- Hát… Ennél rosszabb dolgot nem hiszem, hogy mondhattál volna válaszként. Viccelem el az egészet egy apró nevetéssel fűszerezve. Habár nem téved olyan nagyot, tényleg az lehetnék neki, de elég abszurd gondolat, szóval nem csodálom, hogy ő is – láthatólag – próbálja ezt a gondolatot elhessegetni. Nem egy olyan dolgot tettünk már mi is, amit az ember a büdös életben nem csinálna az ükapjával, de még az apjával sem… - Ja, de ha nem vagyok ott, akkor kevésbé tudsz számítani az életmentő készségeimre. De ne feszegessük tovább ezt a témát. Ez a néhány nap semmiség, nem hinném, hogy történne bármi komoly. Főként, mivel Mira valószínűleg ott lesz Wanda mellett szinte mindig, ő pedig majd vigyáz rá. Nem hinném, hogy szem elől merné téveszteni a halloweeni bulin történtek után. Jobban is teszi. Ha bármi történne vele… nos, az rendesen a padlóra küldene…
- Mondjuk úgy, hogy egyszerűen csak nem számítottam arra, hogy a legközelebbi találkozásunkkor így fogsz kinézni. Nem mintha nem tetszene. Elég vad. Illik a személyiségedhez. Tényleg nem áll neki rosszul. Egyedül annyi bajom van csak, hogy kicsit szokatlan ez a váltás. Bár, miután megborotválkoztam, és a tükörbe néztem, az is eléggé szokatlan volt. - Mi az, ezzel az előbbi csókkal nem fejeztem ki eléggé, hogy mennyire hiányoztál? Mosolygok le rá, aztán nyomok még egy csókot az arcára, aztán pedig a kabátomat a fogasra felakasztom, és megindulok beljebb a házban. Egy szék háttámlájára lerakom a zakómat, aztán pedig a hűtőmhöz sétálok, kiveszek onnan egy mentes vizet, és elkezdem inni. - Egyszerű. Munkából jövök. Mármint nem a rendőriből, a magánnyomozóiból. Régóta megvan már az a kis helyiség, amit az irodámnak nevezek. Néhány percre van innen autóval, és azért is döntöttem úgy, hogy inkább kibérlek egy helyet, nem itthon csinálok irodát valamelyik szobából, mert akkoriban alig bírtam ebbe a házba bejönni. - Óvintézkedésként, hogy biztos, ami biztos, ha rákérdeznél: Nem akarok a munkáról beszélni, örülök, hogy ezt is ilyen gyorsan elintéztem. Mondom neki mosolyogva, aztán pedig meg is iszom a maradék vizet az üvegből, aztán pedig kidobom azt. Majd pedig leülök az egyik bárszékre, és Wanda kezét fogva odahúzom magamhoz, az ölembe, amennyiben nem ellenkezik. - De miért kérdezted, talán nem tetszik? Megszabadulhatok tőlük, ha akarod, csak egy szavadba kerül. Vagy még jobb, te is kisegíthetsz benne. Mosolygok rá pimaszul, majd pedig újabb csókot lehelek az ajkára.
- Ha jól tippelek, akkor az ükapám lehetnél… - sietve rázom meg végül a fejemet és láthatja, hogy próbálom ezt a gondolatot a lehető leggyorsabban elhessegetni, mert ebbe nem volt jó ötlet belegondolni se. Nem akarok erre gondolni és remélem, hogy hamarosan el is fog tűnni ez a gondolat, mert borzalmas, de tényleg. Az ember nem hempereg az üknagyapájával, meg úgy senkivel, aki amúgy annyira vén lenne. - Attól még, hogy valamiről nem beszélünk, attól még az nagyon is létezhet. – hívtam fel a figyelmét egy apróságra. Én se beszélek se az apámról, se az anyámról szinte semmit se. Mégis élnek, így ez is csak egy tipp volt és bejött. És erről eszembe is jut az, hogy apának nem is szóltam a balesetről. Vajon valaki már értesítette őt? Hagyjuk is, ráérek ezzel később törődni, nem pedig most, amikor valaminek a közepén vagyunk. - Én mindig vigyázok magamra, legfeljebb nem mindig jön össze, de akkor meg ott vagy te, hogy megments. – pimasz mosoly könnyedén jelent meg az arcomon, hiszen múltkor is ő mentett meg, meg még egyszer korábban. Kezdtem úgy érezni, hogy lehet inkább valami védőangyal és nem több, se kevesebb ilyen téren. Hmm, érdekes elgondolás, de hamarosan inkább a főzésben merülök el és kicsit hagyom, hogy a gondolataim másabb irányt vegyenek.
Tény, hogy hiányzott, ahogyan az is igaz, hogy többször is beszéltünk, de volt olyan is, amikor válaszgomb helyett jóval később csak egy rövidke üzenetet írtam neki, majd egyszerűen elérhetetlenné váltam. Szükségem volt egy kis kikapcsolódásra és ezt Mira tökéletesre is fejlesztette, hiszen volt olyan, amikor a telefonomat is lenyúlta, így esélyem se lett volna reagálni bármire is, de hát mindenkinek kell egy kis pihenő is. Így talán sokkal nagyobb lesz a viszontlátás örömre is, vagy miként is mondják ezt. Ebben még mindig nem voltam otthon, de annál inkább Cole házában, hiszen könnyedén sétáltam be és foglaltam el magam, miután a cipőmtől és a kabátomtól is megszabadultam. Hamar rá kellett jönnöm, hogy nincs is itthon senki más és alig, hogy beljebb akartam volna haladni meghallottam azt, ahogyan a zár elfordul és az ismerős illat is könnyedén kúszott be az orromba. Mosollyal az arcomon állok fel és fordulok felé. - Csak azt hiszed? Nem szereted a merészséget ilyen téren, vagy a színek nem tetszenek? – kérdeztem meg kíváncsian, majd közben én is jól végig mértem őt és hümmögtem egyet sokat mondóan. A csókot pedig könnyedén viszonozom, hiszen nagyon is hiányzott. Karomat könnyedén fontam a nyak a köré közben, majd amikor megszólalt, akkor csak játékosan cirógattam a tarkóját. - Gondoltam meglátogatom a vén medvét, de ha ez nem volt egyértelmű, akkor talán jobb is, ha megyek, mert nem hiányoztam akkor még eléggé. – szólaltam meg játékosan, majd alsó ajkába haraptam egy röpke csók után. – És te miért is öltöztél ki ennyire? – a mosoly pedig továbbra is ott bujkált, de a mondandóm második felét inkább elharaptam, mielőtt esetleg vita lenne belőle.
- Százkettő. Amint kimondta, hogy szeretné tudni, már szinte egyből vágtam is rá. Olyan vészesen nem vagyok én sem idős, néhány egyszerű ember is elél ennyi ideig. Mondjuk az igaz, hogy közel sem így néznek ki, mint ahogy én. De nem egy olyan dolog van, amiben nincs értelme összehasonlítani az embereket, és a természetfeletti erővel rendelkezőket. - „Tényleg nem élnek már?” A szüleimről nem beszéltem valami sokat, hogy így kérdezd. De egyébként fogalmam sincs, évtizedek óta nem láttam már őket. És túlzottan szándékomban sem áll, hogy újra találkozzak velük. Teljesen jól megvagyok a magam világában, nem kellenek még ők is ide. Különösebben nincs bajom velük, egyszerűen csak semmi kedvem a társaságukhoz. Nem vágok a szavába, türelmesen végighallgatom, hogy mit akar mondani. Megértem az aggályait bizonyos mértékig, de úgy vélem, hogy túlzottan is félt engem. Nem ma kezdtem a varázslatokat, sokfélét ismerek, amivel az amúgy halálosnak ígérkező támadásokat/sebesüléseket túlélhetem. Persze ezt nem tudhatja, hiszen csak nemrég tudta meg, hogy egyáltalán mi vagyok. Mindenesetre, jól esik, hogy aggódik értem. - Jól van. De ígérj meg valamit: Vigyázol magadra! Mutatok rá az egyik ujjammal, aztán elmosolyodok, és adok egy röpke csókot az ajkára, aztán pedig elindulok a konyha felé.
Négy napja, hogy utoljára találkoztunk Wandával, de túl nagy nyugalmat nem hagytam neki ez időben sem. Na jó, ez egy enyhén túlzó kijelentés volt, hiszen nem akartam túlzottan zaklatni őt az egyetemi dolgai miatt, de néha fel-felhívtam őt. Főként, mert beszélni akartam vele, és szerettem volna megtudni, hogy jól van-e. Na meg a sebeinek gyógyulása is érdekelt, milyen ütemben halad. Látom, ahogy épp csukódik az ajtó a házamban, gondolom Wanda jött végre meg. Fél perc múlva pedig már be is fordulok a kocsival, aztán kiszállok belőle, és megindulok az ajtó felé én is. Hirtelenjében jött ötlet volt, hogy megborotválkozok, és már kezdem is érteni, hogy miért nem tettem már évek óta. Habár egyesek szerint jobban áll ez így, mint a szakáll. De úgy vagyok vele, hogy magamnak akarok megfelelni, nem másoknak. De legalább egy kis újdonságot csempésztem az életembe. A kabátom és a zakóm is a kezemben van, mikor belépek. Kicsit meglazítom a nyakkendőmet is, aztán pedig már lépnék is oda Wandához, de egy pillanatra el kell gondolkoznom azon, hogy nem lettem-e hirtelenjében színvak. Elég merész váltás a régi hajkoronájának színéhez képest, és nem is sikerül elsőre megszoknom. De nem kell egy nap hozzá, annyi biztos. - Szép szín. Azt hiszem. Aztán pedig közelebb lépek hozzá, hogy szenvedélyesen megcsókoljam őt, karjaimmal pedig átfogom a derekát. Négy nap mégiscsak négy nap. Hiányzott már, rettentően. - Mesélj, mi szél hozott. Kérdezem tőle mosolyogva, kezeim továbbra is ugyanazon a helyen pihennek, és nem is távolodok el túlzottan tőle.
