- Nem igazán, csak egy idegen voltam ott, amit egy családnak hívtak ők ketten - őszintén jöttek ki belőlem ezek a szavak, és nem szívesen mondtam ezt el, de azt hiszem, jobb, ha tud róla Curtis is. Bár ez ellen már nem igazán lehet semmit tenni. Ez soha nem fog már helyrejönni, nem olyan, mint egy seb, ami vérzik, aztán hirtelen eláll a vérzés, segítséggel. Nem, ezt sohasem fogom megbocsátani nekik. - Elég sokszor gondoltam, hogy valamit csinálnom kellene... - csuklott el a hangom, és kisebb pillantást vetettem Curtis-re, majd folytattam. - ... de rájöttem, hogy ami egyszer ilyenné fajult el, azt hagyni kell, nem ér meg semmiféle bosszút, ha érted mire gondolok itt. Számomra ők már nem léteznek kicsi korom óta - miután ezt elmondtam neki, valahogy késztetést éreztem arra, hogy mellkasára boruljak, amit meg is tettem, és nem várom el tőle, hogy átöleljen, csak maradhassak kicsit ott.
- Hogy mennyi felfogás uralja ezt a világot...! - szólaltam meg hirtelen, mintha meglepne a dolog, de igazából mindezzel már régen tisztában voltam. Egyáltalán... már mi tudott engem meglepni? Ja igen... az, hogy egy nő képes behódolni nekem... úgy értve, hogy annak a tudatában, hogy tudja, mit akarok tenni vele. - Egyébként... van hol megszállnod? Mert ha nincs... természetesen gondoskodom rólad. Ennyit megteszek azért cserébe, amit te teszel majd nekem - billent oldalra a fejem.
- Ez van... - mondtam neki őszintén, és nagyon röviden, mert nem igazán szerettem a ''családomról'' beszélgetni. Kicsit meg is szédültem, és ezért nekidőltem egy falnak. Nem érintett jól az egész, sőt... Nincsenek is közös emlékeim róluk, már az arcukra sem igazán emlékszem, de szerintem jobb is így. - Van lakásom... - kezdtem bele a mondatomba, de valahogy kisebb szünet után fejeztem be. - ... de alig tartózkodom ott, csak késő este érek haza, majd kora reggel pedig el is megyek onnan - hagytam abba a beszédemet.
Nagypn hülyének érzem ezt a szituációt, de talán mindenki megérti, hogy... aki még sosem került ilyen szituba, az nem is nagyon tudja, hogy mit kell csinálni. És azt hiszem, senki nem is akar ilyen helyzetbe keveredni. - Nos... ezen esetben természetesen velem jöhetsz, ha akarsz. Nekem sincs önálló lakásom, de van egy ismerősöm, aki tartozik nekem. És nem fogja bánni, ha megszállok nála - vigyorodtam el.
Nem is tudtam, hogy mit is kellene tennem, mert amire vállalkozom, az nem lesz egyszerű, de mégis valahogy fordulna egyet velem a világ. Sok mindent tettem már az életemben. Vámpírokat gyilkoltam meg, és ügyvéd vagyok. Ez az ördögi kör. Most ez változhat, de vajon merre? - Nahát, valaki tartozik neked... - mosolyogtam el magam, mert tetszett ahogyan kijelentette. - Hát, tudod... Elfogadom ezt a meghívást - egy újabb kis mosoly jelent meg arcomon.
- Fogalmazhatunk úgy, hogy egy életbevágó szívességet tettem neki, és ezzel mindent el is mondtam - billent oldalra a fejem, de mielőtt bármit is tettem volna, csak a mellkasomra fontam a kezeimet, és egy aprót sóhajtottam. - Na és mondd... hol vannak a holmijaid? Vagy... teljesen üres kézzel jöttél sszerencsét próbálni? - vigyorodtam el szélesen, közben már végigmérve őt. - Netán egy alapos bevásárlótúrára vágysz?
- Áh, értem már - röviden motyogtam valamit a mondatára, ami enyhén szólva is csak egy kis bólintásnak felelt meg. - A kocsimban van egy bőrönd, amit mindig magammal hurcolok... - nevettem el magamat, de hogym irt magam sem tudom. Tök idiótának érzem magam, ahogyan ilyenről dumálunk. - Nem.. nem.. és nem. Vásárolni én nagyon utálok - nem szerettem volna magyarázkodni, így csak ezeket mondogattam ki.
