Megtehettem volna, hogy reggeltől estig csak a szememet forgatom. Nem jelentett különösebb örömet egy cellában üldögélni vele, de bíztam abban, hogy egy vámpír és egy boszorkány már viszi valamire, ha más nem, legalább a rácsok eltüntetésével kapcsolatban. Szorított az idő, a levegő eléggé fojtogatóvá vált, és nem gondoltam volna, hogy ezt pont én fogom érezni. A verbéna megtette a hatását, még dolgozott bennem, és nem is tudtam volna felülni, akkor sem, ha erőlködve megkezdtem volna ezt a hadműveletet. - Ha ilyen csúnyákat fogsz mondani, te biztosan nem kapsz virágot. - mondtam rezzenéstelen arccal, miután felé fordultam. Hagyna meghalni... ez a nő tényleg egy mazoista, alig várta, hogy meghaljon, de reméltem, hogy ha erre sor kerül, hát ezerszer nagyobb kínok viszik el, mint engem. - Milyen kár, hogy hozzám vagy kötve. Már vagy százszor segítettem volna a problémáidon. - forgattam meg a szememet, majd szemügyre vettem a fickót, aki velünk maradt. A többiek elsétáltak, a hallásom segített abban, hogy tudjam, már távolodtak. Megpróbáltam jobban felhúzni magamat, de még fájt a seb a hátamon. Kellemetlen érzés volt, és tudták, hová szúrják, hogy fájjon. Valahová a szívem köré fecskendezték szét az anyagot, valószínűsítettem, hogy csak azért nem végzett velem ez a mennyiség, mert már túl voltam a fénykoromon, és többet bírtam, mint a fiatal, ifjonc vámpírok. - Szóval. Gyártunk haditervet, vagy te tényleg itt akarsz megrohadni? - kérdeztem kíváncsian, bár az arcomra ennek nem sok jele ült ki. Nem tudtam, milyen esélyeim voltak, tekintve, hogy ismertem. Céltudatos, nem állt meg soha a célja előtt. Megköszörültem a torkomat, és keserű mosoly ült ki az arcomra. Éreztem a vesztett ügyet, hát újra felsóhajtottam. - Túl sokat áldoztál fel miattam. Vagy inkább... áldoztattak fel veled. - Elfordítottam a fejemet. - Lehetett volna egy családod. Férj, gyerekek... bár ehhez még most sem késő. Ezek sem lennének képesek éltetni? - kérdeztem. Nem nagyon érdekeltek a lelki nyűgjei, de ha már az életem utolsó óráit töltjük itt kettecskén, kíváncsian hallgattam, mit kezdene, ha egyszer csak nem lenne többé hozzám kötve. Élne-e vagy még mindig meghalna?
El vagyok keseredve, és elfáradtam és nem tudom, hogy ez valaha fog-e változni pozitív irányba, főleg hogy olyan valakinek kellene elmagyaráznom az érzéseimet, aki még csak hírből sem ismeri ezt a szót és hogy ő maga érezzen... elképzelhetetlennek gondolom, sőt hihetetlennek is. Nem is tudom, hogy mit várok. Talán tényleg azt kellene tennem, amit vár tőlem. Annyiban hagyni, és megvárni, amíg végképp elpattan bennem valami és lesz elég erőm ahhoz, hogy végezzek vele. Nem is az kellene, ami neki meg van. Nem érezni, kizárni magamból mindent, ami az érzésekkel kapcsolatos, nem aggódni, nem félni, nem érezni bűntudatot. - Tudod néha irigyellek. - egyszerűen csak kicsúszik a számon a gondolat. Még magamat is meglepem vele. Sóhaj is társul mellé, együtt mutatják, hogy mennyire nem vagyok már a helyzet magaslatán, de arra, amit ő mond nem reagálok. Kit érdekel a virág? Én csak nem akarok itt lenni és nem akarom már... ezt az egészet. Olyan hihetetlen ez? - Nem tudhatod, hogy rád hatással lenne-e a halálom, talán... csak te tudsz megölni úgy, hogy életben maradj, de gyáva vagy megpróbálni. - persze, hogy gyáva, mindig is gyáva volt, mert lehetséges, hogy magammal rántanám, lehetséges, hogy ő ugyanúgy nem élné túl, ha végezne velem. De mit is várok? A gyávasága volt, ami hozzánk vezérelte, a miatt használt ki sok-sok évtizeddel ezelőtt, és a miatt ment el szó nélkül, mintha ott se lett volna soha. Jó ég! Fogalmam sincs, hogy a nagyi mit képzelt egyáltalán, és miért hitte, hogy jó, amit tesz. Az újabb szavakra megint csak nem kap választ, mintha nem is teljes mértékben lennék itt, csak részben. A tekintetem is a falat kutatja és nem rá figyelek. Haditerv... minek nekem haditerv? Nem akarok én már semmit sem tervezni és mégis vagyok annyira balga, hogy odafigyelek akkor, amikor változik a hangja, amikor másképp kezd el beszélni és ott van bennem a késztetés, hogy segítsek neki feljebb ülni. Nem szabad! Figyelnem sem kellene rá. - Ez... nem lehetséges. Én nem... ha nem lennék hozzád kötve... már azt sem tudom milyen úgy élni, normálisan megöregedni, de így se úgy se járna nekem férj... szerelem. Nem értheted... - egy pillanatra hunyom le a szememet, csak aztán rázom meg a fejemet, amikor újra rá pillantok. - Fejezd be Oliver! ne próbálj meg manipulálni! - tudom, hogy erre megy ki a játék. Nem fog tudni hatni rám, nem engedhetem. Régen ez könnyebben ment neki és még most is valamelyest képes rá, de nem hagyhatom, hogy ténylegesen célt érjen el, nem szabad. Mindig is ilyen volt és nekem muszáj ellenállnom neki, egyébként is tudom, hogy nem érdekli az egész, csak ügyesen próbálkozik, hátha akkor majd segítek neki és kiszabadulhat a szorult helyzetéből. Tudom, hogy csak erre megy ki a játék és muszáj is erre koncentrálnom. Ne érezz.... Ne érezz!
Úgy néztem rá, mint akivel bolondgombát etettek. Irigy rám... az okát nem boncolgatta, így szinte ő hagyott engem vergődni a nagy kíváncsiságban. Nem mintha nem tetszett volna ez az egész, imádtam, ha valaki irigy rám, még ha túl sok indítékot nem is szolgáltattam rá soha. Elég rosszfiúnak számítottam a magam körében, kegyetlen tetteket írtak már a számlámra. De valószínűleg ő sem ezeket irigyli el tőlem. - A rajongásod jeleként tudom be. - vontam aztán a vállaimon. Távol állt ő attól, hogy rajongjon értem, de még mindig nem vetettem meg a programot, miszerint felhúzom az agyát. A hely és az idő erre nem megfelelő, de nem zavartattam magamat, előre tudtam magamról, hogy ha egyszer majd jön valaki, aki télnyleg képes engem elpusztítani, a halálom másodpercében is el tudnék cseverészni az időjárásról, ha tudnám, hogy az bosszantja az illetőt. Felvontam szemöldököm. - Helyes következtetés. Gyáva vagyok. Minek kísérletezzek vele? Annyira azért még nem bosszantasz, hogy ilyesmiken gondolkodjak. Ha meggyőződnék róla persze... - gondolkodtam el. Nem kellene kétszer mondani, annyi szent, hogy átsegíteném a túlvilágra. Túl sokat nyúzott az utóbbi időben, a szívemet többet pesztrálta ennyi idő alatt, mint más az elmúlt évezred alatt. Ez teljesítmény volt. De nem ítélhettem el érte, ezt verték abba a nagyon kis csinos fejébe. Nem hagyhatta, hogy elússzon a kis hal, ebben az esetben nagy hal, neki kellett kiszednie a vízből, aztán kifiléznie. A gond az volt, hogy inkább álltam volna szemben tizenkét velem egy kaliberű férfival, mint vele. Serah nehéz ügy volt. Tudott, amit tudott, és ez könnyedén okozhatta a vesztemet. Nagyra nyíltak a szemeim, és arcom ugyan nem nevetett, de belül éreztem azt, hogy most aztán fején találtam a szöget. Ez a nő valamiről nagyon is utált beszélni, és úgy tűnt, megtaláltam azt a dolgot. Az élete nélkülem már elképzelhetetlen. De mégis ott lebeg a feje fölött a lehetőség, hogy megtegye. És ha mondjuk rá tudnám venni... de ugyan mivel is venném rá? A szíve, akár egy kőszikla, a józan gondolataiban pedig kételkedtem. Ennyi idő az én agyamból is kirohasztott mindent. Miért hibáztatnám érte éppen őt? - Nem manipulállak, éppen társalogni próbálok. - vontam egyet a vállamon, társítva mellé az ártatlan pislogást. - Tudom, ez azokban a körökben sosem volt divat, ahonnan te jössz, de megtaníthatlak arra, hogyan csinálják ezt a mifélénk. - Gúnyolódtam vele, némileg gonosz él költözött a hangomba, de egy sóhaj után ellazítottam a megmerevedett izmaimat, és ismét felé fordítottam a fejemet. - Nem járhat... Mi az, hogy nem járhat? Ki mondja, hogy nem? - fűztem tovább a gondolataimat, habár csak a mélyére akartam látni. Annyi kérdésem volt vele kapcsolatban, és ekkora lehetőségem még sosem volt a dolgok mögé látni. Amúgy is egyedül voltunk, a kis idióták leléptek valahová. - Úgy mondod, mintha nekem sosem lettek volna érzéseim. Mintha nem érthetném meg. - tettem még hozzá. Akartam már olyat, ami elérhetetlennek bizonyult. Voltam már szerelmes. Talán gyerekem sosem született, de nem is kellett ahhoz, hogy egészében megértsem a problémáját. Talán jobban hasonlítottunk a meg nem értettségben, mint bárki más.
