- Nem termett még nő a féltekén, aki engem megváltoztatja. Soha, semmilyen körülmény között. - kacsintottam mindkettejükre, majd illedelmesen felálltam, megvonva a vállamat. - Tatia családjáról ejtettük egy-két szót. Mielőtt bemártott, hogy másnapos vagyok. - mondtam szórakozottan. - De úgy hiszem, én most odébb állok. Ritkán van alkalmatok nyugodtan kettesben lenni, nem zavarom meg ezt a rövidke időt. Szórakozzatok csak. Használjátok ki az ifjúságot. - vigyorogtam rájuk, enyhe célozgatással szemeimben, majd intettem feléjük egyet, és a tábor felé indultam meg.

/ Tábor /

- Hát te tényleg nem változol - nevettem le magam, ahogy Tatia megállapította Oliver másnaposságát, bár a barátomon nyomát sem lehetett látni. - Fogadok, tegnap este óta minimum két összetört szívű lány zokog a faludban, a családja kunyhójában, epekedve Oliver után - tettem hozzá vidáman, és leültem Tatia mellé. - Miről beszélgetettek? - kérdeztem, leszakítva egy fűszálat, és simogatni kezdtem vele Tatia arcát.

- A férjem mindig azt akarja bebizonyítani, hogy ő a legjobb a világon, akivel csak jól lehet járni. A lányommal is ugyanezt fogja tenni... biztos vagyok benne, hogy mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy én legyek a rosszfiú. - Hiába ismertem még csak 4 éve Cedricet, ez nekem éppen elég volt ahhoz, hogy kiismerjem. Sőt, még több időm volt rá a kelleténél.
Viszont a másik témára már nem tudtam reagálni, hiszen én is meghallottam azokat a hangokat, amiket Oliver és így a bokrok felé kaptam a fejem, amelyek közül hamarosan előlépett Niklaus. Hatalmas mosoly terült szét az arcomon, kezeimmel átfontam a nyakát és úgy néztem rá, mintha már ki tudja mióta nem láttam volna.
- Csak erre jártam és pont belebotlottam Oliverbe és a másnapos fejébe. - Kacsintottam a másik fiúra, majd újra Nikre néztem. - Hiányoztál! - Mondtam teljesen őszintén és odahajoltam hozzá, hogy megcsókoljam. Emiatt nem voltam zavarban Oliver előtt sem, elvégre tudta, hogy mennyire szeretem Niket.

Máris sikernek könyveltem el azt, hogy nem egy pofonnal indított és azt mondta, hogy nekem semmi közöm nincsen a férje és a közte történő eseményekhez. Helyette elmondta. És ebből már tudtam hogy bízik bennem. De jól is esett ez most nekem.. és halvány mosolygással adtam tudtára, hogy megértem a szituációt, valószínűleg mindnyájan (nőket értve ez alatt természetesen) így viselkedtek volna.
- Hát, szívből remélem, hogy a lányotokkal kapcsolatban is olyan bizonyítani akaró.. - vágtam grimaszoló pofát. Nem álmodtam magamnak soha gyereknevelést, ezt a férfit egyáltalán még csak apaszerepbe se tudtam képzelni. Egy nagy hatalmas, akinek tele a zsebe. Jól ismerjük az ilyeneket Bulgária földjéről.
Megvakartam a fejem búbját. - Mikael nem sokáig tarthatja rajtatok a kezét. - csóváltam a fejem, ekkor meghallva egy harmadik hangot, és elvigyorodva fordultam az irányába, és megfogtam Nik kinyújtott kezét. - De még milyen jó társalgó partner. - sóhajtottam fel, és arrébb húzódtam hogy ha Nik is helyetfoglal, Tatia mellett tegye.

