Legyek olyan, mint ők? Mégis hogyan képzelte ezt? Hiszen ők sem maguk választották a ragadozói létet... egyáltalán minek lehet nevezni azt az életet, amivel az anyjuk sújtotta őket? Láttam a pusztítást, amit végeztek, ártatlan emberek haltak meg a kezeik alatt, olyanok, akiket hazavártak, akik reggel, amikor felkeltek nem gondolták volna, hogy a halálukba sétálnak azzal, hogy a Mikaelson-ok közelébe kerülnek. Kiszámíthatatlanok lettek, vérengzőek, kegyetlenek és Elijah még arra sem volt képes, hogy belássa, mivé vált... hogyan képzelheti azt, hogy ajándékot kapott? Ez egy átok. Kifordították őket önmagukból és állatokat csináltak belőlük... abból a férfiból, akit szerettem és a másikból, akit tiszteltem és kedveltem. Mi lesz velünk? Mi lesz abból az életből, amit eddig éltünk, mi lesz a mindennapjainkkal? A családjukkal, a faluval, a körülöttük lévőkkel? Mit fogunk csinálni? Hogy fogjuk túlélni és visszaszerezzük azokat, akik jelenleg nagyon elveszettnek tűnnek? Nem volt időm tovább csavarni a gondolataimat, a légzésem felgyorsult és olyan volt, mintha égett volna a tüdőm a futástól, de semmit sem jelentett, hogy szedtem a lábaimat... erős karokat éreztem magam körül, megszorítottak, nem engedtek mozdulni. Pedig próbáltam. Ki akartam törni, nem hagyhattam magam... mennem kellett. Magamért, a gyermekemért, azért, hogy a helyzet ne fajuljon tovább és egyszer még meglehessen annak a lehetősége hogy ugyanúgy nézek a hátam mögött állóra, mint eddig. Aztán éles fájdalmat éreztem a nyakamban. Felszakadt a bőröm és elordítottam magam. Rettenetes volt, közel voltam ahhoz, hogy elveszítsem az eszméletemet, de a testem nem akart belenyugodni a vesztésbe, menekülni akart, kiutat keresni. - Eljah, ne... kérlek, engedj el. - Kiáltottam, miközben nem hagytam abba a kapálózást. Az erőm egyre csak fogyott, mintha kiszállt volna belőlem a véremmel együtt. Fél szemmel láttam, hogyan csörgedezik az engem éltető folyadék végig a karomon és az, hogy próbáltam ott megütni Elijah-t, ahol csak értem, nem segített semmit. - Ne bánts... könyörgöm... - Leheltem már halkan. A szemeimre ólomsúly helyezkedett, nem bírtam nyitva tartani őket. A szám kiszáradt, a lábaim elernyedtek, elveszítettem az egyensúlyomat. Semmi mást nem láttam magam előtt, mint végtelen sötétséget és mindössze arra tudtam gondolni, hogy nem akarok meghalni... ám egy utolsó légvétel után már arra sem voltam képes, hogy egyáltalán gondolkozzak. Vége volt. Mindennek.
Hiába volt minden kedves, vagy kérlelő szó. A levegő olyan fagyos volt köztünk, mint az erdei tó vize télen, és nem tudtam visszaidézni azt a hangulatot, azt a tekintetet, ami eddig a szemében játszott, ha rám nézett. Most döbbenet volt abban a barna szempárban, félelem és iszonyat. Mintha már nem lennék olyan, akit kedvel. Mintha a legsötétebb rémálmává váltam volna. - Igen, de... - mondom tanácstalanul, és a hajamba túrok, mikor a képembe vágja, hogy öltünk. Hogyan magyarázzam el, hogy számomra ez a táplálkozás olyan természetes, mint neki az, mikor kenyeret szel magának, hogy csillapítsa az éhségét. - Igen, öltünk - mondom aztán végül, a kezem leengedve, és nagyot nyelek. Egyszerűen érzem ami áramlik a lényéből felém, és ez elszomorít. - Nem tudom hogy értessem meg, hogy amit anyám tett, az... valami kétségbeesett tett volt. Már nem vagyunk olyanok, mint mások. Az ölés már a lényünk része. De Tatia... szeretlek, és Niklaus is szeret. Engedd, hogy neked adjuk ezt az életet. Meglátod, mennyire más... felszabadító az egész. Sosem voltunk még ilyen gyorsan, erősek, és függetlenek. Ez az ajándék a tiéd is lehet, ha akarod - nyújtom ki felé a kezem, de hátrálni kezd előlem. Mikor hátat fordít, és vérző kézzel menekülni kezd, már nem bírom magamban tartani a fenevadat. Lényem új része összefonódik az iránta való hiábavaló vágyakozással. Az agyam elé valami fekete köd ereszkedik, ami nem hagyja, hogy gondolkozzam. Már nem őt látom, csak a zsákmányt, ami menekül, és ezzel felkelti bennem a ragadozót. Utána eredek, szinte játszi könnyedséggel vagyok már a nyomában, és elkapom a karját. A szívem dobog, és tudom, hogy most azonnal le kell állnom, de fogaim kibújnak ínyem alól, szemem pedig feketében és vörösben játszik. Már nem Elijah Mikaelson vagyok, a szerelmes, hűséges férfi, hanem Elijah, a vámpír. És még mielőtt bármit is tenne, egy heves mozdulattal nyakának esek, és belé mélyesztem a fogaimat, és szinte extázist érzek, ahogy forró és édes vére elönti a torkomat.