- Hmm, igen. – mondtam egy kisebb habozás után, mert magam sem voltam biztos, hogy tényleg tudni szeretném azt, hogy mennyi idős, vagyis inkább azt, hogy jelenleg ez a megfelelő pillanat erre. Még mindig sokszor nehezen tudok megbirkózni a jelennel, annak eseményeivel, azzal, hogy valakivel megosztott ennyi mindent az életemből, így nem csoda, hogy féltem attól, ha a múltja hirtelen kibukik, vagy annak minden részlete, akkor képes lennék akár elfutni. Gyávaság, talán gyerekes lenne, de Cole is pontosan tudja, hogy nem vagyok olyan, mint az átlag nők. Nem könnyű velem, ezt sose akarnám megcáfolni, de attól még igyekszem és nem akarok a lassan folydogáló patakmederből hirtelen egy tornádóban találni magam. - Egy könyvből tanultál mindent? A szüleid tényleg nem élnek már? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen sose esett arról szó, hogy honnan is származik, vagy kik voltak a szülei, de ha felette megállt az idő, akkor nem kizárt, hogy a szülei élnek még. Illetve ott van még az a tény is, ha ő nem öregszik és én fogok, akkor egy idő után valószínűleg ő is hátat fog fordítani, ahogyan szokás manapság az emberek között. Ennek a gondolatnak köszönhetően pedig még a hideg is kirázott. Hamarosan pedig zaklatottságomban a nappali felé veszem az irányt. Nem ülök le, csak neki dőlök a kanapénak és úgy fonom össze a karomat. Hirtelen úgy érzem, hogy túl meleg van itt, vagy éppen túl hideg. Egyszerűen túl sok érzés kavarog bennem és nem tudom, hogy mit kéne tennem, vagy gondolnom. Kíváncsian fürkészem őt, amikor közelebb jön, de nem mozdulok meg. Csak nézem őt, mintha csak válaszokat akarnék kapni a ki nem mondott kérdéseimre, pedig tudom, hogy képtelenség. Csendesen hallgatom azt, amit mond és egy pillanatra még a fejemet is lehajtom. Tudom, hogy segíteni akarna, de azt is tudom, hogy ez mind a kettőnkre veszélyes lehet, ahogyan az se biztos, hogy annyira szoros a kötelék közöttünk, amit képtelenség lenne eltépni. - Jó lenne, de… - kezdek bele óvatosan, majd megkeresem őt a pillantásommal. – Ő az, aki megvéd akkor is, amikor én képtelen lennék rá. – toldottam meg, de mielőtt még bármit is tehetett volna a kezem óvatosan siklott az arcára, ha hagyta. - Szeretném, hogy segíts, hogy könnyebb legyen a bestiámmal, de nem akarom, hogy az életedet kockáztasd értem. – teljesen őszintén így gondoltam. Nem akartam, hogy miattam essen baja, ahogyan el se akartam őt veszíteni, ha egyszer rájön arra, hogy mennyi titok lappang a múltamban, vagy mennyire nem vagyok szelídnek nevezhető. – Mi lenne, ha inkább vacsoráznánk és pár nap gondolkodási időt adnál? Úgyis vissza kell mennem az egyetemre, hiszen most már egészen jól tudok járni és vizsgám is lesz. A következő két-három napban ott leszek, mert muszáj felkészülnöm rá, de utána találkozunk és megbeszéljük ezt az egészet, jó? – pillantottam rá kérdőn, hiszen reménykedtem abban, hogy bele fog menni, de ez tényleg nem olyan dolog volt, amit egy ekkora káosz után át lehetne józanésszel gondolni. Ha pedig belement, akkor inkább csak rá beszéltem arra, hogy közösen csináljunk valami korai vacsit, mielőtt még visszamennék az egyetemre.
*****
Négy nap telt el az utolsó találkozó óta, de még mindig nem tudtam, hogy mi lenne jó. Féletettem őt, még ha nem is kezdő volt, de attól még a varázslás is képe megölni bárkit. Hallottam már olyanról, akit a saját varázslata ölt meg. Mondhatnám, hogy sok minden változott azóta, de annyira sok minden nem. Én se változtam meg csak úgy, de a hajam színe kissé másabb és szokatlan lett. Mira ötlete volt az egész, de abban igaza volt, hogy most kell ezt is kipróbálni, nem pedig 20 évvel később. Meg kell a változatosság és még volt pár oka, de az most mindegy is. Sietve fordítottam el a zárban a kulcsot, majd könnyedén bújtam ki a cipőmből és a kabátomból is, miközben a táskám a földön hevert. – Megjöttem! – szólaltam meg sietve, de alig pár lépés után máris jött a kedvenc négylábúm, így sietve guggoltam le, hogy megszeretgessem őt. – Gazdidat merre hagytad? – kérdeztem meg tőle játékosan, miközben továbbra is őt kényeztettem el.
- Nem, nem annyi vagyok, amennyinek kinézek. Akarod tudni, hány éves vagyok? Kérdezem őszintén, hiszen ha akarja, elmondom neki. Nem hinném, hogy túl sok mindenen változtatna. Egyszer így is, úgy is beszélnénk erről, én legalábbis szeretném, hogyha lehullana mindkettőnk múltjáról egyszer a lepel. Ki nem állhatom a titkolózást, pláne nem egy kapcsolatban. A nejem és köztem sem voltak korábban titkok. Azt akarom, hogy valaki úgy szeressen, amilyen vagyok. Az összes múltbeli hibámmal együtt, mert tudom, én is tettem sok megkérdőjelezhető dolgot… Rengeteget, ami azt illeti. De nyilván az is hozzátartozik az egész történethez, hogy akkoriban más világot éltünk. - Ez nem… kísérletezés. Az őseim rendkívül óvatosak voltak, és bizton állíthatom, hogy minden hátulütőről szó esik a könyveikben. Onnan tudom, hogy én is ezekből tanultam gyerekkoromban. Sőt, még később is. A varázslatok 90%-a, amit ismerek és használok, azok innen erednek. Teljes mértékben megértem, hogy kicsit aggasztja ez a dolog, főként az előbb látottak miatt. De tényleg nincs semmi oka aggodalomra. Elismerem, hogy nem csináltam ilyet, viszont az új varázslatok elsajátításakor nagyon óvatos vagyok. Valamint, ha egy varázslaton olyat látok, ami nem tetszik nekem, akkor bele sem kezdek. Vagy ki tudja, lehet meg is mutatom Wandának… habár nem tudom, ezzel mennyire lennénk előrébb, mert teljesen más egy boszorkány/warlock nézőpontja az adott varázslatról, mint egy farkasnak. Ahogy elindul a nappali felé, én is követem őt, de le nem ülök, csak előtte megállok, és úgy nézek le rá. Mondandójának befejezése után viszont leguggolok elé, és egyik kezéért nyúlok, amit két tenyerem közé fogok. - Nem fogok rád erőltetni semmit sem. Felajánlottam ezt a lehetőséget, mert biztos vagyok benne, hogy meg tudjuk oldani. Őszintén válaszolj a kérdésemre, Wanda: Nem lenne jobb az, hogyha nem törne elő a farkasod, akármikor is felkapod a vizet a kelleténél jobban? Szeretnék segíteni neki, nagyon is. De ha ő annyira ragaszkodik ahhoz, hogy még csak meg se próbáljuk… én nem fogom az akaratom ráerőltetni.
