- Boldogtalankodtam, mi? – ismételtem meg, de a végét elnyomta a nevetésem. Igaza van, nem vagyok egy vámpírok réme, de ezzel én teljességgel tisztában is vagyok. Sőt, ezen nem is akarok változtatni. Nem azért kezdtem vámpírokat ölni, mert gyűlölöm őket. Valójában nincs semmi bajom velük addig, amíg nem a szemem láttára ölnek meg egy ártatlant, vagy éppen nem az én véremet szívják. Tőlem aztán éldegélhetnek nyugodtan. Már amennyire életnek lehet nevezni a vámpír létet. – Van benne valami, de azért ne túlozzunk. Ha van időm felkészülni, akkor le tudok gyűrni egy magad fajtát. Egyébként sem az a kedvenc hobbim, hogy vámpírokat öljek. Na jó, azért nem fogok teljesen kitárulkozni előtte, de ebben nincs semmi hadi titok. Nem töröm magam, hogy találjak egy vérszívót. Nem mondom, hogy nem élvezem, de volt már vámpír akit egyenesen kedveltem. Nem is egy. - Ha részeg lennék, akkor már nem élnék – vigyorogtam ismét a képébe. Ha megpróbáltam volna az imént megölni, akkor sanszos, hogy feltépte volna a torkomat, mielőtt kettőt pislogok, úgyhogy jobbnak láttam várni. Meg egyébként is; nem sietek sehova. Ő hadovál bűvésztrükkökről? Nem én ugrabugrálok fákon. Sóhajtottam egyet, de nem firtattam tovább a korát. - Teljesen lényegtelen. Vállat vontam és végül hátrébb léptem majd hátat fordítottam neki, és érdektelen érdeklődéssel bámultam a vízesést. - Meditálni jöttél ide? Esetleg bántja valami az érzéketlen vámpír lelkedet? – sandítottam hátra a vállam felett. – Talán itt élsz a városban?
Kicsit meglepődtem amikor ő is felnevetett, mikor azt állítottam, hogy ott össze vissza boldogtalankodott, mintha tudná is, hogy kell megölni egy fajtámbelit. Ezek szerint nem is tagadja! Annál jobb.. - legyintettem, majd vele együtt nevettem tovább. Jó, akkor arra magától is rájött, hogy mennyire nem ijesztő a kinézete. Sőt, mi több, ha nem tudnám, hogy vámpírvadásznak tartja magát és majdnem meg akart ölni, el sem hinném, hogy ezt csinálja. Ebből a szakmából ő biztos nem élne meg.. - Örülök, hogy egyet értünk - kuncogtam a markomba, majd kíváncsian néztem a szemébe, amikor bevallotta, hogy a vámpírölés nem igazán tartozik a kedvenc hobbijai közé. - Nem? Akkor meg miért űzöd ezt a hivatást? - tört ki belőlem a kíváncsiság. Ez egyre érdekesebb.. akkor meg miért tartja magát vadásznak, ha nem szeret vámpírokat öldösni? - Na látod, ez igaz.. - mosolyogtam rá gonoszul. Ez a csávó egyre érdekesebb.. ha nem akart volna 2 éve eltenni láb alól, talán most még kedvelném is a képét. - Ahogy gondolod.. - mondtam, elvégre jobb is amíg nem tudja a koromat. Még a végén szívinfarktust kapna, ha elárulnám neki a titkomat. Egy darabig csak néztem és azon töprengtem, vajon miért is érdeklődik az előbbi tevékenységem felől. Nem mindegy neki, hogy mit csináltam azelőtt, hogy megjelent volna? - Érzéketlen vámpír lélek? - kérdeztem vissza, gunyoros mosollyal az ajkamon. - Ez tetszik! - haraptam az alsó ajkamba gonoszul csillogó íriszekkel. Ez jó.. kár, hogy nem igaz.. Ez a srác ismét eszembe juttatta, hogy mennyire jó is volt amikor még érzelmek nélkül jártam a világot.. semmi sem számított, csak én és én. - Az utóbbi - feleltem végül a kérdésére.
