Sok minden történik az emberrel, ahogyan velem is, de amikor feljön a hold, akkor szinte megszűnik. Vagyis nem az a legjobb szó, hogy megszűnik, hanem sokkal inkább átalakul. Már nem próbálom meg ilyenkor elfojtani az érzéseimet, nem próbálok úgy tenni, mintha minden rendben lenne és nem fájna semmi se, illetve ott van az a tény is, hogy már nem agyalok annyit. Egyszerűen nem érdekel semmi se, csak az, hogy végre kiadjam magomból azt, amit annyi ideig elnyomtam és elfojtottam. Próbáltam nem arra a sok szörnyűségre gondolni, amit átéltem az utóbbi időben, de hiába volt mellettem Theo, mert úgy éreztem, hogy részben a múltam beárnyékolja a jelenemet. Egyszerűen csak szükségem volt egy kis tombolásra és felelőtlenségre. Újra egy pillanat erejéig olyan akartam lenni, mint egy gondtalan gyermek, még akkor is, ha tudtam, hogy ez nem lehetséges. Mert, ha eljön az este, akkor hiába szűnik úgymond minden probléma, akkor olyan leszek, mint maga az ördög. Talán nem véletlenül kaptam a sorstól fekete bundát. Tudta azt, hogy hozzám a fehér vagy a szürke nem igazán passzolna, de annál inkább a sötétség, a pokol színe. Imádtam azt, hogy fekete a bundám, mert sokkal könnyebben el tudtam rejtőzni. Egyszerűbb volt a vadászat, meg persze az se mellékes, hogy nem voltam kezdő és olyan voltam, aki mindig ezt a pillanatot várta, hogy végre farkassá válhasson. Imádtam azt, hogy ilyenkor senki se ismer, a magam ura vagyok és olyan vagyok, mint aki tényleg a pokol kutyája lenne. Persze azt utáltam ebben az egészben, hogy a hold határozza meg mikor is válhatok ezzé és mikor nem. Szerettem volna szabad lenni, de talán így mindeni számára biztonságosabb volt az élet. Így havonta egyszer kellett elviselni ezt a bestiát, de ha nem lenne megkötve ez az énem, akkor valószínűleg sokkal gyakrabban lennék farkas, mert minden egyes pillanatban, amikor elszakad a cérna azzá válnék. Ez a mai estén se volt másképpen. Szabad voltam, mint ahogyan a madarak az égen, az élőlények a természetben, ott ahol az ember még nem borította fel a természetrendjét. Úgy éreztem, hogy újra élek. Éreztem, amint a bundámba kap az esti szellő, de ez inkább olyan volt számomra, mint valami gyengéd simogatást, de az az orrfacsaró bűz, amit felém hozott, az már sokkal inkább hányinger keltő. Soha nem szerettem a behatolókat és sok mindenki tudta, hogy ez a része az erdőnek ilyenkor farkas tanya. Örültem annak, hogy nem találkoztam falkatársakkal, mer így legalább teljes mértékben kiélvezhetem ezt a játékot és az esetleges győzelmet. Bár a győzelem kérdése is eléggé relatív, mert végződhet halállal vagy egyszerűen csak elüldözéssel. Nem tudtam, hogy melyiket akarom. Legalábbis most nem, egyedül az számított, hogy végre ott legyek és a fogaimat a húsába vájhassam. Esetleg egy-két hús darabot kivájjak a bőréből. Amikor ott álltam már előtte, akkor morogva és vicsorogva adtam tudtára, hogy egyáltalán nem barátkozni akarok. Tettem felé egy lépést, majd a mancsommal a földbe túrtam, mint aki éppen ugrani készülne, de eszem ágában se volt csak így rá rontani. Újra felé kaptam a fogaimmal és közben egy pillanatra se maradt alább a morgásom. Végül elrugaszkodtam, előrelendültem és egyenes neki ugrottam, ha sikerült, akkor leterítettem, ha nem, akkor csak megsebesítettem és mögötte a földön landoltam. Vicsorogva fordultam meg. Nem érdekelt, hogy ismerem e vagy nem. Egyszerűen csak az számított, hogy éreztem a vámpír szagát és arra vágytam, hogy a torkát átharaphassam.
Amikor hibriddé változom akkor az emberi létem, a halandó felem jelentéktelennek majdhogynem feleslegesnek tűnik számomra. Nem többnek egyszer porhüvelynél, ami csak arra jó, hogy az ereimben csordogáló förtelmes méregnek legyen valami, amit irányíthat. Valami, aminek a segítségével kiélheti a szadista, beteges és gyilkos vágyait, amit Ő szükségletnek, ösztönös cselekedetnek titulál és próbálja elhitetni velem is, ahogy mindenki mással, aki ettől a kórtól szenved, hogy ez a helyes, ez a normális, felesleges küzdeni ellene. Borjana esetében nem volt túl nehéz dolga Ő már vérfarkasként is ilyen volt, de most, hogy hibriddé vállt be nem áll a szája és folyamatosan próbálja meggyőzni az ostoba, csökönyös emberi részemet arról, hogy lássa Ő is úgy a világot, mint ahogyan Ő, hogy engedje szabadjára azt ami benne rejtőzik. De nem...Ő aztán nem...Theodor Nathan Ray az igazság és az ártatlanság aranyvértezetű lovagja sose tenne ilyet...végül is sose Ő szaggatta akkorára az embereket farkasalakban, hogy még egy gyufásdoboz is nagy volt annak, ami maradt belőlük...nem Ő ölte meg a saját apját, persze mondjuk az jogos önvédelem volt az tény...és természetesen most sem Ő tizedeli a derék Mystic Falls-i lakosok vagy a Whitmore szorgalmas hallgatóinak a számát. Az az átkozott farkas, mi is a neve...Kendra...Igen az sincs rá túl jó hatással. Visszafogj,a pedig régen még hasznosnak is lehetett volna tekinteni, amikor próbálta megszerettetni vele a vérfarkaslétet. Úgy tűnik nem dobott be mindent, mert a meggyőzés nem sikerült valami túl jól a jelek szerint. Most meg még útban is van ráadásul. Majd meg kell tenni bizonyos lépéseket az ügyben... De ez most várhat. Jelenleg az a legfontosabb, hogy kerítsek valami ehetőt. Nem a semmiért tettem meg ilyen hosszú utat a Cafe Gallerie-től. Ráadásul ez az aprócska kitérő a vízeséshez, ami szemlátomást teljes mértékben felesleges volt nem dobott túl sokat a kedvemen. Kellemetlen, hogy gyakorlatilag mintha még két tudattal kéne osztoznom ezen a testen. És a rühes korcs most éppen tényleg elemében van hisz telihold van, szóval Ő van hazai pályán. Kellemetlen fejlemény ráadásul az emberfióka is küzd még az irányításért, de a farkastól jobban kell tartanom. Az Ő akarata ma talán mindegyikünkénél erősebb. Jogosan követeli magának az irányítást, de sajnos nem tehetek eleget. Viszont a magammal való nevetséges viaskodás fáraszt, ráadásul elvonja a figyelmemet is a koncentráció. És ez adott esetben akár az életembe is kerülhetne. Persze mondjuk az én fajtámat nem olyan könnyű megölni viszont nem is lehetetlen. És majdhogynem most is bajba kerülök a koncentráció hiánya miatt. Még jó, hogy időbe meghallom a neszezést a bozótosban. Farkaskoma akár meg is lephetett volna, ha egy kicsit figyelmetlenebb vagyok. Le sem vettem a szemet a fekete vérfarkasról. Árgus szemekkel figyeltem minden egyes mozzanatát. Nehéz légzésem hörgő hangjai jóval ütemesebben és ritkábban szóltak, mint a másik véget nem érő morgása a leheletem pedig sűrű fehér ködként oszlott szét a hűvös éjszakai levegőben. Nem köröztem, nem kapartam a lábammal a földet, még csak nem is vicsorogtam vagy morogtam, hanem egyszerűen csak álltam és vártam. Szinte mániákus tekintettel figyeltem a vérfarkast. Hallottam a szíve dobogását, a vérének a csörgedezéseit az ereiben, azon járt az eszem, hogy a torkába mélyesztem a fogaimat és addig nem eresztem, amíg pislákol bennem az élet. Amikor elrugaszkodott sikerült kitérnem, de csak annyira, hogy ne terítsen földre egyből viszont így is megsebzett. Visszakézből utánakaptam a karmaimmal, és ha elértem az oldalába mélyesztettem őket. Csak azért nem volt halálos a csapás, mert a farkasrészem visszatartott. De a kibuggyanó vér illatának hatására szinte gondolkodás nélkül vetettem magamat a mögöttem földet érő farkas után. Igyekszem belé marni az agyaraimmal akárhol is érjem.
