(Erdő)

Úgy hogy nem rángattam magammal, már se perc alatt vissza is értünk. Szerencsémre nem kapálózta ki magát a karjaimból. Újra lesétáltam vele a lépcsőkön, ugyanabba a helyiségbe, ahol az imént is voltunk. De ezúttal nem a középen lévő vallatószékhez vittem, hanem a fal mellé terített vastag, meleg pokróchoz, és arra fektettem le. Gyöngéden bántam vele, amit nemigen tudtam volna megmagyarázni, önmagamnak sem, így nem is próbáltam, még fejben sem, hogy magyarázatot találjak. Vagy öregszem, vagy hülye vagyok. Más lehetőség nem nagyon jutott az eszembe.
- Ígérd meg hogy nem töröd a nyakam, és adok gyógyszert - hajoltam föléje. Bár óvatosan tettem, de amilyen mértékben le volt gyengülve, nem tartottam afféle atrocitástól, hogy felugrik és kitöri a nyakam, hisz állni is alig bírt még az előbb.

(Erdő)
Karjaiba vett, és egészen a börtönig cipelt. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Egyrészről utálat. Miért nem tette meg? Mi változott? Talán jobb lenne, ha....
Másrészről pedig értetlenség. Bár időm lett volna, de ... Most egyszerűen nem bírtam gondolkodni. Erősen markolásztam szakadt ingét, és összeszorított fogakkal próbáltam vállamra nehezedő súlyt cipelni. Hirtelen öntötte el belsőmet a fagyos szellő. Vacogtam. Olyan régen éreztem már hasonlókat. Pontosabban két éve. Bágyadtan figyeltem arckifejezését. Érzelemmentes, mint mindig. Magához húzott, óvatosan a pokrócra fektetett, én pedig összegömbölyödve ingattam testem, fogaim koccanása kongott fülemben.
- Fázom - suttogtam keservesen.

Nem is kellett mondania, ha néma marad is láttam volna rajta egyértelműen hogy készül itt nekem megfagyni. Bár a hóban hempergőzés után nem csodálkoztam ezen, hisz az Ő szervezete le van gyengülve. A ruhájáról már nem is beszélve.
- Ez nem meglepő - feleltem halkan, és a kissé odább heverő táskába nyúltam, kiemelve belőle egy másik összehajtott pokrócot, amit széthajtva Clarissára terítettem. Utána ismét a táskából, ezúttal egy kést vettem elő. - Nyugi, nem téged akarlak leszúrni - mondtam neki, még mielőtt esetleg nekem ugrana ijedtében avagy dühében. Helyette a saját karomon tűrtem fel a kabátom, és ejtettem rajta egy rövid vágást. Nem voltam hülye hogy a csuklómat vagdossam, bőven jó az a karomon is. Félretettem a kést, majd Clarissa mellé húzódva a szája elé tartottam a kezem. - Iszol egy keveset és jobban leszel - mondtam tárgyilagosan. Ahogy elnéztem, egy-két kortytól nem fog olyan nagy erőre kapni, hogy ne tudnám eltépni a kezem tőle ha túlzásba esik. De a mérgezésre csak ez volt ellenszer. Mivel nem akartam nekiállni itt bármibe is "kivéreztetni" magam, hát ez volt a leggyorsabb módszer. - De aztán vigyázz magadra, nem szeretnék megint durvulni - figyelmeztettem komolyan, hogy tudja, nem vacsorára kínálom magamat, hanem csak mint gyógyszert.

