Elmosolyodtam. Nem tudom, hogy van-e bármi esély arra, hogy az történjen, amit én elterveztem, de hittem abban, hogy nem túl nagy ostobaság az, amit tervezek. És meg kellett mutatnom neki, hogy akármi is történjen, mutassam akármilyen érzékeny oldalamat, az irányítás továbbra is az enyém, én vagyok az erősebb, én vagyok a dominánsabb, ő pedig csak egy nő az én hálómban. - Nos... akkor ennek értelmében... - köszörültem meg a torkomat. - Mondd, neked van lakásod? Mert... ahogy most így eszembe jutott, én is csak vendég vagoyk valakinél - masszíroztam meg a nyakamat kissé félszeg mosollyal, miközben tekintetét megkeresve vártam válaszát.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 15, 2014 11:14 am
Hogy mit éreztem? Sok mindent. Itt állok egy boszorkánnyal már elég régóta, aki bár egy vagány, kemény, és merész személyiséggel rendelkezik, de mégsem az teljesen. Hasonlóak vagyunk. Mindkettőnk érzelmei mélyen vannak eltemetve, viszont egyikünk sem meginghatatlan. Van valami, ami maitt bármire képesek vagyunk mi ketten... - Igen, van lakásom - kezdtem el mondani, a számba haraptam. - Egy embernek... talán túl nagy - egy halovány mosoly ült ki az arcomra. - ... Miért kérdezed ezt, drága? - huncutul mosolyogtam most már.
- Mert úgy vagyok vele, hogy... jelenleg senkivel nem vagyok olyan jóban, hogy náluk lakhassak - húztam el a számat, ezzel üzenve felé, hogy talán jobb lenne, ha nem mondana nemet, bár megeshet, hogy mégis ez lesz, és akkor nem fogom tudni, hogy mit csináljak. Tatiával nem tudom, hányadán állok. Nem akarok csalódást okozni neki. Azzal nem, hogy a régi, határozott Curtis helyére kap egy érzelgős senkiházit, akitől még nekem is hányingerem van titkon. - Szóval... tudsz nekem lakást biztosítani? - vigyorodtam el végül.
Nem is lepődtem meg azon, amit mondott vagy ami inkább egy kérés volt, vagy nem is tudom már, minek nevezhetném. Elmosolyodtam, és a szemébe néztem. - Természetesen. Rengeteg szabad hely van nálam - mondtam neki, és tényleg nem bánom, ha legalább ki lesz használva végre az a lakás, nemcsak egyfajta díszlet marad. - Odavarázsolod a cuccaidat? - nevettem fel egyet, de nem tudom mitől lettem ily' szórakozott, de remélem, ő is elmosolyogja magát, és nem fogja rossz néven venni ezt.
Nem tudom, hogy mi van velem, azt hiszem csak egy idő után elönt a kétségbeesés, amikor már annyi mindent próbáltál, hogy aztán fogalmad sincs, mi lehet ami még értelmes megoldást adhat. Ezért tettem meg, amivel most alig tudok mit kezdeni. Nem gondoltam át előre, nem számoltam a következményekkel sem, egyszerűen csak megtettem. Megláttam az első ember az utcán, az első élő és lélegző fiatalt és most itt vagyok vele. Kihalt az egész hely, olyan területet választottam és természetesen semmiféle hangot nem engedek kiszűrődni a cellájából, mégis ahogy telik az idő, ahogy várom, hogy végre magához térjen a kábító bűbáj után, egyre inkább próbál felszínre törni az a rossz érzés belül, az, ami azt kiabálja, szinte már ordítja a fejemben, hogy "Meg őrültél? Mi a fenét csinálsz?! Te nem ilyen vagy!" De nem hallgatok rá, csak ülök a vasrácsok előtt a földön, törökülésben és várom, hogy az egyenletes szuszogás majd minden bizonnyal ijedt zihálásba váltson át, amikor rájön, hogy nem valami buli után van, mert kiütötte magát. Kiborító a tény, hogy nem találtam semmit sem Bulgáriában. Semmit, ami igazi megoldást adhat, csak pár tekercset, ami nem tudom, hogy mennyire hasznos. Az egyik ezek közül cseppet sem tűnik megnyugtatónak. Szükség van rá hozzá egy fiatal fiú vérére. Nem kevésre... Egy vámpírral vagyok összekötve, az ő lételemük pedig a vér és az a vámpír is férfi, így hát meg van a kapocs. Az nem volt gond, hogy meglegyen egy kis személyes hozzávaló Olivertől is. Pár tincs, ennyi elég, plusz a fiú vére. Vajon tényleg csak úgy tudom megtörni ezt az egészet, ha végzek hozzá magamon kívül még két fővel? Olivernek meg kell halnia ahhoz, hogy én távozhassak? És ehhez ennek a srácnak is fel kell áldoznia magát? Vagyis nekem őt? Képes leszek rá? Meredten nézem, ahogy lassan ébredezik. Nem szólalok meg, hiszen mit mondhatnék? Nem beszélgetni hoztam ide, csak még mindig nem tudom, hogy rá tudom-e szánni magam.