A kérdésére először csak vállat vontam. Nem akartam válaszolni, mert egy; semmi köze nincs hozzá, kettő; épp az imént ecsetelte, hogy meg fog ölni. És általában nem támad cseveghetnékem, ha közlik velem, hogy megölnek. Végül felsóhajtottam, és ismét vállat vontam. Ám legyen. - Nincsen különösebb oka. Egyszerűen.. nem is tudom. A veszély miatt. – Elmosolyodtam, de ez nem neki szólt. Eszembe jutott a húgom, és az, hogy mennyire ellene van annak, amit csinálok. Már számtalanszor próbált róla meggyőzni, hogy hagyjam abba, és térjek vissza a „normális” világba. Máig bánom azt a napot, amikor lebuktam előtte ezzel az egésszel. – Nevezhetjük szimpla szórakozásnak is. Semmivel nem különb a szórakozásnak ez a módja, mint amit a fajtád tesz az emberekkel, nem igaz? Pár másodpercig hallgattam, végül folytattam: - Vannak nálam jobb vadászok. Sokkal jobbak. De őszintén szólva nem is akarok a nyomukba érni, mert ebben a ... szakmában akkor lehetsz igazán jó, ha a bosszúvágy hajt. És ez a fajta mozgatórugó nálam nincs meg. És nem is hiányzik. De nem csípem, ha ártatlanokat öltök. De te ezt nem értheted. Hogy is fogná fel? Jó pár száz éve él úgy, ahogy. Nem hiszem, hogy pont ő értené meg mennyit ér egy emberi élet. Az érzéseire adott válasza hallatán magasba szaladt a szemöldököm. - Nocsak… - meglepetten vigyorodtam el. – Szóval vannak érzéseid. Jó tudni. Most már érthető, hogy miért nem tekerte ki a nyakam. - Áruld már el, mégis mi az oka? Jó rendben, ez nem sikerült éppen kedvesen érdeklődőre, de vicces, hogy egy ilyen vénséget még meg tud hatni valami.
Ismét égnek szaladt a szemöldököm, amikor azt mondta, hogy csupán a veszély miatt csapott fel vámpírvadásznak. Semmi bosszú, ellenségeskedés vagy hasonlók. Csak a veszély.. fú, ez a csávó vagy egy komplett idióta vagy csak mazochista.. - Szóval, csíped a veszélyt.. - fontam karba a kezeimet, közben neki dölve a legközelebbi fának. - És a szórakozást.. - tettem hozzá huncut mosollyal az ajkamon. Bár, azzal a hasonlatával már kevésbé csalt mosolyt az arcomra.. Mondjuk volt benne valami.. - A fajtám.. - horkantottam fel kelletlenül, mikor ezt a szót használta. - Na igen, mit ne mondjak imádom, amikor ezzel a szóval illet egy hozzád hasonló kis emberke.. - forgattam meg a szemeimet unottan. Nem tagadom, imádok emberekből inni, de képes vagyok kontrollálni önmagamat és még időben megállni, legalábbis ha nem idegesítenek fel annyira, hogy elfelejtsem hol a határ. Vagy ha nem derül ki egy rakás családi titok a felszínre.. De szerencsére nem is kellett sokáig strapálnom magam ezekkel a gondolatokkal, mivel Vincent gondoskodott róla, hogy ismét magára terelje a figyelmemet. Milyen kedves! - Igen, találkoztam is velük - szóltam el magam közben égnek emelve a szemeimet. - És csodával határos módon azt a találkát is túléltem - billentettem kissé oldalra a fejemet, egy büszke mosollyal az arcomon. - Dee.. nagyon is értem, ami azt illeti - szóltam közbe mikor azt feltételezte rólam, hogy ártatlanokat ölök. - Na nem tagadom volt egypár nehéz évszázad amikor nem igazán voltam önmagam, viszont ha az ember sokat él, egy idő után ha hiszed, ha nem még a gyilkolásra is rá lehet unni. Vagy nem - vontam vállat egyszerüen. Nem tudom mi volt konkrétan a célom ezzel az emberkével. Talán összezavarni a kicsikét? Vagy a bizalmába férkőzni és csak akkor törni ki a nyakát, mikor a legkevésbé számít rá? Kitudja, mindenesetre én jól szórakoztam. - Érzéseim? Mire gondolsz? - tettem az ártatlant, mintha nem tudnám, mire célzott. - Amikor az imént azt mondtam az utóbbi, arra céloztam, hogy a városban lakom - mondtam, mivel szinte biztos voltam benne, hogy félreértelmezte a szavaimat. Érzelmeim? Naná, hogy vannak, de nehogy azt higgye már, hogy az orrára fogom kötni őket.
Feltűnt, hogy elég jól szórakozik azon, amiket mondtam, de nem különösebben érdekelt. Szórakozottan bámultam a vizet, persze közben azért fél szemmel figyeltem a vámpírt is. Egyelőre nem úgy néz ki, mint aki készül valamire, de sosem lehet tudni. Nem tetszik neki, hogy a szó amivel illettem? Szegény. Mindjárt meg is sajnálom; amint lesz rá időm. - Viccelsz? – nevettem fel. - Ez a legkedvesebb szó amit a fajtádra használni lehet. Groteszk grimaszba torzult az arcom, amikor a „jobb” vadászokat említette. Túlélte. Erre magamtól is rájöttem volna. - Gondolom ők ezt nem mondhatják el magukról. Legszívesebben belé vágtam volna a „karót”, hogy letöröljem azt az önelégült vigyort az arcáról. Marha büszke lehet rá, ha vadászokat nyírt ki. Embereket! Egy vámpír… Olyan mint ha én odamennék egy négyéves gyerekhez és kitekerném a nyakát. Azzal aztán baromira bebizonyítanám az erőmet. Elfogott az undor, de próbáltam legyűrni magamban. - Képzelem mennyire érted. Meg sem próbáltam leplezni a hangomból az iróniát. - Nem nagyon tudom átérezni problémádat – horkantam fel. Méghogy meg lehet unni! Van egyfajta világnézete a csajnak, azt meg kell hagyni. Alapjáraton nem lenne vele problémám; nem az én dolgom ítélkezni felette. Viszont mivel volt már egyszer nézeteltérésünk, így nem alapozok az elmúlt tíz percre. Ráadásul bármikor eszébe juthat, hogy mégiscsak meg kéne ölnie. Egy pillanatra elbizonytalanított, amit az érzéseiről hablatyolt, de végül csak vállat vontam. - Lehet, hogy félreértettem, de az imént azt ecsetelted, hogy több évszázadik nem voltál önmagad. Szóval most az vagy. Javíts ki ha tévedek – vigyorodtam el ismét. – De tagadd csak, majd úgy teszek, mint aki elhiszi. Annak viszont valamilyen szinten még örültem is, hogy megtudtam; a városban él. Na nem azért, mert annyira keresném a társaságát. Nekidőltem egy fának és leplezetlen jókedvvel bámultam a vámpírra. - Most már legalább tudom hol talállak. A családod is itt él? Van egyáltalán családod?
