/Park/

Nem értettem mi történik körülöttem, hiszen olyan gyorsan pörögtek az események, hogy képtelen voltam felfogni a dolgokat... az egyik percben még a parkban voltam és egy idegennel beszélgettem, mint kiderült angyallal(tessék??), mikor hirtelen valaki hátulról megragadott, később kiderült hogy egy démon(mi van??) és arra kényszerített, hogy tartsak vele. Egészen valami börtöncelláig húzott, miközben én csak üvöltöttem és kiálltottam, hogy eresszem már el, de ő mintha meg se hallotta volna. Nagyon zavart a dolog, de kénytelen voltam vele menni... egészen addig, míg meg nem álltunk.. Aztán hirtelen megvágta a kezemet és lelökött a földre, dee legalább elengedett és én futni kezdtem egyenesen a kijárat felé. Mikor már majdnem kint voltam, valami visszatartott.. nem hagyhatom itt azt az angyalsrácot. Végülis miattam került ebbe a helyzetbe... vagy éppen hogy fordítva történt?? De mit tehetnék én, egy tündér egy démon ellen?? Semmit, de mégsem akartam így itt hagyni.. végülis visszalopakodtam, majd távolról kezdtem el szemlélni az eseményeket. Legnagyobb döbbenetemre az angyal egy tűzkarikába volt zárva, ahonnan sehogy sem lehetett kijutni. Hallgattam, hogy miket beszélnek és közben azon morfondíroztam, mit is tehetnék.. és reménykedtem benne, hogy meglapulhatok és nem fognak kiszúrni és felnyársalni. Mert abból az ijesztő kinézetű ürgéből bármi kitelik..

Sokszor vájtam a húsába a tőrt és övöltése éltett.Láttam a hitet az arcán még imádja az "istenét",ha úgy szeretné őt akkor nem hagyná,hogy baja esne.
-Tudod,nem hallgattatnak meg az imáid.Láttad már egyáltalán...nem?..-válaszoltam helyette.
-Akkor miért hiszed,hogy megmenti majd a segged?-viccelődtem majd arcát hirtelen suhintással megvágtam.
-Mond el amit tudni kell a mennyről!MOST-kiáltottam vele.

-Urunk igenis létezik és segíteni fog rajtam. mondtam ezt már vért köhögve fel, de már magam is kételkedtem a létezésében, egyre biztosabbá vált, hogy csak hagy meghalni.
-NEM MONDOK SEMMIT! üvöltöttem rá és erre a pillanatra agyal szemeim kivillantak majd vissza is változtak, rettentő dühös lettem de nem tehettem semmit míg a körben voltam. Csak álltam sebeimet fogva és elmondtam utolsó imámat, már nem hittem hogy bárki is segít, nem is tették, cserben hagytak....gondoltam ezt eléggé lehangolódva, a démon meg csak nevetett rajtam.
-Ölj meg! Tőlem nem fogsz megtudni semmit! Ők cserbenhagytak, de én sosem árulnám el testvéreim. mondta neki felkiáltva de eléggé elszomorodva, évezredeken át szolgáltam és ennyit érek neki? gondoltam ezt hitemet már teljesen elveszítve urunk iránt.

Csak álltam ott tétlenül és figyeltem, mi történik.. a testem minden porcikája meg akart mozdulni és tenni valamit, ami az angyal hasznára válhat, míg az agyam mindenféleképpen ellenezte az ötletet. Hallgattam, ahogy vívódik és szenved, már-már a hideg futkosott a hátamon a hallott szavaktól, mégsem tudtam megmozdulni. Mintha gyökeret vert volna a lábam azokban a percekben. Végighallgattam mindent ami a két férfi között történt, de még ezek után is csak nehezen tudtam elhinni, hogy ez igaz! Egy angyallal beszélgettem pár perccel ezelőtt... és egy démon meg megtámadott és idáig ráncigált... Uramatyám, miféle lények élnek még a városban?? Vagy jobb amíg nem tudom? Ott toporzékoltam egy helyben mint egy idióta, várva a sültgalambra, vagy a szentlélekre, magam sem tudom mire, miközben az agyam folyton a hallottakon kattogott..

