Nash

Rémülten néztem rá, mikor felkelt és mosolyogva közeledett felém. Leült a közvetlen közelembe és az ölébe húzott. Nem tudom, miért tette, de biztos volt vele valami hátsó szándéka. Biztos megint közel akart kerülni a nyakamhoz. Mindenesetre sokkal jobb így, mint a hideg kövön vacogni.
Azt hiszem kezdte megérteni a helyzetemet, hasonló cipőben járt tehát nem is volt olyan nehéz neki.
Megint felajánlotta, hogy átváltoztat és még a segítségét is felkínálta. Most egy kicsit tovább ültem csendesen, magam elé bámulva.
- Miért segítenél nekem? Miért bíznék meg benned? - minden álmom arról szólt, hogy anyut megtalálom, de túl könnyen fölajánlotta a segítségét. Még mindig szórakozik? Élvezi, hogy játszhat a labilis érzelmeimmel?
Már nem tudtam mit csináljak. Egyedül biztos, hogy nem tudom végigcsinálni sem az átváltozást, sem az azután következő napokat, hónapokat, ha az átváltozás mellett döntök. De ha nem, akkor tényleg kiszaladok az időből. Soha többé nem fogom látni az édesanyámat. Miért is fontos nekem olyasvalaki, aki vajmi keveset törődött velem?

Vacogó testemnek és magányos lelkemnek is jól esett, hogy a vállamra terítette a pulóverét. Már egyáltalán nem féltem, ami nem biztos, hogy jó dolog volt a részemről, de úgy tűnt már komolyan beszél. Felháborodva suttogott a fülembe, úgy, hogy tiszta libabőrös lettem. Biztos igazat mond! Ezzel győzködtem magam, mert nem akartam elhinni, hogy valaki megint átejt, nem akartam elhinni, hogy engem ilyen könnyen át lehet ejteni. Nem akartam, hogy Nash-nek igaza legyen, azzal kapcsolatban, hogy naiv vagyok. Erősebb és határozottabb akartam lenni, hogy meg tudjam védeni magam és ne higgyek el mindent mindenkinek. De ő igazat mondott, bár pocsék emberismerő vagyok, de láttam rajta, hogy nem hazudik. Még fel is háborodott, mikor meggyanúsítottam azzal. Most vagy jó színész, vagy semmi hazugság sincs a mondandójában.
De, ami még ennél is fontosabb az a sorsom. Folytassam az életem halhatatlanként vagy maradjak ilyen kis szerencsétlen, bice-bóca ember, aki évek óta az édesanyját siratja, aki megunta és otthagyta... Szánalmasnak és nevetségesnek éreztem magam.
Az arcom a meleg pulóverbe temettem és gondolkoztam.
Kinek hiányoznék, ha vámpírrá változnék? Az édesapámnak biztos nem. Szerintem csak a reggeli feles előtt van tisztába vele, hogy van egy lánya, aztán megint se kép, se hang. Számára felesleges vagyok. Több hete költöztem ide és azóta nem keresett. Sokszor gondoltam rá, hogy talán nem is engem szeretett, hanem inkább csak anyut, aki kényszerítette rá, hogy megbékéljen az egy szem lányával, de aztán engem okolt, amiért ott hagyott minket. Szomorúan vettem tudomásul, hogy igazándiból egik szülőm sem erőltette meg magát túlságosan, amikor rólam volt szó.
Barátaim nincsenek. Nehány emberrel egész jóba voltam még a régi lakhelyemen, New York-ban, de senkivel nem beszéltem többet pár mondatnál. Bulizni sem volt időm eljárni, mindig apu kocsmás balhéi miatt voltam elfoglalt és ezzel cikiztek halálra az egész iskolában. Nem voltam népszerű. Barátaim sem voltak. Szerelmem meg pláne nem. "Itt jön a Miller lány! Tudjátok annak az iszákos baromnak a kölyke." Ezt a mondatot olyan sokszor hallottam már, hogy tisztán hallottam a fejemben minden szót.
Semmi értelme a szürke emberéletemnek, sosem fogok tudni új életet kezdeni így, folytonos kíváncsisággal és kínnal, hogy merre lehet anyu? az az anyu, akit még érdekeltem? Az , aki minden éjjel énekelt, vagy mesélt az ágyam mellett? Hol volt olyan sokszor, amikor szükségem volt rá?
Tisztában voltam, milyen vámpírnak lenni. Édesanyám könyveket írt tele ezekről a lényekről. Nem szülhetnek gyereket, irtózatos vérszomj és még sok akadály, de nem érdekelt. Jelen pillanatban, a szomorúságomba süllyedtem és arra számítottam, hogy Nash segít. Túlságosan rosszul állt a szénám. Kellett nekem, hogy érezzem, nem vagyok hulladék. Nem élhetek egész életemben magányban.
- Változtass át! - suttogtam a pulóverbe, majd felnéztem rá és hangosabban visszhangoztam önmagamat. - Változtass át!

