önmagam. Néha mintha a sötétség karjai nyúlnának ki a hátam mögül és ölelnének magukhoz, nyugtalan biztonságérzetet keltve bennem. De ez többnyire csak esténként fordul elő, mikor a fajtám a legaktívabb és éppen elemét éli, hogy másoktól szívhassa el az életet, saját önző céljából. Ahogy megyek a fák közül egyre inkább egy vízesés bontakozik ki, tehát nem csalt az orrom és fülem, hiszen már messziről víz illatát és hangját hozta felém a szél. Őrült gondolat ötlött belém, de próbáltam magam lebeszélni róla, így csak leültem a tó mellé egy sziklára, hogy miután cipőm levettem belelógathassam a lábaim a vízbe. S mivel az évszakhoz képest nyári meleg uralkodott, nem kellett sok hozzá, hogy végül teljesen elmerüljek a vízesés által felhalmozódott lében. A nedvesség kellemesen hűsített, és mintha háborgó gondolataim és lelkem is lecsitította volna egy kicsit. Igaz az ép elmém tiltakozott ez ellen, hogy csak úgy megmártózzam egy idegen tó vízében, a fantáziám kellőképp akaratos volt ahhoz, hogy végül gátlásaimat legyőzve megtegyem.
Az élet mindig váratlan fordulatokat hozz, és éppen ezért sohasem tervezem meg azt, hogy mi lesz a következő lépésem, ezek csak úgy maguktól jönnek az efféle gondolatok, ötletek, vagy nevezzük őket tervnek. Nos legutóbb megöltem egy vámpírt, akinek elástam a testét.. de persze előtte igazán jót szórakoztam vele. Egyszerűen már-már őrültté vált! Olyanokat mondani nekem, nos kapott kínzást az biztos, de az is tuti, hogy meghalt, szóval már nincs miért aggódnia, hisz megkapta a maga ajándékát, aminek örülhetett minden bizonnyal. Lépteim lassúak, miközben az erdőben sétálok, mivel az ötök egyike vagyok ezért automatikusan megérzem azt, hogy mikor állok egy vámpírral szemben, és mikor nem. Már-már tényleg igaz rám az a mondás, hogy egy elmebeteg gyilkos vagyok, hisz megszállott vagyok a vámpírokkal szemben, hisz nem nyugszom addig amíg meg nem ölöm azt, akit kéne.. A múltkor kicsúszott a kezemből egy jó pár darab alkalom adta vámpír... Először az a hülye fiatalabbik Salvatore, aztán pedig a szőke hajú.. de esküszöm, hogy még megkapják a magukét, csak várják ki türelmesen a sorukat! Mély levegőt veszek, és lassacskán érzem, hogy kezd megváltozni a környezet, hisz nem teljesen látom már magam körül a fákat. Mintha valami tisztás féleséghez érnék, vagy nem is tudom.. Gondolataim terelődnek, és azt nézem, hogy valaki van-e itt rajtam kívül, de eddig senkit sem vélek felfedezni, csak magamat vélem élőnek itt jelen esetben. Nem sokára a fura környezet változás meghozza a hatását, hisz egy vízeséshez érkezek ahol a víztömeget vélem felfedezni elsőnek.. de eközben mégis valami fura, sőt különös érzés tölt el, mintha nem lennék egyedül, és nem emberrel lennék, hanem... vámpírral. Nem sokára meg is látom az illetőt, de csak messziről figyelem őt, hisz nem akarom elrontani a lehetőségét arra, hogy felfedezzen engem. Lassan előhúzok a belső zsebemből egy gyönyörű szép fakarót, és úgy nézem tovább a kiszemelt áldozatot..
