Talán mégis volt mitől félnem. A szavai olyan hatással voltak rám, melyeket eddig még soha senki nem ért el nálam, és próbáltam magamra erőltetni valamit... egy álarcot talán, mely nem mutastja, hogy mennyire furcsának, már-már ijesztőnek találtam azokat a szavakat, melyeket hozzámvágott. Megpróbálhatok szót fogadni, de sajnos nem én lennék, ha nem kutatnék a valóság után. És az az érzésem, hogy ő most belehazudik a képembe csak azért, hogy tovább élhessen abban az álomvilágban, melyet kialakított magának az évek során. Fáj, nem fáj, de... nem tudok rá hatni. És ha nem, hát akkor nem is próbálkozom tovább. Legalábbis most. Mert az imént arról esett szó, hogy a hotelba megyünk. Talán ez még kivitelezhető. Talán. Anélkül, hogy megpróbálna leszúrni álmomban, vagy hogy megpróbálja kicsinlni csak a hecc kedvéért. Az már tényleg sok lenne az utóbbi idő tükrében. - Rendben. Befejeztem ezt az idegesítő szokásomat. - bólogattam, majd nagyot nyelve néztem arra, amerről jöttem. - Tehát... velem tartasz a szállásomra?
Egy érzéstelen, és kegyetlen gyilkosként vázolom fel magamat mindenki előtt, hisz jól esik, hogy félnek tőlem, hogy tudják, hogy tőlem tartani kell, és nem pedig jó viszonyt ápolni. Egyszerűen már-már élvezettel tölt el, amit másokból kiváltok, de van nálam is egy határ, és ha valakinek azt mondom, hogy nincs Oka tőlem félnie, akkor az úgy is van! Sohasem szegem meg a szavamat, hisz pontosan betartom mindet, viszont Diana mintha kételkedne benne.. bennem. Megértem egyrészt, mert az elején egy nyilat kapott tőlem a hasába, de azon már túl vagyunk ér, ezért sem értem már ezt a kételkedést az irányából, mintha én tényleg leakarnám őt szúrni, vagy pedig megölni.. úgy tesz, pedig oka sincs feltételezni ilyesmit, majd akkor lehet oka rá, ha tesz ellenem valamit, de amíg semmit nem csinál addig én se teszek semmit ellene. -Nem idegesítő volt, amit mondtál, de jobb lesz, ha megtanulod nekem nincsenek érzéseim... de még ha vannak is, akkor sem tartózik senkire!-Rántok vállat könnyedén, miközben figyelem azt, hogy merre néz, és nem sokára szavai már bizonyítják, hogy miért nézett arra, amerre.-Igen, persze! Veled tartok.-Mondom egy kis időhúzás után határozottan, miközben ránézek amolyan féle barátságos tekintettel, ami tőlem szokatlan, de ilyen oldalam is van természetesen, csak ritkán jön elő..
A szobámban ülök, miközben az asztalon elhelyezett gitártokot tanulmányozom. Fogalmam sincs, mire várok még, hisz csupán egy zár választ el a fel nem tett kérdéseimre adott válaszoktól. Örülnöm kéne, hogy megannyi év után végre fényt deríthetek apám mivoltára. Arra, hogy hogyan is néz ki, hogy mit szokott csinálni a szabadidejében, és, ha szerencsével járok, esetleg valamilyen tárgyat is találok, ami régebben közel állt a szívéhez. De az sem kizárt, hogy a nagybátyám egy régi tárgyát nyomta a kezembe, mely tele van régi kacatokkal, melyek még hírről sem ismerték James-t; mondván: „Ez majd egy kis időre lefoglalja a fiút.” Elképzelhető ez a változat is, ugyanis az utóbbi időben olyan sok kérdéssel támadtam le szegény embert, hogy már valósággal az idegeire mehettem. Lelkének egy kis porcikája pedig gondolom, örül ezeknek az ostoba, olykor faragatlan témáknak, hisz mára már csak én maradtam neki a családból, aki boldogíthatná őt.
Nem akartam feltörni a zárat. Még nem! Ez alatt pedig nem azt szeretném leplezni, hogy meggyűlt a gondom egy aprócska kis lakattal, ami csak akkor nyílik ki, ha eltalálom a helyes négy számot. Nem! Volt már dolgom ennél nehezebb tárgyakkal is, például, amikor pár haverral éjszaka betörtünk a középiskolába, hogy bekukkantsunk egy-két lány szekrényébe, ügyelvén arra, hogy senki ne vegye észre kutakodásunkat. Előtte talán még egy kicsit ki szeretném szellőztetni az agyam. Megfordult már a fejemben az is, hogy egyáltalán nem fog tetszeni az, amit ott találok. Hogy csak rontaná az apámról kialakított képzeletbeli összképet, de az is lehet, kellemesen fogok meglepődni, mert csak egy átlagos férfiról van szó még átlagosabb élettel és érdeklődési körrel. Na, kíváncsi vagyok…
A szekrényhez léptem és előhalásztam a mélyéről régi futócipőmet, majd, mielőtt még nekivágtam volna a városnak, átöltöztem egy kényelmesebb ruhába, s elhagytam a lakásomat. Betettem a fülhallgatókat és bekapcsoltam az ipodomat. Egy kis hezitálás után elkezdtem futni. Igazából mindig ezt csinálom, amikor ki szeretném üríteni a fejem az oda nem illő dolgoktól. Hazajövet pedig olyan felszabadulttá válok, amilyen még sosem voltam! Egyszerűen üdítő ez a sport; na meg persze hasznos is!