Remegő testem pokróccal fedte be. Nem akartam lelombozni, minthogy ezzel nem sokat érek, hiszen vékonyka kis lepelként csak takarást biztosított, meleget nem. Még mindig nem értem, mi a célja ezzel. Hiteget, majd végez velem? Célja van velem? Mi más?
Bátortalanul pislákoltam felé, mikor táskájából egy kést rántott elő. Nagyokat nyelve próbáltam elhessegetni azokat a gondolatokat, miszerint az előbb csak gúnyt űzött belőlem, és saját lustaságának betudható, hogy inkább rejtekhelyén szeretne végezni velem, így kevesebb melóval tud a föld alá süllyeszteni.Tátott szájjal, nagyokat nyelve figyeltem, ahogy a saját karját felvágja. Közben még arról is megfeledkeztem, hogy a didergéstől a nyitott állkapcsom ide-oda ugrált. Ez egy vicc?
Törékeny remegő testem az előbuggyanó vér látványától szinte lázban égett. Mondanom sem kell, hogy kedvem szerint fél perc alatt rá vetettem volna magam, de nem. Türtőztetve magam mélyen a szemeibe furakodtam. Mellém lépett, és ajkaim elé emelte vérző alkarját. Ezt ugye Ő sem gondolta komolyan? Tudtomra adta, hogy így megszabadulok a méregtől, én pedig a naiv reménységemben nem kérdőjeleztem tovább szavait, közelebb kúsztam, s szemfogaim bőre alá mélyedtek. Apránként kortyolgattam a pezsdítő nedűt, majd még épp időben ellöktem magam tőle. Arcomról letöröltem a vért, testemet elárasztotta újból az egészséges erő, mely hatalmas töltetet adva megszüntette a fájdalmat, a hidegrázást, a homályos látást, de visszahozta a miérteket. Ugyanaz a kérdés állt előttem, mint mikor elrabolt,s azóta ez ostoroz folyamatosan. Nem tudtam másra gondolni, a falhoz simulva - szinte belé kapaszkodva- vártam válaszára. Homlokom ráncolása semmi másra nem utalt, csak arra, hogy ismét elvesztettem a fonalat. Miért tenné ezt velem? Mért pont velem?
- Miért? - suttogtam elhalkulva. Majd egyre nagyobb lélegzetvételre volt szükségem. Verbéna. Fanyalogva húztam el a számat. Kis adag, nem adag, de így is megmaradt az égető érzés. Tudja Ő, hogy mire készült fel ma. Egy igazi játékos, az egyedüli játékos a táblán.

Rövid szemezés után, közelebb huzakodott hozzám, és némán tűrtem, hogy a fogait a húsomba mélyessze. Nem féltettem az életem, nem csak tőle most nem, de amúgy is, be voltam védve, többek közt, a gyűrű továbbra is az ujjamon volt. De közben valami azt súgta, míg néztem hogyan kortyol a véremből... hogy nem ölne meg csak úgy. Fogalmam sem volt miért gondoltam ezt, de... így gondoltam.
Kis idő múltán éreztem ahogy fogai elhagyják kezem, és Ő is elhúzódott. Míg Clarissa az arcát törölgette, én is letöröltem a karomról a vért, majd visszahúztam rá a ruhát. Közben láttam a szemem sarkából, hogy a vér megtette a hatását, már sokkal jobban nézett ki. A véremben lévő verbéna már feleakkora hatással se volt rá mint a tiszafa, de legalább biztosítja hogy továbbra is lehetőleg azért még én legyek az erősebb.
De azt nem tudtam elkerülni, hogy a kérdő tekintetét rám szegezze. Amivel azonban nem tudtam mit kezdeni, mert fogalmam sem volt a válaszokról. Illetve egy, de pont a legutolsó egy választ nem tudtam. Miért él még? Miért csinálom ezt most? Miért adtam neki a vérem? Miért érdekelt hogy szenved?
- Miért? Légy egy kicsit pontosabb, mire vagy kíváncsi? - kérdeztem vissza, hogy húzhassam az időt kissé, mielőtt beismerném a tanácstalanságom. - Ha az érdekel, miért volt a ma este, a mérgezés, meg az ide hozatalod, akkor a válasz csak ennyi: vadász vagyok. Ez a munkám. És az életem. Ha az érdekel miért élsz még, és miért adtam neked vért hogy jobban legyél, akkor a választ... nos azt én sem tudom - feleltem a kérdésére lassan, megfontoltan ejtve ki a szavakat. Nem siettem el, miközben leültem mellé, és én is a falnak dőltem.

Hamar ellátta magát, és mellém telepedett. Visszaugrasztottam fogaim, fejem falnak döntöttem, és könnyeimmel küszködtem. Zavarodottságomban felnevettem, és letörtem egy-egy éppen arcomon lecsorduló könnycseppet. Miért sírok? Talán az abszurd helyzet váltotta ki belőlem. Itt ülök egy vámpírvadász mellett, akit elbizonytalanítottam. Igen, ez abszurd, de úgy tűnik mégsem, vagy mégis. Már én is elbizonytalanodtam.
Ő is felfigyelt erre "az idiótán vigyorogva bőgős" lelkiállapotomra. Nyeltem egyet, és térdén nyugvó kézfejére helyeztem az enyémet.
- Köszönöm - suttogtam mélyre hatóan, és már nem tántorodtam el a szemkontaktustól.
- Jut eszembe! Nagyon fájt a kézfejed? - mutattam rá, és szám elé kaptam tenyerem.