Hittem neki. Nem kételkedtem abban, hogy az érzelmei nem változtak, hiszen nem kellett kézen fogva járnia az ő és a kettőnk közötti kapcsolat változásának, de... nagyon féltem. Szerettem volna meghallgatni, ép ésszel felfogni, hogy mit mond, mi és miért történt, mégis erősebb volt a menekülésre való késztetés és az, hogy óvjam a bennem növekvő életet. Nem hagyhattam, hogy a kisbabámnak bántódása essen, akkor sem, ha ez egyet jelentett azzal, hogy jelen pillanatban hátat kell fordítanom Elijah-nak, aki próbált győzködni és magyarázni kezdte, mi is történt. Esther megbolondult. Hogyan tehette ezt a gyermekeivel? Nem hinném, hogy a varázslat volt az egyetlen módja a megvédésüknek, de ha mégis, hát szörnyetegek kellett belőlük csinálni? Olyan lényeket, akik szemrebbenés nélkül hagynak testrészeket maguk után? Mi lesz, ha szembetalálkozok Niklaus-szal? Mi fogok mondani neki, mit fogok csinálni? Mi lesz így a közös életünkkel? Hogyan lehetek mellette, ha egyszerűen kiszámíthatatlannak tűnik és az előbb még a földön kuporgott az áldozatai mellett? - Képességek? Öltetek, Elijah. - Elcsuklott a hangom, mivel láttam a tekintetét, ami szinte vérben forgott. Úgy beszélt az anyja által ajándékozott új életről, mintha jó lett volna és nem az előbb tüntette volna el az öccse vérengzésének nyomait. - Mégis hogyan terveztétek ezt elmondani? Hogyan lehet ezt közölni anélkül, hogy ne rémüljek halálra és ne kezdjek el rögtön azon gondolkozni, mi lesz velünk. Akár veled és velem is, Elijah... hogyan bízhatnék meg benned, ha... nem tudsz uralkodni magadon? - A végén már csak suttogtam, vészjóslóan kezdett közeledni felém és éreztem, hogy nem fogok választ kapni a kérdésemre. Figyelmeztetett, hogy tűnjek el a szeme elől, láttam rajta, hogy elemi erővel próbálja visszafogni magát, de szinte azt is láttam, hogyan feszül meg az a kis cérna, ami még visszatartja attól, hogy nekem ugorjon. Sokkal inkább hasonlított egy fenevadra, mint a férfire, akivel nap, mint nap találkoztam és akinek szerettem a társaságát. - Elijah, ne... - Motyogtam egyre szaporábbra véve a lépteimet, a tekintetemet pedig könnyfátyol kezdte elborítani. Mély levegőt vettem, hátha így könnyebb lesz megemberelnem magam és összeszednem a végtagjaimból kiáramlott erőt, ennek reményében fordítottam neki hátat és kezdtem el futni olyan gyorsan, ahogy a lábaim engedték. A szívem megszakadt, hogy hátra kellett őt hagynom, nem lehettem mellette ezekben a pillanatokban és nem mondhattam neki, hogy minden rendben lesz, de még én sem hittem ebben... nem lett volna őszinte a nyugtatásom, ezért maradt a futás, ami talán elvisz a gondok előle. De éreztem, hogy Elijah utánam ered... és ő sokkal gyorsabb volt, mint én.
Nem tudom, nem is vagyok képes megfogalmazni, mi az a láthatatlan, mégis áthatolhatatlan akadály, ami közénk ereszkedik. Lehet félelem, fájdalom, kétségbeesés, a megváltozhatatlanba történő belenyugvás, vagy bármi más... de ott van köztünk, és alig egyetlen perc - mióta szemtanúja lett valaminek, minek sosem lett volna szabad - leforgása alatt valami úgy állt közénk, mint még soha. Mikor bevallottam érzéseimet iránta, és elutasított, úgy hittem, egy életre meggyűlöltettem vele magam. És Tatia még utána sem nézett rám úgy, mint ahogy én néztem önmagamra, mély megvetéssel. Nem lett hűtlen az öcsémhez, a szívével, minden porcikájával őt szerette, de tekintettel volt az érzéseimre, és ha többet nem is tudott felajánlani, de az őszinte barátságát mindenképpen. És most íme... ami mindeddig sem tört meg köztünk, semmiféle tett hatására, most egy perc alatt dőlt le, vagy fordult visszájára. Menekül, rohan, mégpedig előlem, és ahogy megállunk, úgy néz rám, olyan rettegéssel és félelemmel, hogy belesajdul a szívem. - Hagy magyarázzam el, Tatia - mondom csendesen, és megállok tőle néhány méteres távolságban. Ha úgy szeretném, képtelen lenne ellenállni az akaratomnak, de nem akarok ilyesmit megtenni vele. Ő az egyetlen talán, akivel nem... És elég teret akarok neki adni, hogy úgy érezze, még ha mások is már a dolgok, mint néhány nappal ezelőtt, van ami nem változott. Továbbra is szeretem, és nem jelentek veszélyt rá. - A dolgok... kissé megváltoztak - nézek a szemébe. - Anyám nem hazudott... legalábbis nem olyan nagyot. Nem tudom pontosan, mit tett velünk, de bármit is tett, akármit is csinált, azért tette, hogy megóvja az életünket. Aminek szemtanúja voltál, az egyfajta... mellékhatás - bököm ki végül. Ennél jobb szót keresve sem találhatnék. Az örök élettel együtt jár valami más. Ennyi az egész. - Nem lett volna szabad látnod ezt az egészet, mert másképp terveztük neked elmondani a történteket, de... - túrok a hajamba kissé tanácstalanul - ha már így alakult, akkor szeretném, ha megértenél néhány dolgot. Megváltoztunk, Tatia - teszek aztán felé egy lépést. - Erősebbek, gyorsabbak vagyunk bárki másnál. Olyan képességek birtokába jutottunk, amiről te még talán álmodni sem mersz. De nem változott minden. Idebenn nem - ütök a mellkasomra. - Ugyanúgy, ahogy Niklaus szívében sem. Mindkettőnkében ugyanúgy ott vagy, Tatia. Soha nem lennénk képesek ártani neked. Soha - ismétlem, és megpróbálkozom egy apró mosollyal. - Csak adj rá alkalmat, hogy bebizonyítsuk - teszem hozzá biztatóan, és ekkor, ebben a pillanatban érzek meg valamit, amit nem kellett volna.... a vére szagát. A tekintetem felsebzett keze felé fordul, de még mielőtt meglátnám a sérülését, fülem meghallja az apró cseppeket, ahogy földet érnek, és beissza őket a föld, és az avar. Kezem, amely a mellkasomon pihen, most szinte karomként váj a ruhámba, és a húsomba, mint saját magamba akarnék kapaszkodni, hogy a földön tartsam önmagam. Mert szinte elviselhetetlen belsőmben a fájdalom, ahogy a bennem lakozó szörnyeteg felemeli a fejét, ugrásra, és ölésre készen. Az eszem, az akaratom már szinte harsogja ordítja a fülembe, hogy nem, nem lehet, ha valaki van, akit nem szabad, akkor az pont ő... de az ösztön felülírja az akaratomat. - Tatia... - hörgöm kétségbeesve, ép eszem utolsó maradékával kapaszkodva a fatörzsbe, és ahogy felemelem fejem, már tudom, hogy meglátta átváltozott arcomat. - Menekülj... rohanj! Nem tudom, meddig tudom... - fullad el a hangom, az önmagammal vívott harcban. Csak annyit tudok, hogy ha nem tűnik el a szemem elől, akkor annak beláthatatlan következményei lesznek.