A zene ütemére kezdtem el haladni. Eleinte lassan, majd ahogy a számok felgyorsultak egyre gyorsabban és gyorsabban. Útközben majdnem beleszaladtam egy idős párba, viszont hála a gyors reflexeimnek, kitértem előlük. Ők pedig – látván a bravúros mutatványomat – valamit motyogtak az orruk alatt, amit (sajnos?!) nem igazán értettem. Betérvén egy utcába már csak alig pár méter választott el az erdőtől. Még egyszer átfontoltam a dolgot, hogy vajon érdemes-e bemerészkednem ide. Soha nem voltam valami jó a tájékozódásban, így ez a része a dolognak megrémített, de aztán vállat vontam, s ügyet sem vetve a bennem támadt kételyekre, folytattam az utam. Közel félórányi szüntelen rohanás után elérkeztem egy vízeséshez. Szerencsétlenségemre az ösvényről már rég letértem, mert az erdő beljebb és beljebb hívogatott. Szerintem megérte, mert a látvány magáért beszél. Egyszerűen lélegzetelállító! Megálltam, majd egy fa törzsének dőltem, s próbáltam egyenletesen szedni a levegőt.
Poros, unalmas kisváros, zéró szórakozási lehetőséggel. Vagy legalábbis olyanokkal, amiket én is élveznék.. Néhány bál.. egy kis dráma a szomszéd szerelmespár között.. Csupa olyan dolog, ami nem hogy nem érdekel, a hátam közepére sem kívánom őket. Bár ezzel talán csak én vagyok így.. Hamar támadt gondolatom, s még hamarabb cselekedtem, ahogy a közeli erdőre gondoltam. Jelen lényemből adódóan is otthonosan éreztem magam a természetben, ám ez farkassá válásom előtt is igaz volt. Némi közösséget éreztem. Békés, magányos, erős, mindent kibír és ítélkezik, csupán a létével.. Hiszen.. Nem mindenki tér vissza, aki odamerészkedett. Az öltözékem azonban aligha illik egy erdei túrához, így átöltözöm. Sötét nadrágot veszek, sötétzöld felsővel és fekete cipővel. Hajamat már jó előre lófarokba kötöttem a tarkómon, így indultam a közeli rengeteg felé. Nem vagyok az a típus, aki előnyben részesíti a kitaposott ösvényt, szeretem a kalandokat, némi izgalmat.. Szeretem én irányítani a dolgokat, az pedig azzal kezdődik, hogy arra megyek, amerre én akarok, nem arra, amerre a gyalogút diktálja. Kicsit sem fáradok el.. Sőt, erőt merítek a tiszta levegőből. Elég sokáig megyek, nem törődve vele, hogy kötök ki végül, hiszen én, a nagy többséggel ellentétben, kitalálok az erdőből, és tudok is vigyázni magamra. A közelből vízcsobogást hallottam, ámbár előtte semmi zörejt, ami patakra vagy folyóra utalna.. Talán egy tó is van a közelben.. Arra vettem az irányt. A gyanúm, miszerint vízeséshez érkeztem, hamar beigazolódott, és óh.. Nem is akármilyen.. Nem hiába, a természet mindig megtalálja a módját, hogy tökéletest alkosson. A vízesés túloldalán pedig egy srác állt, akit csak később vettem észre. Hmm.. Ez a figyelmetlenség nem rám vall. Minden esetre alaposan tanulmányoztam, hogyan hullámzik mellkasa, ahogy gyors egymásutánban szedi a levegőt. Minden bizonnyal hobbifutóval van dolgom. Nem szólaltam meg, inkább még egyszer végigvezettem rajta a tekintetemet, majd mikor észrevett, mosolyra húztam a számat és a vízesés felé igyekeztem. Attól függ, milyen régóta van itt ez a kicsinek nem mondható csoda, a víz ugyanis utat tör magának, barlang formájában is, ami az én esetemben tökéletes útvonal a túloldalra, egyenesen az ismeretlen férfihoz. Ám ehhez először fel kellett csimpaszkodnom egy kisebb sziklára, hogy kideríthessem igazamat. A hajam kissé vizes lett a csobogó víz permetétől, de nem foglalkoztam vele. Sokkal inkább azzal, hogy a vékony vízfüggöny mögött - kis termetemnek köszönhetően - tökéletesen elfértem, így elégedett mosollyal haladtam felé. - Hello - köszöntem aztán még mindig mosolyogva. Nem tudom még, kivel van dolgom, azonban gyanítom nem természetfeletti. A mosoly azonban mindig jó fegyver. - Nem tanácsos egyedül mászkálni az erdőben.. - váltottam kioktató hangnemre. Nem állt jogomban, de kit érdekel?! Könnyedén belefuthatott volna helyettem, akár egy vámpírba is.. Kár lenne a csinos kis pofijáért.
Van, egy titkom nem mindig vagyok jó igaz, de szerelem nagyúr. Gondtalanul bolyongtam megváltásra lelkemet adnám a szerelemért. Egy tiszta szerelemért, amiből hasonmások fogantak. Egy igaz szerelem ez, amire nem kell magyarázat. Hosszú évtizedekre el voltam zárva a kűl világ elől, de más lesz és a legjobban úgy tudom a megváltásomat lelni vagy is a halálomat, ha más valakivé válok, de még is olyanná, akihez nem kell erőlködni, aki közel áll hozzám! Stefan Salvatore. Miután belopóztam Rebekához egy lány alakjában és Klaus egyik csapolandó zacskónak adtam ki magam, könnyedén bejuthattam a fejében, melyben tiszta vágyat és szerelmet talán érzett a fiú iránt. Találkozásuk, melyben visszahozta az emlékeit mély nyomott hagyott a lányban. Elcsentem a mobilját és könnyedén dobtam neki egy sms-t, ahogy manapság már mondják. „Találkozzunk a vízesésnél… nem bírom tovább… tudnod kell!” Játszottam el a szinte már túl könnyű szerepet, melyet Rebekah alakít keserves élete során. Nem is baj, mikor a piszka vassal a szívembe szúrt örüljön, hogy csak eljátszom őt, megjegyzem újra, mint hogy megöltem. Ahogy ott vártam Rebekah testében a vízesés mellett, a hold meg csillant a víz tükrén és tisztán kivehetően lehetett hallani a vízcseppek potyogását, ahogy a tavacska csillogó habjaiba értek. Nehezen emeltem le fémládámat, melyet Stefan rabul ejtésére szolgált. Mivel nem vagyok vámpír, hanem halhatatlan csupán így erőm gyenge. mindenképpen sikerülnie kell a tervemnek és meg kell szereznem a gyógyírt, hogy újra Amara mellett lehessek. Nem tágítok, vele leszek még világ a világ illetve még túl világ a világ. Qetsiyah rávehető arra, hogy lebontsa a falat, mely szétszedi a két világot, vagy talán a kis Bennett boszorkány lesz, aki kapó lesz rá. Ahogy ott vártam és bokor mögött elrejtett kis vasdoboz előtt gondolkodtam még is eljönne, érdekli Rebekah ennyire, hogy eljöjjön? Hát… kinek kell egy nyavajgós kis szőke, aki másról nem tud beszélni csak, hogy mennyire borzalmas neki?! De végül levélzörgéseket hallottam. Nocsak, a kis Salvatore még is érdeklődik a szőke liba iránt? Vagy csak a férfi vágyai hajtják? Nőies pilláimat rá emeltem és próbáltam sírás közeli állapotba kerülni a hitelesség kedvéért. -Stefan?- Kérdeztem csilingelő ámbár idegesítő Bex-es hanggal .