Mikor hallottam hogy felnevet, visszafordítottam feléje az arcom, és rendesen elképedtem, amint azt láttam, hogy sír. Síró nőkkel elég ritkán van dolgom, és még ritkábban kellene nekem megvigasztalni őket. Vagyis most sem nekem kéne, de mégis csak én voltam most kettesben itt ezzel a nővel. Valahogy ez lett volna az emberi reakció. Kivéve ha eltekintünk attól hogy Ő nem ember. De a "nem ember" gondolatnál meg is akadt az elmém, mert a kezét az enyémre tette. Első körben el akartam húzni a kezem az övé alól, de amikor megszólalt, ez elfelejtődött, annak hatására hogy a szó amit mondott, az a "köszönöm" volt.
Fenntartottam vele a szemkontaktust, ha másért nem is, azért hogy talán válaszokat találjak a tekintetében a viselkedésére... meg az enyémre.
- Nincs mit - válaszoltam, pedig igazából volt. Ha mást nem, hát az életét. Azt mindenképpen. Főként hogy még én magam, aki meg akartam ölni, sem tudom, miért nem tettem meg.
- Nem annyira mint hiszed - mondtam, miközben én is a kezemre néztem, ami már tökéletesen rendben volt. A vér amit ittam, meg a gyűrűm jó szolgálatot tettek. - A családom elég rég űzi már a szakmát, nem vagyunk ostobák. Tudjuk hogyan védjük az irhánkat - vigyorodtam el, az arcát szemlélve. Nem vagyok hülye, annyira nem nagy köztünk a bizalom, hogy elmondjam, vámpírvér van a szervezetemben. Hisz ha most megölne, átváltoznék. Azon nem segítene a gyűrűm. No persze arra is megvan a vésztervem, mint minden más eshetőségre is, ami vadászat közben történhet velem, de azért momentán nem szívesen folyamodtam volna abba az irányba. Így reméltem, hogy Clarissa nem tervez kinyírni.
- Neked, vannak még fájdalmaid? - kérdeztem vissza, hisz a verbéna még okozhat neki ilyesmit, még ha a tiszafa már nem is. De igyekeztem a hangomból minden szemernyi aggodalmat száműzni, elvégre ÉN ilyet NEM érezhetek egy vámpír iránt, bármilyen is legyen.

Elég szép meghitt jelenet volt, ahogy mindketten ott ülünk tanácstalanul, zavarodottan, és ötletünk sincs, hogy mit kellene tenni. Helytelennek érzem ezt a helyzetet. Nem így kellene lennie... Utálnom kellene, amiért meg akart ölni. Gyűlölnöm, megvetnem, de... nem érzek semmit. Ezek közül semmit.
- Igazán? Úgy tűnik, van mit gyakorolnom- mosolyodtam el.
- Nem... vagyis- legyintettem egyet. - Ezt már túlélem, nagy vadász.
- Jajj, ne nézz már így! Milyen arckifejezés ez, hmm? - zavarodottan hajamba túrtam, és még mindig nem tudtam hova tenni arckifejezését, éreztem, hhogy tekintetét rám szegi, és le nem veszi. Ez kezd kínossá válni.
- Jövök neked egy villanykörtével! - mutattam a szilánkokra, majd hangosan felnevettem.
- Sajnálom a csókot... Először próbáltam meg... Mármint nem csókolózni, hanem a varázslatot. Nem hittem, hogy sikerül - mosolyodtam el ismét. Imádom, amikor ennyire összetetten tudok értelmes válaszokat adni, miközben éppen tudom, hogy mit kellene mondanom, és éreznem. És közben a legjobb, hogy ez szimpla irónia.