Amikor valaki átváltozik, akkor nem igazán érdekli bármi is, nem igazán foglalkozik bármivel is. Hirtelen az érzések talán kissé felerősödnek, de ugyanakkor gondtalanná is válik az ember. Azt hiszi, hogy bármit megtehet és semmi se akadályozhatja meg őt. Hirtelen szabaddá válunk, úgy érezzük, hogy egyek vagyunk a természettel és végre szabadjára engedhetjük azt, amit jó pár hétig bennünk lappang és még se juthat a felszínre. Szerettem ilyenkor az erdőben bolyongani, mert pontosan tudtam, hogy a városban vagy én ölnék meg valakit, vagy pedig valaki engem ölne meg. Erre pedig egyáltalán nem vágytam. Egyszerűen csak szabad szerettem volna lenni és élvezni kicsit a gondtalan életet, nem gondolni arra a sok mindenre, amitől lassan az ember migrént kaphatna. Egy dolog persze ennek ellenére is hiányzott. Rossz volt az, hogy Theo már nem lehet itt velem úgy, mint régen. Szerettem vele még ilyenkor is bolondozni, esetleg együtt vadászni, de ez már a múlté. A jelenlegi állapotban jobb, hogy nincs itt a közelemben, mert különben pontosan ugyanúgy viszonyulnék hozzá, mint ehhez a vámpírhoz. Az se kizárt, hogy még az illata alapján se ismerném fel, hiszen annyira elvakít a vámpírok iránti gyűlöletem. Egy darabig még kerülgettem őt, próbáltam vissza fogni magamat, hogy ne támadjak rá, de nem sokáig bírtam fékezni a haragomat és az érzéseimet azzal a fajjal kapcsolatban. Nem értettem, hogy miért néz engem ennyire. Ennyire nem zavarja az, ami vagyok? Nos, akkor ez az ő balszerencséje, mert engem meg nagyon is érdekel az, hogy vámpír. Át akarom harapni a nyakát, de előtte megsebezni, hogy úgy sírjon, mint egy újszülött csecsemő. Azt akarom, hogy szenvedjen, ahogyan én szenvedtem és még talán a mai napig is szenvedek az egyik fajtársának köszönhetően. A karmaimat a húsába akartam fájni, a fogaimmal pedig megroncsolni a csontját, a bőrét és érezni a vérének az ízét, s hallani a szenvedésének a hangját. Sokáig nem is bírtam tartoztatni magamat, mert hamarosan támadásba lendültem. Sikerült megsebesítenem őt és mögötte értem földet, s egy kissé hangos morgás hagyta el az ajkaimat, amikor megéreztem a fájdalmat az oldalamban. Tudtam jól, hogy megsebesített és egy pillanatra Theo jutott eszembe, az, hogy ő félig farkas és félig vámpír, de amilyen hirtelen jött ez a gondolat, olyan gyorsan üldöztem el. Hiszen biztosan vettem azt, hogy ő képes lenne felismerni engem vagy én őt. Így csakis egy idegen vámpír lehet ő. Újra hangos morgás hagyta el az ajkaimat és egyre közelebb sétáltam hozzá, miközben vicsorogtam rá és legszívesebben már most szét téptem volna őt. Újra támadásba lendültem, de most előbb cseleztem és utána vettem csak célba a kezét vettem, s éreztem, amint a vére a számat megtelíti, de hamarosan újra a földön landoltam. Nem érdekelt az se, ha meghalok, mert egy dolgot elhatároztam, hogy akkor őt is magammal viszem a síron túlra.
Amikor régen átváltoztam sosem azt éreztem, hogy most eggyé fogok válni a természettel vagy szabad leszek vagy egyáltalán bármi ehhez hasonló. Csak azt éreztem, hogy egyik börtönből a másikba zuhanok. Emberként egy börtönbe zárva éltem hála apámnak, Bojana-nak és a többi hozzájuk hasonló embertársamnak. Amikor átváltoztam vérfarkassá akkor a farkas oldalam börtönébe zuhantam és én váltam olyan kegyetlenné amilyenek mások voltak velem emberként. Ha jobban belegondolok, kétszer se mondom, hogy nem ilyenkor tomboltam magamat ki, nem ilyenkor vezettem le ösztönösen a bennem felgyülemlett haragot, félelmet és gyűlöletet. Logikus lenne hisz emberként soha nem tehettem és nem is tettem ezt meg. Mindent magamba fojtottam inkább és hagytam, hogy belülről mérgezzen az elkeseredettség és a harag miközben azzal hitegettem magamat, hogy ez az egyetlen járható út. Ha mindent magamba tartok nem beszélek róla, nem próbálok rágondolni akkor idővel elfelejtem, és megszűnik létezni a probléma. Kendra sokszor figyelmeztetett rá, hogy ez nem így van, de sose hallgattam rá. Pedig így utólag belegondolva igaza volt és talán Ő volt az egyetlen ember egész életemben, aki igazán törődött velem, még ha az elején nem is így éreztem. Kendra-tól megkaptam azt a szeretet, amit senki mástól, és életemben először Ő az első, aki viszonozza az érzéseimet, és aki mellett talán boldog lehetek egyszer. Ha anno nem sietek ennyire ezzel a hibriddé válással, akkor nem lenne semmi gond. De így már sajnos más a helyzet…Az emberi oldalamnak most is hiányzik, talán még a farkasnak is, de a vámpír énem, ami most uralkodó gond és probléma nélkül inná a vérét. És én semmit sem tehetnék ez ellen, nemcsak, mert gyakorlatilag a saját testembe vagyok zárva hanem, mert még csak nem is emlékeznék rá, ha megtenném... Úgy kerülget mintha csak valami szarva lennék. A különbség csak annyi, hogy a szarvas nem harap vissza és nem akkorát, mint én fogok az Ő torkába, amint elég közel érek hozzá. Egészségesnek tűnik, sem egy seb vagy forradás, nem sántít, nem utal rá semmi, hogy bármiféle fizikai gond kínozná. Ezen nemsokára változtatunk, az ép és egészséges zsákmányt amúgy is jobban kedvelem...jobb az íze. Már szinte a számban érzem a vérének az ízét, ahogy az agyaraim a torkába mélyednek, ahogy összeszorulnak az állkapcsaim a nyaka körül akár a sas karmai az üregi nyúl testén, ahogy a szorítás lassan összezúzza a légcsövét, és talán a gerincét is ha olyan helyen kapom el a fogaim pedig felszakítják a nyaki ütőereket én pedig addig iszom amíg csak az élet pislákol benne. Érezni akarom, ahogy rúgkapál, ahogy vonaglik a teste a szorításomban egészen addig, amíg a teste élettelenül el nem ernyed...Azt meg kell hagyni, hogy elég ügyes, már az első támadással megsebez. Persze ha nem lennék ennyire legyengülve talán el tudtam volna kerülni. Mindenesetre én sem maradok adós és a karmaimmal végigszántok az oldalán. A kibuggyanó vér illata pedig szinte megvadít, azonnal vérszemet kapok. A lényeg az, hogy sikerült megsebeznem, és ha mázlim van, akkor a vérveszteség előbb-utóbb le fogja lassítani. Mindenesetre egyből talpra ugrok, hogy ismét szembekerüljek a másikkal. Az emberi felemnek hála nyughatatlanul kísért a gondolat, hogy ez a farkas hasonlít arra a Kendra-ra vagy kire, aki miatt az ember belül nyüszít. DE ez engem mégis, hol kéne, hogy érdekeljen...Ezt a következő támadást már nem sieti, el én viszont elég nagy ostobaságot csinálok, mert amikor támad, egyből felé sújtok és a következő dolog, amit érzek az éles fájdalom, ami a karomba nyilall, amint a farkas ráharap. Egyetlen rántással kitépem magamat a szorításból Ő pedig a földön landol bár ez nem feltétlenül volt okos döntés hisz akár a karomat is letéphette volna. Az ép kezemmel ismét lesújtok, és ezt már nem hibázhatom el. Még egy hiba és ma nem én leszek az aki jól fog lakni...
Szerinzem még életem során nem éreztem ilyen erős utálatot egy vámpír iránt se, mint iránta. A szagának köszönhetően egy pillanatra Theo jutott eszembe, de ezt hamar kivertem, mert elég volt csak újra megéreznem a vámpír illatot és újra elöntött a düh. Egyszerűen legszívesebben ketté haraptam volna a nyakát és még talán szét is cincáltam volna a testét, darabokra szaggattam volna, hogy még véletlenül se maradjon életben. És ki miatt is éreztem ezt? Nagyon egyszerű.. Erről egyedül Nolan és Rian tehetnek. Ő miattuk haltam meg, ők fosztottak meg egyszer az élettől és mind a ketten vámpírok voltak, vagyis még mindig azok. Gyűlölöm őket, de saját magamat még inkább, hogy akkor bedőltem nekik. De ami érdekes, hogy amikor Theo mellettem volt, akkor nem éreztem ennyire erősen ezt az érzést, mintha benne nem a vámpír énjét látnám, hanem azt aki régen volt. Ő még mindig az a Theo bárki bármit is mondjon. Nem tudok rá másképpen tekinteni, na meg szerelmes vagyok belé. Erre most nem is érek rá, hiszen itt van egy újabb dög, aki még nálam is rosszabb, hiszen másokból lakmározik. Talán még tetszik is az, hogy nem adja olcsón magát és nem is könyörög az életéért. Egyesszerűen küzd és harcba szál velem. Ritka dolog az ilyen, hiszen a legtöbb vámpír tápos és inkább szeretik hátba támadni az embert. Mind a ketten ugyanarra vágyunk, meg akarjuk ölni a másikat, de legalábbis megsebesíteni. Látom a szemében, ahogyan ő is láthatja az enyémben. Nincs semmi se, ami képes lenne leállítani, még a víz csobogása se képes megnyugtatni. A szomjam pedig egyből eltűnik és egyedül az marad meg, hogy meg akarom ízlelni a vérét, a fogammal ki akarom tépni a húsát és eljátszani vele, ahogyan talán egy hiéna tenné. Ő nem egy szarvas, annál sokkal jobb, nagyobb nyereményt jelentene számomra és az egész világ hálás lenne azért, hogy egy szörnnyel kevesebb lenne. Egy darabig tényleg csak kerülgetjük egymást, de utána mind a ketten támadunk és mind a ketten megszerezzük az első harci sebeket. Nem érdekel a fájdalom, semmi se. Egyszerűen csak a gyűlölet és a gyilkolási vágy hajt, mintha minden emberi józanság megszűnne és csakis állatias ösztönök maradnak. Alig, hogy újra megharapom őt a földön landolok és mire sikerülne felállnom, addigra rám veti magát és megérzem azt, amint a kezével a húsomba vág, majd pedig éles fogait is a nyakamnál. Egy nyüszítés hagyja el az ajkaimat, majd pedig nagy nehezen de sikerül kiszabadulnom a fogságból. Még egyszer felé kapok, majd pedig mielőtt újra megtámadhatna kissé sántítva, de elfutok, hiszen hamarosan már feljön a nap is és én újra ember leszek.