Szörnyű fejfájással tértem magamhoz, de mikor kinyitottam a szemeimet, ismeretlen, sötét helyen tértem magamhoz. Riadtan ültem fel, jó párat kellett pislognom ahhoz, hogy egyáltalán lássak a sötétben. A legutolsó emlékem a Mystic Grillhez kötött, arra tisztán emlékeztem, hogy oda még egyedül tértem be, majd nem sokkal később egy szőke lány csatlakozott hozzám, akivel egész jót beszélgettünk. Ittunk is valamit, majd kimentem a mosdóba és minden elsötétült előttem.. Alaposabban körbenézve , a padlón rácsok árnyékára lettem figyelmes, odakintről szűrődött be fény, s ahogy a fényforrás felé pillantottam, azonnal megláttam a rácsokat. - Mi a fene történik? Azonnal engedjenek ki! - Felpattantam az ágyról és akkor láttam meg a földön ülő nőt. - Engedj ki, mi folyik itt? Hol vagyok?? - Odasietve megragadtam a rácsokat és rángatni kezdtem, miközben tekintetem a lány pillantásába fúrtam. - Hallod? Engedj ki.
Még mindig nem tudom, hogy képes leszek-e rá, hogy meg tudom-e tenni, ha egyszer ezt kell, főleg úgy, hogy az sem biztos, hogy megoldást nyújt a gondomra. Mi van, a megteszem, ha... végzek vele, és a varázslat nem sikerül? Vegyek egy újabb ilyen terhet a nyakamba, amikor ki tudja, hogy utána még menyi ideig kell majd cipelnem? Lehet, hogy újabb évtizedek állnak még előttem, és egy tettet nem lehet csak úgy eltörölni, nem lehet visszavonni. Boszorkány vagyok, talán megtehetem, de nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ha én és így végzek vele, akkor is lehetséges-e újra visszahoznom az életbe. Főleg mivel, csak akkor derül ki, hogy sikerült-e a bűbáj, ha végeztem magammal, akkor pedig már mit tehetnék érte? Figyelem, ahogy megmozdul és végül kinyitja a szemét. Alig jut el hozzám, hogy kiabál, bár így is tudom, hogy mit mond, bárki ezt tenné a helyében. Engedjem ki, természetes, hogy ez az első reakció. Rezzenéstelen arccal ülök tovább, amíg a rácsot rázza, meg várom, amíg csendben marad. - Hidd el, megtenném, ha megtehetném... de nincs más választásom. Egyszerűen... nincs. Már annyi mindent próbáltam, olyan nagyon sok mindent. - akármennyire is igyekszem határozottan beszélni, mégis csak kissé megtört a hangom. Nehéz elszakítani magam a pillantásától, de végül összeszorítom a szemem és mégis felállok. A tőr, ami eddig a lábam mellett a földön feküdt most a kezembe kerül. Szép, cirádás, hullámos penge, mestermunka. - Sajnálom... én nem látok semmilyen más megoldást, muszáj megpróbálnom. - óvatosan lépek közelebb. Biztosan tiltakozni fog. Olyan nehéz emelni a lábaimat, olyan nehéz megtenni...