- Még van - bólintottam elismerve. - De ha a városban maradsz, lesz még dolgod pár vadásszal, majd gyakorolsz még - jegyeztem meg, belegondolva hogy ha ilyen merészen barátkozó a kislány, lesznek még veszélyes alkalmai, hisz nincs a homlokunkra írva, ki vadász és ki nem az. Itt nem csak a vámpír sok.
Azt mondta túléli, és el is hittem. Főleg mert verbénába még nem halt bele vámpír, meg mert a véremből sem ivott sokat. Az előtte kapott verbéna pedig már nem hatna olyan erősen hogy baja legyen. Nyilván kiheveri. Ami azt hiszem erősen jelzi, hogy oda kell figyelnem, mert nem kéne még vele lennem, amikor már visszanyeri a teljes erejét. Mára talán már eleget vadásztam erre az egy nőre. Főleg hogy szemlátomást... nem akarom megölni. Ebből adódóan pedig reméltem hogy Ő sem engem.
- Ahogy érzed - bólintottam, s követtem a pillantását, az összetört villanykörte maradványaira. - Rá se ránts. Nem az enyém a hely. Én csak használni akartam. Egy mínusz körte már nem oszt és nem szoroz, úgyis elhagyatott a hely, nem hiszem hogy bárkinek hiányozna - néztem körbe a leharcolt falakon. - Ha pedig én jönnék még vissza ide, vannak még itt ilyen helyiségek mint ez - böktem a baloldali fal felé, jelezve hogy arra még vannak további "szobák".
Az arckifejezésemet illetően, nem tudtam és nem is biztos hogy akarom tudni mit látott az arcomon. Már így is olyan volt ez az este, hogy nem ismertem rá önmagamra. Ha ennek vége, sürgősen ki kell nyírnom valakit, mert még a végén elpuhultnak titulálnak. Ha nem öltem volna meg ma már két vámpírt, most aggódnék. Habár így is aggódom, mióta ide érkeztem, Clarissa a második vámpír aki megmenekül a karómtól. Nem lesz ez így jó, valahogy meg kell ezt a dolgot gátolnom magamban, bármi is ez.
Elnevettem magam mikor elnézést kért a csókért. Ha utána nem varázsolt volna, ez megint csak egy ok lenne az aggódásra nekem.
- Semmi gond, nem fájt - ironizáltam, egy halvány mosoly kíséretében., amit viszont aztán gyorsan le is vakartam magamról. - Na és... ha utána arra akartál ösztönözni hogy megöljelek, miért mutattad meg a múltad? Az ember azt hinné, ezzel akartál rávenni hogy megkíméljelek, de... az utána következő szavaid az ellenkezőjének tűntek. Te vagy a második vámpír életemben akit megkíméltem vadászat közben, pedig kértétek hogy öljelek meg, szóval nem tudom miért élsz még, de azt sem tudom, Te tulajdonképp melyiket akartad? - néztem Rá merőn, és komolyan reméltem hogy legalább Ő tudja a saját tettei miértjét, ha már én nem tudtam az enyéimet.

- Nem szándékozom elmenni. Van még itt dolgom - bólintottam sejtelmesen. - Nem hiszed el, hogy elbánnék velük, hmm? - kacsintottam rá felnevetve.
- Ügyes húzás. Nem is rossz. Lehet, nekem se ártana beszereznem egy ilyen helyet. Csak a biztonság kedvéért! - körbetekintettem, és valóban... hátborzongató. Az ember, vagy jelen esetben egy vámpírvadász biztos egy gyönyörű hasznos és számtalan lehetőséget tartalmazó helységet látott. Én csak a kínt, ami itt lejátszódhat. A kínt, aminek kicsit én is részese lettem.
"Nem fájt." Na ezt szépen megkaptam. Most röhögnöm, vagy elszégyellnem kellene magam? Az elsőnél maradtam. A következő kérdés pedig szöget ütött agyamban. Pár másodpercig elgondolkodó arckifejezéssel hallgattam. És gondolkodtam, vagyis próbáltam.
- Az ember rosszul hinné... Addig a percig kételyek nélkül küzdöttem. Valahogy úgy éreztem, hogy kell élnem, mert nem lehet... Egyszerűen nem lehet, hogy nekem ennyi volt. Ennyi jutott, és vége. Kell, hogy legyen számomra még kártyalap. Nem eshetek ki ilyen könnyen a játékból! Aztán ... valahogy sikerült rádöbbentened, hogy az én életem miért is elfuserált, lehetetlen küzdelem. Mintha a sorsom már meglenne írva, én pedig az ellen küzdenék. Feleslegesen - ezek a szavak kimondva jobban fájtak, mint hittem volna. Persze, az előbuggyanó könnycseppek itt se maradhattak el. Remek. Még szarabbul érzem magam.
- Ideje mennem - suttogtam, és térdemre támaszkodva felegyenesedtem.
- Te pedig, vigyázz a jóhíredre! Nem venném a szívemre, ha elrontottam volna valamit benned... - mosolyodtam el, majd szakadt ingére terelődött figyelmem.
- Egy villanykörte, és egy új ing. Feljegyezve. Majd küldöm postán.
- És, ha nem találkoznánk többet, akkor az önsajnálatba merülve valószínűleg öngyilkos lettem- biccentettem párat, és megvártam, ahogy ő is talpra áll.