Egyszerre akartam hallani a magyarázatát és eltűnni a szemei elől. Az utóbbiról egyre inkább azt hittem, hogy lehetetlen. Azt mondta, ugyanaz az ember, aki eddig volt... én mégis láttam rajta a változást, a tekintete lágy volt, de más uralkodott benne, mint eddig. Talán düh. Azért, mert makacskodom? Nem akarok olyasvalaki közelében lenni, aki árthat nekem, akkor sem, ha erről a valakiről eddig elképzelni sem tudtam, hogy akár szavakkal, akár tettekkel a káromat okozhatná. Sőt, mindig a támogatásáról biztosított, a barátságát ajánlotta fel, nem számított mi történt és az sem érdekelte, hogy az öccsét szerettem, így is mellettem volt. Erre most előle menekültem és úgy féltem tőle, mint a tűztől. Sőt, mint még soha senkitől. Elképzelni sem tudtam, mi történhetett vele... és Niklaus-szal. Nem akartam elhinni azt, amit mondott... az anyja nem tehette ezt velük. Esther megóvni szerette volna a gyerekeit, nem szörnyetegekké, gyilkosokká változtatni őket és így a világra engedni őket. Ezek a fiúk nem ezt a sorsot érdemelték, főleg nem azt, hogy holttestekkel kelljen körülvenniük magukat. - Nem, nem, nem... - A hajamba túrtam, szinte belemarkoltam és felszisszentem, ahogy a hajszálaim könyörtelenül belevájtak a felsértett tenyerembe. Kihúztam ujjaimat a hajamból és megráztam a kezem, a fájdalom elzsibbasztotta a karomat és éreztem, hogy a lábaim sem fognak sokáig stabilan állni, hiszen akárhányszor Elijah-ra pillantottam megremegtek a tudatlanságtól és kétségbeeséstől. - Nincs okom a félelemre? - Kérdeztem megemelve a hangomat, most nem foglalkoztam azzal, hogy jogosan teszem-e vagy nem. - Elijah, láttam, ahogy emberi tetemeket húzol le az ösvényről és eltemeted őket... és láttam Nik-et vérrel beborítva. Nem is tudott magáról. - Elcsuklott a hangom. Hallani nem halottam a beszélgetésüket, de láttam Elijah jelentőségteljes arcát, ami arra engedett következtetni, hogy helyre rakta az öccsét, mielőtt távozásra intette. - Hogy... hogy mondhatod azt nekem, hogy minden a régi? Mit művelt veletek az anyátok? Azt mondta azért kell a vérem, hogy bebiztosítsa a jövőtöket... hogy ne legyen semmi bajotok. De arról nem volt szó, hogy megváltoztok... ezért tűntetek el napokra? - Kérdeztem tőle bizonytalanul, miközben rá emeltem a tekintetemet. Egy fa törzsének támaszkodott, mintha rosszul lett volna... közelebb léptem hozzá, aztán megtorpantam, hiába az lett volna az első gondolatom, hogy segítségre szorul... veszélyt éreztem. Semmi jót nem ígért a hirtelen pálfordulása, mintha egy éppen támadni készülő, fújtató vadállatot láttam volna magam előtt, aki harcolt a lényével, mégis... ismételten hátrálni kezdtem. - Elijah... kérlek... - Motyogtam. - Maradj távol tőlem. Hagyj elmenni. - Kérleltem halkan, nagyobbakat lépdelve.
Mint egy éjjeli vadászat, mikor áldozat után kutattunk, vagy nagyjából Niklaus is úgy járhatott zsákmány után az elmúlt éjszaka, aminek eredményét ma reggel láttam. És a legrosszabb, hogy sajnos Tatia is látta... most pedig futott. Előlem, az elől, akit kedvelt, előlem, aki bármit megtettem volna érte, hogy az elmúlt öt percet semmissé tegyem, visszaforgatva az időt. Ha nem érzem az illatát, a rettegést, ami szinte jelet hagyott a levegőben, akkor is tudtam volna, merre jár. Az ágak ropognak lábai alatt, az avar surran, ahová lép. Egy ember füle ezt a neszt meg nem hallaná, de az enyém igen. Az erdő túlsó végén is tisztában lennék vele, mit is tesz éppen. A rettegés repítette őt előre, az adott neki erőt, hogy szinte kifulladásig fusson, és csak akkor álljon meg, mikor már nem bírta szuflával. Vagy egyszerűen csak feladta? Vagy talán úgy gondolta, hogy most is olyan bátor lesz, amilyen egész életében volt, és szembenéz a félelmével? Nem tudom a választ. De egyszer csak megtorpant, szembe fordult velem, és attól, amit a szemeiben láttam, egy láthatatlan kéz kezdte el facsarni a szívemet. - Ne, kérlek ne! - kiáltok rá, ahogy folyamatosan hátrál előlem, és felmutatom a kezeimet, tenyérrel felé, mintha csak megadnám magam. Jelzem, hogy nem kell félnie, mert képtelen lennék őt bántani... és ezt neki magának is tudnia kell. - Bármi is történt, bármit is láttál, neked nincs okod a félelemre - engedem aztán le a kezeimet, és noha szeretnék utána lépni, belátom, hogy ez jelenleg nem a legokosabb dolog, így hát megállok egy vastag törzsű fa mellett, majd megrázom lemondóan a fejemet. Hogyan lehetne válaszolni a kérdéseire? Mit mondjak neki? Hogy anyám, a föld legerősebb boszorkánya, beleroppanva legkisebb fia elvesztésébe, tett róla, hogy mi többiek ne féljük a mindennapi halált? Hogy az éjszaka lényeivé tett bennünket, örök dicsőséget, de ezzel örök kárhozatot is adva számunkra? Bármit is mondanék, úgy hiszem, semmivel nem törölhetném ki Tatia tekintetéből azt a tömény iszonyatot, ahogy jelenleg bámult rám. - A dolgok... változtak - bököm ki aztán némi hallgatás után. - Sok minden változott. Mi is, mindannyian. De valami nem változott, Tatia - kockáztatom aztán meg a mozdulatot, és egy lépéssel közelebb kerülök hozzá. - Szeretünk. Niklaus szíve ugyanúgy dobog utánad, ahogy eddig is. A szerelmén nem változtatott semmi... ahogy azon sem, ahogy én érzek irántad - telik meg a hangom végtelen gyengédséggel. A gyötrő szerelmi szenvedés és az olthatatlan lobogás között ingadoztam eddig is, ahányszor megláttam őt, a mélységből a legnagyobb magasságig eljutva lelkileg, és mióta átváltoztam, most mindent csak még erősebben érzek. A vágyat is, ami dúl bennem iránta. Hogyan hiheti egy percig is, hogy rosszat akarnék neki? - Azt hiszem, hogy... - kezdek bele valamiféle szánalmas magyarázatba, de a hangom úgy akad el, mintha hurkot vetettek volna a nyakamra láthatatlan kezek. Mert ebben a pillanatban megérzek valamit... a vér már jól ismert illatát. Tekintetem elfordítom Tatia arcáról, és ez a legnagyobb hiba, amit elkövetek. Mert amit eddig nem vettem észre, és benne magában sem tudatosult, valahol megsérthette magát. Tenyeréből apró cseppekben a földre hullik a vére, és a rögök azonnal be is isszák. Teljes erőmmel belemarkolok a fa törzsébe, és igyekszem nagyokat lélegezni, hogy lehiggadjak. Mert az eddigi zűrzavaros érzéseim mellé most társul valami, ami egészen egyszerűen halálra rémít. Megérzem feltámadni belsőmben a vámpírt.