- Nézzünk oda, egy nő, aki utál vásárolni?! - lepődtem meg teljesen. Az emberek akkor szoktak ekkora megdöbbenést produkálni, mikor meglátják a saját halálukat, de jelenleg bennem az is óriási sokk volt, hogy egy nő hogyan nem szerethet várásolni. Ez igencsak tudna engem érdekelni. - Nos... akkor azt a bőröndöt kell használatba venned. BÁr most megmondom, mosni nem fogok. Magadnak kell megoldanod az efféle dolgokat - jegyeztem meg.
- Igen, utálok vásárolni - ez tényleg különös, hiszen általában mindenki imád plázákba járni és költeni a pénzt mindenfélére. Én nem. Nem igazán érdekel, csak nagyon ritkán teszem ezt. - Oké, gondoltam - mosolyogtam el magamat - Főzni tudsz, ugye? Mert az én kajámmal, azt hiszem a kórházban kötnénk ki... - egy nevetéssel mondtam ezt ki, de mi van velem, nem tudom, mint aki részeg lenne, mert ennyit sosem nevettem évek óta...
- Tisztázzuk! Engem nem tudsz legyűrni semmilyen méregeledellel, ne aggódj. Halhatatlan vagyok, ergo... tőlem aztán a méregerős ciánfőzeléket is lenyomhatod a torkomon, nem lesz rám túlontúl nagy hatással - kacsintottam rá, de aztán ismét megtorpantam. - Remélem, ez nem egy boszitrükk részedről. Csak lássak meg egy kóbor mozdulatot, amellyel bántani próbálnád az életemet, és... esküszöm, nem éled meg a másnap reggelt - szólt a hangom ekkor már fenyegetően.
- Jól van, jól van... Akkor nem kell félnem semmitől - válaszoltam neki, enyhén mosolyogva. Ám, de aztán fordult kicsit a kocka, olyan furcsa lett Curtis... Nem akarok én az életére törni, semmiképp sem. Még annyira nem őrültem meg, hogy megpróbáljak megölni egy boszit. Nincs semmi bajom velük... - Hallod te mit beszélsz? - kérdeztem tőle kissé feldúlva. - Úgy... úgy gondolod, hogy arra vetemednék, hogy ezt tegyem veled? - folytattam továbbra is feldúlva, és oda-vissza kezdtem el járkálni. - Bocsánat, nem szoktam ilyen hangnemben beszélni senkivel sem... - néhány másodperc után leültem egy kőfélére, és az arcomat a kezeimbe temettem.
Meglepett a bátorsága ismételten. Senki... ismétlem, előtte senki nem merészelt így beszélni velem, és meg kell hogy mondjam, efféle bátorság mindig jól jön, ha úgy adódik, hogy szükségem lesz rá valamilyen okból kifolyólag. - Remek! - biccentettem aztán, és utána léptem, hogy elkapjam a vállát, ezzel állítva őt meg, hogy ne járkáljon már fel-alá folyamatosan. - Boszorkány vagyok, minden baljós godnolatot, mindent érezni fogok egy pillanaton belül, hogy eszedbe jut. Ajánlom, ne packázz velem - néztem rá határozottan.
Lenyugodtam, vagy legalábbis abba az irányba ment a természetem, jelenleg... Tudom, hogy kicsit néha heves és nyers vagyok, de ezért még nem igazán ölhet meg senki. Még Curtis sem ragadná meg ezt a pillanatomat. - Oké, az én gondolataimban leginkább az ügyvédi munkám során felmerülő problémák, és ilyenek vannak... Na, meg a vámpírok szeretetteljes kivégzése - ezúttal higgadt maradtam, mert már én se értettem, mi van velem... - Olykor a a drágalátos szüleim halálát kívánom... Szóval bátran olvass bennem, de csak keserűséget, bosszút, gyűlöletet fogsz látni - foglaltam össze tömören neki, és őszintén a szemébe néztem.
- Te ügyvéd vagy? - lepődtem meg méginkább. Ezek az apróságok mintha kimaradtak volna az életemből, vagy nem figyeltem rá teljes odaadással mint ahogyan megérdemelte volna... hát, ezt lehet, hogy nem kellett volna. Túl okos ez a lány... nem lesz könnyű csak úgy az orránál fogva vezetni. Őszintesége elnyerte a tetszésemet. - Ha szükséged van rá, én szíves örömest büntetem meg őket - kacsintottam rá.