(Curtis)

Lenéző volt. És nemtörődöm. ÉS legszívesebben egy árva kis kővel vertem volna pépesre a rohadék fejét a rohadt nyugalmától... Nem érdekelte se az hogy mit csinálok, se az, mit mondok... Mintha azt hinné, csak egy bolha köhög rá...
- Nem érdekel mivel jár megölni téged! Megjártam a Poklot miattad, itt fenn az életben, és a halálban egyaránt, nem fogok megijedni egyik piti trükködtől sem! - kiabáltam válaszul, ahogy halálos nyugalomban fenyegetőzött tovább. Az átkozott rohadék! De hazudtam... persze hogy hazudtam, tudtam mivel járt mikor megölték... és tudom, hogy nem kerülne neki semmibe újra egy olyan varázslat, bármelyik szívemnek kedves nő veszélybe kerülhet... bárkire rászórhatja, és nem is tudnám meg... míg meg nem ölöm...
- Mond meg, miért csinálod ezt?? - kérdeztem dühödten, s nem bírtam mit tenni, eleresztettem... Nem ért semmit amit teszek, meg sem rezzent... - Mi a francért nem bírsz békén hagyni?! Kijátszottad magad, nem?? Évekig szórakozhattál velem, aztán évekig üldözhettél, most mi kell még?? Mit akarsz??! Semmi sem elég?? - kérdeztem kifakadva, ahogy fel s alá kezdtem járkálni előtte. Óvatlan voltam, de nem érdekelt, inkább öljön meg itt helyben, mint hogy a családom legyen akiket bánt, és engem általuk kínozzon meg, mielőtt megöl...

-Hogy miért csinálom? Ugyan, barátom... tudod a válaszomat, vagy nem? - kérdeztem tőle méltatlankodva. - Mert jólesik, hogy az életetek az én kezemben van! Én irányítom a ti rohadt kis életeteket, és nem érdekel, hogy mi történik, ebből soha... ismétlem, soha nem fogok engedni. Tőlem aztán meg is ölhetitek magatokat, nem érdekel az sem, csak hogy ami jár nekem, azt megtegyem. Tudod... egyeseknek ez az élet. Nekem legalábbis - sóhajtottam, közben az agyam felfogta, hogy megint mennyire zavaros vagyok. De ez van, szerintem túl sok gondolat van egyszerre a fejemben és ezért kissé nehezemre esik összefűzni őket. De érti ő a lényeget.
- Vagy... mégis, miért kellene békénhagynom? Mert kijátszottam magamat? Ugyan... nevetséges érv az életed mellett... - fintorodtam el.

- Baszd meg, akkor mentél volna orvosnak! Ha arra izgulsz hogy mások élete legyen a kezedben! - dohogtam dühödten, miközben megálltam, pár lépésnyire Tőle, és úgy meredtem Rá. - Te, én most kezdek ráeszmélni, biztos hogy nem vagy normális! Na... mondjuk hülyeségeket beszélek, ezt már tudtam akkor is mikor először megláttam azt az aljas pofádat! - ráztam a fejem, s őszintén, a hátam borsódzott Tőle... és az emlékektől... még ma is... Nem számít hány éve volt, az emlékek, és főleg AZOK az emlékek nem törlődnek ki...
- Akkor... hagyjál békén azért, mert van egy alig több mint 1 éves lányom! Akinek jelenleg anyja sincs! Csak én vagyok neki! Boszorkány leszármazottja, vagyis egy a faja Veled! Az csak számít! Nem áltatom magam azzal, hogy érdekelne ha elárvulna a lányom miattad... de az csak érdekel tán még téged is, hogy a fajod következő generációja is fennmaradjon...! - gyér próbálkozás volt, de más nem jutott eszembe. A fene se reméli hogy a kislányom léte meggyőzné hogy hagyjon békén... de hát... a fene se tudja... Delilah nem maradhat magára... nem hagyhatom el Őt is, ahogy anno Hope-ot is... Azt nem bírnám már ki...