Teljesen kihozott a sodromból!Ordítása csak erőt adott gondoltam nem fog elmondani semmit egy állom világban él ahol az úgy nevezett istene nem fog rajta segíteni én is hívő ember voltam átváltozásom előtt,de rajtam se segített pedig én testvéremet mentettem meg.
-Úgy is lesz.-Szóltam hozzá majd léptem be óvatlanul is a közbe közelebb léptem és már szúrtam volna bele,de tudtam átver és meg is tette.

Tudtam, hogy a démonok heves természetűek és könnyű őket feldühíteni. Amikor bevált a tervem és behajolt, megragadtam és a tűz gyűrűre dobtam, ezzel megszakadt a kör, én pedig ki tudtam lépni belőle, nem tudtam eltűnni mivel a sok kínzás teljesen legyengített, de amikor visszafordultam, hogy kapjon az erőmből ami maradt, már nem volt ott. A tűz azért elég jól megégette és elmenekül, majd csak kisétáltam onnan csupa véresen. Tudtam, hogy többé nem mehetek fel a mennybe, ez a cserbenhagyás teljesen megváltoztatott, a hitem megtört isten felé, már nem teljesítem a parancsait többé, most legalábbis ezt akarom. Ez egyfajta felszabadulás érzést keltett bennem, mostantól senki nem mondja meg mit és, hogy csináljak...többé már nem. Ezentúl a magam ura vagyok...!

[Folyt valahol]

Az események ezuttal még gyorsabban zajlottak le, míg a démon meg akarta őlni az angyalt, ő ravaszul kicselezte és elérte, hogy a kőr is megszakadjon és a démon is felszívódjon. Én pedig legszívesebben ott helyben felszívódtam volna. De, helyette csak előjöttem a rejtekhelyemről is teljesen összezavarodva néztem körbe, az üres helységre, ahol az imént még kemény harcok folytak. Semmit sem értettem az egészből, hiába voltam szemtanúja az előbb történteknek, mégsem tudtam felfogni az eseményeket. Démon.. angyal.. imák.. menny.. Gyorsan megrázam a fejemet és szinte futva hagytam el az ilyesztő börtöncellát.

/Hotel/

Látva őt ugyan abban a helyzetben mint nem rég én voltam nagy örömmel töltött el. Alig vártam, hogy nekikezdjek a megtorlásnak.
-Na most én jövök. gonosz mosollyal az arcomon mondtam neki majd, megfogtam a szenteltvizes üveget és leöltöttem vele, láttam ahogy égeti és hallottam ahogy üvöltözik tőle, ekkor gonoszan felnevettem.
-Már nem vagyok ugyan az akivel az nemrég úgy elbántál. mondtam neki szintén nevetve és megfogtam a sós edényt és szájába öntöttem az egészet, ez szintén égetően hatott rá és elkezdett tőle fuldokolni.

A szentelt víz csak úgy égette a bőrőm üvöltöttem a fájdalomtól,de mégis mosolyogtam.
-Nocsak nocsak az angyalka bekeményít, a fönti haverod már nem szeret?-Néztem rá Démoni szemekkel, hiszen a fájdalom ezt hozta ki belőlem.
-Nem szégyelld magad, hogy egy bájos lány mellől rángatsz el engem?-ciccegtem neki majd rekettes hangon nevettem.
-Ölj meg amit csak akarsz csak ,hogy tudd nem is érdemes úgy élnem, hogy testvéremért áldoztam magam aki, mint kiderült egy Démon.-ordítottam rá.

-Igen, az is el fog majd jönni, de előbb még kicsit eljátszadozom veled ahogy te tetted. mondtam neki felnevetve majd megfogtam a démon ölő kést ami egy elég ritka darab és végighúztam a mellkasán, ekkor szintén üvöltözött, de ez nekem nem volt elég, azt akartam, hogy szenvedjem. Megfogtam egy fecskendőt, egy kis szenteltvízzel töltöttem meg majd belenyomtam a karjába, belülről kezdte égetni, hangosabban kezdett üvöltözni, közben én csak nevettem.
-Még mindig olyan keménynek hiszed magad? kérdeztem gonosz mosollyal az arcomon, majd Megfogtam a kést és a hasába szúrtam.