~ Ne haragudj Bundi ez nem személyes, tényleg. Nem mintha annyira csipáznám a fajtádat vagy pont ellenkezőleg. Nem gyűlöllek, nem érzek undort, amikor az orromat megcsapja a fajtádra jellemző szag. Nem érzek semmit, se jót, se rosszat veled kapcsolatban. De ennie mindenkinek kell. Rossz napra és rossz lóra tettél, amikor ma valamiért idejöttél és kész. Nem rajtad múlt, hogy a város helyett ma az erdő felé vettem az irányt, ahogy az pedig nem rajtam, hogy te ma éjjel a vízeséshez indultál. De ezért, most mégis a véreddel kell fizetned...- Nincs különösebb bajom a vérfarkasokkal, legalábbis nem rémlik, hogy valaha is lett volna. Még emberként is nem a fajt gyűlöltem igazából, hanem saját magamat, azt, hogy én is egy voltam közülük. Az emberi részem gyenge volt, nem tudta elfogadni azt, amivel a vérfarkas lét járt. Ha Bojana-ra hallgat és a hibridséget jobban kezeli, akkor, most nem kéne itt birkóznom a farkassal, mert jóllakott lennék, és nem éheznék addig, amíg már szinte olyan szintű a vérszomjam, hogy nem is tudok másra gondolni és ez akár a bőrömbe is kerülhet. Ma éjjel kiderül, hogy mi az erősebb: a lelket megkeserítő gyűlölet vagy a test minden porcikáját vadul mardosó éhség. Mindkettő olyan dolog, ami miatt már nagyon sokan haltak meg az idők folyamán. És az egyiknek ma este még eggyel bővülni fog a listája. Nincs ínyemre, hogy ennyit kell küzdenem a "betevő falatomért". Ma nem vagyok olyan hangulatban, hogy játszadozni legyen kedvem. Máskor talán még élvezném is, hogy kicsit kinyújtóztatom az izmaimat és próbálgathatom az erőmet, de nem itt és nem most. A farkas talán a harcot kereste eredetileg is hisz mégiscsak a vérükben van, ahogy nekem is, de én ma csak enni szeretnék. Csak arra vágyom, hogy valakinek a vérté vehessem, amivel enyhíthetem a kínzó szomjúságomat. Ez is az ember hibája. Ha nem kínozná saját magát és rendesen inna, akkor, a farkasnak esélye sem lenne. Már rég rablóhúst csináltam volna belőle. És mégis néha már-már úgy érzem, hogy tényleg az életemért kell küzdenem és nem csak a mai vacsorámért. Jó erőben van és fürge, talán a tapasztalatot sem nélkülözi a harcban...de Ő nem hibrid. Az ösztönei hajtják csak, de nekem megvan az előnyöm, hogy az eszemet is tudom használni, már amennyire ilyen állapotban ez lehetséges. Mindketten begyűjtünk pár sebet a karomba nyilalló éles fájdalom kis híján ledönt a lábamról, de egyben ad egy olyan löketet is, hogy a következő támadást már nem hibázom le. Ahogy a vérfarkas földet ér már ott vagyok mellette és a karmaimat húskampó módjára akasztom az oldalába. Az agyaraim hosszabbak, mint egy szimpla vámpírnak, ezért vagyok képes átharapni a vastag bundán és az állkapcsaim satuként zárulnak össze a nyakszirtjén. Amikor érzem a meleg vérének az ízét a számban, hirtelen szinte minden megszűnik körülöttem. A következő erős rántás térít ésszel és a vérfarkas kiszabadul. Épphogy sikerül elrántani a kezemet, mert egy másodperccel később az állkapcsai ott csattannak össze ahol egy pillanattal korábban még a kezem volt. Nemsokára eltűnik az erdő sűrűjében. Ez a menü meglógott, de valamit muszáj ennem, hogy gyógyuljak. Végül aztán a város felé veszem az irányt, mára elegem van a harcból, de ennem akkor is kell...
Hozzászoktam a hosszadalmas utazásokhoz. Egy vadász soha ne rendezkedjen be hosszabb időre egyetlen helyre sem, hisz csekély az esélye annak, hogy letelepedés lesz a vége. Olyan helyet nem lehetséges találni, ahol egész életünk végéig tevékenykedhetünk, s nagy valószínűséggel olyan megértő félt sem, aki elkísér életünk végéig házastársként, miközben mi masgunk néha elkalandozunk akár Kanadába. Jártam már Európában is, hisz mióta nem öregszem, s átérzem a vámpírok ösztöneit, már a levegőt beszívva tudom hogy hová kell mennem ahhoz, hogy prédát találjak magamnak. Ez az egész élet olyan távol áll tőlem. Az egyetlen oka annak, hogy nem végeztem még magammal, miután vérszívóvá váltam, egyértelműen az volot, hogy célkitűzésemnek tartottam megtalálni Laurelt. Kegyetlen élet várt rá, s rám is, miután bevezettem őt ebbe a világba. Ösztöneiben, zsigereiből volt, hogy rákapjon az ízére, már messziről ismerem a nevét. Ha nem a saját unokahúgom lenne is tisztában lennék azzal, hogy ki ő és mit csinál. Világszerte harsogják néhány vadász nevét, kiknek olyan éles radarjuk van, melyet nem lehet kicselzni vagy kijátszani egy apró trükkel sem. Mikor évekkel ezelőtt az az apró kislány meglátta, mit csinálok a fegyvereimmel, még nem gondoltam azt, hogy ő is egy lesz közülök... hátborzongató az egész történet, s talán ha elölről kezdhetném, már nem avatnám be. Ez egy élet. Egy érzés. Ha vadász vagy, másod nincs, csak a saját hitvallásod. Egy olyan élet ez, amelytől bármikor megfoszthatnak.. és akaratlalanul felfeded egyik legnagyobb gyengeséged: írtózól a vámpír élettől. Nem akarsz közéjük tartozni. Megálltam a folyó mellett, a lassan csörgedező víz lenyűgöző útját figyeltem, miközben ajkaimat törölgettem. Nemrég táplálkoztam, s okkal jöttem ide. Laurel mindig az ilyen terepet választja, habár rá előnyösebben igaz, hogy kifürkészhetetlen, milyen utat választ, s hová vezeti őt egy adott napon a sors. Csak álltam, fülemre hagyatkoztam, s szimatomra. Lehunytam a szemem, s vártam. Léptek zaja... kis szerencse kell csak hozzá. Ez az ő terepe. Tudom, hogy annak kell lennie.
Olyan ember társaságára vágyom, aki együtt tud érezni velem, akinek a szeme válaszolni tud a tekintetemre.
Egyszerűen úgy érzem azok után, amik mostanában történtek muszáj levezetnem a felesleges energiáimat és azokból van éppen elég. Nyx tanácsai azért akármennyire is nem mutattam sok mindenben gondolkodásra késztettek és egyelőre még nem tudom pontosan, hogy hogyan fogok tudni ezen tovább lendülni. Talán el kéne hagynom a várost, de ha Bernardo mégis megtalálja a könyvet... az fontos lehet, és reménykednem kell benne, hogy van esély egyáltalán a dologra. Jó lenne egy kicsivel többet tudni arról, hogy ki vagyok pontosan, hogy miért is lettem ilyen és hogy hogyan tudom ezt irányítani. Mi van akkor, ha tényleg sor kerül rá, hogy valakivel... nem kéne végeznem? Hogy valaki talán megérdemli, hogy éljen én pedig majd alig tudom visszafogni a bennem tomboló erőt? Meg van az esélye, főleg azok alapján, amiket Nyx mondott, miért ne lehetne? Én magam sem tudom, hogy mégis mit hoz a jövő és most valahogy minden bizonytalanabbnak tűnik, mint eddig. Hát ezért nem szabad túl sokat gondolkodni, hát ezért nem szabad túlságosan megrágni a dolgokat, mert a végén csak több kérdésbe botlasz, amikkel nem tudsz majd mit kezdeni, nekem pedig nincs szükségem még több kérdésre, hogy még jobban megzavarják a fejemet. Tehát felesleges energia levezetés, az alapfelszereléssel és persze egy kis futással, mert az mindig segít, nekem legalábbis az esetek nagy részében szerencsére igen. Most is annyit biztos, hogy kicsit kiürüljön a fejemből minden, aminek nincs ott helye és képes legyek tovább lendülni és akkor majd minden ugyanúgy megy tovább, ahogyan eddig. A futásom lassabb kocogásra vált, amikor elérem a vízesést, hiszen itt már egy fokkal csúszósabb néha a talaj és az biztos, hogy nem tenne jót, ha még esnék is egy nagyot. Annak biztos, hogy rombolás lenne a vége, így is túl sok a feszültség bennem. Ezek után nem örülök, amikor bevillan a jellegzetes érzés. Vámpír... pont itt, ahol megnyugodni akarok? Ez azért nem fair! Nem kéne elvenniük még ezt is, még ha nem is szándékos a dolog, de ettől még nem leszek hirtelen sokkal boldogabb. Persze, hogy kellemetlenül érint a dolog, csak futni akartam, de nem mehetek el csak úgy egy talán veszélyes elem mellett. Indulok hát a cél felé, ahonnan a jelenlétet érzem, hátulról közelítve és... mégis valami furcsa, valami furcsább, mint amit először vártam. Hátulról is a haj a beállása és minden. Elkalandozom, hiszen ez nem lehetséges, ezért sikerül rálépnem egy kósza ágra, ezért történhet meg, hogy van esélye észrevenni, bár vámpír jól hall, már rég kiszúrhatott így is, én pedig meglepetten pislogok egyet, amikor ha jó eséllyel megfordul meglátom az arcát. A kezemben ott a kis íjpuska, az ujjam a kioldón, hogy bármikor útra indulhasson az apró fakaró, de még sem moccanok meg. - Mi a jó büdös franc ez? Nem vicces velem szórakozni, ha ezzel nem lennél tisztában. - nem tudom, hogy ki ez, de nem lehet az, akire én gondolok... az lehetetlen. A nénikém meghalt, évekkel ezelőtt, réges-rég és én azóta még csak nem is hallottam róla semmit, hogy is hallottam volna, hiszen meghalt.
