Neztem ahogy leul, de nem megyek oda hozza. - Latom most mar nem szolsz hozzam. - mondom halkan majd oda megyek a vizhez. Kiskoromban a baratokkal mindig bent voltunk a vizben. Az is lehet, hogy most is bemegyek.
Tudom,hogy mi a célja azzal,hogy bemegy a vízbe. Az hogy elcsábítson. De ez nem fog összejönni. -Sokat akarsz a vízben tölteni, vagy elég a tíz perc is?-kérdeztem színtelenül.
- Mi a bajod??? - kerdezem mikozben a vizben vagyok es fele fordulok. - Oke hogy miket tettem, de nem kene ilyennek lenned! - mondom duhosen, de szomoruan.
-Még azf kérdezed,hogy mi a bajom? Megáll az eszem...-nézek rá,de továbbra is,szintelenul beszélek hozzá. -Jobb lett volna bele se kezdeni semmibe....-dobtam egy kovet a vizbe.
Csak sétáltam,és probáltam a gondolataimat elterelni.Nem ment...Egyszerűen nem ment..Mikor meghallottam a hangját elszomorodtam. Nem tustam mitévő lehetnék.Lassan visszafelé kezdtem menni,és nem sokkal előtte álltam meg.
-Nem tudom mitévő legyek.... Nem tudok nélküled lenni...De ezt sem bírom sokáig.-suttogtam, és lenéztem a földre, mert nem tudtam mit kellene még csinálnom.
-Ugye te sem gondolod komolyan,hogy ezt bírni fogom...Hogy le kell állítanom téged....ennyiszer...idegekkel nem bírom...-suttogtam, és közelebb léptem hozzá.
Igaza van, nem kérhetem tőle azt, hogy ezt mindig végig csinálja. De mit tehetnék amikor megigéznek? Miatta nem iszom a verbénát, mert ha baj van akkor tudok adni neki a véremből, de... De nem akarom elveszíteni, mert szeretem őt. - Maximum iszok verbénát, hogy ne tudjanak megigézni. Vagy jobban vigyázok magamra. De nem fogom megölni magamat. - mondom miközben a szemeibe nézek, mikor közelebb lép hozzám.
-Igyál verbénát. Tudom,hogy miattam nem ittál eddig, de...ezt nem akarom többet...Inkább igyál, és megiszom a verbénás véredet, de ilyet ne...Még a farkasharapás is elviselhetőbb.-suttogtam, és aztán megsimogatva magamhoz húzva öleltem meg őt.
Jól esett az, hogy megölelt, mert ez azt jelentette, hogy nem fogom őt elveszíteni. Ha elment volna és soha többé ne látom őt, akkor én abba belepusztultam volna... Nem bírtam volna ki az ürességet amit maga mögött hagyott volna. - Szerzek verbénát és iszom, csak ne menj el. - suttogom miközben én is megölelem őt.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Május 17, 2014 12:10 am
Egy darabig nem szóltam semmit, csak érezni akartam testének érintését, és azt ,hogy velem van. Egy puszit nyomtam hajába, és mikor eltávolodtunk a szemébe néztem, majd egy apró puszit nyomtam ajkaira is.-Fáradt vagyok...-suttogtam.
Lágyan visszacsókoltam, majd bólintottam. Egyikünknek sem volt könnyű napja, és igazság szerint én is eléggé fáradt vagyok. - Én is eléggé fáradt vagyok. Most jobb ha haza megyek, majd valamikor találkozunk. Remélem. - mondom még egyszer megcsókolva őt, majd vállamra kapom a sporttáskát és elindulok vele hazafelé.
A JÁTÉKTÉR SZABAD! //köszi a játékot. Majd megbeszéljük, hogy mikor és hol játszunk még, ha majd lesz hozzá kedved.
