-Mondhatjuk így is-Mosolyogtam el. Ősi vagyok, de olyan volt számomra, mintha csak tegnap lettem volna az aki most már vagyok.
-Mivel ők voltak az első vámpírok, tőlük származol te és én is-Mutattam be tudásomat. Ám, ha úgy vesszük nem sokkal térnek el másoktól. Rendes család, sok bonyodalmakkal.
-Igazán szívfacsaró történek kedvesem-Húztam a szám. Régies beszédemről a mai napig nem voltam képes leszokni, ami néha bajokba futott.
-Én történetem felettébb egyszerű.-Mondtam, majd nagy levegőt vettem.
-A szerelmem Finn változtatott át, hogy örökké együtt legyünk, de sajnos eltűnt.- Válaszoltam és ismét a nyomokra pillantottam.

Néztem a lányra akinek nem lehetett valami könnyű élete. De megérdemelte az a férfi, hogy megölte.
-Nem zavarsz, örülök a társaságnak. Ezek a nyomok tőle és egy feltehetően nőtől származnak.-Mutattam rá a sárban lévő nyomokra. Szerencse, hogy nem jött eső ami elmossa a lábnyomokat. Minden erőmmel meg akartam találni Finnt. És, ha kiderül, hogy egy másik lánnyal volt akkor örökre eltűnök és többé nem lát engem, de én még mindig tiszta szívemből szeretem.

-Tudod csak hagyd, hogy feltörjenek az érzelmek, néha vissza lehet fojtani őket bár nem kell neked gondolom magyaráznom. Hidd el, ha nyitott vagy találsz szerelmet főleg ebben a városban.- Mosolyogtam és megtámaszkodtam a falban aminek a másik oldalán a víz esés morajlott.
-Nem hinném, hogy bántanám, ha Finnt boldoggá teszi.-Hajtottam le a fejem és rugdostam a kavicsokat.
-Bár régen boxoltam még 1902-ben-Nevettem fel.

Elgondolkodtató dolgokat mondott. Fiatalok, hát lehet annak nézek ki, de nem tartom magam annak.
-Nos..Majd még elválik mi lesz, lehet csak felfújom a dolgokat.-Húztam félre a számat.
-Hiányzik az előkelőség és a tisztelet. Manapság meg akarnak erőszakolni még régen a kalapjukat emelték még, ha nem is ismertek a férfiak-Idéztem vissza a régmúltat.
-Nem is baj.-Vigyorodtam el.
-Meg van a vacsorám.- Mondtam és ismét zsebre tettem a kezemet.
-Bizony az internet, telefon.-Forgattam a szemeim, de ilyen a világunk lépést kell tartani velük.

Perceken belül eltűnt és szerintem akkor láttam utoljára. Lehet ennyire unalmas volt a társaságom nem tudom. Elmosolyodtam magamban, majd megfordultam és a nyomok irányába vettetem magam.

[Folyt. hotel]

Erdőből
Jason


A képességeim megint csak nem hagytak cserben, hiszen a furcsa lány auráját már sehol sem éreztem. Mire feleszméltem, a sötét erdőből, egy szép vízeséshez érkeztem. Ha most nem lenne ennyire hideg, biztosan belemennék, magamat ismerve.
Elmosolyodtam...ilyen szép helyet még soha életembe nem láttam. Lehajoltam egy picit, majd az egyik kezemet belemártottam a hideg vízbe, majd megmostam vele az arcomat. Soha többet nem szeretnék ilyen messzire sétálni, nem kockáztatom újra meg, hiszen ki tudja mit rejt ez az apró kisváros.

(Mila lakása)

Azért érdekelt volna, hogy mi minden történt Mr Salvatore életében, ami ennyire kiborította, és végül nálam kötött ki, hiszen ha mondhatjuk úgy, én lettem volna az utolsó ember az életében, akivel ezt szívesen megtette volna.
- Tipped sincs, miért vagyunk itt? - kérdeztem, belenézve a szemeibe, miközben a füleimet alaposan hegyeztem, bármi apró neszre érzékeny voltam. Reméltem, nem azt hiszi, hogy bambizni jöttem, mert... ahhoz sosem volt gyomrom.