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 21, 2013 8:38 pm
Az indián nyár forrósága perzseli az őszi erdőt, miközben a hűvös víz kellemesen öleli körbe a testem. Sajnos nem bírtam a csábításának ellen állni, hogy életemben egyszer ne fürödjek meg egy tóban, amihez egy kellemes vízesés is tartozik. Pillanatok alatt minden ruha nélkül találom magam a vízben, bele sem gondolok, hogy esetleg valaki más is járhat erre és ha már nem is a szeméremről van szó, akár a cuccaim is ellophatja, aminek nagyon nem örülnék, hiszen a legjobb minőségű vadász-fegyverek vannak benne. Habár mivel nem kifejezetten vadászatra jöttem a kardot otthon hagytam. Előrehúzom a hajam, hogy kicsit simogassam vagy csak csavargassam azt az ujjam közé lányos zavaromban. Majd mivel tényleg nem akarom, hogy eltűnjön a cuccom, visszafordultam a földre vetett nyáriruhám és a táskám felé, hogy leellenőrizzem megvannak-e még és hogy nem akarja-e valaki lenyúlni őket. Közelebb evickélek a sziklához, ahol akár kényelmesen ülhetnék is, és igyekszem valahogy összébb rendezni a dolgaim. Először észre sem veszem a fák között megbúvó alakot. Mikor észreveszem, akkor sem vagyok biztos benne, hogy tényleg látom vagy csak hallucinálok-e, de egyértelműen megriadok. De én egy életerős vámpír vagyok, aki vámpírokra vadászik, vannak megfelelő eszközeim is. Remélhetőleg az illető nem akar bántani, mert akkor elborul az agyam és én nem akarok ártani senkinek, csak a fajtámnak, de azokat életben hagyni sem akarom. Hogy megbizonyosodjak az ember ittlétéről, le sem veszem róla a szemem, el sem mozdulok a cuccom mellől, csak alig észrevehetően nyúlok bele a táskámba, hogy megmarkoljam a pisztolyomat. Ami igaz vámpírok leterítésére lett kitalálva, de önvédelemre is jó. Mondjuk pazarlás... De amíg a férfi nem mozdul és nem jön nekem, addig nem csinálok semmit. Csak várok
Egy ideig tényleg áldásnak tűnt ez a vadászos dolog, de mára már minden időmet ez teszi ki, bár nem mintha bánnám, de egy pernyi nyugtom sem lehet, mert ezek az átkozott lények mindenhol ott vannak.. Az erdőben, a temetőben, a főtéren, a város bármelyik sarkán... Mi vonzza őket egyáltalán ide? Ilyen jó lenne ez a hely? Én mondjuk nem panaszkodom, amiért idejönnek, hisz ha azt nézem, akkor számomra ez még jól is jön, mert egyre többnek vehettem el emiatt az életét, amely azért jó, mert legalább sokan halottakká válnak ezáltal. Nem értem én a fiatalabbik Salvatorét, hisz azt vallja, hogy állati véren él, és közben pedig ő benne is megtalálható a gyilkolási ösztön - vágy - , amely egy pillanat alatt magába kerítheti, és elveheti az eszét. Ugyanúgy szörnyeteg.. egy vámpír, aki csak a saját érdekeivel törődik... az öléssel, a gyilkolással, és nem mellesleg azzal, hogy jót mulasson, miközben több száz embert ölnek meg emiatt! Ezek lennének a nagy vámpírok? Nagy a pofájuk, jár a szájuk, oda teszik magukat, mintha olyan nagy menők lennének, pedig nem azok, csak egy nyamvadt gyilkosok, akik megérdemlik az édes halált, amely rájuk vár! Figyelem a távolból a nőt, miközben észreveszem, hogy a ruhái a part szélén vannak.. nos nem zavar ez a tény, de kissé meglepő, hogy ily nyíltan felvállalta ezt a dolgot. Bár ha nem szégyenlős, akkor... na jó hagyjuk! A kezembe szorítom a karót, miközben magam mellé ejtem a kezemet, amiben azt a szép kis eszközt tartom. Nem közeledek a nő felé, inkább csak figyelem, és alaposan átgondolom, hogy mit is kezdjek most vele... mert... öhm... meztelen. Megrázom enyhén a fejemet, aztán lassan az egyik fához húzódom, amelynek ugyan neki dőlök, de egy pillanatra se veszem le a vámpírkáról a szememet. - Mond csak.. -Szólalok meg hangosan, hogy hallja a mondandómat, bár vámpír ezért akár a suttogásomat is értené.- Miért vagy itt..? Egyáltalán minek fürdöl a vízben? És mond.. mit kezdjek így veled? -Teszem fel a kérdéseket költőien.- Ugye tisztában vagy azzal, hogy... vadász vagyok, és a fajtádra vadászom? -Kérdezem ama gúnyos hangnemmel a hangomban.
Kezdőlap