Olyan gyorsan futottam, ahogy a lábam bírta, de ez sem volt elég. Észrevett és hallottam, éreztem, hogy utánam indult, már nem is figyeltem arra, hogy megtartsam azt a cseppnyi esélyt, ami talán megmaradt arra, hogy észrevétlen maradjak, csak el akartam tűnni... minél messzebb futni és... mit fogok csinálni azután? Kinek szóljak? Menjek Esther-hez és vonjam kérdőre? Kérdezze meg, miért láttam eszméletlen pusztítást a két fia közelében, akik szintén a Niklaus okozta mészárlásról beszélgettek? Istenem... mit tegyek? A szívem kalapált, alig kaptam levegőt és hiába akartam minél messzebbre menekülni, a lábaim nem engedték, elernyedtek és térdre rogytam. Beletenyereltem egy kőbe, szúró fájdalom hasított a tenyerembe, de nem terveztem hagyni a testemnek, hogy elterüljön a földön, feltápászkodtam és mentem volna tovább, ám meghallottam Elijah hangját. A mellkasom összeszorult, hatalmasat nyeltem és felé fordultam, közben viszont nem hagytam abba a hátrálást. Ne akartam közel kerülni hozzá, hiába csitítgatott. Úgy közelített felém, mintha egy ragadozó lenne, a szép, kérlelő szavai ellenére is rossz sejtésem volt. Féltem. A szívem a torkomban dobogott, de kihúztam magam, próbáltam rendezni a légzésemet, felé nyújtva a kezem jeleztem, hogy maradjon ott, ahol van. - Maradj távol tőlem, Elijah! - A hangom nem kérlelő volt, hanem utasító, pedig nem tudtam volna tenni semmi akkor sem, ha közvetlenül előttem ácsorgott volna. Abból kiindulva, amit láttam... én az ő lényéhez képest semmi voltam. - Csak... maradj ott és mondd el, hogy mit láttam. - Összehúztam a szemeimet, összepréseltem az ajkaimat és apró léptekkel folytattam a tőle való távolodást. Beszélgetni akarok vele? Dehogy, legszívesebben itt sem lennék, de ha már maradnom kell, mert úgyis utolér, akkor tudnom kell, mi játszódott le az előbb a szemeim előtt. Hogy amit láttam nem a képzeletem szüleménye volt. - Mit csináltatok? Mi történt Nik-el? Mi lett veletek? - Kérdezgettem türelmetlenül, úgy éreztem magam, mint egy toporzékoló kislány, akinek ha nem válaszolnak záros határidőn belül, akkor a családtagjai agyára megy és földhöz vágja magát, ám tartozott nekem a magyarázattal.
Ahogy Niklaus távozik, szinte rám borul a csend. Csupán a felettem keringő varjak károgása visszhangzik a fák között, akik úgy köröznek a tetemek felett, mint a prédára váró keselyűk. Az egyik karok és lábak nélküli torzót szinte el is lepik, csak akkor rebbennek fel fekete felhőként, mikor közéjük vágok egy faágat. Noha anyám praktikáinak köszönhetően mind megváltoztunk, és gondolkodás, tétovázás nélkül veszek el életeket nap nap után, most először érzem azt, hogy nemcsak gyomrom tiltakozik a mészárlás eme véres bizonyítéka után, hanem az egész lényem beleborzong az igazságba. Mivé váltunk? Mivé tettek bennünket akaratunk ellenére? Anyám és apám elvettek tőlünk mindet, ami valaha a miénk volt. Nehéz volt az emberi élet a vadonban, a nomád körülmények között, mégis annyi minden volt, ami megszépítette. A sikeres vadászat, a meghitt esték a tűz körül, a samhain ünnepe, amit nem is oly régen ültünk meg a faluban. Minden küzdelmes, nehéz pillanat mögött ott állt az emberi lét egy apró mozzanata, ami a fáradtságot és a vesződséget is elviselhetőbbé tette. Az éhesen elfogyasztott étel, a jó szó, a büszke és jóleső fáradtság nap végén, vagy a lángoló szerelem, vagy épp a falu népének megbecsülése. És most mindez, egyetlen éjszaka alatt vált semmivé. A falu házainak ajtajai bezáródtak előttünk, és mintha minden sejtünkben átírtak, átformáltak volna bennünket. Már nem létezett, szinte nem volt számunkra semmi más, csak az őrjítő éhség, és a vérszomj. Nem csak éjjel, hanem a nap minden egyes percében. És ahogy a mellékelt ábra mutatja, nem mindegyikünk volt képes tökéletesen uralkodni az új természetén. Legyűrve lelkem és gyomrom egyidejű háborgását, szaporán igyekeztem eltüntetni Niklaus vérszomjának minden bizonyítékát. Nemcsak a falu, hanem apánk szeme elől is. Eddig is gyűlölte az öcsémet, és az átváltozás óta érzelmei csak hatványozódtak. Már ő is tudja az igazságot, amit mind sejtünk, hogy Niklaus mennyiben más, mint mi vagyunk. Már így is csak a varázslatnak köszönhető, hogy nem mártott kardot az öcsém szívébe, hogy elvegye újonnan megtapasztalt életét. Ha észreveszi ezt az iszonyatot, semmi nem menti meg a testvéremet a legszörnyűbb borzalomtól, ami apám képében vár majd rá. Keserű merengésemből az ágak reccsenése ráz fel. Szemben velem egy jókora bokor áll, szederindák lógnak mindenfelé, tüskéikkel igyekezvén távol tartani a természet ellenségeit. De valaki most mégis lapul ott, és ahogy egy lépést közelítek, ő maga távolodni kezd, nem törődvén azzal, hogy a tüskék feltépik ruháját, és bőrét. Csak egy rémülettől kitágult mogyoróbarna szempár, és egy meglibbenő barna hajtincs, ennyi, amit látok. És mégis tudom, a szél felém sodorta illat elárulja, hogy ki az öcsém tettének kéretlen szemtanúja. - Ne! - kiáltok utána, ahogy sarkon fordul, és rohanni kezd, és mintha elfelejtenék mindent, úgy indulok utána. Már nem érdekelnek a tetemek, nem érdekel ha az egész falu nép odagyűlik a tisztásra, csak őt akarom utolérni. Belenézni a szemeibe, és azt a tekintetet látni, amit eddig is. Barátságot, kedvességet, szeretetet, és nem a tömény iszonyatot, ami előbb parázslott a pillantásában. Meg akarom neki magyarázni azt, ami jelen körülmények közt megmagyarázhatatlan. Nem kerül erőfeszítésembe, hogy utolérjem. A gyorsaság, ami sajátom lett, esélyt sem hagy neki a menekülésre. Ő is tudja, érzi hogy a sarkában vagyok, talán ezért is torpan meg, és fordul szembe velem. És attól, amit látok az arcán, keserű fájdalom facsarja meg a szívemet. - Kérlek, várj... - állok meg magam is, és kinyújtom felé a kezem, mintha csak egy vad, rettegő állatot próbálnék megállítani, bár fogalmam sincs, mit mondhatnék neki. Végül úgy döntök, csak egy dolgot mondhatok: a színtiszta igazságot. - Bármit is gondolj most, esküszöm, nem akarlak bántani - merészkedek hozzá egy lépéssel közelebb. - A köztünk lévő szeretetre kérlek Tatia, hallgass meg.
