Régi kripta a vikingek korából

Mégsem egyenesen haza mentem, hanem tettem egy kitérőt az erdőbe, viszont arra ügyeltem, hogy még véletlenül se keveredjek arra a helyre, ahol körülbelül fél órával ezelőtt egy fának kötöztek. Semmi kedvem nem volt ott járkálni, így az ellenkező irányba indultam el. Égető vágyat éreztem az ölés iránt. Valakin le kellett vezetnem a bennem felgyülemlett haragot és csalódottságot, erre a célra pedig a legmegfelelőbb egy gyanútlan ember volt. Nekem is fáj, neki is fájni fog. Ez ilyen egyszerű.
Nem kellett sokáig keresgélnem, hangos zene csapta meg a fülemet és ebből rögtön tudtam, hogy sátorozók vannak a közelben. Soha nem értettem, hogy ki olyan elvetemült, hogy tél közepén sátorozzon, de nekem ez most csak jót jelentett, így inkább nem gondoltam róluk semmit. Pár percig csak megfigyeltem az áldozataimat, de nem bírtam tovább várni. Valaminek el kellett terelnie a gondolataimat, éppen ezért indultam el vadászni
Nem finomkodtam, egy fa mögül léptem elő és egyszerűen csak nekiugrottam a három táncoló fiatal közül az egyiknek, hogy könyörtelenül feltépjem a torkát, úgy, mint aki még sohasem evett. Olyan voltam, mint egy vadállat és élveztem. Mindig is élveztem a vadászataimat, de ezt különösképpen. Főleg, hogy miután végeztem az első áldozatommal, nekiiramodtam, hogy megkeressem a másik kettőt, akik elszaladtak. Összesen 5 másodpercig tarthatott, míg utolértem őket és most egy nő nyakába mélyesztettem a fogaimat közvetlenül azután, hogy a férfit egy jól irányzott mozdulattal leütöttem. A nőt is megöltem, aztán így tettem az ébredező férfivel is. Megnyaltam az ajkaimat és gonoszkás mosollyal néztem végig a testeken. Felnyaláboltam őket, visszavittem őket a táborhelyükhöz és csak ekkor keltette fel a figyelmemet, hogy hol is vagyok pontosan. A vízesés… ez nem lehet igaz! A düh még mindig hatalmas volt bennem, ennek hatására pedig egyenesen a vízbe dobtam az áldozataimat. A fene vigye el ezt a helyet is!

Tatia birtoka

Finn

[Erdő]
Hirtelen elindultunk a vízesés fele ami gyönyörű volt csak ámultam. Rá pillantottam Finnre akinek szintén tetszett. Beszélgetés egy időre abba maradt, mert szájtátva bámultam ahogy a vízen táncol a fény.
-Meseszép-Suttogtam. Egy démon szájából ez furcsán hangozhatott, de ami igaz az igaz.
-És te mióta élsz itt?-Kérdeztem tőle. Majd végig mértem az igen szemre való. Erdőben való kijelentésemre, hogy ma valakivel végeztem még nem reagált. De nem sírhattam többet elötte, de ahogy mellette álltam arcomon egy könnycsepp le gőrdült.
-Hol hallottam már a neved?-Kérdeztem megdöbbenve.

Követtem a lányt, pontosabban Karent. Nem tudom hgy mi olyan vonzó egy démonban, bizonyára rá fogok jönni előbb-utóbb. De még nem tartok ott sajnálatos módon.
- Nemrég jöttem vissza avárosba. Hosszú évek óta nem volt szerencsém az emberi élethez. - sóhajtottam, nem titkolván el ezzel, hogy halott voltam. Félig. Klaus koporsójában pihentem.
- Gondolkozz. - vigyorodtam el. - Rá fogsz jönni, hol hallottad. - kacsintottam rá.