Irigylem, főleg a miatt amilyen lazán tud kezelni mindent, mintha semmiség lenne az élet, mintha semmi se számítana igazán. Nem foglalkozik semmivel és senkivel, nem aggódik se a jövő, se a múlt miatt, a jelent pedig csak megéli úgy, ahogyan van. Nekem folyton pörög az agyam, megoldásokat keresek, próbálok ebből a rettenetes mókuskerékből kitörni, de képtelen vagyok rá miatta. Valakit amúgy is hibáztatnom kell. A nagymamám szúrta el, ez is tény, de még sem utálhatom a saját nagyimat. Végül is Oliver követte el a hiba alapját, hiszen ő volt az, aki úgy tett mintha... aki elhitette a nagymamámmal, hogy van értelme egy ilyen őrült tervnek és a megoldás vele együtt a sírba szállt, én pedig most már évszázadok óta járok a földön és nem tudom, hogyan mászhatnék ki ebből a rémséges helyzetből, erre most még össze is zárnak vele... Komolyan, mi jöhet még? - Nem lepődöm meg. Ha tudnád, hogy nem lesz bajod, gond nélkül végeznél velem. Azt sem tudod mik azok az érzések igaz Oliver? - nem tudom róla elképzelni, hogy képes lenne érezni, kötődni... szeretni. Szerintem ilyesmikre az ő kihűlt szíve képtelen. Játszott velem, szórakozott akkor régen és élvezte, hogy megmentettük cserébe, mert azt hittük megéri. Oh nagyi, miért voltál ennyire naiv? A férfiaknak nem lehet hinni, mind csak akar valamit, mind azért cselekszik, hogy elérje az áhított célt. Olivernek a szabadsága kellett és persze az élete, míg mások másra vágynak, de attól még egyformák, ugyanúgy akarnak valamit és csak azért tesznek úgy, mintha érdekelnéd őket. - Társalogni? Felétek az a divat, hogy társalogtok kedélyesen azzal, akit gyűlöltök? Érdekes szokás. - nem érdekel a gúny, sem a cinizmus a hangjában. Itt csak én lehetek gúnyos, nekem van hozzá jogom, neki nincs. Ő az egésznek az okozója, most is ha rám hagyja... de nem golyók elé ugrál és meg akar menteni, miközben én nem kértem rá. És persze megint mindenkit meg akar ölni, mert semmire sincs más megoldása, csak a vérontás. - Érzéseid? Ha lennének, akkor sose használtad volna ki... az enyémeket és akkor most nem lennék itt és téged talán megöltek volna az ok itt kint. Szép álom igaz? - keserűen nevetek fel, mintha csak elképzeltem volna ezt a csodás jövőképet, de persze esélyem sincs rá. Nekem csak ez maradt, hogy vele társaloghatok a nagy semmiről, csak mert kíváncsi és hogy kapjon egy újabb szeletet, amit majd felhasználhat ellenem, de... nem tud már ártani nekem, nem tud senkit sem bántani, aki fontos nekem és ennél rosszabb már amúgy sem lehet. - Tudod miért van ez az egész? Mert a családom nem szerethet, mert a férfi, aki beleszeret valakibe, aki a családom tagja meghal. A nagyanyám pedig azt hitte te már amúgy is halott vagy... ez valamiféle kiskapunak számít. Ezért csinálta. Ezért... kötötte össze veled az életemet és tette tönkre az életemet. Nem érek semmit azzal, ha felbontom ezt, attól a másik hátrány megmarad. - összeszorítom a számat és hátravetem a fejemet a sziklának. Hát most már tudja, jöhet a gúnyos nevetés, meg a többi, nem érdekel. Ha kijutunk innen, akkor úgyis minden kezdődik előröl. Én meg akarok halni, ő viszont nem akarja kipróbálni, hogy az nála milyen eredményt hozna. Sakk-matt, az a kérdés, hogy ki bírja tovább, mert hogy én nem adom fel, az holt biztos.
Egy elég nyomatékos sóhaj bukott ki ajkaim közül. Nem voltam az a fajta, aki mentegetőzött, vagy minden követ megmozgatott, csak hogy akadjon egyetlen mondat, amely talán mentesíti a felsorakoztatott vádpontok alól. Valójában életem minden egyes cselekedete vádpont volt, így tekinthetjük ezt úgy, mint egy baromi hosszú listát. Se eleje, se vége. Már én sem emlékeztem arra, mikor kezdődött, már a vámpírrá válásom előtt is voltak gondjaim. És ezek csak erősebbek lettek. - Megadatott az a csodálatos dolog, hogy eldöntsem, akarok-e érezni vagy sem. Ha nem, akkor egyszerűen kikapcsolom őket. Ki tudja, mikor éreztem utoljára. És tudod mit, nincs senki az életemben, aki igényelné, hogy érezzek. Nekem nem volt soha szerető anyám, aki megtanított volna szeretni, törődni azokkal, akiket szeretünk. Csak egy rokkant apám volt, akinek köszönhetően kettő helyett kellett dolgoznom, aki miatt nem élhettem teljes életet. Ha éreznék, csak azt tudnám, hogy egy ocsmány szörnyeteg vagyok, tele hibákkal, és nagy eséllyel meg akarnék halni. De pont emiatt nem akarok gondolni arra, hogy milyen lenne érezni. Akkor túl korán tennék eleget a nagy vágyadnak. - forgattam meg a szememet. Régen játszottam ennyire nyílt lapokkal, és az is furcsa volt, hogy a valódi érzések súlya nélkül ilyen őszintén tudtam beszélni minderről. A kegyetlenség művészetében voltam a legjártasabb, szerettem másokat bántani, ártalmatlan senkiket piszkálni, majd megölni őket. Öröm volt az egész, saját lelki nyomoroncságomat próbáltam palástolni ezekkel a brutális dolgokkal. Már túl voltam azon, hogy megtaláljam a lelki békét. Nem volt arany középút. Nem tudott rákényszeríteni sem ő, sem más, hogy érezzek. Csak egy grimaszt villantottam a társalgásra utaló megjegyzését hallva. Hát persze, hogy így érezte magát a társaságomban, neki sem adtam túl sok okot arra, hogy kedvelni tudjon. Egy életre meggyűlöltettem magamat vele, és volt egy olyan érzésem, hogy nekem ez így jobb is. Még csak az hiányzott volna, hogy valakit érdekeljen, mi van velem. Egyszer már majdnem behódoltam, de inkáb lemondtam a lehetőségről. Vagyis... a másik mondott le a lehetőségről, nem kért belőlem. Túl fájó volt, szúró az, hogy az egyedüli, akit szeretni akartam, sosem lesz képes viszonozni. Elég volt ez ahhoz, hogy többé meg se forduljon a fejemben ez egész érzelmes mizéria. - Én csak azokra az érzésekre emlékszem, amik szarok. Fájdalomra. Szenvedésre. Ebben az új világban. Mikor kikötött a hajó. Arra, hogy a legjobb barátom és a bátyja ugyanazt a lányt szerette, mint én. A fájdalom, az összetört szív érzése, mikor a lány mindkettejüket tisztelte és kedvelte, szerette... választotta, de én sosem lehettem más, csak egy barát az életében. Az érzés, amikor a legjobb barátom vámpírrá tett. És az volt az első, hogy amikor lehetőségem adódott rá, a lányt is azzá tettem. - Megcsóváltam a fejemet. Nem tudtam ezekről közömbösen beszélni, hozzám tartoztak. Klaus Mikaelson pecsételte meg a sorsomat, én pedig ezáltal megpecsételtem szíve hölgyének sorsát. Valamit valamiért. Akkoriban még úgy tűnt, örök életre barátok maradunk, azóta egymás legnagyobb ellenségei lettünk. Minden megváltozott. Lassacskán felemeltem a fejem, és felsóhajtottam. - Boszorklány vagy... nincs erre valami abrakadabra? Úgy értem, mindent meg lehet törni, nem? Bár az ilyen "nem szerethet férfi, mert meghal ha belém szeret" dolgokra mindig azt hittem, hogy csak a mesékben van. - vallottam be őszintén. Minek tagadtam volna? Bár a családjából már bármit kinéztem. Rögeszmések bandája. Tekintetem a bejárat felé tévedt, jelezve, hogy hangokat hallok. Közelítettek azok, akik nem olyan régen elsétáltak, majd Serahra nézve rezzenéstelenül fogalmazódott meg bennem a kérdés. - Tényleg meg akarsz halni? Mert most ezt el kell döntened. - nyeltem, de úgy, hogy ne lássa. Bíztam abban, hogy inkább a küzdelmet választja, semmint a csendes halált. Na nem mintha lehetne csendes, amíg mellette voltam, nem adtam ingyen a bőrömet.
Ha ezekkel a szavakkal azt akarja elérni, hogy netán megsajnáljam, akkor esélye sincs, erre nem kerülhet sor, főleg az, ahogyan előadja nem is igen ad rá okot, hogy effélét érezzek irányában. - Jajj te szegény a rossz életeddel, így aztán kihasználhatsz másokat, akik képesek érezni. Ez csak szimpla gyávaság. Olyan vagy, mint egy nagy gyerek, aki nem képes szembenézni a tettei következményeivel... szánalmas. - ez jobb, amikor utálom, mint amikor a saját kétségbeesésem uralkodik el rajtam. Nem tudom őt sajnálni, nem hiszem, hogy életében nem volt meg többször az esélye arra, hogy jobb legyen, hogy eltörölje a bűneit, hogy jobbá váljon. Biztosan volt rá lehetőség, innentől ez csak nyafogás, amiből kihátrálhat úgy, hogy kikapcsolja az érzéseket és kész. Persze milyen egyszerű is a vámpíroknak... na e miatt nem maradhat életben, mert érzések nélkül csak újabb és újabb szörnyűségeket követ el. - Azért érzed milyen nevetséges az, amit elmesélsz? Összetörték a szívedet... így te is bárkiét összetörheted? - csak a fejemet csóválom, hiszen mégis erre mit lehetne mondani? Szerinte nekem milyen érzés volt, amikor egyszerűen csak lelépett? Milyen érzés, hogy a nagymamámat is olyan ügyesen átverte, hogy képes volt olyan valakihez kötni a szívem darabkáit, aki egy ilyen alak, aki soha nem viszonozta az érzéseimet, inkább helyette megszorongatta a szívemet, hogy aztán földhöz vágja és szétszaggassa? Pontosan tudom, hogy milyen ez, csak épp én még az érzéseket sem tudom kikapcsolni. Bennem meg van minden, csak az évtizedek mosták el valami hátsó rejtett zugba, ahonnan nehezebben törnek elő. - Igazad van, hogy erre nem gondoltam! Csak egyszerűen meg kell törni az átkot és minden szép és jó lesz, rózsaszín ködfelhőbe burkolózva... - gúny, na attól istenesen csöpögnek a szavaim érthető módon, hiszen mégis hogy a fenébe mondhat ilyet? Ha csak úgy meg lehetne törni, akkor nem törtem volna meg, nem törtük volna meg? Nem ilyen egyszerű, hiszen a nagymamám varázslatát se tudom semmissé tenni, pedig már elég régóta próbálom. - Nem segítek neked kijutni innen, ha erre vagy kíváncsi, nem adtál rá okot. - a fejemet a kemény kőnek vetem és egyszerűen csak mereven előre nézek, el mellette, hogy még ne is nagyon lássam a tekintetét. Szándékosan nem nézek rá, mert nem érzem úgy, hogy akár kicsit is megérdemelné. Nem fogok segíteni kijutni neki innen, nem fogom védeni az életét, hiszen én nem tudom megölni, hátha a vadászok képesek rá és akkor hátha minden megoldódik. Én nem félek a haláltól, ő ellenben sokkal inkább.
Megforgattam a szemeimet. - Mondj valami újat. Elég sok minden voltam már az évszázadok alatt, szerintem már szánalmas is. - próbáltam meg visszaemlékezni azokra a jelzőkre, amikkel illettek, de valójában egyik sem volt olyan jelentős, hogy megragadt volna. A rekorder mondjuk a gyilkos volt, ennek neveztek a legtöbben. Jogosan leginkább, mert nem féltem vérrel festegetni egy-egy falat, ha olyan kedvem szottyant délután háromkor. És még művészlélek sem voltam. - De legalább valamiben egészen hasonlóak vagyunk. - néztem rá egy pillanatra. Engem nem tudott a földbe döngölni, nem tudott megsérteni, vagy egyszerű halálvágyat ébreszteni bennem. Egészen velős megjegyzéseket szívtam vissza, pusztán amiatt, mert minden szál erőmre szükségem volt a kijutáshoz innen. És ha ő ott óhajtott ülni végig, hát szíve joga volt meghozni ezt a döntést. Én nem fogok sírni utána, legalább nem nekem kell kivégeznem. Elvigyorodva néztem rá. - Ó, régi szép idők. - sóhajtottam fel elmélázva. A szívek összetörése nem volt kedvenc hobbi, leginkább a pillanat szülte őket. Vagy az, hogy belefáradtam a bűvölésbe. Esetében inkább arról volt szó, hogy tovább kellett állnom, nem maradhattam. Különben ki tudja, meddig folytatódhatott volna a színdarab, és most mennyivel több bűnt kellene levernie rajtam. Önző voltam, mindig magamra gondoltam, de ezt nem is szándékoztam megmásítani. Azt sem hazudhattam, hogy fontos volt nekem, mert nem hitte volna el, de még én se magamnak. Mindannyiunk életében voltak sima bábuk. Bár nekem nem Serah volt az, hanem a nagyanyja. - Túl sokan képzünk jogot arra, amit mások is megtettek. Miért én akarnék kimaradni? - kérdeztem kíváncsian, csak hogy a puszta beszélgetőkémmel bosszantani tudjam. Nem készültem csak úgy elcsitulni, és úgy várni a halálra. Kíváncsian ültem fel, bár még éreztem magamban a verbéna hatását. - Óh! - tágultak ki szemeim pár pillanat erejéig. - Te már megpróbáltad megtörni, igaz? - kérdeztem, majd félrebillent fejjel töprengtem, mit is fűzzek hozzá. - De nem sikerült. Megpróbáltad feladni. De vajon miért, egy jobb élet reményében? - kérdeztem. Nyilván csak azért, mert megunta az utánam való kajtatást. Nem voltam a szívének legnagyobb álma, ráadásul kevés esély volt arra, hogy bocsánatkéréssel esek térdre előtte, és ezt tudta ő is. Felsóhajtva kezdtem el a fal mentén feltápászkodni, a hideg kövekbe kapaszkodva, majd mikor kihúztam magamat, lenéztem rá. - És én még az eszedért kedveltelek. - jegyeztem meg szemforgatva. - Én megyek. Talán nem ölök meg senkit. De csak ha velem jössz. Különben vérfürdőt rendezek. Nemcsak itt, a városban is. - vontam ártalmatlanul a vállaimon. Nem voltam még túl erős, a rácsok át voltak itatva verbénával, de hervadoztam én már rosszabb állapotban is egy sötét pincében évtizedekig - vér nélkül, nem ez fog majd ki rajtam.
