♫ Bring me to life ♫ Tudom, hogy ez nem megoldás, az ital, meg az önpusztítás sem. Sosem voltam az a típus, aki ebbe menekült, de most tényleg nem tudom, hogy mi lenne a megoldás. Nem... nem lehet, hogy így elárult, pont ő, amikor tudja, hogy milyen rémes időszak volt túlélni az első telihold előtti időszakot, amikor nem volt elég a tény, hogy meg kellett barátkoznom azzal, hogy vérfarkas vagyok, hogy olyan fájdalom vár rám, amit el sem tudok képzelni, de e mellett fel kellett dolgoznom a tényt, hogy mit tett velem a nevelő apám, vagyis mit akart. Megölt volna, ha megteheti, simán végez velem, mert nem tettem azt, amit ő akart és ez már önmagában is épp elég sokkoló volt, most pedig épp Chris lenne, aki ezek után így elárul? Tudom én, hogy... meg kell próbálnom arra gondolni, amit jót tett velem. Ha ő nincs, akkor nem bírtam volna ki, nem tudtam volna átvészelni, nem is értettem volna, hogy mi történik velem. Ha ő nincs talán a holdtöltét követő reggel vérben tocsogva ébredek, miután végeztem másokkal, vagy épp velem végzett volna valaki, ha tud, hogy leállítson. Neki köszönhetem az életemet, azt hogy segített talpra állni, normális, vagy legalábbis a szerű életet kialakítani, és pont ezért fáj annyira, ha mégis elárult, ha ez az egész mégis csak valami beteges játék része volt, és most nagyon úgy fest, hogy sajnos van erre bőven esély, akármennyire is próbálom magamnak megmagyarázni, hogy nem lehet. Ezért nevetséges az ismeretlen fickó kérdése, hogy jól vagyok-e. Na persze, pont úgy nézek ki, mint aki remekül van, pont úgy nézek ki, mint akinek ez élete legszebb napja, mint aki úszik a boldogságban, azért véres az öklöm, azért vágtam a sziklához pár pillanattal ezelőtt egy üveget, azért festek úgy, mint aki... na igen, aki épp élete legrosszabb napját tölti, bár még ez is nevetséges, mert nem tudhatok, hogy ez-e életem legrosszabb napja, hiszen fogalmam sincs, hogy mi történt az elmúlt... négyszáz évben! Még kimondani - gondolni rá - is kiborító, hogy ennyi idő van mögöttem, amiről még csak fogalmam sincs. Értetlenül pillantok hátra a fickóra az újabb kérdés hallatán, a másik mondatot pedig inkább figyelmen kívül hagyom. Nem vagyok jó kedvemben, képtelen lennék akár csak egy mosolyt is az arcorma varázsolni most. - Segíthet persze... ha mondjuk kideríti, hogy miért vágták taccsra az életem és miért ver át a hozzám legközelebb álló barát évek óta, azzal sokat segíthet. - cinizmustól csöpög a hangom, de ez azt hiszem egyáltalán nem meglepő. Az egész életem egy vicc, egy hazugság, igazából fogalmam sincs, hogy mennyi az igazság tartalma, azt hiszem nem csoda, hogy mindezek után totálisan ki vagyok bukva és akkor ez még finom kifejezés.
Halkan fújom ki a levegőt, ahogy elhangzik a kérdése. Nem vagyok valami bőbeszédű ember, ilyen a jellemem, ezáltal az igazán nagy beszélgetésekben sem tudok valami jó partner lenni, de remek hallgatóságnak bizonyultam az évek során, viszont a jelen helyzetben olybá tűnik, hogy a fiatal hölgy nem éppen olyan fajta ember, akitől tőszavakban kérdezek és regényekben kapok választ. Nem, olyannak tűnik, akinél adni kell azért, hogy kapjál is. Nem mondom, hogy nem tetszik a dolog, mert ennek így kell, hogy legyen, ez csak is így van rendjén, de sajnos ellentmond annak, amilyen vagyok. Sebaj, nem halok bele abba, ha többet beszélek annál, mint szoktam, nem igaz? Nem kerestem ezt a helyzetet, nem terveztem senkit sem itt találni, főleg nem beszélni vele, de ha így alakultak a dolgok, akkor miért ne tehetném meg? Kedvelem az embereket, segítek, ha tudok, neki pedig segítség kell, még ha nem is tudom neki megadni azt, amire közvetlenül szüksége van. Olyan, mint én, ez már a napnál is világosabb, ez pedig csak eggyel több indok, hogy megpróbáljam a tőlem telhető legtöbbet megadni. – Nem bánja, ha leülök maga mellé? – a válaszától függően fogok cselekedni. Nem áll szándékomban ártani neki semmilyen módon, de ha úgy dönt, hogy inkább távolabb szeretne tudni magától, akkor maradok a helyemen, és továbbra is egy helyben ácsorgok mögötte tisztes távolságban. -Sokféle hazugság létezik, ahogyan sokféle módja is létezik a hazugság előadásának. Nem feltétlen rosszindulatú minden hazugság. – azt sejtem, hogy valami ilyesmi állhat a dolog mögött. Hazudtak neki, ő pedig egyből úgy gondolta, hogy ezzel minden bizonnyal a vesztét akarták. Persze, nem tudhatom, hogy mégis hogyan zajlottak az események, talán van oka annak, hogy így érezzen, de mivel én nem ismerem őt, és a barátját sem, ezért ezen a vonalon indulok el, majd maximum útbaigazít a beszélgetés közben, hogy nem úgy történtek a dolgok, ahogyan én azt képzeltem. – Van egy olyan mondás, hogy mindenki olyan, amilyennek látni szeretnénk. Biztos benne, hogy ő verte át magát? És nem önmagát csapta be? – nem támadni akarom őt, nem is leszólni, a hangomban nyoma sincsen ellenségeskedésnek, sokkalta inkább a barátságos hangnemet ütöm meg az ismeretlen nővel szemben. Nem szokásom másokat megbántani, így őt sem szeretném, ha mégis bántónak érzi a szavaimat, hát majd kimagyarázom magamat, ezen ne múljon a dolog, már volt időm beletanulni a magyarázkodásba, egész jó vagyok benne. Bár szokás mondani, hogy ez is egyénfüggő, hiszen nem ugyanazt hiszik el az emberek, nem ugyanúgy gondolkodnak, nem ugyanazt fogadják el mentségként. – Ha ez a bizonyos barátja ilyen csúnyán ellátta a baját, akkor, hogyhogy itt van? – úgy értem, hogy nem végzet vele, nem tette el láb alól, tehát valaminek mégis kell lennie, amiért így tett. Akár felszínre tört érzések, vagy valami teljesen más, de az élete addig megvan, amíg lélegzik, addig semmi sincsen veszve. – Bocsásson meg, rosszul fogalmaztam. A barátját valami visszatartotta attól, hogy olyat tegyen, amit talán megbánt volna? – így talán jobban érti a kérdést, és így talán elkerülhetek egy kellemetlen félreértést, még ha kicsit át is kellett szabnom a kérdés mibenlétét. Nincs igazán nagy kedvem vitatkozni, de ha ezt követeli a helyzet, akkor megteszem. Csak nem szívesen.
♫ Edge of night ♫ A kérdésére csak megrántom a vállam. Azt hiszem már így is épp eléggé negatív és elutasító voltam vele, hogy ha mindezek után még le akar ülni mellém, akkor ne akadályozzam meg benne, vagy küldjem el a sunyiba. Vagy bátor, vagy szimplán csak neki is édes mindegy, hogy mi történik vele és ezért ilyen vállalkozó szellemű. Az arckifejezéséből, meg az egész kiállásából nem úgy tűnik, hogy kifejezetten... az a lelkes és érdeklődő típus lenne, bár lehetséges, hogy tévedek, nem mondom, hogy olyan remek emberismerő lennék, hiszen úgy fest, hogy Christ sem tudtam kiismerni évek alatt, akkor komolyan mit is kéne tudnom egy vadidegenről, amikor most látom először. Ezek alapján akár egy őrült sorozatgyilkos is lehet, az sem lenne túlságosan furcsa, vagy meglepő, ha nem szúrnám ki azonnal. - A hazugság, hazugság, ez csak hülye duma, amit itt levág nekem. Van olyan, amikor csak azt mondjuk, hogy valakinek jó a haja, miközben pocsék, na az füllentés, de a hazugság... amikor átvernek évekig az... az igenis kiborító. - kétségbeejtő, hát naná, hogy ki vagyok bukva. Hazudott nekem éveken át. A barátomnak gondolom, és egy barát nem tesz ilyet, főleg nem... nem törli ki a múltadat, nem tesz úgy, mintha fontos lennél neki, miközben már rég hátba szúrt. Ez egyszerűen... felfoghatatlan, nem értem, hogy volt képes rá és hogy tud ezek után minden áldott nap mosolyogva a szemembe nézni. Csak akkor lehet rá képes, ha ennyire hidegen hagyom, ha ennyire nem is érdekelte, hogy ez milyen hatással lehet rám. - Hogy én... én lennék a hibás? Ezt most komolyan mondja? - elképedve pillantok rá. Hogy én hazudtam magamnak, hogy igazából ő a jó ember és én vagyok a hibás, mert nem vettem észre, amit kellett volna? Ez egyszerűen abszurd és már maga az ötlet is kellően felhúz, akármennyire is nem kellene. - Szóval, ha az állítólagos legjobb barátodról kiderülne, hogy évszázadok óta törölgeti a memóriádat, vagy legalábbis erre rendkívül nagy az esély... akkor úgy gondolnád, hogy minden bizonnyal te voltál a túl naiv? - nem ismeri a részleteket, ez tény, sőt nagyon sok mindennel nincs tisztában, de már miért kell egyből azt feltételezni, hogy én vagyok az, aki tévedett és nem pedig engem vágtak át? Nem lennék csak úgy ok nélkül kiborulva egyébként, ennyire nem vagyok se buta, se... mit tudom én, akkor se feltételezzen ilyesmit! - Nem csak fizikailag lehet bántani valakit, erre nem gondolt? Lelkileg is árthatunk... átvághatjuk. Nem tudom, hogy miért tette, hogy volt rá képes, de ezek után hogyan hihetném el akár egyetlen szavát is? - átvert, hitegetett méghozzá rendkívül sokáig, még csak nem is tudok a nagy részéről. Elvette a gyerekkoromat, elvett az életemből évszázadokat, sőt azoknak nem is kellett volna lennie és... és most ha elé állok mi a garancia rá, hogy őszinte lesz? Mi a garancia, hogy nem mond megint valami hihető hazugságot?