- Akkor talán nem ártana néha behúznod a kéziféket is. Nem kell félteni, nem fog felkapni a szélvihar se, ahogyan egy erősebb szél se tud csak úgy kettétörni. – mondtam neki eléggé komolyan, mert rohadtul nem tetszett, hogy ennyire helyettem akar dönteni, vagy éppen csak megvédeni. Tudok én magamra vigyázni, másrészt meg nem lehet mindig mellettem, hogy megállítson, vagy az életét adja értem. Szóval tényleg jobb lesz, ha most visszavesz, mert a végén még könnyedén fogok kitáncolni innen, vagyis nem könnyedén, de azt hiszem, hogy képes lennék rá, ha azzal az ő életét védeném meg. - Sose kételkedtem ebben, hogy eleget látnál már csak a munkádnak is köszönhetően, de ha ezt így mondod, akkor gondolom nem annyi vagy, mint aminek látszol. – tettem még hozzá csöppet se kedvesen. Sose került szóba az, hogy ki mennyi idős, vagy éppen mi lappang a múltban és abban se voltam biztos, hogy egyáltalán választ akarok-e kapni arra, amit mondtam, ahogyan abban se, hogy készen lennék hallani Cole múltjáról. Azt hiszem még nem. Én nem ilyen voltam, így talán érthető, hogy sok mindenről totálisan másképpen vélekedek, mint ő. Nem akarom, hogy az életét kockáztassa értem, és hasonló dolgok. Se azt, hogy megvédje a lelkiismeretemet, hiszen az már régóta nem olyan tiszta, mint a frissen hullott hó. Csak fújtatok egyet, amikor felcsattan, hiszen szerintem azok után, amit ma tapasztaltam nem biztos, hogy arra ki kellene zárni ezt a lehetőséget is. Lehet még nem fordult meg a fejében, de később megfordulhat. Most szerencséje volt, de mi lesz akkor, ha legközelebb nem lesz? Akkor vajon mekkora pusztításba kezdenék, ha meghalna? Szerintem jobb nem is belegondolni. Amikor hozzám ér, akkor egy pillanatra összerezdülök, hiszen eléggé váratlanul ért. Túlzottan is elmerültem a gondolataimban, amikor pedig a pillantásomat keresi, akkor állom az övét, majd egy kissé durcásan fordítom el a fejemet. - Akkor ezek szerint, ha jól értem, akkor sose csináltál még ilyet, de vannak Harry Potter könyveid és úgy gondolod, hogy jó ötlet lenne rajtam kísérletezni? – vontam fel kissé a szemöldökömet, hiszen lehet kissé kisarkítottam, de az azért átjött, hogy még sose csinált ilyet. Valahogy nem tetszett az, hogy rajtam akarna kísérletezni, vagy tesztelni azt, amit esetleg az ősei kissé nem ép elmés állapotban levéstek. Hát nem is tudom, kissé bizarrnak tűnt… - Fogalmam sincs… - kezdtem bele, míg végül sóhajtottam egyet. – Nem arról van szó, hogy bízok-e benned, vagy nem, hiszen már így is szerintem jó párszor a tudtodra adtam azt, hogy bízom benned… - majd ha engedte, akkor kibújtam az öleléséből és kissé bicegve elindultam a nappali felé, miközben a hajamba túrtam. – Hanem sokkal inkább arról, hogy nem tudom mennyire lenne jó ötlet. Sose csináltál még ilyet és talán nem én vagyok a megfelelő alany arra, hogy teszteld a farkas szelídítési képességeit. – tettem hozzá, majd neki dőltem a kanapénak ismételten összefontam a karomat magam előtt és úgy figyeltem őt.
- Nem minden esetben, csak mikor tényleg úgy érzem, hogy felelőtlenséget akarsz csinálni. Tudom, hogy nem hangzik ez egy cseppet sem jobban, de nézd el nekem. Én tényleg csak a te érdekeidet akarom szem előtt tartani. Ez ügyben nem tudok mit tenni, én ilyen vagyok. Teljesen meggyőzhető személynek tartom magam, ami azt illeti… Azt viszont jó lenne belátnia, hogy sokkal több élettapasztalattal rendelkezek, mint ő, és tudom, egy-két dolog milyen következményekkel járhat. Ha nem is a társadalomra nézve, hanem magára az egyénre. Történhetnek könnyen olyanok, amit később nagyon megbánunk, és aztán okoljuk csak magunkat, hogy nem gondoltuk át jobban. Úgy viszont könnyebb, hogyha ott van valaki, aki el tud látni tanáccsal. - Én tisztában vagyok vele, hogy más is képes az emberi élet kioltására. Több, mint eleget láttam már ebből, elhiheted. Egyszer el fogok neki mindent mondani a múltamról, ebben biztos vagyok. De elmondani a családom történetét (mármint a feleségem és a lányom), valamint a háborúkban látottakat, vagy csak a CIA-nál… az nem egy estébe fog beleférni szerintem. Bár van az az alkoholmennyiség. - Jézusom, Wanda, erre ne is gondolj, hogy ilyet tennék! Csattanok fel, mikor azt feltételezi, hogy a farkasát valami varázslattal bezárnám. Eszem ágában sem lenne ilyet tenni. Pláne, mivel van egy bizonyos szintű sejtésem, hogy a vérfarkasok hogyan kezelik a másik felüket, hogyan viszonyulnak hozzájuk. Átérezni nem tudom, de Wanda is szerintem így van a varázslatokkal. Ha nem is minddel, de van egy-két, ami igazán megterhelő tud lenni. Mint a korábbi. Közelebb lépek Wandához, kezeimmel a felkarján simítanak végig, és meg is állapodnak ott, aztán a tekintetét keresem. - Figyelj… megoldjuk. Vannak ugyan ötleteim, hogyan lehet azt elérni, hogy te irányíts, és ne a farkasod, de biztosra nem tudok ezekkel menni, míg nem látok bele ebbe eleget. De a családom visszamenőleg több generáción keresztül mágiahasználók voltak, és rengeteg könyvünk is van, ami a természetfelettivel foglalkozik. Varázslatok, amiket az én családom fejlesztett ki, az ismert fajokról leírások, tapasztalatok. Biztos vagyok benne, hogy erről is találnánk valamit. Aztán pedig végigsimítok az arcán. - De tudod, hogy soha, ismétlem, soha nem tennék olyat, amivel neked bármi szinten is ártanék. Viszont tudnom kell, megbízol-e bennem annyira, hogy legalább megpróbáljunk tenni valamit az ügyben, hogy ne történjenek meg ehhez hasonlóak?
Egy ideig egészen szótlanul hallgatom azt, amit mond, de eljön aztán az a pont is, amikor legszívesebben közbevágnék. Az ajkaim könnyedén válnak el egymástól, de aztán végül csak sóhajtok egyet és becsukom, mert kivételesen megpróbálok ilyen téren is uralkodni magamon. Semmi kedvem esetleg veszekedni bármi miatt is, ahogyan a korábbi veszekedésnek se lett jó vége. Persze, mielőtt esetleg megint átváltoznék tuti, hogy eléggé hangosan bevágott ajtóval jelezve távoznék, de valahogy most erre se vágytam. Amúgy se voltam teljesen jól és az átváltozásom se segített rajta túl sokat. - Szóval ezzel azt akarod mondani, hogy mondhatok bármit, vagy tehetek akármit, te akkor is a saját fejed után fogsz menni? – csak ennyit kérdeztem meg és eléggé éles hangnemben, de ha az nem lett volna elég árulkodó, akkor tuti, hogy a pillantásom, amivel szinte felnyársaltam eléggé beszédes volt. Csöppet se tetszett az, hogy ő akar dönteni ezekről. Nem akarom, hogy olyat tegyen, amit én nem akarom, hogy megtegyen. – Másrészt meg fogalmad sincs arról, hogy mit képes elviselni a lelkem, vagy mit nem. Azt hiszed, hogy csak te vetted el emberek életét? Más is képes rá, akár szembe akarsz ezzel nézni, akár nem! – a mondandójával viszont azt a gyanút keltette bennem, hogy tuti nem annyi idős, mint aminek kinéz. Valahogy sose fitogtattam ezt, ahogyan azt se, ami most eléggé nyilvánvalóvá vált, hogy warlock. Egyszerűen csak alig akartam elhinni, hogy tényleg ezt mondta, mielőtt viszont még folytathattam volna a dolgot ismét megszólalt. Könnyedén fontam össze a karomat magam előtt és egy hitetlenkedő nevetés hagyta el az ajkaimat. Tényleg azt hiszi, hogy egy bestiát csak úgy meg lehet állítani? Egyáltalán nem lehet, de vélhetően fogalma sincs az egészről, mert sose élt eggyel se együtt. Láttam azt, hogy miként képesek meghülyülni egyes farkasok teliholdkor, így azt hiszem még mindig szerencsésebb velem a világ, mint azokkal legtöbb esetben. - Tényleg azt hiszed, hogy tudnál segíteni? Mégis hogyan? – kérdeztem meg kíváncsian, de nem mozdultam meg. Azt viszont érezhette, hogy nem túl sok esélyt látok az egészben. Egy aprót sóhajtottam. – Nézd Cole, nem akarom, hogy a farkasomat varázslattal bezárd, vagy bármi más. Szerintem azok után, ami történt velem egészen jól féken tudtam tartani őt. Ahogyan az embereknek képes elgurulni a gyógyszerűk, úgy egy vadállatnak is képes. Ilyen az életrendje. – kezdtem bele, majd idegesen túrtam a hajamba, hiszen rohadtul nem számítottam arra, hogy esetleg bármilyen hasonló beszélgetésben lehet részem azok után történt. Azt viszont még mindig nem értettem, hogy mégis hogyan tudna segíteni, mert ha varázslattal bezárja a farkasomat, akkor biztos lehet abban, hogy akkor fordítanék neki hátat, ahogyan minden érzésemnek is. Azt sose hagynám, mert tudom, hogy mennyivel veszélyesebb lenne, ha csak nagy ritkán ereszthetném ki.