Nem tudom, hogy mi van velem, azt hiszem csak egy idő után elönt a kétségbeesés, amikor már annyi mindent próbáltál, hogy aztán fogalmad sincs, mi lehet ami még értelmes megoldást adhat. Ezért tettem meg, amivel most alig tudok mit kezdeni. Nem gondoltam át előre, nem számoltam a következményekkel sem, egyszerűen csak megtettem. Valahogy minden ment egymás után. A pasas a bárban, egy kis beszélgetés, aztán bevillant az ötlet, hogy talán akkor ő... Idősebb már, biztosan van elég a háta mögött, hogy ne érezzem olyan rémesen magam, ha mégsem sikerül ez az egész, de az életébe kerül. Úgy könnyebb feldolgozni, ha tudom, hogy már sok mindent megélt. Már csak az altató kellett, nem nagy dolog, de elég nagy adag ahhoz, hogy kiüsse, és én elhozhassam úgy, mint egy drága ismerőst, aki egy kicsit sokat ivott. És most sejtelmem sincs, hogy mi lesz a következő lépés, nem gondolkodtam ennyire előre. Kihalt az egész hely, olyan területet választottam és természetesen semmiféle hangot nem engedek kiszűrődni a cellájából, mégis ahogy telik az idő, ahogy várom, hogy végre magához térjen, egyre inkább próbál felszínre törni az a rossz érzés belül, az, ami azt kiabálja, szinte már ordítja a fejemben, hogy "Meg őrültél? Mi a fenét csinálsz?! Te nem ilyen vagy!" De nem hallgatok rá, csak ülök a vasrácsok előtt a földön, törökülésben és várom, hogy az egyenletes szuszogás majd minden bizonnyal ijedt zihálásba váltson át, amikor rájön, hogy nem valami buli után van, mert kiütötte magát. Kiborító a tény, hogy nem találtam semmit sem Bulgáriában. Semmit, ami igazi megoldást adhat, csak pár tekercset, ami nem tudom, hogy mennyire hasznos. Az egyik ezek közül cseppet sem tűnik megnyugtatónak. Szükség van rá hozzá egy férfi vérére. Nem kevésre... Egy vámpírral vagyok összekötve, az ő lételemük pedig a vér és az a vámpír is férfi, így hát meg van a kapocs. Az nem volt gond, hogy meglegyen egy kis személyes hozzávaló Olivertől is. Pár tincs, ennyi elég, plusz a vér. Vajon tényleg csak úgy tudom megtörni ezt az egészet, ha végzek hozzá magamon kívül még két fővel? Olivernek meg kell halnia ahhoz, hogy én távozhassak? És ehhez ennek a fickónak is fel kell áldoznia magát? Vagyis nekem őt? Képes leszek rá? Meredten nézem, ahogy lassan ébredezik. Nem szólalok meg, hiszen mit mondhatnék? Nem beszélgetni hoztam ide, csak még mindig nem tudom, hogy rá tudom-e szánni magam, pedig muszáj lesz... muszáj lenne.