Egyik pillanatról a másikra lett minden furcsább és szokatlanabb. Mintha semmi sem olyan lett volna régen, mintha már nem azon a helyen éltem volna, ahová jöttem hosszú hónapokkal. A szívem annyiszor facsarodott össze akárhányszor a hazámra gondoltam és megszámlálhatatlan alkalommal hibáztattam magam amiatt, hogy eljöttem és magára hagytam a kislányomat. Az én édes, gyönyörű Erinám... biztos voltam abban, hogy a lelkem egy darabja meghalt azon a napon, amikor utoljára láttam az arcát és nyomtam jóéjtpuszit a homlokára. Aznap este órákig figyeltem, ahogy alszik és megpróbáltam halkan szabadjára engedni a könnyeimet, nehogy felébresszem. Amint pedig mindenki elaludt úgy indultam útnak, mint akit a halálba visznek. Féltem. Rettegtem attól, mi fog várni rám, szenvedtem a lányom hiányától és volt, amikor vissza akartam fordulni vagy éppem azért imádkoztam, hogy Cedric találjon meg, vigyen haza és én a megszokott vállrándításommal elintézhessem a mondanivalóját, de legalább biztonságban lettem volna. Ugyanez a félelem játszódott le bennem most is. Valamiféle vadállat szabadult a faluba, ami megtizedelte a lakosságot... megcsonkított emberek feküdtek a határban, az erdőben, a fák töve vöröslött a vértől, de hiába jajveszékeltek a vének, szükségem volt a levegőre. Niklausnak nyoma sem volt napok óta, nem jött és én sem találtam. Elijah-hoz akartam fordulni, de őt sem értem el soha... az egész család bezárkózott, miután Esther megkért arra, segítsek neki megmenteni a gyermekeit... varázslattal. Először nem hittem neki, bolondnak néztem.. varázslat nem létezik. Főleg nem olyan, amelyhez az én segítségem lehetne szükséges, emiatt aggasztott még jobban, hogy senkivel sem tudtam beszélni. Zajokat hallottam a sétám során és a szívem hevesebben dobbant meg. Rajtam kívül kétlem, hogy lenne még egy őrült, aki a vízeséshez merészkedett volna.. de hátha itt megtalálom valamelyikőjüket... Nik-et, Elijah-t, Oliver-t, bárkit, akivel beszélhetek és akitől megkérdezhetem mi folyik a faluban és miért tűntek el. Nem mondtak semmit, egy árva szót sem és nélkülük elveszettnek éreztem magam, főleg, hogy a félelmem egyre erősebb lett. Aztán megláttam azt, amit elképzelni sem mertem... Nikalus vérgőzös tekintetétől a levegő is bennem akadt, arra sem volt időm, hogy előlépjek és megszólaljak. Elijah keze vérben úszott, különféle testrészeket húzott le a kissé kitaposott ösvény mentéről. A szám elé kaptam a kezem, a gyomrom egy pillanat alatt kavarodott fel. Egyik tenyerem a hasamra a hasamra csúszott, óvni szerettem volna a bennem növekvő életet, akinek a létezéséről éppen aznap szereztem tudomást, amikor utoljára láttam Esther-t. Akkor közölte velem, hogy nem vagyok egyedül és emiatt kellek én a varázslatához... és az miféle mágia volt, ami most tárult a szemem elé? - Istenem... - Suttogtam magam elé erőtlenül, csak Elijah hangjára kaptam fel a fejem. Észrevett, de én... nem tudtam közelíteni hozzá. Hátrálni kezdtem, halkan, hátha figyelmen kívül hagyja a neszt, amit okoztam, ám hirtelen a futás mellett döntöttem. El akartam tűnni.