Magam sem tudom, hogy miért rohanok Bekah-nak az első kis apró SMS-ére, de valahogy úgy éreztem, hogyha nem lenne amolyan élet-halál kérdés, akkor nem is küldött volna semmit sem. Mondjuk kicsit furcsa a legutóbbi találkozásunk után ez az egész, amit végképp nem értek azaz, hogy mégis miért pont a vízesésnél kellett találkoznunk. Nem éppen a legmegfelelőbb hely a biztonságos beszélgetésre, hiszen bármikor járhat erre egy túrázó vagy valami ilyesmi, viszont vele még könnyen elboldogulunk, de a kíváncsi vámpírokat sem húzhatjuk ki a listáról, hiszen elég sokukat vonzanak az ilyen helyek. Na, jó a boszikat talán jobban meg a vérfarkasokat, de most nem is ezzel kell foglalkoznom, hanem azzal, hogy minél hamarabb odaérjek. Nem akarok csalódást okozni neki még egyszer. Tudom, hogy a múltban gyakorlatilag nem én voltam az, aki megbántotta, mert akkoriban a magam érzelemmentes módján az érzelmeim Bekah felé tiszták voltak, de azóta elég sok minden változott legfőképpen az, hogy ezekről még csak most szereztem vissza az emlékeimet neki köszönhetően. Valószínűleg ezt ezerszer meg is bánta már. Lehet, hogy ezért hívott ide, hogy kitörölje a fejemből a dolgokat? Megtehette volna korábban is meg akkor nem kellett volna egészen idáig elrángatnia. Itt most többről van szó. Legalábbis csak úgy lenne értelme az egésznek. Az én véleményem szerint. Kicsit kellemetlenül éreztem magam azért, hogy csak úgy faképnél hagytam Lexi-t és Layla-t, de láthatóan mind a ketten jól voltak és nem szívesen töltöttem volna ott még több kínos percet. Meg így egy kicsit még tologathatjuk arrébb az egész beszéljünk az érzéseinkről és arról, hogy mégis mi zajlik most kettőnk között.. Őszintén, szólva az egész zavaros. Nem volt jó ötlet átlépni azt a vékony kis határt, ami a barátságunkat elválasztotta egy bonyolult kapcsolattól. Bár az egész, csak egy csók volt mégis úgy érzem, hogy ennél sokkal többet jelentett. Nem csak a számomra, hanem a számára is. Valahogy ezt meg kell beszélnem vele.. Bár már az is haladás, hogy nem képelt fel rögtön, mikor felébredt. Lehet nem volt rá ereje, de amint visszaérek megteheti és szerintem meg is fogja.. Van rá oka bőven. Zsebre tett kézzel siettem a megbeszélte helyre, miközben ezen gondolkoztam, majd mikor végre megláttam Bekah alakját a lehető leggyorsabban mellette teremtem. - Bekah, minden rendben? Mégis mit kellene tudnom? - Kérdeztem tőle, miközben tekintetemet az övébe mélyesztettem.
Rohant amint meglátott, talán többet jelent neki ez a lány, mint elképzelte. Lassan néztem fel pilláim alól nőies mozdulatokkal és igyekeztem átvenni karakterem szerepét. - Nem Stefan nincs rendben az életem egy katasztrófa.. - Hangsúlyoztam eme csodás mondatot, mely oly sokszor présel ki Rebekah ajkain. Talán még nem volt feltűnő, hogy még is ki lennék vagy az, hogy nem volnék túl hiteles. - Stefan én… - Suttogtam, fogalmam se volt róla, hogy miről beszéljek bele láttam Stefan fejébe és egyből tudtam, hogy mire gondol. Mennyi zavaros gondolat, régen ő is szerette ezt a lányt. - Szeretlek…- Nyögtem szinte fájdalmasan, majd le pillantottam és ő rám nézett, éreztem szemeit ahogy végig járja arcomat és már nem bírtam ki nevetés nélkül. Kitört belőlem és letöröltem nagy nehezen ki préselt könnyeimet. - Micsoda egy hiszékeny balek vagy te!- Láthatóan nem erre számított és én körbe sétáltam körülötte. - Mennyit jelent neked ez a kicsiny kis buta szőke liba! Már ugrasz is, ha hív… Ennye Stefan Salvatore- Mondtam gúnyos megvetéssel a hangomban, majd megcirógattam az arcát. - Legalább valaki hiányolni fog, ne aggódj, elmondom, hogy szeretted!- Mosolyogtam gonosz tekintettel. Majd át vedlettem Elena ábrázatába. Nem erre számított próbáltam már komor tekintettel íriszembe lesni azt az arcot, melyet én ihlettem a természetnek, mely megteremtette a hasonmás férfi nemét.