Csak szótlanul rázom meg a fejemet. Igaza van, ebben legalábbis igazat adhatok neki. Nem érdemes sértegetnem, mert úgy sem érek el vele semmit sem nála, na nem mintha meg akarnám változtatni. Tisztában vagyok vele, hogy ez lehetetlen. Talán lenne olyan valaki, akinek sikerülhetne, de hogy ez nem menne könnyen és az valami kivételes személy lenne ez biztos, de ennek iszonyú kicsi az esélye. Nem is hiszem, hogy lenne olyan, aki egyáltalán próbálkozna effélével. Én biztosan nem. Itt nincs más út, valamelyikünknek meg kell halnia, vagy mindkettőnknek. A világ sokkal jobb hely lenne Oliver nélkül, én pedig egyébként sem akarok már itt maradni, nincs miért és nincs ki miatt, akkor miért szenvedjek tovább? Csak el kell érnem azt az állapotot, amikor képes leszek megölni őt. - A legnagyobb különbség köztünk mégis az, hogy ha egyszer képes leszek elszámolni a lelkiismeretemmel, akkor én gond nélkül végzek veled, te viszont még ahhoz is túlságosan gőgös vagy, hogy megölj. Kellemetlen. - egy csepp cinizmus sincs most a hangomban, inkább jóval több keserűség, de ez végül is érthető. Az életem egy rettenet, ő tette azzá, még ha csak közvetve is, hiszen a nagymamám volt az, aki létrehozta a bűbájt, ami összeköti vele életem fonalát, de ő tehet róla, hogy elhitette a családommal, hogy jelent valamit az az idő, amit nálunk töltött. Túl későn jöttünk rá, hogy az ég világon semmit sem jelentett. - Szép? Csak számodra, az én életemet tönkretetted önző módon aznap, amikor besétáltál a birtokunkra. - na igen semmi jót nem tett azért, hogy legalább jobban viseljem. Megtehette volna, hogy közli elmegy, de nem ő lelépett szó nélkül és úgy, hogy abból még az sem volt biztos milyen önző és rettenetes alak. Talán... hm... lehetséges, hogy ha nagyon rosszat akarok neki, akkor azt máshogyan kell megtennem. Neki is van gyenge pontja, mindenkinek van nem igaz? - Jobb élet? Nem érted, hiszen nem tudod milyen érezni, ezért azt sem tudod milyen belefáradni az életbe. Elfáradtam, de miattad még csak meg sem halhatok. - azt hiszem sejti, tudja, hogy nem gyűlöltem még úgy senkit sem mint ahogyan őt és még sem vagyok képes rá, hogy megöljem, hiába tudom, hogy meg kellene, hogy végeznem kéne vele, de nem megy. Akármennyire is akarom képtelen vagyok rá... most még. - Zsarolsz, fenyegetsz... nem is vagy képes másra igaz? Tudod mi lenne az igazán szórakoztató? Találni egy olyan bűbájt, ami feloldja a vámpírok érzelemmentességét, amivel bekapcsolom az érzéseidet és akkor szórakozva nézhetném végig, hogy... Jól van... veled megyek és akkor az emberek életben maradnak. - legyen így, csak mert igaza van lehet még rosszabb is a helyzete. Nem tudom megölni, erre még nem vagyok képes. Talán idővel igen, de addig is megnehezíthetem az életét. Kereshetek egy ilyen bűbájt, a nyomában járhatok, hogy ne legyen képes szórakozni és ártani másoknak, hogy ne beszélhessen azokkal, akikkel akar, hogy ha netán még is van olyan, aki - bár ez lehetetlenségnek tűnik - közel áll a jeges szívéhez, akkor rajta keresztül zsaroljam. Piszkosan játszunk? Én is tudok sötét húzásokkal operálni. Már megtanultam, épp elég időm volt rá.
- Nem félek attól, hogy elszámolsz a lelkiismereteddel. - jegyeztem meg egy vállrántás kíséretében. Voltak emberek, akik úgy jöttek a világra, hogy semmi iránt nem tudtak megbánást tanúsítani. És voltak azok, akik a világ minden bűnét magukénak érezték, a saját lelkiismeretük lett sáros miatta. Serah céltudatos volt, tudta, hogy mi a feladata, de nem hittem abban, hogy ő valaha át tud majd váltani egyikből a másikba. Jelenleg nem tartozott sem a rideg, kegyetlen csoportba, de túlvolt a cukormázon is, és nem bőgte el magát azon, hogy hatvan évvel ezelőtt hány millióan haltak meg. - De ha mégis kellene, szólj időben. Sok ellenségem szívesen végignézné, ahogy végre valaki eltesz láb alól. - intéztem felé egy kacsintást. Élvonalból néznék végig. Arról viszont már nem ejtettem szót, hogy nekem is voltak barátaim, de azért is lett volna felesleges egy ilyen információ leközlése, mert Serah első dolga a halálom után az lenne, hogy önmagát is belefojtvja a Mississippi-be. - Csak ismételni tudom magam. Sokáig nem bántad, hogy beléptem az életedbe. - vontam fel a szemöldökömet szemtelenül. Akkor egy életre megtanultam, hogy miért nincs értelme boszorkányokkal cimborálni, de arra sem Serah döbbentett rá, hanem a nagyanyja átkozott hókuspókja. Végül is, azért voltunk itt most is. - Az már inkább szomorú, hogy ez a sok rút év ilyen csúf árnyékot borít kettőnk közös múltjára. Voltak ott jó dolgok is. - tettem még hozzá. Mit érdekelt engem, hogy ő hogyan emlékezett vissza arra az időszakra. Addig meghúztam magam, és udvarias úriember voltam, míg szükséges volt. Nem jöttek rá, hogy mi voltam, és hogy az egyik legnagyobb ellenségüket szállásolták el. Elfordítottam a fejemet, és a falat kezdtem méregetni. - Mindjárt bűntudatom lesz. - sóhajtottam fel lemondóan, mikor közölte ismételten, hogy nem halhat meg miattam. Csak miattam. Nem akartam arra biztatni, hogy a több száz éves múltja után ideje lenne új hobbit találnia, mert talán ez az egyetlen problémája. Kicsit háttérbe szoríthatna a fejében, és észrevehetné, hogy az élet zajlott tovább. Amikor visszanéztem rá, már álltam a rácsok előtt, de majdnem vérben forgott a pillantásom. - Egyetlen dologgal tudnád visszakapcsolni az érzéseimet, de hidd el, nem akarod megtudni, hogy érzelmekkel együtt milyen módon végeznélek ki érte. - vetettem oda foghegyről. Felbosszantott, ehhez még sok érzés sem kellett, csak összpontosítanom arra a gondolatra, amit felidézett bennem az érzelmekkel kapcsolatban. Egyelőre még örülnöm kellett annak, hogy nem találta meg a leggyengébb pontomat, ezek szerint az utóbbi időben egész jól visszavonultam a nyilvánosság elől. Nem akartam veszélybe sodorni az egyetlen olyan lény életét, aki még nekem is fontos volt... túl sokban osztozkodtam vele ahhoz, hogy elveszítsem. Elégedett mosoly jelent meg arcomon. - Na, erről van itt szó. Ne vágj olyan arcot, mint akinek most húzzák a fogát. - tettem még hozzá, majd amikor hallottam, hogy a hangok egyre közelebb érnek, a rácsra tapadtak ujjaim. Mart a verbéna, ezer év még nem volt elég ahhoz, hogy teljes mértékben hozzászokjak az anyaghoz. Minden tartalék erőmet bevetettem, hogy megfeszítsem a rácsokat, közben érezve, hogy vér sercen ki a tenyeremből. A verbéna szinte már a csontomig égetett, de egy utolsó hajrával sikerült a fél sort kibontanom. Éppen akkor, mikor az egyik vadász visszaérkezett. A fájdalom égetett, a vére pedig túl csábító volt, de vissza kellett tartanom magam. Mennyi az esélye annak, hogy nem mérgezi magát verbénával? - Nem mondtam, hogy mikortól kezdem az emberek életben hagyását. - vetettem oda Serahnak, mielőtt a vadász fegyverét ki nem csavartam volna a kezéből, aztán a nyaka következett. - El is akarod temetni? Csak mert arra nem igazán érünk rá.
Talán igaza van már nincs lelkiismeretem, legalábbis nem olyan mértékben, mint ahogy valamikor régen még volt. Jó boszorkány voltam, aki segített másoknak, mostanra pedig tettem olyasmiket, amikre nem vagyok büszke és amiket nem tettem volna meg mondjuk kétszáz éve, vagy talán száz éve sem, de van amikor nincs más választásod, változnod kell, mert az élet megváltoztat... vagy épp valaki miatt változol. Ha nem vetkőzöm le a jó egy részét, akkor soha nem is leszek képes elérni, hogy végre megszabaduljak tőle, vagy az élettől, vagy mindkettő. - Azt elhiszem, tőlem akár ők is megtehetik helyettem. - sőt könnyebb is lenne, mert ez az amire még talán mindig nem vagyok képes. Nem tudnám megölni bármennyire megérdemelné és tudom hogy meg kellene tennem, vagy legalább megpróbálnom, még sem menne. Az a fránya jó még ott van bennem, de ki tudja, talán idővel ki tudom majd ölni magamból. Pár évtized... és akkor már nem állít meg a jó szívem. - Hát persze Oliver számodra... - a múltunk számomra már megszürkült, sőt meg is feketedett. Hogy volt-e benne jó? Talán igen, de nagyon hamar szétpukkadt a buborék és kiderült, hogy a rózsaszín köd igazából zöld volt, mint a méreg, rút, mint a lelke. Nem tett mást, csak kihasznált és ez épp eléggé elcsúfítja azokat a régi emlékeket. Darabokra zúzta a szívemet és ez még nem volt elég, hiszen neki köszönhetően és a nagymamám tévedésének hála még ehhez az aljas gyilkoshoz is kötődöm és nem tudok elszakadni tőle, pedig semmi másra nem vágyom jobban. - Kivégeznél... és ez a lényeg igaz? Legalább már biztosra tudom, hogy van gyenge pontod, még neked is, ez azért jó hír, ezért már megérte. - összezárva lenni vele és hallgatni a szavait, a régi pocsék emlékek felemlegetését. Eddig is sejtettem, hogy van olyan pont ahol még őt is meg lehet fogni és ha azt akarja hát megteszem, ha másképp nem képes megérteni, hogy bármennyig elmegyek. Nem akarok ezen a világon lenni, nem akarom tovább ezt az életet élni, nem akarok vele sem találkozni soha többé, csak tovább akarok lépni végre és ha ennek az az ára, hogy valaki máson keresztül juthatok el hozzá... hát akkor az lesz. Épp e miatt szenvtelenül figyelem, ahogyan a ráccsal küzd, még ha segíthetnék is neki, ha akarnék, de nem akarom. Szenvedjen csak, legalább ezt jól esik látni. Azt már kevésbé, hogy csak úgy kitöri a vadász nyakát, még ha tudom is, hogy igaza van, valószínűleg másképp nem tudott volna hatni rá, na nem mintha nem üthette volna ki ájulásig. - Barbár vagy... soha nem is leszel más és ezt _mindenki_ tudja rólad. - szándékosan nyomom meg azt az egy szócskát. Előzőleg már eléggé fel sikerült paprikáznom, aminek volt valami oka. Talán van olyan valaki, aki fontos neki? Egy ilyen megjegyzésre adott reakció is válaszokat adhat nekem, de végül ellépek a hulla mellett és elindulok kifelé. Menjünk, ha már annyira menni akar. - De ne játssz velem, innentől nem ártasz senkinek a városban... nincsenek kiskapuk. - különben én is tudok vele játszani és fájdalmat okozni. Lehet, hogy be voltunk zárva, de ettől még tudok neki kellemetlenséget okozni akkor is, ha fenyegetőzik. Az nekem is megy.