Az egész életem egy hatalmas káosz volt, de ezt soha nem bántam vagy legalábbis mostanáig nem. Azt gondolná az ember, ha megtalálja az igazi családját, akkor minden rendbe jön és minden a helyére kerül, de nem így történt. Túl sok minden történt velem az elmúlt évek alatt, de talán amióta belecsöppentettem ebbe a családba, azóta még több minden. Kezdem úgy érezni, hogy egy pillanatra se fogok unatkozni, de azt soha se fogom tudni megbocsájtani, hogy miattam meghalt valaki. Igaz, hogy a sok bénázásom után legalább egy dolgot sikerült jól csinálnom, még pedig azt, hogy visszahoztam őt az élők sorába és mindenki más is élve maradt, de ezen kívül szerintem a varázslást nem nekem találták ki. Ha őszinte akarok lenni, akkor nem is nagyon érzem magaménak az erőmet, vagyis inkább rettegek attól, hogy legközelebb mit fogok elszúrni, ezért is kerülöm Sebastiant és a többieket is. Nem akarok többé ártani nekik, másrészről meg szükségem van egy kis nyugalomra, hogy minden egyes újdonságot el tudjak fogadni, vagy legalábbis megemészteni. Csendesen sétáltam az erdőben, egészen a közeli vízesésig. Szerettem hallgatni azt, ahogyan a víz folyik, illetve azt, ahogyan a madarak dalolnak. Szerencsére nem sokan jártak erre felé, így nem kellett attól tartanom, hogy esetleg valakibe belebotlok, és kárt teszek bennük. Magamat talán nem fogom belefullasztani ebbe a vízbe, vagyis nagyon remélem. Pár pillanattal később már ki is bújtam a cipőmből és feljebb hajtottam a nadrágom szárát is, ezek után pedig az egyik kőre telepedtem le, miközben a lábam a vízbe lógott. Néha kicsit felkavartam az álló vizet és közben élveztem a nap mámorító erejét. Szeretem a jó időt és még az se zavart, ha igazán meleg van. Majd egy őrült és kósza gondolatnak köszönhetően hamarosan már az erőmet kezdtem el tréningezni. Itt csak nem tehetek senkiben se kárt, vagyis remélem az élővilágot se fogom bántani. Fogalmam nincs, hogy mennyi idő telt el, amikor valami elromlott. Elmormoltam egy varázsigét, aminek következtében valami fura zajra lettem figyelmes. Sietve pördültem meg és csodálkozva néztem a fura szerzetre. Nem is az volt fura, hogy egy bizonyos állat nézett vissza rám, hanem sokkal inkább az, hogy ruhában volt. Lassan kimásztam a vízből és tettem felé egy-két lépést. – Kérlek, mond, hogy nem ember vagy. – mondom úgy, mint egy szerencsétlen, hiszen egy táska ott hever mellette, így másra nem tudok gondolni, mint arra, hogy megint elcsesztem valamit. Bár nem is értem, hogy mit várok, hiszen az állatok nem tudnak beszélni.
Szükségem volt a friss levegőre. Lehet, hogy a bosszúm beteljesült, de ez még egy pillanatra sem jelenti azt, hogy helyes az, amit tettem. Úgy értem tényleg megöltem egy ártatlan gyereket, akit nem szabadott volna. Ezt nem kellett volna megtennem. De úgy éreztem abban a pillanatban, hogy helyesen cselekszem. Most a cuccaimmal együtt indultam meg az erdőbe sétálni, hogy kiszellőztessem a gondolataimat. A vízesés felé vándoroltam, hogy végül lemossam a kezeimről a maradék vért, de bármennyire is sikáltam ott maradt. Lehet, hogy mások számára láthatatlanná vált, de nekem a lelki szemeim előtt ott lebegett egy ártatlan vére. Úgy éreztem, hogy sokkot fogok kapni, vagy magam sem tudom mi volt ez az egész, hiszen kapkodni kezdtem a levegőt és lehunytam a szememet egészen addig, amíg ez az egész furcsa érzés elmúlott. Aztán, mikor kinyitottam valahogy sokkal alacsonyabbról kémleltem a világot és mind a négy végtagom a földön volt. Féltem kinyitni a szemem, de mikor megtettem, akkor megpillantottam, hogy mindenhol szőrös vagyok. Nem emberi módon. Hanem szőrös, állati módon. Kirázott a hideg és fogalmam nem volt arról, hogy mégis mi történik. Talán ez lenne az én személyre szabott büntetésem? Remélem, hogy nem. Mert ez még viccnek is nagyon rossz. Mikor megpillantok egy hosszú barna hajú szépséget nem tudok mást okolni azért, ami velem történt. Mert a bűntudatom azért ilyesmire még nem képes. Közelebb megyek hozzá magam mellett vonszolva a táskámat, ami kutyaként elég furcsa. - Hát nem egészen. Most pedig végképp nem mondhatnám annak magam. - Először azt gondoltam, hogy nem leszek képes az ugatáson kívül semmi másra, de valahogy most megkönnyebbültem, hogy érthető szavak hagyják el ajkaimat. Bár lehet, hogy csak az én fülem képes feldolgozni azt a kódot, amiben beszélek hozzá pedig ugatásként jut el. - Ugye érted, amit mondok? - A biztonság kedvéért rákérdezek, bár ha nem, akkor az hamar kiderül. Nincs hangulatom ilyen kis bakihoz, de nem haraphatom le a fejét, hiszen ő az egyetlen, aki vissza tudja csinálni ezt az egészet bármi is legyen ez.
Kezdtem úgy érezni, hogy a világnak addig volt jobb, amíg nem kaptam vissza az erőmet. Talán nem is engem akartak megvédeni a szüleim, hanem a világot tőlem és ez jogos lett volna. Maga vagyok a két lábon járó katasztrófa. Egyszerűen nem tudok ellene mit tenni. Megöltem az egyik felmenőmet, de szerencsére sikerült helyre hoznom. Ezzel még nem ér végett a lista, hiszen ott vannak a szüleim is, akiket valószínűleg megbántottam. Tudom én, hogy megértik azt, hogy miért akartam megkeresni a családomat, de igaz a mondás, hogy nem a vér dönti el ezt a fajta köteléket. A valódi szüleimről nem tudok semmit se, s talán nem is fogok, de beszélnem kell Samantha-val, hiszen jó lenne, ha legalább az örökbefogadó vámpír páros eljöhetne meglátogatni engem. Nem tudom, hogy miként fog erre reagálni, de most jobb, ha nem is erre gondolok, mert a végén megint valami katasztrófát fogok okozni, hiszen gyakorolni jöttem ide. Egy darabig sikerül elkerülnöm a bajt, de aztán persze valakinek az életét tönkre teszem. De legalább nem öltem meg, azt hiszem már ez is haladás. Lehet, hogy nem kellene kiengedni az emberek közé. Egy darabig figyelem az édes kutyát, de érzem, hogy a kérdésem igazán ostoba, hiszen egyik kutya se viselne ilyen fajta ruhákat, ahogyan egy táskát se húzna maga után ilyen fura módon. Legalább meg kellene szabadítanom ezektől a kacatoktól, hiszen ilyen alakban meg is ölhetik őt, vagy esetleg csak orra bukik. Ki tudja. Amikor meghallom a mondandóját, akkor egyszerre örülök, és egyszerre érzem még magam szarabbul. Kutyává változtatna valakit, de legalább értem, amit mond, így könnyebb lesz a beszélgetés. Ez az egyetlen pozitív dolog azt hiszem a helyzetben, vagyis talán ezt annak lehet nevezni. Nyelek egy nagyot, majd óvatosan közelebb lépek hozzá és lehámozom róla a táskáját, ha hagyja és lerakom az egyik kőre. – Sajnálom. – bukik ki belőlem ez az egy jó, majd lassan bólintok arra, amit kérdezett. – Igen, ahogyan te is engem. Ez legalább jó hír. – mondom egy halovány mosoly keretében, majd idegesen a barna fürtjeim közé túrok. Teszek egy lépést hátrafelé és közben próbálom kitalálni a következő lépést. – Nem sima halandó vagy, ugye? Mármint csak szeretném tudni, hogy mennyire esélyes az, hogy visszaváltoztatás után nekem esel. – hadarom el a dolgot, miközben lerogyok az egyik közeli kőre. Figyelem őt és legszívesebben megszeretgetném, de az most elég hülyén venné ki magát. – Legalább édes kutyus lett belőled, de amúgy tényleg nem szándékos volt. Nem tudtam, hogy valaki erre jár. Ha tudom, akkor nem gyakorlok. – teszem hozzá egy zavaros mosoly keretében, majd próbálok lehiggadni és inkább a következő lépésre fokuszálni. Megpróbálhatom helyre hozni, de nem kizárt, hogy csak egy másik állat alakját kapná meg. Az meg szerintem senkinek nem hiányzik.