Fontos volt a számomra, Rebekah. Mit számít az, hogy még csak most kezdtem el újból emlékezni rá? Attól még nagyon is fontos a számomra és ez a lényeg. Megígértem neki, hogy itt leszek neki, ha csak barátként is megpróbálom őt támogatni. Hogy ez az egész mennyire fog menni? Valószínűleg semmennyire, de legalább elmondhatom, hogy megpróbáltam. Meg akartam őt vigasztalni tényleg.. De nem tudtam, hogy mit mondhatnék, amitől jobbá tehetném ezt az egészet. Tehetetlen voltam, bármennyire is szerettem volna cselekedni képtelen voltam eljutni egyről a kettőre. Kimondta azt az egy szót, amit tulajdonképpen, már sejtettem, de most hogy kimondta ez az egész csak még jobban földhöz vágott. Nem tudtam rá mit mondani.. Szó szerint elakadt a szavam egyszerűen csak bámultam magam elé, majd legnagyobb meglepetésemre elnevette magát. Összevont szemöldökkel néztem rá, mert ekkor már tényleg nem értettem az ég világon semmit sem. - Mégis ki a fene vagy te..? - Nem úgy tűnt, hogy most Bekah-val állok szemben, de mégis őt láttam magam előtt. Ez az egész érthetetlen. Mégis, hogy a francba lehetséges ez? Nem pislogtam többet kettőnél, de Rebekah helyén, már Elena állt. Vagy legalábbis azt hiszem. - Mi a franc? - Bukott ki belőlem egy kérdés automatikusan, miközben zavaromban tettem egy lépést hátrébb. Oké, az utóbbi időben volt részem bőven elég sokkból, de valahogy ez mindenképpen elvitte a fődíjat. Mégis ki ő, és hogyan képes erre a testcserére, vagy mire?
Összezavarodottságát még mindig nagy lelkesedéssel fogadtam. Miközben váltogattam az alakjaimat ő csak pillázott. - Mennyi nő Stefan, Layla, Lexi, Rebekah óh, nézzenek oda és egy hasonmás is. Katherine Pierce. - Mondtam egy hasonmás képében. Nem hazudtolta meg saját magát és az én örökségemet sem. Látom Elena Gilbertel is összeszűrte a levet nem is egyszer. Látom, hogy Rebekahval mi volt régen, hogy szerelmes volt belé és látom az a sok nőt az életében, akikkel mind kapcsolatban állt. a fejében egy nagy katyvasz van és ő se tudja, melyikkel mit kezdjen. - Had meséljek el egy történetet…- Kezdtem bele még ördögibb mosollyal, mely megbújt gödröcskéimben. - Volt egyszer egy férfi és egy nő örülten szerelmesek voltak egymásba. Megteremtették a halhatatlanság varázs igéjét és egymáséjé lettek. Szép nem?- Kérdeztem fel ráncolt szemöldökkel. - Ám, de a férfi azért, hogy megszerezze, amit akar, még pedig az örök szerelmet tőrbe kellett húznia egy nőt, azt ígérte neki, hogy feleségéjévé fogadja, és együtt lesznek, együtt lesznek halhatatlanok. A nő erre rá jött és elpusztította a férfi szerelmét. És örök kárhozatra ítélte őt az idők végezetéig még nem lesz hajlandó csatlakozni hozzá és együtt lenni vele. Bosszút forral ellene. Miből megfogantak a hasonmások. Köztük én is. – Szegeztem rá szemeimet és reakcióját kémlelni kezdtem. Vártam a nagy kérdést mely még nem hangzott el, szívem gyorsabban lüktetett és tudtam már csak pillanatok választanak el attól, hogy bevalljam kilétemet.
Nem hittem volna, hogy a jelenlegi állapotomnál is jobban össze tudok zavarodni, de erre sikerült rácáfolnia. Voltaképpen, már abban is elkezdtem kételkedni, hogy én Stefan vagyok avagy sem, hiszen az egyik pillanatban Rebekah-t látom magam előtt a következőben pedig, már Elena-val találom magam szemben most pedig Caroline néz vissza rám. Oké.. Ebbe kezd belefájdulni a fejem. Nem csak azért, mert folyamatosan azon gondolkozok, hogy ez mégis, hogyan lehetséges, hanem azért is mert egyszerűen nem bírom ép ésszel felfogni a változásokat.. Ez az egész számomra túlságosan is érthetetlen. Tudni akartam, hogy kivel állok szemben, de többnyire, már kivontam magam az összetettebb természetfeletti sz*rságokból. Egyszerű dolgok miatt kellett aggódnom. Mégpedig a nők. Úgy néz ki szívat a sors, ha ők nem vittek a sírba, hát ez a bizonyos valaki fog, akiről még mindig nem tudom, hogy kicsoda. - Ennek most mondania kellene valamit? - A nevétől sem lettem túlságosan okosabb. Különösebben nem értem, hogy miért kellett volna ennek bármit is mondania nekem. Mondhatni még az életemben egyszer sem hallottam ezt a nevet nem értem, hogy miért kellene most ismerősnek lennie.. - A végzetem.. Aztán mégis miért? - Most én nevettem fel, de elég rövid ideig. Nem értem, hogy miről hablatyol. Talán azért, mert már túlságosan is összezavarta a gondolataimat ezzel az alakváltogatással.. Mindenesetre egy valami biztos, hogy én, már jó ideje elvesztettem a fonalat.