Rántottam egyet a vállamon. - Sokan próbálták már, de úgy tűnik, az én kiiktatásom embert próbáló feladat. Valamiért senkinek sem akar sikerülni. -biggyesztettem le a szám szélét. Nem volt bennem valódi bánat, tekintve, hogy az életemről beszéltünk. Ahogyan ő sem szívesen vázolná fel a halála körülményeit, úgy én sem szándékoztam ezt itt és most elkezdeni. Bár lehet, naív gondolat, hogy ő még soha nem képzelte el, hogyan fogja kilehelni a saját lelkét. Remélem úgy, hogy én is végignézhetem majd, mert túl kíváncsivá tett. Már nem tartottam számon, hogy hány éve élt, de ennyi idő alatt a gyűlölet, amit irántam táplált, nem szűnt meg létezni. - Ünneprontó vagy. De ez mit lep meg. - sóhajtottam fel szemforgatva. Az idő valamikor megszépíti az emlékeket, esetében viszont inkább besötétített mindent, ami közöttünk történt. Nyilván azt hitte, hogy egyetlen célom volt, méghozzá az, hogy kihasználjam a nekem kínált védelmet, amire éppen akkor szükségem volt. Egyértelműen így indult, de amikor ki kellett pukkasztanom azt a szép kis lufit, nem esett jól. Akkoriban még nem ilyen voltam. Azóta sok évszázad telt el, de akkoriban még a vámpírságom elején jártam. Legalábbis viszonylag. Már emberként sem voltam könnyű eset, ezt felfokozta a vámpírságom, de azóta csak rosszabb lettem. - Inkább emlékszel rám gonosztevőként, de ha neked jobb így. - tettem még hozzá. Ismertem az emberek néhány tulajdonságát. És ha ő így akart védekezni, hát szíve joga volt. Felsóhajtottam. Volt annyi eszem, hogy nem tárulkoztam ki. Sosem mondtam volna ki előtte, hogy mi a gyenge pontom. Vagy az, hogy ki. Eleve nem ismert senki, nem tudták felmérni az érzelmes oldalamat. Sokan fogadkoztak volna arra, hogy Tatia az, akit féltettem, és aki miatt végigjártam ezt az utat, de mind tévedne... Tatiát nem volt mitől féltenem, szép lett volna, ha pont ő az, aki megfájdítja a fejemet. - Mindenkinek van gyenge pontja. És ha nem jöttél még rá, akkor valamit jól csinálok, nem? - Elena volt az, akiről azt hittem, hogy valami újat indíthat el az ezer évnyi végtelennek tűnő út után. Bár ha Serah kivetné rá a hálóját, nemcsak velem találná szemben magát, Damon Salvatore is egyenes úton végezné ki. Vagy éppen ellenkezőleg, összefognának ellenem, de inkább nem adtam tippet senkinek, hogy hogyan tudna eltüntetni a föld színéről. A verbéna a bőrömbe égett, fájtak az ujjaim, és szinte a saját húsom szagát szippantottam be. Tudták ezek a marhák, hogy mivel kell kihúzni a gyufát. - Jól van, csak gyere már. - böktem a fejemmel a kijárat felé. Még hogy barbár... mondjuk azt gondolt rólam, amit akart, nem zalatott fel. - Nem szoktam ígérgetni, de legyen. Nem harapom át senki torkát, nem tépem ki a karjukat, és a többi és a többi. - forgattam meg a szemeimet, majd igyekeztem volna kilépni az ajtón, de amint kisétálhattam volna a szabadra, a karomon végigégetett valami. Úgy húzódtam vissza, mintha kígyó mart volna belém, és rögtön a gyűrűm után néztem, ami már nem volt az ujjamon. Nyilván amikor ájultan ültem a ketrecemben, lehúzták rólam. Így pedig nem tudtam kilépni a napfényre. - Nem adtak neked véletlenül egy... gyűrűt? Tudod, csak a hecc kedvéért. -vontam meg a vállaimat Serah-ra nézve.
- Talán nem próbálták elég kitartóan. - őt se lehetetlen megölni. Talán bennem még nem elég erős a késztetés valami miatt, de ki tudja talán újabb pár tíz év múlva már az is meg lesz, csak várnia kell és mivel láthatóan nem akar nekem segíteni, hogy tovább lépek úgy fest inkább ezt a várakozást választja. Az ő döntése, de ettől még addig nem fogok vele jópofizni és főleg nem fogom megérteni hányattatott sorsát. Soha sem jó kifogás a "Velem is gonoszak voltak, ezért én is az lettem." Ez csak kifogás, ahogyan megneveztem, semmi több. Mindenki maga dönti el, hogyan alkalmazkodik az őt alakító történésekhez, Oliver pedig egész életében csak rossz döntéseket hozott, amik közül volt, aminek én ittam meg a levét és még ki tudja hányan. - Mert mit várnál? Évszázadok távlatából siránkozzam? Azt lesheted Oliver! - persze, hogy gonosztevőként emlékszem rá, hiszen összetörte darabokra a szívemet és ez még nem volt elég miatta kerültem ebbe a végtelen körforgásba is, amitől már nagyon szabadulni akarok. Nem érdekel, hogy ha e miatt ő kicsit is rosszul érezte magát, hiszen nem látszott rajta akkor sem, mostanra pedig ha jól sejtem már elérte azt az állapotot, hogy nem is igen tudja felfogni milyen is, ha valami miatt rosszul érzed magad, nem hogy... érezzen bármit is. - Talán csak nem akartam rájönni eléggé, vagy én... nem vagyok olyan, mint te, hogy esetleg olyat, akinek nincs köze ehhez az egészhez bajba keverek, mert akkor pont olyan lennék, mint te. - nem tudom, hogy ki a gyengéje, de már biztos, hogy valakiről szó van a háttérben. Nehéz elképzelni, hogy Oliver szíve valakiért dobbanhat egyáltalán. Ha ebbe jobban belegondolnék, csak még rosszabbul érezném magamat és talán még jobban is fájna, hiszen engem csak úgy ott hagyott, összetört, de más felé képes érzéseket táplálni... Nem, ebbe talán bele se akarok gondolni. Legalább valamilyen szintű büntetést is kap, mert nem segítek neki a kijutásban. Megtehetném, de nem akarok. Jobb látni, hogy legalább egy rövid ideig, de szenved, főleg hogy megint elveszi valakinek csak úgy az életét, aki talán nem érdemli meg. - Nagyon remélem, hogy így is lesz. - folyton öldököl és ha én segítek neki, akkor elvárom, hogy ne tegye legalább a következő órákban ezt a városban. Amikor viszont én kilépek a napfényre, ő viszont kénytelen megtorpanni akaratlanul is elmosolyodom. - Oh szóval segítséget kérsz tőlem? Sajnos nincs nálam vámpírgyűrű... és a nap még odébb van, hogy lemenjen. Most jön az újabb fenyegetőzés, hogy ha nem segítek neked, akkor ha kijutottál lemészárolod a várost? - karba font kézzel állok meg tőle vagy két lépés távolságra kellemesen napsütötte terepen, ahol csak úgy szikrázik a hajam a napfényben. Még be is szívom a friss levegőt, mintha csak a kellemes napfényből merítenék erőt. Ami számára gyilkos, azt én mindig is imádtam. Kellemetlen egy helyzet... mármint neki.
- Hát igen. A kitartásról vitatkozhatnának veled. - vontam egyet mindkét vállamon. Serah elég nyilvánvalóan tudta, hogy mit akar, és taníthatta volna azt, hogyan legyünk eléggé kitartóak ahhoz, hogy elérjük a céljainkat. Még ha neki nem is sikerült. Legalábbis eddig. Vele kapcsolatban sem bízhattam el magamat, mert ha eddig eléldegélt, mi a garancia arra, hogy nem képes még jó pár évszázadig életben tartani magát? Szerintem nem akart ő annyira meghalni soha, csak a szája járt. Én például sose fáradtam bele az örökös körforgásba. Mindig kikötöttem azok mellett, akik ugyanúgy néztek ki, kezdve a hasonmásokkal. Serah számára már ez is tökéletes iránytű lehetett volna. Mindig ott voltam, ahol ezek a nők felbukkantak. Mystic Falls pedig jelenleg minden hasonmásnak otthont adott. - Nem, nem feltétlenül a siránkozásra gondoltam. Tekinthetnél rám máshogyan is, de. Talán már nincs gyomrod hozzá. Ezt mondjuk... megértem, ha nagyon erősen koncentrálok rá. -nyaltam végig alsó ajkamat szemtelenül. A humorom egy kicsit sem változott, ő viszont annál többet. Nem lehetett bugyuta ígéretekkel levarázsolni a lábáról, bár tény, hogy a mágia segítségével ő könnyebben tette volna meg velem - szó szerint. De azon kívül, hogy majdnem megfojtott, nem tudtam, hogy használja-e a képességeit. Talán már évtizedek óta sztrájkba kezdett. Ezt sem velem fogja megosztani. - Remélem, most csak viccelsz. -vigyorodtam el, majd hamarosan nevetésbe váltottam át.- Amit eddig láttam belőled... egyáltalán nem érdekelne, hogy olyan leszel-e mint én. Ha fájdalmat tudsz okozni, meg fogod tenni. Ha nem, én csalódok benned a legnagyobbat. -néztem a szemeit, de nem tudtam kiolvasni belőlük semmit. Tudtam titkot tartani, de ennek a tulajdonságnak ő is a birtokában volt. Nem akartam nevetni ezen az egészen, mert tudtam azt, hogy ha lehetősége lenne rá, rögtön megforgatná a tőrt annak a szívében, aki fontos nekem. Ha megtenné, azzal pedig azt érné el, hogy én magam is feladjam az életemet. De előtte még megölném őt, hogy én tehessem meg, ne pedig az a francos természet rendje. Körülnéztem. Ezt a gyűrűtémát nem rágtam át eléggé, nem is vettem észre, hogy nincs az ujjamon. Serah szavai pedig nem is nagyon leptek meg. - Nem lövöm le ugyanazt a poént kétszer. - forgattam meg mindkét szememet, majd körülnéztem. A hullához léptem, majd elkezdtem átkutatni a zsebeit. Szinte éreztem, hogy Serah reménykedik, hogy nem hagyhatom el vele együtt ezt a zugot. Tudna gondoskodni arról, hogy napnyugtáig valahogy jól megszívjam. A szívem nyugodtabban kezdett verni, mikor ráéreztem az ékszerre a farzsebben, és elégedetten sóhajtottam. - Na tessék. Még csak el sem ásták. Óvatlan, rossz vadászok. - ráztam a fejemet, hangomban játsszva az iróniával, majd az ujjamra csúsztattam az előkerülő ékszert, és Serah mellé léptem. - Mit gondolsz, mikor tudunk legközelebb randizni? Foglalok asztalt is. Mi a kedvenc virágod? - kérdeztem, egyértelműen az agyát húzva, miközben kiléptem a napsütésbe, és jólesően sóhajtottam egyet.