Mystic Falls… Hosszú éveim után elsőnek járok itt is. Itt, ahol a város tele van vámpírokkal, boszorkányokkal, vérfarkasokkal, tehát kvázi minden van itt. 100 év után rám fér mondjuk egy-egy kiruccanás a várakozásból, és Velencéből. Várakozásból, amiről valahogy ennyi idő után már le kéne mondanom, de amint elkezdek gondolkozni, hogy mi van ha… Mi van ha még él Shan, vagy Ren, vagy bárki a rokonságomból, és én meg ott ülök abban a városban, egyedül, magányosan, a csodára várva. Nemhogy minden követ megmozgatnák, hogy előkerítsem őket. Mert őszintén szólva tényleg vannak kapcsolataim világszerte, szóval nem lenne túl nagy feladat. Bár ki tudja, lehet hülyeség azon is gondolkoznom, hogy pont akkor látogatják meg a családi házat, mikor én épp egy kis kiruccanáson vagyok. Ami valójában sosem tart néhány napnál tovább. Egyszer csak a beszélgetésből egy pillanat alatt sötétségbe burkolózott minden, mígnem egy sötét cellában ébredtem. Reflexszerűen nyomtam a hátam a falnak, és fél térdemet felhúztam. Lassan kinyitottam a szememet, és észrevettem a cella ajtaja előtt feszengő lányt, egy késsel a kezében. - Szóval erre ment ki az egész beszélgetés. Gyerünk, essünk túl rajta. - Nyújtózkodtam, ezzel úgy tűnve mintha megadnám neki a tökéletes helyzetet a kés belém döfésébe. Percek teltek el kínosnak mondható csendben, miközben ásítoztam. Végül felálltam, és szintén a falnak támaszkodva szólaltam meg újra. - Most egész nap csak álldogálni akarsz azzal a késsel, vagy végre csinálsz is vele valamit? - Mintha annyira hagynám magam megölni… Nem, addig nem, míg nem lelek rá az egyik gyermekemre. Legyen az ő maga hús-vér formában, vagy a sírja. Vámpírboszorkány vagyok, nem lesz olyan könnyű engem eltenni láb alól, de az előttem álló lány is érezhetően boszorkány, és az is, hogy nem „mai darab.” Kissé unott arccal meredtem rá, várva hogy történjen is valami.
Tényleg nincs más választásom és ezt kellene szépen elfogadnom, akkor nem lesz majd lelkiismeret furdalásom. Amúgy sem kéne, volt már rá példa, hogy valakinek az életébe került egy-egy varázslat, ez is csak épp ilyen eset. A nagyobb jó érdekében néha meg kell tenni azt is, amihez annyira nincs kedvünk. Sokáig a tetejében nem is hezitálhatok, hiszen lassan ébredezik, bár még rosszabb úgy, hogy a szemébe is kell néznem közben. Az viszont már sokkal furcsább, amit mond, vagy ahogy mondja? Talán inkább mindkettő. - Nem pont erre, ez csak... közben... - vakarom meg a tarkómat, miközben feltápászkodom. Oké, nem kéne magyarázkodni, de ha egyszer ilyen lazán nekem szegezi a kérdést, akkor azt hiszem logikus, ha így teszek, vagy... mégsem? Megkeményítem a tekintetemet, és nagy levegőt veszek. Ennyi, csak meg kell tenni, mert nincs más választásom és talán ez majd szépen megold mindent. Erre kell koncentrálnom és akkor nem lesz semmi baj. Végül a zsebember túrok és előveszem a kulcsot, ami a rácsot nyitja. Túlságosan magabiztosnak tűnik a fickó, és ez határozottan zavar. Nem vizsgáltam meg eléggé talán, hogy kiféle? Az a baj, hogy túlságosan hirtelen jött az ötlet és idősödőnek néz ki, ami nem jellemző egyetlen hosszú életű fajra sem, ezért nem is gondolok rá, hogy vámpír, vagy boszorkány... jelen esetben mindkettő. - Miért akarja ennyire, hogy megtegyem, amikor még én sem tudom biztosan, hogy meg kellene-e? - ráncolom kissé a homlokomat, ahogy a kézzel a kezemben lépkedek beljebb. Nem fogom hasba szúrni, vagy ilyesmi. Egészen egyszerű maga a varázslat, elég egy vágás, megvárni amíg minden csepp vér elhagyja a testét, miután az első pár kortyot én magam vettem magamhoz, és aztán jöhet a többi, a gyertyák a haldokló körül, Oliver hajszálainak elégetése. - Akkor adja szépen a kezét, és gyorsan túl leszünk rajta. - lépdelek végül közelebb. Csak ennyi, hideg fejjel kell átgondolni a tényeket és megcsinálni mindent, mint egy robot. Nem szabad a következményekkel foglalkozni, vagy a jövővel, csak a most számít, jöhet minden egyes lépés sorban egymás után.