Úgy fest, hogy újabb egy olyan ponthoz érkeztünk, mikor tök mindegy, mit mond a másik, nem fogunk egyet érteni. Ebből is szépen kivehető, hogy mennyire különbözünk egymástól, hogy mennyire másképpen látjuk a világot, és milyen módon viszonyulunk adott dolgokhoz. - Sajnálom, Wanda, de ezt nem tudom megígérni. Én mindig is ilyen voltam, hogy akik fontosak nekem, azok érdekeit mindig a sajátjaim előtt tartom. Senkinek nem lett volna jobb, ha vérengzésbe kezdesz, sőt… Elhiszem, hogy alapos okod volt arra, hogy átváltozz. Én is közrejátszottam benne… és lehet, hogy az után a gyerek után mentél volna, de közben ki tudja, hogy a farkasod nem pöccen be minden másra, és szed szét néhány járókelőt útközben? Utána pedig ártatlan emberek vére tapadt volna a kezeidhez, és hidd el… egyáltalán nem könnyű ezzel élni. Valamint, ha már a varázslatnál tartottunk. A határaim tudom hol vannak. Ha érzem, hogy az adott varázslatot nem tudom befejezni, mert annyira kimerítene, akkor abbahagyom. Vagy ha nem is hagyom abba, kétszer meggondolom, hogy megéri-e folytatnom. Várható volt, hogy lefáraszt, éreztem is, ahogy egyre gyengébbek lesznek a tagjaim, de… hogy is mondjam. Voltam már halálközeli állapotban. Az közel sem ilyen volt. Szép monológ, annyit meg kell adnia. Valószínűsítem azt is, hogy lesznek még kérdései, most, hogy kiderült mi vagyok valójában. De azt nem tudom biztosra mondani, hogy ezeknek a kérdéseknek most jött el az ideje. - Megpróbálom, de nem tudom biztosra megígérni. Vannak olyan végletek, mikor egyszerűen nincs más választásom. De az ilyenek, mint ami most történt, elkerülhetőek. Egy feltétele van csak. Mégpedig az, hogy engeded, hadd segítsek kontrollálni a farkasodat, és ne történjenek ilyen érzelemkitörések, mint aminek nemrég lehettünk szemtanúi. Ez is csak az ő érdekét szolgálja. Nem lenne több dühkitörése, ami átváltozáshoz vezet. Nem lenne meg az esély arra, hogy véletlenül teljesen elszabadul, és ártatlan embereket kezd el lemészárolni. Ebből pedig egyenesen következik a legfontosabb, hogy ne olyan embert bántson, akinek vannak veszélyes ismerősei, rokonai. Ebben a városban nem ritka a természetfeletti, erre... erre már régen rájöttem.
- Ez nem igaz, és ezt mind a ketten tudjuk, viszont nem akarok erről se vitatkozni, se beszélni most! – érezhette, hogy nem viccelek. A farkasom kiléte nem olyan volt, amiről csak úgy akarnék beszélni. Főleg nem egy ilyen tett után. Mirával ez természetes volt, hiszen együtt törtük meg az átkot, hogy ne csak teliholdkor tudjunk átváltozni, de néha azt kívánom, hogy bárcsak sose tettünk volna olyat, míg a másik felem pont örül neki, hiszen ha a farkas alakban vagyok, akkor sokszor sokkal szabadabbnak érzem magam, mint bármikor máskor. Mintha a farkasommal együtt lehetnék csak teljes, és ha én tanácstalan lennék, akkor ő tudná, hogy mit kell tenni. Az pedig, hogy Cole Warlock most már tuti, de valahogy nem akartam most erről az egész természetfelettiről beszélni, hiszen így is voltak más „bajaink” is még, hiszen számomra a köztünk lévő kapcsolat még ennyi idő múltán is újdonság volt és nem nagyon tudtam hova tenni. Még mindig voltak totálisan ismeretlen pillanatok számomra és egyszer elég volt egy „gondra” koncentrálni. - Nem akarom, hogy legközelebb ilyet kockáztass miattam, érthető?! – a tekintetem meg szúrós volt a hála mellett, mert örültem, hogy megtette, de nem akarom, hogy miattam essen baja. Nem akarom azt, hogy ekkora kockázatot vállaljon, mert nem lehet és kész. És ezt neki is meg kell értenie, de kezdtem úgy érezni, hogy ebben nagyon nem fogunk egyetérteni. Szerinte megérte, szerintem nem. Az életéve is kerülhetett volna. – Ez nem olyan, hogy bemosok valakinek, átrendezem az arcát. Az életeddel szórakoztál. Ez nem vicc Cole! Nem akarom, hogy az életedet kockáztasd azért bármikor is, hogy megállíts. – tettem még hozzá és idegesen túrtam a hajamba, mert minden voltam csak nem higgadt. Annak legalább örültem, hogy nincs tényleg semmi komolyabb baja, de mi lesz közelebb? Nem akarok erre gondolni. - Még mindig pontosan úgy, mint előtte voltak, de nem ez a lényeg most… - egy apró sóhaj is elhagyta az ajkaimat, hiszen jó érzés volt, hogy ennyire aggódik értem, de sokkal nagyobb baj is lehetne most és akkor nem tudom mit csináltam volna. Oké, volt olyan élet, amit nem akartam elvenni, de mindegyiken előbb vagy utóbb, de viszonylag könnyedén túljutottam, hogy gyilkos vagyok, de az ő halálát sose bocsájtanám meg magamnak. Még akkor se, ha esetleg valaki vissza tudná őt hozni. - Netán zavar? Másrészt meg miközben szívrohamot okoztál csak felkaptam egyet. – vallottam be egy kisebb vállrándítás keretében, majd adtam egy csókot neki, miután gyengéden végig simítottam az arcomon. – Soha többé ne hozd ránk ilyen téren a frászt, érthető? – nem mintha rajta múlna, vagyis rajta is. Nem akarom, hogy többé ilyen téren hősködjön és az életével éppen orosz rulettet játsszon.
- Nos, ha ez megnyugtat, akkor nem csak a te hibád volt. Sokkal inkább a farkasodé. Azért nem úgy fogalmaztam, hogy egyáltalán nem az ő hibája, mert az nem lenne teljesen igaz, én pedig nem szeretek hazudni. Én is adtam alá a lovat rendesen, szóval az előbb történtek mindkettőnk sara. Visszatérve, ez nem jelenti azt, hogy Wandát hibáztatom. Inkább azt, hogy nem tanította meg senki arra, hogyan kontrollálja a farkasát. Tisztában vagyok, hogy egy tapasztalt farkasnál is megeshet ilyen, mint ami most Wandával, habár ahhoz valami eszméletlen erős ingerre van szükség, nem csak egy kis veszekedésre. És még így is nagyon ritka az idősebbeknél. Akárhogy is, örülök, hogy beigazolódott a sejtésem, miszerint nem tudja kontrollálni a benne élő bestiát. Így legalább tudok segíteni neki. - De, kockáztathatom. A te érdekedben tettem, és egy csepp megbánásom sincs. Az én életem, és azt csinálok vele, amit akarok. Valamint bíztam magamban annyira, hogy a határaimmal tisztában vagyok, és nem fogok belehalni ebbe a varázslatba. És így is lett, kutya bajom sincsen. Nem akartam, hogy több vér tapadjon a kezéhez, mert nem hiszem, hogy ez lett volna az első eset, ha hagyom elmenni. - Nincs semmi bajom, és inkább én szeretném ezt kérdezni tőled. A kezed, lábad hogy van? Kicsit azért meglepődtem, hogy szóba sem hozta azt, mi vagyok valójában, de nem fogok rajta fennakadni. Ha túl lendültünk rajta, akkor túllendültünk. Nekem az is jó. Úgy is valamikor szóba fog még jönni. Arra viszont tényleg kíváncsi voltam, hogy a sebei hogyan vannak mindezek után. Nem vagyok benne biztos, de mintha a farkasoknak farkas alakban gyorsabban gyógyulnának a sebeik, habár ahogy mondtam, ezt nem mondanám meg kétszáz százalékosan. Meg nem is volt túl sok időt abban az alakjában, pusztán néhány percet, mert hamar közbeléptem. - Egyébként látom, megint az én pólómat részesítetted előnyben a saját ruháid helyett. Mondom neki mosolyogva, miközben végigtekintek rajta. Csak kicsit oldani akarom a hangulatot, és hogy ne ragadjunk le ennél a témánál. Megtörtént, aminek meg kellett, szerencsére senkinek nem esett baja, és negatív következménye sem hiszem, hogy lesz ennek az egésznek.
Kezdtem úgy érezni, hogy valaki megállította az időt és nem halad. Egyszerűen aggódtam érte, hiszen miattam keveredett ebbe. Más esetben már rég leléptem volna és kieresztettem volna a fáradt gőzt valamilyen módon, de most képtelen lettem volna magára hagyni. Rövidebb ideig még az ágya mellől se mozdultam el, mintha csak attól tartanék, hogy valami baj fogja érni őt még ott is. Pedig talán a legnagyobb veszélyt én jelentem rá nézve, hiszen mi van akkor, ha nem jár sikerrel, vagy nem csak kimerül a varázslatba, hanem meg is hal? Akkor mit csináltam volna? Nem, erre nem is akarok gondolni, hiszen már így is rengetek életet vettem el. Jó, még nem olyan sokat, de többet, mint kellett volna. És a legrosszabb az, hogy nem is mindegyiket bánom. Idővel pedig a lakástakarításába merültem el. Az legalább lefoglalt, ha már nem mehettem el, akkor volt ez. Így is le lehet vezetni a felesleges energiákat, a feszültséget, még ha nem is tökéletesen jól. Egy apró sóhaj hagyta el az ajkaimat, de közben néha füleltem is, hogy hallok-e bármi mocorgást, meg persze Lilah is ott téblábolt mellettem, mintha egyszerűen képtelen lenne haragudni azért rám, hogy az előbb majdnem felfaltam őt is. Meg még mellé a hőn szeretett gazdit is bántottam, vagyis nem közvetlenül, de közvetve tuti. Idővel már meg se próbáltam elküldeni magam mellől őt, inkább csak kerülgettem. A takarítás pedig egészen magával rántott, hiszen fel se tűnt, hogy Cole mögém osont, így amikor átölelt hátulról, akkor egy pillanatra összerezdültem ijedtemben, de aztán hamar felismertem az illatát is, illetve a hangját is. Így legalább nem kellett attól tartani, hogy lekaratézom őt, mert azt hiszem, hogy valami hülye betörő. - Te sajnálod? Én rontottam nektek, mint egy őrült, így azt hiszem, hogy nekem lenne mit sajnálnom. – Fordítottam kicsit oldalra a fejemet, hogy adjak egy puszit az arcára. - Tudom, hogy miért tetted, amit köszönök is, de nem kockáztathatod a te testi épségedet az én csöppet se patyolat fejér lelkiismeretem miatt. – pillantottam rá komolyan, miután szembe fordultam vele az ölelésében. A kezemmel óvatosan simítottam végig az arcán. - Hogy érzed magad? Jobban vagy?- aggódó nézés pedig könnyedén jelent meg az arcomon, mert tényleg aggódtam érte, nem is kicsit.