Az erdő. A kedves menedék, a gyerekkori vad kalandozások, és bolondozások világa. A vadászatok területe. A fák társaink a bajban és jóban egyaránt. Belőlük készül házunk ajtaja, bölcsők fája, és koporsónk fedele. Az erdő barát, szövetséges. Így volt, és mindig is így lesz. Nem változtat rajta semmi... az sem, ami nemrég történt velünk. Az avar halkan surran a lábaim alatt ahogy lépdelek egyre és egyre beljebb az áthatolhatatlan sűrűségben. Jártam már itt néhányszor, még egész kicsiny korunkban is. Tudom, hol szokott rejtőzni Niklaus ha bánat érte, vagy ha apám bántotta. Tisztában vagyok vele, hogy ott lesz most is, a vén, korhadt fatörzs öblében, mint valami kis bagoly az odújában. Még nem látom őt, de már hallom ziháló lélegzetvételét, ami elárulja, hogy a szokásosnál is zaklatottabb. Nem volt még időm hozzászokni a kiélesedett érzékeimhez, ahogy a gyorsaságomhoz sem. Néha hajlamos voltam elfeledkezni az előnyökről, amiket kaptunk. Azt hiszem mondhatom, hogy az új létünk megtapasztalt hátrányai elsöpörték a pozitívumokat. Az apró tisztás szinte centiről centire tárul fel a szemem előtt ahogy közelebb érek, és megállok az aprócska domb tetején. Arra számítottam, hogy az öcsémet találom itt, de arra nem, hogy így... ilyen állapotban, és ilyen állapotok közepette. Pedig az illat... az az összetéveszthetetlen illat már messziről elárulta azt, amit még önmagam előtt is tagadni próbáltam. - Öcsém... - lépek hozzá közelebb óvatosan, és csak mikor már előtte állok hordozom végig a tekintetem a környékén. Emberi testrészek fekszenek az avarban, mint eldobott játékbabák tagjai. Emitt egy láb, amott csak egy kar, kissé messzebb egy bőrétől elválasztott fej. A torkom összeszorul attól, amit látok. Noha mind ragadozókká váltunk, az éjszaka fejedelmeivé, ilyen mérvű pusztítást soha, egyikünk sem volt képes még véghezvinni. - Hat, Niklaus - válaszolom a ki sem mondott kérdésre, mikor a megszólított végre rám emeli a tekintetét, és odanyújtom a kezemben hozott nadrágot. Elfordulok kissé míg magára ölti, és iszonyodva bámulom a mészárlást. Bármivé is váltunk, bármily lényekké is tett minket anyám, van valami, amiben Niklaus különbözött tőlünk. Ezt a mértékű vérszomjat nem mutatta sem Kol, sem Rebekah, de még magam sem. Mintha egy fékevesztett vadállat tombolt volna az öcsém képében minden egyes éjszakán. - Menj - húzom fel kezénél fogva a földről, és egy pillanatra homlokának támasztom homlokomat. - Menj vissza a faluba, öcsém, de előbb fürödj meg a forrásnál. Senkinek nem kell megtudnia, mi történt itt, érted? - rázom meg két vállánál fogva. - Ezt majd elintézem. Senki nem jöhet rá, mit tettél, és miféle borzalom színtere volt ez a hely - mondom, és ahogy eddig is, a védelmező testvér életre kel bennem. Hiszen mindig ez volt a feladatom egész életemben. Óvni és védeni az önfejű, makacs, mégis szeretnivaló öcsémet. - Indulj - lököm meg finoman vállánál fogva, hogy mozgásra bírjam. Minél gyorsabban eltűnik, annál gyorsabban végzek én is, és annál hamarabb tudhatjuk magunk mögött ezt az egész szörnyűséget. Ahogy a bokrok ágai összezáródnak távozó alakja után, és ahogy elhal a léptei nesze a lehullott levelek között tenyerembe temetem arcomat. Nem értem mi történt Niklaussal, és azt hiszem, valójában mégis értem. Mind szörnyekké változtunk minden éjjel, akik vérrel táplálták önnön halhatatlanságukat. Anyám minden gyermeke, és apám minden ivadéka. Mind... kivéve Niklaust. Azt hiszem anélkül, hogy beszélnénk róla is sejtjük már mind a különbözőségének okát. Lehajolok, és felveszek a földről egy csonka kart. A talaj puha, eltemethetem őket, és ha ágakat hordok föléjük soha senki nem találja meg a vérszomj eme emlékművét. Egy év múlva benövik a bokrok, és a fák, és ezzel ennyi. Ebben a pillanatban azonban valami megreccsen a fák között. Egy gyarló pillanatig állatra, szarvasra vagy nyúlra gondolok, de ekkor a hallásom már megmutatja, hogy a szívdobogás és a lélegzetvétel embert jelent. Valaki áll a fák között, aki nyilván tökéletesen lát mindent. - Ki vagy? - emelem meg a hangom, és egy lépést előre lépek, de tekintetemmel hasztalan kutatom a sűrűséget. Nem látok alakot, pedig tudom, hogy lapul valaki a szederinda szúrós tüskéi közelében.
Elmosolyodtam, amikor azt mondta, hogy szeret, de a mosolyom rögtön le is hervadt a további szavai hallatán. Hogyan tudnám megmagyarázni neki, hogy nincsen szükségem a bátyjára, csak és kizárólag rá? Rendben, el kell ismernem, hogy a bátyja is vonzó, erős személyiség, ugyanakkor eléggé erkölcsösnek és komolynak tűnik, de ezt csak így magamban állapítottam meg. Nem vagyok vak és mivel Elijah Niklaus családjába tartozik így jobban meg is szerettem volna ismerni, de... na mindegy, a lényeg, hogy Nik-nek ezekről a gondolataimról nem kell tudnia, hiszen nem jelentenek semmit. Ezek csupán tények. - Engem nem érdekel, hogy az apád vagy a falu elfogad-e. Sőt, ez érdekel a legkevésbé. - Tettem hozzá összevont szemöldökkel. Nem fogok olyan emberek után loholni, akik tudomást sem vesznek rólam. - Nem is tudom, honnan jött ez a buta ötleted. Hogy Elijah jegyese legyek? Az apád már úgyis utál, hogy veled vagyok, hát még ha a fivéreddel lennék... kiátkozna még a világból is. - A végére elnevettem magam, így oldottam a feszültséget. Botor dolgokat beszélt, fogalmam sem volt róla, mégis ki beszélhette tele a fejét ezzel. Mert mertem remélni, hogy nem magától találta ki ezeket. - Nik, ne gondolj ilyenekre, rendben? Ha Elijah akarna tőlem valamit, akkor megmondanám neki, hogy téged szeretlek, senki mást. Ilyen egyszerű. - Megsimogattam az arcát és reméltem, hogy mihamarabb elfelejti azokat, amiket az előbb mondott. Majd sóhajtottam egyet. Hirtelen elment a kedvem mindentől... ilyet feltételezni rólam... megérteném, ha Mikael mondaná ezeket, de ő? Mindegy is, nem akartam veszekedni vele. - Esteledik. - Motyogtam és felálltam, hogy magamra szedjem a ruháimat. - Mennünk kellene. Nem akarok bajt. - Mondtam Niknek, aztán lehajoltam hozzá, hogy egy csókot adjak az arcára. Most egyedül kellett lennem, jobb lesz ez így. Remélem megérti. - Holnap találkozunk. - Próbáltam elmosolyodni, de nem tudom, mennyire sikerült. Mindenesetre akármit reagálhatott volna fogtam magam és hazafelé indultam.
Tatia szavai megnyugtattak, de csak egy részről. A kínzó gondolatokat azonban még mindig nem tudta teljesen kiölni belőlem. - Én is szeretlek - öleltem át fél kézzel, és azon meztelenül a fűbe húztam, magam mellé fektettem, és félig fölé hajoltam, majd egy hosszú fűszállal cirógatni kezdtem az arcát. - De Elijah.... ő nem olyan, mint amilyennek hiszed - váltottam újra borongósba. - Mindig megkapja, amit akar, és mindig eléri! Ha tudnád, hány nő vihogott, és hány nő mondott róla rosszakat a háta mögött, aztán mégis mind az ágyába dőlt! - áradtak belőlem a kétségbeesés szülte szavak, mondatok. - Ha neki tetszel, meg is fog kapni téged! Addig mászkál körülötted, amíg be nem hálóz teljesen. El fog venni tőlem... minden követ meg fog érte mozgatni, hogy így legyen - hajtottam le a fejem csüggedten. - Talán... talán jobban is tennéd, ha vele kezdenél. Apám egyedül akkor lenne hajlandó elfogadni téged, ha Elijah jegyesévé válnál. Neki ezt is elnézné... amit nekem nem - ültem fel, és megfogtam Tatia kezét. - Szeretlek, Tatia. Csak az istenek a megmondhatói, mennyire szeretlek. Te vagy az életem - suttogtam lázasan. - De ha meg akarod találni itt a helyed... a faluban, és a családunkban... választhatod Elijah-át. Rád sosem tudnék haragudni emiatt - fejeztem be. Az utolsó mondatot már nem mondtam ki. Azt, hogy alighanem megszakadna a szívem.