-Mi az hogy!-mondtam sziszegve és kezem ökölbe szorítva.A kín elviselhetetlen volt,de nem hatot meg a halál, ha meghalok hát haljak meg már rég nem voltam élő teremtmény.
-tett amit tenned kell szépfiú-Nevettem fel, majd ordítottam egyet a fájdalomtól,de közben hangossan nevettem, mint valami elme gyógyintézetből szabadul elmebeteg úgy nézhettem ki. Vajon mi lesz most megöl? Tegye úgy is elviselhetetlen volt nekem az a tudat amiért meghaltam az angyali lány már démon bőrben van.

-Hát rendben. kihúztam belőle a tőrt leöltöttem szenteltvízzel és sóval, majd végighúztam az arcán, ez után újra belenyomtam egy fecskendő szenteltvizet, de még mindig nevetett, bár látszott az arcán, hogy eszméleten nagy kínokat él át. Már elegem volt, bármennyire is próbálta tettetni, hogy ő még kemény, már látszott rajta a kínzásom eredménye és nem tudta elrejteni, hogy igazából mennyire szenved.
-Szerintem én elvégeztem az első felét ami járt. Most pedig megöllek. mondtam ez teljes komolysággal, a szemeim kéken kezdtek világítani, kivillantak szárnyaim is és a fényem beragyogta az egész épületet, majd kezemet felé tartva készen álltam végezni vele.

-hajrá!-Itt a vég meghaltam gondoltam erre miközben tovább kinzott engem ordítottam,de erősnek mutattam magam miközben kikötözve ültem ott.A ragyogás a szememet bánta.A kés a kezében csillogott és kezdtem félni, de tudtam, ha most meg is hallok akkor legalább egy démonnal kevesebb!Ekkor megváltást láttam hiszen megjelent a testvérem.

(grill)

Amit tudomást szereztem testvérem hon létéről azonnal oda siettem és tudtam kivel va és hol láttam miként Castiel az angyal megölni készül éppen a bátyámat.
-Helló!-Mondtam démon szemekkel majd belerúgtam és a falnak vágodott nem sokat használt így a csizmámból előkaptam egy kést ami az angyalok kése volt. Felé hajítottam és a vállába szurodott amitől a falnak löködött ismét így testvéremhez siettem aki egy pentagrammában volt bele ütöttem a földbe így a lánc megszakadt felsegítettem a tesóm aki a kése miatt rikácsolt.
-Nyugi majd visszakapod!-nevettem és gyorsan eltüntünk onnan.

(pokol)

Már majdnem végeztem vele amikor megjelent az a lány akivel még a Grillben találkoztam, vele kezdődött ez az egész, miatta jött létre ez a viszály Lee és köztem. Amikor a falhoz lökött meglepődtem de rögtön elindultam feléjük, majd belém dobta a kést ami nagyon fájt, de amire kihúztam és újra észbe kaptam ők már eltűntek. Nem éreztem a jelenlétüket ezért rögtön gondoltam, hogy a pokolba menekültek. Hát igen ilyenek ez a démonok gyáva és undorító lények. Végül is már a bosszúvágyam eltűnt, mivel sokszorosan visszakapta azokat a kínokat amit én és az az egy biztos, hogy a szenteltvíz nem fog egyhamar kiürülni a ereiből és a teste többi részéből, szóval ezeket a kínokat még egy ideig viselnie kell. Majd eltűntem a helyről és a lakásomban jelentem meg, már vártam, hogy újra tévézhessek, szóval leültem és elkezdtem nézni.

[Hotel]

Mikor meg mentett a testvérem csalódtam hiszen már örültem a halálnak.
-Hé a törőm!-Nyilván kicsente a zsebemből , gondoltam majd vissza szerzem. El menekültünk és Castiel remélhetően feladta.