Mintha kissé gúnyos lett volna a hangja, de megeshet, hogy ezt csak én beszéltem be magamnak. Neeeem, ez nyilvánvaló volt, kissé ironikus a szitu, és ironikus a hangja. Hú, de hogy egyszer én ezt a nyomorultat a két kezemmel fojtom meg, hát az már most biztos, el is könyvelheti!
- Hagyjál már békén a hülye családoddal, idióta semmirekellő! - rivalltam rá. - Mit érdekel engem, hogy mi a lányod és mi a feleséged? Boszorkányok?! Öltem már meg varázslókat is, szerinted miben mások ők, mint egyszerű emberek? Mint ti?! Ugyanolyanok tudnak lenni, mint ti... ugyanolyanok tudunk lenni. Árulók, hitványvérű, semmirekellő aljas szemetek, akik nem érdemelnek mást, csupán büntetést! És tudod mit? Téged sem foglak megölni. Nem... egyszer még találkozunk egy rohadt pincében, bárhol... ahol te leszel leláncolva... TE fogsz szenvedni... egyes egyedül te! - ordítottam a képébe, már nyugalmamat elveszítve.

// Erdő

Nem akartam túl sokáig húzkodni a földön, hiszen nem lett volna túl kedves. Így is párszor beleütközött a feje pár fának a gyökérébe de vannak dolgok amik úgymond valamilyen szinten elkerülhetetlenek.
Elértem a vízeséshez aminek a széléhez húztam és elkezdtem vízzel fröcskölni az arcát és finoman pofozgatni is. - Ébresztő álomszuszék. - Azt hiszem még soha nem sikerült senkit ennyi ideig kiütnöm. De hát azt hiszem ez egyéntől függ. Már amúgy is ki volt ütve, ha úgy vesszük.
Meg hát nem biztos, hogy túl gyakran törik ki a nyakát. Amiért elméletben bocsánatot kellene kérnem.. De nem fogok.

Nem tudom mi történt. Csak azokra az arcokra emlékszem és nyakam hangos reccsenésére. Utána pedig a sötét mélység.. Az a ribanc kitörte a nyakamat amiért ha magamhoz térek még tutira számolni fogok vele.
Nem tudom mennyi ideig lehettem eszméletlen, de mikor már kezdtem ébredezni csak annyit éreztem, hogy a fejem egymás után csapódik a köveknek. Próbáltam nyitogatni a szememet, de minden homályos volt. Csak azt tudtam leszűrni a dolgokból, hogy valaki a földön vonszol, és az illata ismerős volt. Hát persze, hogy Naomi. Nem túl tapintatos, de én se leszek az ha észhez térek.
Amikor vízzel kezdte el fröcskölni az arcomat és pofozgatott egy ideig csak játszottam, hogy nem vagyok magamnál, de aztán egy jól irányzott mozdulattal megragadtam a nyakát és vámpersebiséggel az egyik fához préseltem. Azt hiszem már a tekintetemmel is ölni tudtam volna, és éreztem ahogy az arcom változni kezd.
-Remélem tudod, hogy a nyaktörésért most simán átharaphatnám a torkodat. - rivalltam rá. Tényleg megtettem volna, és valószínűleg meg is fogom tenni ez a reakciójától függ.