- Igen, ügyvéd vagyok, de ezt már említettem neked - mondjuk nem is igazán fontos dolog ez, hiszen nem ez lesz az alapköve a bonyolultnak tűnő kapcsolatunknak. - Egy kis büntetés nem ártana nekik... Lehet gyávának és gyengének tűnök azért, mert nem én még nem tettem velük semmit - mondtam neki kicsit ördögi módon, mert valóban jó lenne, ha egy kicsit móresre lennének tanítva. Lehet ezzel a kijelentésemmel még jobban ridegnek és érzelemmentesnek látszódom irántuk, de ez van. Ők tették ezt, és lehet gyávának tűnök azért, mert én nem mertem őket még bántani...
- Óh... - jegyeztem meg utána csupán ennyi. - Nyilván a memóriám mostanság enyhén hiányos, vagy mi több, félpercenként kihagy! - kezdtem el gondolkodni. Teljes mértékben elveszett az, amit csak úgy mellékesen jegyzett meg nekem, hiszen... engem teljesen elvakít az, amit tenni akarok. És... azt hiszem, hogy jobb, ha tényleg csak arra koncentrálok, nem ezekre az apróságokra. - A szülők a gyermekeik életének legnagyobb megrontói. Ezen nincs mit mesélni... sajnos jónéhányan többre tartják magukat, mint amilyenek valójában, és közben rohadtul nem érnek ők semmit - hangsúlyoztam ki durván ezeket a szavakat. - Csak egy szavadba kerül... és az alku értelmében szívességet téve neked egy csettintéssel békává változtatom őket - kacsintottam rá.
- Nahát, egy boszinak is kihagy az agya? - kicsit elmosolyodtam ezen, remélem nem veszi rossz néven, csak próbáltam normálisabban viselkedni, mint eddig. - Igen... ez igaz, amit mondtál az előbb. Akár durva kijelentés, akár nem, ez az igazság - böktem ki hirtelenjében ezt, majd aztán annyit mondott, hogy békává változtatja őket. - Még annál is kisebb állatfajjá változtasd őket, hogy láthatatlanok legyenek, és könnyen szét lehessen őket taposni - nyugtalanságomban nem tudtam, hogy mosolyogjak vagy mit csináljak, csak álltam ott, mint aki lefagyott volna, majd nem sokkal később megint elkezdtem járkálni...
- Mindannyiunknak vannak hibái. Nekem többet között problémát okoz apróbb dolgok megjegyzése, plusz... - tűnődtem tovább. - Egyesek szerint eléggé kegyetlen vagyok, és ami azt illeti, nekem nincs ellene kifogásom, hogy így legyen. Szeretem, ha... a kezeimben tartom az irányítást. Ha ehhez az kell, hogy a vámpírok minden egyes hajszálát, vagy nyelvét... vagy beleit kell kitépnem - billent oldalra a fejem egy negédes mosollyal. - És szívből remélem, hogy te nem félsz tőlem - tettem aztán hozzá még. Jobb ezt tisztázni.
Csak hallgattam őt, mint egy jó diák az iskolában... De csak nem tudtam semmit kimondani, csak ott voltam és ennyi. - Igen... mindenkinek vannak hibái - fogtam rövidre mondandómat, majd folytattam. - Sokan azt képzelik, hogy mily' nagyszerű életem van, szuper állásom, jó kereset... Csak egy a gond, nem látnak bele a lelkivilágomban - a végére elcsuklott a hangom, így inkább be is fejeztem ezt. - Nem... nem félek tőled, nem adtál még erre okot, és én sem fogok adni okot arra, hogy félelemben tarts engem - nos, ezt jól megmagyaráztad, Justice.
- Sokan félnek tőlem. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy miért gondolkodnak úgy az emberek, hogy csak a jó és csak a rossz létezik... a kettő külön egyszerűen nincs... nincs olyan, hogy valaki csak gonosz, vagy valaki csak rssz... - kezdtem bele megint valami bonyolult filozófiai kérdésbe. Biztosan nagyon hálás nekem, de nem tudtam mit csinálni. Ha ez rámjön, hát... menthetetlen vagyok. - Én nem vagyok teljesen gonosz... szadista vagyok. Szociopata állat... de tudok szeretni is... csak nem mindenkit... - enyhült meg a hangom, s elfordítottam a tekintetemet. Nem akartam kimutatni, hogy mennyi érzés is tud lenni bennem egyszerre.