Talán félnem kéne tőle, de nem félek. Ugyanolyan vagyok, mint ő, az erőviszonyok egyelők lennének, ha küzdelemre kerülne a sor, de ezt én minél inkább szeretném elkerülni, ugyanis nem harcolni jöttem ide. Leülök mellé és kifejezéstelen arccal nézek magam elé. Nem mondom, hogy rossz ember ismerő lenne, csak nem látja a teljes valóságot, és nem is láthatja, hiszen akkor közelebb kéne engednem őt magamhoz, azonban én továbbra is fenntartom a falakat. Egyetlen embert engedtem átjutni, és hagytam aztán elveszni. Nem szokásom sokat beszélni, inkább hallgatok, de néha én is kivételt tehettek, nem igaz? Még ha úgy is tűnik, hogy nem lesz ez egy egyszerű társalgás az ifjú hölggyel, bár erre előre számítanom kellett volna, a helybenhagyott fák csak egy apró figyelmeztetés volt erre. Nyugodtan ülök mellette, nyugodtan hallgatom végig a mondandóját. Soha nem voltam az a heves ember, már megesett már, hogy kihoztak a sodromból, de általában nem vesztem el a fejemet, képes vagyok kizárni a zavaró tényezőket és csakis a célra összpontosítani. Természetesen nem esnek jól nekem se a sértések, de megtanultam velük nem foglalkozni. Nem számít mások véleménye, mindig is az leszel, akinek látni szeretnének, úgyhogy felesleges ennek ellenkezőjét bizonygatni folyamatosan. Csak belefárad az ember, és elpocsékolja a drága idejét felesleges torzsalkodásra. -Tudja, létezik egy nagy igazság ezen a világon, ami úgy hangzik, hogy : mindenki hazudik. Csakis az változik, hogy éppen miben. Azonban gondoljon bele abba, hogy mennyi oka lehet egy hazugságnak! Ezernyi oka lehet annak, hogy az emberek becsapják egymást, de csakis egy oka lehet annak, ha igazat mondanak. Az igazság soha nem tud jókor kiderülni. – nem mondom, hogy voltam olyan helyzetben, mint ő, de… de mi van,ha mégis? Nem, nem lehet, hogy hazudott volna nekem, nem lehet ilyen tökéletesen eljátszani egy szerepet. Az a baj, hogyha valakit mindennél jobban szerettünk, annak mindig is hinni akarunk majd, mindegy hányszor hazudott és mennyit. Szükségünk van rá, és ezért képesek vagyunk minden bűnét figyelmen kívül hagyni, csakhogy egy pillanatra vele lehessünk. - Nem tudom, mondja meg maga! – rántom meg a vállamat a kérdésére. Fogalmam sincsen, hogy mégis mi a története lényege, csak annyit tudok, hogy becsapta őt egy jó barát, így hát tapogatózom, nem tudok mindig tökéletes kérdést felrakni, és általában a rossz kérdések szülnek jó választ, legalábbis eddigi tapasztalataim ezt súgják. Talán végre elárul valamit, ami alapján elindulhatok, és nem kell továbbra is sötétségben keresnem a válaszokat. Persze, közel sem biztos, hogy így lesz, és nem fogom mindenáron erőltetni a dolgot, elvégre az ő élete, csakis rá tartozik, nekem semmi közöm ahhoz, hogy kiben csalódott. Felajánlottam, hogy segítek, ha tudok, nem fogok megsértődni, ha nem él vele. - Vagy talán azt, hogy csak megvédeni akart ezzel. Nem tudok teljes őszinteséggel válaszolni a kérdésére, de azt tudom, hogy nem egyből bűnbakot keresnék. – fogalmam sincsen, hogy ő így tett-e, de egyelőre úgy ítélem meg, hogy így cselekedett. Sok oka lehet annak, hogy ezt tették vele. Talán védték az emlékektől, talán csak szórakoztak vele… kitudja? De nem old meg semmit sem azzal, ha egyből ujjal mutogat másokra, inkább derítse ki azt, hogy valójában mi történt, és ne mások elmondására alapozzon. Mindenki hazudik. Ha ehhez tartja magát, akkor nem éri meglepetés majd. - Dehogynem, sőt, néha a lélek szenvedései túlmutatnak a test fájdalmain. Azonban a lélek csakis addig szenved, míg egy testben lakozhat. Azzal árthat a legjobban magának, ha megöli. Így csak megacélozza az ön szívét a fájdalom. Nem is az bántja önt, hogy hazudott magának. Sokkal inkább az, hogy ezek után nem fog tudni hinni neki. És nem is kell, hogy higgyen neki. – csakis magának szabad hinnie, csakis magában bízhat meg. Mások elárulják őt,ha úgy érzik hátba döfik, mikor nem figyel. Sajnos az ember már csak ilyen, képtelen meghazudtolni a természetét.
♫ Tell me if you wanna go home ♫ Félni... sose gondoltam, hogy valaha lenne bárki, aki félne tőlem, vagy akár csak megfordulna ez a fejében. Jó az más, amikor jön a vérfarkas állapot, de akkor úgy se vagyok tudatában semminek. Most viszont nem gondolom, hogy félelmetes lennék. Ellenszenves, cinikus, elkeseredett igen, de félelmetes... na az biztosan nem. Igazából most is inkább csak saját magamra vagyok veszélyes, másra nem mondanám, és magamra sem annyira, hogy a vége mondjuk halál lenne. Annyira talán nem vagyok önpusztító, bár sajnos tény és való, hogy nagyon nem vagyok jó állapotban. Tudom, hogy megpróbálhatnék megoldást keresni, segítséget kérni, de még Gregory is épp hogy csak nem rég jött a városba, még neki is helyre kell tennie az életét, kétlem, hogy az én problémáimmal akarna foglalkozni és azokra akarna megoldást találni. - De... de erre nem lehet jó oka, egyszerűen nem! És tudja, hogy megpróbálok utána járni, segíthetett volna, egyszerűen nem létezik, hogy olyasmi legyen a háttérben, ami jobb, ha egyedül jövök rá, mint ha ő mondja el. - nem tudom, hogy mit tegyek és Chris tudja a legjobban, hogy így is iszonyatosan bizonytalan vagyok. Nem tudtam bízni benne se nagyon sokáig, annyira nehezen ment... annyira! Azok után, ami történt, azok után, hogy a nevelő apám átvert, hogy kiderült csak azért vett ki az árvaházból, mert az vagyok, ami, hogy egy gyilkos legyek, vagy Gregory szerint inkább valami kitartott... és most Chris képes volt azt a kevés bizalmat is eljátszani, amit nagy nehezen felépítettem az irányába. Fogalmam sincs, hogyan legyek képes bízni ezek után bárkiben is, hiszen mindenki csak átejt, mindenkinek titkai vannak, mindenki csak... játszik. - Én nem vagyok hibás, így is nehezen bíztam meg benne és talán nem is kellett volna. Talán igaz az, hogy egy magunkfajta sose kezdjen egy vámpírral, talán abban vagyok hibás, hogy egyáltalán hajlandó voltam megbízni bárkiben is. - igen, talán nem kéne, talán még csak meg sem kéne próbálnom, mert úgy sincs semmi értelme. Soha nem sülhet ki semmi jó abból, ha bízom valakiben, egyszerűen esélytelen, hogy jó vége legyen, akkor pedig nem kéne megtennem. Igaza van abban, hogy naiv voltam és megpróbáltam újra felépíteni valamit, de nem kellett volna, és nem is szabad innentől, mert úgyis mindig a végén megkapom az élettől azt a bizonyos pofont és ki tudja, hogy eddig hányat kaptam, amire... nem is emlékszem. - Védeni... és ezek után hogyan hihetném el neki, ha ilyesmit mondana? - megrázom csak a fejem. Igazából költői kérdés, hiszen nincs rá úgysem válasz. Mit mondhatna rá? Nem ismeri Christ, engem sem, akkor mégis hogy alkothatna véleményt? Igazából csak tippelget, igazából csak próbál óvatosan tapogatózni, mert mást egyszerűen nem tehet. Neki se lehet valami izgalmas élete, ha ezzel szórakoztatja magát, vagy épp ezzel próbálja elterelni a gondolatait a saját bajáról, igazából sejtelmem sincs, hogy mégis mit akar itt. - De ez így... így mégis hogy lehet élni, ha soha nem bízhatunk meg senkiben sem? - így se jobb. Igaza van, ezek után persze, hogy igaza van, de attól még nem hangzik jól. Ha soha nem bízom senkiben, akkor mégis mit akarok az élettől? Bár ha azt nézem még csak nem is tudom, hogy az életem miért van, hogy ki vagyok pontosan. Hiányoznak az alapok, nem csoda, ha így összeomlok, mint a kártyavár, és Chris ebbe nem gondolt bele soha. Úgyis utána járok ennek az egésznek idővel, mert muszáj, mert e nélkül soha nem leszek egy kerek egész, csak darabkák, amikből próbálok összerakni valamit, ami eddig sem ment, innentől pedig... - Egyébként... Connie vagyok. - nyújtom felé a kezem végül. Nem mutatkoztam be, nem is láttam azt hiszem okát, sőt talán még most sem, hiszen benne ugyanúgy nem bízhatom. Azt sem tudom kicsoda, hogy miért kérdezget, hogy... mi van, ha oka van? Ha valaki küldte? Az a boszorkány, mert van egy boszorkány és ki tudja, hogy miket tud rólam.