Mindenkiben van valami, ami miatt lehet gyűlölni, vagy csak ürügyként használni, amiért nem a szívem csücske. Nos, az emberek többségével én nem ápolok jó viszonyt. Megtanultam már, hogy adjak könnyen senkinek a szavára és magamon kívül senkiben sem bízhatok. Még Nealben sem, pedig régen gondolkodás nélkül rábíztam volna az életemet is. De nem csak a véleményem változott meg, én magam is változtam. Talán kiállhatatlanabb lettem, de ha jobban belegondolok, aki elég edzett, az még mindig tudja tartani velem az ütemet. Annyira viszont már ismertem ezt a kis hárpiát, hogy tudjam idősebb nálam, és én most egyébként sem voltam kirobbanó formában ahhoz, hogy csak úgy elbánjak vele, ha épp arra kerülne a sor. Magamat ismerve pedig kötve hiszem, hogy rövid időn belül nem provokálom ki azt, hogy elbánjon velem.. De ki tudja, talán Neal akkor számításba vesz majd, ha kiderül, hogy bajom esett.. Talán hagynom kellene, hogy egy kicsit ellássa a bajom.. - Mindig tudtam, hogy rossz lélekbúvár vagy.. – forgattam a szemeimet. Ám ez még mindig nem elég provokáció, ha valóban fel akarom ébreszteni a haragját. Már ha a puszta jelenlétem még nem hergelte a végletekig. – Egyébként pedig nem látom felvésve a neved egyik fára, fűszálra vagy hullámra se, szóval higgadj le, Bogaram.. – húzódtam hátrébb tőle. Igazából irritált a közelsége, meg a tudat, hogy amire készülök az egy cseppet sem lesz kellemes. Ha mákom van, akkor nem csak nekem.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Soha se szerettem a gyenge ellenfeleket, hiszen abban nem volt semmi poén, semmi kihívás. Leena, gyenge volt, de annál inkább harapott a dolgaimra és ezt nagyon is élveztem. Kíváncsi voltam arra, hogy valaha meg fogja-e tanulni, ha meglát, akkor forduljon sarkon és tipegjen el minimum kétszer olyan gyorsan, mint jött. Egyelőre még nem tanulta meg a leckét, pedig eddig is kiéltem rajta a rosszabbik énemet, de természetesen mindig vissza fogtam magamat. Nem akartam teljesen elvenni az életkedvét. Inkább csak a lényeges információkat jegyzem meg. Minek jegyezzek meg minden apróságot, ha vannak olyan dolgok is, amiket később fel tudok bárki ellen használni? - néztem rá mosolyogva, majd kiszedtem az arcomba hulló hajamat. Mosolyogva figyeltem őt, mondhatni egyre nagyobb lett a mosolyom, hiszen eldöntöttem, hogy nem fogom hagyni neki, hogy felhúzzon. Elkaptam a kezét, amikor távolodni próbált és közelebb rántottam magamhoz. - Régen az ilyen hangnemért kivágták volna a nyelvedet, de én szívesen megteszem neked most is. - mondtam neki mosolyogva, majd közelebb hajoltam hozzá és a fogaimat végig húztam a nyakán, ezek után pedig ellöktem magamtól és közben elengedtem. - Nem értem, hogy miért nem mész el. Egyszer tényleg az életedbe fog kerülni az, hogy a közelemben vagy és egy könnycseppet se fogok ejteni. - mondtam neki gúnyosan és közben végig őt figyeltem.