[Folyt.Valahol]

(Lockwood birtok)

A kocsival az erdőbe hajtottam. Tudtam, hogy van itt valahol egy régi "börtönépület", hogy úgy mondjam. Jártam már itt régebben, hasonló okból, szóval tudtam már, hogy alkalmas a játékra. Leparkoltam, a bejárattól nem túl messze, és kiemeltem a csomagtartóba fektetett nőt. Könnyű volt, súlyát tekintve akár egy tollpihe az alélt test. ha nem tudnám az igazat, nem is hinném hogy vámpír. Ki hinné ugyan el a "normális világban" hogy egy ilyen szép, fiatalnak tűnő, kedvesnek kinéző, gyöngének kinéző nő... igazából vérszomjas démon? Hmm... valószínűleg senki.
Na de nem is a filozofálgatás volt a feladatom, hanem a szórakozás, és a tanulás. Na meg a munka, hisz mindig a munka az első. A hullákat sitty-sutty elföldeltem egy közeli fa tövében, nem problémáztam velük sokáig, majd levittem a lányt a lépcsőkön, és betértem vele az első alkalmasnak tűnő helyiségbe, ahol egy szék állt a sötét szoba közepén, melybe ültettem a mozdulatlan alakot. Azután felsétáltam vissza a kocsihoz, hogy elhozzak pár holmit, amik biztosan jó szolgálatot tesznek majd nekem. Többek közt, először is egy-egy köteg verbénával átitatott kötelet, melyekkel aztán a szék karfájához és elülső lábaihoz kötöztem Clarissa végtagjait. Amikor ezzel megvoltam, leültem szépen a szemközti fal tövébe egy pokrócra, és onnét figyeltem míg vártam. Reméltem hogy nem lesz túl sokáig kiütve a tiszafától, de... végülis ráérek várni, nincs randim. Vagy ha mégis sokáig játszik Csipkerózsikát, hát majd legfeljebb visszanézek a buliba még egy játszótársárt - gondoltam magamban vigyorogva, és vártam.

(bálterem)
Sötétség. Az egyetlen, amit láttam. Amit éreztem az pedig nem más, mint üresség. Olyan önkívületi állapotba kerültem, ami nem egy szimpla ájulás volt . Hiszen ott voltam én is, tudat alatt. Mintha egy sötét verem vet volna körül. Egyedül. Így is éreztem magam, egyedül. Zavarodottan... és félve. Féltem. Az ismeretlen tátongott előttem. Olyan idegen érzések kavarodtak bennem, melyet felfogni sem voltam képes. Egyik pillanatban még a bálteremben táncoltam. Élveztem a zenét, a társaságot. És aztán.... Olyan történt, amire nem voltam felkészülve. Elvesztettem a látásom, a hallásom. Émelyítő érzés uralkodott rajtam, és összeestem. A karjaiba. Onnantól se kép, se hang. Néhány hangfoszlányt, esetleg foltokat megragadtam. Motor zaja hasított fülemben, és egy hang. Egy férfias mély hang. John. John Gilbert. De miért? Mit ártottam neki? Kinek ártottam én egyáltalán? Mit tettem? Testem minden egyes porcikája üvöltött a félelemtől. Sok idő elteltével viszont más oka is volt az üvöltésnek. Még mindig teljes sötétség vett körül. De a sötétség megtelt tartalommal. És az a tartalom keserűség, és mérhetetlen nagy kínzó fájdalommá nőtt. Ordítani akartam, sikítani, menekülni... El sem szabadott volna mennem erre a bálra... Rá kellett volna jönnöm, hogy John veszélyes, hogy csak ártani akar nekem. Beetetett, én meg naivan bíztam benne. Egy újabb eset, mikor rájövök. Ebben a világban csak magadban bízhatsz meg, de a legtöbb esetben a saját döntéseidben is kételyek merülnek fel, ezúttal pedig mások döntéseit kérdőjeleztem meg. Ötletem sincs, hogy ki miért bántana, és mi ez az érzés? Fáj. Mar. Hasít. Éget. Kétségbe vagyok esve! Segítsen már valaki! Vigyen innen! Félek. Nagyon félek.
A látásom talán órák gyötrődésem után először homályos, majd egyre inkább kitisztult. Újra átvettem testem felett az irányítást. Kétségbeesetten kapkodtam a fejem. Majd éreztem. A végtagjaim lekötözve. Verbéna! Torkomból hangos keserves ordítás szakadt fel. Percekig rángatózva próbáltam magam kiszabadítani, de minden egyes mozdulatomnál a kötél tovább sértette bőröm, és húsom kezdte szétmarni. Szenvedek, kegyetlenül. Feladtam. Mindent. Nem tudok tenni ellene, és lehet... lehet, hogy nem is akarok. Megérdemlem. Megérdemlem a halált. A boszorkány énem azóta nyüstöl, mióta beköltözött testembe a szörnyeteg énem. És talán igaza van. Vért kívánok. Minden egyes nap ezzel kelek, ezzel fekszek. Miért? Miért kell nekem ezt átélnem, mit vétettem? Csak apámtól akartam megszabadulni, és ez lett belőlem. Mondja már meg valaki! Miért nem adhatom fel, ha más megteszi? Nekem miért kell küzdenem?? Gyenge vagyok, és elveszett. Egy szörnyeteg. Feladva a küzdést, fejem előrecsuklott, és egy könnycsepp csordult végig arcomon, majd egy következő követte. Tudtam, hogy ott ül John, éreztem anélkül, hogy egy pillantást is vetnék rá. Éreztem megvető vigyorát, elégedett tekintetét. Nem voltam képes mást mondani, csak ezt. Ez az, ami leginkább számított.
- Miért? - hangom halk volt, szinte elcsuklott, remegett, mint én magam.