Gondolhattam volna, hogy nem igazán fog vigyorral az arcán köszönetet mondani azért, hogy kitörtem a nyakát. A reakciója valami olyasmi volt amire úgymond számítottam. Annyira aranyos. Azt hiszi, hogy lenne ideje bármit csinálni azelőtt, hogy én kitépném a szívét a helyéről.
- A feltételes módból ítélve nem fogod. De nem is lenne tanácsos. - Mondtam, majd egyszerűen lefejtettem a kezét a nyakamról. - Bőven erősebb vagyok, mint te szóval az ilyesmiket hanyagoljuk. Tudom vérfarkas vagy félig amihez gratulálok. - Érezhető volt a szarkazmus a hangomban. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy egyfajta korcs. Hiszen a színtiszta fajoknál nincs is jobb. Ez az egész keverődés már felesleges.
- Szóval.. a mi kis kapcsolatunk áll vagy elbukott ezen a nyaktörésen? Mert őszintén számomra teljesen mindegy. - Rántottam egyet a vállamon. Nem akartam, hogy hallja amit beszélek Tristannel. Senkit nem akartam, hogy ott legyen.. De néha elkerülhetetlen egy-egy éppen nem kívánatos személy. Magam sem tudom, hogy pontosan milyen érzelmek kavarognak bennem.. Csak az nem tetszik, hogy egyáltalán jelen vannak. Én nem akarok érezni. Semmit! Semmit az ég világon. Egyszerűen ez csak gyengévé tenne.. Kiszolgáltatottá.. Nem adom meg senkinek azt az örömöt. Főleg, hogy láttam milyen összetört is tudnék lenni. Csak, mint Tristan.. Úgy viselkedett, mint egy kisgyerek.. Egyáltalán nem mutatkozott erősnek.. Talán nem is akart.. vagy egyszerűen csak nem bírt.

-Nehogy azt hidd, hogy nem menne. -morogtam az orrom alatt, miközben ő lefejtette a kezeimet a nyakáról. Amilyen jól kezdődött, olyan rosszul végződött. Nagyon nem tetszett a stílusa. Mondjuk úgy, hogy egyre jobban kezdett kiidegelni. -Ha számodra mindegy akkor minek hurcoltál el idáig? Mert őszintén szólva engem sem nagyon izgat a dolog. Estére valószínűleg úgyis más partnered lesz.. -mondtam gunyorosan, amit egy vállrántás követett. Nem nagyon érdekelt már, hogy akar-e valamit vagy sem, mert őszintén szólva már engem sem nagyon izgat a csaj. Szép volt, jó volt, ennyi volt, és bőven elég is.
-Szóval akár el is felejthetjük egymást. És mindenki megy a maga útján. -fontam össze a karomat a mellkasom előtt egy gúnyos és megvető vigyorral az arcomon.

Előtört a beképzelt énje. Vagy valami olyasmi. Annyira nem bírom azokat akik fenyegetőznek a levegőbe utána pedig teljesen lekezelően beszélnek velem. Már-már mondhatnak hisztérikának, de ezt valahogy nem tűröm el. Ki ő ahhoz, hogy ilyen lekezelően beszéljen hozzám? Egy senki. Felesleges volt idáig elrángatni. Még gyerek. De még mennyire.
- Rendben van akkor felejtsük el egymást. - Rántottam meg egyszerűen a vállamat, majd egy kislányos mosollyal az arcomon közelebb lépkedtem hozzá és egy óvatlan pillanatban újból kitörtem a nyakát.
- Upsz. - Most majd rájön, hogy velem nem a legjobb szórakozni. Pár órára megint ki lesz ütve. Ha valaki megöli sem érdekel nem az én felelősségem.

// Folyt. valahol. . .

(Curtis)

- Nem érdekel mit teszel velem - válaszoltam, torkom szakadtából ordítva vissza neki. - Hát nem érted?! - gesztikuláltam hevesen a kezeimmel. - Magasról teszek rá! Engem már nem tudsz jobban bántani! Mindent megtettél már velem, amit csak lehetett, nem félek a trükkjeidtől! De ha a családomhoz nyúlsz, esküszöm a mindenható égi hatalmak legmagasabbikára, hogy egyenként tépem ki minden csontodat, és etetem meg az első kutyával akit találok, aztán a biztonság kedvéért még szét is égetem azt a rohadt porhüvelyedet, hátha másodszorra nem éledsz fel! Meg akarsz kínozni? Gyere, baszd meg, gyere!! - tártam szét karjaim, és álltam meg közvetlen őelőtte, hadd érjen el bátran, ha óhajt valamit tenni. - Csinálj amit akarsz, éld ki magad, nem érdekel, velem tehetsz amit akarsz, ha erre izgulsz, de a családomat kerüld el! Nem futok el előled, azt nem játszom még egyszer! Ha nem elégedsz meg velem, azt is megkeserülöd, hogy először megszülettél, nem még azt hogy másodszor fel is támadtál! - vágtam dühödten, de halálosan komolyan a képébe. - Mond meg, ha ez nem tetszik, mond meg, mit akarsz cserébe? Mit adjak, mit tegyek, hogy a lányom és a kedvesemet békén hagyd??! Bármit megteszek értük! Mond meg, mit akarsz érte hogy védve legyenek tőled?!