-Igen az lesz a legjobb.. -morogtam az orrom alatt és vártam, hogy végre továbbálljon és én is mehessek a dolgomra. Szemmel követtem ahogy közelebb lépked hozzám. Látszott az arcán, hogy készül valamire. Hát persze. Megint csak nem voltam erre felkészülve és ismét törött nyakkal végeztem. Esküszöm, hogy kinyírom még ezt az öntelt libát.
Nem tudom meddig feküdhettem eszméletlenül, de lényeg a lényeg, hogy magamhoz tértem. A nyakam iszonyatosan sajgott.. A fejem úgyszintén. Ekkora hibát még soha nem követtem el. Képes voltam lefeküdni egy ilyen nővel... Most jöttem csak rá mit veszítettem.. Nagyon lekezelő voltam Bailey-vel és nem ezt érdemelte, csak védeni akart. Azt hiszem az lesz a legjobb ha ezt tisztázom vele.
Ez az egész beszélgetés dolog közöttünk kezdett egy kissé átmenni unalmasba. De amíg esze ágában sincsen lépni, én is megmaradok nyugodt vámpírnak.. amíg meg nem éhezem.. Tényleg, vajon iszik még verbénét? Biztosan.. Túl szép is lenne, ha tiszta lenne a szervezete. Manapság már egyre kevesebb olyan embert találni, aki vasfűmentes. Csak sóhajtottam egy mélyet, amikor azt mondta, szerinte ez a legszebb szó amit a 'fajtámra' használni lehet. Látszott rajta, hogy mennyire felidegesítettem azzal az önelégült, büszke mosolyommal. - Mi az? Csak nem felidegesítettelek valamivel? - kérdeztem rá direkt provokálva a kicsikét. Minél hamarabb kijön a sodrából, annál hamarabb ugorhatok én is neki. És azt semmiképpen sem fogja már túlélni.. Néhány válaszáról meg inkább tudomást sem vettem, minthogy felidegesítsem magam velük. Kit érdekel, hogy Ő mit gondol?? Max arról kérdezném meg a véleményét, hogy millyen halált képzelt el magának.. lassút vagy gyorsat? De az elkövetkezendőkben mégis muszáj volt elmosolyodnom. - Ezt ügyesen kimagyaráztad - mutattam rá egy gúnyos mosoly kíséretében. - Pontosan.. most önmagam vagyok, egészen addig a pillanatig, míg ki nem hoznak a sodromból.. - tettem hozzá sejtelmesen. Mert már jómagam is kezdem unni ezt az életmódot.. kell egy kis változás. - Igen itt élek.. és a családomról meg inkább ne érdeklődj.. jobb ha nem tudsz róluk - figyelmeztettem, közben fenyegető hangnemet használva.
Hátamat egy fának vetve tanulmányoztam a nő arcát. - Ahhoz egy kicsit több kell, hogy felidegesíts – mondtam lassan, miközben megeresztettem egy halovány mosolyt. Provokálni próbál? Nem vagyok megzakkanva. Nem fogok megtámadni egy több, mint fél évszázados vámpírt mondhatni puszta kézzel. Az egy dolog, hogy meg szívesen végeznék vele, de azért nem hajtok végre öngyilkos akciókat. És abban is biztos vagyok, hogy ő is csak az időt húzza. Meghallgattam amit mondott, de nem reagáltam. Komolyan arra vár, hogy feldűhítsem, hogy nekem ugorhasson? Ahhoz kicsit több kellene, mint pár elejtett mondat. Ugyan már.. Lesz még alkalmam elkapni, hisz’ itt él a városban. Nem kell elsietni a dolgokat. Nem mondhatom el magamról, hogy nem vagyok önfejű, és meggondolatlan, de azért pár év alatt sokat tanultam a hibáimból. Két – három éve még gondolkodás nélkül megtámadtam volna, kicsit sem érdekeltek volna a következmények, de ma már előfordul, hogy hamarabb gondolkodom, mint cselekszem. - Most már azt is tudom, hogy van családod – vontam vállat blazírt arccal. Biztosra persze nem tudtam, de van esélye. Elléptem a fától. - Most ha megbocsájtasz… Elindultam arra, amerről jöttem, de még mielőtt eltűntem volna a fák között, röpke pillantást vetettem a nőre. - Még találkozunk – szóltam még vissza a vállam felett, majd nem túl sietős tempóban megindultam a kocsim felé. Arra azért figyeltem, hogy ha véletlenül utánam jönne, ne érjen váratlanul.