♫ Crowling ♫ Már messziről hallani lehet, hogy az erdő nem olyan csendes, mint amilyennek így éjszaka környékén lennie kellene. A nap már órákkal ezelőtt lement, én pedig egyszerűen képtelen vagyok rászánni magam, hogy haza menjek. Nem megy... túl sok ez most. Tudom, hogy elé kellene állnom és egyszerűen rákérdeznem, de túlságosan sok az árulkodó jel, túlságosan sok minden mutatja azt, hogy ő az... ő csinálta. Négyszáz év... négyszáz év! Ez egyszerűen elképesztő és fogalmam sincs, hogy miért tette. Persze még most is próbálom elhitetni magammal, hogy nem így van, hogy más volt, hogy nem Chris művelte ezt velem, hogy nem ő mászott bele a fejembe, hogy nem ő volt, aki azzal az ismeretlen boszorkánnyal kitöröltetett mindent, de túlságosan sok a kétely, túl sok a gyanús körülmény. Azok a dolgok, amiket Kenzie mondott, persze csak átverés volt, Chris szerint átverés, szerinte csak őt akarta befeketíteni, de miért hinnék neki ezek után, hogyan hihetnék neki mégis? Újabbat húzok a földön mellettem pihenő üvegből. Őszintén szólva már azt sem tudom, hogy pontosan mi is van benne, de valami erős, mert az első jó néhány korty nem érintett túl jól. Marta a torkomat, nem is kicsit, már csak azért is, mert nem vagyok hozzászokva az ilyesmihez, nem szoktam inni, főleg nem erőset, de most valahogy máshogy nem viselném el ezt. Jelenleg pedig már ott tartok, hogy nem is érzem igazán, hogy mennyire marja a torkomat, már épp elég hiányzik belőle ahhoz, hogy megszokjam. Megtörlöm az arcomat, mert nem kellene... nem kéne sírnom, inkább dühös vagyok, csak valahogy ez is így jön ki rajtam sajnos. Mar belülről a harag. Ha tényleg képes volt erre, ha mindezek után még maga mellett is tartott, akkor... akkor egy aljas, alávaló csúszómászó, és akkor én megvárom a teliholdat és... Megrázom a fejem, nem lennék képes rá, még így sem, ha végeznék vele, ha megharapnám, akkor hogy élnék utána tovább? Csak tudni akarom, hogy miért tette, ha tényleg ő volt, tudni akarom, hogy mi értelme volt. Újabb méretes követ hajítok el a víz felé. Nincs telihold, de az erőm akkor is nagyobb, mint egy átlag embernek, ez abból is látszik, hogy a vízesés mentén több fa is elég rendesen megsínylette a tombolásomat, az öklömről nem is beszélve, ami úgy istenesen vérzik, de hidegen hagy, majd begyógyul és szerencsére ennek a rémes izének, amit iszom nem is érzem kifejezetten a fájdalmat.
Tovább, tovább, tovább! Csak ez az ez szó ismétlődik a fejemben újra és újra, én pedig hiába akarok hátat fordítani és elmenni, egyszerűen nem megy, hogy így tegyek. Kísért ez a hely, és valamilyen megmagyarázhatatlan módon magához húz. Persze, tudok én erre választ találni, ha nagyon keresni akarok. A kétségbeesés. Már nagyon sok helyen kerestem őt, bejártam az országot utána, de csak kihűlt nyomokra, vagy a kínzó semmire bukkantam rá. Zsákutcák, folyamatosan zsákutcákba jutok, de ennél több kell, hogy megforduljon a fejemben a leállás gondolata. Megfogadtam, hogy megtalálom, nincsen visszaút most már. Viszont, ahogy múlnak a napok és az évek, egyre inkább erőt vesz rajtam a kétségbeesés, hogy mégis hol lehet, és mit csinál. Ezért vagyok itt. Sejtem azt, hogy nem fogom itt megtalálni, de attól még tehetek egy próbát. Már órák óta járok itt, de semmire nem bukkantam, semmilyen célra nem vezetett az utam. Nem szokásom látványosan dühöngeni, most sem borulok ki, csak csalódottan nyugtázom magamban a tényt, hogy egy újabb helyet húzhatok ki a listámról, már ha vezetnék egyáltalán ilyet. Jó memóriám van, megjegyzem hogy hol voltam, hiába a hosszú élet, én nem felejtek. Talán kéne, talán el kéne felejteni mindent, ami a múltban történt, de… nem vagyok rá képes. Mások szemében gyengeségnek tűnhet ez, az én szememben azonban ez sokkal inkább erény. Ha képes lennék elengedni őt, akkor azzal elárulnám a szerelmünket. Számomra pedig ez mindennél előrébb való. Keresni fogom őt, amíg csak élek,, mindegy, hogy hónapok, vagy évszázadok múlva, de megtalálom. Egy olyan világban, ahol ő nincs mellettem az én létezésem nem több, mint puszta jelenlét. Úgy szeretni valakit, hogy nem láthatod, nem