- Fenyegess csak, fenyegess, ha számodra ez olyan jóleső érzés. - vontam egyet a vállamon, még mindig nemtörődöm módon bánva ezzel a szegény féreggel. Hiszen engem is az bosszantott fel a legjobban, ha láttam, hogy egyesek nem törődnek azzal, amit mondok. Hát jó, akkor ezennel én is így fogok viselkedni.
- A családodon keresztül fogok bosszút állni... jobb, ha felkészül a legrosszabbra is, felfogtad? Engem csak egyszer verhetnek át... egyszer, és többé nincs lehetőség. Megtaláltalak téged... újra megtaláltam Isobelt... mostantól... jobb lesz, ha nagyon féltek, kicsi drágáim - böktem egyet a vállán, mintha csak egy fogyatékoshoz beszélnék.
- Nincs olyan, amim nekem ne lenne meg. Nem tudsz mit kínálni - mondtam rezzenéstelen szemekkel.

Azok után amiket megtudtam a családomról, szükségem volt a magányra. Így hát végül az erdő mögött rejtőző kis vízesésnél kötöttem ki. Nem igazán figyeltem hová tartok, a lábaim vittek, én meg gondolkodás nélkül követtem őket. Az igazság az, hogy nem is nagyon érdekelt merre megyek, amíg nem egy emberekkel tele zsúfolt szórakozóhelyre kerülök. De szerencsére a vízesés első pillantásra néptelennek tűnt.. helyes, legalább leülhetek ide és gondolkodhatok egy kicsit. Amint lehajoltam hirtelen mintha dejá vu érzésem támadt volna.. Elmosolyodtam a gondolatra, hogy itt, ezen a helyen beszélgettem először az ősi boszorkánnyal, Estherrel. De régen is volt már az.. Akkoriban még oly' egyszerű volt minden. Amikor még csak a Wyett elleni bosszúmat szövögettem.. khm.. mi lett azzal a tervemmel? Még mindig érvényben van, mert őszintén szólva azóta már annyi minden történt, hogy azt sem tudom, mit kellene tennem. Á, mi lett belőlem? Mióta vagyok én összezavarodba? Mi lett abból a határozott, talpraesett vámpírlányból, aki mindig is voltam? Ezen feltétlenül változtatnom kell minél hamarabb..

Szeretem az új helyeket. Mindig új dolgokat lehet felfedezni. Nem az unalmas, megszokott környezetet minden nap. A városban autóztam pár órája, körülnéztem, végül itt kötöttem ki. Nem nagyon állt szándékomban megállni, de megláttam valakit átvágni az erdőn. Nem állítottam le a motort, csak amikor már eltűnt az illető a fák sűrűjében. A kíváncsiságom legyűrte a lustaságot, úgyhogy kiszálltam a kocsiból, és nem túl sietősen megindultam a fák közé.
Nem volt nálam semmi fegyver. Nem vadászni jöttem, és egyébként is; egy erdőben vagyok. Ha véletlenül összefutnék egy vérszívóval, akkor akad eszköz, amivel megöljem. Nem különösebben izgat a dolog.
Már messziről hallottam a víz csopogását, és nem sokkal később megpillantottam a vízesést. És nem csak azt.. Pislogtam párat, mire a felismerés elért az agyamig. Én ezt a nőt ismerem.
Tettem egy lépést előre, és ahogy az lenni szokott; ráléptem egy faágra és ha csak alig hallhatóan is, de reccsent egyet. Nekidőltem a mellettem lévő fának, majd lehajoltam a fadarabért, és hangos reccsenés kíséretében ketté törtem, majd az egyiket elhajítottam.
Emiatt a vámpír miatt húzódik egy mély vágás a jobb karomon. Azóta az eset óta már kerestem, de nem gondoltam volna, hogy pont itt, és pont véletlenül fogom megtalálni. De ha már így alakult...