A hozzászólást Vincent Colbert összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Ápr. 08, 2013 6:36 pm-kor.
Mielőtt a városba jöttem az estéim többségében abból álltak, hogy a otthon magoltam a vizsgákra, hétvégente pedig bejártam New York legjobb szórakozóhelyeit. Ilyennek kell kinézni egy tipikus egyetemista heti rendjének nem igaz? Viszont mióta ebbe a városba jöttem, hogy felkeressem a bátyámat és egy kicsit kipihenjem a nagyvárost - kit akarok becsapni, ez csak átmeneti levegőváltozás, hogy eleget tegyek a testvéri kötelességeimet - a társasági életem nullára csökkent, és az unalom teljesen bekebelezett. Alig két nap alatt! Ezért is döntöttem ma úgy, hogy körülnézek, hátha találok valami elfoglaltságot. Már első látásból leszűrtem, hogy ez a hely nem éppen egy divatbemutató, így egy szolidabb szerelésben és kizárólag zárt cipőben indultam útnak. Igazából rajongok az ilyen kirándulásokért, a régi kisvárosokért, amik tele vannak történelmi remekművekkel. Talán hasznosíthatnám az itt töltött időmet, és készíthetnék egy előadást Mr. Howard professzornak, aki él hal a felfedező jellegű esszékért. Nem árt jó kapcsolatot ápolni a tanárokkal, miközben így is meghosszabbították a tavaszi szünetem. Időközben annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, hogy merre megyek. Az biztos, hogy nem a város felé. Legalábbis amit én városnak hívok, az nincs körülvéve fákkal és az út is betonból van kirakva. Felfedezőútra vágytam? Hát megkaptam. De már csak csökönyösségből se fogom felhívni David-et, hogy aztán még napokig hallgathassam a piszkálódását a tökéletes tájékozódási képességemről. Még mit nem! Majd visszatalálok egyedül is. Vagyis nagyon remélem. Bár hozzá vagyok szokva a túrázáshoz, mégis rendesen kifáradtam mire meghallottam a vízcsobogást. Már akkor volt bennem egy furcsa érzés, hogy talán eredményesebb lenne az ellenkező irányba indulni, de nem éppen arról vagyok híres, hogy az ilyen helyzetekben a józan eszemre hallgassak, figyelmen kívül hagyva a kíváncsiságomat. Már épp azon voltam, hogy hagyom a fenébe a büszkeségemet és segítséget hívok, mikor megpillantottam egy lány nem messze a vízeséstől. Nagyon remélem, hogy idevalósi. - Hé. - lépek oda hozzá kissé kimerülve, és barátságosra veszem a figurát. Lényegében ő az egyetlen esélyem, hogy ma még egyben hazajussak, szóval ez a minimum. Közben pedig próbálok nem figyelni a hatodik érzékemet, ami szinet sikít a fülembe: Fuss, menekülj! - Bocsi a zavarásért. Tudnál nekem segíteni? Totál eltévedtem.
Egy gunyoros mosollyal az ajkamon hallgattam, amiket mondott. Hát igen, mostmár azt is tudja, hogy van családom.. bár a többit már nem hallgatta végig róluk, hogy jobban tenné ha nem közeledne feléjük.. hát aztán! Ő tudja, mit tart fontosnak és mit nem. Csak a végén azt ne mondja, hogy én nem figyelmeztettem.. Ugyanis kíváncsi lennék, mit kezdene ha 2 még nálamnál is idősebb vámpír hirtelen megjelenne előtte.. Ezek után csak megfordult és menni kezdett ugyanabba az irányba, ahonnan érkezett. - Azt biztosra veszem - kiáltottam utána nevetve, mikor azt hangoztatta, hogy fogunk mi még találkozni. Még szép, hogy igen.. Éppen azt latorgattam, hogy menjek-e utána mikor hirtelen a levegőbe szimmantottam, majd egy hihetetlenül ínycsiklandó illatra lettem figyelmes. Hm, a nyál is összefutott a számban a gondolatra, hogy végre vért ihatok.. és az a vadász is messze jár már innen. Vagy nem.. mindenesetre, eszem ágában sincs emiatt elmulasztani ezt a finom falatot. Mosolyogva néztem a lányra, aki pillanatokon belül már meg is szólított.. Első pillantásra eléggé kimerültnek látszott, mint aki órák óta az erdőt járta, keresve a kivezető utat. Remek.. egyedül van. Ráadásul senkit látok a közelében. A legelbűvölőbb mosolyommal az arcomon nézek rá, majd szólalok meg, barátságos hangot megütve. - Szia! Persze, hogy tudok - feleltem mintha minden vágyam az lenne, hogy kivezessem őt az erdőből, majd egyet gondolva tettem hozzá még valamit. - Csak éppen nem akarok.. - Kedves mosolyom pillanatokon belül változott át ravasszá, majd a pillantását keresve ígéztem meg. - Ne mozdulj! - szuggeráltam, remélve hogy nem fogyaszt verbénát, majd utat engedve a bennem lakozó fenevadnak, hajoltam a nyakához és haraptam át a puha bőrét. Ez finom.. - jegyeztem meg közben elégedetten szívva az éltető nedűt. Hirtelen felsikított, de nem különösebben érdekelt mit csinál, felőlem akár a drága Vincent is visszajöhet, én akkor is folytatni fogom, amit elkezdtem.