- Nem, valóban nem hiszem. De ha maradsz, lesz kin gyakorolnod - vigyorodtam el, de azért természetesen egy esetleges összecsapásban a "fajtársamnak" drukkolnék, nem Clarissának. Azért az helyzetet ENNYIRE nem rúgom fel, hogy még ezt a hihetetlen pálfordulást is magamra húzzam. Azt hiszem ezer évnek kéne eltelnie hogy ilyet összehozzak.
- Jó a környék, sok efféle hely van az erdőben. Sétálgass kicsit, biztos találsz. Itt igazi turizmusa van az eldugott zugoknak - kacsintottam Rá. Kiéreztem ugyan a szavaiból némi szemrehányást, vagy... nem is tudom, arra hajazó kifejezést. De hát ami igaz az igaz, ezekben mindig jók voltunk. Sok az elhagyatott rom, pince, és egyéb építmény az erdőben. Elég hosszan visszanyúl a múltunk a környéken, sok helyütt vannak elfeledett épületek. Amik a magamfajtának hasznosak voltak.
Egyre kevésbé tudtam viszont eldönteni mit gondoljak. Megkíméltem ezt a nőt. Él. Miért? Ha nem vámpír lenne, akkor bánnám, sajnálnám az életét, meg hogy ilyen érzéseket okoztam neki. De Ő vámpír. Félig, de akkor is. Vagyis az ellenségem. És ennek megfelelően ellenségként kellene kezelnem. Megölnöm. Vagy ha azt nem is, de nem édelegni itt vele, és beszélgetni. Nem tudtam hogyan váltott ki belőlem ilyesfajta reakciókat, mégis megtette valamiképpen.
- Na jó... - sóhajtottam, s hirtelen sokkalta öregebbnek éreztem magam, mint amilyen voltam. De teljes testemmel szembefordultam Clarissával, úgy néztem a szemeibe. - Figyelj rám jól, mert nem sűrűn hallani tőlem ilyeneket. A te életed nem elfuserált, és nem is lehetetlen küzdelem. Mint azt látod, még élsz. A sorsodat sem írták még meg, vagy ha igen, akkor ma meg kellett volna halnod, viszont ezt sikeresen átírták, ugyancsak azért, mert lásd, még mindig élsz. A küzdelem nagyon helyes. Az az élőlény aki nem küzd már semmiért az nem is élő. Pedig te egész idáig erősen bizonygattad nekem, hogy ártatlan és élő ember vagy. Ugyancsak elmondom erre is, hogy még élsz, azaz nem volt felesleges. Valahogy sikerrel jártál. Nem tudom hogyan, miképp, vagy miért. Mégis összejött - tartottam egy rám egyáltalán nem jellemző hegyi beszédet. Igen erősen elütött a tőlem megszokottól, de még attól is amit rendszerint gondoltam. Minden mostani szavam és cselekedetem olyan volt mintha más mondaná nem is én. Ahogy az is, amikor odanyúltam az arcához, és letöröltem a kibuggyanó könnyeit. Egy cseppnyi magyarázatot sem találtam magamban ezekre.
- És most... ha menni akarsz, nem tartalak vissza - álltam fel én is vele együtt, mikor azt mondta megy. Valahol mélyen örültem is ennek, mert féltem, ha folytatnánk, olyat tennék, hogy magam is elborzadnék.
Az ingemre néztem, ami tényleg jól nézett ki, mintha csak egy vadmacskával találkoztam volna, nem egy... nővel.
- Na jó, inget vehetsz, mert ez egy jó ing volt - feleltem némi "halálos komolysággal". Mondjuk nem tartottam én igényt tőle új ingre, de a szöveg komoly volt, és ez egy jó darab.
- Ezt azért, hogy ne légy öngyilkos - emeltem az ég felé a tekintetem, s közelebb lépve Őhozzá, két kezem közé fogtam az arcát, majd ezúttal én voltam az aki Őt megcsókolta. Lassan, de hosszan, kiélvezve a tudatlan percet, hogy nem tudatos az agyamban, ez vámpír, nem pedig egy csinos nő.

- Úgy legyen- helyeseltem, majd kissé belegondoltam. Vagy ő vérprofi, vagy bármelyik vadász fél perc alatt végezne velem. Nem sok reményt fűzök magamhoz a továbbiakban. Helyeslően bólogattam, mikor felsorakoztatta, hogy merre és milyen helyeket találok errefelé. Ha mást nem, de legalább most már tudom, hogy mely helyek azok, melyet jobb lesz elkerülni. Nagy ívben.
Aztán elöntöttek szavai. Hideg zuhany. Olyanokat mondott, mely nem csak , ha az ő szájából hallom, de ha saját magamétól , akkor is megkérdőjelezem. Bátorított, helyre rázott. Még bőven emésztettem szavait, mikor folytatta, és folytatta. Szemeim előtt lebegő kérdőjelek háromszorosukra növekedtek.
- Szerintem most úgy lesz a legjobb - válaszoltam határozottan.
- Feltétlen. Ingre szükség van, öltöztet. Báár... ahogy elnézem, ing nélkül sem utolsó a látvány - igen, ez az a Clarissa, aki nem tántorodik el egy kis szójátéktól egy vámpírvadásszal. Ez az, akit talán még kedvelek is.
A következő lépése egyenesen sokkolt. Először "most mi van?" érzésem támadt... Megcsókolt. Engem. Ő. Mi, együtt. Egy órával ezelőtt bárkinek a képébe röhögtem volna, ha ezt állítja. Most pedig? Olyan természetesnek tűnt az egész. Ez röhejes. Röhejesen tökéletes. Ajkaink egymáshoz tapadtak, és lassan lágyan csókolt. Mintha mindketten kicserélődtünk volna. Miután ajkaink elváltak egymástól, szemeiben kerestem a magyarázatot. De nem vártam el, tudtam, hogy nincs mit elvárnom. Ő se érti, én se értem, egyikünk se érti. Nem firtattam, de lábam földbe gyökerezett. Szám apró félmosolyra húzódott, közelebb léptem és átöleltem.
- Tényleg jobb lesz most elmennem, úgy hiszem - suttogtam alig hallhatóan fülébe.