Valamilyen szinten örülök, hogy kiderült, amit már régóta sejtettem. Mégpedig, hogy Wanda nem tudja teljesen kontrollálni a farkasát. Viszont tudok neki segíteni, ebben biztos vagyok. Csak akkor fel kellene csapnom még a családi nagykönyvet, ami meg… igazából fogalmam sincs, hol van. Meg kellene tehát keresnem a szüleimet is… mármint, ha egyáltalán élnek még. Az a könyv nem nélkülözhetetlen, de vannak benne olyan varázslatok, amik hasznosak, és olyanok is, amelyeket a családom korábbi generációi csináltak meg legelőször. Ennek a nemrég bemutatott varázslatnak is van valami szolidabb verziója, ami nem fáraszt ki ennyire. De ha más nem, akkor maradunk ennél. Ahogy láttam, bevált, és ez a lényeg. Aztán pedig, minél többször használom, úgy is csak jobb lesz ennél, és nem fogok kidőlni. Annak viszont már nem annyira örültem, hogy végül az ágyamban ébredtem. Ezek szerint csak kicsit megerőltette magát Wanda. Mindegy, nem fogok ezen problémázni, biztos elég baja van már így is, hogy végső soron miatta dőltem ki ennyire durván. Meg egyben ijesztettem halálra, hogy nekem annyi. Megnéztem, hogy mennyi idő telhetett el, mióta elájultam. 2 óra… hm, egész hamar magamhoz tértem, már ez is elég jó jel. Semmim nincs lezsibbadva túlzottan, se begörcsölve, nem érzem, hogy bármi belső, vagy külső sérülésem lenne. Ergo: Kutya bajom. Kisétálok Wandához, aki épp a konyhában motoszkál. Ahogy közelebb érek hozzá, még mindig nem vesz észre, mikor viszont odaérek hozzá, akkor hátulról odasimulok hozzá, úgy ölelem át őt, és nyomok egy csókot a nyakára. - Sajnálom, hogy úgy rád ijesztettem. Ennyit nyögök csak ki neki, aztán pedig folytatom is. - Viszont nem akartam, hogy vérengzésbe kezdj itt a semmiért… szóval részemről nincs megbánás ilyen téren. Bár az is igaz, hogy most már biztosan tudja, hogy én sem vagyok normális ember. Fogalmam sincs, eddig tudta-e, de többé kétlem, hogy lennének kétségek efelől.
Az élet sose áll meg, mindig történnie kell valaminek. Miért nem tudott csak úgy elengedni, hogy elmenjek? Sokkal egyszerűbb lett volna. Nem neki kell azzal a tudattal amúgy se lefeküdnie, hogy esetleg elvette valakinek az életét. Ha egy farkas él benned, akkor kissé talán másabb is lesz a felfogásod, vagy csak én voltam alapjáraton túlzottan fura minden értelemben. Magam sem tudom már, de rohadtul nem örültem annak, amit tett. Még akkor se, ha ezzel egy szemétláda életét mentette meg, hiszen még abban se voltam biztos, hogy tényleg vacsorának gondoltam volna azt a srácot, aki múltkor megtámadott, vagy inkább csak szórakozni akartam vele. Természetes volt, hogy aggódtam Cole miatt, amikor eléggé gyengén vert a szíve és nem reagált semmire se. Egy pillanatra még meg is ijedtem, hogy hamarosan esetleg… Nem, inkább nem is akarok erre gondolni, de annyit még jómagam is tudtam, hogy vannak olyan varázslatok, amibe akár egyesek simán bele is tudnak halni, így nem volt szerintem alaptalan a félelmem. Amikor magához tért, akkor szinte egyszerre kaptuk fel a fejünket Lilahval. Sietve bólintottam, mire a kutya meg könnyedén nyalta meg az arcán. - Shhh, csak pihenj…- ennyit mondtam, de azt már magam sem tudtam, hogy egyáltalán ezt érzékelte e, vagy nem. Amikor megint nem reagált semmire se, akkor annak köszönhetően, hogy farkas vagyok és így kicsit erősebb is betornáztam őt a hálóba és az ágyra fektettem. Rövid ideg még az ágya mellett gubbasztottam, de végül inkább a konyhában kerestem magamnak elfoglalni valót. A reggelit is eltakarítottam, hiszen étvágyam nem volt, de jó lesz később a palacsinta. Sietve mosogattam el, töröltem le a pultot, mintha csak a figyelmemet akarnám elterelni.
Nem nagyon éreztem semmit abból, akármi is történt. Egy időre teljesen elsötétült minden, tehát konkrétan elájultam a hirtelen jelentkező kimerültségnek köszönhetően. Nem fájt semmim, nem éreztem azt, hogy ennyi, itt a vége, fuss el véle. Egyszerűen csak elfáradtam, és pihenésre volt szükségem. Kicsit kezdett visszatérni az öntudatom, de szinte semmimet nem tudtam továbbra sem mozgatni. Az ujjaimmal megpróbálkoztam, és mozogtak, ebből pedig arra próbáltam következtetni, hogy (még) nem bénultam le. Fogalmam sem volt, milyen hatásokkal lesz majd rám ez a mostani. De egyre inkább kezdek arra rájönni, hogy szükségem lesz még a gyakorlásra, ha esetleg bármi hasonló történne meg a jövőben Wandával. Körülbelül olyan érzésként tudom ezt elmondani, mint mikor túl sokat iszok, és szinte lehetetlenség kontrollálni magamat. A tudatomnál vagyok (ha nem is kétszáz százalékosan, mint máskor), hallom, amit mondanak, valamennyire pedig képes vagyok a környezeti körülményeket is érezni. Meg is próbálok néhány szót kinyögni, miközben szemeimet továbbra sem nyitom ki, mert még az is megterhelő feladat lenne jelen helyzetemben. - Nincs… baj… csak… pihenni… „Kellene”, vagy „akarok”, bármelyik szó jó lett volna befejezésként, de nem tudtam azt már kinyögni. Így is próbáltam minél kevesebb szóval operálni, hogy megnyugtassam Wandát, aki ezáltal pedig Lilaht tudja majd. A kutyám közelében nem varázsoltam még sohasem, fogalmam sincs, ez az egész kivált-e belőle valamit, vagy csak egyszerűen aggódik, mert… mégiscsak egy farkas volt néhány perc erejéig a házunkban. De örülök, hogy nem támadott rá Wandára, mert akkor biztos szét szedte volna. Mármint a farkas Lilaht… Fogalmam sincs, meddig lehettem kiütve, egyedül csak annyit tudtam, hogy az erőm még mindig nem tért vissza teljesen. De annyiban biztos voltam, hogy már sokkal jobban vagyok, mint miután a varázslatot végrehajtottam. A szememet pedig elkezdtem kinyitni, hogy megnézzem, mégis hol vagyok. Jobb örülnék neki, ha Wanda nem erőltette volna meg magát azzal, hogy engem cibálgat, mert így is van már elég baja.
Nem akartam, hogy ismét megtörténjen, nem akartam senkinek se ártani, de annyira könnyedén kijutni se tudtam erről a helyről. Farkasként sokkal nehezebb volt, ha nem akartam se magamban, se a lakásban kárt tenni. Egyszerűen csak nem tudtam, hogy mit akarok tenni, vagyis pontosan tudtam, hiszen a fogaimat valakibe akartam volna mélyeszteni. Abba a személybe, aki miatt ez a vita is kitört, mintha csak abban a srácban láttam volna jelenleg minden rosszat, de messzire nem juthattam, mert alig, hogy sikerült kitörnöm a fürdőből az udvaron már várt rám Cole. Morgás könnyedén tört fel mélyen belülről, mintha a jól ismert vad lány totálisan eltűnt volna és nem maradt volna más, mint egy fenevad és talán így volt. A fogaim egymásnak koccantak, miközben vicsorogva néztem őt. Nem neki akartam ártani, inkább csak azt akartam a tudtára adni, hogy hagyjon elmenni és akkor nem lehet gond, hiszen azt sose bocsájtanám meg, ha miattam esne baja. Amikor viszont a mancsom nem mozdul a varázslatnak köszönhetően, akkor még erőteljesebben morranok fel. Erre még Lilah is inkább hirtelen elkezd menekülni, aki szintén megjelent. A farkasom a fejét mozgatja és csöppet se tetszik neki az, hogy nem mozoghat, hogy nem tud indulni. Ha eddig nem lett volna már eléggé pipa, akkor most már még inkább az vagyok. A lábaimat kicsit behajlítom, mintha ugrani készülnék, de hiába próbálok bármit is, mert nem tudok megmozdulni, ennek köszönhetően pedig a szemeim még inkább villámokat szórnak. Ismét kiderült, hogy talán nem kellett volna egykoron hagyni, hogy megtörjön az átok. Bár akkor valószínűleg teliholdkor lenne nagyobb a vérengzés. Nem sokkal később pedig valami más kezd körbe ölelni, mintha a világ békességéje akarna az ölébe zárni és megnyugtatni, mintha csak a szellő akarná ellopni csalfa módon a bosszút, a haragot és a többi nem éppen kedvesnek mondható érzést, de hirtelen még ez se képes meghatni… Aztán meglátom azt, ahogyan Cole elsápadt, majd hamarosan pedig falnak dőlve szinte összecsuklik. Azzal a lendülettel szabadulok én is és meg is indulnék, de aztán hátrapillantok. A kettőség pedig könnyedén üti fel a fejét, míg végül vissza nem ballagok, hogy a ruhájánál fogva visszahúzzam őt a lakásba, ügyelve arra, hogy ne verje be semmijét sehova, majd pedig idővel vissza is változom, sietve kapok magamra egy hosszabb pólót, majd kicsit bicegve indulok vissza hozzá, hogy utána mellette a földön kössek ki. - Gyerünk térj magadhoz… - pillantok rá aggódva, hiszen hallom a szívverését, ahogyan a légzését is, de nem éppen erős. – Kérlek… - szólalok meg már szinte könyörögve, miközben a kétségbe esés szinte átjár. Nem halhat meg, az nem lehet. – Gyerünk Cole! Nyisd ki a szemed a kicseszett életbe!! – mondtam egyre inkább kétségbeesettem, miközben Lilah is odakúszott hozzánk, majd ahogyan a fejemet a mellkasára hajtottam Cole-nak, úgy hajolt oda Lilah is, miközben éreztem, hogy a könnyeim egyre inkább záporozni kezdtek. – Kérlek, kérlek küzdj… - csak ennyit suttogtam, miközben vártam szinte a csodára. Ha nem fog magához térni, akkor fogalmam sincs, hogy mit fogok tenni.