(Mikaelson család kunyhója)

Már messziről hallottam a hangjukat, mikor még az erdő fái alatt lopakodtam. A vízesésnél lehetnek... és a sziklák némileg felerősítve visszaverik a hangokat, ezért hallom őket.
- No lám... - léptem ki a bokrok takarásából - egy délelőttre leveszem rólatok a szemem, és máris összeszűritek a levet a hátam mögött? - mosolyogtam szélesen, majd odaszaladtam Tatiához, és a derekát átfogva körbefordultam vele.
- Szia! - ragyogott rá a mosolyom, majd Oliver felé nyújtottam a kezem. - Barátom, te mit sem változol. Bármerre lépj, mindig találsz társaságodnak megfelelő nőt.

Zavartan elmosolyodtam a kérdését hallva. Ez tényleg egy érdekes történet volt.
- Nos... - Ha már egyszer így rákérdezett a dologra, akkor válaszolok is neki. Oliver a barátom, úgy éreztem, hogy neki bármit elmondhatok. Jó emberismerő voltam, tudtam, hogy meg fogja érteni azt, amit mondok neki. - Az úgy történt, hogy... egy éjszakára elgyengültem. Mondhatjuk így is. - Vontam vállat. - Nőből vagyok és szeretem, ha kedveskednek nekem, Cedric pedig annyira próbálkozott és annyira akarta, hogy szeressem, hogy arra jutottam, hogy.... elvégre csak a felesége vagyok és megérdemli, hogy úgy legyek vele és olyan módon viselkedjek, ahogyan kellene. És bevallom, hogy... akkor éjszaka tényleg jól éreztem magam. - Vallottam be ugyanolyan mosollyal az arcomon, mint ahogy ezt a mesét elkezdtem, ami később sem tűnt el az arcomról. Nem, sőt...
- Nem tudom. Először minden másnak kellene megoldódnia. Van fogalmad arról, hogy viszonyulna például Mikael ahhoz a gyerekhez? Engem is utál és akármilyen szörnyű, de a fiát is. - Csóváltam meg a fejem már komolyan.

- Sejtettem. Nem is kell ezt túlragozni. Gondoltam hogy így van. Egy ilyen anyától csakis szépséges gyermek születhet. Az apa már nem is számít. Tudom, hogy nem helyénvaló kérdés, de ha nem szeretted őt, és mégis megfogant a lányotok, akkor... mit művelt veled? Remélem, nem erőszakoskodott. - köszörültem meg a torkomat. Egy lányuk született, míg ő nem szerette a gyerek apját. Hát akkor mégis hogyan hozták össze? Én kötelességből sem tenném, ez már biztos.
- Hát hogy ti nem akartok gyermeket? - vontam fel a szemöldököm.

Elmosolyodtam a kijelentésén. - Igen, az. A leggyönyörűbb és legtökéletesebb gyerek, akit valaha láttam. És ezt nem csak én gondolom így, hanem rajtam kívül még rengetegen. - Szó mi szó, nagyon büszke voltam a kislányomra és ezért is nagyon szenvedtem, hogy elhagytam őt. Ez egyszer fel fog emészteni...
Összevontam a szemöldököm kérdése hallatán, mivel nem tudtam mire vélni a dolgot. Volt persze egy sejtésem, de jobbnak láttam inkább rákérdezni, mintsem én értsek félre valamit. - Mire gondolsz pontosan?

Megkönnyebbültem. De még mennyire.. hiszen nagyon nehezen engedtem volna el. Sőt! Egyáltalán nem engedtem volna el, még csak az kéne. Nik szenvedne. És a barátom lelki világa egyelőre nagyon fontos nekem.
- A kislányod.. biztosan tüneményes gyerek. Olyan mint az édesanyja. - mosolyogtam rá barátságosan. Azt aakrtam először kérdezni hogy tervez-e újabb gyereket de visszafojtottam. Vagy mégsem?
- És Nik és Te.. nektek esetleg majd...? - hagytam befejezetlenül a kérdést.