Nem félek tőle, nem hinném, hogy csak úgy nekem esne egy rossz szó miatt, de láthatólag ki van borulva, szóval muszáj számolnom azon lehetőséggel, hogy esetleg harcosabb hangulatában találom. Az pedig nem igazán zavar, hogy ellenszenvesen viselkedik. Nem ismerem, és talán nem is fogunk soha többet találkozni az életben, emellett pedig már hozzászoktam az évek elteltével az emberi viselkedéshez. Nem tűnik kifejezetten veszélyesnek, persze azon kívül, hogy vérfarkas, de ez nem rám jelent veszélyt, hanem sokkal inkább a városban élő vámpírokra. Mert van belőlük jó néhány, mást sem érzek, csak az ő bűzüket mindenhol, akárhova megyek, nem tud elkerülni engem a szaguk. Mindenkinek vannak nehéz napjai az életben, és mindenki másként dolgozza fel ezeket. Ő egyedül iszogat egy vízesésnél, mások pedig inkább társaságban szeretik magukat leinni a földig. Személy szerint én nem hiszek abban, hogy az alkohol tompítani tudná a minket ért fájdalmakat. Elfelejtetni talán, de megoldani semmiképpen sem, márpedig a megoldásra és nem a halasztásra kell az ilyen alkalmakkor gondolnunk. Nem szoktam a sarokban ülve sírni, nem iszok, nem sajnáltatom magamat, inkább megpróbálom megoldani a problémáimat. Az önsajnáltatás csak elvesztegetett idő az én szememben, amit a megoldásra is fordíthatnék. Ezért nem hadakozom magam ellen, pedig talán lenne rá bőven okom. -Nem hinném. Vannak dolgok, amikre jobb, ha az ember egyedül jön rá, ha maga fedezheti fel azt, ami amúgy is róla szól. – szerintem legalábbis így van. Persze, jólesik az embernek az, ha van mellette valaki, de mégiscsak vannak olyan pillanatai és helyzetei az életnek, amiket egyedül kell megélni. Életünk útjának egyes szakaszait kénytelenek vagyunk magányosan megtenni. Sokan hiszik azt, hogy az élet az út, ami a boldogsághoz vezet, de erre rá kell, hogy cáfoljak, mert nem így van. A boldogság maga az út, soha nem a cél számít, hanem az út, amit megteszel, illetve amivé közben válsz. És vannak olyan dolgok, amik csakis ránk tartoznak, amit magunknak kell felfedeznünk, magunkról, még inkább gyarapítva az önismeretünket. Mindenkinek vannak titkai, amit nem szívesen mesél el másoknak, és ezeket a titkokat rendszerint ilyenkor találjuk meg. - Vámpír lenne az illető? Biztos érdekes ismeretség lehet az önöké. – mondom egy gyors mosollyal nyugtázva a dolgot. Talán létezésem egyik alapvető feltételének kéne lennie annak, hogy utálom a vámpírokat, de én nem érzek így. A vámpír is ember, legalábbis volt, és vannak köztük olyanok, akik képesek úgy élni, ahogyan azt kell. Igen, vannak radikálisabbak, de hol nincsenek? Az emberekre és a vérfarkasokra ez szintén igaz. Nem ezen múlik az, hogy miként viselkedik egy ember. Sokkal inkább azon, hogy milyen élete volt, miken ment keresztül.. ez emberfüggő, nem szeretek általánosítani. Azonban kicsit meglep, hogy vannak köztünk olyanok, akik barátkoznak velük. Elvégre mégiscsak van egy elég jellegzetes és kellemetlen szaguk, nem is beszélve arról, hogy teliholdkor nem valami biztonságos egy vérfarkas közelében lenni, annak pedig nem vagyok híve, hogy láncoljuk magunkat a falhoz. Nem vagyunk szörnyetegek, láncoknak nincsen helye rajtunk. - Sajnálom, nem ismerem a barátját, nem tudok erre válaszolni. – ha ismerném se biztos, hogy tudnék. A bizalom egy nagyon törékeny dolog, vigyázni kell rá, ápolni, mert egyetlen pillanat elég arra, hogy leromboljuk azt, amit hosszú idő kemény munkájával építettünk fel. Éppen ezért ennek a kérdésnek a megválaszolásában egyedül maradt, ugyanis segíteni nem tudok valami olyanban, amiről nem tudok. Azt pedig nem kérem tőle, hogy meséljen nekem, hiszen nem rám tartozik a dolog, a magánélete, ezt pedig tiszteletben tartom. - Nem könnyű, de mindennel meglehet birkózni, ezzel is együtt lehet élni, csak idő kérdése. – én már megtanultam ezt. Már több, mint egy évszázada, hogy nem engedtem senkit se közel magamhoz, hogy senkinek nem szavaztam még bizalmat. Megtanultam, hogy milyen fájdalmas tud lenni a csalódás, és rájöttem arra, hogy csakis egy módon lehetek képes ezt elkerülni. Eleinte még gyötrő volt, de mostanra megszoktam a dolgot a bizalom már csak egy ismerősen csengő szó, amit a múltamban lelhetek fel, sehol máshol. - Nicholas. – mondom mosolyogva,ahogyan elfogadom és megrázom a kezét. – Örömre szolgál megismerni önt! – formalitás persze, elvégre megismerkedésünk se nekem, se neki nem bír semmiféle nagy horderejű dologgal, mindazonáltal mindig örömre szolgál az, ha képesek az emberek kisebb időre kiragadni engem a saját gondjaim közül. – Nem vagyok az ellensége Connie! De ne ajándékozzon meg a bizalmával! – mondom még neki, mielőtt tekintetemet újra elfordítanám az arcáról. Nem szándékozom ártani neki, de csak emiatt butaság lenne bizalmat szavaznia nekem.
♫ Tell me if you wanna go home ♫ Már így is túl sok bajom volt, hogy jól tudjam kezelni ezt az újabb problémás helyzetet. Nem szoktam inni, tényleg nem, nem is gondolom, hogy megoldás lenne ez most, inkább csak a gondok elodázása, mert más lehetőséget egyszerűen nem látok. Nem tudom, hogy mit tehetnék, hogy jobb legyen, hogy kicsit jobban érezzem magam. Nem vagyok rá képes, még nem hogy Chris elé álljak és tőle kérdezzem meg, mert igenis félek a választól, félek, hogy az lesz a vége, hogy valami olyat tudok meg, amit nem kéne. Persze így sem jobb és tudom, hogy nem halogathatom a dolgot a végtelenségig, kénytelen leszek végül beszélni vele, de... egyelőre még nem akarok. Egyelőre még halogatom és próbálok valahogy túllépni, vagy inkább túlélni, amíg nem kerül sor a fekete levesre, mert félek tőle, hogy az lesz, félek, hogy amit megtudok majd az végképp padlóra küld, mert ha azért tette, mert óvni akart valamitől, akkor az valami durva lehet, ha viszont más volt az ok, ha... ha nem is tudom ártani akart ezzel nekem, akkor sejtelmem sincs, hogy mit reagálhatnék. Olyan nehezen építettem ki a bizalmamat felé és most ezt törte össze ez a hír apró darabokra, amit nem tudom, hogy össze lehet-e rakni újra. - Túl sok mindent éltem már meg egyedül tudja? Persze biztos van, akinek nehezebb és rosszabb, de... én se büszkélkedhetem valami kellemes háttérrel. - lehetne már végre egy kis normalizálódás az életemben, mert ezt nagyon nehéz elviselni, hogy pár évente valamitől a padlóra kerülök. Komolyan lehetne már végre valami normalizálódás az életemben, egy olyan hosszabb időszak, amikor nem történik semmi rossz, amikor csak úgy nyugodtan megpróbálhatok felépíteni valamit. Van munkám, elkezdtem a sulit, én igazán próbálkozom, de mintha a sors nem akarná, hogy ez az egész működjön, akkor meg feleslegesen kínlódok vele nem? - Tudom-tudom vámpírral ne paktáljon le a vérfarkas. Már hallottam elégszer. - rántom meg a vállam. Nem érdekel az, hogy ő micsoda, hiszen segített, és nem érdekel, hogy mit mond más. Neki köszönhetem, hogy az életemet élhetem normálisan, hogy nem öltem meg soha senki azóta legalábbis. Ha ő nem lenne nem tudom hogyan kezeltem volna a vérfarkas kérdés, és pont e miatt esik olyan rosszul, hogy titkol előlem valamit, és e miatt nem tudok eléggé haragudni rá, pedig nagyon-nagyon szeretnék, kellene, főleg ha valami ocsmányságot tett ellenem. Az pedig sosem érdekelt, hogy teliholdkor ott vannak a láncok, így élhetem túl ezt úgy, hogy ne ártsak másnak. Nem akarok az erdőben rohangálni, mint valami vadállat és akár csak véletlenül is ártatlan sátorozókra támadni, és széttépni őket. - A nagyobb baj az, hogy úgy néz ki, hogy én sem ismerem. - sóhajtok, miközben megrázom a fejem. Na igen, pedig én védtem, én akartam meggyőzni róla nem is olyan rég, hogy nem rossz ember, hogy a lánya mérges rá, de majd rá jön, hogy nincs rá oka, hogy nem kell, hogy utálja, és most... Hát most nem tudnék meggyőzni senkit sem, hogy ő olyan rendes ember lenne. Esélytelen. Eszméletlenül nagyot csalódtam, pedig még nem is biztosak a válaszok, az sem biztos, hogy ő volt, de érzem... valahogy érzem, és sok minden erre utal. Idővel ki fog derülni, vajon képes lenne újra a szemembe hazudni? - Persze valakinek, de én... én már kezdem unni ezt. - folyton újra és újra a padlóra kerülni, folyton beleütközni valami akadályba. Meg lehet szokni... hát nem tudom, nem akarom megszokni, hogy az életem ilyen, szeretném, ha valahogy normálisan működne, ha nem kéne folyton csak szenvednem, de úgy fest, hogy erre valahogy semmi esélyem sincs. - Már miért szolgálna az örömére? - negatív vagyok nézzük el ezt most nekem. Az a baj, hogy ez sem több csupán egy futó ismeretség és nem is lenne értelme másnak, mert már tényleg nem tudom, hogy képes lennék-e bárkivel bizalmi kapcsolatot kiépíteni, azt meg végképp nem tudom, hogy értelme lenne-e. A szavaira mégis halványan elmosolyodom. - Ne aggódjon e miatt, nem adom a bizalmam, lassan már senkinek. No és ön... miért mászkál egyedül az erdőben ilyenkor? - ennyit megtehetek, hogy legalább kérdezek, mert hát láthatóan ő sincs épp valami kellemes és szórakoztató helyen és ha az embernek normális az életet, akkor többnyire nem egyedül császkál az erdőben.