Nemigen figyeltem, de eltelt egy "kis" idő, mire az én kis madárkám lassan elkezdett ébredezni, és már az első percben produkálta is a műsort. Szabadulni próbált, de szinte éreztem ahogy égeti a bőrét és húsát a verbénás kötél. Hiába is, nagy koponya volt aki erre rájött. Legyünk hálásak neki. Gonosz élvezettel figyeltem, hogy küzd, és szenved. Az első ordítás után megfordult a fejemben hogy szólok neki, a küzdelme felesleges, ám... mivel annyira intenzíven próbálkozott, hát végülis hagytam, hadd csinálja még kicsit. Az úgy úgyis izgalmasabb ha Ő maga adja fel. Az mindig élvezhetőbb, ha nem én állítok le egy vámpírt, hanem Ő maga adja meg magát. Úgy a szenvedés mélyebb, és áthatóbb is, és nekem sincs olyan sok munkám. Könnyebb ha Ő töri meg magát, és nem nekem kell. A megadás fontos pont a halálhoz vezető útjukon.
Amikor abbamaradt a rángatózás, és megláttam előbuggyanó könnyeit, melyeket a következő pillanatban eltakart leomló haja, és az árnyék, melyet arcára vetett. Lassan felemelkedtem. Nem léptem előrébb, nem is csaptam zajt, csak felemelkedtem. Így néztem le Rá, egy gonosz, de nem kevésbé elégedett vigyorral az arcomon. A megadó vámpír... mindig szép látvány.
- Miért? - kérdeztem vissza, és tettem egy lépést feléje. - Ejnye, még nem jöttél rá egyedül? - kérdeztem vissza, és halkan felkacagtam. - Pedig okos lánynak tűntél, kedves Clarissa. A válasz nagyon egyszerű, kedvesem, az ok... nos, az ok, egy igen egyértelmű szó, ami jellemez téged, és a válaszomat is megadja: vámpír. Vámpír vagy, és én, ha még nem jöttél rá esetleg, én pedig vadász. Ti vadásztok ránk, mi vadászunk rátok, és valaki meghal. És ha én vagyok a játékostárs, akkor... általában ti húzzátok a rövidebbet - magyaráztam, miközben elkezdtem őt körbesétálni ültében, alaposan végigmérve meggörnyedt alakját. Mikor mellé értem, kezem végigsimított lekötözött karján, melyet a kötél kisebesített. - Fáj igaz? - kérdeztem a nyilvánvalót. - Jó ha tudod, hogy ez még csak a kezdet... - hajoltam le, és túrtam hátra a haját az arcából, hogy a szemeibe nézzek. Nem túl közelről, de azért nem is messziről, hogy jól lássam, a csillogó íriszeket. - Kár ezért a szép arcért, hogy... csak egy mocskos vámpíré - simított ujjam az orcájára, aztán elléptem mellőle, és újra elé álltam.