Összezavarodottságát még mindig nagy lelkesedéssel fogadtam. Miközben váltogattam az alakjaimat ő csak pillázott. - Mennyi nő Stefan, Layla, Lexi, Rebekah óh, nézzenek oda és egy hasonmás is. Katherine Pierce. - Mondtam egy hasonmás képében. Nem hazudtolta meg saját magát és az én örökségemet sem. Látom Elena Gilbertel is összeszűrte a levet nem is egyszer. Látom, hogy Rebekahval mi volt régen, hogy szerelmes volt belé és látom az a sok nőt az életében, akikkel mind kapcsolatban állt. a fejében egy nagy katyvasz van és ő se tudja, melyikkel mit kezdjen. - Had meséljek el egy történetet…- Kezdtem bele még ördögibb mosollyal, mely megbújt gödröcskéimben. - Volt egyszer egy férfi és egy nő örülten szerelmesek voltak egymásba. Megteremtették a halhatatlanság varázs igéjét és egymáséjé lettek. Szép nem?- Kérdeztem fel ráncolt szemöldökkel. - Ám, de a férfi azért, hogy megszerezze, amit akar, még pedig az örök szerelmet tőrbe kellett húznia egy nőt, azt ígérte neki, hogy feleségéjévé fogadja, és együtt lesznek, együtt lesznek halhatatlanok. A nő erre rá jött és elpusztította a férfi szerelmét. És örök kárhozatra ítélte őt az idők végezetéig még nem lesz hajlandó csatlakozni hozzá és együtt lenni vele. Bosszút forral ellene. Miből megfogantak a hasonmások. Köztük én is. – Szegeztem rá szemeimet és reakcióját kémlelni kezdtem. Vártam a nagy kérdést mely még nem hangzott el, szívem gyorsabban lüktetett és tudtam már csak pillanatok választanak el attól, hogy bevalljam kilétemet.
Reménykedtem benne, hogy több alakot, már nem fog felvenni, mert ezt is még fel kell dolgoznom.. Pár pillanatig tényleg elhinném, hogy azzal a személlyel beszélek, akinek elő akarja adni magát, mint ahogy azt most megtette Bekah-val, de egy idő után elárulná magát.. Viszont van azaz érzésem, hogy még erre is van valami megoldása. Ha már testeket tud cserélgetni vagy mi.. Én igazából semmin sem lepődök meg. Most már nem. - Szóval most azért hívtál ide, hogy beszélgessünk a szerelmi életemről vagy volt esetleg valamilyen szándékod is? - Nem értettem, hogy miért pont ezt hozza fel témaként. Azt meg végképp nem értettem, hogy honnan tud róluk.. Bár azt hiszem tényleg nem szabad semmin sem meglepődnöm. Nagyon is úgy néz ki, hogy minden lehetséges. Még az is, amiről azt gondoltam egykor, hogy nem. Karomat összefontam a mellkasomon és úgy hallgattam végig biztos távolságból a történetét. Kicsit kellemetlen volt, hogy éppen Katherine állt előttem és ő mesélte el ezt az egészet.. Hiszen legszívesebben megfojtanám, de ugyanakkor a karjaimba is zárnám.. Szeretem őt, de ezt az érzést el kell engednem, ahogyan őt is. Teljesen új életet kellene kezdenem jó távol innen.. Mondjuk Layla-val, de nem hiszem, hogy ő szeretne elmenni, amikor mondhatni még csak most jött ide, hogy megtalálja a barátjának a gyilkosát.. Ahelyett, hogy segítenék ebben még több problémát okozok neki, de ki fogom engesztelni.. Muszáj lesz. - Akkor most.. Ez lenne az igazi arcod? - Kérdeztem, mikor végre a történetének a végére ért. Lenne egy negyedik személy, aki ugyanúgy néz ki, mint Tatia, Elena és Katherine? Három is elég sok volt.. De négy?
Szemébe néztem elmémet kitártam és beleláttam a fejében miközben arra gondolt, honnan is tudom én ezeket. Nevetni kezdtem, de nem árultam el miért is tettem így is olyan baleknak nézz nem mindegy? Nem volt túl Stefan Salvatore, de lehet az óta megváltozott. Megráztam a fejemet, nem a szerelmi élete
lesz itt a téma, sőt engem az nem igazán érdekel. Igyekeztem minden erőmmel nem beleröhögni ismét a képében, ahogy beszéltem hallottam a gondolatát tudtam mi kell neki. Keresztbe fonta a karját, sajnáltam szegényt nekem több izmom volt, mint neki. Visszaemlékeztem még mikor megláttam Amara arcát, ahogy a gödröcskéiben játszottak a fények. Több ezres rabságom alatt ez tartott életben. A férfi feltette azt a kérdést, amire vártam. Elbiccentettem a fejem és mosolyogtam. - Nem egészen. - Mondtam, majd képem egyszerűen át váltott a rendes alakomra. Közelebb léptem láttam a döbbenetet a szemében, aminek nagyon örültem. Szememben forrt a bosszú arra, hogy megtaláljam a halálhoz vezető utamat.
- Helló árnyékom! – Mondtam határozottan, majd elkaptam egy faágat letörtem és a hasába szúrtam. - Fogalmad sincs milyen évezredekig éhezni! – Mondtam akárcsak egy vámpír, nem volt szükségem a vérre, de még is abból a szempontból, hogy ne száradjon ki a testem. - Most majd megtudod!- Suttogtam közelebb hajolván a férfihoz és mosolyogtam teli szájjal rá. Kihúztam belőle a faágat és a nyakát törtem.
- Könnyebb volt, mint hittem…- Mondtam, majd előkaptam a ládát bezártam. Bele néztem a tófénylő gyémánt szemébe ez az a hely hol majd hasonmásom szenved és haldoklik majd az idők végeztéig. Mielőtt belöktem volna el vettem a gyűrűjét és kedves integető mozdulattal löktem őt be a kristályos vízbe.