Ha nem vámpír lett volna, komolyan megkedvelem a csajt. A végén még lehet Ő kezdene ki velem? Hát ez gyönyörű... No nem volt ellenemre ha a nőknek tetszett a látványom, de hogy egy "majdnem áldozatomtól..." hát ez megért volna egy misét.
Jobban esett a megcsókolása mint vártam. És kellemesebb is volt mint vártam. Egy órája még leszúrtam volna a felajánlásért is, most meg én csókolom meg ezt a... vámpírt. Pedig én nem is ittam szinte semmit. Ez abszurd volt. Mégis ott és akkor, abban a helyzetben kifejezetten jó érzés volt, és... csábító, hogy megcsókoltam. És ez döbbenet volt.
Talán ezért is lettem olyan kába, mikor szétváltunk. Valószínűleg ezért volt hogy hagytam, hogy átöleljen, SŐT mi több, a kezeim felemelkedtek, és viszonozták, amint a derekára köré siklottak egy pillanatra.
- Azt hiszem ebben egyetértek. Amilyen őrült állapotomban vagyok jelenleg, a végén még elfelejteném hogy vámpír vagy, és... - Nem fejeztem be a mondatot. De sóhajtottam, és adtam egy csókot az arcára.
- Ha nem lenne ilyen groteszk a helyzet az én világom tekintetében, megköszönném a kalandos estét, de elég különös és durva kifejezés lenne. Főleg hogy a megölésedre készültem - simult végig a kezem a derekán, amint elhúzódtam tőle. - De ha akarod, elviszlek, gondolom mind a ketten a városba megyünk. Gyalog elég messze van innen minden - kacsintottam Rá, miközben odébb sétáltam, és összeszedtem a holmimat, amit nem akartam hátrahagyni. - Vagy inkább vámpírosan elszelelsz? - legyintettem a kezemmel, érzékeltetve a vámpírok villámgyors közlekedési stílusát.

- Vámpír és boszorkány-sóhajtottam. - De,ha lehet, ez maradjon köztünk. Nem szeretnék vitrinbe kerülni és holmi turisztikai látványossággá válni. Tényleg ennyire ritkák lennénk, hmm? - jelen esetben szakértőbbnek láttam ebben őt, mint magamat, pedig én vagyok ennek "az áldozata".
Miután elváltunk, arrébb léptem, és ruhámat simítgattam.
- A végén még elfelejtem, hogy egy vámpírvadász vagy! - kacsintottam rá.
- Jobb lesz, ha egyedül megyek. Érdekes egy napunk volt, van mit átgondolni - válaszoltam, és gyors ötlettől vezérelve nyomtam arcára egy puszit, és "elszeleltem". Hamarosan egy aprócska cetlit fog találni zsebében. Egyik oldalán ez áll: "a telefonszámom:". Másik oldalán: "Miután összeszedted magad, várni fogom, hogy megkeress. Jó vadász lévén nem hiszem, hogy szükséged lenne a számomra. Még egy kacsintós smile-t melléfirkantottam. Már csak rajta áll, hogy felkeres-e, vagy sem. Most pedig rajtam áll, hogy eldöntsem akarom- e, hogy felkeressen, vagy sem... Mi a fene történt velünk? Mi volt ez az egész? És miért van olyan sejtésem, hogy válaszokat nem kapok kérdéseimre?