A fekete angyal lassan bukott angyallá válik. A szárnya letörött, lehetetlen a továbbrepülés. Csak egy helyben csapkod, és várja a pillanatot, mikor feladva az összes reményt várva a halálra bukik a mélybe.
- Ez a válaszod? Szánalmas vagy! - néztem bátran szemeibe. Tekintetem az övébe fúródott. Álltam tekintetét, majd szemébe köptem. Az ár, amiért engem elrabolt, még csak most fog kifizetődni.
- Semmivel sem vagy jobb, mint én, vagy fajtársaim! - kiáltottam rá, és előbbi elhatározásom- miszerint feladom- kámforrá vált. Szavak fájnak, a szavak ölnek. Márpedig most ez az én fegyverem.
- Tudod mit? Sajnállak. Valaki nagyon megbánthatott. Még régebben. Elvesztetted a hited mindenkiben. Csak a gyűlölet éltet... - ekkor abbamaradt szónoklatom. Torkomat marni kezdte valami, és hangos köhögésbe, fuldoklásba torkollott. A hideg kezdett rázni.
- Gyáva féreg! Engedj el, és úgy állj elém! Akkor küzdj, mikor kikaparom a szemed, te rohadék! - hörögtem rá.
Két mentsváram maradt. A boszorkányerőm - ,melyről neki sejtése sincs- és a szavak. Az utóbbit alkalmazom, akármennyire kínoz is.Mazochista vagyok? Talán. De muszáj, hogy megtudja az igazságot, és rájöjjön, nem minden az, aminek látszik. Nem minden az, aminek hiszi.

A kis harcias, a szemembe köpött, mire elhajoltam tőle, és kiegyenesedve megráztam a fejem.
- Ejj-ejj, nagyon tiszteletlen vagy, pedig én próbáltam kedves lenni. Még az is megfordult a fejemben hogy a végén gyors leszek. De ha te inkább... ilyen kis pukkancs akarsz lenni, ám legyen - vontam meg a vállam, miközben megtöröltem az arcom, és felnevettem a szavain.
- Nem is akarok jobb lenni, bőven elég nekem ha nem vagyok szörny. Ha ez segít a közérzeteden, sajnálj nyugodtan, engem nem hat meg - vigyorogtam és a fal mellé sétálva lehajoltam az oda tett táskához, melyből egy ásványvizes üveget vettem ki, meg felvettem egy kést is, és ezekkel a kezemben tértem vissza Clarissa elé. Néztem hogyan tör rá a köhögés, és kárörvendő arckifejezéssel néztem a kis "műsort".
- Ahhoz képest hogy nemrég még bocsánatot kértél tőlem, most kifejezetten csúnyán viselkedsz. Hát hol a tisztesség, és a becsület? Viselhetnéd kellő önfeláldozással és... alázattal a sorsod. Végülis ti már úgyis halottak vagytok, már rég nem itt kéne lennetek. Főleg hogy még gyilkolásztok is. Inkább... keresd meg a bensődben a lelkiismereted, és légy hálás hogy továbbléphetsz a megtisztulás felé - mondtam halálosan komolyan, bár a nyakamat tettem volna rá, hogy ki fog akadni a szavaimon, ezek már csak ilyenek, mindig azt teszik.
Beszéd közben lecsavartam az üvegről a kupakot, majd öntöttem a benne lévő folyadékból a kés pengéjére. Lehetőleg bőszen ráérősen, hogy Clarissa is alaposan megnézhesse a műveletet.

- Tiszteletlen? Nem... Csak jelenleg nem tudom, mire fel érdemled ki, hogy tiszteljelek - vetettem oda neki, majd hangosan felsziszegtem fájdalmamban és oldalra kaptam a fejem.
- Tévedsz! Minden szavadról, cselekedetedről üvölt, hogy nem vagy más, csak egy elcseszett szörny elfajzott hasonmása... Már értem, miért utál a családod! Egyből öngyilkos lennék, ha egy ilyen retardálttal kellene egy fedél alatt élnem. Nagyon megvetnek? Mond! Van még egy olyan személy, aki szeret téged? Kétlem. - köhintettem egyet.
- Nem csodálom. És mégis mi a terved? Kinyírod az összes vámpírt, aki a közeledbe megy, és őszintén kedves veled. Sőt kedvel. A bocsánatkérés is őszinte volt, higgy amit akarsz. Nekem már olyan mindegy.
- Igen. Halott vagyok, de legalább én nem vagyok gyilkos - vetettem oda szemrehányóan.
- Megtisztulás?? Mi vagy te? Valami kóbor szektaszökevény? Isten nincs, és nem is volt soha. Nincs olyan, hogy megtisztulás. Kelj fel az álomból! Ez itt a valóság... De tessék! Tegyél, amit akarsz! Nem nekem kell majd a lelkiismeretemmel elszámolni, amiért megöltem egy ártatlant, aki még csak nem is akarta ezt az egészet. A fenébe is! - fakadtam ki, és egyre idegesebb lettem. Vert a víz, vagy a helyzet miatt, vagy azért, mert megmérgezett.
- Mióta tudtad? Mióta tudtad, hogy vámpír vagyok? - kérdeztem megint elkeseredve, mire egy kést, illetve egy kis üvegcsét kezdett babrálni. Megrémültem. Ez az alak bármire képes. Nagyokat nyeltem, miközben testem percenként megremegett. Fogalmam sincs hogyan, de kisebb erőlködés után felrobbantottam a villanykörtét. A szobát elöntötte a sötétség. Óh, hogy erre nem számított, kedves John? Akkor jöhet a szórakozás. Hasonló módszerrel a kezében lévő kis üveg szilánkokra tört! Erre mit lépsz?