Csak bámultam magam elé és gondolkodtam, hogy mit is tehetnék annak érdekében, hogy az életem visszalendülhessen a régi kerékvágásába, egészen addig a pillanatig, amíg egy ág reccsenésére fel nem kaptam a fejemet. Újabb ágreccsenés, mire én kíváncsian álltam fel és fordultam szembe az ismeretlennel. Akárki is legyen, megbánja még, hogy megzavart engem.. Amint szembe találtam magam az illetővel és fogtam ki a felém repülő ágat, hirtelen egy gunyoros mosoly jelent meg az arcomon. Nem mintha örülnék neki, dee ezt előtte nem mutathatom ki! Hadd higgye csak azt, hogy minden rendben van körülöttem.. Pedig, már nem tudtam, mi hiányzik az életemből..
- Nocsak, kit látnak szemeim? - tettem fel a költői kérdést, közben néhány lépést téve az ismerős vadász felé.
- Vincent, mi újság? - szólítottam a nevén mintha jó barátok lennénk.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar ismerős arcba botlok, főleg a vámpírba, akit már kerestem, de nem panaszkodom. Mikor felállt és elvigyorodott viszonoztam a gúnyos mosolyt. Talán két éve lehetett, hogy összefutottunk, de azóta is viselem a nyomát a találkozásunknak.
Megforgattam a törött fadarabot az ujjaim között. Nem mozdultam egészen addig amíg meg nem szólalt, akkor viszont ellöktem magam a fától és tettem pár lépést jobbra, de nem csökkent a köztünk lévő távolság.
- Már kerestelek - feleltem az első mondatát figyelmen kívül hagyva. - Kicsi a világ.
Milyen kis közvetlen. Nem soká el fogom venni a kedvét a jópofizástól.
- Jobban jártál volna, ha akkor megölsz - vontam vállat csevegő hangnemben. Nem mintha túl sokon múlott volna akkor. Ha nem zavarják meg, akkor nem tudok elmenekülni. Viszont azóta sokat tanultam.
Tovább lépkedtem és egy félkört tettem meg körülötte, miközben beszéltem.

Fú, álmomban sem gondoltam volna, hogy pont itt fogok vele ismét találkozni. Micsoda véletlen! Bár, azt már nem tudnám megállapítani, hogy ez most akkor jó vagy nem?! Tökmindegy, egy valamiben mindenképpen hasznomra válik ez a csávó. Legalább eltereli a figyelmemet a családi gondjaimról. És erre a feladatra a drága Vince tökéletes meg is felel. Csak mosolyogtam mikor ellökte magát a fától és tett néhány lépést jobbra. Mikor is láttam őt utoljára? Talán 2 éve? És vajon még azóta is ott van az a kis emlékeztető a karján? Amit akkoriban szereztem neki, hogy élete hátralevő részében mindig eszébe juttassam, mennyire rossz ötlet volt kikezdenie Velem.
- Ennyire hiányoztam? - tettem fel a következő kérdést, negédes hangomon.
Mily igaza volt.. Miközben ő körözni kezdett körülöttem, én figyelmen kívül hagyva a fenyegetéseit léptem egyet feléje.
- Hidd el, az is volt a célom.. de ami késik, nem múlik - vallottam be, hiszen ha akkor nem terelődik el a figyelmem, már rég halott lenne.