Láttam együttérző pillantásait és elmosolyodtam a kedvessége miatt. A kérdése viszont... ó, ha tudná, hogy mennyit gondolkozom én ezen nap mint nap!
- Dehogynem. - Bólintottam. - Gondolkozni szoktam azon, hogy vissza kellene mennem és azon is, hogy mi lett volna, ha el sem szököm hazulról. De ezek már csak tervek és ábrándok, mivel... nem mehetek vissza. Talán visszafogadnának, de nem lenne értelme hazamennem, elvégre ott nem voltam boldog. Egyedül csak a hazám hiányzik és a kislányom. Meg a szüleim is, hiszen ők neveltek fel... De itt legalább megtaláltam a boldogságot. - Mosolyogtam Oliverre.

Együttérzően pislogtam rá, de már nem fogtam meg a kezét. Az már ténylegesen rosszul venné ki magát, és nem akartam hogy rájöjjön bármire is velem kapcsolatban. Nem, azt nem lehet. Sok port kavarna ebben a helyzetben.
- És nem gondoltál még arra, hogy.. nem örökre, de majd visszamenj? - néztem rá, eltitkolt félelemmel. Honnan jött a kérdés, nem tudom. De nemcsak Nik nem engedné el.

Nevetve pillantottam az avarra, de a mosolyom lefagyott az arcomról, amikor felhozódott a régi életem. Bár erről én tehetek, n dobtam fel a labdát az apa-témával. Talán nem kellett volna, de néha azért jólesett beszélni erről. Addig sem tartom magamban.
- De hiányzik. - Mondtam őszintén. - Mindennél jobban. Igazad van, az anyám és az apám biztosan rosszul vannak amiatt, hogy elszöktem, de... ők kergettek ebbe bele. Szeretem őket, tényleg és ezért nem is tudom teljesen őket hibáztatni, hiszen... én is hozzászokhattam volna a helyzethez, mint ahogy rengeteg másik lány tette. Elviselhettem volna, hogy nem vagyok szerelmes a férjembe, de... nem tudtam. - Elmerengtem egy kissé, aztán nagyot nyeltem. - Sajnálom, nem akarlak ezzel untatni. - Néztem Oliverre egy bocsánatkérő, kedves mosollyal.

- Várd csak. Már vénlány leszel, mire ez megtörténik. - kacsintottam még rá, majd elgondolkodtam. - Nem tudom, hogy mivel jutott ez ki nekünk. De a te apád furcsább, mint az enyém. Elüldözött téged. Bizonyára azóta is bűntudat emészti, ahogy édesanyádat is. Nem hiányzik neked az a régi élet? A családod? A... lányod...? - kérdeztem kissé félve.

- Alig várom a pillanatot. - Kacsintottam Oliverre, bár az tény, hogy nem tudtam őt elképzelni például házas emberként és családapaként. Az én drága Oliver barátom ahhoz túlságosan is szabad szellemű volt. Ilyen emberek is kellenek a világnak, nem?
Rosszallóan, mégis viccelődve csóváltam meg a fejem, amikor az édesapjáról beszélt. Nik már mesélte, hogy Oliver szerint kicsit meggárgyult, de csak az apja volt. - Egyikünknek sem jutott ki normális apából? - Kérdeztem apró, a szám szélén bujkáló mosollyal.

Erre nem tudtam mit mondani. A barátságomat gyaláznám meg, ha most kiszabadulna belőlem az a szörnyeteg, és szerelmet vallanék Tatiának. Rontana a rólam lefestett képen. Ezt nem hagyhatom, rendhíthetetlennek kell látszódnom. - Egyszer meg fogod érteni. - kacsintottam rá. - Csak türelem! - sóhajtottam, de többet nem akartam hozzáfűzni.
- Az apám még mindig bolond. Elvette az eszét a sok víz... és egyebek. - fintorogtam. Ezen nem lehetett mit tagadni. Nik is tisztában volt vele, hogy az apámnak nincs ki mind a négy kereke. És ő bizonyosan tovább adta ezt Tatiának is.