Mégis mit mondhatnék neki azon kívül, amit már elmondtam több ízben is? Oliver soha sem fog megváltozni és segíteni sem fog nekem. Mégis mit tehetek? Várhatok arra, hogy eljussak arra a szintre, amikor már nem érdekel semmi, a következmények sem és nem csak játszadozom a szívének összeroppantásával, hanem meg is teszem. Talán képes lennék rá, talán pár év tized múlva már szemrebbenés nélkül menni fog, hogy végezzek vele és akkor megtörve a varázst én magam is távozhatok erről a világról és legalább pluszban egy rettenetesen hitvány alaktól is megszabadítom az emberiséget és mindenki mást is. Egészen szép jövőkép, de amíg ezt nem tudom megtenni, talán igaza van sok értelme nincsen a mindenféle összecsapásoknak szóban, mert csak az időt vesztegetjük vele. Persze megpróbálhatok rájönni arra is, hogyan törjem meg a varázst, de ha eddig nem sikerült félő, hogy már nem is fog. Persze ettől még fel nem adom, de talán a legjobb megoldás az lenne, ha egy időre eltűnnék. Én nem vagyok olyan, mint ő, nem fogok ártatlanoknak keresztbe tenni csak azért, hogy neki rosszat okozzak, ezzel pedig ő is tisztában van. - Talán soha, talán csak érezni fogod, ahogyan megszűnt a varázs. Az lesz a kellemetlen, ha ezzel te is megszűnsz... és nem fogod tudni, hogy miért történik veled, ami történik. - ki tudja hogyan szüntetem meg a varázst. Mi van, ha következménye lesz, amivel nem tudok én sem számolni? Sőt mi van, ha számolok, de már nem érdekel és ő csak azt veszi észre, hogy elillan belőle az élet és vége? És azt se fogja tudni miért történik és egyáltalán mi. Akkor lenne élvezet látni az arcát, de erre nem sok esély van, főleg ha nem szemtől szembe intézem el ezt az egészet. Végül csak egyszerűen hátat fordítok neki, hogy elsétáljak. Nincs már itt mit tennem, maximum még egy halk igét mormolok el, hogy lezárjam a bejáratát a zárkánknak, hogy oda innentől nagyon nehéz legyen bejutni legalábbis egy vámpírnak. A vadászok bemehetnek a testért, hogy eltemessék azt az újabb áldozatot, akitől Oliver elvette az életét. Rengeteg lehet már a rovásán, tényleg ideje lenne végleg megállítani.
Ami egyeseknek börtön, az másoknak ajándék és lehetőség: amikor a druidákat bezártuk, ép ésszel és kezdő boszorkányként fel nem fogható erőt birtokoltam, mindezt azért, mert elárultam a legjobb barátomat, cinkostársamat, védelmezőmet, az akkori világom közepét. Azt hittem, életem során egyetlen árulás terhével kell majd megküzdenem, de visszagondolva a múltamra többször fordítottam hátat, mint az elfogadható lett volna: először Delmar-nak, aztán a kovenemnek, majd a családomnak, később magának a varázslásnak is. Az utóbbihoz sikerült visszatalálnom és nem csak azért, mert ellenállhatatlan vágyat éreztem a mágia gyakorlásához. Sokkal inkább szükségem volt rá ahhoz, hogy megvédjem magam és ne haljak meg. Volt néhány hét, hónap, amikor azt hittem, a régi, engem csak árulóként emlegető társaim és leszármazottaik békén hagytak, nem akarnak revánsot venni rajtam azért, mert kiléptem a kötelékből és ezzel meggyengítettem a közösséget. Nehezen léptek túl a sérelmeiken, ezt tökéletesen példázta, hogy jelenleg is lesben álltak és vártak a pillanatra, amikor elvághatják a torkom, elrabolhatnak és magukkal vihetnek a mostani rejtekhelyükre... vártam, mikor kapnak el, hiszen egy vastagabb fa törzse mögött meghúzódva nem élveztem túlzottan nagy védettséget. A tüdőm majdnem kiszakadt a helyéről, a lábaim zsibbadtak, végigszaladni az egész erdőn messze nem szerepelt a ma esti terveim között, de az egyik eredeti társam, Ayana utódja egyszer csak felbukkant előttem a semmiből és eszméletlen fejfájással zavarta meg a napot levezető sétámat. Annyi lélekjelenét és erő volt bennem, hogy némi meglepetést okozva neki elszaladjak előle, de nem gondoltam át alaposan a nem létező tervemet, mire rájöttem, hogy az erdő sötétje közel sem annyira biztonságos, mint hirtelen felindulásból tűnt, már késő bánat volt. Hogy találtak meg? Évek óta nem tudtak rám bukkanni és pont akkor értek ide, amikor... Esmond! Megosztottam vele a védelmi varázslatomat és talán... nem koncentráltam eléggé. Létezne, hogy ennyire elrontottam és a saját fejemre hoztam a bajt? A csendet a boszorkányok közeledő léptei hasították félbe, egyikőjük belekiáltott a sötétségbe: "Kayla, hol vagy? Nem lenne ideje előbújnod?" Négyen voltak, lehunyt szemekkel gondolkoztam azon, mitévő legyek? Álljak talpra, húzzam ki magam és küzdjek addig, amíg az utolsó lélegzetvételem engedi vagy próbáljak odébb araszolni, remélve, hogy nem találnak rám és elfuthatok? Mikor lettem ennyire gyáva nyúl? Egyáltalán, miért bujkálok? Mi az, amit ennyire féltenem kellene? - Nem hittem volna, hogy ennyire mérgesek lesztek, amiért kihagytam az osztálytalálkozót. - A bennem pislákoló büszkeség győzött, előléptem és mély levegőt véve néztem farkasszemet az üldözőimmel. Nehéz volt, a szívem kalapált, annyira, hogy szúrni kezdett a mellkasom és egy nagy nyeléssel próbáltam leplezni a félelmemet. - Lehetnétek kicsit kedvesebbek is, ha már ennyire hiányoztam. - Felvontam a szemöldökömet, majd kicsit távolabbról felhangzó, hirtelen csattanás ragadta meg a figyelmemet. Különös érzés járt át... mintha lett volna egy sejtésem arról, hogy ki érkezett, de ennek a lehetőségnek semmi értelme nem volt.
Mindig tudtam, hogy Carla... Carlos... nem egy megbízható boszorkány. Mégis elvégeztettem vele a varázslatot, mert tudtam, hogy ez az egyetlen esélyem. Nem gondoltam tovább a dolgokat annál, mint amennyi belőle engem érintett. Hogy el kell tűnnöm a térképről, hogy szükségem van egy gyors tűzoltásra. Azért, hogy el tudjam érni a néhai feleségem, aki majd elvégez egy használhatóbb varázslatot. Gondolj csak bele, minek törődtem volna a veszélyekkel, amikor egyébként is nyakig voltam a szarban. Mérlegelni kell, szóval átsiklottam afelett, hogy mivel járhat, ha meglátogatom a fiam anyját, amikor szorosan a nyomomban vannak. Egyrészt azért, mert óvatos voltam. Még a szövetségesem életét is elvettem, hogy Kayla hol létét védjem. Másrészt meg a volt nejem nagy lány már. Már akkor is több száz éve nagy lány volt, amikor megismertem. Van neki ereje, a kovenéből kiindulva fényévekkel nagyobb, mint ahogy ő előadja... Szóval valószínűleg kevésbé kellene féltenem őt, mint magamat. Nem mintha félteném, egyszerűen csak nem akarom belekeverni a saját bizniszembe, még ha közvetve köze is van hozzá. Az egy régi történet. Szóval mi is történt. Még ha gyanúsnak is vélem, megkaptam Kaylától, amiért jöttem. Egyébként is szerettem volna minél hamarabb eltűnni ebből a városból. Rossz érzésem van vele kapcsolatban. Mégis itt vagyok, pedig már beesteledett. Vannak azok a helyek, ahol jobb óvatosnak lenni és nem megigézni az első járókelőt egy huszasért. Szóval megálltam a központban egy automatánál, hogy pénzt vegyek le. Nem kellett volna. El kellett volna fordítanom a fejem és olyan gyorsan eltűnni, amennyire csak lehet. Nem tettem... A bankkal szemben egy kávézó volt. Terebélyes, utcára néző ablakokkal. Bent pedig egy olyan férfi ült, akit meg sem tudnám számolni, hányszor öltem meg. A koven agyagból formálta és valamiféle inas szerepét tölti be. Tudtam, hogy itt vannak. Azonnal elfordultam és még inkább a fejembe húztam a sapkát, de földbe gyökereztek a lábaim. Bármennyire is szerettem volna átsétálni a buszállomásra és felszállni egy távolsági járatra... képtelen voltam. Itt hagyni Kaylát, velük. Pedig ó, de rohadtul megérdemelné. Mégis hamar azon kaptam magam, hogy az állomással ellentétes irányba, a lakására indulok. Ahol természetesen nem találtam meg. Tudod mit? A néhai nejem valószínűleg „nem véletlenül” került a koven céltáblájára. Az érmének is két oldala van. Hallottam ezt, azt, de nem különösebben érdekel, mit tett. Az sem, ha valójában a koven képviseli a lovagot fénylő páncélban, a gyerekem anyja pedig valami sokkal romlottabb annál, mint akinek megismertem. De lehet ez épp fordítva is. Egyszerű férfi vagyok, nem érdekel a nagy kép. Elvették tőlem a fiamat. És bizonyos értelemben elvették tőlem a feleségemet is. Mára már elfogytak az érzelmeim. Nem vagyok több, mint visszhangja az egykori önmagamnak. Ez a visszhang pedig az utolsó épelméjű gondolatomat ismétli újra és újra: vérbosszú. Követtem hát a boszorkányok szagát az erdőkig – micsoda bizalomgerjesztő helyek vannak ebben a városban... – ha valamiben, ebben jó vagyok. De én sem vagyok hülye. Nyilvánvaló, hogy az egészet nem fű alatt akarják intézni. Hisz tudják, hogy ha a környéken vagyok meghallom őket. Ők meg csak kiabálnak, egyértelművé téve, hogy egykori társuk kínját akarják. Az erdőbe érve a hangokat követtem, így jutottam el ide, ahol most vagyok. Túl közel hozzájuk. Még mindig azt érzem, hogy itt kellene hagynom Kaylát, de... Ugyan, a koven egy darabkája és mi egy helyen. Túl csábító. Utoljára azon a fájdalmas tavaszon volt ez. A volt feleségem felvágós szavait a messzeségből a csont és hús tépésének félreismerhetetlen hangja váltja fel. Én vagyok az. A sötétben a halott boszorkány feje hull az égből Kayla és a koven közé. Olyan hirtelen haraggal téptem le a nő nyakáról, hogy észrevenni sem volt ideje, hogy jövök. Egy hosszú másodpercre rá pedig jómagam is kisétálok az árnyékból. Véres kezekkel, a vámpírságomat tükröző eres szemekkel. Kayla a vámpírrá válásom évében láthatta ezeket a vérben forgó szemeket utoljára. De az a férfi, aki most itt áll előtte, nem is hasonlít arra, akit akkor látott. A tekintetemben nincs semmiféle téboly, semmi bizonytalanság. Csak az erő. Amikor az ember tűz ellen, tűzzel küzd. Hogy is küzdhetnék mással... a víz, a továbblépés... sosem nálam volt, hanem nála. - Lám, lám, Silvia. – Nézek célzottan, epésen az egyik harminc körüli banyára, a többieket, Kaylával együtt, figyelmen kívül hagyva. - Tudtam, hogy visszajössz majd. Nem bírsz ellenállni a bajnak, ugye? – Hasonlóan ellenséges a nő tónusa, mint az enyém. Úgy tűnhet, hogy nagyon is jól ismerjük egymást. Egy másik boszorkány közben felém nyúl és nagyon...nagyon. Szeretné megfájdítani a fejem. Amire láthatóan immúnis vagyok. Kifejlesztettek néhány trükköt az emberöltők során ellenem, de én is ellenük. Mint mondtam, tűz ellen tűzzel.