Sokkal inkább kezdte egy elmebeteg érzetét kelteni bennem, mint bármi mást.. Nevetett, persze fogalmam nem volt, hogy miért. Nem vagyok egy humor bomba tudtommal nem mondtam az ég világon semmi nevetségeset. Bár az arckifejezésemről, már egyáltalán nem tudok nyilatkozni. Olyan volt, mintha olvasna a gondolataimban.. De az képtelenség. Nem elég, hogy alakokat képes váltogatni, de még a fejemben is képes olvasni.. Viszont, mi van ha ez a kettő egy és ugyanaz? Mármint, ha a fejemmel babrál? Ne gondolj semmire, Stefan. Ne.. Kár, hogy nem tudom mégis, hogyan ne gondoljak semmire.. Maximum valami értelmetlenre.. Mondjuk a fekete szín. Ez tökéletes megfelel ahhoz, hogy ne tudjon eligazodni a fejemben, bár ha tényleg olvas a gondolataimban, már tudja, miért csinálom, amit.. Na, jó ezt a mecset semmiképpen nem nyerhetem meg, de választ kaphatok a dolog miértjére. Azt hiszem most értettem meg, hogy milyen érzés lehet Elena és a többiek számára, amikor látnak egy személyt, aki ugyanúgy néz ki, mint ők.. Viszont, mi van akkor ha ez az egész ugyanúgy egy trükk? – Honnan tudjam, hogy ez az igazi alakod? – Teljesen ledöbbentem.. Mondhatni lefagytam nem is figyeltem oda, hogy mit csinál, csak a fájdalmat éreztem, ami szétáradt a hasam környékén. Egy fadarab remek.. Az utóbbi napokban nem is nagyon táplálkoztam így még esélyem sincs arra, hogy megvédjem önmagam. Mielőtt bármit mondhattam volna felszisszentem, mikor kihúzta belőlem a faágat.. A következő hang, amit hallottam az egy reccsenés volt valószínűleg a nyakam lehetett, hiszen innentől kezdve nem marad meg számomra más, mint a sötétség..
Hosszú hetem volt, tele dolgozatokkal, akkor még a téli bálra is kellett gyakorolni, úgy hogy már alig vártam a hétvégét! Fáradtan ültem fel az ágyamba, ránéztem a TV-n lévő órára és 03:30 volt. Még magam is meglepődtem azon, hogy ilyen korán keltem fel. Biztosan a sok stressz miatt. Megdörzsöltem kicsit a szemem majd lesétáltam a konyhába és készítettem magamnak reggelit. Kb. fél óra alatt megreggeliztem - nem kapkodok, időm van - majd felmentem a szobámba és elkezdtem átöltözni. Ruhának egy barna rövid ujjut választottam, rövid farmer nadrággal és egy fekete teli talpú magasszárú tornacipővel rohantam le a szobámból le az ajtóhoz miközben elkezdtem magamra venni a dzsekimet. A vízesés felé sétáltam, mert ott mindig annyira megnyugtató lenni. Mikor oda értem a célomhoz leültem a part szélére és onnan néztem a vízzuhatagot. Egyszerűen annyira megnyugtató hallani a madarak csicsergését, a szél hangját, és maga a természet. Nem nagyon vannak érzéseim, viszont a természet imádságom megmaradt. Ledőltem a fűbe a hátamra, becsuktam a szemem és úgy pihentem. Vagy is akartam mikor hallottam lépteket a part felé. Egyből felpattantam és figyeltem, hogy ki közeledik. Egy fiút láttam, mondjuk nem tudom, hogy ki ő, és mi ő, vagy, hogy mit keres it; úgy, hogy várom, hogy hogyan reagál.
Miután Nash elment, én is elindultam a magam dolgára. Pár napja vadásztam utoljára, de a mai nap után muszáj ezzel levezetnem a felgyülemlett stresszt, ezért az erdő felé vettem az irányt. Tapasztalatból tudom, hogy ebben az időszakban viszonylag sok errefelé a túrista. Hamarosan egy pár keresztezte az utamat, alátámasztva a feltevésemet. Félmosollyal az arcomon sétáltam eléjük, zsebre tett kézzel. - Szép az idő, nemde? - néztem fel az égre. - Pont ideális egy kis ebédhez, nemde? - mosolyodtam el. Vámpírsebességgel ott termettem előttük. A rémülettől mozdulni sem mertek, és ez előny volt számomra. - Maradj mozdulatlan, és egy hang nélkül nézd végig, amit a barátnőddel teszek. - igéztem meg a pasast. - Te pedig ne mozdulj. - fordultam vissza csakhoz, majd a nyakához hajoltam, és szemfogaimat a nyakába mélyesztettem. Ugyanebben a másodpercben hangosan sikított fel, de ez nem érdekelt, mert közel s távol nem volt rajtunk kívül senki, úgyhogy nyugodtan szívtam tovább a vérét. Mikor végeztem, testét a vízesésbe hajítottam. A pasashoz fordultam: - Most szépen hazamész, és elfelejtesz mindent, ami itt történt. - Fél perc múlva mozgást érzékeltem a hátam mögött, bizonyára a pasas......
ZENE: SZÁM CÍME | MEGJEGYZÉS: Remélem kezdésnek megfelel
Sötét van... hideg van... nem találom a helyem. Egyszerűen a hideg rángatja minden porcikámat, és kellemetlen az illat, mely a levegőben kering, és melyet én magam egyáltalán nem szoktam meg. Talán a fucsa szmogmentes levegő, nem tudhatom. Nem is akarom sokáig fejtegetni az okát, hiszen nem érdemes. NEm hiszem, hogy bármi köze is lenne ahhoz, hogy ez Mystic Falls vagy éppen nem. De nekem szükségem volt a természethez ahhoz, hogy varázsolni tudjak. És most meg kellene keresnem a nővéremet. Nélküle szinte semmit sem érek... egyedül vagyok, mint a kisujjam. - Ki van ott? - fordultam aztán riadtan hátra, ahogy motoszkálást hallottam, és úgy fürkésztem az erdők lombjait, mintha megannyi denevér bújkálna minden falevél mögött. Egyszerűen képtelen voltam arra, hogy elszakadjak félelmeimtől. MErt volt belőlk bőven... én nem tudok csak úgy átsiklani bármi fölött. Én... nekem szükségem van a békességre. Már magam sem tudom, mik ezek az összevisszaságok a fejemben. - Hé...! - nyeltem aztán egyet, ahogy már ténylegesen megpillantottam egy lányt ott. Vörös haja kitűnt a levelek közül, és tekintete szintúgy olyan volt, mint valami izzó rózsabokor. - Te ki vagy? És... mit keresel ilyenkor az erdőben? - néztem végig rajta. - Hiszen még kislány vagy!