Már félúton jártam a kocsim felé, amikor halk sikoly hasította ketté a csöndet. Rögtön megtorpantam, és egy pillanat alatt átfutott az agyamon, hogy ez valószínűleg csapda, és a vámpír csak el akarja hitetni velem, hogy valaki bajban van. De mi van, ha tényleg megtámadott valakit? Ha nem megyek vissza, akkor az én hibám lesz, ha valaki meghal. Azt valószínűleg soha nem bocsátanám meg magamnak. Dühösen szakadt fel a tüdőmből a levegő amikor megfordultam és irányt váltottam. Nem kellett volna otthagynom. De mégis mit kellett volna tennem? Ész nélkül nekirontani egy ilyen vénségnek? Most már mindegy, kár is ezen agyalni. Visszamegyek.. Futva vágtam át az erdőn, át se gondoltam, hogy mit csinálok. Csak akkor lassítottam, amikor megláttam a két alakot a fák mögött. Szóval nem csapda. Elöntött a méreg, amikor megláttam, hogy az a mocskos rib/nc egy nő nyakára cuppant. A lány tehetetlen volt, valószínűleg meg volt igézve. Olyan halkan mozogtam, amennyire csak bírtam. Felkaptam még egy fadarabot a földről. Megkerültem őket, és a vámpír csaj mögött léptem elő halkan, jobb híján az imént rögtönzött karómmal. Reménykedtem benne, hogy nem hallott meg, és eléggé lefoglalta a vacsorája. Halkan léptem mögé és az egyik karóval a szívét céloztam meg. Nem akartam a szerencsére bízni, úgyhogy ezzel egy időben a másikat megpróbáltam az oldalába vágni.
Düh. Elkeseredés. Méreg. Az a leginkább. Méreg. Szinte éreztem, hogy gyűlik képletesen szólva a számba, és hogyan tölti el egész lényemet, a méreg keserű íze, mely tüzelte lelkemet, és égette lényemet. Úgy éreztem, puszta kézzel képes lennék áttörni a mellkasát, a csontjait, és kitépni azt a rohadó szívét... kitépni, és ezer meg ezer darabra szétcincálni... Mert nem érdemel jobbat... nem érdemel mást... csakis és kizárólag azt a tetves, kurva halált!!! Ez az eszement, rohadék, ez a tetves féreg! Ez a... ez a... ez a gennyesedő kelés a világ fenekén...!! - Soha.. - sziszegtem képébe, s vámpírsebességgel nyúlva érte, kaptam el újra a torkát, s vágtam neki az első fának, mely utamba került. - SOHA ne merj a családomhoz nyúlni!!!!! - üvöltöttem bele a képébe újra, és elrántottam a fa törzsétől, de csak azért, hogy aztán újra hozzávághassam, de olyan erővel, hogy talán még a nyoma is ott marad majd a fán ha elhúzom a rohadt testét... - Ha csak rájuk mersz nézni, kitaposom belőled az életet!! - kiabáltam, és a grabancánál fogva rántottam magammal, mikor újra helyet változtattam, de ezúttal nem egy fa volt a célpontom hanem ez a tetves tó, mely a vízesés zuhogó vízoszlopa alatt gyűlt az évtizedek-évszázadok során. A partjára rántottam Curtis-t, és nem foglalkozva semmivel, a nyakánál fogva kényszerítettem fejét a víz alá. Remélem belefullad a tetves férge! - Hagyd békén a családom!! - üvöltöttem a fülébe, ahogy néhány pillanat múltán kirántottam fejét a vízből, de nem terveztem hagyni hogy visszaválaszoljon, újfent figyelmen kívül hagyva nemes óhajait, vágtam is vissza a kis tóba, és ábrázatát a vízfelszín alsó régióiba kényszerítettem.