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Együtt látni életem két fontos szereplőjét jobban arcul csapott, mint hittem. Nem tudtam eldönteni, merre kapjam a tekintetem: az árnyékból egy repülő fej kíséretében kilépő Esmond-ra vagy azokra a boszorkányokra, akik annak örültek volna, ha a lábunk elé guruló kugli az én arcomat viselné. Annak ellenére, hogy néha én is szívesen vettem volna át az áldozat szerepét és vágtam volna le a saját fejemet, hogy ezüsttálcán átnyújtsam nekik, de jelenleg nem akartam meghalni. Küzdeni akartam, két kezemmel megfojtani az üldözőimet, az arcukba üvölteni, megmutatni nekik, hogy nem hiába éltem túl több évszázadot. Megtanítottak bujkálni, harcolni, akár támadni is, miattuk vesztettem el mindenkit és váltam azzá, aki ma vagyok. Annyi rosszat tettek velem, hogy felsorolni is nehéz lett volna, megpillantva a volt férjemet pedig az jutott eszembe, hogy vele mennyi mindent csináltak. Lelki és fizikai fájdalmakat okoztak neki, ugyanúgy elvettek tőle mindent, ahogy tőlem... ha rájött, hogy a boszorkányok átlépték a városhatárt, valószínűleg nem tudott ellenállni a kísértésnek és a boszorkányok után eredt a lemészárolásuk reményében. Jobbkor nem is jöhetett volna, elterelte rólam a figyelmet, így míg ő Silvia-hoz beszélt, addig én a mormolást éppen csak elkezdő és hozzám éppen a legközelebb eső Mary háta mögé léptem, tenyereimet a derekára szorítottam és mágiával erőt gyűjtve a kezeimbe azon igyekeztem, hogy szétroppantsam a csontjait. A nő felsikoltott, Silvia felém fordult és a másik életben maradt nő is felém igyekezett, nem volt rest abba a szavalásba kezdeni, ami elérte, hogy a testem elkezdjen felforrósodni. Az arcom égett, a végtagjaim lángolni kezdtek, maximum fél percem volt, míg szét nem robbannak a belső szerveim, de koncentráltam. Muszáj volt. - Esmond! - A férfi nevét kiáltottam, hangomba kétségbeesés vegyült, nem tudtam teljes mértékben leplezni az elszántságommal. - Kellene egy kis segítség. - Fokozatosan halkultam el, minden erőmmel az engem támadóra összpontosítottam, hogy visszaverhessem a varázslatát. Nem most akartam palacsintaként végezni egy erdő közepén, főleg nem az exem szeme láttára. Így hát nem maradt más, mint a maradék erőmmel való támadás: amint a boszorkány közelebb ért egy jól irányzottnak tűnő rúgással közelítettem felé, hogy kirúghassam alól a lábait. Egyetlen pillanatra volt szükségem, csakis egyre, amikor kizökkenthetem a koncentrálásból. A fejem majd' széthasadt, alig láttam valamit, az orromból folyt a vér, mégis próbálkoztam, az utolsó leheletemig küzdeni szerettem volna, de már láttam magam előtt, hogy ahhoz nem vagyok elég, hogy megöljem a megrogyó boszorkányt.
Azt várná az ember, hogy némi elégedettséggel töltsön el az, hogy szenvedni láthatom a volt feleségemet. Olyan értelemben, hogy itt van egy helyen minden, aminek valaha hátat fordított. Itt van a koven egy darabkája, akik miatt évszázadok óta hátra kell pillantania, amikor befordul egy sarkon. Akik elvették tőle az átlagos élet lehetőségét, a boldogság hamis látszatát, a fia életével együtt. Akik - még ha nem is a kellemes értelemben - lényegében fontosabbak lettek a férjének, mint ő maga. Mert így történt. Annak idején, ahogy Kaylától távolodni kezdtem, úgy lettem egyre inkább megszállottja a kovennek és az emberen túli világnak. Régi történet, de most hogy itt vagyunk együtt, nagyon is aktuális. A boszorkányok jelenléte sokkal inkább leköt, mint a fiam anyjának a szenvedése. Még ha csak futólagos is a hm... értékrend megbillenése. Hisz sosem hagynám, hogy megöljék, de Silvia egy fokkal jobban foglalkoztat. Igaz, hogy leszármazott és a fiam halálának idején még meg sem született, de azóta gondoskodott róla, hogy felkerüljön a listámra. Szóval, látva Kayla szenvedését, egy másodpercig sem tétovázok. Emberfeletti sebességgel vetem magam a mormoló boszorkány irányába, de vámpír képességek ide, vagy oda, a második méternél nem jutok tovább. Porzik és serceg a lábam alatt a talaj a hirtelen fékezéstől. Silvia elkapott és nem tudok tovább mozdulni. Legalábbis a lábaim mintha földbe gyökereztek volna. Egyenesen úgy érzem, hogy süllyedek. Egy másodperc múltán fordul a kocka, s míg Kayla kezd felül kerekedni, én... Egy csepp, két csepp. Más valószínűleg nem, de én hallom a tompa puffanást a lábaim előtt. A sötétkék pulóver hamar vérrel áztatott lesz és a nyelőcsövemen felszaladt vér is kibuggyan az ajkaim között. Na baszd meg. Hamar a térdeimre zuhanva találom magam. A hasfalamon található legnagyobb hegből csinál Silvia csettintésre egy frissen lüktető vágást. Nem eshetett nehezére, hisz annak idején ő okozta, amikor megöltem a nővérét. És hidd el, akkor is sokáig kellett nyalogatnom a sebet, hogy végre begyógyuljon. - Esmond, segíts... - Silvia visszataszító tónusban figurázza ki a földön fekvő ex-feleségem, ahogy elsétál mellettem rám sem nézve, majd le is hajol hozzá. Míg a társa, akit Kayla kizökkentett ismét talpra áll, Silvia a hajába markol és ülő helyzetbe húzza. Hogy mosolyogva nézhesse végig, amíg a másik boszorkány folytatja a varázslatot. Lassú és fájdalmas halálra ítélve. Mondanám, hogy nehéz nem a saját fájdalmamra koncentrálni, ahelyett, hogy Kaylának segítenék, de nem különösebben az. Nekem már nem okozhatnak fájdalmat. Sem fizikailag, sem máshogy. Harag, bosszúvágy, ugyan már. A bűntudatnál és a hiánynál nincs rosszabb. Bűntudatom van, mert nem tudtam megmenteni a fiamat. A mai napig hiányzik a feleségem. Hogy okozol egy ilyen férfinak fájdalmat azzal, hogy felvágod a húsát? Na ugye. A lábaim talán földbe gyökereztek, de elég régóta állok már boszorkányok szembe szelében ahhoz, hogy az ilyen trükkök a teljes testem lebénítsák. Egyik kezemmel a felvágott hasat szorítom, de a másikkal egy közeli bot felé nyúlok. Micsoda szerencse, hogy erdőben vagyunk. Mihelyt a közelébe jutok annyira, hogy hozzáérnek az ujjaim, már vámpírsebességgel ragadom meg a fadarabot és vetem a Kaylát kínzó boszorkány felé. A szívét célzom, de elvétem. Ekkora uralmam nincs a testem felett. A mellkasát viszont még így is átfúrja az ág. Talán a tüdejét is eltaláltam, talán nem. Mindenesetre a nő sűrű zihálás után a földre zuhan és a volt feleségem felszabadul. Az én béklyóm Silviától ered, így én maradok ott ahol vagyok, részben megbénulva. Silvia az akcióm után nem azt teszi, amire számítanánk józan ésszel. Nem kezd tajtékzani a gyásztól. Szimplán a föld felé taszítja Kaylát és felém indul. Túl jól ismerem őket. Itt valami bűzlik. - Tudod, Kayla? Tudod mit tett velünk ez a férfi?! – Szűri haraggal a szavakat Silvia. Nos, tettem velük ezt-azt. Nem igazán tudom, mit készül épp elmesélni. De halljuk. Kevés titkom van. Mert kevés az, amit szégyellek.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Nem így és itt terveztem meghalni, sőt... hogy őszinte legyek, elképzelésem sem volt arról, milyen vég lenne a legideálisabb számomra. Válogatós voltam ebben a tekintetben: egyszer úgy gondoltam, hogy megérdemelném a szenvedést, a lassú és fájdalmas halált, míg máskor azt reméltem, ha egyszer elér a vég, akkor álmomban távozok az élők sorából, békében, felesleges dráma nélkül. Jelen pillanatban meg voltam győződve arról, hogy az életem ma éjszaka fog véget érni, a végtagjaim elviselhetetlen fájdalma, a belsőm feszítése és a látásom-hallásom elhomályosodása tett arról, hogy megérezzem a halál jeges fuvallatát. Mit tegyek? Hagyjam magam teljes testestül belesüppedni az avarba vagy tegyek meg minden tőlem telhetőt annak érdekében, hogy túléljem? Nem akartam meghalni! Életemnek nem azt a korszakát éltem, amikor megváltásként tekintettem volna a halálra és bár nem voltak világmegváltó terveim, reményeim, nem most akartam bedobni a törölközőt. Vagyis... legfőképpen nem így. Nem a régi társaim leszármazottainak hála és a volt férjem jelenlétében fog felakadni a szemem! Nem! Harcolnom kell, rúgkapálni, üvölteni, ha szükséges és összegyűjteni minden erőmet, fájdalmamat, félelmemet, bizonytalanságomat és a magamba vetettem hitem szikráival vegyíteni, hátha sikerrel járok. Az engem kínzó boszorkányt minél előbb ki akartam iktatni, mert ugyan a földöntúli erőt nem éreztem magamban, de nagyon szívesen táncoltam volna a hullája felett... eredendően nem voltam agresszív típus, de nem hagytam szó nélkül, ha megtámadtak. Felhúztam magam és olyan lettem, mint egy vérmes sündisznó, éppen lábra verekedtem volna magam, amikor a nő teste felém dőlt, aztán rám borult. A mellkasából kiálló faág elszakította a blúzomat és felsértette a bőrömet, mivel az elsődleges reakcióm a hulla magamról való lelökése volt. Esmond megölte. Segített nekem, nem hagyta, hogy a boszorkány felolvassza az agyam és azt tálalja fel vacsorára a megölésem miatt szervezett örömünnepen. Normális esetben talán még el is mosolyodtam volna, ám Silvia, a követésemre verbuválódott csoport vezére megragadta a hajam és a földre lökött. A fejem koppant egyet a kemény talajon, belemarkolva a födlbe, összeszorított szemekkel és ajkakkal voltam képe kicsit feltornázni magam, amikor meghallottam a kérdését... mit tett velük? És ők mit tettek vele? Velünk? A családunkkal, a fiunkkal, a házasságunkkal, az életünkkel? Az nem számít? Csak ők és a nyomorult csoportjuk? Silvia szemmel láthatóan Esmond-ot pécézte ki magának, kettőnk közül rá irányult a figyelme annak ellenére, hogy hozzám beszélt. Próbáltam a lehető legészrevehetetlenebbül összekaparni magam, lassan mozogtam, arra is figyeltem, nehogy nagyobbat nyeljek. Arra volt szükségem, hogy Silvia továbbra is a ledermedt, vérző Esmond-al foglalkozzon, ne pedig velem, aki magamban mantráztam és próbálkoztam minden idegszálammal rákapcsolódni az az összeköttetésre, amit alig egy nappal ezelőtt alkottam Esmond és saját magam között: a koncentrálással fokozatosan szívtam el az erőt a férfiból, amiből a vámpírlétének hála volt neki bőven annak ellenére is, hogy megsérült... csak kölcsönvettem, ahhoz kellett, hogy Silvia mellé léphessek és a nyakára kulcsolhassam az apró kezeimet. - Őszintén? - Hangom karcos volt, alig bírtam megszólalni, mégis sikerült elszántságot csempésznem belé. - Nem érdekel. - Sziszegtem a nő fülébe, mielőtt a szorításom elérte volna, hogy ájultan essen a lábaim elé. Hirtelen kimerültség járt át, szúró fájdalom lett úrrá minden egyes porcikámon, alig fél métert tántorogva kapaszkodtam Esmond-ba. Tenyeremet a sebére csúsztattam és azon voltam, hogy a tőle elvett erőt visszaadjam neki.. csakhogy kezdett előttem elsötétedni a világ.