Még hogy hiányzott! Még a halált is jobban várom, mint hogy ezzel a nővel szembe kerüljek. Nem egy mai darab, nekem pedig örülnöm kéne, hogy még a helyén van a fejem, de akkor sem hagy nyugodni a gondolat, hogy kinyírjam. Ahogy ez a gondolat átvillant az agyamon, és lepillantottam a kezemben lévő szánalmas kis fadarabra kis híján elröhögtem magam. Megforgattam az ujjaim között, és újra ketté törtem, majd mindkét darabot ledobtam a földre. Ezzel úgysem megyek sokra.
Amikor felém lépett, szórakozottan felnéztem a mellettem lévő fára, majd arrébb mentem pár lépést szintén a fákat fixírozva.
- Ha annyira hiányoztál volna, akkor már megtaláltalak volna. - Megakadt a szemem egy vastag faágon. Rápillantottam a nőre, majd ismét a fára, végül elvigyorodtam és rezzenéstelen arccal belekapaszkodtam a felettem lévő gallyba. - Az igazat megvallva meg is lepett a dolog. - folytattam olyan hangnemben, mintha semmi extra nem lenne abban amit csinálnék.
Nem zavartattam magam túlságosan; a lábammal megtámaszkodtam a fa törzsén, és második nekifutásra hangos reccsenéssel megadta magát az ág, majd oldalra sandítottam a vámpírra, miközben egy röpke vigyor villant át az arcomon.
- Tényleg? - vontam fel a szemöldököm jókedvű érdeklődéssel. - Mégis mit akarsz tenni? Legutóbb is kudarcot vallottál. Pedig valljuk be, van némi erőfölényed.
A végén még hozzátoldottam egy gúnyos mosolyt.
- Mennyi idős is vagy? Legutóbb nem igazán volt idő cseverészni. Nem mintha ez lenne minden vágyam - vontam vállat rendületlenül vigyorogva. - Ha tippelhetnék, olyan hatvan körülre saccolnám. Legalábbis az erőd alapján.
A végén már nem vigyorogtam, csupán érdeklődve meredtem rá.

Láttam az arcán, hogy mennyire elförmedt amikor azt hangoztattam, hogy el tudom képzelni mennyire hiányozhattam neki. Gunyoros mosolyom továbbra is ott virított az arcomon, ezzel sugallva a drágaságnak, hogy mennyire élvezem a kialakult szituációt. No, meg a helyzetfölényemet! Mert nem hiszem, hogy ezalatt a pár év alatt annyira felerősödött volna, hogy képes legyen végezni Velem, egy 700 éves vámpírral. Ugyanmár, ahhoz több kell Neki ennél a cuki pofinál. Kuncogni kezdtem amikor hirtelen ketté törte a kezében levő ágacskát - mert faágnak nehezen volt mondható, a vékonysága miatt -, majd eldobta azt.
- Ó igen? Na ne viccelj - néztem rá olyan arccal mint akit rögvest utolér a röhögőkörcs azon képtelenségek hallatán, amit az imént össze hordott. - Ne is tagadd, hogy be voltál tojva.. - folytattam az ajkamba harapva, hogy megelőzhessem a rám törő nevetőrohamot. Ha nem lett volna betójva, már rég megtalált volna.. vagy nem. Mert ha úgy vesszük elég sokat utaztam az utóbbi két évben.
Persze hihetetlen magabiztosságom közepette sem tudtam nem odafigyelni arra, amit csinált. Ez most megbolondult. Szinte pillanatokon belül ugrottam fel egy magasabban levő ágra, mint amelyet az imént sikeresen letörött.
- Csak nem azt hiszed, hogy azzal az ággal bármit is elérhetsz ellenem - horkantottam fel közben lenézve rá.
Aztán a következő percben már le is ugrottam a fáról, egyenesen Vince háta mögé. Persze nem közvetlenül a háta mögé, hanem ügyesen hagyva néhány métert közöttünk. A korommal kapcsolatos kérdésére hirtelen a csodálkozástól úgy felszaladtak a szemöldökeim, hogy már-már kis híján nem látszottak a hajamtól.
- Hatvan? - nevettem fel mintha viccnek szánta volna. - Ennél kisebbet már nem is saccolhattál volna.. kisbaba vagy Te még hozzám képest - billentette kissé oldalra a fejemet, némi információt adva Neki a koromról. Persze eszem ágában sem volt elárulni neki a kis titkomat. Hadd találgasson csak, ha akar.