- Mi az, hogy soha? - kérdeztem nevetve. Ugyan... az én szótáromban olyan, hogy soha, egyszerűen nme szerepel. Egyszer mindennek eljön az ideje, és úgy bizony, én itt leszek, mikor ennek a nyomorgépnek is eljön. Mert ki ő? Miért kellene neki annyira élnie? Miért kellene annyira élnie a feleségének? Vagy nem a felesége? Na mindegy, ez már csak egy papír kérdése... Aztán eléggé meglepett... vagy nem. De még ő van felháborodva, mikor az ő haverjai öltek meg engem évekkel ezelőtt? Hová süllyedünk még le? Hülye féreg, még én vagyok a felelős, hogy nem tudtál nyugton maradni a seggeden és tűrni a sorsodat mellettem? Oké, akkor játsszunk ilyen kártyákkal. A víz eléggé hideg volt, ahhoz képest, hogy az idő viszont már melegebb... láttam is apró lényeket a vízben, ahogy már-már fuldokolva nyomott alá, de hát... ahh, nem a halak érdekeltek engem! - Nyomorult... senki...házi... vagy... - kapkodtam a levegőt, mikor a felszínre kerültem. - Nem fogsz megölni, te idióta... ha most meg is teszed, holnap ismét itt leszek.... és a családoddal kezdem...
Felemelő érzés volt a víz alá nyomkodni, ennek az aljas, gennyes féregnek a pofáját. Sőt, mondhatni, hogy kár, hogy ezt nem tettem már meg jóval hamarabb. Pedig istenemre mondom, ezt mindenkinek ki kéne próbálnia élete során, amikor összeakad egy efféle alakkal, mint amilyen Curtis. Hihetetlen élvezetet jelentett, hogy éreztem kezem alatt vergődni a testét, ahogy küzd az oxigénért, amit csak nekem áll módomban megadni neki, és ha én nem akarom, akkor bizony nem kap egy szemernyit sem. - Most szívesen vízbe fojtanálak - válaszoltam, ahogy egy újabb fürdő után magamhoz rántottam, és két kézzel szorítottam azt a tetves nyakát. - De még nem teszem. Előbb inkább keresek egy jó módszert, amivel elérhetem, hogy örökre abban a tetves Pokolban maradj, és sose jöjj vissza. De addig is, jól jegyezd meg amit mondok, ha a családomnak csak a haja szála is meggörbül, akkor kipróbáljuk, mire is emlékszem még azokból, amiket te tettél velem. Kipróbáljuk, mekkora lesz akkor a pofád, ha én nyúzom rólad a bőrt, ha én kínozlak míg nem üvöltesz, jó lesz, te gennyes féreg?! - kérdeztem idegesen, gyűlölettől fűtve, és alaposan megrángattam a gigájánál fogva, de mielőtt válaszolt volna, azért voltam kedves még egyszer megmutatni neki, mennyi víz is fér egyszerre a fején lévő nyílásokba.
Hát, mintha kicsit a középkorban érezné magát a gyerek. Vagyis már nem annyira gyerek, de a módszerei azok. Gyerekesek. Ismerhetne már eléggé ahhoz, hogy tudja: ezzel csak pillanatnyi problémát, fájdalmat okozhat nekem, de holnap viszont kamatostul kapja vissza. Vagy ő, vagy a lánya. A nőjéről már nem nyitok vitát. - Fele annyira nem vagy férfi, mint amennyire én voltam, mikor megtettem mindezt veled, hitvány rohadék. - sziszegtem a pofájába vizes képpel, és megforgatva szemeimet, tűrtem, hogy szorongassa a nyakamat. Most mit csináljak ezzel? Énekelni úgyse akartam soha, és beszéd nélkül is tudok néhány trükköt ellene, ezen már tényleg ne múljon.. Ám több szó ismét nem bukott ki belőlem, hiszen visszanyomott a víz alá. Na... hát jobb, ha tudja, hogy most nem fogja ennyivel megúszni... Még jó, hogy a boszorkány erőm ilyen esetekben is működik.. és csak elég volt arra gondolnom, hogy bántani akarom őt, máris elengedte a nyakamat a szorító kéz. Azt akartam, hogy robbanjon szét... a feje! - Ennyi elég volt belőlem mára, vagy kérsz még pár trükköt? Kipróbálhatjuk - löktem el magamtól, még mindig nem hagyja fel a koncentrálással, majd nem érdekelt már semmi sem. Itt legalábbis nem. Elindultam Tatia birtoka felé. Ennek az idiótának már nem fog fájni, ha kissé távolabb érez magától.
Valaki igencsak elmagyarázhatná, miért érzem magamat ennyire otthon ebben az erdőben. És minden egyes szegletén. Jólesett azt látni, hogy a természet él. Virágzik. A vízesésről lépcsőzetekben zúdul lefelé a víz. De.. mégis volt egy olyan tényező, mely nem hagyott nyugodni. Az a férfi, ott a Grillben. Vajon Ő.. miért tett rám ilyen mély benyomást? Leültem a vízesés mellé és vártam, csendesen, szinte meg sem szólalva. A magány mindenre jó. Megold mindent.