-Merre jártál elárulod?-Néztem őt majd csípőre tettem a kezem.
Még mindig lenyűgözött a vízesés szépsége. Gondolkozni kezdtem és visszagondoltam mind arra amit a pokolban hallottam és tanultam. Volt lenn az alvilágban egy olyan férfi aki mesélt egy történetet a vámpírok létezéséről, de vajon jól emlékszem e és akkor le esett.
-Te vagy az első vámpírok egyik?-Néztem döbbenten rá és csodálkoztam.
-Az alvilágban már hallottam rólatok!-Suttogtam fejemet fogva. Teljesen ledöbbentem.
-És most már értem miért érezlek másnak, mint a többi vámpírt-Fontam össze a kezeimet.

- Vadásztam. De csak állatokra, és őket sem ölöm meg. - sóhajtottam fel, leülve az egyik kősziklára. Emlékeztem még erre a helyre, ez a vízesés akkor is itt volt, mikor mi ide telepedtünk ezer évvel ezelőtt.
- Az alvilág tényleg létezik? - lepődtem meg teljesen, szinte lesokkolódva, és nagyot nyeltem. - Igen, az első vámpírok egyike. Meglehetősen átkozott sors. - legyintettem, mint valami nem normális. Tényleg nem voltam az, eléggé sok visszajelzést kaptam ezen a téren. Mert nem voltam hajlandó embertvért inni.

-Igen létezik, de borzalmas egy hely a démonok is inkább feljönnek és vannak a földön, mint sem lenn, ugyan úgy létezik akár csak a menny-Meséltem, majd leült én tovább álltam összefont karral.
-Első..-Suttogtam még még nem értve uram isten.. gondoltam végig, hogy éppen kivel beszélgetek.
-Csodálom, hogy nem öltél meg eddig és azt is, hogy nem igazán tudtad a létezésem.-Mondtam neki.

(Erdő)

Csak távolról figyeltem a víz csobogását és gondolkodni kezdtem. Mi változhatott meg benne ennyire? Sosem volt ilyet és egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy pont ő.. Ez az egész félvámpír dolog nem az ő asztala. Talán még azt is elmondhatom, hogy nem különb Stefannal. Habár rajta legalább tudok segíteni. Ő meg szimplán ellök. Elegem van már abból, hogy állandóan vitázunk a semmin. Ez egyszerűen már nem normális.
Talán soha nem lesz olyan, mint régen. Igen ez is előfordulhat. De meg kell próbálni. Hiába kezdek belefáradni a próbálkozásokba.. Nem adhatom fel.

Mikor észrevettem, hogy nem igazán vagyok itt egyedül úgy döntöttem, hogy jobb lesz ha ezt a gondolatmenetet otthon folytatom.

(Forbes ház)

- Menny és pokol... - sóhajtottam legyintve. Mire nem képes az emberiség fantáziája. De nyilván nem maguktól jöttek rá erre. A démonok.. különlegesek lehetnek.
- Miért ölnélek meg? Ne viccelj már, Karen! Nem vagyok gyilkos... sem embert nem ölök, sem vámpír, se senkit. Én nem vagyok kegyetlen gyilkos, mint a testvéreim. - szólaltam meg ridegen, ahogy eszembe jutott Klaus és Kol szórakozás a fiatal lányokkal. Már annak idején, a kezdetekkor is.
- Nincs kézikönyvem a démonokról. - próbáltam meg viccelni.

-Én már úgy se tudhatom meg milyen is a menny.-suttogtam keservesen. Különlegesek vagyunk van aki lelkeket árul, aki manipulálja az embereket, hogy a földön káosz legyen ez lennék én és persze a testvére, aki düht szid a világban.
-Ennek örülök.-Mondtam neki erőltetett mosollyal. Neki is elég zűrös lehet a családja akár csak nekem.
-Nekem se rólatok-Léptem közelebb összefont karokkal.