érintheted, csak az emlékét őzöd magadban… szinte megőrjít. Ő a részem. Üres az ágy nélküle, az étel íztelen és a világ is sokkal kihaltabbnak tűnik. Nem tudok úgy mosolyogni másra, ahogy rá, nem érzem magam sehol sem otthon a világban. A fejembe éget az arca, a pillantása, a hangja… felidézem magamban újra és újra, de nem lesz jobb kedvem tőle. Csak még erősebben érzem a hiánya okozta fájdalmat. Hozzá vagyok kötve, valami láthatatlan szál összeköt vele. És nem találom ezt a kötelet, nem tudom megfogni, hogy az alapján találjam meg őt. Úgy érzem, hogy egy karnyújtásnyira van tőlem, mégis mintha ez a távolság mérföldekben mérhető lenne. Már messziről kiszúrom a helyben hagyott fákat, mintha valaki box zsáknak használta volna őket. Tőlük pedig nem olyan messze a víz felé köveket hajigáló alakot is sikerül észrevennem. Más szó nélkül menne tovább, de én megtorpanok, majd pár másodperc tétovázás után óvatosan lépdelek az irányába. Egyrészt, mert látnom kell az arcát, másrészt pedig… nem úgy tűnik, mintha felhőtlen jó kedve lenne, és bár ezen valószínűleg nem fogok tudni segíteni, de két csalódott és dühös ember többet ér, mint egyetlen, igaz? -Jól van? – magázom, hiszen nem ismerem, és általában mindenkivel így szoktam tenni, a barátokat szokás tegezni, azok pedig… már rég halottak.
♫ Bring me to life ♫ Az érzékeim tompábbak, nem csoda, eleget ittam már és éppenséggel nem is nagyon figyelek a környezetemre, semmire, ami most körülöttem van. Most aztán bárki ide toppanhatna és olyan lazán tehetne el láb alól, mint annak a rendje, mindegy, hogy egy vámpír, aki nem bírja a farkasokat, netán egy régi ellenségem, maffia tag, vagy olyan, akit nem is ismerek. A legkiborítóbb az egészben az, hogy talán ilyenek is vannak, mert 400 év... ki tudja, hogy nem botlom-e bele egyszer valakibe, aki felismer, de én őt nem, mert ő ugyan látott már engem, de engem megfosztottak az emlékétől, az arcától, mindentől ami voltam. Abban sem vagyok biztos, hogy ki is vagyok igazából. Mi van, ha minden, ami volt csak hazugság? Ha nem lenne Gregory komolyan abban is kételkednék, hogy megtörtént-e velem az a pár év, hogy nem hazugság-e csupán. Ha valaki képes elvenni az emlékeimet, akkor újakat is adhat, olyanokat, amik igazából soha nem voltak az enyémek nem? Akkor erre is bőven van esély, és... mintha így már semmi sem lenne igaz, minden csak egy aljat átverés, az egész eddigi életem. Ha tényleg Chris tette ezt, akkor csak manipulál, csak játszik velem és még csak azt sem tudom, hogy miért. Tőle kéne megkérdeznem, tisztában vagyok vele, de olyan rohadtul nehéz csak úgy elé állni és ha hazudik? Megteheti nem? Megtette már, évek óta teszi. Nem is olyan régen pedig feltettem neki a kérdést és azt mondta nem ártana nekem, nem hazudna... akkor is ezt tette, egyenesen a képembe! Azt mondta mióta ismer, de ha nem ismert volna előtte, akkor miért tett volna velem ilyet, miért törölte volna ki a múltamat, és ha nem ő volt miért nem segített eddig sem a végére járni ennek az egésznek? Összeszorítom a fogaimat, és egy kiáltás kíséretében vágom az egész még félig lévő üveget a közeli sziklához. Túl sok a kérdés, túlságosan sok, amire nincs válasz és fogalmam sincs, hogy mégis mit kéne tennem. Megrezzenek, amikor meghallom a hangot a hátam mögül. Nem vettem észre, nem hallottam meg, még csak a szagát sem éreztem, egyértelmű, hogy rendesen sikerült leamortizálni magam. Tompa tekintettel nézek hátra, ahogy megfordulok. Egy pillanatra megpördül velem a világ, tuti, hogy nem próbálok meg mostanában felállni, ha még ülve is ez történik. A kérdésére egyszerűen elnevetem magam, szinte már hisztérikusan. A szemem kisírt, most vágtam egy üveget a sziklához, mindkét öklöm csurom vér, róla pedig így odafigyelve érzem, hogy micsoda, olyan, mint én, az orrom nem csal meg. - Hogy jól vagyok-e? Persze, jól, fantasztikusan, ez életem legszebb napja! - semmi cinizmus, semmi őszinteség, szimpla kétségbeesett düh, ami a hangomból süt. Mégis hogy a fenébe lennék jól? Mondjuk ő sem úgy fest, mint aki jó bőrben lenne, de legalább nem az önpusztító fázisban van, láthatóan.