Fogalmam sincs, hogy miért pont a vízeséshez jöttem. Ez számomra túl romantikus hely volt, bár az igazat megvallva minden ami szép és nyugodt volt, az nekem nem tetszett. Erről persze tehetek, de csak részben, mert a személyiségem a romantikát megveti, meg a szépet, a jót is természetesen. Most sem azért vagyok itt mert látni akartam egy szép helyet. Pár száz év alatt elég sok mindent bejártam. Hanem azért vagyok itt, hogy megöljek két célpontot. Nem végeztek el a feladatot, így jöttem én a gonosz és kegyetlen vámpírka, hogy könnyítsek az életükön, bezzeg, ha azt teszik amit mondok. Nos, akkor a történetük happy end-del végződött volna, de így nem. Zsebre dugott kézzel sétáltam egy darabig majd, az egyik ott lévő fának döntöttem a hátam. Egy fiatal lányra lettem figyelmes, de nem tulajdonítottam neki sok gondot.
Leginkább koncentrálni próbáltam. Megtalálni azt a bizonyos egyensúlyt a jó és a rossz között, de mostanában állandóan kudarcra ítélik ezeket a próbálkozásokat, és hiába próbálom azt mondani, hogy jól vagyok, mindig csak hazudok. Kegyes hazugság. Magamnak is próbálom beadni ezt. De mennyire tesz ez jót nekem.. Egy furcsa zaj felé kaptam tekintetemet, és teljesen odafordultam. - Te meg ki vagy? És mit keresel itt? - kérdeztem cseppet se udvariasan. Nem a jópofizásomról vagyok híres. És máris negatív érzéseket keltett bennem a fickó.
- Milyen udvarias valaki, minden ismeretlennel így kezdeményezel beszélgetést ? - néztem rá felvont szemöldökkel. Mégis mit képzel magáról? Velem ilyen illetlen hangvételben beszélni..Vagy nagyon bátor, vagy nagyon ostoba esetleg mindkettő. No,de mindegy amíg nyugodt marad a harcias kis vipera én sem szívom ki a vérét. Bár lehet másra kéne használnom, mint egy egyszerű ebéd. Hm..ezt még eldöntöm, de talán megkérhetném..oh, én nem szoktam kérni, utasítani szoktam..nos akkor utasítom, hogy mondja meg a kedvenc vámpírboszorkányomnak, itt vagyok. Aki bújt, aki nem, megyek , aztán a szívük a kezemben lesz. - De bocsásson meg kisasszony, hogy megzavartam az egyedüllétben, de nem láttam a táblát, hogy ide nem jöhetek, tudtommal közterület nem pedig magán. - vontam meg a vállam egy sóhajjal.
A félelem sose tartozott azok érzelmek közé, amik jellemzők rám. Több lehetőségem is volt már rá, hogy rettegjek, de még egyszer se éltem vele - inkább szembenéztem a kihívással, és ráhagytam a sorsra a végkimenetelt. Még az első átalakulásomnál se féltem, pedig akkor bőven volt rá okom. Most viszont, ahogy belenézek a nő szemébe, melegnek tűnő halvány mosolyába a vér is megfagy az ereimben. Idegen egy érzés, mégis arra ösztönöz, hogy húzzam el a csíkot mielőtt valami nagyon rossz történik. Micsoda pech, hogy az esetek 99%-ba nem hallgatok a kis hangra a fejemben. - Mi va...? - de még a mondatot sincs időm befejezni, mert hirtelen mozdulatlanná merevedik a testem, és az ismeretlen nő rávetődik a nyakamra. Egy másodpercig úgy érzem, mintha minden irányítást elvesztettem volna az érzékszerveim felett, csak a jeges rémület maradt meg a belsőmben. Éles szúrást érzek, szinte mindenem fáj, mire észreveszem, hogy a hangom továbbra is a birtokomban van. Fülsértően sikítani kezdek. Minden erőmet felhasználva próbálok minél hangosabb lenni, hátha valaki van olyan hülye, hogy errefelé sétáljon, mint ahogy én is tettem. Otthon kellett volna maradnom. Miért is érdekelt engem, hogy mit akar ebbe a városban David? New York ezerszer biztonságosabb ilyen formában - ha ott sikítani kezdesz, biztos meghallja valaki. Itt viszont vajmi kevés esélyem van most a túlélésre. Nem sokat fogok fel abból ami történik. Egy alak tűnt fel a nő háta mögött, de mire kiéleződhetett volna a látásom, éles fájdalom hasított az oldalamba, és elhalt a hangom. Mindenem sajgott, és az összes porcikámat gyengének éreztem. Tudtam, hogy el fogok ájulni, de mégse akart magával ragadni a teljes sötétség.