Mindig elfelejtem, hogy Kayla valójában egy erős boszorkány. Ő pedig jellemzően rácáfol. Silvia erős, de viszonylag fiatal. Így nem is túl meglepő, hogy a néhai nejem képes felvenni vele a versenyt, ha nagyon akarja. Hamar bebizonyosodik. Ahogy az apró kezek a boszorkány nyakára fonódnak, ő is beteríti tenyereivel Kayla kezeit. De nem próbálja lefejteni őket a torkáról. Erőpazarlás lenne. Ő is tudhatja, hogy innen nem szabadul. De csalódnék benne, ha nem rúgna egy utolsót. Amit meg is tesz. Míg előtte kezd sötétülni a világ a légszomjjal vegyülve, egy élénk, valóságteljes látomás formájában még Kayla szemei elé vetíti azt, amit el akart neki mondani rólam. Jelen esetben a legkevésbé sem fontos. Az eset engem egy kevés szégyenérzeten felül még annyira sem érdekel. De afféle kétségbeesett kapálózásként próbálja megragadni Kayla elkopott anyai ösztöneit. Mert tudja, hogy a volt feleségem valahol még fontos nekem. Mindig is az lesz. Ha nem lenne, nem jöttem volna vissza érte. – Mert hát bosszú ide, vagy oda, manapság nem a koven felé futok, hanem a koventől el. Lehetőleg minél messzebbre. Mégis visszajöttem. Kayla előtt egy tágas nappali jelenik meg. Eltéveszthetetlen brit stílussal, napjainkban. Egy emberi alak, majd még egy és még egy, a szoba különböző pontjain. Majd felismerhetően kettő rajzolódik ki. Én és egy nő. Az események érezhetően gyorsan pörögtek, most mégis lassított, homályos felvételként játszódik vissza minden. Én is sebzett vagyok, de ez nem tart vissza. Nagy erővel ütöm meg a nőt pofonszerűen, de mielőtt a lendülettől eleshetne, megragadom a nyakát és álló helyzetben tartom. Ezzel szinte egyidejűleg ütök felé, de a vámpírerő és sebesség átszakítja a hasfalát, vérbe mártva a kezemet. Technikailag kitépem a méhét, őt pedig hagyom a földre zuhanni. Még rám is csapást sújtanak, de hamarosan félbe szakad a látomás, ahogy Silvia elveszíti az eszméletét. Aznap elvettem a nővére életét, a magzatáéval együtt. Hidd el, többet is tettem volna, ha lett volna rá lehetőségem és nem kell kicsúsznom a kezeik közül. Nincs ezen mit szépíteni, sem csodálkozni. Az emberségem odaveszett a fiammal együtt. Hagytam, hogy a belső démonaim felemésszenek. Sőt, nem csak hagytam. A kezeim közé szorítottam őket, hogy égessenek minden erejükkel. A koven iránti harag az én üzemanyagom. Ami kitart, ha kell az idők végezetéig. Hogy meg lehetne-e még menteni a lelkem? Kétlem. Nem egy tündérmesében élünk. Valljuk be, hogy a valóság nem így működik. Senki nem fog engem megváltani, különösen úgy, hogy nem akarom. Többek közt talán ezért is jobb, hogy ritkán keresztezik egymást az útjaink Kaylával. Nem kell látnia, hogy mivé váltam. Tudom, hogy emberként a belső démonaim felemésztettek volna. Tűzzel harcolnak, nem a szabályok szerint. A hátralévő éveimet egy megtört árnyékként élhettem volna le. Vámpírként van erőm. Ami még fontosabb, van választásom. Az, hogy kegyetlen lettem és a legkevésbé sem emberi... járulékos veszteség. Egy ponton túl, azt hiszem túl léptem a belső démonjaimon és én magam lettem a démon. Hisz tűz ellen tűzzel harcolok. A végeláthatatlan mókuskerék a kovennel. Most, ahogy Kayla hozzám érne, erőszakosan lököm el magamtól, a föld felé taszítva. Nem mintha nem lennénk mindketten elég... síkban. – Nem kell... – Szűröm a fogaim közt. Rutinos vagyok már. Silvia tépte fel a sebem, az ő vére fog segíteni is. Odaküzdöm magam az ájult nőhöz és iszom a csuklójából. Nem túl sokat, hisz marja a vére minden porcikámat. És mihelyt egy kis erőre kapok, lábra állva Kayla felé fordulok. Szikrákat szóró kék íriszeimmel. - Mégis mi a fenét képzelsz magadról?! – Bár csak szavakkal esek neki, a tónust nem fogom vissza. Nem úgy tornyosulok fölé, ahogy „megszokhatta” hanem fenyegetően. Olyan veszélyt jelentve rá, amit másokra is jelentek. Nem vagyok egy ész nélkül öldöklő vámpír. Vért kell innom, de ennyi. Nem ölök, ha nem muszáj. Nincsenek nagy elveim, de nem vagyok „rossz fiú”, csak néha kicsit kaotikus. Épp azért, mert valljuk be, mentális problémáim vannak. Így Kayla sem érezheti magát teljes biztonságban, ha mellette vagyok, hiába őt védem. Ezzel pedig, hogy összekötött minket, hogy elszívta az erőmet és még csak nem is figyelmeztetett rá, hogy ez történhet... alaposan felbosszantott. Elárulva érzem magam. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a Silvia vérétől kieresedett és vörös tekintet nem kezd csillapodni.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Nem csak azért zuhantam térdre, mert elfáradtam, fájt minden porcikám és a testem sejtjeiből olyan gyorsan szivárgott az energia, mint még soha, hanem mert az engem sújtó kép annyira intenzív volt, hogy képtelenség lett volna talpon állva feldolgozni. Szinte annak a nőnek a helyében éreztem magam, akinek Esmond szétszakította a méhét: a hasfalam égett és szívesen megkértem volna a fölém tornyosuló férfit, hogy vessen véget a szenvedésemnek. A boszorkány elterült előttem, egy röpke pillanatra felé fordítottam a fejemet, mivel szívesen megcibáltam volna azért, mert önkényesen beavatott a titkába. Kifacsarta a szívemet, látni egy anyát, ahogy elveszíti a meg nem született gyermekét, több volt a kelleténél. Anyaként, nőként, emberi lényként minden gyermeki élet fontos volt számomra, de mióta az enyémet elvették tőlem, még kevésbé tudtam empatizálni a kovenemmel: megmakacsolhattam volna magam, hogy Esmond-nak ugorjak és számon kérjem, mégis mit képzelt magáról, amikor ilyen szenvedéseknek tette ki Silvia-t, arról nem is beszélve, hogy a testvérétől elvette az életét és a magzatát, mégsem tettem. Sokkal inkább hagytam, hogy lesöpörje magáról a kezeimet és ő förmedjen rám, ami miatt rosszabbul éreztem magam, mint az elém vetített képektől. Elfordítottam a fejem, amikor belekortyolt az ájultan fekvő nőbe, inkább a térdkalácsimnak koccantottam a homlokomat. Hányingerem lett, a vér szaga az orromba kúszott. Nem csak Silvia-é, hanem a sajátom is, a pulóverem ujjából töröltem le az orromból szüntelenül szivárgó, vöröslő testnedvet, ami a számon keresztül sem volt rest távozni, a szám szélét megtörölve ugyanúgy vörös lett az ujjam, mintha az orromhoz nyúltam volna. - Tessék? – Vegetálásomból rögtön kirángatott Esmond hangneme. Felém tornyosulása fenyegető volt, mintha bármelyik másodpercben átharapná a torkomat és meg sem kottyanna neki elföldelni. Talán megölne. Sőt, biztos vagyok benne, hogyha egyszer egy igazán rossz napon találkozunk, megpróbál majd eltenni láb alól, de most nem értettem, mi baja van. Vagyis… pontosan tudtam, mi nem tetszett neki, de könyörgöm, muszáj rögtön elkezdenie ordibálni, amikor éppen csak túléltük a boszorkányok támadását? – Egyáltalán miért vagy itt? – Kérdeztem rá egyenesen. A racionális választ sejtettem, minden bizonnyal úgy, ahogy én megéreztem volna, hogy bajba kerül, az ő antennái is jelezték, hogy nincs minden rendben velem… az összeköttetés kétoldalú, ám én boszorkányként jobban ki voltam hegyezve a varázslat által közvetített jelekre, mint neki kellett volna. Semmin sem csodálkoztam, Esmond az évek alatt talán jobban kiismerte a mágia által alkalmazott trükköket, mint én. – Azzal a feltétellel kaptad meg a védelmet, hogy elkerülöd a felesleges bajt, erre mit csinálsz? – Felemelt hanggal, széttárt karokkal nézek körbe magunkon. Két szerencsétlen, akiket hullák vesznek körbe és nekem még a feltápászkodás is nehezemre esik. – Ne aggódj, nem sikerült volna kölcsönvennem tőled egy kis erőt, hogyha nem lettél volna közvetlenül mellettem… - Nyögtem ki, amire valószínűleg kíváncsi volt. ismertem már annyira, hogy tudjam, csak ez érdekelte.