-Senkinek sem könnyű az élete. Biztos van, akinek nehezebb, és akad olyan is, akinek könnyebb, de ettől még nem lesz kisebb az, amit maga átélt. Ha azt mondja, hogy eddigi élete nem volt kellemes, akkor elhiszem. – nem ismerem, így ha azt mondja, hogy így van, akkor elhiszem. Ez nem bizalom, csak beletörődés, elvégre minden bizonnyal nem fogom őt többet látni, akkor pedig azt mondhatok neki, amit csak akarok, nemde bár? Az élet legalább ezernyiféle módon szokta az embert próbára tenni, de általában ezekből csak kettőt szoktunk észrevenni, és kiszúrni magunknak. Vagy minden egyszerre történik és zúdul a nyakunkba, mint a hideg víz, vagy nem történik semmi, és a napok a feszült várakozásban telnek, miközben azon gondolkodik az ember, hogy mikor érkezik az elsőcsapás. Soha nem lehet tudni hol és mikor csap le az élet, azt pedig főleg nem, hogy kin csap le. Ez amolyan…meglepetés. Nem lehet kiismerni, nem lehet megérteni azt, hogy mi miért történik, mert mindennek oka van, minden összekapcsolódik valahol, a kérdés csak az, hogy a könyv utolsó fejezetéig kell várnunk addig, vagy akár az első néhányban olvashatunk-e már róla. Az izgalmas végeket ugyanis mindig a könyvek végén lehet meglelni, nem igaz? Azokért pedig megéri előtte átolvasni 200-300 oldalt átlagosan. - Én nem ezt mondtam. Csupán arra céloztam, hogy nem lehetett könnyű mellette. Főleg teliholdkor. – nekem nincsenek jó tapasztalataim a vámpírokkal. Egészen pontosabban csak eggyel, de átlagosan sajnos a legtöbbjük már csak ilyen. Nagyképű és fennhéjázó, azt hiszik, hogy mindenki felett állnak, csak mert halhatatlanok. Halottak, akik nem halhatnak már meg. Elég fura helyzet, nem? Bár gondolom ez is emberfüggő, de hallottam olyan híreket is, hogy a vámpírokban az érzések csak fokozódnak, így igazából megtartják az emberi jellemüket, csak sokkalta erősebben él az bennük, mint életükben. Bár egy szavam nem lehet, hiszen én is túl régóta élek már, de nekem jó okom van arra, hogy több, mint száz év elteltével is ugyanolyan lendülettel és hittel keressem szerelmemet, mint az első néhány évben és évtizedben. Nem nyughatok addig, amíg meg nem találom őt. Tudom, hogy él, élnie kell! Ez amolyan…megérzés. Az ember képes megérezni, ha valaki számára fontossal történik valami, igaz? Vagy ez csak hiedelem lenne? Akárhogyan is, de nem tudom elhinni azt, hogy végzett volna vele a vámpír. Túlságosan is fontos ahhoz neki, hiszen kétszáz éve volt, hogy végezzen vele, ő mégis szolgaként tartotta. Nem szándékom megismerni a gondolkodását, csupán csak tényekkel akarom alátámasztani azon feltételezést, hogy Anna még életben van. Mert életben kell lennie. - És akarja? Megismerni másodjára, de ezúttal igazából. – mert végső soron ez lenne a kérdés, nem? Hogy bízhat-e benne annyira, hogy képes legyen hátat fordítani neki, és nem azon rettegni, mikor szúrja a kést a hátába. Annyiféle dolgot találtak ki a barátságról, hogy az ember már nem is tudja, mit jelent mikor barátai vannak. Én úgy gondolom, hogy az igaz barátok akkor is ott vannak nekünk, mikor mindenki más elmegy, ők azok, akik mindent tudnak rólunk és mégis szeretnek, akik a hátunk mögött is csakis jót tudnak rólunk mondani. Az az igaz barát, aki nyomott hagy bennünk, akivel olyan beszélni, mintha önmagaddal tennéd. Olyan közel áll hozzád, hogy szinte egyek a gondolataitok és cselekvéseitek, mintha egy tükörbe néznél, ami megtanult beszélni. - Az nem számít. Nem most volt utoljára becsapva és elárulva. – ezt szerintem ő is tudja. Soha semmi nem ér véget, mindennek van folytatása, aminek a végére csak akkor kerül pont, mikor kileheled a lelked, mikor megszűnsz létezni. Az élet folyamatosan űzni fog, akadályról akadályra terel majd, és választhatsz, hogy szembenézel-e vele, vagy inkább futsz tovább. Az életben mindig van új, valami váratlan. Soha nem láthatjuk előre, hogy mi jön, mert a következő kanyarban minden megváltozik majd. Bele kell nyugodnunk abba, hogy az élet egy örökös menekülés a halál és tulajdonképpen az élet elől. - Ez csak formalitás, vegye úgy, mintha meg se hallotta volna! – nem hittem, hogy ezen fennakad, de mindegy is. Valóban, én is úgy érzem, hogy ez egy futó ismeretség, aminek aligha lesz folytatása. Vagy, ha mégis, akkor nem önszántukból akarjuk majd így. – Keresek valamit, amit régen elvesztettem. – mondom rezzenéstelen arccal, ugyanakkor hangomból kihallható, hogy ez csak egy maszk. Keresek valamit… inkább valakit. Valakit, akit elvesztettem. Valakit, aki fontos. Valakit, aki ott van a nagyvilágban, csak még nem tudom, hogy hol.
♫ Bonny Portmore ♫ - Igen, csak tudja épp e miatt nem igazán hiszek már benne, hogy valaha is lehet jobb, ha egyszer folyton ilyesmibe ütközöm. - és akkor arról még nem is beszélek, hogy egyébként is ki tudja, hogy Gregory reménykedése ellenére is mikor dönt úgy a hátrahagyott maffia, hogy mégis csak le vadász engem, minket. Igazából már tényleg lassan nem is reménykedem benne, hogy bármi is jóra fordulhat az életemben, főleg nem huzamosabb ideig. Mintha csak ez lenne a sorsom, hogy folyton falakba ütközzem akármit is próbálok, pedig én igyekszem. Ott van a munkám, már jó ideje, aztán most a suli, tényleg próbálok átlagos életet élni, nem függni attól, hogy mi vagyok, de mintha a sors nem engedné, hogy ezt megtegyem. Lehet, hogy egyszerűen csak nem ezt a várost kellene választanom hozzá, ahol amúgy is tömegével lelhetők fel a mindenféle veszélyes alakok és lények. Na igen, az én butaságom, de Chris miatt jöttem ide, viszont, ha ő nincs, ha elárult, akkor egyáltalán nem biztos, hogy érdemes maradnom. Talán tényleg hátra kéne hagynom mindent, elmenni valami kisvárosba, ahol egyszerűen csak végigélhetem az életemet és kész, ahol talán nem történik semmi, ahol nem jönnek szembe olyan kis aljas alakok, mint Kenzy... ő volt aki elültette bennem a gyanú első szikráját, és e miatt mentem utána még inkább ennek az egésznek. Vagy mindegy hova megyek így se úgy se lesz vége soha a zűröknek? - Könnyű? A telihold sosem könnyű, de ő segített, hogy át tudjam vészelni, hogy ne bántsak senkit. - sosem gondoltam negatívumnak azt, ami teliholdkor történik, a láncokat, vagy a bezártságot. Inkább ez, mint hogy arra térjek magamhoz, hogy valakit miszlikbe aprítottam, vagy épp megharaptam a legjobb barátomat, miután nem tudtam tartani a kontrollt és ő próbált visszatartani attól, hogy ne tegyek olyat, amit később nem tudnék feldolgozni. Arról már nem is beszélve, hogy az első alkalom milyen kínokkal és fájdalommal járt órákon keresztül a tetejében. Ha nem lett volna ott, hogy tartsa bennem a lelket, hogy néha elterelje a figyelmemet a kínokról, akkor... sejtelmem sincs, hogy viseltem volna el. És pont e miatt olyan rémes ez az egész, hogy segített, tett értem és most kiderül, hogy talán csak valamiféle önző szándék vezérelte, én pedig fogalmam sincs, hogy ezek után mégis mihez kezdjek. Pár éve szó szerint ő az életem egyedüli bástyája, ami fix, ami nyugalommal tölt el, aki segít és most... A kérdésére csak hatalmasat sóhajtok. Mégis honnan tudhatnám? Az is számít, hogy mi volt az ok, de vajon elmondaná őszintén? - Nem tudom... az a baj, hogy nem tudhatom, hogy nem hazudna-e másodszor is, vagy... vagy mi van, ha elmegyek hozzá és megint eltűntet mindent a fejemből, hiszen ez történt. Miért ne tehetné meg újra? - igen... és ez még csak most jutott eszembe. Mi van, akkor ha újra megteszi, ha újra töröl mindent és tiszta lappal kezd. Mi van akkor, ha már volt rá példa, hogy rájöttem erre, ha ez már megtörtént a múltban, akár többször is. Ha egyszer el tudta érni, hogy elfelejtsek mindent, akkor nem olyan nehéz ezt újra megtenni. Nem akarom! Nem akarom, hogy így irányítson. Talán tényleg az lenne a megoldás, hogy szó nélkül eltűnök innen és nem adok lehetőséget a magyarázkodásra sem. Nem tudom, fogalmam sincs hogy mit kéne tennem! - Remélem, hogy megtalálja, ha olyan fontos. - eresztek meg egy halvány mosolyt. Én is kerestem csak épp én önmagamat, de nem volt értelme megtalálni, most legalábbis úgy látom.
- Állítólag soha nem lesz jobb semmi. Csak nehezebb és rosszabb. A problémák jönnek és mennek, de az ember mindig képes rajtuk túllendülni, és valamiért mindig azt hiszi, hogy ezzel már nyert is. Nem lehet nyerni. Csak veszteni, de meg kell próbálni úgy eltölteni az időnket, hogy értelme is legyen. – ez mindenkinek mást és mást jelent. Van aki imád szórakozni, más a magányban leli örömét… változó, hogy az ember mit szeret, de soha nem szabad magába fordulnia. Csak körül kell nézni a világban! Került a szemed elé már depressziós madár? Vagy szomorú fa? Persze, hogy nem, az ember tévedt el valahol útközben, és hiszi azt, hogy könnyebb úgy, ha összeroskad. Soha sem értettem ezeket az embereket, és sohasem követtem a példájukat. Ha összeomlok azzal csak a kudarcomat segítem elő, ellenben azzal, ha tovább megyek. Nem mondom, hogy nem éreztem magam rosszul az évtizedek során, vagy hogy nem fordult meg a fejemben az, hogy esetleg mindez felesleges, mert a szerelmem már vagy halott, vagy nem is emlékszik rám. Megfordult, de nem hagytam eluralkodni a pánikot, a szomorúságot. Meg kell, hogy próbáljon, a nyomára kell akadjak, még ha ez lehetetlen is. Nem tudnám úgy lehunyni a szemem éjszaka, hogy feladtam. Ha lehetetlen is, de megpróbálom. - Nem úgy értettem . Persze, hogy nem könnyű. Szerencsés ember, ha volt, aki segítsen ebben magának. – nekem nem volt ilyen szerencsém, persze apám eleinte próbálkozott. Láncra vert, megmutatta mit kell tennem, hogy ne bántsak senkit. Apám ezt nem érthette. Nála az átok nem aktivizálódott, viszont az apjának, az én nagyapámnak ő segített. Tudott mindent, amit csak tudnia kellett, és ezzel a tudással akart rajtam segíteni. Azonban… elhagytam a láncokat. Az évek múlásával hozzászoktam ahhoz, ami vagyok, és elfogadtam, hogy ez az életem részévé vált. Nem akartam láncokba verve feküdni a kőpadlón és szenvedni, ordítani a fájdalomtól, ahogyan a testem változik. Van, aki annak mondana, de nem vagyok szörnyeteg. Nem laktunk lakott területen, az erdőben vártam meg, míg átváltozom. A fájdalom persze megmaradt, de legalább a sötét falak helyett, a zöldellő fákat láttam magam körül. Fogalmam sincs, hogy mit tettem azalatt a néhány óra alatt, de nem hinném, hogy bántottam volna embert, mert nem találtam holtesteket sehol az erdőben. Apám elmagyarázta, hogy a vérfarkas rátámad az emberre, de az évszázadok megtanították arra őket, hogy megválasszák az áldozatukat. A vámpírokat. Éppen ezért mondtam Connie-nak is, hogy nem lehetett könnyű így a telihold. Se neki, se a barátjának. Eleinte igazságtalanságnak tartottam ezt. Hogy nem választhatok, hogy nem dönthetek, csak… csak megtörténik. Ha tudom, hogy mi aktiválja az átkot, akkor talán mindezt elkerülhettem volna. Talán. - Jó kérdés. Elvégre hatalmában áll. Nem az a kérdés, hogy megbízhat-e benne, mert erre nincs helyes válasz, senki sem tudhatja ezt. A kérdés az, hogy akar-e bízni benne újra. Hogy képes lenne- e kockáztatni. Csakis magán múlik. Hallgasson az ösztöneire! – senki sem mondhatja azt, hogy másodjára megbízhat ebben az emberben. Ha már legalább egyszer megtette, akkor megteheti újra és újra, hogy elfelejtett mindent Connie-val. Felesleges kérdés az, hogy bízhat-e benne. A válasz emberenként lenne más. Itt a kérdés a kockázat, az, hogy képes-e bízni benne mindezek ellenére. Ezt pedig nem tudja csak úgy hideg logikával eldönteni, ezt éreznie kell. Az első megérzés a helyes általában, a többi csak azért van, hogy elbizonytalanítson minket. - Megfogom. Muszáj megtalálnom. – meg kell, hogy találjam. Ha ezer év is kell még hozzá, de a nyomára fogok bukkanni, ráfogok jönni, hogy hol van. Mindegy, melyik országban, és annak melyik városában. Nem létezik lehetetlen, csak az ember szab ezzel a szóval magának gátat. – Szeretné, ha hazakísérném? – fogalmam sincsen, hogy hol lakik, de szívesen kísérem haza, ha igent mond. Nem fogok megsértődni, ha elutasítja az ajánlatom. Elvégre nem ismer engem.