Követtem Milát, ahogy vámpírgyorsasággal rohant ki a városból, be az erdőbe, míg megálltunk egy csobogó vízesés mellett.
- Minek jöttünk ide? - kérdeztem lihegve a futástól, majd körbenéztem. - Nem vagyok kirándulós hangulatban - morogtam.
A táj szép, meg kell hagyni. A vízesés... a vízpermet a levegőben, a hatalmas fák lombkoronája, és a víztől szinte duzzadó levelek, füvek a lábunk alatt... Kicsit arrébb pedig egy nyúl ült a fűben, olyan bambán meredve ránk, ami már kész nevetség volt.
- Na nem - fintorogtam. - Nem vadászom nyuszikra. Az Stefan stílusa.

- Hülyének nézel? - néztem rá méltatlankodva, ahogy azt hitte, hogy nyulakra fogok vadászkodni. Ha arra vetemedek, akkor tényleg megőrültem, de erről most szó sem volt. Hogy néz ki belőlem ilyen bolondságot?
Felsóhajtottam és a hajamba túrtam. - Nem vagy a régi - jegyeztem meg mellékesen, majd méginkább fülelni kezdtem és végre meghallottam, amit hallani akartam.
Egy pillanat alatt ott termettem az erdőben kóborló fiatal lány mögött, és mire reagálhatott volna, befogtam a száját és kegyetlenül belé mélyesztettem a fogaimat.
Pár másodpercig folytattam, majd elszakadtam tőle, és véres ajkakkal bámultam Damonre. - Most te jössz!

- Jól mondod, nem vagyok a régi - helyeseltem. - Már nagyon régóta nem. Egészen azóta, hogy.... - hallgattam el, mert Mila meg sem várta a mondatom végét. Ehelyett elrohant, és nemsokára egy lánnyal tért vissza.
Szinte megbabonázva meredtem a látványra, ahol Mila odatapadt a fiatal lány ütőerére, elszívva belőle az életet adó vért. A forró, édes illat megcsapott, és belekapaszkodtam egy fa törzsébe, hogy féken tarthassam magam. Nagyon régen nem ittam már. Otthon sem... egyszerűen az elmúlt időszak történései elfeledtették velem, hogy legalább egy vértasakkal jutalmazzam magam, hát most annál elemibb erővel tört rám az éhség. Ennek ellenére féken tartottam magam.
- Nem... - ráztam a fejem kissé kétségbeesve. - Ezt én nem akarom...

- Ne csináld, Damon - suttogtam, unszolva sétálva felé, közben magammal rángatva a lányt. Még élt, a nyakából csöpögött a vér, és így állítottam szembe Damonnel.
-Vágysz rá... mindennél jobban. Semmi értelme elfojtani magadat.

A kísértés egyre nagyobb volt. Már szinte legyőzhetetlenül nagy. Főképp akkor, mikor Mila elém lökdöste a lányt, és a vér illata még jobban megcsapott.
- Igen... - motyogtam, szinte megbabonázva. - Nagyon vágyom rá - suttogtam, és kinyújtott karral odahúztam a lányt, közvetlenül magam elé. Végigfutott az agyamon, vajon mi lesz ebből? Hogy fog rám nézni Elena, Isobel.... hogy fognak rám nézni a gyerekeim, ha ez valaha kiderül? Ha valami még számít ebben a rohadt életben, azok ők. A kicsik. És nem fogják megtudni. Úgy csinálom, hogy sose jöjjenek majd rá.
Egy másodpercbe kerültek ezek a gondolatok, annyiba se. Mert előrehajoltam, és belemélyesztettem a fogam a lány nyakába, szemem lehunyva szívtam a meleg, életadó vért. Idejét nem tudom már, mikor ittam utoljára emberből. Nem vértasakból, nem vámpírból, hanem igazi élő, lélegző emberből. De ezt most mindennél jobban esett. Már tudtam, mit fojtottam el magamban olyan hosszú időn keresztül.
- Nem akarom megölni a lányt - szakítottam el magam mégis tőle kis idő elteltével. - Nem akarok újra... nem fogok ölni!