A megjegyzésére felhorkantam.
- Persze - bólogattam bőszen -, annyira be voltam tojva, hogy utána két hónapig próbáltam a nyomodra bukkanni, hogy befejezzem amit elkezdtem.
Láttam rajta, hogy kis híján elröhögi magát, de igazából nem is csodálom. Viszont amikor felugrott a fára; belőlem tört ki a röhögés.
- Most ezzel nagyzolni akarsz, hogy neked ez is megy, vagy épp pont te vagy az, aki megijedt? - pillantottam fel rá egy szarkasztikus vigyor kíséretében. Nem tartom valószínűnek, hogy az utóbbi igaz, viszont szándékomban állt felidegesíteni. Nem akartam rá támadni, mert abból így is úgy is én jönnék ki sz@rul, viszont ha ő támad rám, talán van esélyem ellene. Még akkor is, ha egy igazi őskövület.
- De, hiszem - néztem le a kezemben lévő fadarabra, majd vissza Lucyra. - Persze, ha ott akarod tölteni az éjszakát, akkor nem, mert én biztos nem mászok fel oda.
Amint leugrott, szinte reflexszerűen lendült a kezem a rögtönzött karómmal együtt felé miközben megpördültem. De végül félúton visszaeresztettem magam mellé a karomat, és a szám mosolyra húzódott. Jön itt a trükkjeivel, és a természetfeletti megnyilvánulásaival... Miért nem tud a földön maradni két lábon, és itt fitogtatni az erejét?
- Elszédülök tőled - csóváltam meg a fejem. Megforgattam a szemem, de a mosoly még mindig ott bujkált a szám szegletében. Igen, élveztem a helyzetet. Mindig is élveztem, ha veszélyben voltam. Még akkor is, ha rosszul állt a szénám. Azért keresem a veszélyt, mert nem tudok meglenni nélküle.
Tudtam, hogy nem hatvan éves, igazából jó pár százra saccolom.
- Oké, legyen száz - vontam meg a vállam. - De egyvalamit nem értek - közelebb léptem hozzá, karnyújtásnyira álltam meg tőle. - Ha ennyire erősnek állítod be magad, akkor miért nem láttam ebből még semmit?
Egyenesen az arcába vigyorogtom.

- Amit elkezdtél? - néztem rá csodálkozást színlelve. - Mármint arra gondolsz, hogy ott boldogtalankodtál össze vissza, mint aki tudja, hogy kell megölni egy vámpírt? - táncoltam direkt az idegein, mint akinek feltett szándéka, hogy kihozza ezt a magát vadásznak nevező kisgyereket a sodrából. Vajon tényleg keresett volna..? És ha igen hol? A világ másik végén? Vagy én voltam a világ másik végén? Tökmindegy, a lényeg az hogy szemernyi esélye sincsen ellenem. Pláne azért nincsen, mert ha meg is támadna, ezuttal semmi nem fogja elterelni a figyelmemet attól, hogy végezzek Vele.
- Én, félni? Na ne viccelj! Miért is kellene félnem tőled? - idegesítettem tovább, mert egy valamiben biztos lehet. Engem ugyan ki nem fog hozni a sodromból. Több kell neki ennél a néhány szónál, ahhoz hogy én most rögtön neki támadjak.
Miután leugrottam csak nevettem azon a rögtönzött műsoron, amit itt produkált előttem. Megpördült a saját tengeje körül mint egy félbolond. Milyen fél? Ő egészen bolond ha azt hitte, sikerülni fog neki!
- Részeg vagy? Vagy mi a csuda volt itt ez a műsor? - természetesen nem hagyhattam szó nélkül az előbbi jelenetet. Az az örjítő mosoly az arcán... vajon mit élvezhet ennyire a kialakult helyzetében? - Hát nem csodálom, ha itt bűvésztrükköket lejtesz előttem.. - emeltem égnek a szemeimet, egy gonosz mosoly kíséretében.
Amikor közelebb lépett hozzám, néhány pillanat erejéig csak néztem őt ártatlanul, mint aki nem hiszi el, amit az előbb mondott.
- Kisfiú, ezt a számot még szorozd meg párral - tanácsoltam neki egy kacsintás kíséretében. Hiába, imádok játszadozni az áldozataimmal.. és már olyan régóta nem szórakoztam ilyen jót!