♫ Bonny Portmore ♫ - Az ember... és aki nem az? - halványan elmosolyodom. Tudom, ez már csak kötekedés, látszik is az arcomon, hogy tényleg annak szánom. Nem vagyok ember, ő sem az, vérfarkasok vagyunk, ami még inkább megnehezíti gyakorta az életünket, bár a fene tudja, lehet hogy akkor is üldözne a balszerencse és a rossz sors, ha egyébként szimpla ember lennék. - Eltölteni úgy, hogy értelme legyen... igen, csak aztán folyton elveszíteni, amit már elértünk... - csak sóhajtok egyet, aztán megrázom a fejem. Igen, ez a legnagyobb baj, hogy nehéz újra és újra nekiállni felépíteni valamit, hogy aztán megint elveszítsd, amiért eddig már megküzdöttél. Nem akarok folyton azon gondolkodni, hogy mit veszítettem már eddig is. És azért akárhogy is nézzük, az állatok élete egészen más, nem gondolkodnak annyit és végképp nincsenek olyan ügyeik, mint nekünk, így aztán nem csoda, ha nem találkozunk depressziós madárral. - Épp ezért nehéz elfogadnom azt, hogy mindezek után mégis elárult, vagy lehet, hogy eleve az egész csak színjáték volt, a segítsége és minden. - na igen, ha úgy érzed végre bízhatsz valakiben, miközben eleve félsz a bizalomtól, aztán kiderül, hogy benne sem kéne, hogy talán minden, ami az elmúlt években történt csak átverés volt... hát nem egyszerű kezelni a helyzetet, és akkor még finoman fogalmaztam, hiszen a bőr még csak éppen hogy kezd rendbe jönni az öklömön, az ital még dolgozik a szervezetemben. Finoman szólva is totálisan ki vagyok. - Jó nagy adag sablont hordott itt most össze tudja ugye? - nem bántó szándékkal mondom, abból a halvány mosolyból ez látszik, ami megjelenik az arcomon. Egyszerűen csak tényleg közhelyeket mond, de nem is várhatok el mást. Nem ismerem, nem az ő dolga, hogy rendbe tegye az életemet, vagy megnyugtasson, nem is tudna jó eséllyel. Én se tudnék neki mást mondani, hasonló helyzetben. Egyszer talán majd minden rendbe jön, bár őszintén szólva nem nagyon bízom már benne, mert ha netán mégis megtörténik, akkor ki tudja, hogy mikor fordul fel megint az egész életem, mert jön valami olyan, amiről eddig nem tudtam, vagy még csak sejtésem sem volt róla. Olyan jó lenne tényleg egyszer végre valami nyugodt és átlagos szintet elérni, hogy legyen értelme annak, amit eddig próbáltam, a munkának, hogy elkezdtem a sulit, de újra és újra rá kell jönnöm, hogy minden feleslegesnek tűnik, mert nekem így se úgy se lehet olyan életem, mint akárki másnak. - Haza? Nem hiszem, hogy az most jó ötlet lenne. Nem tudnék most a szemébe nézni, de talán... - nem hiszem, hogy Gregory kidobna, ha hozzá állítanék be, elvégre én segítettek neki, hogy egy ő is megpróbáljon elszakadni attól a közös múlttól, ami volt nekünk, bár esetében durvább, én nem jutottam el addig, hogy embereket öljek, ő viszont nagyon is. - Van hová mennem, de nem akarom ezzel terhelni, köszönöm így is, hogy meghallgatott és... remélem, hogy megtalálja, amit keres. - egy újabb halvány mosoly jelenik meg az arcomon, aztán kicsit oldalra hajolok és egy röpke hálapuszit adok az arcára, aztán szépen fel is állok, hogy egy biccentés után eltűnjek a fák között.
Elmosolyodok a kötekedő szavai hallatán. Soha nem gondoltam volna, hogy ne embernek valljam magam. Vérfarkasok, vámpírok, mindegyikben ott van az emberség szikrája, kiben nagyobb, kiben kisebb ez. A vérfarkas is úgy gondolkodik, mint egy ember, kivéve persze a teliholdat. Mások vagyunk, ez igaz, de nem feltétlen rosszabbak. Találkoztam már olyan vérfarkassal, de még vámpírral is, aki sokkal jobb volt, mint sok átlag ember. Nem a létünk rendeltetése határoz meg minket, nem ez alapján kéne megítélni saját magunkat sem. Persze, sokan ezt így fogják fel, szörnyen látják magukat, ami nem igaz. Ez egy átok, amivel meg kell tanulnunk együtt élni, de ez nem jelenti azt, hogy feltétlen ki kell fordulnunk magunkból. Ugyanúgy megtartunk minden jellemvonásunkat, és csak havonta egyszer kell ezt elvesztenünk. -Senki nem mondta, hogy ez könnyű. Az élet rákényszerít erre minket. – a folyamatos küzdelemre, és egyszer csak úgy fogunk felébredni, hogy nem zavar már minket. Hozzászokunk egy idő után, megacéloz minket az élet, és felkészít a következő csalódásra. Az élet véges, előbb-utóbb úgyis véget fog érni, de vannak olyan pillanatok benne, amik felérnek az örökkévalósággal. Nem fogunk tudni soha sem nyerni ebben a versenyfutásban, mert nincs hatalmunk az élet felet, míg neki felettünk igen. Azonban mi megtehetjük, hogy élhetünk, amire neki nincs lehetősége. Mi kiélvezhetjük a pillanatokat, míg ő nem. - Talán igaza van. – nem ismerem a barátját, ahogyan őt sem ismerem úgy, hogy ezt a kérdést érdemben megtudjam válaszolni. Engem is ráncigáltak már kötélen, mint egy bábot, úgyhogy megtudom érezni azt, ha úgy érzi magát, mint aki csak egy színjáték mit sem sejtő színésznője volt. Azonban, ha valóban csak átverték ennyi időn át, akkor fel kell magának tennie a kérdést: miért? Miért olyan fontos, hogy valaki ennyi időt és energiát áldozzon az átverésére, amit végül keresztbehúz azzal, hogy hagyja kiderülni az igazat. - Természetesen, de mi mást mondhatnék magának? – nem ismerem őt, fogalmam sincsen a baja valójáról, így nem is tudok közhelyeken és sablonokon kívül mit mondani. Annyit tudok tenni, hogy elmondom neki azon dolgokat, amiket talán hallott már, vagy amit talán már tud is, és reménykedem benne, hogy egyikben netán megleli a kérdésére a választ. Persze, ez elég esélytelen, tekintve, hogy a közhelyekből nem igazán lehet választ nyerni, de a kivétel erősíti a szabályt, nem igaz? Én próbálok neki segíteni, de úgy nem megy, ha nem ismerem őt, pár perc alatt pedig lehetetlenség őt megismerni, arról már nem is beszélve, hogy semmi közöm az életéhez, ez a találkozás sem egy gyümölcsöző kapcsolat kezdete minden bizonnyal. - Köszönöm. – bólintok egyet válaszul neki, és pár pillanatig csak figyelem az alakját, amint eltűnik a szemeim elől, de nem állok fel, hogy elinduljak egyből utána, pedig el kéne, ugyanis semmi keresnivalóm sincsen itt. Inkább ülve maradok, és a földre szegezem a tekintetemet. Mindig is tudtam, hogy nem én vagyok az egyetlen a világon, akinek problémái vannak, néhányaknak még sokkalta nehezebb dolguk is van, mint nekem. Soha nem állítottam úgy be a gondomat, mintha én lennék a világon az, aki a leginkább szenved. Én csak egy vagyok a sok közül, aki elvesztette valakijét.
Megfulladok. Zihálok. Menekülök... magam sem tudom mi elől. Végre találtam valakit, ki nem akar ellökni magától. Az apám. Kellek neki s ő is kell nekem, nélküle elvesznék... s felemésztene az erő mi bennem tombol nap mint nap. Órák múltán pihenek csak meg. A vízesés megóv az éjjel. Mögötte rejtőzöm el, a barlang tökéletes menedék. Nem tudom mi elől lelek búvóhelyre. Csendre van szükségem. Meg kell bízkóznom a falakkal miket magam köré húztam. Lángok lobbannak fel, ahogy az erő mivel születtem megelevenedik bennem és életre hívja önmagát. Ebből teremtettem, ez vagyok én. Egy lélek miben a sötétség írmagja pihen már hosszú ideje. Árnyék aminek táncát csak most tanulom, mert lépteim még nem elég biztosak. Megpihenek végre. Gondolataim lassan tisztulnak ki. Kimossa őket a csobogás hangja, derékba töri a tűz pattogása a lassan éledő kétségeket. Curtis az apám és amíg mellettem van, addig nem kell tartanom senkitől és semmitől, mert az apám, a vér akiből születtem, nem engedi többé, hogy bárki újra bánthasson. Ez a kirándulás, amire ma egyedül jöttem az én menekülésem saját magam elől. Elvonulás, ha úgy tetszik a világból, megértése annak ami vagyok, amiből teremtettem. Az éjszaka hangjai sem rémítenek meg de tekintetem többször réved a vízesésen túlra. Hangom, suhogás, morgás, egy-egy izzó szempár, kiáltás, neszek. Megrezzenek, mikor egy ember kiált és hezitálás nélkül török ki a víz rejtekéből. Vér mocska áztat el s ahogy felemelem a pillantásom, egy test kúszik felém, egy férfi élettelen teste, gyilkosa pedig épp engem figyel... én pedig ahelyett, hogy rohannék vagy mozdulatlanságba dermednék, felé indulok. Határozott, gyors léptekkel haladok. Eleget öltem már ahhoz, hogy megrémisszen a halál. – Ki vagy te? – kérdem mikor végre közelebb jutok.