Egy kis pihenőt… Ennyit szeretnék mindössze, egy kis pihenőt, megfeledkezni a világ minden kínjától, gondjától, és relaxálni. Évszázadonként ennyi talán kijárna nekem. Előző kis nyaralásomnál meg egy egész vámpírbanda támadt rám, azt sem tudtam mire vélni. Abból is éppen, hogy kikerültem, de nem sokon múlt. Ha nem lennének meg a boszorkányságomból való képességeim, akkor könnyen alul maradtam volna. Ezért is örülök részben, hogy vámpírrá változtattak még akkor. Az meg teljesen az én hibám volt mondjuk. Ez az egész. Hogy elment Shan és Ren, és hogy vámpír lettem. Ha ott maradtam volna a házban, és maradásra bírom őket, talán még ma is mi lennénk a nagy boldog család, akit mindenki irigyel, mert évszázadokon keresztül csakis a család volt nekik a fő. De ennyi részről elbuktam, ha nem adtam volna fel a keresést, akkor is lehetett volna ugyanez még mindig. Plusz-mínusz olyan 2-300 év. De nem érdekel. Lényegében fel adtam már az egészre a lehetőséget is. Ha élnének, felkerestek volna így is. - Jobb ha itt álldogálunk egymással szemezve órákig? - Karba tett kézzel válaszoltam a kérdésére. Nem állt szándékomban most meghalni, ebben a pillanatban, inkább halok meg harcolva minthogy megadjam magamat. Amint belépett a cellába, ugyanolyan nyugodtsággal néztem rá, és a kezében lévő késre. Már akkor ezen gondolkoztam, hogy mit akarhat. Amint megkért rá, hogy nyújtsam a kezemet, úgy is tettem. Felhúztam a kabátom ujját, és odanyújtottam a karomat neki. Amint közel emelte a kést, hátrébb húztam a kezemet,hogy a pengét elérjem, amit kihúztam a kezéből, és mögé kerülve fogtam a nyakához. Vámpír sebességemnek köszönhetően ez könnyen ment. Egy ideig tartottam a nyakánál a pengét, majd pedig elengedtem, és hátrébb léptem még mindig a kezemben a késsel. Elraktam a farzsebembe, és karba tettem újra a kezemet. - Szóval mire is kell neked a vérem? Talán tudok segíteni. - Dőltem neki a cella ajtajának. Kíváncsi voltam, hogy mit akarhat, vámpír és boszorkány képességeimnek köszönhetően segíthetek neki.
Hogy lehetek még ennyi év után is ilyen baromi bizonytalan? Azt hinné az ember, hogy a korral együtt jár az is, hogy egyre kevesebb benned a kérdés, hogy egyre kevésbé vagy bizonytalan magadban, mert már annyi hibád volt, már annyi mindent rontottál el, hogy már nem sok van, amit elkövethetsz, így aztán nem is kell félned a következményektől. De ez velem nem így van, most is bizonytalan vagyok, nem tudom, hogy meg kéne-e tennem, nem tudom, hogy jó ötlet-e, hogy mekkorát hibázom ezzel. Félek tőle, hogy hatalmasat, félek tőle, hogy... ha megteszem és nem sikerül, akkor ez egy újabb végleges törést okoz bennem, ami nem múlik el. Persze volt már rá példa, hogy elvettem más életét, de mindig csak indokkal, csak ha megérdemelte, nem a saját jólétem miatt, nem azért, mert próbálkoztam valamivel, amit talán nem sikerül és egyáltalán nem hatásos. Azt hiszem érthető, ha bizonytalan vagyok, mert ez, amit most készülök tenni, ha balul sül el, akkor valami olyasmi lesz, amivel átlépek egy határt. Képes vagyok rá? - Nem, nem jobb. - rázom meg a fejem. Furcsa a fickó, hogy ilyen könnyedén kezeli az egészet. Talán még mindig bódult kicsit az altató miatt? Pedig egész hamar felébredt, azt hittem tovább ki lesz ütve. Az viszont meglep, ami történik. Nem voltam körültekintő... de idősebb, a kora alapján nem gondoltam volna, hogy nem egy szimpla emberről van szó. Mégis egy szemvillanás előtt a hátam mögé