- De te különleges vagy és nincs olyanod... még! - Tettem hozzá felemelve a mutatóujjamat. - Viszont soha nem fogom megérteni az életfelfogásodat, drága Oliver. Ám ha neked így jó. - Viccelődve megvontam a vállamat és arra néztem, amerre ő. Nem akartam egyedül tengetni a perceimet, szóval még nem hagytam itt a barátomat. Ha neki nem volt dolga, akkor miért is hagynám itt?
- Ha a falu főnöke elintézi, hogy számkivetettnek számíts, akkor nem sok dolgod van. - Foglaltam össze kissé gúnyolódva, hogy nekem aztán tényleg semmi teendőm nincsen. - És hogy van a családod? Régen meséltél már róluk.

- Még szép. Én se sokáig bírnám szívem hölgye nélkül. Ha lenne nekem olyan! - tettem hozzá sürgetően, de viccelődve. Ki tudja hogy miért vagyok én képes viccelődni mikor egyáltalán nem vicces dolgokról van itten szó. De az életünkhöz hozzátartozik ez is.
- Nem tartalak fel én sem. Ha dolgod van, menj bátran. - böktem a fejemmel a tábor felé. - Én még gyönyörködöm ebben a gyönyörű tájban. - mondtam ironizálva, de pimasz vigyorgással.

- Szívemből szólsz, de ugye egy nőnek nem szavad így beszélnie. - Elnevettem magam azokon a szavakon, amelyekkel Mikaelt illette. Én magam sem fogalmazhattam volna jobban, hiszen eléggé szép véleménnyel voltam én is róla. Úgy éreztem, hogy ez soha nem is fog megváltozni, ehhez mindenféle felsőbb hatalom kevés lenne.
- Igen, tudom, hogy milyen. - Bólintottam még mindig somolyogva. - Talán ma is talál valami kibúvót. Viszont... téged nem akarlak feltartani, már biztosan várnak a táborotokban. - Néztem Oliver-re kedvesen, a kezemet pedig kihúztam az övéből.

- Nem értem hogy mi baja annak a szerencsétlen nyomorultnak. Kiváló vezető, de hogy a fiával úgy bánjon, mint valami véres ronggyal, az már az én szememben is nagyon nagy túlzás! - sóhajottam megvetően. Nem volt jogomban véleményt formálni erről, most mégis megteszem. Bosszantó a szituáció, így kénytelen vagyok beszélni.
- Nem tudom ,hogy adott -e neki valamit. - ráztam a fejemet, és gyengéden megfogtam a kezét, valami biztatásképp. - De utána fogok nézni. Nik tudod hogy milyen.. ha MIkael feladatot ad neki, akkor is kihágja, és eljön hozzád - mosolyogtam rá.

Megforgattam a szemeimet, de csak viccesen. Igen, van abban valami, hogy Elijah túl komoly, de talán ez az, ami számomra megnyerő benne. Éppen emiatt olyan más, mint Nik, viszont azt én sem értem, hogy hogyan képes minden szó nélkül követni Mikael utasításait. Hiszem az az ember egy förtelmes lény.
És ismét szóba is jött, szóval az arcizmaim úgy rándultak össze, mintha citromba haraptam volna. - Nem találkoztam vele már napok óta, de ennek nagyon örülök. Megpróbálom a lehető legnagyobb ívben elkerülni, hogy nehogy a jelenlétem idegesítse fel és ezt vezesse le Nik-en. Azt nem akarom. - Csóváltam meg a fejem nagyot sóhajtva, aztán Oliverre kaptam a tekintetemet. - Te nem beszéltél Nik-el, hogy mégis mára milyen feladatot osztott neki Mikael? Kíváncsi vagyok, hogy mit talált ki mára, hogy még véletlenül se találkozhassunk. - A szám széle legörbült, de ehhez már hozzá kellett szoknom. Mindegy, ez nem fog megakadályozni semmiben.