Egyszerűen röhejes, hogy mennyire félre tudja értelmezni a szavaimat. Meg úgy az egészet Nem is akartam a megszólalásaira reagálni, mert az csak olaj lenne a tűzre, és ha valamikor, hát most arra rohadtul nincs szükség. Reggel van, mindketten fáradtak vagyunk. Én legalábbis biztosan. De úgy érzem, egyikünk már rendesen felébredt ennek köszönhetően. A farkasa is biztos adta alá a lovat. Először is, nem tudom, hol lett egyáltalán az elmondva, hogy tanúskodnia kéne. Ő pedig ezen kezdett el lovagolni legfőképpen, mintha kőbe lenne vésve. Elmondta ő is, hogy nem kötelező elmennie, én pedig egy szóval sem cáfoltam ezt meg. Nem, az egyedüli dolog, amin kiakadtam, az az a néhány szócska volt, hogy „akkor így jártak”. Egyszerűen nem hittem a füleimnek, mert ilyen nemtörődömséget még nem hallottam Wandától. De mindennek eljön egyszer az ideje, ahogy mondani szokás. Mindketten eléggé feldúltak lettünk, ez nyilvánvaló volt. Nekem is le kellett kicsit hűtenem magamat, ahogy neki is. Miután a cigi kétharmadát kábé egy fél perc alatt elszívtam, akkor jöttem csak rá, hogy ez rá… és úgy elég sok más emberre nézve rohadtul veszélyes. Eddig tudta kontrollálni a farkasát, de most már nem vagyok benne biztos. Ebből kifolyólag pedig már vágom is le a talpam mellé a még égő cigit, amit eltaposok, majd pedig nem sokat kertelve az egésszel leugrok az erkélyről az udvaromra. Gyorsabb, mint a lépcsőig menni, majd azon le, utána pedig… tudom is én, a fürdőig. Nem lesz egy szál bajom sem, mert tudom, hogyan kell landolni ilyen magas helyekről. Nem is egyszer kellett ilyenekhez folyamodnom, ami azt illeti. Arra indulok, amerről hallok egy-két törést, és hamar meg is találom, hogy a házamat éppen egy farkas dúlja fel. Fasza… Tényleg, kurva fasza… komolyan, ha legközelebb valamin felidegesítem magam, akkor vagy leírom, vagy inkább iszok… Ismerek egy varázslatot, amivel elő lehet a farkas visszaalakulását idézni… vagy legalábbis a dühöngését lecsillapítani, hogy az ember visszakaphassa az irányítást a dög bestia fölött. Bár, mivel nem volt alkalmam ezt gyakorolni túl sokat, csak anno szüleim mutatták nekem… meglátjuk. Hé, a legrosszabb esetben is csak belehalok! Amint a közelébe kerülök, egy varázslattal átmenetileg helyhez kötöm. Mondhatjuk úgy, hogy megbénítom, de igazából csak a végtagjait olyan, mintha a földhöz szögezeném. Fájdalmat nem érez, max csak még jobban felbaszom ezzel, de ez van… Majd pedig elkezdem a másik varázslatot, amit évtizedenként egyszer, ha használnom kell, még akkor is lehet sokat mondok. Eltart vagy egy percig, míg végrehajtom. Az eredményt viszont nem látom meg, mert érzem, hogy az összes erő elhagyja a testemet. Annyi még van bennem, hogy a hátam nekivessem az egyik falnak, de se több, se kevesebb…
Amikor meghallom a kiakadását, akkor csak felvonom a szemöldökömet, de még nem mondok semmit se. Egyszerűen csak figyelem őt, de nem túlzottan tetszik az, amit látok és hallok, ez viszont a farkasomnak is a figyelmét felkelti, hiszen ő mindig is megvédett, ha az ember képtelen lett volna. Talán nem tisztességes játékot játszom ilyen téren, de ez van. Akad segítőm és olyan is, akinek köszönhetően a vérem még inkább képes felforrni ilyen helyzetekben, mint alapesetben. Az alsó ajkamba harapok, de azt is csak azért teszem, hogy a szavakat benntartsam, mert nem lesz ennek jó vége. Érzem azt, ahogyan a vér jellegzetes fémes íze megjelenik a számban, hiszen a fogaim túl mélyen vájódnak ajkamba, de ez most még se érdeke. Az arcom se rezdül meg, amikor viszont meghallom a folytatást, akkor csak eléggé erőteljesen, - nem éppen emberien – felmorranok. - Honnan tudod, hogy a sitt után meg fog változni? – csattant fel a hangom kissé erőteljesen, de a java és a hangerő még csak ezek után következett. – Ohh, szóval én lennék hirtelen a rossz, mert rohadtul nincs kedvem ismét átélnem, amit már egyszer át kellett?! Mert nem akarom annyi ember előtt újra átérezni és érezni azt, hogy milyen kiszolgáltatottnak lenni? Rendben, akkor számítsanak csak mások!! – vágtam a fejéhez csöppet se kedvesen, az ölemben pihenő kezem pedig könnyedén szorult ökölbe, de ezt ő nem láthatta, hiszen a pult könnyedén rejtette el. Éreztem, hogy nem fogom tudni ezt sokáig csinálni, és ami legrosszabb volt, hogy nem tőlem kellett tartani, hanem a bennem lakozó szörnyetegtől, hiszen szép lassan az ő pofája is egyre inkább vészjósló hangomat adott ki, ahogyan fel-lejárkált, mint aki csak azt kereste, hogy miként szabadulhat a börtönéből… - Ha ennyi tanú van, akkor minek kellek én? – kérdeztem vissza habozás nélkül, de mielőtt válaszolhatott volna, könnyedén pattantam fel és hirtelen az se érdekelt, hogy melyik testrészem fájt jobban, de önzőségnek tartottam azt, amit mondott. Nem hagytam volna azt, hogy másnak baja essen, de nem is fogom még egyszer átélni azt, amik még néha éjszakánként kísértenek. Még ha ő nem is tud róla, hiszen eddigi életem során is remek színésznő voltam, akkor pont ezt ne leplezném előtte? – Cseszd meg! – csak ennyi hagyta el az ajkaimat az orrom alatt, mielőtt bevágtam volna a fürdő ajtaját. Sietve engedtem meg a csapokat, hogy lehűtsem magam, az arcomat könnyedén mostam meg, de amikor felemeltem és tükörbe néztem, akkor már nem én tekintettem vissza. A sárgás szempár könnyedén izzott fel, hogy utána utat törjön a bestia… Nem volt többé börtön számára, tombolni akart és a megtiport becsületünkért bosszút állni…
- Akkor meg így járt mindenki?! Már megbocsáss, de te ezt most komolyan mondod?! Nem azt akarom erőltetni, hogy menjen be tanúnak, akármennyire is ezt érthette Jon a „többi részlet alatt”. Nem tudom pontosan, ilyen személyesen nem voltam még érintett bírósági tárgyalásban. Csuktam már le nem egy embert, és akkor is meg kellett jelennem a tárgyaláson, nekem meg nem volt vele túlzottan gondom. Viszont azt is megértem, Wanda miért nem akar elmenni. - Az az elvetemült bedrogozott, aztán pedig majdnem megerőszakolt. Hogy tudod te ezt ilyen félvállról venni? Honnan tudod, hogy nem csinálná-e ezt meg mással?! Tudom, hogy kemények a szavaim, de most egy teljesen másik oldalát mutatta meg nekem Wanda. Az, hogy ennyire szarik magasról arra, hogy esetleg másokkal is megtörténhet ilyen, sőt… még több is, ha ez a gyerek kint marad… nem is tudok nagyon mit mondani erre az egészre. - Van elég bizonyíték ellene, igen, meg ott van két többszörösen elismert rendőr tanúként, valamint egy lány, aki az érintetthez közel áll. Ha nem akarsz megjelenni, nem fogsz, de én mindent meg fogok azért tenni, hogy azt a gyereket a hűvösre tegyék. De akkor is meglep, hogy mennyire nem tud érdekelni ez az egész. Sóhajtok egyet, majd inkább vissza is fordulok a tűzhelyhez, és folytatom a reggelit. Alig hiszem el, amit hallok. Ha azt az utolsó néhány szót nem mondja ki Wanda, és röhög is utána, akkor nem is kerítek ennek ekkora feneket. De így… Nem is folytatom túlzottan a beszélgetést ezek után, egyszerűen nem akarok a meglévő helyzeten még inkább rontani. Így is csak magamat ingerlem ezzel az egésszel. Amint elkészül a kaja, kiszedem tányérra, aztán lerakom azt egy adag juharsziruppal Wanda elé, ha még ott van egyáltalán. - Jó étvágyat. Nekem elment. Majd pedig már nyúlok is a telefonomért, amit zsebre vágok, és a hajamba túrva sétálok el a konyhából, fel az emeletre, aztán pedig ott ki az erkélyre. Nekidőlök a korlátnak, a számba veszek egy cigit, amit meggyújtok, és el is kezdem szívni. Le kell egy kicsit nyugodjak.