Végighallgattam a kis kommentáradatát, ahogy engem szapult, főleg, meg lódított ezerrel. Eszembe sem jutott elhinni hogy ártatlan, és nem gyilkos, olyan vámpír nem létezik. Lelkiismeretem pedig... van, de nem a vámpírölés irányába. Ezek már amúgy is hullák.
- Azóta tudom mi vagy, mióta megittad a mérgezett pezsgőt a bulin. Csak vámpírokra hatott, tehát egyértelművé vált a számomra mi is vagy - köptem feléje a szavakat. - Megölni... igen, megölök minden vámpírt aki szembejön velem. Nem érdekel kedvesek vagytok-e. Gyilkos dögökkel nem társalgok. Amíg embernek hittelek, más volt a helyzet, én is komolyan mondtam hogy sajnálom. De már más a helyzet - vontam meg a vállam ridegen. Sajnáltam? Hát, sajnáltam hogy vámpír, de ennyi. Attól még nem rebbenne a szemem mikor megölöm.
Nem készültem elsietni a válaszokat, gondoltam hadd mondja a magáét, végülis ráérünk, nem? Legalábbis ezt hittem, egészen addig, míg a mérgezés és a pánik egyértelmű jelein felül rajta, valami mást is produkált, nem önmagán. A villanykörte durrant el, és a sötétség körülfogott minket, majd ezt követően az üveg is a kezemben.
- Ahh, te hülye kurva! - kiáltottam el magam, amint leráztam kezemről a folyadékot. Engem persze nem bántott az anyag, de a kis Clarissa ezzel alaposan kihúzta a gyufát. Előre léptem, és istenesen pofon vágtam, hogy lehetőleg a széktámla adja a másikat. - Szóval keményen akarsz játszani? Oké, akkor kezdheted azzal, hogy elmeséled, mi a franc vagy?? Vámpír ilyet nem tud - kaptam el a hajánál fogva, és rántottam közel magamhoz a fejét. A kezemben tartott kést a nyakához szorítottam, mire az égetni kezdte a bőrét. - Ha nem vágysz megtisztulásra, leszarom, akkor meghalsz bűnös lékekként, nem vagyok pap hogy érdekeljen, egy utolsó gyilkos vagy, szóval nem érdekel. Ez csak egy lehetőség volt.