Hhhh...a nyavalyás féreg, azt hitte elmenekülhet. Kegyelmet nem ismerő enyves kezem alól, amiért ilyen újfajta jókedvvel csattogtatja, úgymond villogtatja a szemfogait az emberi társadalomnak. Egy fő szabályhoz tartottam magam, és tartom is a mai napig is. Egy vámpír se keltsen túl nagy feltűnést ebben a nyüzsgő táplálék-forrás központban. - Kérem! - engedtem el fülem mellett könyörület teljes szavait, s azzal a kedvel rántottam le a nedves kövek borította földre. A félelemmel átitatott jelleme egyre messzebb vánszorgott tőlem, szánalmas képet festve előttem. Lassan kezdtem úgy érezni iránta, mint az éjjel előbújó futrinka bogarak nem kívánt megjelenése iránt. Eltaposni lett volna kedvem. Bőkezű áldást színlelve azért hagytam, hadd teperjen. - Arteria o vena? - tettem fel spanyolosan tetszetős kérdésemet előtte, mire egy váratlan, ámde ádáz mozdulattal felkaptam, nyaki csontjától függő ruhaként fellógatva. Sejtelmes vigyoromat elhalványítva tűnt fel gyilkos mosolyom a hold-fény alatt. Az első bőrrel valóérintkezés szemfogaim által, felszabadította a kietlen kaput, az ömlengő vérnek utat adva a torkomban. Ízetlen volt, egyben szegényes is. Alig 1 liter ment le a garatomon, mikor éhségemet elűzve a testet eldobtam magamtól. Tudtam volna még folytatni, ezt az ismert macska egér játékot...de csakugyan valaki félbeszakított. Éreztem közelségét a háborító egyénnek, mégis a faji ösztön túl nagy uralmat vetett önkontrollomra. Így hát felhagytam az étkezéssel, és tekintettem az engem kérdőre vonó személyre helyeztem. - Ezt én magam is kérdezhetném,... bello! - a maradvány vörös ivólétől megszabadulva nyaltam körbe a számat, s akaratlanul is érdeklődő személyemet hoztam felszínre, mint a számon-kérő, apai szigorlatom.
- Kérdezd. – felelem pimaszul s érdeklődő pislogások sorával illetem, miközben a köveken táncolva közelítek felé. Játékos, szemtelen fény csillan tekintetemben. - De én kérdeztem előbb. – Pimasz vagyok és dacos. Főleg hogy ha a kíváncsiság hajt előre és most nagyon is ezt teszi. Lépteim még közelebb visznek hozzá. Elég volt elkapnom a pillantást, a vértől színes ajkakat, hogy tudjam micsoda, mégsem rémiszt meg. Eddig csak egyszer találkoztam hozzá hasonlóval és ahogy apámat is, úgy engem is végtelen kíváncsiság fog el ha a vámpírokról van szó. Tekintetem végigfut rajta, még egy lépés csökkenti a kettőnk között feszülő, udvarias távolságot. Oldalra hajtott fejjel nézek rá. – Culpado ou inocente? – érdeklődve figyelem. A test mit elnyel a víz, már nem felelhet a kérdésre többé. Elragadja a sodrás. Nem kell küzdenie az ellen, hogy a tüdejét megtöltse a hideg forrás. Nem érez félelmet, szíve nem ver pániktól hevesen. Elcsendesülve zuhant a mélybe és nem kell többé rúgkapálva menekülnie a félelem elől, hogy belefullad. Vége. Egy pillantás műve volt csupán, egyetlen perc, mialatt véget ért amit ismert. S mégis tökéletesen biztos vagyok benne, hogy bűnös volt. Mindenki az. Már csak előtte fékezek le. Végigpillantok rajta, akaratlanul nyúlok a puha anyag iránt, a hideg kezekért. Nem azért vonz mert férfi, hanem mert vámpír és én ismerni akarom a lényt, ami a mesékben a sötétségből született és ami csak halált hoz. – Abigail... a nevem, Abigail vagy Abbey, ahogy jobban tetszik. – tekintetébe fúrom sajátomat. Udvarias is tudok lenni ha szükség van rá.
Az ismeretlen szelíd barátkozó énjével büvőlte meg szemeimet. Egy pillantra kizökkentett, és úgy éreztem édes léderc táncát libbenti előttem. Aztán...az enyhén csipős éjszakai fagyban, feleszméltem s mégmielőtt bőre kezemmel érintkezett volna, egy lépést hátra parancsoltam lábaimnak. - Nah lám egy rokonlelket is hozott az éjszakai szellő! - ámultam el hangzatos, számomra honvágyat idéző olasz szavai hallatán. Egy bizarr köntösbe bújt nyalánkság volt ez a számnak. Merni se hittem volna, hogy összefuthatok egy ilyen párával egy ilyen zord külemmű környezetben. A magam után hagyott vérsen telített, kedvbéli fogyasztásomról nem is beszélve. - Nagyon dicsérő ezeket a szavakat hallani önből, kedves Abbey...de - tetteimet sürgetőben, közelítettem meg, idegen-szférát nem türő érdeklödéssel. Miután kezeim tűzesen hamvas arcát fogták közre. - ... hív a kötelességem! - jelentettem ki, majd a hamar kivánkozó közelségében bevittem jelegzetes aromájú illatát az orr-üregembe. Könnyen felismerhetővé tettem, és egy csipetnyit meg is eredt bennem a vért óhajtó szám íze. Ideérkezésem azonban, hányavetve is többszörösön is elég volt, hogy ne kelljen még egy áldozatot vessek. Így tehát, a pillanatnyi kitüremkedett bendőmnek köszönheti, hogy naív önfejűségével még nem faltam fel. - Noche mi Abigail! - nehezen hagytam el boditó aruáját és táncra-hívó küllemet. De sajnos...velem sem tesz kivételt a behajtó üzem. Őszinte leszek...a foglalkozásom híve vagyok. Gondolom nem kell utána tennem, hogy az is maradok.
Megérinteném de elvonja kezeit. Összeszűkölő pillantással követem a mozdulatot miközben ajkamba harapok. Egy pillanatnak tűnik csupán mire ő érint engem, két tenyerébe vonva arcomat. Szavakat intéz felém mégsem felel kérdéseimre. S ez nem tetszik. Nem húzódom el, továbbra is megfigyelője vagyok. Tudni akarom mit gondol, mit érez – ha érez egyátalán – mire vágyik, mi hajtja, mit űz. - Por favor! – állítom meg eltűnődő mozdulatában – Maradjon! Cserébe segíthetek. – ha el akarna tűnni egy láthatatlan erő fogja vissza mozdulatában. Erő mi belőlem tör a felszínre, mi megakadályozza abban, hogy elmehessen, még én keze után nyúlok, mit elvont arcomtól. – A vér miatt? Különben hideg? – kérdem kíváncsian aztán eleresztem őt és nem ismert neszre kapom fel a fejem. A nő önkívületben tombol, dühösen terem előttünk és taszít odébb. – Miért Aro? Tudod, hogy szerettem őt! – könnyektől terhes arca még azelőtt torzul el, mielőtt a férfi akármit is tenne vele. Nem. Ezt a fájdalmat én okozom. Ahogy vérem serken, a haragom felcsap. A nő feje zsongni kezd és a pokoli kín térdre kényszeríti. Felemelkedem és nem kell kilépnem a vízből mert az mintha csak Mózes volnék, utat nyit nekem. Nem tudom kontrolállni azt ami bennem dúl. Soha nem voltam rá képes és Curtis épp ebben segít. De az útnak az elején járunk. S nekem vérem vette a nő, kit elvakít a férfi halála. Nekem pedig eszembe jut anyám, aki részegen szíjat hasít a vállamból, mert a férfi akit szeret, éjszakánként az én szobámba lép és engem szeret... helyette. Még ha ezt a szeretetet én soha nem is kértem. Egyik pillanatról a másikra hallgat el a nő. Kilépek a mederből mit újra víz önt el. Tekintetem a férfire emelem és csak egyetlen szót intézek felé, világossá téve, mit gondolok a nőről és mi lesz az ítélet mit vagy a férfi vagy én de valamelyikünk végre fog hajtani. – Culpado.
Újult cselekmények sora éleződtek ki a pillanatban. Megesett, talán most először, hogy két felé kellett vezetnem a figyelmem. Egyrészt, Abbey-t, aki tobzódó rámenőséggel behízelegte magát a tekintélyemben, másrészt pedig a feltűnő, botrányt festő nőt mustrálva. Meggyanúsító hangneme végig hullámoztatta homlok csontomat. Szerette? Mégis, milyen formájában egy ilyen kárhozatra ítélt gyarlót? Nem helyeslő társasága elindított bennem némi ténykedést, s az indulatot tovább gerjesztette azzal, hogy ebben a légkörben ártatlan szerepet elfoglaló, Abbey-t is könnyed figyelem-kivívassál eltolta magától. Önző tusák egyike az ilyen. Persze, mindezek után sajátos levezetésem alkalmaztam, szemet irritáló gyorsasággal a nő elé irányulva, majdan meg is ragadva, mint imént végzett urával hasonlóságban. - Ha szorult volna magában annyi türelem, hogy tovább rejtőzködik ott a sűrű rejtekében, akkor most nyugodt szívvel engedném el... - uralmam alá szánt szorításommal nehezítettem minden egy levegővételét, ami érdes sikolyt hallatott a fák sűrűjében. Menekülve kapkodott kezeim után, amíg én kezdő monológomat le nem zártam számára. - ... de sajnálatára, egyet kell hogy értsek az itt jelenlévő Abbey-vel. - akceptáló tekintettem tűztem a megnevezett személyre, majd gyorsan felívelő félmosolyom mellette egy könnyed fordítással rángattam ki a nyaki csontot a támasztó gerincoszlopából. A test, elhamvadt falevélként ernyedt el a kezemben, miután végleges búcsúzásul a férje mellé vetettem, hogy a kérése ne maradjon idegen. Jól végzett teendőmet, egy mandzsetta igazítással pecsételtem meg, zsarnoki empátiát sugallva a két holttestnek. De Abbey...nos, drága jelenlévő Abbey-nk, mégmindig nem tágított a mostan történt történések alatt sem. Hát nem vérlázító egyesekben meg látni azt a tulajdonságot, mi bennünk is éppolyan jellegzetes vonás? Megrendülni se volt kedve, sőt mi több, ő volt az ítélet végső kihirdetője. Tetszik nekem, jóval mint ahogy az emberek vagy más lények iránt mutatni szoktam. - És most hogy ezt lapátra tűztük... - enervált mozdulattal sorral piszkáltam odébb a kimúlt tetemeket lábammal, mire Abbey tekintetét közrefogtam az enyéimben. - Mihez lenne kedve, sorcière? - francia nyelvet-tudásomat beépítve irányítottam dominánsan a beszélgetésünket. Már az első találkozás által, kitudódott micsoda ő. S ez a megfelelő pillanat, hogy hatalmaskodó faji-ismerettel kezdeményezek előtte, látva milyen hatást gerjesztek vele.