kerül, miután a kés már az ő a kezében van az enyém helyett és hamarosan a nyakamnál érzem a hűvös pengét. - Úgyse érnél vele semmit. - mondom ki csendesen, hiszen nem tudná elvágni a torkomat, vagy ha tudná is, nem jelentene semmi véglegeset, bár ezt ő nem tudhatja alapból. Végül mégis hátrébb lép, bár az nem lep meg, hogy a kés nem kerül vissza hozzám. - Csak egy próbára, ami talán hatástalan lett volna... nem tudom. - nem ismerem, egy vadidegen fickó, miért kéne neki csak úgy elmondanom, hogy miért is vagyunk itt? Megtehetem, hogy keresek helyette valaki mást, hiszen képes voltam rá, megtettem volna, ha nem veszi el tőlem a kést. - Úgy gondoltam, talán meg tudok törni ezzel egy varázslatot. - bököm ki végül, aztán csak hátra lépek párat és amikor a hátam eléri végre a cella falát, fáradtan csúszom le annak mentén a földig. Vajon tudna segíteni, tényleg tudna? Az a baj csak ezzel mindig, hogy valami ára van, a legtöbben kérnek cserébe valamit, hogy tegyenek érted, ez egy ilyen világ. És még mindig nem biztos, hogy egyáltalán tudna-e.
Nem félek a haláltól, egyszer úgyis mindenkinek eljön az ideje. Előbb vagy utóbb, de el fog jönni. Általában az emberek szeretnék már maguk mögött tudni az álmaikat, esetleg céljaikat. Legyen az szimplán szerelem, a Himalája megmászása, vagy szimplán valami extrém sport kipróbálása. Ettől fél sok ember, hogy ha nem teljesíti ezeket, akkor megkeseredve hal meg. Ellenben én, már eleget éltem, több mint 700 évet, felőlem akármikor eljöhet értem a „Nagy Kaszás”, nem fog érdekelni. Persze, jó lenne megtalálni a gyermekeimet, de mostanra lemondtam minden reményről, hogy akár életben is lehetnek, ha kerestek volna, az legalább jó érzéssel töltött volna el. Még ha nem is találnak meg, akkor is. De emellett, ha nem is találok rájuk, vagy a sírjukra, akkor is teljes életet éltem már. Felneveltem két fiút és egy lányt, 40 éves koromig boldogságban éltem, majd minden rosszabbra fordult. Megöltem a nejemet, akit szerettem, elvesztettem a gyerekeimet, akiket szintén imádtam. Egyedül annyi jó történhetett velem, hogy a szüleimet megöltem. Kissé morbid lehet, de mi nem az egy vámpír számára? Elvégre véren élünk, az a lételemünk, nélküle hamar meghalnánk. - Hmmm, elég magabiztos vagy. Ez tetszik. Nem is akartam ártani neked. - Hátrább lépésem előtt hozzátettem még. Szeretem ha valaki magabiztos, ahogy szerettem a kihívásokat is. De ezen a lányon nem csak a magabiztosság, hanem egyben a megtörtség is látszott. Attól eltekintve, hogy vámpír vagyok már néhány százada, a segítőkészségem megmaradt. Szeretnék segíteni neki, ehhez kétség sem fér. Amint leült, odasétáltam mellé, és leültem mellé, hátamat a falnak támasztva. A kést odanyújtottam neki, nem volt rá szükségem. - Hehh… Aminek megtöréshez egy személy élete, vagy szimplán vér kell az bizony nem egyszerű varázslat. Inkább fekete mágia, vagy szimplán valami átkot akarsz eltörölni magadról. Jó magam sem csak egy szimpla vámpír vagyok, hanem egyben boszorkány is, szóval a segítségemet megkapod, ha szeretnéd. Nem kérek érte semmit, egyedül hálát. - Vágtam egy röpke mosolyt, majd néztem a cellákra. Közben gondolkoztam, hogy ilyen átkot, hogy lehetne megtörni. Sok féle átok van, és általában mindre más a megoldás, először tehát tudnom kéne, hogy mit raktak rá. - Szabad megkérdeznem, milyen átkot akarsz megtörni? - Kérdeztem felé fordulva, miközben egyik térdemet felhúztam, és a karommal rátámaszkodtam.