- Ezt senki nem tudhatja. Mindenből van gyógyír. Kivéve a vámpírságból. A démonok egyáltalán... hogyan jönnek létre? - kérdeztem kíváncsiskodva, és elvigyorodtam. Tetszett a lány arca, ahogy engem nézett. Valami erőltetett mosollyal, de még ebben is képes voltam fellelni némi őszinteséget.
Feszengve vártam hát válaszát. Hogyan jönnek létre a démonok?

-De én tudom, hogy nem kerülhetek fel bár kérdezd a kis "angyal" haveromat aki a városban bolyong.-Mondtam égnek meresztve a szemem. HOgy jönnek létre még vissza gondolni is fájt egy percre a hideg rázott meg.
-Eladtam a lelkem...-Suttogtam.
-Van egy úgy nevezett alku démon aki mondjuk ad 10 évet azért például, hogy orvos légy, híres vagy akármi amire vágysz...-Itt sóhajtottam. És mászkálni kezdtem.
-Én személy szerint a testvérem elvesztése miatt lettem az. Beleszeret egy démonba aki megfenyegette, hogy megöl engem, ha nem teszi meg amit akar testvérem megtette, de Jasmine átverte. Én meghaltam ő eladta a lekét az én életemért. Mikor feltámadtam a testvérem halott volt én meg vissza akartam szerezni, de nem engedték nem tudtam nélküle élni nagyon szerettem őt. Így eladtam a lelkem és le kerültem a pokolba. Az idő elmúlásával, ha a 10 nap letelik a pokol kutyyák ölnek meg és visznek le a pokolban. Ott választhatsz, hogy rossz leszel más lelkeket kízol és ezáltal te is démon elszel vagy jó maratsz, de kínzások várnak rád. 40 év után megtörtem és feljöttem az alvilágból.Rövidebb verzió ez.-Mosolyogtam rá, majd közelebb sétáltam hozzá.
-És mi a te történeted?-Kérdeztem kíváncsian.

- Érdekes történet. Tehát a filmekben ez a lélek-eladósdi nagyon is igaz... - sóhajtottam fel. Valamiért volt bennem sajnálat és szánalom eziránt a lány iránt. Magam sem tudhatom, hogy miért, de éreztem, hogy keserű sors lehet az övé, ha a testévre miatt kellett ilyenné válnia... rideg, kegyetlen sors...
- El sem tudom képzelni akkor, hogy mi a hosszabbik verzió. - kacsintottam rá, elnyúlva a sziklán, majd vontam egyet a vállamon.
- Az én történetem egyszerű. Anyám teremtett minket. Azóta élünk... míg meg nem halunk. - meredtem magam elé.

-Köszönöm-Feleltem, majd keresztbe tettem a kezemet. Az anya teremtette az hogy lehet? Nem mertem rá kérdezni csak néztem ahogy ott terpeszkedni a sziklánál. Közelebb léptem.
-Gondolom akkor ez nem árt neked, nem mint ha szándékomban állt volna, csak tudod óvatos az ember.-Mutattam meg kabátom zsebéből egy karót.

- Nem, ez a karó nekem nem árt, ha a szívembe döföd, akkor sem. -ráztam a fejem határozottan. - Ha így lenne, már nagyon sokan képesek lettak volna megölni engem. - nevettem fe. - De ne akard tudni, hogy engem mivel lehet megölni, mert nem fogom elárulni! - kacsontottam rá pimaszkodva.

-Nem akartam-Suttogtam közelebb lépve már ott álltam mellette.
-nem állna úgy se szándékomban egy normális lényt bántani-Mosolyogtam rá. Egy picit némán álltunk egymás mellett ami kissé zavaró volt.
-Akkor te jó sok történelmi élménnyel bírsz-Vártottam témát izgalommal eltöltve.