Valami furcsa és megfejtetlen oknál fogva vonz magához ez a teremtmény, aki épp oly könnyedén sugározza a francia előkelőséget, a spanyol gyarmatos hangulatot és az ókori brutalitás gyilkos művészetét, mint ahogyan az emberek egy falat kenyérbe harapnak. Ezek fennkölt párosítása pedig valamiért arra ösztönöz, arra sarkkal, hogy még többet akarjak tudni róla. Tudja mi vagyok de nem riasztja a gondolat, ahogy engem sem tud eltaszítani a mocsok való, hogy ő egy vámpír. Végez a nővel, ahogy végzett a férfival is. Kényelmesen igazgat a mandzsetta gombjaim de az én tekintetem a vízben pihenő testek felett pihen. Beszennyezik ezt a forrást és ez nem tetszik nekem. Anélkül hívom az erdő vadjait, hogy egy szót is szólnék. Éhes ragadozók, nagyvadak érkeznek a zsákmányhoz. Mi pedig mint meghívott vendégek pihenünk a tó szélén és egy pillanatra sem kell félnünk. Figyelmem visszafordítom a férfi felé. – Kezdetnek idegen, igazán kiváncsi volnék a nevére... – megragadom a tenyerét – arra, hogy az érintése csak akkor ilyen meleg ha vért vesz magához... - teszem fel a már feltett kérdéseimet szándékosan – arra, hogy a férfi bűnös volt vagy ártatlan... – közel lépek és tenyerét, ujjait az arcélemhez emelem, oda, ahol felszakadt a bőr és vér szennyezi most a nő miatt, ki ellökött, mikor megjelent. – S persze azt is tudni szeretném, hogy kívánod-e a véremet... hogy szeretnéd-e tudni, hogy a látszat igaz-e, hogy zsenge és törékeny-e ez az íz vagy karcos, haragos, mélabús olykor talán még édesen hívogató is? – oldalra ejtem a fejem, eleresztem a tenyerét. Bátor vagyok, sokkal bátrabb, mint kellene, jól tudom, mégsem tud eltántorítani, mégsem vagyok hajlandó elereszteni bűvkörömből, mi varázserő nélkül tartja fogságban. – Szóval Mr. Bájoló. Elárulod a kiléted vagy tovább rejtőzöl az árnyak mögött? – kérdem szelíden, el-el táncolva s mégis közel.
A letelt percek zöme, kezdődött meglepettséggel és ugyanolyan mértékű kívánattal is. Az önön-kívüli ajánlata csábító volt, mégis veszéllyel-teli egyveleget kevert benne. A buktatót éreztem és sejtettem, s az óhaj alatt felszakadt szavai, méginkább arra ösztönöztek, hogy nem mondjak helyeslő választ cselekményeire. Fintort nyomtam az orromra, mintha csak bűzös-rossz oldalát éreztem volna a dolognak. Majd, mérsékelt önuralommal hátrább araszoltam. - Pazienza, pazienza...mi Abbey. - jártam körül, mint éhes sakál szokás az elhallott, hamvas tetemet. A koncentrikus köröket, igen bőszen kisebbre zártam, mire hátának állva közelebb férkőztem hallójáratához. - Mi lenne ha ezt egy csevejt egy kellemesebb légkörben folytatnánk tovább? - tettem fel az érdekből felkínált kérdésemet, mely dipoláris érzületet sejtetett a háttérben. Kínált fenyegető hangvételt, s optimális helyet arra, hogy könnyen végezhessek vele, vagy... Boszorkány lévén, még hasznomra is válhat. Szimpátiát kiváltó varázslatai alatt ez nem is volt kérdés számomra, hiszen precíz feltakarítást végzett, ami számomra, nos valljuk be, csak időigényes kötelességem. - De előbb... - simultam közel testéhez, önös céljaimat követve, s a könnyed ruhaanyagot megemelve egy igen kihívó darabra bukkantam rá. - ... hmmm, látom az elővigyázatosság csaknem hiányozhat a öntörvényű észjárás mellett. - mosolyodtam el, majd az kezembe markolt üvegcse vérbénát a folyóba dobva, szabadultam meg minden gátlást okozó hozzátevőtől. - Ne habozzon választ adni, Abbey! - mostanra eltűnő közelségünk, némi oltalmat is jutalmazott csillapíthatatlan éhségemnek mit a látványa egyre zavarosabb vizekbe terelt. Szembe fordultam az erdőnek, szöges, vérszemet mutatva. Kész voltam elrugaszkodni, és tovább állni, míg a folyamatban lévő válasza útmutatót nem ad.
Óhatatlan tombolással veri testemet szívem. Türelem, türelem, hogy gyűlölöm ezt a szót, mi annyiszor hangzik el és én mégis képtelen vagyok megtanulni. Heves vagyok és amit akarok, azt azonnal akarom, a pillanat hevében és nem később, nem körültekintő óvatossággal hanem fellobbanó szenvedéllyel. A türelem az igazságot eltorzítja, hamissá teszi, átformálja. Nekem nem kellenek fals képek, mű, remek remények. S mégis várakozásra kényszerít még cápaként köröz, minden léptével egyre közelebb és közelebb férkőzve a már távolságot leromboló reszketést követelő de mégis nyugalomban álló testemhez. Hozzám simul, tekintetem lehunyva hallgatom szavait. Gyermek vagyok, hozzá képest dacos, akaratos ifjú aki nem enged abból a tudásvágyból mi lénye iránt szomjazik és mégsem rettenek meg tőle, még akkor sem mikor oldja a nyakláncot és elhajítja azt, mi halkan csobban a vízben. Mielőtt ellépne, felé fordulok. Mellkasom az övének simul, kihívóan pillantok tekintetébe. - Indulhatunk. - félnem kellene tőle és talán félek is... most azonban a kíváncsiság sokkal jobban hajt előre semmint lemondanék egy ilyen lehetőségről. Vele tartok, nem is igazán érdekel hova csak az, hogy feleljen a kérdéseimre amik előrébb hajtanak. Elfordul, a tavat fürkészi, én lépek utána, ezúttal én feszülök hátának, arcom lapockái közé fúrom, mély levegőt veszek. Vérem csöppen, elcsendesedem egy pillanatra. - Nem kell tartania tőlem. - csendes vagyok miközben elhúzódom. Nem vágyom ellenségre, azt pedig a férfi is tudja, hogy egy magam fajtának a verbéna nem nyújt nagyobb védelmet, mint az ereje. S ha akarom, épp olyan pőre fájdalmat vagyok képes okozni neki, mint a nőnek, ki miatt most vérzem.
Vérszomj. Mostanában a legfőbb mozgatórugó az életemben. Másoknak ott vannak a szeretteik, a munkájuk, a tanulás vagy valami hobbi, amit nagyon szeretnek, és ez hajtja őket mindennap, ez a mozgatórugójuk nap-nap után. Engem a vérszomjam hajt. Próbálok nem figyelni rá, próbálom elnyomni szinte mindenféle módon amit csak kitalálhatok: olvasok, tanulok, kocogok, beszélgetek valakivel hátha akkor nem kell rá odafigyelnem. Mert elég, ha csak egyszer lankad a figyelmem és kezdek arra fülelni, amit a vérszomjam "sugall" és onnantól nincs megállás. Mindig ugyanaz van. Először csak a közelemben lévők beszélgetéseire figyelek a hangjaikra, amik szinte bekúsznak a fülembe aztán a szívdobbanásaikra terelődik a figyelem. Mintha a macska figyelne az egér neszezésére én is úgy hegyezem a füleimet erre. Úgy hallom mintha a füleimet a mellkasukra tapasztanám és alig pár milliméternyire zakatolna, pumpálná a vérüket. Ohhh igen, ha elég közel vannak, akkor szinte azt is hallani vélem, ahogy a vérük csörgedezik az ereikben. Próbálok nem figyelni rá és arra koncentrálni, amit épp előtte csináltam. A szemeim szinte kiguvadnak, ilyenkor úgy fúrom a tekintetemet a könyv soraiba, amit olvasok, a tollam átszakítja a papírt, mert szinte már vésem a lapot, ahogy írni próbálok, de semmi sem segít. A figyelmem folyamatosan vissza-vissza kalandozik, egészen addig, amíg végül már nem tudok másra koncentrálni. És akkor elhalványul minden körülöttem. Csak ezek a hangok maradnak, ezek csengenek folyamatosan a fülemben. ~ Jöjj velem! Ölj velem! - hallom újra és újra mintha csak valami hipnotizőr súgná a fülembe pedig csak a saját hangom az, a vámpír énem hangja. Küzdök, vergődöm, néha hangosan vitatkozom saját magammal, mint valami elmebeteg. De mindig vesztek és ilyenkor belevetem magamat a város vagy az erdő sűrűjébe. És ismét győz a vérszomj, vadászni indulok valaki pedig több, mint valószínű, hogy ebbe belehal, mert elszakad a cérna és teljesen kifordulok önmagamból. Ma is ez történt. És ma még rosszabb, mert még ráadásul telihold is van, ami azt jelenti, hogy a farkas énem is sokkal erőszakosabban igyekszik kitörni belőlem, mint általában. Egész délután az albérletben ültem a szobámban egy beadandó felé görnyedve a trójai háborúról, és talán nem is lett volna gond, hogy ha sima átlagos bérházban lakunk Bojana-val, de nem nekünk természetesen a Cafe feletti tetőtéri lakást kellett kivennünk, ami késő estig nyitva tart. Én pedig már egy ideje nem ettem és a vendégek által keltet zajok, hangok végül meghozták a hatást. Ennek köszönhető, hogy megint Mytic Falls-ban vagyok. Mintha magamon kívül lennék, úgy kutakodom valaki lehetséges áldozat után. Az elém, az egész testem erre állt rá, a testem úgy működik és reagál mindenre, mintha csak egy gép lennék, amire egyedül a vadászat nevezetű programot telepítették. Nem is tudom már mióta, de talán órák hosszat cirkáltam az utcákon, de nem találtam semmit és senkit, ami ehető volna. Aztán az éhség végül az utcáról az erdőbe űzött, hogy miért azt én sem tudom megmondani. Ilyenkor nem cselekszem racionálisan. Bízvást mondhatom, hogy minden kétséget kizáróan az ösztöneim hajtanak, azok vezetnek. Szinte minden kiesik abból az időből, amíg eljutok oda, ahol vagyok, de aztán egyszer csak a vízeséstől nem messze állok egy tisztáson. Úgy fújtatok akár egy dühödt bika vagy egy kimerült véreb. Az agyam egy távoli, tompa sarkában azonban realizálom, hogy ismerem ezt a helyet, sokszor jártam már itt. A fák és a rajtuk lévő mély karmolásnyomok...Régen ide jártunk átváltozni Bori-val. Nem értem miért pont idejöttem. De több, mint valószínű, hogy a bennem élő farkas, ami most a teliholddal erősebb, mint lenni szokott, az vezérelt ide. Úgy tűnik a régi kötődés még most sem gyengült meg annyira, hogy ne vágyódjon ide a vérfarkas felem. De most, hogy itt vagyok, úgy állok itt, mint aki elveszett az erdőben és nem tudja, hogy merre és hogyan tovább. Mintha csak kiürült volna, az elmém úgy állok itt és bámulok magam elé értetlenül. Olyan érzés mintha a vérszomjam is tovaszállt volna és vele együtt minden határozottság és "terv" is köddé vált a mai éjszakával kapcsolatban. Tanácstalanul álldogálok a régi "átváltozós" tisztás kellős közepén. Még arra sem emlékszem, hogy hogyan kerültem ide...