Nem volt a legkényelmesebb hely alváshoz a kanapé, de most valahogy még az se érdekelt. Így legalább Cole is nyugodtan tudott aludni, én pedig mielőtt még áttornázhattam volna magamat a hálószobába, azelőtt könnyedén nyomott el az álom is. Másrészt meg így is akadt társaságom. Lehet, hogy kissé jobban lihegett, mint a megszokott személy, meg szőrösebb volt és még megannyi jelzőt mondhatnék, de egyáltalán nem zavart. Lilaht mindig is nagyon szerettem és ez szerintem sose fog változni. Fogalmam sem volt arról, hogy mennyi lehet már az idő, vagy éppen mennyi ideje aludhattam már, amikor megéreztem a jól ismert palacsinta illatát. Először csak éppen hogy megmozdultam, de nem nyitottam ki a szemeimet se. Csak mormogtam alig hallhatóan, és átfordultam a másik oldalamra, hiszen túlzottan is jól aludtam, de persze Lilahnak már ennyi is elég volt ahhoz, hogy sietve bontakozzon ki az ölelésemből, majd a következő pillanatban a földön landoljon és mennyi is a gazdihoz. Én csak lemondóan sóhajtottam egyet, de még mindig inkább ott heverésztem, miközben egy-kettőt ásítottam. Végül megdörzsöltem a szemeimet és próbáltam magamhoz térni. Amikor kicsit sikerült is, akkor követtem én is Lilaht a konyhába. Igaz, nem olyan gyorsan és fürgén, mint ő, de hát majd eljön az-az idő is. Mosolyogva pillantottam Cole-ra, majd adtam neki egy puszit, ha engedte, míg végül helyet nem foglaltam az egyik széken. Amikor elém rakta a telefont, akkor kérdőn pillantottam rá és könnyedén kérdeztem meg, hogy mi ez, de alig, hogy elkezdtem olvasni csak felmorrantam. Láthatta azt, hogy mennyire nem tetszik ez az egész. Miként rondítson bele az élet egy jó reggelbe, legalábbis szerintem ez az volt. - Remélem ez nem azt akarja jelenteni, hogy be akarnak idézni tanúnak, mert azt el is felejthetik. – majd könnyedén toltam arrébb a telefont is a pulton, mert nem vicceltem és ezt ő is könnyedén érezhette. A pillantásom és a hangsúlyom is tökéletesen elárult. – Nem vagyok köteles megjelenni, így is van elég bizonyíték ellene, ha nem, akkor meg így járt mindenki. – tettem még hozzá minden kertelés nélkül és egy hitetlenkedő nevetés is társult a szavaim mellé. Szeretném, ha lecsuknák, de nem leszek tanú, azt mindenki könnyedén elfelejtheti.
Tisztában vagyok vele, hogy használhattam volna a tegnap este folyamán az erőmet, és akkor eggyel kevesebb sérülése lenne Wandának is. Ismertem olyanokat, akik képesek voltak elszállni magukkal, mert túl sokat használták a varázserejüket. Később pedig már csak arra hagyatkoztak, és amennyiben… hogy is mondjam, lemerült az elemük, még esetlenebbekké váltak, mint a halandók. Tudom, túlzás ilyen példával élni, mert azért van a két dolog között rendesen különbség. Aközött, hogy valaki naponta, akár óránként használja az erejét, és aki csak ritkán. Erőbeli különbség is van, ezzel is teljesen tisztában vagyok. Egy százéves mágiahasználó, aki az én koromban van, és napi szinten használja, olyan 25-40%-kal is jobb lehet nálam. De ettől függetlenül az én erőmmel sincsen semmi gond, mert rengeteg varázslatot ismerek, és rengeteget meg is tudok csinálni. Az egyedüli különbség az, hogy kicsit hamarabb kifáradok. Viszont jól van ez így… Miután meglátom, hogy még mindig ott fekszenek a kanapén, csak vállat vonok, és megindulok a konyha felé. A kaja illata úgy is fel fogja ébreszteni. Pláne, mivel a nappali jóval közelebb van a konyhához, mint a hálóm. Ha meg valami okból Wanda nem ébredne fel rá, Lilah tuti. Szóval el is kezdek egy kis palacsintát csinálni. Közben érkezik egy SMS Jontól, aki jó barátom, és akivel múltkor Wandáért mentünk. Az üzenetet vizslatom egy ideig, aztán pedig lerakom a pultra, míg a reggelit csinálom. Lilah nem sokkal később már farkát csóválva jön oda hozzám, ebből sejtem, hogy valószínűleg Wanda is felébredt. Leguggolok hozzá, és nyomok egy csókot a fejére, aztán pedig, míg a palacsinta készül, öntök az ő táljába is egy kis reggelit. Aztán pedig már térek is vissza a miénkhez. Ha időközben Wanda tényleg felkelt, és odamászott a konyhába, a pulthoz, akkor pedig odarakom elé a telefont, az üzenettel együtt, amit a partneremtől kaptam. Ha rákérdez, hogy mi ez, akkor csak mondom, hogy olvassa el.
„Mától számítva két hét múlva lesz a tárgyalás Christopher ügyében. Wandának is szólj, amint tudsz. A többi részletet majd később megbeszéljük.”
Csak nemes egyszerűséggel forgatom meg a szemeimet, amikor rám mosolyog. Magamtól is tudom, hogy rosszabb lett, de mire majd egészen jól fog menni az, hogy már a balkezemet használhatom, addigra szerintem már a jobb is helyre fog menni. Meg amúgy is saját magamnak ártottam, az is be fog forrni, ahogyan a többi is. Fájni fáj, ez tény, de attól még nem lesz semmi bajom. Még akkor se, ha rontottam a helyzeten. - Hmm, szerintem tökéletesen jól. Nem értem, hogy mi a gond vele. – mosolyodtam el huncuttól, hiszen még szép, hogy én tuti el tudnám viselni azt, ha csak én kegyetlenkedhetnék vele. Meg szerintem amúgy sincs ellenére a néha csöppet se kedves játékaim. Lehet kegyetlennek hívni, vagy aminek szeretne, de az élet sose volt tündérmese és ezt most nekem is van lehetőségem még inkább megízlelni hála neki. Tudom, hogy csak szívja a véremet, de attól még nem vagyok formában és még túl korán is van, így… Legyen óvatos, mert a végén belőle lesz a korai reggelim. - Ez csak kivételes esett, így ne éld bele magad, hogy mindig ennyire esetlen leszek. – kacsintottam rá játékosan, mert nagyon reménykedtem annak, hogy lassan vége lesz ennek a sok ügyetlenkedésnek. Hiányzott már kicsit a régi Wanda még nekem is, emiatt pedig még inkább nehezebb volt betartani az utasításokat, hogy maradjak nyugton, pihenjek és a többi dolgot. Főleg, hogy egészen régóta már az önállóságra lettem szoktatva, így ez a „körbeugrálás” totálisan szokatlan volt. - Biztosan, hiszen mostanság nem sokat pihentél. – néztem rá kissé aggódva, mert tényleg nem árt a pihenés senkinek se és neki se. Főleg, hogy ennyit kellett mostanság velem is foglalkozni, meg segíteni a dolgokban. Nem venném a szívemre, ha miattam történne bármi baja is. - Ne félj, nem fogok megszökni. – pillantottam Cole-re mosolyogva, hiszen még mindig nem éppen voltam fürge, meg jó pár zúzódás még mindig látszott, így tényleg nem kellett attól félni, hogy egyszer csak elpárolgok. Hamarosan pedig meg is érkezik a társaságom, én pedig mosolyogva simogatom meg Lilaht. Örülök annak, hogy képes volt elfogadni annak ellenére, hogy egy bestia is él bennem. Csókot könnyedén viszonozom és a kezem arcára siklik rövid időre, majd csak bólintok arra amit mond, hiszen tudom merre lelem. Figyelem ahogyan eltűnik az ajtó mögött, én pedig maradok Lilahval. Rövid ideig még őt szeretgetem, meg halkan kicsit hülyülünk, aztán pedig elveszem a könyvemet az asztalról és olvasom kicsit, míg végül el nem nyom az álom úgy, ahogyan vagyunk… Pléddel betakarózva, a könyv rajtam pihenve, vagy talán le is esett már, miközben Lilah úgy bújt hozzám és úgy ölelem őt, mintha csak valami plüss lenne. Még a súlya se túlzottan tud érdekelni, egyszerűen csak hagytuk mind a ketten azt, hogy idővel az álommanók értünk is eljöjjenek. Pedig eredetileg vissza akartam mászni az ágyba, de végül másik „ágyam” lett és „ágytársam” is egy éjszakára