- Van némi tapasztalatom az életben, igen. - bólogattam hevesen, majd megfogtam a kezét, és méregetni kezdtem a tenyerét. Állítólag ez sok mindent elárul az emberről, ha éppen arról van szó. Még ha ő démon is.
- És te? Mennyi idős is vagy? vagy... a démonok nem élnek évszázadokig?

furcsálltam mikor elkapta a kezemet. Méregetni kezdte, ide oda billegtette.
-De igen, de én friss vagyok. Amilyen testben látsz az az eredeti amilyen én voltam a pokol előtt.-Mondtam, majd elhúztam a kezem.
-Nem sokat tudsz a démonokról jól sejtem?-Mosolyodtam fel, majd én elkaptam az övét viccesen nézegettem.
-Nos megállapítom rólad, hogy ...-Gondolkodtam, de nem jutott semmi az eszembe így nevetésben törtem ki.

Elhúzta a kezét, ezért felvontam a szemöldömet. Érdekes ese, meg kell hagyni. Furcsa lesz még vele társalogni.
- Nem. Te vagy az első démon, akibe belebotlottam. - sóhajtottam, és rákacsintottam, de amikor nevetésben tört ki, nekem is így kellett tennem.
- Na mondd csak! Mit tudsz megállapítani rólam? - érdeklődtem.

-Kedves vagy, örülten jól nézel ki és szerény-Számoltam ujjaimon az érveket, majd hirtelen elmosolyodtam.
-Megtiszteltetés az első démonjának lenni, kedves Finn.-Pukedliztem nevetségesen.
Mit is mondhatnék figyelemfelkeltő jelenség annyi szent. Nem láttam még így egy vámpírt se.
Olyan meg nyugtató volt ez a víz esés hallgatni ahogy folyik a falon lefele, jobb élete lehetett, mint nekem. Milyen ostoba dolog egy víznek jelentőséget adni, de még is így volt.

Láttam, hogy körülnéz és felfogja hogy milyen gyönyörű ez a táj.-
- Tudod, én itt éltem emberként. Innen hoztuk a vizet a falu népének. - bámultam vele a patakba, amely belefolyt a vízesésbe, és melegség öntött el ettől. Szépséges volt, gyönyörű... ez a találkozás. Ez a lány elbűvölt engem.
- mondd, van valami szabály arra, hogy a vámpíroknak utálnia kell a démonokat? - vigyorodtam el.

-Bár nekem azt tanították lenn, hogy nem jó velük jóban lenni, de az én szabályaim szernint-Vágtam gondolkozós képet.
-Nincs-Mosolyogtam el
-Nos és nálad?-Kérdeztem, ajkamba haraptam közben. Néztem a vizet amiről mesélt és elmosolyodtam biztos szép lehetett régen is Mystic Falls.

- Rólatok nem is tudtam. Fogalmam sem volt arról, hogy léteztek. Így nem hiszem, hogy utálnom kellene téged. Ha mégis, akkor rá fogok jönni.. egy idő után. - mondtam neki mosolyogva, majd elvigyorodva egy ötletem támadt.
- Nincs kedved megmártózni benne? - kacsintottam rá, rábökve a vízesésre.

-Nem egy megbízható, becsületes faj az enyém, de akaratom ellenére lettem ilyen azt hittem, ha nekik adom a lelkem meghalok, de sajnos nem így lett-Fintorogtam.
Aztán teljesen elvörösödtem mikor a vízre néztem nagyon veszteni valóm nem volt hiszen már eleve halott vagyok.
-Dehogynem-Suttogtam, majd vetkőzni kezdtem. Megfordult a fejemben a mezítelenség is, de kitudja, hogy hogyan reagálna erre Finn.

Elviygorodtam. Nem mondom, szemérmetlen egy férfi vagyok, de Sage óta nem történt velem semmi komoly... nem akartam átadni magam az élvezeketnek, hiszen úgy éreztem hogy bemocskolnám őt.
- Gyere, pattanj ide! - dobtam le a nadrágomat, nem törődve a mezítelenséggel, és vigyorogva vártam, hogy az én csobbanásom után Karen is így tegyen és kikössön mellettem.