Folyt.: játszótér

- Vámpír és boszorkány - ismételtem. Még mindig nem tudtam ezt hova tenni. Ismertem Lamiát, és "ismertem" sok vámpírt, de hogy létezzen keverék is... sose gondoltam volna. Hátborzongató volt a tény, egy magamfajtának. - Oké, nem mondom el senkinek - vigyorogtam, de gondolatban hozzátettem hogy amíg nem találkozok olyannal aki szakértőbb a témában. - És hát nem tudom. Pályafutásom alatt, ami volt már pár év, még sose találkoztam ilyesmivel. Ismerek boszorkányt és sok vámpírral volt már dolgom, de nem hittem volna hogy létezhet átfedés a két faj közt. Ha sokan lennétek, ennek már biztos híre ment volna az én "társaim" közt, hisz egy varázsolni tudó vámpírra vadászni mint azt ma én is megtapasztalhattam, egészen más, mint egy simára - néztem végig az ingemen, kezemmel is rá bökve, illusztrálás gyanánt.
- Uh, ne sérts meg - viccelődtem, úgy téve mintha halálosan sértene amit mond. - Egy Gilbertet ilyen szégyen nem érhet, hogy ne ismerjék fel bennünk a vadászt - vigyorogtam, mintha nem is én lettem volna, aki nemrég ugyancsak nem hitte el, hogy Cassidy vadász lehet.
- Ahogy gondolod, az nekem sem fog ártani - bólogattam, majd ahogy eltűnt a szemem elől, fogtam magam, és elindultam hazafelé. Hosszú nap, jó lesz kipihenni. És NEM gondolkodni a történteken, mert még a végén belecsavarodok az elpuhulásomba.

(folyt. köv. Gilbert ház)

Claudia

[Erin háza]

Mikor eljöttem Erintől és cetlit hagytam ismét éhes lettem, gondoltam elmegyek és megtámadok valakit. Hál istenek erdő fele vettem az irányt és a börtönöknél megtaláltam egy túrázót.
-Ne sikíts nem fog fájni-Mondtam a szemébe meredve majd nyakán haraptam őt. A vére isteni volt még többet akartam ezért még erősebben szorítottam és szívtam a férfi már nem kapálózott egyre jobban éreztem, hogy haldoklik. Neszt hallottam mögülem, de nem foglalkoztam vele, hiszen a vámpír vadász óta aki teletömött engem vasfűvel és karóval azóta nem ettem. El engedtem a férfi élettelen testét ami a földre zuhant és meg fordulva egy lányt pillantottam meg.
-Te ki vagy?-Kérdeztem tőle aki meglehetősen rémültnek látszott nem is csodálom. Megtöröltem a szám és mosolyogtam rá.

Danielle

A nő háttal állt nekem és egy ernyedt férfi testet tartott a kezében, közben a torkára hajolva szívta a vérét. Rémületemben megdermedtem, még a lélegzetem is elakadt. A fejemben egy hang azt kiabálta, hogy 'Fuss, menekülj!', azonban tudtam, hogy nem jutnék messzire. A vámpír már biztos meghallotta a lépteimet és hiába próbálnék elmenekülni, egy pillanat se kell neki, hogy utolérjen.
Ebben a félelmetes helyzetben semmi értelmesre nem tudtam gondolni, csak bámultam a nőt, aki minden egyes kortynál élvezettel felnyögött, míg végül felemelte a fejét és egy nagyot sóhajtott. Ledobta a férfi halott testét és lassan felém fordult. Rám mosolygott, és letörölte a vért a szájáról, majd azt kérdezte ki vagyok. Ebben a helyzetben nem tudtam a kérdésre koncentrálni. Közelebb voltam a célomhoz, most mégis rettegtem.
Abszurd gondolat szökött a fejembe. Örülnöm kéne, hogy találtam egy vámpírt! - bizonygatta az elmebeteg, kutató énem. - Már első nap ide kellett volna jönnöm, micsoda hülye vagyok! Egy hete koslatok Mistyc Falls-ban. Mégis mire vártam? Hogy majd szembesétál velem a plázában egy vámpír, bemutatkozik vagy esetleg tálcán kínálja magát?!
- Claudia Miller vagyok. - kihúztam magam és próbáltam megszüntetni a hangom remegését. Keményen, mosoly nélkül néztem vissza rá. - És azt hiszem téged kereslek.

Engem keres egy rémült kislány. Élveztem a helyzetem, hallottam ahogy ereiben lüktet a vér és ahogy a szíve hevesen ver mikor rám pillant.
-Engem nem hinném.-Termettem előtte vámpír tempóban és arcát simítottam.
-Nem félsz?-Kérdeztem ezt az értelmetlen kérdést. Biztos tele van vasfűvel ha tudja ki vagyok.
-Mit keresel itt válaszolj!-parancsoltam rá és eltűrtem egyik hajtincsét.

A hangja hallatán megint elkezdtem remegni. Egy pillanatra már azon gondolkodtam, hogy vajon lassan fog megölni és fájdalommentesen vagy élvezi ha az áldozata szenved. Első ránézésre a második gondolat tűnt valószerűbbnek.
- Él... - kezdtem el beszélni, de a rémülettől elcsuklott a hangom. Erőt kell vennem magamon! Végülis ha elég gyors vagyok és alábbhagy a remegésem, akkor meg tudom védeni magam. Inni nem tud belőlem, mert vasfű van a szervezetemben és egy hegyezett fakaró van a pulóverem alkar részén. Ezekből a gondolatokból vettem erőt és újrakezdtem a mondatom. - Élnek más vámpírok a városban?