- Tudod, bírom benned ezt a kis elmélkedős, filozofikus énedet... - mondtam neki mosolyogva, mert nem tudtam volna anélkül kimondani ezt. - Egyébként pedig egyet tudok érteni veled, bár ezt lehetne órák hosszát taglalni, sőt napokig és évekig is - fejeztem be gyorsan, amit elkezdtem. - Az érzéseidet nem kell tagadni, nem kell elfordulnod tőlem... - böktem ki hirtelenjében ezt, mert láttam, ahogyan elfordul, csak ne lássam az érzelmesebb oldalát. - Nem ismerlek még igazán, de tudom, hogy van benned valami, ami sokkal jobb, mint amilyennek mutatod magadat mások előtt - nem igazán tudtam eldönteni, hogy hozzáérjek -e, és akkor miféle reakciót fogok kiváltani belőle, így inkább csak a helyemen maradtam.
Elmosolyodtam. - A hosszú évek során eléggé sok egyetemet végeztem... tanultam egy csomó filozófiát is... pszichológiát. Agykontrollt is, bár az az elmúlt évek terméke... milyen hülyeség! - ráztam a fejemet, majd a mosolyom még szélesebbé vált, és odaléptem elé. - Tudod... bejössz nekem. De tényleg - bólogattam, és végigsimítottam az arcán. - Idősebb vagyok, mint bárki gondolná... és szeretek egy nőt... de bárcsak el tudnám felejteni... úgy érzem, mindig másra gondol - sóhajtottam fel, és lehunytam a szemeimet. Nem gondoltam volna, hogy pont ezzel a lánnyal fogok bármit megbeszélni.
- Akkor te mindenevő vagy... pszichológia, filozófia... de még agykontroll is, váó - elismerően bólintottam rá, majd mosolyogtam egyet. Közel lépett hozzám, és megsimította az arcomat, valahogy jól esett ez tőle. - Te a titokzatosságoddal tudsz megbabonázni valakit - mondtam ki kicsit hangosan, de aztán végighallgattam, amit mondott még. - Akit egyszer megszeretünk vagy megkedvelünk, azt sosem tudjuk elfelejteni... Lehet, idő múlásával enyhülnek az érzések, de amikor újra megpillantod őt, ismét rád zúdul minden érzés, amit régen éreztél iránta - nos, ez már lehet sokkolta őt, hogy ilyen hosszan beszéltem erről.
- Volt dolgom életem során pár... olyan dologgal, amihez jobb, ha inkább ért az ember. Hidd el, zseniális dolgokra képes az agykontroll - jegyeztem meg még vigyorogva, majd ahelyett, hogy elindultam volna végre vele, hiszen az volt az eredeti terv, nekitőltem az egyik cellának, és sóhajtottam egyet. - Nem vagyok én titokzatos. Csak nem fedem fel az ütőlapjaimat - vontam egyet a vállamon. -Ezt sokan megtanulhatnák. Sokan rinyálnak, hogy így meg úgy cseszték el az életüket. Én még sosem csesztem el. Mert mindig volt egy olyan kártyalap a kezemben, amit csak én ismertem. És a legrosszabb helyzetekben is használni tudtam. Soha nem veszítettem még. Ha igen, hát nem bánom, mert végiggondolva, azok az ügyek nem érdemelték meg az én fáradalmaimat - vontam egyet a vállamon. - És tudd meg, hogy hihetetlen érzékeny férfi vagyok, ha valaki kihozza belőlem. De sírni soha senki nem fog látni - kacsintottam rá.
- Elhiszem... - fogtam rövidre mondandómat, mert valóban jó dolog az agykontroll, meg egyéb olyan dolgok, amik jól jöhetnek az életben... - Egy aduász... Igen, ez nekem is van minden eshetőségre - mosolyogtam picit, és hallgattam őt. - A munkám során meg kell mutatnom néhány lapot, hiszen azzal mindig számolni, főleg, ha dörzsölt személy ellen tárgyalok - biccentettem egyet, majd az utolsó mondatától kicsit libabőr lettem, bár nem tudom miért. - Tudtam, hogy van ilyen szerethető oldalad is... - ismét mosolyra húzódott a szám.
Kezdőlap