Elégedetten néztem, ahogy a lány nyakába mélyesztette a fogait. Ez szinte már számomra volt fenomenális élmény, hiszen... jaj, azóta próbálom erre rávenni, mióta ismertük egymást. Jó pár hónapja. De ma óta a kapcsolatunk talán más felé terelődött. Persze tudtam, hogy még mindig utál, minden egyes szaván érezhettem ezt, de mit törődöm én ezzel? Nem kell a szeretete, nem kell tőle semmi. A teste jöhet... az ilyen izgató látványok is jöhetnek... más nem szükségeltetik.
- Na ne már... - kezdtem el méltatlankodni, ahogy elszakadt a lány nyakától, majd felsóhajtottam, és beletúrtam a hajamba, elrántva a szájától a lányt. - Rendben. De bánni fogod, hogy ezt az élményt kihagytad - mondtam neki, és újra a lány nyakára tapadtam, ekkor már olyan intenzívitással szívva a vérét, amit nem bírhat ki sokáig egy dobogó szív, de közben szinte rimánkodtam, hogy a vér vegye el annyira Salvatore eszét, hogy ő is becsatlakozzon, és együtt öljük meg ezt a lányt... még volt a nyakának egy szabad oldala.

Mintha tornádó szippantotta volna el előlem a lányt, közvetlenül Mila méltatlankodó szavai után, és kissé bambán néztem a véres nyak után. Nem sokáig. Mert Mila tett róla, hogy ez a lány már ne jusson ki az erdőből, és ne mesélhessen senkinek róla, mi történt vele. Úgy tűnik, új vámpírtársam pitiáner dolognak tartotta az igézést. Az ölést viszont kevésbé.
Kitágult orrcimpákkal szimatoltam, ahogy a lány vére egyre erősebb sugárban ömlött Mila harapása nyomán, de közben már hallottam az egyre gyengülő szív apró és mind ritkább dobbanásait is. Ez a kettő pedig olyan hatással volt rám, mintha az eszem vették volna el.
Egy másodperc alatt ott termettem mellettük, keményen, kegyetlenül harapva a lány nyakának másik oldalába, és el sem engedtem mindaddig, míg holtan nem feküdt a karjaimban.
Hirtelen józanodtam ki, elengedtem a hullát, ami egy tompa puffanással ért földet, és úgy mentem arrébb néhány métert, mint akit kísértet üldöz.
- A fenébe... - túrtam a hajamba. - A rohadt életbe. Ezt... ezt nem lett volna szabad.

Nem tudom, hogy mennyi időbe tellett, mire érezhettem azt, hogy Damon is ott áll, szorosan rátapadva a lány nyakára, ekkor már sokkalta durvábban, mint az imént, ezt éreztem a lány remegésén, majd azon, ahogyan a teste mozgott. Nem volt bennem sajnálat iránta, hiszen "egy jobb ügyért" halt meg. Damon Salvatore - mondhatni - az ő megölésével tért vissza a tisztességes vámpírok közé.
Elengedtem őt, hagytam, hogy Damon végezzen vele, egy lenyűgözött mosollyal törölgetve az ajkaimat a csuklómmal, majd ahogy a lány teste a földre roskadt, megkerestem Damon szemeit.
- Miért nem lett volna szabad? Ugyan, fejezd már be! - mondtam neki, már eléggé unva ezt a sajnálatás szöveget, hogy ő ezt nem teheti, meg bla-bla-bla. Miért ne tehetné? - Tudod, mi nem lenne szabad? Ilyesmik nélkül élned - böktem a lány élettelen testére. - Mégis, nem gondoltál még arra, hogy olyan akarsz lenni, mint régen? Az a Damon Salvatore, aki játszik az áldozataival, megigézi őket, egy éjszakás kalandnak tekinti őket, ami végén csak a halál várhat rájuk... - sóhajtottam, közben szemeimmel az alakján cikáztam, végül beletúrtam saját hajamba. - Most itt van az esélyed arra, hogy újra ez légy. Találnál nálam jobb női társaságot is, ha emberről van szó. Vagy akár másik vámpírról - vontam meg a vállamat. Na ne, most tényleg magamról beszélem le? Kissé megőrültem...