- Morogjál csak nyugodtan, a tényen nem változtat, hogy csak rosszabb lett. Mosolyodom el, miközben rápillantok Wandára. Nem akarom, hogy mellre szívja a megszólalásaimat. Csak szórakozok vele, ennyi az egész. Bár, lehet nem a legjobb időt választottam rá, mert ki tudja, hogy mennyire nyűgös most. Nem tudom, mennyire érzi kipihentnek magát, de az előbbi szerencsétlenkedése miatt könnyen kihozható bárkiből ez az állapot. - Ilyen az élet, kedves. Hogy nézne az már ki, ha csak te kegyetlenkedhetnél velem, én pedig nem? Igazából ennek köze sincs ahhoz, hogy ő miket szokott velem csinálni. Meg le sem tudnám tagadni, hogy mennyire imádom ezt, így legalább nem unalmas mellette az élet. Amúgy pedig részletkérdés, hogy kinek-mi fáj jobban. Én jobb szeretem, ha az ilyen kisebb sérüléseket minél gyorsabban lekezelik, és nem tökölünk vele. Mondjuk annyit megtehettem volna, hogy mondjuk elmondom neki: Háromra kihúzom. Aztán pedig három előtt teszem meg, de az sem lett volna sokkal jobb. Mégis, legalább egy kis felkészültséget biztosított volna számára. Az pedig, ha lassan kezdem el kihúzni, csak még kínzóbb lett volna. Nem értem, miért kattogok ezen ennyit, nem tört ki a harmadik világháború. Csak megtudtam egy újabb tehetségét Wandának. - Nem akarlak kirángatni az álomvilágodból, de az előbbiek nem erről árulkodnak. Vágom oda neki pimaszul, arcomon továbbra is mosollyal. Ha komoly sértésekkel akarnám őt illetni, akkor nem vigyorognék állandóan. Bár… hogyha betegül röhejes dolgon akadna fenn, akkor lehet már csak a helyzeten is jót röhögnék. Na de ne menjünk ebbe bele. - Biztos nem gond? Mert elég csábító az ajánlat, hogy inkább visszamenjek az ágyba, és ne most induljon el az egész napom. Ha nincs ellenvetése ennek, akkor pedig csak füttyentek egyet, és Lilah most már boldogabban mászik oda hozzám, mint ahogy elment, mikor rászóltam. Elég alaptalan volt, ahogy rászóltam, de igazából csak nem akartam, hogy ő is megsérüljön. Leguggolok hozzá, és megsimogatom a kobakját. - Vigyázz rá, kislány, míg én pihenek, jól van? Aztán pedig fel is állok, és odabökök a kanapé felé a fejemmel, amire már fel is ugrik, és odafészkeli magát Wanda mellé. Aztán pedig odahajolok hozzá, és hosszasan megcsókolom a lányt. - Tudod, hol találsz, ha kell valami. Azzal együtt pedig már sarkon is fordulok, és visszasétálok a hálómba, ahol pedig becsukom mögöttem az ajtót, és konkrétan belezuhanok az ágyba. Nem sok kell, hogy végül el is aludjak úgy, ahogy beestem.
7-8 körül lehet, mikor felébredek. Kiszállok az ágyamból, a korábbi ébredésem óta rajtam maradt köntösömet visszarakom a helyére, aztán pedig felveszek magamra egy melegítő nadrágot, meg egy random kiválasztott pólót, aztán pedig ki is mászok a szobából, hogy megkeressem Wandát.
Csak morranok egyet arra, amit mond, de amúgy inkább hallgatok, mert semmi kedvem esetleg pont egy ilyen idiótaságon összekapni. Így se volt csodás a kedvem, hiszen utáltam azt, hogy ennyire kiszolgáltatott vagyok és ügyetlen. Mindig is szerettem a saját magam ura lenni és nem hagyni azt, hogy másnak a segítségére szoruljak. Persze, Cole-ra nem lehetet panasz, mert igazán kedves és figyelmes volt, de ez akkor se változtatott túl sokat azon, hogy nem örültem annak, hogy ennyire lesérültem és ilyen lassan gyógyulok. Természetesen még mindig gyorsabban, mint egy átlagos ember, de nem eléggé. Most pedig még ez is. - Mégis mit vártál, hogy pár nap alatt belőlem lett Picasso balkézzel? – mormogtam tovább, hiszen világéletemben jobb kezes voltam, így véleményem szerint annyira nem meglepő, hogy még sikerült ebben is ügyetlennek lennem. Meg annyira nem volt vészes ez se, csak tényleg szar helyen volt és kicsit csináltam csak nagyobb sebet belőle, mint ami eleve lett volna. Amikor pedig könnyedén és minden szó nélkül húzta ki belőle, hát minden voltam, csak úri hölgy nem. A nem túl kedves szavak könnyedén hagyták el az ajkaimat, miközben lassan tényleg talán még egy kocsis is megirigyelte volna a szava járásomat. Amikor meghallom a halk nevetését, akkor kicsit a vállába bokszolok, mert nem szép dolog kinevetni a másikat. Főleg, hogy mióta hagyták el részben ilyen szavak az ajkaimat. - Netán gondod van vele? Meg ha jól rémlik miattad lett ilyen a szám is. – feleltem vissza egy kisebb mosoly keretében. Ha szól előre, akkor tuti nem vetemedek majdnem egy perces káromkodásra. Akkor inkább csak szorítottam volna össze a fogaimat és annyi. - Tudok én vigyázni magamra. – sóhajtottam egy aprót, majd összefontam a karomat magam előtt durcásan, mert ment volna, vagyis gondolom. Bár ki tudja az első alakításom után mi lett volna a következő, hiszen halmozva „jobbak” az ilyen dolgok is. Amikor viszont nem enged felállni, hogy szerezzek magamnak italt, ha már az első tervem füstbe ment, akkor csak sóhajtok egy aprót és könnyedén adom tudtára, hogy tejet akartam inni. Hamarosan pedig meg is kapom és iszom is habozás nélkül. - Inkább maradok és felügyelem, hogy alaposan takarítasz-e. – majd letöröltem a vélhetően fehér bajuszomat a tej miatt. Már csöppet se voltam álmos, vagyis csak részben volt igaz, mert inkább csak elegem volt abból, hogy mostanság állandóan csak pihentem vagy aludtam. Sose voltam ilyen. Az élettel együtt pörögtem én is. Amikor pedig felkap a karjaiba, akkor csak megrázom a fejemet és inkább a kanapé mellett döntök, hogy tökéletes lesz ott is. - Ha fáradt vagy, akkor nyugodtan menj aludni. Oda én is be tudom vonszolni a balszerencsés valagamat, de én nem igazán vagyok fáradt. – mondtam neki könnyedén, mert miattam aztán tényleg ne maradjon fent. Majd feltalálom magam és elfoglalom magam valamivel.
- Ja, azt látom… Mondom neki elmenőben a fürdőm felé, ahol mindazokat a dolgokat tartottam, ami seb ellátására való. Látom, mennyire jól megvan egyedül, végül is nem az ő lábából áll ki egy néhány centis szilánk. Ja, várjunk… - Amit látszólag megpróbáltál kiszedni, de nem jött össze, és rosszabb is lett. Bár szerencsére nem vészes még most sem, csak annyi tényleg meglátszik, hogy megkísérelte a kiszedését. Végül is, miért csodálkozok ezen, hogy inkább egyedül próbál intézkedni, ahelyett, hogy szólna nekem? Szinte biztosra vettem, hogy kapni fogok egy-két csúnya szót azért, mert egyetlen figyelmeztetés nélkül húztam ki a lábából a szilánkot. Szóval számítottam rá, hogy el fog küldeni egy melegebb éghajlatra, de ami végül történt, az egyben lep meg teljesen, és szórakozok is rajta remekül. Újabb dolgot mutatott meg Wanda, amiben jeleskedik. Szerintem bőven eltelik egy fél perc, de inkább egy egészhez vagyunk közel, mikor végül az ajkába harap, hogy ne folytassa. Arcomon mosoly csücsül, és halkan nevetek is. - Komolyan, ezzel a szájjal csókolsz engem? Szándékosan így mondtam, és nem úgy, ahogy mások szokták, tehát „ezzel a szájjal csókolod anyádat”, mert az… hát, elég kellemetlen végkifejletet szülhetett volna, és amint mondtam, nincs kedvem a bonyodalmakhoz most. - Inkább megcsinálom én, a végén tényleg belelépsz még egy ehhez hasonlóba. Vagy nagyobba. Az pedig egyikünknek sem hiányzik. Mikor felállt volna, hogy elinduljon valami másért, akkor vállára téve a kezem ültettem vissza a helyére, és inkább megkérdeztem tőle, hogy mit kér inni. Aztán pedig már hoztam is a tejeszacskót, amit odaadtam Wandának. - Miért nem mész vissza inkább aludni? Ezt megcsinálom gyorsan, aztán követlek én is. Bár ha már kiment a szeméből a fáradtság, akkor feleslegesen jártatom a számat. Én sem érzem már magam olyan nagyon álmosnak, de biztosra veszem, hogy vissza tudnék aludni. Elvégre hajnali három van még csak… Megvárom, míg dönt Wanda, aztán pedig már kerítem is elő a partvist, és elkezdem összesepregetni a szilánkokat, hogy a szemétbe kidobhassam. Azt követően pedig követem őt oda, ahova ment, már ha nem döntött úgy, hogy marad itt és nézi, ahogy takarítgatok. Akkor pedig én lépek oda hozzá, és kapom fel a karjaimba, aztán pedig viszem át akár a nappaliban a kanapéra, vagy a hálóba vissza. Ahogy ő jobbnak látja.
Kezdőlap