Meg kell mondanom, hogy egy kutya alakjába zárva közel sem olyan kellemes érzés, mint amikor farkasként rohangálhatok szabadon. Úgy éreztem, hogy egy börtönben vagyok és nincs esélyem arra, hogy kitörjek az meg a másik, hogy rendkívül kényelmetlen az, ahogyan a ruhám a bundával érintkezik. Dörzsöl meg minden egyéb.. Egyszerűen teljesen frusztráló a másik pedig az, hogy magam után kell cipelnem a cuccaimat, mert különben még a végén elfelejtem, hogy hol is hagytam. Azért ez elég kellemetlen dolog a számomra, de szerencsémre hamar megtalálom a problémám forrását, aki azért eléggé érdeklődve pillant felém mégis azt hiszem nagyon jól tudja, hogy ez az ő műve. Remélem nem egy nő, akinek egykoron elcsavartam a szerelmének a fejét, de azért kitalálhatott volna valami jobbat is. Mondhatni mindig egy állat rejtőzik el bennem, de azért ez még nekem is sok. Túlságosan is sok. Vagyis inkább pont az a probléma, hogy túlságosan is kevés. Mintha a testem összezsugorodott volna és újra magzatpózban kuporognék egy apró ládikában, ami jelen pillanatban most a kutya teste volt, amiben el kellett férnem. - Ha nem változtatsz vissza az eredeti formámba, akkor erősen gondolkozom azon, hogy morgok rád, avagy megharaplak ami bármilyen esetben lehetséges a részemről. - Nem tudom, hogy mennyi esély van erre. Főleg, ha teljesen véletlenül sikerült átváltoztatnia engem, akkor nem mondhatnám azt, hogy olyan sok tapasztalata lenne ezen a téren és ez mondhatni egyfajta félelmet kelt bennem. - Máskor is mondható vagyok édes kutyusnak. Csak akkor nagyobb kiszerelésben. Plusz mondhatni az egyfajta sértés rám nézve. Meg a fajtársaimra. - Egyre bizonytalanabb vagyok abban, hogy pont őt kellene megkérnem arra, hogy segítsen nekem. Biztos vagyok benne, hogy Nolan rövid idő alatt találna valakit, aki segítene visszatérni a régi alakomhoz, habár ha hozzá mennék segítségért, akkor talán még belém is rúgna egyszer-kétszer. Nem hiszem, hogy kutyaalakban jó hatással lennék rá. Szóval az egyetlen reményem maga az átkozóm. - Egy tízes skálán mennyire vagy biztos magadban, hogy sikerülni fog neked visszaváltoztatni engem? - Hozzáfűzhetném, hogy nem érek rá egész nap, de nem akarok én lenni a kegyetlen meg a bunkó. Főleg, mivel ő az egyetlen reményem. De tényleg semmi nyomás. Egyáltalán nincs.
Csak a szabad ég alatt éreztem magam igazán otthon. Eltelt egy hónap azóta, hogy kiástak abból a kis zugból. A boszorkányok életük utolsó cselekedetét tették meg ezzel a lépéssel, azóta ők fekszenek az egykori síromban... egyetlen különbséggel: ők már soha nem fognak felébredni. Felfoghattam annak is, hogy megkezdtem a bosszúmat, már a feltámadásom pillanatában. Az első két áldozatom egy-egy tizenéves boszorkány volt, kik nem tudták, hol a helyük. Annak idején, mikor a tanács még tőlünk rettegett nyolcszáz évvel ezelőtt, az efféle viselkedés szabályszegésnek minősült. Szórakozás céljából mágiát használni már alapjaiban véve kihágás, meg is kapták érte a büntetésüket - tőlem. Bejárva a közeli városokat, minden utcát, macskakövet, épületet végigmérve... ahogy beszéltem, mindenki azt állította rólam, hogy külfödről jöttem, esetleg valami régi könyvből tanultam meg angolul. Nehéz volt belőlem mosolyt kiváltani, ez is inkább dühöt csiholt bennem, semmint jókedvet. Végignéztem ezen az elkorcsosult világon. Ezekért az emberutánzatokért küzdöttünk mi annak idején, hogy életben maradjanak. A természetfeletti hírek itt sem hagyták nyugodni az ember fiát, én pedig mindig tudtam, hová kell fordulnom, hogy tudjam, mi történt az elmúlt években. Évszázadokban. Nem találtam lenyűgözőnek a történelmet. Háború háború hátán, minket pedig jobbára már elfelejtett mindenki. Ettől csak összekoccant a fogam, és meglehetősen éles haragot éreztem feltámadni a mellkasomban. Hiába minden áldozat... nem vagyunk mások ebben a korban, mint ismeretlenek. Ismeretlenek, akiken jót mulat pár boszorkány, mert azt hitték, hogy végleg vége. De ennyivel nem lehet elintézni bennünket. Meg fogják kapni a méltó büntetésüket, amiért száműztek minket a világ különböző tájaira. És minden azon társamért, aki ezt nem élte túl, dupla akkora sorscsapást kapnak a nyakukba. Felnéztem az égre. Beszívtam a levegőt. Az illatok nem változtak, ez volt a valódi természet. A friss, zuhogó víz hangja pedig további emlékeket idézett fel. Egykoron itt alapítottunk szövetséget. Ezen a részen. Az erdőhöz nem nyúltak azóta sem. Ennél a vízesésnél pedig megannyi titok hangzott el... mintegy tanúja volt annak, akik mi voltunk. Ám bekúszott a képbe egy harmadik illat is, a vízen és a virágok illatán túl. A fejem hirtelen oldalra kaptam, mior már tudtam, hogy valaki jár itt. Nem tetszett, mert sosem éreztem még hasonlót. - Bárki is vagy, itt nincs helyed - jegyeztem meg egysíkúan, nem keresve meg tekintetemmel az érkezőt. Nem volt ember. Valami más volt. De ilyet még sosem érzékeltem.
Jöjjek Mystic Fallsba, mert majd sokat lógunk együtt Lizzie-vel. Na persze, a drága barátnőm vagy folyamatosan dolgozik vagy az újdonsült pasijával lóg. Oké, tegye ezt, de tőlem meg elvárja, hogy otthon lábat lógassak. Mintha ez nekem opció lenne. Nem bírok egy helyben megmaradni, ezt ne is kérje senki. Nem mondom, hogy nem hiányzik New York, a nyüzsgő nagyváros, de pár hét múlva úgyis visszamegyek, nem szalad el sehova a lakásom, sem a munkahelyem. Élveznem kell a szabadságot, még ha az ígéretekkel ellentétben barátmentesen is kell tengődnöm. Na jó, ideje abbahagynom a burkolt siránkozást és a nyakamba venni a várost. Mystic Falls. Még a neve is borzongatóan hat rám. Mindössze azt nem tudom, jó vagy rossz értelemben. Ma hűvös a levegő kissé. Úgy érzem, eső közeleg. Egy lágyabb lefolyású ugyan, de akkor is zuhé. Kérdés, mikor következik be. Mindig a legváratlanabb helyzetekben jön az égi áldás...vagy épp átok. Attól függ, honnan nézzük. Már jó ideje nem szemerkélt az eső, szóval én most örülnék neki. Egy kicsit felfrissülne a természet. Nem mintha ennek a kisvárosnak szüksége lenne rá, még nem volt 20 foknál melegebb, mióta itt vagyok. Arra megyek, amerre a lábam visz, és bevallom, annyira nem is meglepő, hogy automatikusan a csobogó víz hangja felé sodródom. Mindig jó érzékem volt megtalálni az ilyen helyeket. Egy pillanat...valami nem stimmel. Látok egy alakot a vízesésnél. Ezzel alapvetően nincs gond, hiszen sok mindenhez tökéletes a hely. Gondolkodni, csodálni a tájat...öngyilkosságot elkövetni. Na jó, a humor nem az erősségem, erre az évek során már rájöttem. Mindenesetre erről az illetőről nem tudok konkrétumot megállapítani, hiába érek hozzá egyre közelebb. Meg akarok torpanni, de nem tudok. Tényleg a lábam diktálja az iramot, az irányt, mindent. Jó négy méterre állok meg az idegentől. Nem tudok mást leszűrni, mint hogy nem halandó. Ez biztos. A szavaiból pedig árad az ellenszenv. Lehet, nem kéne kísérteni a sorsot, de eszem ágában sincs lelépni innen. - Elnézést, de úgy tudom, ez egy szabad ország már lassan 200 éve. Vagyis ha én a zúgó víz hangjára vágyom, ide jövök és meghallgatom. Különben is, még soha nem voltam itt, ne akarjon megfosztani a szép látványtól. Ígérem, nem zavarom magát a...borongásban. - Nem tehetek róla, az arcomon megjelenő mosolyt nem tudom levakarni az arcomról, mindössze annyit tudok tenni, hogy igyekszem elrejteni. Valahogy ez az egész helyzet egyszerre komikus, ugyanakkor egy cseppet félelmetes is.
