2013. Szenteste

Ki nem állhatom a temetéseket. Lényegtelen, hogy kiéről beszélünk. Lehet egy munkatársam, aki egy eldurvult lövöldözésben vesztette életét, egy rokonom, aki valamilyen betegségben halt meg, a lényegen nem változtat… hogy nem szeretek eljönni a temetésükre. Ez a hely magában taszító a számomra, és szeretem is minél messzebb elkerülni. De valahogy mindig sikerül itt kikötnöm.
Néhány napja kaptam egy hívást, miszerint a feleségem és a lányom meghaltak egy autóbalesetben. Részeg sofőr, ők pedig éppen jöttek volna haza a feleségem szüleitől. Nekem munkám volt sajnos, és nem tudtam velük menni. Rosszkor voltak rossz helyen, és ezzel teljesen a feje tetejére állt az életem. Napokig nem is szóltam senkihez, lényegében egy élettelen porhüvely voltam. 19 éve ismertem már a feleségemet, a lányunk, Lilah pedig rá két évre született meg. És most pedig elvesztettem mindkettejüket. Egy szülőnek sem kívánom, hogy a saját lányát és élete párját neki kelljen eltemetnie, mert ha az ember hagyja, könnyen kifordulhat önmagából. Én is közel álltam ehhez, de rá kellett jöjjek, hogy az élet nem fog megállni ettől függetlenül. Nap-napot követve hiányoztak, de nem tudtam mit tenni, nem hozhattam őket vissza. Azt mondták, hogy teljesen fájdalommentes volt a haláluk. Ez nyugtatott csak, hogy legalább nem szenvedtek.

1914. május 30.

Ekkor születtem meg, néhány hónappal az első világháború kitörése előtt. A szüleim vigyáztak rám a harcok ideje alatt, és meg is volt hozzá az erejük, hiszen mindketten természetfeletti képességekkel rendelkeztek. Amint elég idősnek véltek, engem is elkezdtek megtanítani mindenre, amire csak tudtak. Nem mutatkoztak meg a képességeim tizenöt éves koromig, de legalább nem a nulláról indultam, hanem sok mindent bele vertek a fejembe a szüleim. Elméletben mindent tudtam már, amire az az előtti 5 évben megtanítottak, már csak gyakorlatban kellett kamatoztatnom. És sikerült is, a legkisebb részletekre is odafigyeltem, mire pedig elértem a 18 éves születésnapomat, akkor már több varázslatot is tudtam, mint amennyire a szüleim is számítottak. Nem kicsit nyűgöztem le őket, maradjunk annyiban. Nme egyszer kamatoztattam a képességeimet a jövőben, habár sosem szálltam el magamtól, a feleségem és lányom halála után pedig még inkább visszaszorult.

1952. szeptembere

Néhány éve alakult csak meg a CIA, engem pedig a második világháborúban nyújtott teljesítményemnek köszönhetően be is soroztak, habár hagytak néhány évet, hogy kicsit meg tudjak pihenni a háború alatt történt borzalmakat követően. De kaptam az alkalmon, mikor felajánlották ezt nekem, a kiképzésem pedig egy hét múlva már kezdetét is vette. Sok piszkos dolgot tettem a CIA-nél töltött időm alatt, amikre egyáltalán nem vagyok büszke. Nem egyszer használták ki a képességeimet, akármennyire is csak egy szűk csoport tudott róla, hogy egyáltalán van nekem ilyen. De a vezető ismerte az apámat, és rá is kérdezett, hogy örököltem-e a képességét. Az itt töltött idő meghatározó volt az életemben, mert rájöttem, milyen dolgokat képes tenni az államunk a céljai eléréséért. Titkos börtönök, kínzások… elegem lett egy idő után belőle, és beadtam a lemondásomat.

1985. március 9.

A rendőrakadémiát sikeresen zártam, és el is kezdhettem pályafutásomat rendőrtisztként. Azóta igazából csak ilyen munkám volt főként, habár olyan három-négy helyen, beleértve a mostani munkahelyemet is. Sosem voltam olyan rendőr, aki megvesztegethető lenne, vagy bármi baja lenne az erkölcseivel. Ha olyan parancsot kaptam, ami egyáltalán nem tetszett, akkor nem teljesítettem, megvesztegetni pedig végképp nem lehetett engem.

2014. májusa

A feleségem és lányom halálát követő időszak nem volt könnyű számomra, ezért ki is léptem a rendőrségtől, mert pihenőre volt szükségem. Hogy csökkentsem a fájdalmat, ami néha-néha rám tört, vettem egy kutyát magamnak, aki azóta is ott él velem, és nagyon egymásra vagyunk hangolódva. A lányomról neveztem el a golden retrieverem, hogy véletlenül se felejthessem el őket. Nem akartam a múltban élni, de nem is akartam őket kitörölni az emlékezetemből.
Május környékén döntöttem úgy, hogy pályát váltok, és nyomozó leszek. Magánnyomozó, ami azt illeti. Ez viszont nem jelentette azt, hogy közben ne dolgoztam volna a rendőrségnek is, mert rengetegszer kisegítem őket, de ez igazából csak másodmeló volt számomra. Ha meg kellett találni valakit, akkor elég volt csak engem felhívnia, mert szinte biztos, hogy megtaláltam. Az más kérdés, hogy élve, vagy halva. Meg voltak a képességeim hozzá, hogy jó nyomozó legyen belőlem, és ha azok nem váltak volna be, még mindig tudtam hagyatkozni a varázserőmre. De, ahogy mondtam, nem szoktam gyakran használni, legalábbis nem munkában. Gyakorolni szoktam ugyan, de azt is főként azért, hogyha olyan helyzetbe kerülnék, mikor elengedhetetlen lenne a használata, akkor legyen is esélyem…