Ez igaz lenne? Az emberek tényleg arról beszélnének, hogy Elijah-val is össze akarom szűrni a levet? Látszik, hogy mostanában már egyáltalán nem figyelek arra, hogy mit pletykálnak a falu lakói. Úgy voltam vele, hogyha nem fogadtak be már a kezdetekkor és meg sem próbáltak megismerni, akkor ne beszéljenek ki a hátam mögött sem. Mégis megtörtént... és az volt a legrosszabb, hogy erről mindenki tudott, csak én nem. Még Nik is hallotta a pletykákat. Hiába éltem itt már huzamosabb ideje, mégsem tudtam még ehhez hozzászokni. - Nik... - Amikor kihúzódott a partra, én is így tettem. Rossz volt így látni őt és tudni, hogy ilyen félelmei voltak. Nem akartam, hogy így érezzen... nem érdemli meg. - Miért nem beszéltél még nekem erről? - Kérdeztem kedvesen, miközben az ölembe húztam a ruháimat. - Hadd mondjak valamit, ami egyáltalán nem titok senki előtt és ez az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok. - A kezeire csúsztattam az enyéimet, mélyen a szemeibe néztem és halványan, viszont annál biztatóbban és melegebben mosolyodtam el. - Szeretlek. - Mondtam teljes határozottsággal ki azt az egy szót, ami a mindent jelentette számomra, ha az ő szájából hallhattam viszont. - Szeretlek és ezt senki sem befolyásolhatja, főképp nem veheti el tőled és tőlem. Lehet, hogy Elijah vezetőnek termett és úgy gondolod, hogy te csak egy kisfiú vagy, de ez nem igaz. Talán mások így gondolják, én viszont nem. Tudod miért? - Nem vártam választ a kérdésemre, folytattam én magamtól is. - Mert nekem te vagy a biztonság és az erő. Te vagy a támaszom és minden, amit az eddigi életem során nem kaptam meg. Melletted olyan lehetek, amilyen még soha. - Nagyot nyeltem, de el kellett ezt mondanom neki. Tudnia kellett, hogy mennyire szeretem őt és nem számít semmi más. Csak és kizárólag mi.
- Mert az emberek már pletykálnak rólatok! - heveskedtem. - Ha hallanád, miket mondanak... néha kinevetnek a hátam mögött, és úgy gondolják, ostoba vagyok, mert az egyik testvér után te most kipróbálod a másikat is. És amúgy is.... tetszel neki, tetszel Elijahnak! - tört ki belőlem a keserűség. - Persze, okos, és erős... meg vezetőnek termett... vonzza a nőket már most is. Én meg csak egy bolond kölyök vagyok, akit épphogy megtűr a családja, és akinek nincs szinte semmi mása, csak az erdő, ahol otthon érzi magát. És a szerelem, amit irántad érez - másztam ki a partra. - Félek - motyogtam halkan. - Félek, hogy Elijah elvesz majd tőlem.
Nem akartam kimondani, de valószínűleg láthatta rajtam, hogy én pedig bizony még az ezredik alkalommal is el fogok pirulni, akárhányszor ilyeneket mond nekem. Szerettem őt és nagyon jólestek a szavai, hiszen... ő lett az életem értelme. Ám a következő mondata miatt igencsak lefagyott a mosoly az arcomról. Ma már másodjára jött fel Elijah. Először Oliver kérdezősködött róla, most pedig Nik hozta fel. Tényleg ennyire többnek tűnik ez a dolog, mint amiről szó van? Vagy ennyire... félreérthető lenne? - Miért mondod ezt? - Távolodtam el egy kicsit Nik-től, de csak pár centivel szemléltem messzebbről az arcát. - Elijah a bátyád, én pedig egyszerűen csak próbálok normális kapcsolatot ápolni a családod tagjaival. Ennyi az egész. - A hangom magassága és hevessége nem változott, de egy kicsit felháborodtam a dolgon. Viszont van egy nagy igazság, amely úgy tatja, hogy sokszor az igazság miatt vagyunk képesek a legjobban haragudni...
Mohó szemekkel néztem, ahogy Tatia vetkőzni kezdett, és hideg víz ide vagy oda, de a felszín alatt valami érezhetően mocorogni kezdett. - Még azt hiszem az ezredik alkalommal is el fog állni a lélegzetem attól, milyen gyönyörű is vagy - mondtam őszintén, mikor kibontakoztunk a csókból. - Pedig már néha azt hiszem, le akarsz cserélni engem - tettem hozzá kissé panaszos hangon. - Mondjuk a bátyámra, Elijahra.
- Ez tipikus női hozzáállás. - Viccesen kinyújtottam a nyelvemet, miközben ő öltözött. A húgához hasonlítás pedig... szerettem volna jóban lenni vele, de eddig nem nagyon sikerült normális kapcsolatot kialakítanom a húgával. De ami késik nem múlik, ugye? Legalábbis ebben reménykedem. Amikor biztosított afelől, hogy nem hideg a víz, akkor felálltam a szikláról és véglegesen is levettem magamról a ruhát, hogy kövessen Niket a vízbe, aki akkorra már egészen a tavacskáig úszott. Mosolyogva állapítottam meg, hogy a víz tényleg nem hideg, én viszont Nik-el ellentétben ráérősen úsztam a csobogó vízhez. - Igazad volt. - Jelentettem ki, amikor mellé értem. - Tényleg kellemes. - Odahajoltam hozzá és megcsókoltam.
- Nők! - emeltem a szemem az égnek, mintha olyan marha nagy tapasztalatom lenne. Bár, Bekah,a kishúgom is pont ilyen volt.... - Tudod, a hugom is így viselkedik. "Nik, próbáld ki te először, és ha túléled, majd akkor én is".... - nyafogtam, utánozva kissé Bekah hangját, majd felnevetve ledobtam magamról a ruhákat, és óvatosan beleereszkedtem a vízbe. - Nem is rossz! - szóltam ki Tatiának. A meztelenségem a legkevésbé sem zavart. Láttuk már egymást úgy néhányszor.... - Gyere be, tényleg nem hideg - mosolyogtam, majd hogy bizonyítsam, egy jókora levegővel alámerültem, és elúsztam egész odáig, ahol a vízesés a kis tavacskába érkezett.