Hiába az alkohol jellegzetes szaga, amit érzek rajta, még így is sikerül rájönnöm arra, hogy ő egy fajtám béli, bár ezen már nem is igazán lepődök meg. Régebben sokszor megesett, hogy az állam is leesett, ha meglátta megy másik vérfarkast, de manapság… manapság kis túlzással állíthatom, hogy tele van velük minden, ahogyan ez a város is. Régebben nagyon sok minden hatott rám az újdonság erejével. Sokan közülünk a falkába születnek bele, az olyanok, mint én, akik nem ismerik a falka fogalmát, amíg nem találkoznak vele, elégé megtudnak lepődni. Így volt ez velem is, és igazán bántam azt, hogy nem falkába születtem. Az én meglátásom szerint így kéne élnünk. Csapatban, falkában, az senkinek sem jó, ha magányos farkasként rója a világot. Vannak, akiknek nehezükre esik elfogadni, hogy nem ők az alfák, hogy valaki más irányít, de… de minden gondot átlehet valahogy hidalni, mindenkit meglehet győzni az igazadról, ha tudod azt, hogy mi az, amit a másik hallani akar. Vezető típus vagyok, de tudok csapatban játszani, nem vagyok hatalommániás, pusztán értek az irányításhoz. Sokan hiszik azt, hogy valakiben túl teng az arrogancia csak mert jobban tud irányítani, mint a többség. Mint az élet legtöbb állítása, ez is hamis, de csak részben, hiszen kivételek mindig akadnak, de a mondás úgy tartja, hogy a kivétel csak a szabályt erősíti, nemde bár? Én nem tartom magamat arrogánsnak és hataloméhesnek. Még azt is megengedem, hogy azt mondjam: utálom a hatalmat. Mások felett ítélkezni nem az én dolgom, és senki másé sem. Mindenki önmaga bírája, mindenkit a saját lelkiismerete vádol a leginkább. Persze vannak kivételek. Van mikor jogunk van mások felett ítélkezni. A legtöbben ezt úgy hívják, hogy bosszú, esetleg revans. Ebben az esetben ítélkezhetsz mások felett, bár hatalmad az nincs felettük. Nem számít, jelentéktelen apróság, amit könnyedén fúj tovább a szél életed következő állomására. A bosszú nem arról szól, hogy hatalmad van valaki felett. A bosszú elégtételt jelent, akár igazságos, akár nem. A saját érzéseink kielégítésére szolgál, a dühünk csillapítására, a haragunk folyamatosan növekedésének megakadályozására szolgál a bosszú. A bosszú nem hatalom, a bosszú jog, hogy Isten képében tetszelegjünk mások előtt és élet-halál kérdésről döntsünk, holott jogunk nincsen hozzá. Ennyit azonban megér. Mikor elvesznek tőled mindent, mikor nem marad semmit, egyetlen lehetőséged marad. Nem a menekülés, nem a továbblépés, hanem a bosszú. A kíméletlen megtorlás. És az örök kárhozat, amire ez ítél, amint utad végére értél. -Akkor el se merem képzelni milyen lehet az, mikor rossz napot fog ki. – egy halovány mosolyt megengedek magamnak, csak nem dorgál meg érte. Tisztában vagyok azzal, hogy kérdésem értelmetlen volt, valami hasonló választ is vártam rá. – Esetleg tudok valahogy segíteni önnek? – nem mentem hozzá közelebb, innen is látom, hogy nincsen épp a legjobb állapotban, a végén még fenyegetésként venné közeledésemet, így inkább továbbra is tisztes pár lépés távolságból figyelem őt.
Kezdőlap
Majd megbeszéljük, hogy mikor és hol játszunk még, ha majd lesz hozzá kedved. 