Nem lepnek meg a szavai. A legtöbben tényleg azt hiszik, hogy a magabiztosság szól belőlem, pedig nem így van. Egyszerűen csak ismerem a tényeket, csak tudom, hogy teljesen mindegy mit teszek, ő mit tesz, mit tesz bárki, nem fogok belehalni. Próbáltam már, olyan sok lehetőséget sorakoztattam fel és egyik sem vált be, miért változna hirtelen bármi? Csak azért, mert valaki erősebb nem fog. Volt már dolgom durva vámpírokkal, volt már dolgom erős boszorkányokkal is, azért mert ő a kettő keveréke még nem változik semmi. Nem tudná átvágni a torkomat, akármilyen erővel próbálná is. - Távol állok a magabiztostól. - jegyzem meg halkan, miközben a kés lekerül a torkomról. Elfáradtam, hiszen ma sem sikerült semmit sem megoldanom. Megint nem jutottam előre és ez már kezd lassan tényleg kétségbeejtő lenni. Vajon valaha megtalálom a megoldást, vagy csak az lehetséges, ha Olivert is magammal rántom. Tartok tőle, egyre jobban, hogy más út nincs, hogy nem tudom szétszakítani ezt a kapcsot kettőnk között, hogy lehetetlen lenne megoldani, pedig annyira próbálkozom, annyira igyekszem minden áldott nap, hogy közelebb kerüljek a megoldáshoz. Átveszem a kést, amikor nekem adja, de csak fáradtan teszem le magam mellé a földre. Nem lesz rá szükség, igaza van, neki és nekem sem kell, most nem. - Szimplán hálát? Ritka az, amikor valaki csak hálát remél a segítségért. A legtöbben akarnak valamit, te miért nem? - tényleg meglep, bár én is szoktam önzetlenül segíteni, de ritkán botlom olyanba, aki szintén ezt teszi. No meg esetemben a néha kissé érdekes értékrendem miatt előfordul, hogy az adott illető nem veszi olyan nagy segítségnek, amit érte teszek, csak mert kissé felforgatom az életét. Nem is vagyok biztos benne, hogy a segítség mint fogalom nálam ugyanazt jelenti, mint egy átlag embernél. Pár pillanatig bizonytalanul méregetem a kérdés hallatán. Szóval erre most válaszolnom kellene, vagy vajon rossz ötlet? Bizonytalan vagyok és ez nagyon jól látszik rajtam, de végülis... mit veszíthetek? - Szinte átszőnek az átkok, de... a legrosszabb a nagymamám varázslata. Úgy tűnik, hogy összekötötte az életfonalamat egy vámpírral, akit évszázadokkal ezelőtt megmentettünk, és... akármit teszek, képtelen vagyok megszakítani, képtelen vagyok... meghalni. - most már értheti, hogy tényleg nem magabiztosságról volt szó, hanem szimplán tudom, hogy nem lenne képes megölni, mert nem. Egyszerűen képtelenség lenne, akármilyen erős is.