Örültem e annak, hogy nincs itt Theo, most este? Igen, mert tudtam, hogy mivé fogok változni órákon belül. Tudtam azt, hogy farkas lesz belőlem, hála a teliholdnak és ez ellene semmit se tehetek. Vannak olyan dolgok amiket hiába szeretnék irányítani még se fogunk tudni. Számomra az átváltozás ilyen volt. Soha nem lennék képes lemondani róla, még akkor se, ha következő órában a lehető legnagyobb szenvedés fogja átjárni a testemet, hiszen amint vége a fájdalomnak nem marad más, mint a puszta szabadság és az állatias ösztönök. S pontos ezek az ösztönök miatt nem szerettem volna, ha itt marad Theo. Féltem attól, hogy esetleg farkasként nem ismerném fel, hiszen megváltozott az illata. Tudom, hiszen éreztem rajta még emberként is a vámpírok jellegzetes aromáját, így bele se merek gondolni, hogy ez mekkora erővel bírna rám pár óra múlva. Talán képes lennék még neki is esni, esetleg bántani, azt pedig nem szeretném. Szeretem őt és akit szeretünk, azt soha nem akarjuk bántani, vagyis szánszándékkal nem. Lassan kibújtam a farmeromból, leraktam az ágyra, majd pedig követte azt a pólóm. Pár perccel később pedig a melltartóm és hamarosan a fehérneműm többi darabja. Nem sokkal később pedig megéreztem a hold erejét, amint beszűrődött az ablakon keresztül és másodpercek alatt át is vedlettem. Átváltozni? Hmm, nem igazán. Inkább csak felszínre engedtem azt, aki vagyok. A fekete és gonosz bestiát, ami minden egyes telihold előtt türelmetlenül toporzékol és alig várja, hogy végre szabaduljon a testbe zárt börtönből. Nem tétováztam, mert hamarosan már ki is futottam a házamból, a végig a folyóson, majd pedig egészen le az utcára. Ott még egy pillanatra körbe is nézek és még másodpercek erejéig az is eszembe jut, hogy Theo vadászni indult. Reménykedtem abban, hogy elég nagy az erdő ahhoz, hogy ne találkozzunk. Ne így.... De mire észbe kapnék arra leszek figyelmes, hogy faágak roppannak a lábam alatt és már réges-régen az erdőben vagyok. Hamarosan egy vonyítás hagyja el az ajkaimat és megérzem az erdő csalogató szavát és illatát, s ez elegendő is ahhoz, hogy minden mást elfelejtsek. Figyelem a faleveleket és egyre beljebb rohanok, de egy idő után lassítani kezdtek és a lépteim is szinte hangtalanná válnak. Osonok, mintha valami veszély lesne rám, pedig egyszerűen csak azt akarom felmérni, hogy van-e itt valaki a sajátjaim közül, de nem érzek senkit se. Hiába szimatolok nincs ismerős érzés, végül pedig elfordulok a vízesés irányába, mert ott van egy remek ösvény, ami levisz a vízhez és néha muszáj oltanom a szomjamat is, ami a rohanásnak köszönhetően egyre erősebben érzek. De alig, hogy ráérek a szokványos ösvényre megérzek egy ismeretlen, de ugyanakkor annál visszataszítóbb illatot. Vámpír... A szám megremeg és egy morgás hagyja el azt. Sietve rohanok a rothadó szag után, irányába, majd hamarosan meg is pillantok valakit. Lépteim lassulnak és szinte úgy osonok felé, mint amikor a vad becserkészi az áldozatát. Végül kilépek a bokrok takarásából, de ajkaim nem barátságot tükröznek. Sokkal inkább vicsorgok és morgok rá, mint aki arra készül, hogy megöli őt... A szemeimmel nem eresztem őt, de abban se ül semmilyen fajta kegyelem vagy barátságra utaló szándék. Abban is csak az undor és az ölési vágy jelenik meg, mintha semmi más nem éltetne és semmit nem éreznék azon kívül, hogy ő vámpír.
Megszűnt létezni körülöttem a világ. Legalábbis olyan értelemben, ahogy egy ember számára létezik. Amikor eljön az a pont az éhségemnek köszönhetően ahonnan már nincs visszaút, a testem megváltozik és nem csak fizikai értelemben. Nem csak arról van szó, hogy kinőnek az agyaraim akár egy vámpírnak bár az övékénél azt hiszem nagyobbak vagy elváltozik a szemeim színe vagy, hogy ha akarom, és ha úgy érzem, veszély fenyeget, képes vagyok karmokat növeszteni. Nem ennél többről van szó. Az emberi érzékelésem akárcsak az elmém teljesen eltompul, és úgy érzem, hogy a halandó részem mintha csak valami külső megfigyelő lenne, bezártságra kárhoztatva kénytelen figyelni maga körül a világot és nincs befolyása arra, amit a teste tesz akármi is az. A legtöbb emlékem itt szokott véget érni...Nem emlékszem arra, ami az után szokott történni, amikor olyan szélsőségesen hanyagolom a táplálkozást, hogy végül bekattanok, és úgy indulok vadászni. De amikor még "magamnál vagyok". Nem úgy tapasztalom meg a világot, mint az emberek. A látásom...egy szimpla patkányt észreveszek olyan távolságról, amiről már egy ember képtelen lenne. A szaglásom...olyasmiket is képes vagyok megérezni, amit a halandók sose, például a levesbe külön érzem az összetevők illatát akár a német juhász és a hallásom...ezer apró nesz közül is képes vagyok kiszűrni azokat, amelyek számomra fontosak. Egyszerűen hihetetlen és amilyen rettenetesen ijesztő elsőre...épp olyan csodálatos is. Azt hiszem, talán úgy látom ilyenkor az erdőt, a várost, az egész világot, mint amikor vérfarkas voltam, de azokra az éjszakáékra sose emlékeztem. Talán ha ez is megmaradt volna a memóriámban és nem csak az átváltozás fájdalma vagy a horrorisztikus felfedezések a következő nap hajnalán, akkor lehet, hogy jobb sorssal viseltettem volna a méreg iránt az ereimben. És akkor talán sose másztam volna bele ebbe az őrültségbe. Késő bánat... Úgy állok most a vízesésénél akár egy élettelen fadarab. Akármilyen ostobán is hangzik, de nincs egyetlen gondolatom sem csak egyszerűen...vagyok. Azt hittem, hogy az érzékeim zsákmányhoz vezetnek, vérhez, ami után már olyan régen vágyakozom, de ehelyett csak egy koszos tisztásra vittek ahol régen mindig átváltoztunk azzal az átkozott Bojana-val. Hallom a levelek susogását, a víz csobogását, az állatok neszezését, érzem a szél fuvallatát az arcomon, látom, ahogy a leheletem apró köd képében hagyja el az ajkaimat, majd páraként oszlik szerte a hűvös éjszakai levegőben. De ez mind csak dühít...Ahogy lassan tudatosul bennem, hogy semmi, de semmi értelme sem volt idesietnem, mert nem találtam itt semmit sem, ami ehető lenne, úgy fokozódik a haragom és árad szét egyre jobban az ereimben lassan teljesen elborítva az agyamat akárcsak vérfarkas koromban. Aztán végül mégiscsak felcsillan a remény. Először csak a lopakodás neszeit hallom a bozótosból. Rögtön "hegyezni" kezdem a füleimet és szinte mozdulatlanná merevedem, nehogy bármi nesszel bezavarjak saját magamnak. Aztán már a szívdobogást is hallom szóval akármi is ez elég ostoba ahhoz, hogy felém közeledjen. Majd ahogy a szél is fordul már a szagát is érzem...vérfarkas. Megvolt rá az esély, hogy összefutok ma eggyel. Azt hiszem, ismerek is egyet...Kendra. Amikor végül kilép a bokrok közül és rám vicsorog, viszonozom a gesztust. Az éhséget sugárzó tekintetem szinte átdöfi a vérfarkast a karmaim pedig önkéntelenül is kinőnek, de nem is törődöm a fájdalommal. Fekete...azt hiszem Kendra is fekete vérfarkas alakban. Akár Ő is lehetne. Kit érdekel? Ebbe ugyanúgy vér folyik akár egy emberbe, szóval ugyanúgy ihatok belőle. Az már biztos, hogy harc nélkül egyikünk sem adja fel. Ketten léptünk erre a tisztásra...de csak az egyikünk fog élve távozni innen... Ha rendszeresen ittam volna, akkor nem is zavartatnám magam, mert esélye sem lenne...de most ki vagyok éhezve, mert az ostoba emberi felem saját magát éheztette nem törődve a ténnyel, hogy ilyenkor még rosszabb mintha rendszeresen inna. A vérfarkas érezheti, hogy a szívdobogásom felgyorsul, de nem a félelemtől, hanem az izgalomtól. A sors váratlan lehetőséget dobott elém az éhségem oltására. A gondolataim pedig egyre inkább kezdenek ismét racionális alakot ölteni...egy vadász, egy ragadozó szempontjából racionálisnak tűnő alakot. Le sem veszem róla a szememet. Szisztematikusan kajtatok a testén bármilyen seb vagy egyéb gyenge pont után. Egyenlőre nem találok ilyesmit, mégsem leszek olyan dőre, hogy én támadjak elsőként. Nem, nem...hadd fárassza csak magát. Ha már eléggé kimerült, vagy pedig a sorozatos sikertelen támadások miatt bekattan és hibát követ el akkor majd végzek vele. Emlékeim szerint vérfarkasból még úgysem ittam sose. Itt az ideje kipróbálni.
Kezdőlap
//
|| szószám ||