- Nem a társasággal van baj - mondtam ki nyíltan, és kereken. Oké, nyilván nem Mila a szívem csücske ha arról van szó, és nem imádom különösebben, sőt, még mindig orrolok a lekötözős akciója miatt. Rosszabbul is elsülhetett volna az a dolog... Viszont már legalább nem akarom megölni, és ez jelentős haladásként fogható fel.
- Egyszerűen csak - magyaráztam - te nem érted a lényeget. Nem lehetek teljesen olyan, mint régen. Van családom. Vannak gyerekeim. És ő is valakinek a gyereke volt - mondtam tompa hangon, és a hullára mutattam. - Miattuk nem lehetek már olyan, amilyen szeretnék lenni. Te ezt nem értheted, mert nincs gyereked. Ha egyszer rájönnének, mit tettem, mit teszek éppen, és meglátnám a szemeikben, hogy félnek tőlem, vagy elítélnek... azt nem bírnám ki - ráztam meg a fejem.
- Őszinte leszek veled, eszembe sem jutott volna önszántamból elmenni hozzád. Soha nem tettem volna meg, ha Elena nem csal meg engem - szaladt ki a számon hirtelen.

- Hm, szóval kibújt a szög a zsákból... - sóhajtottam fel, miközben még mindig fintorogtam, de hát... mit tehetek én arról, hogy nem tudok együttérző lenni? EZ valahogy kimaradt belőlem, és ha bárki tudni akarná az okait, elég csak mögém néznie, és látnia, mi minden áll már mögöttem. És hogy honnan jöttem... na igen, az oroszokról mindenkinek megvan a véleménye, hát nem is kaptam eddig túl sok melegséget én magam sem. Talán baj van a felfogásunkkal?
- Talán többször kellene megkérnem a feleségedet, hogy megcsaljon - rántottam egyet a vállamon, közömbös arccal figyelve az ő arcát. Nem akartam őt még ennél is jobban bántani, mert... eléggé padlón van szegény, szóval jobb, ha én innentől kezdve mélyen hallgatok. De nem tehetek róla, szeretek megrontott vámpírokat figyelni. - Bár nem értem, miféle változást reméltél azzal, hogy miután a feleséged megcsalt, te is megcsaltad őt. Jobb lett ettől bármi is? - kérdeztem feleslegesen. Hát persze... szemet szemért... de mind a ketten alaposan meg fogják még ezt bánni.

- Na mi van, most meg hirtelen felcsaptál élő lelkiismeretnek? - morogtam, és összefontam karjaimat a mellkasom előtt. - A kérdésedre válaszolva: nem, semmi nem lett jobb. De most legalább Elena is megtudja milyen érzés a pokol fenekére kerülni lelkileg. Egyszer megtette. Elnéztem, és megbocsátottam, hiszen annyira szeretem! Aztán most megtette másodszor is. És egyszer sem akárkivel, ááááá, nem - húztam el a számat gúnyosan. - Maga Klaus kellett neki! Egy olyan kis vámpír, mint én vagyok, nyilván már nem elégíti ki az igényeit - rúgtam bele dühödten egy fatörzsbe. - És tudod mit? Csaljon csak meg, ahányszor akar! Akár a hálószobánk küszöbén is aláfekhet a szeretőinek, az sem érdekel - jelentettem ki. Természetesen ebből egy szó nem volt igaz. Ha ez bármikor is megtörténne... azt hiszem, a delikvens vérében áztatnám meg a padlót.