Hát igen, igaza van ennek a lánynak. Nagyon ritka az olyasfajta személy mint én. Azért, mivel sok vámpírboszorkány sem szaladgál az utcákon, na meg azért, mert önzetlen jótevő vagyok. Mindig mások érdekeit helyeztem a sajátjaim elé, nem vagyok nagyravágyó, egyedül csak a tisztelet, és a hála az amit szeretnék. Tisztelet odahaza megvan, meg a befolyás is, de a hála az egy teljesen más dolog. Bár, nem egészen… Ahogy a tiszteletet, úgy a hálát is személyenként kell kiérdemelni, elnyerni. Mégis, sokan Velencében már néha félnek tőlem, mintsem tisztelnek. Ez köszönhető mondjuk a két kutyámnak, jobban mondva vérfarkasomnak. Két idióta, de értik a dolgukat. Volt már, hogy miattuk menekültem meg, de ha olyanra kerülne a sor, amivel veszélyeztetné a családomat, akkor kérdezés nélkül tépném őket darabokra. Egy bökkenő van… Nincs már családom. Ha van is, messze tőlem. Nagyon messze. - Őszintén szólva több mint 700 év alatt minden nagyravágyás elszállt belőlem. Szívesen segítek másoknak, ha tudok. - Sóhajtottam, majd ránéztem a mellettem ülő lányra. Figyeltem, hogy vajon milyen átok lehet rajta. Fuhh, de rühellem azokat… Sose sül ki belőlük jó, még akkor sem, ha annak az embernek akarsz ártani, aki megérdemli, vagy akit szimplán utálsz tiszta szívedből. Mindig visszacsap…Felvontam a szemöldökömet, amint meghallottam, hogy milyen átok ül rajta. Őszintén szólva ezzel még nem találkoztam. Mármint hasonlókkal igen, meg olvastam is róla, de így élő személyen még sosem láttam. Viszont ha minden igaz, erre tényleg csak a vér áldozat az egyetlen mód, hogy megtörhessük. - És az miért baj, hogy nem tudsz meghalni? Nemhogy örülnél neki. De igen, ez szar ügy… Erre tényleg csak a véráldozat az egyetlen megoldás. Az egyetlen megoldás, amit ismerek. Egy vámpírt bármikor idehozok neked, csak mondj egy személyt, és maximum 1 napon belül itt is van. - Mondtam egy őszinte mosollyal, majd figyeltem a lányt. Nem, nem is magabiztosság volt az, mikor kést szorítottam a torkához, inkább ez az egész átok dolog. Nem tud meghalni, tehát valószínűleg én haltam volna meg emiatt. De az nem lett volna jó. Szeretek élni.
Sirva leultem az agyamra mikor Eyallal szakitottunk. Nagyon faj. Es nem tole akartam megtapasztalni az elso szakitast... Ma telihold van. Nem irtam Eyalnak hogy hol leszek, egyedul akarok lenni. A lancokat felrakom magamra aztan eszre veszem hogy a farkasolos viz a borton masik feleben van.
Serenával való szakítás után nagyon rossz volt. Egyszerűen nem volt kedvem semmihez sem, csak ültem otthon, és nem csináltam semmit. Csak rá gondoltam, fel akartam hívni, beszélni vele megölelni....de nem..... Telihold van, nem írt nekem, meg akarom őt találni. Kerestem őt sok helyen, majd itt a régi börtönökhöz értem ide.Mikor beértem láttam,hogy már leláncolta magát, és a víz meg itt volt a bejáratnál majdnem. Megfogtam a vizet, és odamentem hozzá. -Ezt szeretted volna?-kérdeztem halkan, de szomorúan, és szemébe néztem.
Mikor meglattam Eyalt par pillanatig nem tudtam mit mondani. Miota szakitottunk nem beszeltunk, tavol akarom magamat tartani tole, hogy ne okozhasson nekem tobb fajdalmat. - Kosz... - mondom es elveszem tole a vizet majd beleiszok. 5 kortyot sikerult innom, a viz marta a torkomat en pedig kohogve terdre estem. - Nem kell a segitseged! - mondom mikor abba hagyom a kohogest.
Fájt mikor azt mondta nem kell a segítségem neki.Láttam,hogy a lánc felsértette a karját, pedig csak kis ideje volt rajta. -Teljesen felsértette a kezedet.-suttogtam, és megsimogattam neki.
- Nem fogod fel, hogy nem szorulok ra a segitsegedre?! - mondom neki duhosen es a kezem tovabbra is verzett. Az meg plusz dolog, hogy varkasolos vizbe van martva igy az egesz testemet marja.
Felszisszenek mikor a hasamat elkezdi marni a lanc, illetve a sebemet is nagyon marja mert a viz belefolyt. - Szakitottunk, mindkettonknek lekell zarni a multat. - mondom es kezdek a lancoktol rosszul lenni. nagyon marnak.
Kezdőlap