Felnevettem nagyon hangosan, majd el távolodtam tőle egy kicsit.
-Nem hallottál Mystic Fallsról?-Forgattam a szemeim és fel s alá kezdtem járkálni.
-Tele van velük a város. Vérfarkasok, Hibridek, boszorkányok-Álltam meg és csípőre tettem a kezemet.
-Mit akarsz tőlem?-Mondtam lenyalva a vért az ajkaimról. A lány szíve még hevesebben vert ahogy sorolni kezdtem a dolgokat. Hogy lehet, hogy nem tud ezekről a dolgokról?

Vérfarkasok? Hibridek? Boszorkányok? Eddig azt hittem, hogy mindent tudok erről a városról. Londonban rengeteget tanulmányoztam, az édesanyám naplóját, feljegyzéseit, kutatási anyagait, de szó sem volt ezekről a lényekről.
- Hibridek?! - kérdeztem vissza. Kíváncsiságom felülkerekedett a félelmemen. Hallani akartam mindent, meg akartam tudni, hogy miket beszél ez a nő, mert tudtam, hogy igazat mond és többet is ki tudok szedni belőle.
- Mesélj róluk! - kértem. - Én eddig csak vámpírokról hallottam.

-Ostoba liba!-Nevettem a szemébe.
-Mi vagyok én történész, hogy itt meséljek neked? Vámpírok és vérfarkasok a többire már rá jössz magad!- Mondtam, majd ismét elötte termettem.
-Elég ebből!-Mélyesztettem a fogaim a lány nyakába nem telt bele 3 szippantásba és éreztem a vasfüvet ellöktem magamtól.
-Ügyes!-Dicsértem meg a tudásáért. Majd oda mentem a hullámhoz amit nem rég ettem meg és próbáltam még a vérét keresni, de nem volt elég nagyon le gyengültem és féltem így bármikor belém döfhet egy karót is.

A fejem sajgott, miután bevertem a kemény talajba és rettenetesen megszédültem. Éreztem, hogy forró folyadék csöpög le a nyakamról és egy pillanatig a vadonatúj Gucci sálamat sajnáltam meg.
Kellett pár pillanat, amíg összeszedtem magam és nem csak foltokat láttam. A nő most visszament az előző áldozatához és, mintha még inni akart volna belőle. Én feltornáztam magam ülőhelyzetbe és a két kezem közé fogtam a fejem. Iszonyúan fájt.
- Mi rosszat mondtam? - kérdeztem a fejemet tapogatva, sérülést kutatva.
- Csak azt kérem mesélj róluk! Tudnom kell. - a könnyeim halkan potyogtak. - Utána megölhetsz. - jelentettem ki, de természetesen nem gondoltam komolyan. Reménykedtem, hogy lesz egy pillanat, amikor tudom használni a karót, amivel legyöngítem, aztán leveszem a táskám és telefőhetem vasfűvel.

Egyre jobban kezdet idegesíteni ez a buta kislány. Mi rosszat mondott? Mit faggatt engem egy felsőbb lényt?
-Nem vagyok a lexikonod édes-Kacsintottam rá és idegeségemben a fába ütöttem ami be horpadt.
-Mit akarsz még?-Mondtam legyengülve közelebb menve ekkor a hasamba döfte a karót.

- Válaszokat. - mondtam, miután a jelenlévő összes erőmmel a hasába szúrtam a karót és hátralöktem.
Villámgyorsan lekanyarítottam a táskát a vállamról és kivettem egy injekciót, majd mellétérdeltem és beleszúrtam az oldalába. Rendkívül büszke voltam magamra, de így is remegtem a félelemtől. Leterítettem egy vámpírt! Leterítettem egy vámpírt! Így ujjongtam magamban, és nem akartam arra gondolni, mi lesz, ha ő jobban lesz. egyértelműen ki leszek nyiffantva.
- Nem hagyhatom, hogy elmenj vagy akármi. - motyogtam és újabb injekció után kutattam a táskámba.
- Egy hete keresek egy vámpírt ebben a városban, pedig elvileg tele van velük minden. - hadartam és úgy remegett a kezem, hogy alig bírtam tartani a következő verbénás adagot. Egyáltalán mikor kell beadnom a következőt? Nem akarom, hogy elájuljon, de nem is hagyhatom, hogy megint felerősödjön.
- Mondj el mindent! - utasítottam. - Mik azok a hibridek?