Ez annyira finom.. - szívtam tovább a vérét, tudomást sem véve a környezetemről. De mint kiderült, ez egy óriási felelőtlenség volt a részemről. Szerencsére viszont még épp időben észrevettem, hogy a vadász csávó visszajött, mielőtt még tényleg eltalálhatta volna a szívemet.. Így viszont megúsztam némi karcolással. Vagyishát egy mélyebb sebbel, ami pár pillanat múlva már ott sem lesz. Nem igazán foglalkoztam az áldozatommal, akit látszólag már az ájulás kerülgetett, hanem helyette inkább a drága Vincenthez rohantam, majd a nyakánál fogva a legközelebbi fának szorítottam őt. - Kellett neked megszakítani az étkezésemet - sziszegtem a képébe, mintha az előbbi jelenet a világ legtermészetesebb dolgának számított volna, majd egy határozott mozdulattal kitéptem a kezéből a karóját és belé döftem azt. Na tessék, úgy tűnik, a nagy terved visszafelé sült el! - Na, milyen érzés? - kérdeztem egy gunyoros mosollyal az ajkamon, kissé oldalra döntve a fejemet. - Jó? Ugye milyen kellemes? - kérdeztem tőle irónikusan, mint aki pontosan tudja, milyen érzés, ha karót döfnek az emberbe. És ez így is volt! Csak nem mindegy, hogy emberbe döfik azt a karót, vagy vámpírba.. - Te soha nem fogod megtanulni a leckét, hogy nem jó ötlet kikezdeni egy náladnál erősebbel? - kérdezgettem tovább, mert egyszerüen jó érzéssel töltött el, ha szívathattam a fejét. Az áldozatommal most nem igazán törődtem. Ő úgysem fogja már megélni a holnapot.. Hisz hacsak nem sajnálom meg és adok a véremből, akkor elvérzik és meghal. Már ha maradt még vér a testében.
Talán egy órája sem érkeztem a városba,de már így is érezni romlottságának bűzét. Hmm... Erin tudja,hogy mitől döglik a légy. Ettől bizony igen. Miután kellőképpen felfordult a gyomrom a sok nyomorult láttán, kis kerülőt tettem. Vízesés? Micsoda ...romantikus ... Ahw..rosszul leszek. Persze, véletlenek nincsenek, nem vagyok ostoba, az,hogy ide jöttem, nem véletlen. Oka van. És az a bizonyos ok most két lábon sétál errefelé. Mérföldekre beazonosítom a szagát. Egyet rugaszkodva pattantam fel az egyik legmagasabb fa ágára, takarásba kerülve az illetlen szemek elől, és vártam... Hogy kire? Erin Josslyn Hart... megvagy!
Olyan zavaros a fejemben minden. Egyre csak az dalolt fülemben, hogy... Klaus mit mondott nekem. Talán tényleg nehezen dolgozom fel? Tényleg bűn az, hogy ezer év után végre képes voltam őszintén szeretni, és pont Ővele tettem ezt? Kétlem... minden az én hibám lenne? Istenem, talán tényleg komoly bűn a fajtánk közötti szerelem. Nem erre teremtettek minket. És ha klaus nem lenne hatalmasabb, megölném, hogy ne kelljen rá emlékeznem, és elfojtsam a csíráját is érzelmeimnek. Hajamba túrtam, és az erdő egy elhagyatotttabb pontjára vágtattam. Vadászni akartam, valakit kegyetlenül megölni, hogy vére csöpögjön le ajkaimról. De helyette megpillantottam valakit, és ledermedtem. Túlzottan is hasonlított valakire. Akihez jelenleg nincs hangulatom.
Ledermedt. Jó, nagyon jó. Ezek szerint mégse olyan felejthető a pofám,mint ahogy tűnt. Megrugaszkodva kerültem közvetlen mögé, majd nyelvemet kicsit kiöltve nyomtam arcának, s nyelvem hegyét szenvedélyesen húztam végig fülétől egészen felfelé, majd a meglepetés erejével élve egy laza mozdulattal löktem be a vízbe. Karöltve tettem felé néhány lépést, megvártam míg kibukik a víz alól. - Mekkora egy picsa vagy te! - felháborodva tartottam szét karomat, de arcomra széles vigyor ült. - Se egy levél,se egy sms.... már vagy hetven éve egy szót sem hallottam rólad. Nem szép dolog így felültetni engem - bólogattam tetettet elkeseredéssel, és vártam,hogy felfogja,mi történt.
- Nem szoktam ismeretlenekkel beszélgetést kezdeményezni. Talán ez látszik is rajtam. - vágtam oda meglehetősen flegmán. Nem voltam olyan nagy "meditáció" -guru, de szerettem néha egyedül lenni, és feldolgozni, hogy milyen adományt bíztak rám. Boszorkány vagyok, és ez egyáltalán nem könnyű, ha azt nézzük, hogy meglehetősen egyedül érzem magamat így is. De rendben, nekem ez jár, így is fogok élni. Nincs mit gondolkodni ezen. - Hát, azt kell mondjam, az Ön nyelve is meglehetősen... éles. - fintorogtam, majd lazítottam arcizmaimon. Hm, ez a beszólás nagyon tetszett. Ő sem egy szerény virágocska, bár férfi, ők eleve határozottabbak, mint a legtöbb nő. És nekem szükségem lenne egy ilyen "ismerősre". - De tudja mit? Leszek olyan udvarias... - nyújtottam felé kezemet. - A nevem Tracy. És boszorkány vagyok. Tehát ne szívozzon velem... mert én is tudom, hogy Te mi vagy. - vágtam át hirtelen tegeződésbe.
Kezdőlap