Egy szakadt farmershortot viseltem és egy fekete topot. Olyan gyorsan regenerálódott a szervezetem , hogy időm sem volt megfázni. Egy vékony tornacipő védte a lábamat az ágaktól. Holnap telihold, de a természet már ma éjjel magához csábított. A fák között igyekeztem a vízesés irányába. Nagyon szerettem volna odaérni, de valami az utamba állt. Egy heves szívverés, ami félelemről árulkodott, heves lélegzetvételek, ropogó ágak. Valaki retteg a fák között. Egy lány. Az illatából ítélve és egy fiúnak erőteljesebb a szívverése általában. Csendesen követtem őt néhány méteren át. Valószínüleg meghallott mert egyre jobban bepánikolt a jelenlétemtől. Mosoly kúszik ajkaimra, amikor a fejemhez vágja a szavakat. -Ne félj... Harley vagyok... és nem vagyok kislány..-nevetek halkan miközben figyelem őt. -Eltévedtél?-lassan végigmérem. Nem állt szándékomban közölni vele, hogy vérfarkas vagyok. Így is eléggé meg volt ijedve szegény lány, nem akartam szívrohamba hajszolni.
Háromszáz év alatt az ember hozzászokik, hogy nappal nem bújhat elő. Na, jó lenne rá esélyem, hisz ott az ékszer mely megvéd, de én a hagyományos utakat követem. Rég nem jártam nap fényben, a sötét jobban vonz, mindig is jobban vonzott. Már akkor is mikor emberi életem unalmas napjait éltem. Nem volt rossz szavam a mai este folyamán se. Távol voltam a várostól, nem kívántam semmilyen dolgot, ami egy kicsit is az emberekre emlékeztetett volna. Ehhez képest ki voltam öltözve, amennyire egy szürke színű öltöny, a kiöltözéshez tartozik. Egy kiemelkedő sziklához ültem le, nem messze a vízfolyással szemben. Erősen gondolkodtam, hogy megmártózzak-e a hideg vízbe, hogy felelevenítsem magamban az egykori élet apró kis szikráját is, de végül lemondtam róla. Jó ez így ahogy van.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 15, 2014 11:46 pm
Úgy döntöttem, egy kicsit ideje kiruccanni. Hiába New Orleans volt a lakhelyem, sosem árt egy kicsit világot látni és felmérni a terepet. A ma esti úticélom Mystic Falls volt. Sokat hallottam már erről a városról, bár még alkalmam nem adódott ellátogatni oda. Erre az estére úgysem terveztem semmi különösebb kis jelenetet rendezni, úgyhogy útnak eredtem. Nem figyeltem, mennyi időbe telt odaérni, de nem is nagyon foglalkoztatott. Ma esti viseletem sokakra figyelemfelkeltő hatással volt, még így este is, amikor már csak a lámpák fénye mutatta az utat az emberek számára. Rövid fekete ruhám tökéletesen passzolt hozzám. A ruha vége a combom közepét súrolta, de még így is hagyott bőven látnivalót. Pántja mindössze vékony csíkban takarta vállamat, „V” alakú kivágása pedig szintúgy keveset hagyott a férfiak fantáziájára. Magabiztos léptekkel szeltem az utcákat. Néhány helyen megálltam, néhány helyre betértem. Esti áldozatom után kutatva néztem szét mindenhol, de egy alkalmas jelöltet sem találtam. Ez nem az én városom… Ez nem nekem való… Bolyongtam még egy darabig, hátha az utcán találok valakit, de senki sem ütötte meg a mércét. Utam végül az erdőben egy vízeséshez vezetett és úgy tűnt, nem vagyok egyedül. Éreztem, hogy nem ember az illető. Szám ravasz mosolyra húzódott, majd határozott mozdulatokkal kezdtem megközelíteni az ismeretlen férfit. - Még soha nem vacsoráztam vámpírból -jelentettem ki egyszerűbben, mintha valami mindennapos tényt közölnék. Még csak nem is ismertem a fickót, de egyáltalán nem érdekelt. Sőt, az sem foglalkoztatott, hogy nem ember az illető. Így egymagában pedig könnyű prédának tűnt. A helyzet adott volt, csak jól kellett kihasználni. - Pedig… -mögé értem, majd füléhez hajoltam. - …már sokszor ki akartam próbálni -sokat sejttető nevetés tört fel belőlem, mintha csak azt akarnám közölni az idegennel, hogy már pedig ma te leszel az én vacsorám. Megvoltak az elképzeléseim, éhes is voltam, szóval akadályt nem ismerve lettem volna képes a torkára vetni magam.