Talán volt igazság azokban a szavakban, amelyek elhagyták a száját. Bár már ahhoz is hozzá kellett szoknom, hogy a nők ilyen szintű önállóságot produkáltak ebben az időben. Régen a legtöbben úgy cselekedtek, ahogyan azt mondták nekik, nem húzták a szájukat, amiért esetleg feladatot kaptak, vagy rájuk parancsoltak. Voltak kivételek akkor is... és fogadni mertem volna arra, hogy ez a mostani állapot is az efféle kivételeknek köszönhető. A csordaszellem sokakat tesz bátorrá, és ideje lenne kiművelnem magam arról, hogy mégis mi minden történt azidő alatt, míg a békét nagyban elkerülve, de a víz alatt vártam a feltámadásomat. Hosszú ideig várakoztattak, mire megtörtént az áttörés, de erre mondják, hogy ami késik, az nem múlik. Most volt rám szükség. És ezt már abból is megállapítottam, hogy milyen felelőtlen, komolytalan boszorkányok votlak azok, akik móka kedvéért kihoztak a hullámsírból. Eleinte komolyan méregettem. A kifakadás hallatán megmerevedett az arcom, ám nem kellett hozzá sok idő, hogy ellazuljak, és egy egyszerű mosolyt produkáljak. Kivételes alkalom volt, talán túl kíváncsi voltam, mivel hozott össze az élet, mert a mágiát kiszagoltam a levegőben. Csakhogy ő nem boszorkány volt. Ha úgy lenne, már régen a sodrásba löktem volna, csak hogy egyszerű és közhelyes legyek. Nem lehet minden bosszúból elkövetett gyilkosság egyedi és stílusos. Néha hódolni kell a rögtönzött megoldásoknak. - Szóval maga szerint én borongok? - kérdeztem aztán, miután mindkét szemöldököm a homlokomra szaladt. Nehezen nyilatkoztam volna arról, mit is gondolok, hisz régen nem volt már szükségem arra, hogy beszéljek. Az én időmben hallgattak rám, én öntöttem lelket az elkeseredettekbe, de most nem voltak itt a tanítványaim, nem volt itt a családom. - Talán még nem látott druidát borongani. Higgye el, az nem ilyen - fűztem aztán hozzá, mit sem törődve azzal, hogy leleplezem a tartozásomat. Sokakkal ellentétben én úgy is tudok fegyvert csiszolni ebből, hogy az ellenségeim tudják, milyen szerzettel van dolguk. Közelebb léptem a kis mederhez, tekintetemmel immáron ismét a vízesést fürkészve. - Nem csak engem nyugtat meg - nyugtáztam aztán. Az emberek nem azért jönnek ide, hogy hangzavart csapjanak, és elnyomják ezt az édes, nyugtató, természetes dallamot. A nő tetteiben nyoma sem volt efféle szándéknak. - Mesélhetne még nekem erről. Mármint a szabad országról. Régen nem éltem már országban - vontam egyet a vállamon. Szabadnak szabad voltam, mikor vándorútra indultunk, és itt telepedtünk le hétszáz éve. Akkor még egy felfedezetlen területnek tűnt. - Bevették ezt a kontinenst is, igaz?
Próbálok választ keresni kérdésemre, miszerint ki vagyok én? Egy boszorkány? Vagy talán egy vadász? Rengeteget használtam a mágiát, főleg akkor, amikor az én szeretett nagymamám élt, de most, hogy miatta halt meg, egyszerűen a mágia gondolatától is undorodom. Régebben sokat jártam vadászatra, de a társaimmal csak azokkal végeztünk, akik tényleg megérdemelték a halált. Igyekszem megóvni az ártatlanokat a sok rossztól és fájdalomtól, mindattól, amiktől engem soha senki nem óvott meg. Legtöbben olyanok, aki másokat ver meg, ha őt is megverték. Persze, ezt bármilyen értelemben vehetjük. De én képtelen lennék olyanná válni, aki csak pusztítást és fájdalmat szül. Segíteni szeretnék, ezáltal minden reggel belenézhetek a tükörbe. Nem kell elfordulnom tőle. Minden héten kisétálok egyet az erdő mélyére, a legveszélyesebb helyre, ahol legtöbbször történnek meg a gyilkosságok. A legtöbb természetfeletti itt szeret vadászni, és olyanok kerülhetnek bajba ezáltal, akiknek szükségük van a segítségre akkor. Ezzel saját magamat is veszélybe sodorhatom, hiszen egy vámpír mérföldekről kiszagolja, ha egy magamfajta kószál védtelenül. Lássuk csak be, én is csak emberi testben élem a minden napjaimat, és az én vérem is megteszi nekik. A legtöbb vámpír még a saját fajára is vadászik. Gusztustalan. Megállok egy öreg bükkfánál, mely hiába volt annyira vén, mint talán a világ, de még is oly magas volt. Az ágai szerencsére egészen lejjebb húzódtak, ezért könnyedén hajítottam fel egy vastag kötelet, mely segítségül szolgál nekem majd abban, hogy a fa magán hordozzon egy kis időre. A nehéz súlyú szerszámíjamat felakasztottam a hátizsákom akasztójára, és végül megmarkolom a kötelet, ezzel aztán pedig mászni kezdek felfelé haladva. A szerszámíj erre a legjobb megoldás, hiszen ha én itt mindenféle pisztollyal jönnék, túl hangos lenne, ha lőnék vele. A zaja pedig lebuktatna. Amikor kellő magasságban találtam magamat, óvatosan lenéztem, és mikor megállapítottam, hogy ebből a távolságból ha leesnék, akkor kitörném a nyakamat. De ez volt a megfelelő magasság, így helyet foglaltam az egyik aránylag vastagnak nevezhető ágán, mi elbírt, hiszen az én súlyom sem haladja meg a katasztrófát. Leültem az ág kezdetében, ezáltal nekidőlve a törzsének. A kötelet felcsavarva felhúztam, és a táskámban tettem, miről utána leakasztottam az íjamat. Később egy elővettem két nyilat, amiknek a vége azzal a fűvel van bekenve, ami jócskán legyengít egy vámpírt. Talán nem fogok senkivel sem találkozni, de még is egy kis kiruccanásnak nem rossz. Addig sem otthon sírom ki magamat, mint ahogy mindig teszem. Barátom, a természet a legjobb lélektárs.
Erdő mélyén volt egy eldugott tisztás, melyen az egykori ősök hagytak lenyomatot. A legtöbb ember számára ez láthatatlan volt, de ha ott álltam és lehunytam a szemeimet, akkor láttam azt, amit más nem láthatott. Arcom talán másabb volt hajdanán, ahogyan a testalkatom és a pillantásom is. A véremben pedig egykoron az édesapám vére csörgedezett, míg édesanyám mérgezett ereje könnyedén ölelt körbe szintén. Emlékszem, hogy milyen volt felnőni a két ellentétben, mintha csak a boszorkányerő és a farkas erő szét akart volna tépni, úgy, ahogyan én tettem az áldozataimmal. Elbuktak, de én tovább éltem, míg édesanyám bezárva élte tovább életét a túlvilágon, de aztán meghaltam, de a halál nem ölelt magához, mintha csak megölelt volna, de megégettem volna őt. Sebesen dobott el a békével kecsegtető halál, hogy utána egy másik testben, de az emlékeket őrző lélekkel újra megszülessek. Ez már legalább a harmadik, vagy lehet már a negyedik testem is volt? Fogalmam nincs, már nem akartam számolni, hiszen az életmúlandó, de a kegyetlensége sose változik. Vadásznak álltam, a múltamat akartam részben megtagadni, illetve megbosszulni azt, aki elvette tőlem a gyermekemet. De minden egyes nappal egyre távolabb került tőlem. Nem voltam profi még abban, amit csináltam, nem volt könnyű, hiszen képtelen voltam csak úgy kioltani valakinek az életét. Még néha indokkal is, de muszáj volt néha cselekednem. Meg akartam tagadni azt, ami mindig is voltam… boszorkány.. Fogalmam sincs, hogy meddig akarok futni, meddig akarok saját magamnak hazudni, vagy éppen miként is akarok másoknak segíteni, ha magamnak se tudok. Egy apró sóhaj szökik ki az ajkaim között, miközben könnyedén kapom fel a táskámat, hogy elinduljak vissza a városba, amikor is megpillantok valakit a faágak között. - Shalya? Mit keresel itt? – kérdeztem meg óvatosan, hiszen nagyon reménykedtem abban, hogy nem engem követett, ahogyan nem is láthatta, hogy innen egy jó félóra- egy óra sétára mit is tettem. Már csak az kellene, hiszen a legtöbb vadász a boszorkányokat is szörnyetegnek tartja. Az pedig, hogy egyedül van-e, vagy nem… Arról meg fogalmam sem volt. – Egyedül vagy? – kérdeztem meg óvatosan, miközben még közelebb sétáltam hozzá, közben pedig végig őt fürkésztem. Sose tudnám őt bántani és nem is akarom. Ő jó ember, legalábbis szerettem volna ebben hinni. Még akkor is, ha legtöbb esetben mindig őt is pontosan ugyanannyira löktem el magamtól, mint mindenkit abból a táborból. Egyszerűen képtelen voltam bárkit is közel engedni.