- Nekem Elijah túl komoly. - legyintettem, mint valami idióta. - Az ilyenek számomra sosem voltak kedvelt társaságok. Miről beszélhetnék velük? Nőkről? - fintorogtam. Elijah asszem, nem erre termett, legalábbis az a sanda gyanúm. Ő azt teszi, amit a drága jó édesapja tesz és mond. Ő Finn után a legidősebb, így nem is véletlen.
- És Mikaelt mikor láttad utoljára? Remélem, mostanában nem. Bár arról nyilván beszélnének a faluban. - sóhajtottam nayot. Utáltam hallgatni ezeket a pletykákat, és mende-mondákat. Mert Mikaeltől bármi kitelik.

Nem voltam én ideges, bár szó mi szó, tényleg felháborodásnak tűnhetett, amit és ahogyan az előbb mondtam. Túlságosan hevesen tagadtam... ez nem jó jel, legalábbis azt szokták mondani, hogy ez arra utal, hogy van valami igazság abban, ami ellen védekezünk. De nem is tudom, furcsa volt ez a helyzet.
- Elijah tényleg teljesen más. - Helyeseltem Oliver szavaira. - És igen, ezért szeretem a társaságát, mert nem olyan, mint Nik. Ne értsd félre, ez nem azt jelenti, hogy ez vonzó lenne számomra, hanem inkább... új dolog. Valamint örülök annak, hogy végre van más is a faluban Nik-en és Esther-en kívül, aki szóba áll velem. - Motyogtam a szemeibe nézve. Remélhetőleg megérti, hogy mire akartam ezzel kilyukadni, mert nem tudnám jobban elmagyarázni.

- Nyugodj meg, oké? Nyugalom, nem vádaskodás ez. Csak a valóság. Tatia, ne már.. - fogtam meg a kezét, és a térdemhez húztam, mintegy bíztatásként és baráti gesztusként. Most félre tudtam tenni minden érzésemet iránta, és úgy nézni rá mint a legjobb női barátomra.
- Tudom hogy szereted Nik-et. Aki ezt nem látja, egy vak ostoba. Mikael szintén az, ha a véleményemet akarod hallani a fickóról. - fintorogtam gonoszkásan, de aztán visszakanyarodtam. - Elijah azomban képes bekavarni nektek, én úgy érzem. Mert ő Nik szöges ellentéte. Ami talán vonzó lehet számodra. És.. - akadtak bennem is a szavak.

- Én azon kívül sem bántanám. - Ráztam meg a fejem komolyan és tényleg így gondoltam. Egyébként sem volt szokásom megbántani az embereket, hiába sikerült már akaratomon kívül néhányszor, de arra amíg élek figyelni fogok, hogy Niket ne bántsam. Csak ő van nekem, senki más. A lányomat már elvesztettem, a szüleim nem értettek egyet a döntéseimmel, a férjemet nem szerettem, hát csodálkoznak azon, hogy én csak jó társaságra vágyom?
Összevontam a szemöldököm. Hogy érzek-e valamit Elijah iránt? Erre most tényleg válaszolnom kellene? Én... nem, ez abszurd. - Hogy kérdezhetsz ilyet? Hiszen te magad is tudod, hogy kit szeretek és hogy... - Még magam sem voltam biztos abban, hogy mit akartam mondani, hiszen ez tényleg zavaros helyzet volt.

- Szándékosan soha nem bántjuk akit szeretünk, ez elismert tény. - rántottam egyet a vállamon, de igen is érdekelt a téma, még ha mihasznának is tűnhettem a szemében. Ebben a témakörben legalábbis. Amúgy nem voltam rosszmájú se de vak se.
- Érzel valamit.. Elijah iránt? - tettem fel a nagyon nagy kérdést, eltüntetve magam is minden reménykedést a tekintetemből. Csak Nik miatt.