- Ha csak akkor jöttél rá, akkor tudhatnád, hogy eszembe sem volt bántani téged! Sőt senkit... - halkultam el.
- Te beteg vagy! Mit ártottam neked, hmm? Ameddig nem hitted rólam, hogy ez vagyok, addig jó voltam? Szóval neked minden a külsőség... Az, hogy én mit érzek az neked nem számít?! Nem vagyok gyilkos! - vágtam hozzá dühösen a szavakat. Nem igaz, hogy nem érti meg! Már én szégyellem magam!
- Sosem öltem. 2 éve már, hogy ez lettem, és SOHA nem ártottam senkinek! Esetleg magamnak. De nem foglak győzködni... Nem vagyok az a fajta...
A meglepetés sikeresen működött. A helyiségben kellőképpen beállt a sötétség, de mint vámpír, nekem nem jelentett különösképp gondot. Kést szorított a nyakamhoz. Ráadásul lekurvázott. Elégedett mosoly ült ki arcomra. Végre. Fordítottunk a felálláson.
- Jajj, John. Okosabbnak hittelek. Vadász vagy, rakd össze a képkockákat. De segíthetek igazán még egy kicsit. - kis koncentrálás, semmi több, és jelmezén egyszerűen a gombokat lepattintottam, alatta hordott pólóját pedig kettészakítottam.
- Így már világos? A legnagyobb engedelmeddel...- elkezdtem mormolni egy speciális varázsigét, mely elzárta a vér keringését kézfejébe, az rögtön lilulni kezdett. Kezéből pedig pillanatok alatt kihullt a kés. Most sietnem kell! Profinak igazán nem vagyok nevezhető, így többre nem futotta. Veszélyes volt, de nincs más lehetőségem. A kötelekből párologtatni kezdtem a beszivárgott vasfűoldatot, amely így a légtérbe került. Persze egyből fuldokolni kezdtem, de mint mondtam nincs más mód, amint teljesen elhagyta a kötelet, eltéptem, és bár gyengén majdnem összeesve a sarokba taszítottam Johnt és elindultam. Hogy merre? Mindegy... Futottam amennyire bírtam. Leginkább egy sportoló emberrel ért fel a teljesítményem, nem többel. A mérgezés, és a verbéna rengeteget kivett belőlem, ráadásul így is szédelegtem, émelyegtem és remegtem. Már csak magamra bízhatok. Reméltem, hogy találok segítséget, és túlélem. Elmebeteg!
Folyt.:Erdő

Nem figyeltem a szavaira, nem érdekelt, tudtam hogy hazudik. Ilyen vámpír nem létezik. Bár ahogy látom Ő valami boszorkányvámpír lehet, mert más magyarázatom nincs... arra amiket tett. Előbb a lámpa, és az üveg, majd a ruhám, ez mind boszorkánytrükk volt, ennyit még én is tudtam az erejükről. De hogy a fenében?? Erre jó lett volna számítani, így nem nagyon készültem boszitrükkök ellen. Nem féltem tőle, ahhoz előbb kellett volna felkelnie, de nem nyugtatott meg amit csinált.
- Így is kinyuvasztalak, nem érdekel milyen trükkjeid vannak, te rongyos kis sza... - akartam tovább pocskondiázni, ám a szó bennem rekedt, amikor észleltem hogy megint szövegel. Az még nem is érdekelt volna, elhallgattatom, bármilyen trükköt is ad elő, ám... amit előadott, arra nem számítottam. A kezemben pokoli fájdalom hasított, amiből ugyan nem tudtam meg a sötétben mit tesz, de a fájdalom ott volt, és éreztem hogy a kéz kiesik az ujjaim közül, én pedig képtelen vagyok utána kapni. A fájdalomtól csillagokat láttam, míg másik kezem a fájdalmas végtagra szorítottam, de nem változott semmi. Térdre estem előtte, és a homályban dühtől szikrázó szemekkel néztem fel Clarissára.
- Ezt még megkeserülöd te riherongy!! - sziszegtem a fogaim közt, és ép kezemmel meg akartam keresni a kést, hogy leállítsam a kis szemetet, ám ez a tervem dugájába dőlt, amikor megláttam hogyan tépi el a kötelékeit, és felpattanva a sarokba taszított. Jó alaposan beb*sztam a fejem, és a csillagok megtöbbszöröződtek, de még láttam ahogy elrohan a kijárat felé. Láttam, vagyis gyenge... nem jut olyan gyorsan olyan messzire mint egy rendes, erős vámpír. Feküdtem ott pár pillanatig, tudtam hogy a gyűrűm megvéd, meg nem ölhetne, és ha elszökne se lenne belőle bajom, egyel több ellenség nem zavarna már. De ez személyem elleni sértés volt amit művelt, szóval a zsebembe kotortam, és előhúztam azt a kis üvegnyi vámpírvért, amit magammal hoztam hazulról. Lehajtottam az üveg tartalmát, és amint éreztem a fájdalmat megszűnni a fejemben és a karomban, feltápászkodtam és elindultam sietve Clarissa után.

(folyt. köv. Erdő)