Tudom magamról, hogy nem fogom tudni sokáig folytatni a vadász életemet. Hiába védek olyanokat akikre biztonság szorul, az a helyzet, hogy kezdem egyre inkább nem helyén valónak tartani azt, hogy egyáltalán életet mertem kiontani. Ebben a világban persze ritka, ha valakinek nem tapad vér a tenyeréhez, de én nem azt akartam, hogy ez így legyen. De még is kár ezen bánkódnom, hiszen hamarabb meghalok mint mások, de még is kétszer annyit éltem, hiszen nézés helyett látok. Fülelek, és bánom, hogy nincs olyan jó hallásom mint a vérszívóknak. Sok mást hallok, például a patak csobogását és a madarak motoszkálását a faágakon. De egyelőre még senki sem tűnt fel ezen a helyen. Megvallva annyira nem is számítok itt erre tévedőkre, elvégre az erdők különösebben elhagyatott helyeknek minősülnek. Ennek ellenére sok vadászat itt történik meg, hogy egy-egy természetfeletti egyszerűen csak becsalogat egy embert, és itt végeznek velük, ahol senki sem veszi őket észre. Ezért jutott eszembe az, hogy idejöjjek. És kellemest persze a hasznossal, legalább szellőzik a fejem. Rég óta lóghattam ott fent, hiszen arra leszek figyelmes, hogy a Nap nemes egyszerűen kezdi elhagyni helyét, ezáltal átadva a feladatot a Holdnak. Nem konkrétan a sötétedésre ébredtem, hanem arra, hogy valaki megszólított onnét lentről. Épp úgy pattanok fel, mintha készülne rám szakadni egy hegy, látszólag meg is rémültem, oly hamar ébredek fel mély alvásomból. Eleinte csak nézegettem körbe, kerestem az irányt még is merre tekintsek, mire ráeszmélek hamar, hogy a fa tövében valaki álldogál. Egy ismerős arc tekintget rám, mire én előredőlök a faágon, és letekintek rá. Renee? Mindenre gondoltam és számítottam, de arra kizárásos alapon, hogy vele találkozok majd itt. Mindig is került engem, ami nekem nagyon rosszul esik, hiszen én csak segíteni próbáltam neki. Szimplán csak megoldást keresni a gondjaira. Talán nem az én feladatom lenne, de az sohasem hátrány, ha valakinek akad egy jobb keze. - Egyedül vagyok, ahogy mindig. - Kukucskáltam jobban le, miközben ránéztem. A szerszámíjamat ledobtam a földre fentről, és még a táskámat is. Fentről még egy kötelet is ledobtam, ám a végét arra a faágra kötöttem, amin most én csücsülök. Azon elkezdtem lecsúszni, hiszen szerettem volna vele beszélni, ha már egyszer itt van. Remélem, hogy nem fog kikerülni most, ahogy mindig is tette. Talán most egy kicsit nyíltabbá válik felém. Szeretném őt megérteni. - Nem igazán szoktam csoportokban vadászni. Nem vesz rá könnyen a lélek, hogy öljek, ahogy a többiek. - Rántom meg a vállamat, miközben leszedtem a kötelet, és mindent bepakoltam a táskába melyekre nem volt szükségem. - Te hogy-hogy erre? Nem gondolod, hogy ilyenkor kicsit veszélyes itt az erdő? - Nézek rá érdeklődve, némileg aggódva, miközben kiegyenesedve a szerszámíjamat a kezembe veszem, s lógva hagytam magam mellett, még is készen a lövésre, ha valami baj érne minket.
Fura volt itt látni őt, de talán a legfurább az volt, hogy egyedül volt. Eddig mindig a többiekkel lógott, sokkal inkább odavalónak gondoltam őt, mint saját magamat. Talán ostobaság volt odamennem, megtanulni azt, hogy milyen lenne igazán vadásznak lenni, de azok után, hogy egykoron Ethan tanított, olyan volt, mintha így kicsit velem lenne, pedig tudtam azt, hogy nincs így. Sok minden megváltozott már az életemben, talán túl sok minden is. De akkor se tudtam hova tenni, hogy hova tűnt az a lány, akit mindig mindenki ismert, sose egy magába zuhant egyednek láttam őt, mint most. Inkább mosoly ült az arcán, vagy pedig a küzdés szelleme. Most valahogy még idegenebbnek láttam őt, mint eddig. Pedig ő próbált közel kerülni hozzám, de én sose voltam igazán az a társasági személy, aki könnyedén engedett volna bárkit is közel. Amikor megijedt, felriadt, akkor sietve hőköltem én is hátra, mert nem akartam megijeszteni. Nem tűnt fel, hogy aludt volna, hiszen annyira későre se járt még. – Bocsánat, nem akartalak megijeszteni! – szólaltam meg sietve, hiszen ez volt az igazság. Talán jobb is lett volna, ha tovább haladok csendesen. Nem voltam az a beszélgetős típus, vagy legalábbis nem könnyedén keveredtem csak úgy senkivel se beszélgetésbe. A válaszát hallva kicsit feljebb szaladt a szemöldököm, mert nem tudtam mire vélni azt, hiszen ő nem arról volt tényleg híres, hogy túl sokszor egyedül lenne. Abban a kis „törzsben” sokakkal láttam már, így tényleg eltelhetett pár másodperc, amire észbe kaptam, hogy ideje lenne megszólalnom is. - Ez fura, mert mindig ott vagy, ahol a többiek és a vadászatnál se másképpen. – talán kissé fagyos vagy barátságtalan volt a hangom, de nem voltunk barátok. Egy törzshöz tartozunk és ennyi. Nem tudtam senkiben se igazán bízni, mert túl sokan árultak már. Lehet, hogy nem ugyanúgy, de attól még igaz volt. Hirtelen tényleg olyan érzésem volt, mintha kicserélték volna azt a nőt, akit eddig láttam, vagy akihez néha szerencsém volt, ez pedig csöppet se biztató. - Érdekes leplezed ezt. – csak ennyit böktem ki, hiszen eddig teljesen mást láttam. Lehet, hogy nem szívesen ölt, de attól még csapatban játszott, ahogyan mások is. Amikor pedig a szerszámjai esni kezdenek, akkor még inkább hátrálok, kezem a táskám pántjára siklik és kezd egy olyan érzésem támadni, hogy esetleg ideje lenne menni. Hirtelen még inkább nem tudom ki ő. Nem ezt láttam eddig, amit most látok és elég nekem a saját gondjaim, démonaim, valahogy nem akartam másabb sötétebb lelkébe belelátni, hiszen én is magamra maradtam egykoron és ez talán örökké így is fog maradni. - Miért lenne veszélyesebb? Vadászok vagyunk, meg tudjuk védeni magunkat, nem gondolod? – kérdeztem meg kicsit kérdőn, majd egy apró sóhaj szökött ki az ajkaim között. Hiányzott a régi életem, hiányzott az, hogy ne legyek az univerzum rabja, de vélhetően örökké az fogok maradni. – Másrészt meg erre egyetlen egy gyilkos se jár, eléggé szeretik a vadászok és kevés öngyilkos jelöltről tudok köztük, vagy netán te máskép látod? Meg fordítva is igaz lenne a kérdés, hogy te mit keresel itt egyedül? – továbbra se húztam elő a kezeimet, hiszen hideg volt kicsit az idő, illetve közben végig őt fürkésztem, a távolságot pedig továbbra is fenntartottam.
Nem hittem volna, hogy Mystic Fallsban ennyire furcsa érzés fog majd hatalmába keríteni. Mármint igen, a városka nevétől már eleve kedvem lenne most levetni magam a mélybe...csak pár lépés lenne az egész. Viszont ahogy az ismeretlen férfit mérem végig - kizárólag animágus szemmel, persze -, komolyan kiráz a hideg. Igen, mosolyog, de a sorozatgyilkosok is szoktak, mielőtt kioltanak egy életet. Hű, Malia, ez szép, csak pozitívan, ugye? Magamat is meglepem, de pár lépéssel közelebb megyek hozzá, így már csak kb. egy méter választ el minket. Sebaj, legalább ha le akarna lökni, nem könnyítem meg a dolgát azzal, hogy karnyújtásnyira állok tőle. A következő mondattól, ami elhagyja a száját, meghűl bennem a vér. Ő egy druida. Egy valódi, két lábon járó druida. Mégis hogy lehet ez? Biztos csak viccel. Mikor utoljára beszéltem egy boszorkány ismerőssel, még nem volt semmi gond. Mondjuk a legfontosabb kérdés jelenleg, hogy mégis mit keresek még mindig itt? Persze, mi nem vagyunk ősellenségek, de van bennem némi félsz, na meg minimális ellenszenv. Mondjuk az is igaz, hogy én csak a történet egyik oldalát ismerem. A boszorkányok szemszögét. Talán most is a kíváncsiság hajt, és azért nem zavar különösebben, hogy akár még életveszélyben is lehetek. Bár amíg nem bukkan fel tizenegy újabb ismeretlen a közelben, annyira nem kell aggódnom. Maximum megkésel. Elég, már konkrétan én kezdem unni, hogy képes vagyok a gondolkodásra, mert tele van a fejem ilyen és ehhez hasonló rémisztő eszmékkel. - Nos...igaza van, ez újdonság számomra. Viszont bizonyára...vannak érzései, vagyis...tudja...szomorú is lehet vagy teszem azt, dühös. De örülnék, ha most ebben a pillanatban nem lenne az. Ha mégis így van, akkor kérem, csak addig várjon a dührohammal, míg csendben távozom. - Ezek a mondatok komolyan elhagyták a számat? Mintha idióta humorral próbálnám elütni annak az esélyét, hogy mindjárt lecsapjon rám. Lehet, hogy valóban így van. Mivel még mindig lélegzem, úgy sejtem, nem áll szándékában eltüntetni a föld színéről. Még mindig kicsit tartok tőle, pedig jól tudom, hogy egyedül nem feltétlenül járna sikerrel. Mégis teszek felé még egy óvatos lépést. - Így van, a víz csobogása megnyugtató. Kivéve, ha benne vergődik az ember. - Pár másodpercig csak hallgatok. A víz csobogására figyelek, aztán ráemelem a tekintetem. A kérdésére hirtelen nem is tudok felelni, csak bólintok. Most tudatosul bennem igazán, hogy milyen régóta nem érintett a lába talajt. Erre mégis mit kéne felelnem? Jelenleg azt sem igazán tudom, miért akarom ennyire, hogy többet tudjak róla. A druidákról. Mindenről.