Nem tudhatom, hogy Silvia látomást bocsájtott a volt feleségemre, hisz nem volt külső jele. Ha volt is, elkerülte a figyelmemet. Márpedig az én érzékeim ki vannak élezve, amikor a koven közelében vagyok. A túlélés egyetlen módja. Így, mivel nem tudok róla, hogy bármi történt, nem is foglalkozom vele. Csak magammal. - Mi? - Jön közvetlen válaszként az ő Tessék?-ére. Hasonlóan értetlen felháborodottsággal itatva át a hangot. Mint láthatja, a külvilág iránti apátiám nem sokat változott az elmúlt emberöltők során. Indulatosan nyitom szóra az ajkaim, hogy belemenjek egy ellenem irányuló, nem létező vitába. – Én miért vagyok itt? Te miért vagy itt! Miféle boszorkány vagy te, aki nem érzi meg a közelgő veszélyt, könyörgöm. A csinos kis fejedhez képest ilyen hatalmas szemekkel nem látod meg a veszélyt és még engem kérsz számon, hogy miért vagyok itt? Ha nem lennék...! – De egy szó sem jön ki. Vonallá préselem férfias ajkaimat, szigorú tekintettel. És elengedem a dolgot. Hagyom, hogy a feleletem egy másodperc töredéke alatt lepörögjön előttem és távozzon is. Elvégre felnőtt emberek vagyunk. Ami azt illeti, kissé már túlkorosak is. – Miattad, Kayla. Ugyan mi másért lennék? – Válaszolok végül hanyatt homlok mást, mint eredetileg tettem volna. És a tónusom is épp ilyen különböző. Kivételesen nem úgy nézek rá, mintha a látványától elkapna a hév, hogy a körmeimmel kaparjam le a szomszédos fa kérgét. Szánakozó gyengédséggel. Rossz így látni. Nem akarom így látni. Őt nem. Olyan ez most nekem, mint az állatkínzás. Tudsz róla, hogy létezik, elítéled, de éled a mindennapjaid. Most viszont, hogy itt fekszik előttem sebzetten... mint valami levágott fülű kiskutya... Muszáj elfordulnom. A fordulat pedig egyenesen az ájult Silviáig visz. A hajába markolok és könnyed mozdulattal vonszolom az eszméletlen nőt egy közeli fához, ülő helyzetbe húzva. – Ez alkalommal nem engedlek el. – Sziszegem, magamnak megjegyezve. A csuklóm kiharapom, a fejét pedig hátrahúzom, kifeszítve a száját. Érzem, ahogy nagyobb mennyiségű vér távozik belőlem, de már gyógyulni is kezd a seb. Persze elég ideig nyitva volt ahhoz, hogy a vérem biztosan lefolyjon az ájult nő torkán. Kayla még szívességet is tett azzal, hogy kiütötte és nem ölte meg. Hosszabb lesz a szenvedése. A legkielégítőbb az lenne, ha itt helyben kitéphetném a szívét. De a szíve helyett miért ne vegyem el tőle azt, ami a legfontosabb számára? A mágiáját. Ahogy felállok, egy határozott mozdulattal töröm ki a boszorkány nyakát. És ha már úgy eldől egy kevés földet is rárúgok a cipőm orrával. Hisz ennyit ér. A fajtájával együtt. Majd hasonlóan fenyegető tartással, az ex-feleségem felé veszem az irányt. - Akkor azt hiszem, jobb minél távolabb kerülnöm tőled. Nem igaz? – Hajolok le a néhai kedvesemhez. Ha ilyen higgadtan beszélek, talán még kétesebbnek tűnök, mintha őrjöngenék. Persze eszem ágában sincs bántani. A szavaim ironikusan hatnak a mozdulataim mellett. Erős karjaimba veszem a finom testet és már vele együtt egyenesedek ki. Majd én viszem. Fizikailag megviselt az iménti találkozó a boszorkányokkal, ezt nem tagadhatom. Ha más nem, a vérrel áztatott pulóverem árulkodik róla. De szívóssá tettek az évek. - Egyrészt, nem egyeztem bele, hogy elkerülöm. – Morgolódok, ahogy az erdőben haladva megindulok valamerre az otthona irányába, Kaylát a karjaimban tartva. – Másrészt meg hogy kerüljem el a bajt, ha... – Itt egy másodpercre elhallgatok. – Te vagy az. – Nos, megint sikerült rám jellemzően fogalmaznom. Persze, hogy nem ő a baj. Hogy kerüljem el a bajt, ha Ő van bajban. Ha valaki egy nap majd megöli, az én leszek. Nem a koven. - Hazaviszlek.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Ami egyszerű esti sétának indult, egyhamar végzetes vérengzéssé vált. Akár életem metaforája is lehetett volna ez az éjszaka: eleinte szép, nyugodt, mesébe illő és potenciállal teli, hogy aztán a legváratlanabb és legsunyibb módon, lassan horrortörténetbe váltson át és a szemembe nézve kacagjon egyet rajtam. Fájóan tragikomikus történet ez, amihez már bőven hozzászokhattam volna, mégis mindig meglepett és olyan arcot vágva figyeltem a történéseket, mint ahogy most pislogtam Esmond-ra. Nem kellene itt lennie, ám nélküle halott lennék. Távol kellene maradnom tőle, elüldözni, nem foglalkozni vele, de a szívem örült a jelenlétének, sőt, a morcos tekintetének is. Talán a gyűlölete is kedvemre való volt, hisze az, hogy utál jelentheti, hogy van rá hatásom és egyszer, valamikor a nagyon távoli jövőben hallgatni fog rám. Például abban, hogy tegyen bármit a kovenem, ő szemet huny felette, nem foglalkozik a boszorkányokkal és akkor is hátat fordít nekik, ha én állok a támadásuk célpontjában. Egyetlen fontos kérdés vetődött fel bennem... vajon azért van itt, mert lehetőséget látott a boszorkányok megtizedelésére vagy mert a kettőnk között létrejött és egyébként is fennálló kötelék éreztette vele, hogy bajban vagyok? Elfordítottam a fejem, amikor Silvia-hoz lépett, feltépte a saját csuklóját és lenyomta a vérét a nő torkán. Rengeteg apró gesztusban nyilvánult meg a bosszúállása és a gyűlölete, egy boszorkányt vámpírlétre kárhoztatni pedig a legnagyobb csapások egyike. Nem hittem volna, hogy valaha sajnálni fogom a nőt, de most egy röpke pillanat erejéig fellobbant bennem ez az érzés. Ha felébred, Silvia sokkal eltökéltebb lesz és addig fog menni, míg kezei közé nem kaparintja Esmond-ot... és engem, hiszen ha csak rajtam múlt volna, már nem élne. Ha erőm engedte volna, megölöm. Őszintén megrémített a nő által bennem felkeltett sötétség, főleg, hogy a halvány sajnálatom mellett szerettem volna azért szurkolni, hogy Esmond igenis küldje örök kárhozatra a nőt. A régi társaim és leszármazottaik a legrosszabb énemet is képesek voltak előcsalogatni. - Távol akarsz maradni tőlem? - Bukott ki belőlem a kérdés megállapítását hallva. Azért szórtam magunkra a kötést, mert tudni szerettem volna, ha baj éri vagy éppen segítségre van szüksége... miután láttam a sebeit és hozzá érve szinte engem is átjárt mindaz a fájdalom, amit ő átélt az utóbbi időkben, nem engedhettem, hogy támogatás nélkül vívja a csatáit. Kötelességemnek éreztem, hogy mellette legyek. - Ha tényleg azt gondolod, hogy én vagyok minden bajod forrása, miért nem mész? Hazatalálok magamtól is. - Karjai átfonták a szinte elernyedt testemet. Az izmaim, szavaimmal ellentétben megköszönték, hogy a védelmébe vett, a lábaim két métert sem lettek volna képesek megtenni anélkül, hogy összecsuklanának. Rosszulesett a kijelentése, ennek ellenére a karjaimat a nyaka köré kulcsoltam és a számat összeszorítva nyeltem egyet. Nyugodt, már-már szenvtelen kijelentései rosszabbak voltak, mintha ordibálna és őrjöngene. - Ki kellett volna maradnod ebből... miattam ne sérülj meg. - Elharaptam a mondat végét és, mint egy durcás kisgyerek húztam össze magam az ölében.
Silvia közvetlen leszármazottja egy olyan boszorkánynak, aki már akkor a koven tagja volt, mikor Kayla még csak járni tanult. Pontosabban az unokája, késői gyerek. Nos, neki sem kell már öregedéslassító varázslathoz nyúlnia. Elégedettséggel tölt el, amit tettem vele. Kár, hogy nem fogom látni az arcát, amikor felébred és rájön, hogy mivé lett. Biztos forrásból tudom, hogy a kovene nem tolerálja a vámpírlétet. Ha jól sejtem, ez a nő számukra, itt és most meghalt, a földön heverő többi boszorkánnyal együtt. Hinnéd, hogy volt idő, amikor már-már képes lettem volna kedvelni őt? Mint mondtam, ez köztünk személyes. És ha van annyi esze, hogy ne kerüljön a család szeme elé az én véremtől átváltozva, akkor azt hiszem, fogjuk még látni egymást. Most már egyenlő esélyekkel. De a figyelmem nem az övé, hanem a volt feleségemé. Akinek az irántam tanúsított szimpátiája... nos erősen vetekszik a kovenével. Sokszor azt kívánom, bár elfogyna a levegő a tüdejéből és befogná végre. De ha már az elégedettségnél tartunk, az még inkább kedvemre van -- a morál teljes hiányával -- hogy Kayla végig nézhette, amit épp tettem. Nem tudom, dédelgeti-e még a néhai férje emlékét, de engem minden bizonnyal nem ismer. Felteszem már csak azért sem, mert nem akar ismerni. Kettőnk közül mindig én voltam a szenvtelenebb. Persze, hogy a kétszáz évvel ezelőtti események engem formáltak át és nem őt. - Menjek és hagyjalak itt? – Jönnek nagy kegyesen a szavak, már a puszta tónusommal fölé helyezve magam, amikor a karjaimba veszem. Ám további gondolatokat nem is fecsérelve rá elindulok. Néhány lépésem még valóban instabil, ahogy a tekintetem is ködös -- amit kaptam az nem csillapította kellően a vérszomjam. -- de még így is olyan biztosan állok, akár egy távfutó a rajtnál. Mint mondtam, hazaviszem, biztonságban. - Na mi az, szentimentálisak vagyunk? - Fut át egy szórakozott mosoly az arcomon az erdőben haladva. Emberöltőnként egyszer lát és képes előadni a mártírt? Hogy miatta ne sérüljek meg? Hogy a tizennyolcezer napból pont ezen az egyen érdekli a sorom? Ilyenkor nem is tudom, hogy ezt tényleg komolyan gondolja-e, vagy a saját lelkiismeretén akar-e könnyíteni ezekkel az üres szavakkal. - Talán nem is engem féltesz. - Jegyzem meg csak úgy az orrom alatt, gondolatfoszlányként. Értheti ezt, ahogy akarja. Őt ismerve úgy, hogy a saját befeketedett lelkiismeretéről beszélek. De nem kifejezetten. Williamre gondolok. Kaylának talán nehéz volt rám néznie, mert a fiunkra emlékeztettem. De mit gondol, nekem milyen volt hosszú évekig, a vámpírléttől felhevített érzelmekkel tükörbe nézni? Mikor minden arcvonásom a halott fiunkat tükrözi. Apropó. - Mi lenne ha a siránkozás helyett ünnepelnénk? - Csoda, hogy hosszú évekig még csak véletlenül sem keresztezik egymást az útjaink? Két szót szólunk egymáshoz és máris halálhangulat telepszik az egész környékre. Belegondolva, ezt vehetjük szó szerint is. De most átvitt értelemben gondolok erre. A kovenvezetői biztosan megérezték a ma estét a bőrükön. Mint Yoda, amikor a klónok ölni kezdték a Jediket. Ami egyrészt egy gyomros azoknak a banyáknak... Másrészt, úgy egy órányi ünneplés után bölcsebb lesz a holnapon aggódni. Hogy. A. Fenébe. Csúszhatott félre ennyire?! Ahelyett, hogy menekülés közben „felkaptam volna egy varázslatot” és tovább menve megvédtem volna Kaylát, a fejére hoztam a bajt. Remélem lesz annyi esze, hogy szedje a sátorfáját és új életet kezdjen valahol jó messze innen. Majd segítünk a dolgon. Most egyelőre beviszem a nappaliba, leteszem a kanapéra, és zárom magunk után az ajtót.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Kezdőlap