Mystic Fallsnak nem hiába az a neve. Az egész környezetén érezhető, a nem mindennapi dolgok köde. Ijesztő, ugyanakkor izgalmas. A zsigereimben éreztem az erőt, ami a városban sok sors és fajtársam eresztett ki magából. Felért egy rövidke újjászületéssel. Gondolat menetemet végül egy ismeretlen illat ütötte meg. Nem, ez bizonyára nem vad és nem is ember. Széles mosolyra húzódott a szám és megnyaltam ajkaim. Talán egy fajtárs. Nem engedtem meg neki azt az örömet, hogy lássa az izgatottságot rajtam. Pedig tényleg az voltam, régóta nem láttam, csupán éreztem, hogy van a közelemben egy vámpír. Hamarosan mögöttem van és az illatát már tisztán érzem, hallom a surranó lépteit. Nem tudom, hogy próbál-e lopakodni vagy csupán így sétál. Ha előbbi, nos igen rosszul csinálja. De semmi baj, nézzük el. Még mindig magam elé tekintettem és játszottam a férfit, aki nem vesz tudomást a mögötte lopakodó vadról. Bevallom az izgalmam végül arra ösztökélt, hogy foglalkozzak a társnőmmel. Szép lassú mozdulattal felálltam majd szembefordultam vele. A vörös hajzuhatag, a fehér bőr és a fekete ruha kedvemre való volt, ezért egy apró mosoly máris felcsúszott a képemre. - El kell, hogy bizonytalanítsak, de ma este sem fogsz vámpírt vacsorázni. Különben is... Mélyen a szemébe néztem majd elfintorodtam. -...több száz éves vért ne kortyolgass. Nem túl friss, nagyjából mint a poshadt víz. Azzal visszaültem a sziklára. Nem érdekelt, hogy rám akar-e támadni vagy sem. Meg tudom már magam védeni, nem vagyok kezdő.
Nem tudtam, hogy miként kezdjek bele abba, amit mondani akartam. Hiszen ez egy kislány... vagyis, azt hiszem, hogy az. De már jó ideje próbálom tanulni a boszorkánysággal járó ösztöneimet, talán pontosan emiatt tudtam megállapítani azt, hogy nem sima ember. Ő egy vérfarkas. Éreztem az erejét... éreztem azt, ami benne volt mindennel kapcsolatban. Nem tudom, hogy miért, és hogyan... hiszen ezelőtt nem igazán engedtem, hogy az ösztöneim szabadon legyenek. De most megtörtént. - Igen... - bólogattam, és nagyot nyeltem. - Eltévedtem. Azt sem tudom, hogy mit keresek itt, csak elkóboroltam - túrtam zaklatottan a hajamba, és megijedve pislogtam felé.
Gesztusai első ránézésre természetesnek tűntek. Maga volt a nyugodtság. Valószínűleg már hallotta, hogy valaki mögötte sétál, így nagyon nem lepődött meg azon, hogy a léptek suttogásához hamarosan egy személy is társult. Alaposan végigmértem, akit ma esti áldozatomnak szántam. Egyszerű prédának tűnt, nem találtam benne semmi kihívást. Egy magányos, öreg vámpír a vízesés mellett egymagában, aki első ránézésre talán még ártalmatlannak is mondható. Szavaim látszólag egy cseppet sem hatották meg, hiszen egyetlen izma sem rezzent meg. Higgadt fejjel próbált eltántorítani tervemtől, de elég gyenge kísérlet volt, mit ne mondjak. Ennél azért több kell ahhoz, hogy megváltoztassam a döntéseimet. Ha valamit a fejembe veszek, akkor azt véghez is viszem. Elég makacs vagyok, hogy bármit megtegyek céljaim elérése érdekében. Határokat lépek át, ha kell, hogy minden úgy történjen, ahogy én akarom. Főleg, ha a vacsorámról van szó. Halkan felhorkantam, ahogy fogta magát és visszaült a sziklára, ahol korábban helyet foglalt. Ennyire lebecsült, vagy tényleg azt hitte, hogy néhány szótól száznyolcvan fokos fordulatot vesznek terveim? El akart bizonytalanítani, de csak még biztosabbá tett abban, hogy én ma belőle fogok táplálkozni. Lelki szemeim előtt már lepörögtek a képek, mi szerint hófehér, tűhegyes szemfogaimat a húsába vájom olyan mélyen, amennyire csak tudom, a vörös nedű patakokban csurog a számba, végig a torkomon és energiával tölti fel egész lényemet. Mikor lelki szemeim helyét valós érzékszerveim vették át, nem láttam semmi egyebet, csak a vámpírt, aki még mindig ugyanott ült. Vámpírsebességgel szorosan mögötte termettem, kezeimet vállaira helyeztem és fülébe suttogtam. – Mondtam már, hogy szeretem a régi dolgokat? – tettem fel az igen egyszerű kérdést. Vajon ezek után is olyan veszteg marad, mint amilyen eddig volt és tényleg ennyire könnyű dolgom lesz ma éjszaka? Vagy… azért igyekszik egy kicsit megnehezíteni?
Kellemes napsütétes tavaszi nap volt, vagy legalábbis én azt, hogy az lesz vagy az marad. Nem is tudom mit gondoltam, hiszen olyan nincs, hogy mindig minden rendben menjem már és régóta volt már túl nagy csend körülöttem és meglepően én ezt nem bántam. Örültem a nyuginak, pedig világ életemben olyan voltam aki két percig se tud nyugton ülni és minden bajban benne kell lennie. Hirtelen ötlettől vezérelve elhatároztam, hogy elmegyek a vízeséshez, hiszen ott még soha se jártam, meg amúgy se lehet semmi bajom. Egy apró örültség már meg fordult a fejemben és nagyon reméltem, hogy senkit se fogok ott találni. Lassú léptekkel sétáltam, mintha normális ember lennék, nem akartam sehova se menni. Meg amúgy is szerettem a nap simogató érzését és nekem nem volt mitől tartanom, mert ha lenne is olyan ostoba személy, aki el akarja venni a napfény talizmánomat, akkor is tudok másikat csinálni magamnak, hiszen boszorkány is vagyok egyben. Nem sokkal később meg is érkeztem a kívánt helyre, de nem sokáig maradhattam egyedül. Léptekre lettem figyelmes, majd szép lassan megfordultam, amikor megéreztem Leena illatát. Világ életemben utáltam őt és neki is pont ide kell jönnie.- Ez most komoly? - kérdeztem tőle gúnyos mosollyal az arcomon és végig mértem. Gyenge,mint a harmat, szóval jobban tenné, ha megfordulna és elmenne.
▷Music: - ▷ Note: Kezdőkben még mindig béna vagyok. ▷ Words: -
Kezdőlap
▷ Words: -