Meg volt az oka annak, amiért elment az öléstől a kedvem. Szimplán csak láttam a társaimat ölni látni, és láttam azt is, hogy én is ott vagyok a tömegben, és én is azt tettem. Öltem. De tekintetem elakadt a nagy lassúságban, s láttam az arcukat, hogy ők nem az igazi vadászok. Ők nem azok, akik az embereken akarnak segíteni. Láttam az arcukon, hogy élvezték mindazt, hogy a vér spriccelt mindenfele. Vigyorogtak, kegyetlen mosolyt öltöttek, míg az én arcomra a vérrel együtt a félelem is ráfagyott. Láttam azt a vámpírt meghalni, akiről később kiderült, hogy csak egy őzet ejtett el, nem embert. Mintha ezt a többiek tudták volna, de csak azért is megakarták azt a vámpírt ölni. Ő jó volt, talán. Ha egy állatot ejtett el ember helyett, biztos, hogy nem lehetett gonosz. Talán ő sem úgy akarta tervezni az életét, hogy vámpír legyen. Olykor elfelejtik azt sokan vadászok, hogy ők is emberek voltak. És igen... a puha kis szívemnek köszönhetően nem tudok igazi vadász lenni. Ugyanakkor boszorkány sem, gyűlölöm használni. Szimplán ember akarok lenni, megakarok öregedni. Akarom, hogy gyermekek néninek szólítsanak, s tán anyának. Ez ilyen életkörülmények között nem születhet meg, ez a vágy... nem lehet. Arcom szobrot öltött, még csak pislogni sem pislogtam Renee szavait követően. Mindig is ilyen mogorva volt velem, de elképzelni sem tudom, hogy miért. Mit ártottam neki? Szimplán, mert segíteni akartam, hogy jobb legyen neki? Én nem az ellensége vagyok. Én csak... barátkozni akartam vele. S bár talán ez a nemes cselekedet azért is van, mert nem vagyok elég idős ahhoz, hogy szembesüljek az emberek szörnyű lényével. Nem tudok szembekerülni a rosszal, mindenben a jót és a szépet akarom csak meglátni. Sokan azt mondják, ez a normális. Ettől leszünk boldogak. De ez nem igaz. Hiába vagyok kedves és jó, itt a példa, hogy mennyire nem bánnak velem jól. De persze ezt nem is várhatom el. Nem is akarom, de még is... - Mi vadászok is védtelenek vagyunk. Nem egyet öltek már meg közülünk pontosan az ilyen kiruccanások végett. Ugyanannyira vagyunk sebezhetőek, mint egy ember. - Válaszolom továbbra is lelkesen, nem mutatva azt, hogy mennyire lelombozott az ő hangneme. Csak pozitívan, Shalya. - Én nem konkrétan a vámpíroktól tartok, hanem a vérfarkasoktól egyaránt. Nem egy embert téptek már szét, és ők pontosan az ilyen helyeket járják a túrázók végett. Nem olyan nehéz egymást elkerülni, és különben is szeretnek a természetfelettiek bajba keveredni. Szerintem pont, hogy a vadászok az öngyilkos jelöltek, téged idézve. - Ejtem meg az én véleményemet a dologról, de persze én nem akarok erről vele vitát nyitni. Soha nem akartam, csak azt, hogy megismerjem őt, hogy megtudjam, miért ilyen modortalan mindig velem. És akár másokkal is. - Én pedig szeretem megfigyelni ezt a helyet. Gyakran járok ide, már csak felfrissülés gyanánt is. És persze azért is, hogy megóvjam azokat, akik bajba kerülnek. - Rántom meg a vállamat, amikor is hirtelen félretekintek zavartan. - De ez lényegtelen. - Teszem hozzá egyet legyintve egyik kezemmel, mintha mindegy is volna. - Neked miért ilyen rossz a kedved? Talán megbántottak? - teszem fel végül a beljebb merítő kérdésemet, ami inkább tűnt csevegésnek, mintsem, hogy kiderítsem annak okát, hogy miért ilyen velem. Nyilván az utóbbi a cél, de nem akartam tolakodó lenni vele szemben.
Tényleg nem értettem az életet, hogy miért mindig sodorja őt az utamba. Nem akartam senkit se közel engedni, nem derülhet fény a múltam egyetlen egy aprószikrájára se. Talán azt, hogy boszorkány vagyok egészen jól be tudnák venni az emberek gyomra, de ott van még az a tény is, hogy öregebb vagyok, mint az országút, hiszen ha meghalok akkor is újra és újra születek, mintha képtelen lennék egy átoknak köszönhetően igazán meghalni vagy a lelkem megbékélni. Magam sem tudom, hogy miért van így, ahogyan azt se értem, hogy miért kellett ennyi testben már újra születnem és miért kell mindenre emlékeznem. Igyekszem a hibáimból tanulni, de néha nehéz. Főleg olyankor, amikor a félelem, a kétségbeesés vagy éppen a fájdalom járja át a testemet. Nem olyan régen még kismama voltam, aztán minden szertefoszlott. A boldog életem darabokra hullott, mintha csak akkor tört volna apródarabokra egy porcelán és többé nem lehetne sehogy se összeilleszteni, mert örökre hiányozni fog belőle egy darab. És ez a darab nem csak a kisbabám volt, hanem Ethan is. Az a férfi, akit mindennél jobban szerettem, de mégis szinte távol tartja magát tőlem, mintha úgy könnyebb lenne bármi is, pedig nem. Inkább csak pokolian kínzó és ez a kínzófájdalom sose múlik el. Hol takarékon ég, hol pedig egészen erősen. - A halál egyszer mindenkit utolér és ez elől mi se futhatunk el . – a „mi” szócskától még a hideg is kirázott. Sose éreztem azt igazán, hogy közéjük tartozom, hogy egy vagyok a nagyharcosok vagy éppen bármekkora harcosok közül. Túl sok vérontást láttam már és nem akartam még többet. Még akkor se, ha egyre ügyesebb kezdtem lenni, de aztán valahogy mégis úgy éreztem, hogy igazából csöppet se vagyok az. Kilógok és nem is kicsit a sorból. Kíváncsian hallgattam azt, amit mondott, de nem feleltem egyből. Inkább olyan volt, mintha csak ízelgetném a szavakat, amiket mond. – Valóban, a farkasok eléggé veszélyesek tudnak lenni, de nem véletlen, hogy telihold idején csak a legjobbak mehetnek az erdőbe. Kevés olyan farkas van, akit ne kötne a holdátka. – feleltem alig hallhatóan, hiszen ez volt az igazság. Egykoron én is voltam farkas. Tudtam jól, hogy milyen érzés egy bestiával együtt élni, de a boszorkányságnak köszönhetően, ami minden egyes lépésemet végig követte eddig életem során én nem voltam a holdhoz kötve. Szinte még most is érzem, hogy milyen volt, amikor a bundámba kapott a szellő és úgy szaladtam, mintha a világban semmi gonosz nem létezne. Apám öröksége volt ez, de néha még az is megfordul a fejemben, hogy igaz se volt sose, csak a képzeletem szüleménye – Talán azon vagyok, de vajon ez akkora baj lenne? Ártatlanokat védünk, vagy te másképpen látod? – fontam össze a karomat magam előtt, miközben a beszélgetés érdekes mederbe terelődött. Kicsit kezdtem úgy érezni, mintha ő se helyeselné az esztelen öldöklést, amit én se tudtam lenyomni a saját torkomon. Sose hittem abban, hogy azért, mert valaki másabb, az csak rossz lehet. Az emberek se csak jók vagy éppen rosszak. Vékony a határ, de van és csak ez számít. - Miért lenne az? Miért akarsz ennyire mindig másokon segíteni? Miért nem magadon? – vontam fel kicsit a szemöldökömet, miközben a kiszökött szőke tincsemmel kezdtem el babrálni. Lazán volt összefonva hátul, de a kisebb túrának köszönhetően már most szökni kezdett. - Ez bonyolult és nem ilyen egyszerű, de van egy olyan érzésem, hogy nem is ez érdekel, hanem más. – emeltem fel végül ismét a fejemet, hogy megkeresem őt az íriszeimmel. – Okkal tartom a távolságot Shalya, erre még nem gondoltál? Nem lehet mindenkinek csak úgy barátja, vagy éppen bizalmasa. Nem ismerlek és néha a távolság mások védelmét szolgálja. – feleltem egy kisebb habozás után közben pedig végig őt fürkésztem. Nagyon is érdekelt a reakciója, de ha többé nem lehet teljesen kerülgetni a forrókását, akkor legyen. Kapni fog választ, de csak olyat, ami őt se keveri még nagyobb veszélybe, mint ami már most is esetleg les rá.
Kezdőlap
|| szószám || 
|| szószám || 
■ ■