Csak hallgattam Nik szavait és nagyon is el tudtam képzelni, hogy mégis milyen lehetett a gyerekkora. Ha Mikael most ilyen, akkor évekkel ezelőtt sem lehetett különb, mert... arra nem is lenne magyarázat, hogy miért vált ilyenné. Ezért örültem én annak, hogy nekem normális gyerekkorom volt, viszont Niket sajnáltam amiatt, hogy neki nem adatott ez meg. Így nem is tudhatja, hogy milyen az igazi, feltétel nélküli apai szeretet. - Oké, próbáljuk ki. - Néztem a csobogó vizet és míg Nik már levette az ingét, én még csak kifelé gomboltam a ruhámat. - Tudod mit? Először menj be te, én pedig majd követlek, ha jó a víz. - Ültem le az egyik kőre vigyorogva.
- Az erdő jó - mosolyogtam el magam Tatia szavaira. - Az erdőt szeretem. Mindig is szerettem... kiskorom óta. Ha Mikael bántott, mindig a fák között találtam vigasztalást, vagy menedéket - meséltem, majd hirtelen ötlettel felültem. - Gyere.... fürödjünk meg! - néztem a vízesés felé. - Ha Olivernek nem volt túl hideg, talán mi is kibírjuk - dobtam le magamról az ingemet.
Valamiféle irtózatosan boldog mosoly ülhetett ki az arcomra szavai hallatán. Egy ideje még elképzelni sem tudtam azt, hogy képes leszek ennyire szeretni valakit, mint őt. Egyszerűen lehetetlennek tűnt, az pedig, hogy ő is szeret engem... az maga a mennyország számomra. Úgy éreztem, nem is kell több sz élethez, minden úgy tökéletes, ahogy van. Kisebb-nagyobb hézagokkal. - Ezt jó hallani. - Hajoltam hozzá egy pillanatra, hogy megcsókolhassam. - Alig várom, hogy ezt mindet megtehessük. És abban is biztosabb vagyok, hogy imádnád Bulgáriát. A birtokunk közelében is van egy ugyanilyen erdő, mint ez. - Néztem körbe a fákon, bokrokon és az avaron. - A hegyek miatt még nagyobbnak látszik és még gyönyörűbb. Kislánykoromban rengeteget játszottam ott, szerettem az erdőben kóborolni. - Vontam meg a vállam. - És ez most sem változott, hiszen... itt raboltad el a szívemet. - Néztem rá szerelmesen, miközben a szemeim is csilloghattak.
Leszakítottam egy hosszú fűszálat, és cirógatni kezdtem vele Tatia arcát, majd prüszkölve felnevettem. - Te kis bolond! - mondtam jókedvűen. - Tényleg azt hiszed, valaha elhagynálak? Van egy rossz hírem a számodra... nem menekülsz előlem soha többet! Most, hogy már apám is enged találkozni minket... még ha nem is szívesen... de eljött az ideje, hogy építsünk magunknak valahol máshol egy saját kunyhót. Lesz egy saját kis földünk, ahol élelmiszert termesztünk, és talán nemsokára lesznek majd gyerekeink is. És néhány év múlva talán eltalálunk az óvilágba is, hogy megkereshessük a lányodat.
Miközben Nik beszélt, csak az arcát és a szemeit figyeltem. Mintha... mintha csak az agyamba akartam volna vésni a képet, hogy biztosan mindig emlékezzek rá, nehogy véletlenül elfelejtsem. Persze nem szándékoztam ezt tenni, de ki tudja, mit hoz az élet már abból kiindulva, hogy nekem elvileg nem itt kellene álldogálnom vele, hanem a bulgáriai birtokomon kellene tartózkodnom a családommal. De ez nem számított, ha Nik velem volt, ezek a gondolatok eltűntek és csak rá koncentráltam. - Gondolhattam volna. - Mosolyogtam továbbra is. - Láttam, hogy még mindig építik a falat és persze, hogy ott kellene lenned. - Csóváltam meg a fejem viccelődve és felnevettem, amikor eldőlt velem a füvön. Ahogy Nik megjelent a jókedvem is határtalanná vált. Hanyatt feküdtem, de a fejemet felé fordítottam és bólintottam. - Én is örülök. - Mondtam őszintén. - Oliver kedves és normális. És nem ítélkezik. Ez pedig eléggé ritka. - Tettem hozzá sürgősen, hiszen ez volt az egésznek az alapköve. Végre volt valaki Esther-en kívül, aki nem nézett ránk ferde szemmel. - És annak is örülök, hogy találtál magadnak egy ilyen jó barátot. Ha engem megunsz, akkor legalább van egy másik jó társaságod is, akinek elmesélheted, hogy az agyadra mentem. - Kacsintottam rá.
- Remélem, nem én űzlek haza! - kiáltottam nevetve Oliver után, majd ahogy eltűnt a fák között, rámosolyogtam Tatiára. - Hogy honnan lógtam el? A falépítésről. Apám megöl, ha megtudja - vigyorogtam. - De hát, a fenébe is... ott tapossa egymást a falu minden férfija. Oda sem lehet férni szinte. Akkor eggyel kevesebb ugyan kinek tűnik fel? - vontam vállat. - Mellesleg, apám inni ment. Onnan mindig jobb kedvvel jön haza. Olyankor még velem sem cirkuszol - feküdtem végig a zöld füvön, és magammal húztam Tatiát. - Örülök, hogy jóban vagy Oliverrel - mondtam őszintén.
Jókedvűen megforgattam a szemem Oliver szavaira és csak rámosolyogtam. Keresve sem találhattunk volna jobb barátot nála, főleg, hogy ő is onnan származott, ahonnan így, ezért akár még az otthoni dolgokról is tudtunk beszélgetni. Sokkal könnyebb volt nekem is így kibeszélni magamból a dolgokat. - Most honnan lógtál el, hogy velem lehess? - Kérdeztem aztán Niket kedvesen, még mindig somolyogva, ám volt bennem egy kis rossz érzés, ami ilyenkor mindig jelen van a szívemben, az agyamban, a mellkasomban, egyszerűen mindenhol. Mert akárhogy is próbáltam nem rá gondolni, mégis mindig eszembe jutott, hogy Mikael bármikor bánthatja Niket... és ez az egy dolog volt az, amitől én is tartottam. Attól, hogy miattam esik bántódása annak, akit szeretek.
Kezdőlap
